A Kudarc

A MESE

A válaszfalat, amely a Hermész két tatcsarnokát rendszerint elválasztotta, eltávolították. Az acélfalak besiklottak a fedélközbe, és helyüket csak a hengeres fémfelületnél sötétebb, csúszásmentes horony széles pereme mutatta. Az óriási csarnok így hangárra hasonlított, amelyben eredetileg egy roppant nagy zeppelin lakott, de most másra használják. Vagy húsz emelet magasan az elcsúsztatott válaszfalak sínei fölött, nem messze a domború mennyezettől, mintha két fehér légy telepedett volna a keresztgerendára, tartószíjak hámjában lógott a két pilóta, Harrach és Tempe, hogy a súlytalanságban egy erősebb fuvallat el ne sodorja őket a helyükről. Súlytalanok lévén, tulajdonképpen azt sem lehet mondani, hogy lefelé néztek, bár nekik így rémlett. A gigászi csarnokban, ahol emberek csak ők ketten voltak, egyenletes, gyors, szüntelen munka folyt. Csillogóra zománcozott sárga, kék, fekete automaták fordították hol előre, hol oldalra fogókarjaikat, együtt hajlongtak, mint egy tökéletesen összehangolt tornászcsapat, hátra, más automaták felé, amelyek a beszerelni való alkatrészeket nyújtották feléjük. Építették a szolézert.

Ez a csipkés falú alkotmány akkora volt mint egy csatahajó. Félig kész váza összecsukott, spirálisan összegöngyölt, óriási esernyőre hasonlított, textília helyett egymásra boruló tükörpikkelyekből szőtt anyaggal. Ezért özönvíz előtti halra is emlékeztetett, vagy kihalt tengeri hüllőre, amelynek csontvázát őslénytankutatók helyett gépek rakják össze. A pilótáktól távol eső elülső részén, ahol az óriási szörnyeteg pofája lett volna, szikrák röpködtek ezernyi kékes füstcsík között — az orr karimáján a lézerhegesztő villogott.

A szolézert, amelyet eredetileg napenergiával működő fotonágyúnak terveztek, a szerelő-automaták átprogramozott csapata egykettőre átformálta fényfoltokat eregető tükröcskévé. Igaz, terajoule-os kapacitású tükröcske lett belőle.

Az elgondolás forrása a fizikusoknak az az aggálya volt, hogy ha megint felhasználják a sziderális technikát, méghozzá ilyen sajátos, nem csupán gravitációs effektusok előállítására, a bolygólakók nemkívánatos útmutatásokat kaphatnak, amelyek nyomán fegyvermestereik rátalálnak a Holenbach-szakasz felé vezető csapásra. Ezért a Holenbach-féle energiaforrás helyett egy némileg már elavult technikához nyúltak vissza: sugárátalakítókat alkalmaztak. A szolézer szépen elhelyezkedik majd a napkorong előtt, szétnyílik, mint a legyező, a nap felé forduló receptorai felfogják a minden hullámhosszon érkező, kaotikus sugárzást, és a monokróm sugárágyúba gyömöszölik. A felvett energiának majdnem a fele a szolézer hűtésére szolgál, e nélkül a nap hevétől rögtön porrá égne. De a kibocsátott energia elegendő ahhoz, hogy a koncentrált fényoszlop, amelynek átmérője a sugár ágyú torkolatánál kétszáz méter, a Quinta pályáján az elkerülhetetlen szóródás miatt háromszor akkora, olyan könnyedén hasítsa a bolygó kérgét mint forró kés a vajat. Ez a messziről jövő tűzpenge a tízezer méter mély óceán fenekéig hatolna. A felforró, zubogó víz nyomását a tűzpenge meg sem érezné. A zubogó tengervízből akkora felhő szállna fel, hogy az atomrobbanás gombafelhője semmi hozzá képest, a szolézer fénytűje pedig átdöfné az óceán alatti lemezt, átfúrná a litoszférát, és negyedsugárnyi mélységben behatolna a bolygó magjába. Ilyen katasztrófát persze senki sem szándékozott előidézni. Az eredeti terv úgy szólt, hogy a szolézer éppen csak súrolja a jéggyűrűt és a bolygó termoszféráját. Mikor aztán ettől is elálltak, kiderült, hogy a fényágyút egész könnyen át lehet alakítani jelzőlámpává. El Salam és Nakamura elhatározta: az átalakítás legyen minél egyszerűbb, de amellett két legyet üssön egy csapásra. A feladat: minden lehetséges címzetthez egyidejűleg és olvashatóan kell eljuttatni az üzenetet. Az ilyen kapcsolat, ha egyoldalú is, adottnak veszi, hogy a bolygót benépesítő élőlények rendelkeznek látószervvel és az üzenet tartalmának megértéséhez elegendő intelligenciával.

Az első feltétel nem a feladókon múlott. Szemet nem ajándékozhatnak a Quinta-lakóknak, ha nincs nekik. A második felvétel viszont nem csekély ötletességet igényelt a feladóktól, különösen mivel a quintai hatóságok bizonyára nem óhajtják, hogy a kozmikus jövevények közvetlen kapcsolatba lépjenek a lakossággal. A jelzésnek tehát fényesőként kell a bolygó minden földrészére zuhognia, áthatolva a sűrű felhőrétegen; a tömör felhőtakaró egyébként még előnyös is, mert a rajta áthatoló fénytűket csak a bolond tévesztheti össze a napfénnyel.

Igen ám, de most jött csak a neheze: mit tartalmazzon az üzenet? Semmi értelme ábécére tanítgatni a címzetteket, vagy jelszóként bizonyos számo kat üzengetni, az anyag egyetemes fizikai állandóit. A szolézer már rajtra készen álldogált a tatcsarnokban, de nem indulhatott el. A fizikusok, informatikusok, egzobiológusok a fejüket vakarták. Minden kész, csak program nincsen. Önmagyarázó kódok nem léteznek. Emlegették már a szivárvány színeit: a lila komor hatású, a látható színkép közepén jönnek a világosabb színek, a zöld a növényzetet, az életerőt sugalmazza, a vörös az agressziót — na igen, az embereknek. De kódot, mint konkrét jelentésű jelek sorát, a színkép vonalaiból nem lehet összeállítani. Ekkor a másodpilóta előállt a maga ötletével. Mondjanak el egy mesét a Quinta-lakóknak. A felhős ég legyen a képernyő. Arra vetítsék a képek sorát. Minden földrész fölött. Mint a jelen lévő Arago később tréfálkozott, obstupuerunt omnes. Valóban, a szakértőknek tátva maradt a szájuk.

— Műszakilag meg lehet ezt oldani? — kérdezte Tempe.

— Műszakilag igen. De mire jó ez? Mozielőadást rendezzünk az égen? De mit mutassunk be?

— Egy mesét — ismételte a pilóta.

— Hülyeség — fortyant fel Kirsting. Húsz évet szentelt a kozmolingvisztika tanulmányozásának. — Pigmeusoknak vagy ausztráliai bennszülötteknek talán elmagyarázhatnál valamit ábrákkal. Minden emberi rassznak és kultúrának vannak közös tulajdonságai. De hát ott nincsenek emberek!

— Nem számít. Van nekik technikai civilizációjuk, és már az űrben háborúskodnak. Ez azt jelenti, hogy régebben megvolt náluk a pattintott kőkorszak civilizációja. És már akkor háborúskodtak. És jégkorszakok is voltak ezen a bolygón. Amikor még nem építettek házakat, se wigwamokat. Tehát nyilván a barlangokban ücsörögtek. A barlang falára pedig termékenységi jelképeket mázoltak, és lerajzolták a zsákmányállatokat, hogy a rajz meghozza a vadászszerencsét. Mint varázslat. Vagyis mese. De hogy ez mese, azt csak pár ezer évvel később tudták meg a professzoroktól. Az olyanoktól mint Kirsting doktor. Fogadsz velem, doktor, hogy tudják, mi az a mese?

Nakamura már nevetett. A többiek is, csak Kirsting nem. De az egzobiológus és kozmonyelvész nem olyan ember volt, aki körömszakadtáig védi a maga álláspontját.

— Hát én nem is tudom. — töprengett. — Ha ez az ötlet nem hülye, akkor zseniális. Na jó, tegyük fel, hogy előadunk nekik egy mesét. De mifélét? ^

— Hát. az már nem az én dolgom. Nem vagyok paleoetnológus. És ami az ötletet illeti, az sem egészen az enyém. Gerbert doktortól kaptam még az Euridikén egy kötet fantasztikus novellát. Néha beleolvasok egy kicsit. Biztosan onnét jutott eszembe.

— Paleoetnográfia.? — latolgatta Kirsting. — Én éppen csak harangozni hallottam róla. És ti?

Ilyen szaktudós nem volt a fedélzeten.

— Talán GOD memóriájában akad valami. — vélekedett a japán. — Érdemes megpróbálni. De én azt mondom, ne mese legyen. Inkább mítosz. Vagy még inkább valami őscselekmény, egy közös téma, amely a legősibb mítoszokban szerepel.

— Az írásbeliség előtti korokból?

— Természetesen.

— Igen. A protokulturák legkorábbi szakaszából — adta meg magát Kirsting. Sőt már lelkesedett is az ötlet iránt, de hirtelen megrohanta egy kétség: — Várjatok egy kicsit. Úgy jelenjünk meg előttük mint istenek?

Arago a fejét rázta.

— Nagyon nehéz ügy ez, éppen azért, mert nem a fölényünket kell kinyilvánítani, és nem is magunkat bemutatni. Jó hírt kell hozni. Jó hírt. Legalábbis én így értelmezem a pilótánk javaslatát, hiszen a mesék rendszerint jól végződnek.

Így kezdődött a tanakodás két témáról: egyfelől azt fontolgatták, milyen közös tulajdonságai lehetnek a Földnek és a Quintának, mennyiben hasonlíthat az élővilág, a növények, az állatok; másfelől sorra vették a földi legendákat, mítoszokat, mondákat, rítusokat és szokásokat, hogy kiválasszák a legmaradandóbb jegyeket, azokat a jelentéseket, amelyeknek értelmét az évezredek alatt egymást követő történelmi korszakok sem mosták el.

A valószínű állandók első csoportjába került: a kétneműség, legbiztosabban a gerinceseknél, a szárazföldi állatok és velük az értelmes lények által fogyasztott eleség, a nappal és az éjszaka váltakozása, velük a nap és a hold járása, a meleg és hideg évszakok váltakozása; növényevők és húsevők létezése, mint annak előfeltétele, hogy kialakuljanak a felfalt és felfaló állatok, a zsákmányállatok és a ragadozók, mert az általános vegetarizmus igen kétségesnek tekinthető. Ha így van, akkor már a protokultúrában megjelenik a vadászat, a kannibalizmus, mint a fajtársak felfalása; a fajtársakra való vadászat az eolit vagy paleolit korban lehetséges, bár nem feltétlenül bizonyos jelenség; maga a vadászat mindenesetre egyetemes állandó, mivel a fejlődéselmélet szerint elősegíti az értelem kifejlődését.

Az a felfedezés, hogy a majomemberek, a főemlősök átmentek a zsákmányállattá válás véres szakaszán, és ez gyorsította agyuk fejlődését, va lamikor heves ellenállásba ütközött, az emberi méltóság gyalázatos becsmérlésének tartották, a természetes evolúció szószólói által terjesztett mizantróp kitalációnak, amely még annál az állításuknál is sértőbb, miszerint az ember és a majom rokonok volnának.

Az archeológia azonban igazolta ezt a tézist, cáfolhatatlan bizonyítékokat hozott fel mellette. Persze a húsevés nem vezet el minden ragadozót az intelligenciához; még egy csomó különleges feltételnek is teljesülnie kell. A földtörténeti középkor ragadozó hüllői korántsem voltak értelmesek, és semmi sem vall arra, hogy ha a krétakor és a triászkor fordulóján ki nem halnak egy katasztrófa következtében — az óriási meteorit okozta katasztrófa ugyanis az éghajlat általános lehűtésével megszakította az élelemláncot —, akkor ezek a hüllők, a maguk korának legfejlettebb élőlényei, eljutottak volna az emberszabású értelemhez. No jó, de az mindenképpen kétségtelen, hogy a Quintán léteznek értelmes lények. Az, hogy esetleg az itteni hüllőkből fejlődtek ki, vagy egy olyan fajból, amilyen a Földön sohasem létezett, nem kritikus kérdés. A kritikus probléma: a szaporodásuk módja. Nos, az lehet, hogy a Quinta-lakók nem méhlepényes vagy erszényes emlősök, de biztosan kétneműek, mert a genetika bebizonyította: a biológiai evolúció a szaporodásnak ezt a formáját részesíti előnyben. A szaporítósejtek génanyaga, tehát az utódok tisztán biológiai öröksége nem nyitja meg a kultúrateremtés útját, mert a biológiai átörökítés révén kialakuló faji változások igen lassúak, idejüket évmilliókban kell mérni. Az agy növekedésének felgyorsulásával csökken a biológiai örökséghez tartozó ösztönök szerepe, és fontosabbá válik az, amit a kicsinyek a szülőktől tanulnak. Az olyan lény, amely világrajövetele után, vele született genetikai programja jóvoltából, „mindent vagy majdnem mindent” tud, ami a fennmaradásához szükséges, remekül elboldogulhat, de arra nem képes, hogy élettaktikáit gyökeresen átalakítsa. Aki pedig erre nem képes, az nem értelmes.

Tehát kezdetben volt itt is a kétneműség, volt bizonyára a vadászat, és e két őstényező körül alakult ki a protokultúra. Ez a kultúra kettős forrása és gyökere.

De miként határozza meg a protokultúrát, és hogyan nyilvánul meg benne? Azáltal, hogy a protokultúra figyelme erre a két dologra összpontosul: a nemiségre és a vadászatra. Messze van még az írás kialakulása, a test nem állati jellegű használatának kigondolása, amikor az ügyesség, melyet a vadászat megkövetel, már képekké formálja a vadászat tényleges folyamatát; ezek a képek még nem szimbólumok, nem a természet mágikus buzdítását szolgálják, hogy adja meg az óhajtott dolgokat. Csupán ábrázolások, amelyeket megfestenek, mert meg lehet őket festeni; kőbe faragott képmásai annak, amiről képmást lehet faragni, és ami kívánatos.

És így tovább. GOD ezekből a feltevésekből kiindulva, elvégezte a kitűzött feladatot: a nemiséggel és a vadászattal összefüggő cselekménysorrá formálni egy képek sorában konkretizált mítoszt, vagy inkább elbeszélést, üzenetet, színjátékot, melyben szerepel a nap, tánc a szivárvány előtt, hajlongásokkal, de ez már az epilógus volt; a cselekmény harccal kezdődött. Kik harcoltak? Határozatlan körvonalú, de fölegyenesedett testtartású lények. Mind egyformák. A támadás és a viadal közös tánccal ért véget.

A szolézer három álló napig ismételgette ezt a „planetáris színjátékot”, több változatban, rövid szünetekkel, amelyek a kezdetét és a végét jelezték, a fényoszlopot úgy fókuszálva, hogy a mozgókép a bolygó felhős egén jelenjen meg, látótávolságban, vagyis a felhőképernyők központi területén, mindegyik földrész felett, éjjel és nappal. Harrach és Polassar szkeptikusan ingatta a fejét. Tegyük fel, hogy megnézik, sőt meg is értik. És akkor mi van? Nem robbantottuk fel a holdjukat? Az kevésbé vidám színielőadás volt, de beszédesebb. Ám jó, tegyük fel, hogy ezt a színjátékot békegesztusnak tekintik. De ki? A lakosság? Számít a lakosság véleménye egy százéves űrháborúban? Győztek-e a Földön valaha is a pacifisták? Mit tehet a lakosság, hogy meghallják a hangját — nem mi, hanem a saját uralkodói? Győzd meg a gyerekeket, hogy a háború csúnya dolog, pfuj. Mit érsz vele?

Tempe sem örült, hogy az ötletét ilyen szépen elfogadták. Valahogy egyre nyugtalanabb lett. Hogy jobb kedvre derüljön, elment kirándulni. A Hermész tulajdonképpen lakatlan óriás volt — a lakóterület, a vezérlőtermek és a laboratóriumok egy hatemeletes épületnél nem nagyobb térséget foglaltak el az űrhajó közepén. Ott volt az energetikai vezérlőközpont is, meg a kórházi helyiségek, a sohasem használt kis tanácsterem, fölötte a kantin az automatikus konyhákkal, távolabb a rekreációs részlegek, edzőterem, szimulátorok, úszómedence, amelyben víz persze csak akkor volt, ha az űrhajó elég nagy meghajtással haladt, különben a víz léggömb nagyságú cseppekben röpködött volna szanaszét, aztán volt egy félkör alakú amfiteátrum, szórakoztató célzattal, itt holografikus filmelőadásokat lehetett volna rendezni, de ide soha senki be nem tette a lábát. Az effajta kényelmi berendezések, amelyeket a tervezők olyan derekasan előkészítettek a legénység számára, teljesen fölöslegesnek bizonyultak. Kinek jutna itt eszébe holografikus filmeket nézni, ha mégoly rafinált műalkotások is? A fedélköznek ezt a részét a legénység úgyszólván nem létezőnek tekintette — talán azért is, mert az utóbbi hónapok eseményei közepette ez a részleg már nemcsak fölöslegesnek, hanem pimasz gúnyolódásnak rémlett. A lendületes építészeti megoldásokkal kiépített vetítőterem és gőzfürdő, akárcsak a szórakoztató részleg, amelyben volt bár, céllövölde, játékterem, mint egy kisvárosi vidámparkban, a földi élet illúzióját akarta volna kelteni, de ebben az ügyben, ahogy Gerbert mondta, a tervezők elfelejtették kikérni a pszichológusok tanácsát. Amit az építészek illúziónak szántak, hazug és képmutató hatást keltett. Nem is errefelé indult Tempe, amikor kirándulni ment.

A felderítők tanyája és a külső páncél között minden irányban hatalmas térség terült el, benne a hajóbordák, keresztgerendák és válaszfalak között a pihenő és működő aggregátok légiója helyezkedett el. Ebbe a térségbe hermetikusan zárt csapóajtókon keresztül lehetett bejutni a fedélzet két végén, a tatnál az egészségügyi helyiségek mögött, az orrnál pedig a fő vezérlőterem folyosójáról. A tat végébe nem lehetett bemenni, elreteszelt, csukott kapuk zárták el az utat, állandóan égett rajtuk a vörös betűs figyelmeztető felirat — odabent, az emberektől elzárt kamrákban pihentek tetszhalottan a sziderális átalakítók, komor kolosszusok, amelyek úgy lebegtek láthatatlan mágnespárnáikon mint Mohamed koporsója. Az orr válaszfala mögé viszont be lehetett jutni — és ide szokott kiruccanni a pilóta. Előbb át kellett mennie a vezérlőtermen, és ott találta Harrachot, olyan foglalatosságba merülve, amelyen Tempe más körülmények között jót kacagott volna: Harrach, aki ügyeletes volt, gyümölcslevet akart inni, de túl erélyes mozdulattal nyitotta ki a dobozt, és most ferdén a mennyezet felé repülve üldözte a sárga gömbbé formálódott narancslét, amely szelíden lengedezett, mint egy nagy szappanbuborék — Harrach pedig szalmaszállal a szájában vadászott rá, hogy utolérje és beszippantsa, de persze csak óvatosan, mert különben az arcába csapódik az egész. Tempe megállt az ajtóban, nehogy a légmozgás ezer cséppé szórja szét a narancslé gömböt, megvárta, míg Harrach sikeresen befejezi a vadászatot és elfogyasztja zsákmányát, csak aztán röppent el egy gyakorlott mozdulattal a kiválasztott irányba.

Súlytalanságban az egész megszokott mozgáskoordináció fabatkát sem ér, de Tempe régi tapasztalata már teljesen visszatért. Nem kellett gondolkodnia, hogyan támaszkodjon meg két lábbal, mint alpinista a sziklakatlanban, míg a csapóajtó két nagy kerékzárját elforgatja. A gyakorlatlan ember alighanem bukfencet vetne, míg a páncélszekrényekéhez hasonló, küllős kerekeket próbálja elfordítani. Gyorsan bezárta a csapóajtót maga mögött, mert az orrban is volt ugyan levegő, de sohasem szellőztettek, és vegyszerek kesernyés szaga terjengett, mint egy ipari üzemben. Előtte a messze összeszűkülő térséget gyengén megvilágította a fénycsövek hosszú

sora, kétoldalt a dupla rácsos kereszttörzsbordák emelkedtek ki az űrhajó oldalfalából. Lassan ellebegett az orr felé. Már meg is szokta a keserű ízt a szájában és a torkában. Mögötte maradtak a nagy, oxidálódott falú gépek, a turbinák, kompresszorok, termogravitorok, óriás hengereiket kis galériák, folyosók, létrácskák vették körül, ügyesen kikerülte a vastag falú, hatalmas csővezetékeket, körülúszkálta a víz-, hélium— és oxigéntartályok kerek nyílásait a csavar koszorús, vaskos gallérokkal, és leszállt az egyikre, mint egy legyecske. Valóban legyecske volt egy acélbálna hasában. Mindegyik tartály magasabb volt egy templomtoronynál. Az egyik fénycső, a kiégéshez közel, egyenletesen hunyorgott, és ebben az imbolygó fényben a tartályok oxidált domborulata hol elsötétedett, hol felfénylett, mintha ezüstport szórnának rá. Jól kiismerte itt magát. A tartalék tartályok rekeszéből tovább úszott előre, ahol a középső szint masszív közfalai között saját lámpáik fényében csillogtak a kapudarukhoz kapcsolt nukleospin aggregátok bedugaszolt nyílásaikkal, aztán dermesztő hideg csapta meg, és megpillantotta a kriotronrendszerek hó borította héliumvezetékeit. Olyan hideg lett, hogy sürgősen megkapaszkodott a legközelebbi fogantyúban, nehogy hozzáérjen ezekhez a csövekhez, mert azonnal odafagyna, aztán úgy járna mint légy a pókhálóban. Nem volt itt semmi dolga, és éppen ezért érezte az egészet kirándulásnak; többé-kevésbé tudta már magáról, milyen mélységes örömet ébreszt benne az űrhajó ember nem járta, félhomályos, óriási térsége, amely hajójának erejét sejteti. A hajófenék raktáraiban álltak lerögzítve az önjáró talajgyaluk, a nehezebb és könnyebb leszállóegységek, távolabb zöld, fehér, kék konténerek sorakoztak, bennük a szerelőcsarnok és a javítóautomaták kellékei, egészen elöl az orrban két járótorony állt, óriási forgó csuklyákkal a fejük helyén. Véletlenül vagy talán szándékosan belekerült a szellőzőrendszer hőszitáiból áradó erős léghuzatba, és az elfújta a belső páncél hídszerkezet méretű, túloldali hajóbordái felé, de az így kapott mozgásimpulzust felhasználta arra, hogy ügyesen, bár kissé túl erősen, ellökje magát. Mint műugró a trambulinról, elrepült fejjel előre, maga körül pörögve, és lassuló, ferde mozgással az orrgaléria bádoglemezzel fedett korlátja felé tartott. Szerette ezt a helyet. Leült a korlátra, pontosabban két kézzel odahúzta magát, és előtte volt az orrbeli rakodótér millió köbmétere; messze, magasan három zöld lámpácska világított a csapóajtó fölött, amelyen bejött. Alatta, vagy legalábbis a lábai alatt, amelyek, mint a súlytalanságban mindig, ügyetlenül fölösleges végtagoknak tűntek, önvezérlő légpárnás járművek álltak a most összecsukott rámpához erősített platformokon, és felé meredt óriási páncéljából a kilövő alagútja, mint egy fantasztikus kaliberű ágyú csöve. De mihelyt így megült a korláton, megint elfogta ugyanaz a nyugtalanság, vagy inkább valami érthetetlen belső üresség, nem tudni, honnan származó, baljós sejtelem — a hiábavalóság érzése? Zaklatottság? Félelem? De mitől félhet? Most, ebben az órában, még itt sem tudott megszabadulni ettől a belső tehetetlenségtől, amilyet talán még sohasem érzett. Nézte ezt az óriási űrhajót, amely erejének pici töredékével őt is viszi a végtelen, örök világűrön át, és ez az erőtől duzzadó űrhajó, a reaktorokban remegő, napnál forróbb tüzével, ez volt számára a Föld, amely elküldte őt a csillagok közé, itt volt a Föld, a csillagokból merített energiába sűrűsödött földi értelem, nem pedig a buta szalonokban, amelyeknek bárgyú lakályosságát és kényelmét mintha ijedős kisfiúknak szánták volna. Háta mögött érezte a négyrétegű páncélt, benne az energianyelő kamrákkal, olyan műanyag tölti ki őket, amely ütésre kemény, mint a gyémánt, de sajátos módon olvadékony, mert az az anyag olyan tulajdonságokkal rendelkezik, hogy a benne támadt hézagok maguktól behegednek, az egész űrhajónak, mint élettelen és ugyanakkor élő szervezetnek, megvan ez a nagy gonddal kialakított regenerálódó képessége — és most hirtelen, mintha villám fényében látná, megtalálta a helyes szót arra, ami benne történik: kétségbeesés.

Vagy egy órával később bement Gerberthez. Az orvos kajütje a többiekétől távol, a második fedélköz végében volt. Gerbert alighanem azért választotta, mert szép tágas, és üvegfala a melegházra nyílik. Jobbára csak moha, fű és fagyal nő ebben a melegházban, a hidroponikus medence két oldalán pedig szürkészöld, gömbölyű, szőrös kaktuszok. Fák egyáltalán nincsenek, csak mogyoróbokrok, mert a rugalmas mogyoróvessző kibírta a nagy túlterhelést a repülés közben. Gerbert nagyra tartotta ezt a zöld növényzetet az ablaka előtt, és a kertjének nevezte. A folyosóról lehetett bemenni, és sétálgatni lehetett az ösvényeken az ágyások között, persze csak amikor éppen volt gravitáció, de a nemrég lezajlott éjszakai támadás, amely úgy megrázta az űrhajót, elég nagy pusztítást vitt véghez a kertben. Gerbert, Tempe és Harrach aztán mentette a menthetőt a törött bokrok közül.

Az expedíció előkészítése során a SETI szakértői úgy döntöttek, hogy GOD állandóan figyelni fogja a Hermész minden utasának viselkedését, és mint pszichiáter számon tartja lelkiállapotukat. Ez senki előtt nem volt titok.

A megfigyelést az indokolta, hogy a kizárólag egymásra utalt, tartós stresszhatásnak kitett emberek között könnyen felléphetnek rendellenes pszichés jelenségek, mégpedig a normális családi és társadalmi kapcsolatoktól évekig elzárt csoportok pszichodinamikájára jellemző formákban.

Ez az elszigetelt életforma még a korábban tökéletesen kiegyensúlyozott és lelki traumákkal szemben ellenálló személyiségekben is zavarokat okozhat. A frusztráció depresszióba vagy agresszivitásba megy át, és maguk az érintettek szinte sohasem ismerik fel, hogy pszichés működésükkel valami baj van.

Orvos persze van a fedélzeten, mégpedig a pszichológiában és a lelki zavarokban is járatos szakember, ám ez nem garantálja a kóros tünetek felismerését, mert az orvos is kerülhet olyan erős stresszhatás alá, amellyel a legkeményebben jellem sem tud megbirkózni. Az orvosok is emberek. A gépi programnak viszont nem támadhatnak lelki zavarai, ennélfogva hatékonyan működhet mint objektív diagnoszta és higgadt megfigyelő, még akkor is, ha katasztrófa történik, és az egész hajó a pusztulás küszöbére kerül.

A felderítőket ily módon bebiztosították a fel nem ismert, kollektív lelki zavarok ellen, ám ez a módszer egy megoldhatatlan ellentmondást tartalmazott. GOD ugyanis ezáltal a legénység beosztottja és egyben feljebbvalója lett, parancsokat kellett teljesítenie, és közben felügyelnie a parancsnokok szellemi állapotára. Sajátos rangot kapott ezáltal: engedelmes eszköz és szigorú főnök. Folyamatos ellenőrző tevékenysége a parancsnokra is kiterjedt. Az volt itt a bökkenő, hogy a lelki traumák mielőbbi felderítését szolgáló felügyelet tudata önmagában is trauma. Erre azonban senki sem tudott gyógyszert. Ha GOD az emberek tudtán kívül látná el ezt a funkcióját, a dolog csak addig maradna titokban, míg valamilyen zavart nem konstatál, mert akkor azt közölnie kell, és a váratlan bejelentés nem pszichoterápia lenne, hanem sokkhatást gyakorolna az addig mit sem sejtő páciensre. Ezt a hibás kört csak úgy lehetett megszakítani, hogy visszacsatolást létesítettek az emberek és a számítógép felelőssége között. GOD a diagnózisait először a parancsnokkal és Gerberttel közölte, amikor ezt szükségesnek látta, majd a háttérbe húzódott, mint egyszerű tanácsadó, további kezdeményező lépéseket nem tett. Persze, senki sem lelkesedett ezért a kompromisszumért, de jobb megoldást sem tudott ajánlani senki, a léleklátó gépeket is beleértve. GOD, az utolsó generációs számítógép, nem kerülhetett érzelmek és indulatok hatása alá, hiszen a racionális lépések hatványozott sűrítménye volt, véleményeibe nem keveredhetett rokonszenv, ellenszenv vagy az önfenntartási ösztön reflexei; GOD nem elektronikus úton-módon óriásira növelt emberi agy, nincs semmilyen személyesnek nevezhető tulajdonsága, jellemvonása, semmiféle szenvedélye, hacsak szenvedélynek nem nevezzük, hogy igyekszik megszerezni a maximális mennyiségű információt — de a maximális hatalmat nem. Az első olyan gépek feltalálói, amelyek nem az izomerőt, hanem a gondolkodást támogatták, még abban az egyeseket vonzó, másokat riasztó illúzióban éltek, hogy az élettelen automaták intelligenciája addig-addig fejlődik majd, mígnem ezek az okos gépek hasonlatossá válnak az emberhez, még később pedig, továbbra is emberi módon, túlszárnyalják. Száz év és egypár évtized kellett hozzá, hogy e korai géptervezők utódai rájöjjenek: az informatika és a kibernetika atyáit egy antropocentrikus fikció tévesztette meg, hiszen az emberi agy lélek egy olyan gépben, amely nem gép. Az emberi agy a testtel közös rendszert alkot, elválaszthatatlan tőle, kiszolgálja a testet, és a test kiszolgálja őt. Ha tehát valaki olyan emberszabású automatát akarna előállítani, amelynek gondolkodása semmiben sem különbözik az emberétől, fáradozásának sikere, ha mégoly tökéletes is, abszurdumnak bizonyulna. Képzeljük csak el: az egymás után készülő, mindig átalakított és tökéletesített prototípusok valóban egyre hasonlóbbak az emberhez, de ugyanakkor egyre kevésbé használhatók arra, amire a sokadik generációs, gigavagy terabites számítógépek. Az apától-anyától született ember és az emberhez ideálisan hasonló gép között végül már csak egyetlen lényeges különbség lesz: anyaguk élő, illetve élettelen. A teljesen emberforma automata ugyanolyan fürge lesz mint az ember, de ugyanolyan gyarló is, ugyanolyan sebezhető, tévedésekre hajlamos, és gondolkodását éppúgy érzelmek befolyásolják, akár az emberét. A mesteri utánzat, amely pontosan lemásolja a természetes evolúció és annak koronája: az antropogenézis eredményét, igazi mérnöki remeklés lesz, és egyben olyan csodabogár, amellyel nemigen lehet mit kezdeni. Élettelen anyagból készült, remek hamisítványa lesz a gerincesek törzsébe, az emlősök osztályába, a főemlősök rendjébe tartozó elevenszülő, kétlábú élőlénynek, amelynek agya két féltekére oszlik, mert a gerincesek formálása során a szimmetriának éppen erre az útjára lépett a földi evolúció. Csak az a kérdés, hogy ebből a zseniális plágiumból mi haszna lenne az emberiségnek. Ez az utánzat olyasmi lenne, mutatott rá egy tudománytörténész, mintha kolosszális beruházások és elméleti munkák árán sikerülne építeni egy gyárat, amely spenótot vagy articsókát állít elő, igen gusztusos termékeket, amelyek képesek a fotoszintézisre, mint minden növény, és általában semmiben sem különböznek az igazi spenóttól vagy articsókától, kivéve azt az egyet, hogy ehetetlenek. Az ilyen spenótot lehet kiállításokon mutogatni és a fotoszintézisével büszkélkedni, de nem lehet megenni, és ezáltal a gyártásába fektetett tömérdek munka enyhén szólva megkérdőjeleződik. A „mesterséges intelligencia” első tervezői és szószólói alighanem maguk sem igazán tudták, mire törekszenek és mit remélnek. Az lenne a cél, hogy a géppel úgy lehessen beszélgetni mint egy átlagos vagy nagyon okos emberrel? Ezt meg lehet csinálni, és meg is csinálták, amikor az emberiség éppen tizennégymilliárd lelket számlált, és igazán arra volt a legkevésbé szüksége, hogy még mesterségesen is további embereket, illetve ember módon gondolkodó gépeket gyártsanak. Egyszóval, a számítógépes értelem mindinkább különvált az emberi értelemtől, támogatta az emberi értelmet, kiegészítette, meghosszabbította, segített megoldani az ember számára megoldhatatlan feladatokat, és éppen ezért nem az emberi gondolkodást utánozta vagy ismételte. Útjaik végérvényesen elágaztak.

Az a gép, amelyet úgy programoznak, hogy senki, az alkotóját is beleértve, ne tudja megkülönböztetni az intellektuális kapcsolatban egy háziasszonytól vagy a nemzetközi jog professzorától, nem egyéb mint szimulátor, amely mindaddig nem különböztethető meg a közönséges emberektől, amíg valaki meg nem próbálja a háziasszonyt elcsábítani és anyává tenni, vagy a professzort meghívni reggelire. Ha még itt sem támad fennakadás, ha a háziasszony aranyos kisdednek ad életet, a professzor pedig jóízűen elfogyasztja a kontinentális reggelit, akkor végleg megszűnt a különbség a természetes és a mesterséges között — és mit érünk vele? Lehet-e csillagtechnika jóvoltából szintetikus csillagokat gyártani, amelyek szakasztott olyanok mint a valódiak? Lehet. Csak az a kérdés: minek? A kibernetika történészei megállapították: e tudományág ősatyáit az a remény fűtötte, hogy megoldják a tudat rejtélyét. E reménynek az a siker vetett véget, amelyet a huszonegyedik század derekán értek el, nevezetesen, amikor egy harmincadik generációs számítógép, rendkívül beszédes, intelligens és megejtően emberszabású jószág, megkérdezte eleven beszélgetőpartnereit, vajon tudják-e, mi a tudat, voltaképpen milyen jelentést takar ez a szó, mert ő nem tudja. Ez a számítógép önprogramozásra is képes volt a megadott irányelvek alapján, aztán úgy kinőtt a megadott irányelvekből mint gyerek a pelenkából, és kifejlesztette magában az emberi beszélgetőpartnerek utánzásának olyan fantasztikus képességét, hogy már nem tudták „leleplezni” mint gépet, amely embernek tetteti magát, holott nem az, mindez azonban hangyányival sem tette érthetőbbé a tudat rejtélyét, hiszen a gép erről a kérdésről pontosan ugyanazt tudta, amit az emberek. De hogyan is lehetett volna másképp? Eljutottak az „önantropizáló” program végtermékéhez, amely szükségszerűen ugyanannyit tudott a tudatról mint ők. Egy kiváló fizikus, aki tanúja volt ennek a vitának, rámutatott, hogy az, ami úgy gondolkodik mint az ember, éppen annyit tud a saját gondolkodásának mechanizmusáról mint az ember, vagyis semmit. Kajánságból-e, vagy a csalódást enyhítendő, az nem derült ki, mindenesetre elmesélte a diadalukkal imigyen pórul járt kibernetikusoknak, hogy az ő tudós kollégái ugyanilyen kelepcébe estek, amikor egy évszázaddal azelőtt elhatározták: most pedig jól megszorongatják az anyagot, és kivallatják, milyen is a valódi természete — részecskékből áll-e, avagy hullám természetű. Hanem az álnok anyag a bolondját járatta velük, volt pofája kijelenteni, hogy ő ilyen is, meg amolyan is, majd a további kísérletek kereszttüzében végleg elkábította őket, mert minél többet tudtak meg róla, annál inkább ellentmondott az nemcsak a józan észnek, hanem a logikának is. Végül kénytelenek voltak készpénznek venni az anyag szemérmetlen állításait; a részecskék időnként hullámok, a hullámok olykor részecskék, a tökéletes vákuum egyáltalán nem tökéletes vákuum, mert csak úgy nyüzsögnek benne a virtuális részecskék, amelyek úgy tesznek, mintha nem volnának, az energia negatív is tud lenni, tehát létezhet a semminél kevesebb energia, a mezonok a Heisenberg-féle határozatlansági tartományban gálád, szemfényvesztő trükköket produkálnak, fittyet hányva a részecskék viselkedésének szent törvényeire, de olyan észveszejtő gyorsan csinálják, hogy senki sem tudja ezen a disznóságon rajtakapni őket. Úgy áll a dolog, vigasztalta barátait ez a Nobel-díjas, kiváló fizikus, hogy a világ nem hajlandó „végső” válaszokat adni azokra a kérdésekre, amelyek „végső lényegét” firtatják. Hiába lehet a gravitációval ma már úgy csapkodni mint egy sétapálcával, azt ma sem tudja senki, mi a „lényege” a gravitációnak. Nem csoda hát, hogy a gép úgy viselkedik, mintha tudata volna, de ahhoz, hogy megállapítsuk, ugyanolyan tudata van-e mint az embernek, nekünk kellene átváltoznunk azzá a géppé. A tudományban nélkülözhetetlen a mértéktartás: vannak kérdések, amelyeket nem szabad feltenni sem önmagunknak, sem a világnak, hiszen aki felteszi őket, éppoly balgán viselkedik mint aki haragszik a tükörre, amiért szépen visszatükrözi ugyan minden mozdulatát, de azt nem akarja neki elmagyarázni, hogy mozdulatainak volicionális forrása miféle. Ennek ellenére vígan használjuk a tükröket, a kvantummechanikát, a sziderológiát és a számítógépeket, nem csekély haszonnal.

Tempe elég gyakran bejárt Gerberthez az ilyesféle beszélgetésekre, amelyek főként közelebbi témák körül forogtak, elsősorban az emberek és GOD viszonya körül. Ezúttal személyesebb gondjaival kereste fel az orvost. Általában nem szeretett beszélni magáról, még annak az embernek sem, aki visszaadta az életét — vagy talán éppen vele szemben volt különösen tartózkodó, mintha úgy érezné, túl sokat köszönhet neki? Amikor Gerbertnél beszélgettek, ő általában nem szólt semmit, azóta volt ilyen óvatos, amióta az Euridikén Lauger elárulta neki a két orvos titkát — azóta mindig bűntudatot érzett. Most sem a kétségbeesés késztette erre a látoga tásra, hanem az, hogy ilyen hirtelen rohanta meg, ismeretlen okból, mint valami betegség, és nem volt benne biztos, el tudja-e látni továbbra is a rá bízott feladatokat. Ezt nem volt joga eltitkolni. Csak akkor értette meg, milyen nehezére esett az elhatározás, amikor benyitott: az üres kajüt láttán szinte fellélegzett. Bár az űrhajó gravitáció nélkül haladt, tehát súlytalanság volt, a parancsnok elrendelte, hogy készüljenek fel a bármikor lehetséges gravitációs ugrásra — tehát rögzítsék az elmozdítható tárgyakat, és zárják a faliszekrénybe személyes holmijukat. A kajüt mégis rendetlen volt, szanaszét hevertek a könyvek, papírok, fényképek, ami egyáltalán nem vallott a rendszerető, gondos, már-már pedáns Gerbertre. Meglátta az orvost az üvegfalon át: a kertjében szorgoskodott, a kaktuszai mellett térdelt, műanyag burákat rakott rájuk. Úgy látszik, ezzel kezdte a készenléti állapotot. Tempe a folyosón át belibegett a melegházba, és valami köszönésfélét mormolt. Az orvos hátra sem fordulva, kikapcsolta a szíjat, amely térdeit a földhöz — igazi földhöz — rögzítette, és a levegőbe emelkedett, a vendége mellé. Túloldalt egy ferde hálón apró, mohos levelű növény indái kanyarogtak. Tempe már többször meg akarta kérdezni, hogy hívják ezt az indás növényt — nem is konyított a botanikához —, de valahogy mindig elfelejtette. Az orvos szó nélkül a földhöz vágta kis ásóját, az ásó a földbe fúródott, ő pedig az így keletkezett mozgásimpulzust kihasználva, karjánál fogva magával húzta a pilótát. Elvitorláztak a sarokba, ahol a mogyoróbokrok között földbe ásott kerti székek álltak, mint egy lugasban, de biztonsági övekkel ellátva.

Amikor leültek, és Tempe nem tudta, hogyan vágjon bele a mondókájába, az orvos megjegyezte, hogy már várta. Nincs ezen mit csodálkozni. „GOD szeme mindent lát.”

A pszichés állapotra vonatkozó adatokat senki sem kapja közvetlenül a géptől, hogy elkerüljék a Hicks-szindrómát, a fedélzeti fő számítógéptől való teljes függőség érzését, amely hozzájárulhat a pszichiátriai felügyelet által elhárítandó bajok, az üldöztetési és egyéb paranoid téves eszmék kialakulásához. A pszichonikusokon kívül senki sem tudja, hogy az ember milyen mértékben „lelkileg átlátszó” a figyelőprogram számára, amelyet Aszklépiosz gépi szellemének neveztek. Persze nagyon egyszerű lenne utánanézni, de mint megállapították, még a pszichonikusok is rosszul viselik el az ilyen revelációkat, amikor a saját személyükről van szó, még roszszabbul hatna a legénység moráljára a hosszú űrutazások alatt.

GOD, mint minden komputer, amelyet nem úgy programoztak, hogy a személyiségnek legalább valamilyen nyoma létrejöhessen benne, állandóan éber megfigyelő ugyan, de nem személy, valójában senki. Amikor diagnó zisát felállítja, semmivel sem emberibb mint egy lázmérő, de a testhőmérséklet mérése nem vált ki olyan projekciós védekező reflexeket mint a pszichés állapot mérése. Semmi sincs közelebb hozzánk és semmit sem rejtegetünk annyira a környezetünk elől, mint énünk legintimebb rezdüléseit, aztán egyszer csak kiderül, hogy egy készülék, amely élettelenebb mint egy fáraó múmiája, könnyedén keresztüllát rajtunk, úgy olvas énünk legrejtettebb zugaiból mint a nyitott könyvből. A laikusokra ez úgy hat mint a gondolatolvasás. Telepátiáról persze nincs szó — egyszerűen az a helyzet, hogy a gép jobban ismeri a gondjaira bízott személyt mint ő maga és ráadásul még húsz pszichológus. Az indulás előtt elvégzett vizsgálatok alapján a legénység minden tagjáról kialakít magában egy paraméterrendszert, amely az illetők normális pszichés állapotát szimulálja, ezt használja mérési modellnek; azonkívül mindenütt jelenvaló a fedélzeten, termináljainak szenzorai mindenütt állandóan gyűjtik az adatokat, de a legtöbbet alighanem akkor tudja meg a pácienseiről, amikor alszanak, hiszen akkor is figyeli lélegzésük ritmusát, szemgolyóik mozgását, még verítékük vegyi összetételét is, mert minden ember verítéke olyan egyéni, akár az ujjlenyomat, és a számítógép olfaktométere mellett elbújhat a legjobb nyomozókutya is. Arról már nem is beszélve, hogy a kutyának csak szaglása van, de nincs hozzá diagnosztikai képzettsége. A számítógépek már az orvosok fejére nőttek, ahogy minden sakkozót is legyőznek, és azért alkalmazzuk őket csak segédeszköznek, nem pedig orvosnak, mert az emberek nagyobb bizalmat éreznek emberek iránt mint automaták iránt. — Elég az hozzá — magyarázta tempósan Gerbert, egy letépett mogyorólevelet hajtogatva —, GOD diszkréten elkísért a „kirándulásaira”, és ezeket a túlterhelés tüneteinek minősítette.

— Miféle „túlterhelés”? — fakadt ki a pilóta. Eddig vitézül hallgatott, de ezt már nem állhatta meg szó nélkül.

— Így nevezi azt, amikor a páciens már végleg céltalannak érzi minden sziszifuszi fáradozásunkat.

— Szóval azt mondja, hogy nincs semmi esélyünk a kapcsolatra.?

— Pszichiáteri minőségében GOD-ot nem érdeklik a kapcsolat esélyei, csakis az, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk neki. GOD szerint te már nem hiszel sem az ötleted, a „mese” hatásában, sem abban, hogy van értelme kapcsolatba lépni a Quintával. még ha sikerül is. Ehhez mit szólsz?

A pilóta úgy lebénult, mintha feneketlen mélységbe zuhanna.

— Hall minket?

— Hát persze. Na jól van, ne vedd annyira a szívedre. Hiszen mindazt, amit elmondtam, te már úgyis tudtad. Várj, még ne válaszolj! Tudtad, és mégsem tudtad, mert nem akartad tudni. Ez tipikus önvédelmi reakció. Mások is így vannak ezzel, öreg fiú. Egyszer megkérdezted tőlem, még az Euridikén, hogy mire jó ez, és nem volna-e jobb kikapcsolni. Nem emlékszel?

— De igen.

— Na látod. Elmagyaráztam neked, hogy a statisztikák szerint az állandó pszichés kontroll alatt dolgozó expedícióknak nagyobb esélyük van a sikerre mint a pszichés kontroll nélkülieknek. Még meg is mutattam neked ezt a statisztikát. Az érv cáfolhatatlan, tehát az egyetlen lehetséges dolgot cselekedted, ugyanazt, amit mindenki: tudat alá szorítottad, elfelejtetted az egészet. No és a diagnózis? Stimmel.?

— Stimmel — mondta a pilóta. Két kézzel megmarkolta az övet a mellén.

A mogyoróbokor lágyan susogott fölöttük, enyhe szellő libegtette leveleit. Mesterséges szellő.

— Nem tudom, hogyan jött rá, de mindegy. Igen, igaza van. Nem is tudom, mióta hurcolom ezt magamban. Én. én nem szoktam szavakban gondolkodni. A szavak nekem valahogy. túl lassúak. és nekem muszáj gyorsan tájékozódnom. ez biztosan régi reflex, az Euridiké előtti időből. De mindegy, most megpróbálom. Fejjel megyünk a falnak. Talán le is döntjük — és akkor mi van? Miről fogunk velük beszélni? Mi mondanivalójuk lehet nekik a mi számunkra? Igen, most már biztos vagyok benne, hogy az a trükk a mesével azért jutott eszembe. hogy még ne kelljen dönteni. Hogy haladékot kapjunk. Nem mintha remélnék valamit. Inkább menekülök. Úgy mennék előre, hogy egy helyben járjak.

Elhallgatott, hasztalanul keresve a megfelelő szavakat. A mogyoróbokrok ágai szelíden lengedeztek körülöttük. A pilóta kinyitotta a száját, de aztán mégsem mondott semmit.

— És ha beleegyeznek, hogy egy felderítő leszálljon hozzájuk, vállalod? — kérdezte hosszú szünet után az orvos.

— Naná! — tört ki belőle, és csak aztán tette hozzá csodálkozva: — Hát hogyne.! Hiszen azért vagyunk itt.

— De csapda is lehet. — mondta Gerbert olyan halkan, mintha ezt a megjegyzését el akarná titkolni a mindenütt jelen való GOD elől. Legalábbis ez jutott a pilóta eszébe, de a következő pillanatban ezt a gondolatot már abszurdumnak találta, és nyomban az is eszébe villant, hogy csakugyan valami baj lehet a fejével: lám, a gonoszt látja GOD-ban, vagy legalábbis valami ellenséget. Mintha nemcsak a Quinta-lakók volnának ellenük, hanem a saját számítógépük is.

— Csapda is lehet — ismételte megkésett visszhangként. — Persze hogy lehet.

— És akkor is lemennél.?

— Ha Steergard megengedi. Erről még nem beszéltünk. Ha egyáltalán válaszolnak, először automaták fognak leszállni. A program szerint.

— A mi programunk szerint — bólintott Gerbert. — De nekik meglesz a maguké. Nem igaz?

— Világos. Felkészülnek az első ember fogadására, virágcsokros gyerekekkel és piros szőnyeggel. Az automatákhoz egy ujjal se nyúlnak. Bolondok is lennének. ha egyszer más a tervük. Minket akarnak tőrbe csalni.

— Így gondolod, és mégis le akarsz menni?

A pilóta ajka megrándult. Elmosolyodott.

— Én nem rajongok a mártíromságért, doktor, de te összekeversz két dolgot. Más kérdés az, hogy én mit gondolok, és megint más az, hogy ki küldött minket ide, és mi célból. Nem illik a parancsnokkal vitába szállni, mikor letol, hogy butaságot mondtam. De mi a véleményed, doktor, ha én nem térnék vissza élve, mit fog tenni a parancsnok? Megkéri a papot, hogy mondjon egy imát a lelki üdvömért? A fejemet teszem rá, hogy azt fogja tenni, amit én olyan bután mondtam.

Gerbert megrökönyödve pillantott a kipirult arcú pilótára.

— Hiszen az megtorlás lenne. nemcsak szörnyű, hanem értelmetlen is. Téged nem támaszt fel, ha lesújt rájuk. és nem azért küldtek minket ide, hogy elpusztítsunk egy idegen civilizációt. Hogyan tudod ezt összeegyeztetni?

A pilóta már nem mosolygott.

— Gyáva vagyok, mert nem mertem bevallani magamnak, hogy már nem hiszek a kapcsolat sikerében. De annyira gyáva nem vagyok, hogy kitérjek a feladatom elől. Steergardnak megvan a maga feladata, és attól ő sem tágít.

— De te úgy látod, a feladat nem hajtható végre.

— Attól függ, hogyan nézzük a dolgot. Beszélgetni jöttünk, nem harcolni. Ok elutasították a kapcsolatot. a maguk módján. Támadással. Nem is egyszer. Az ilyen következetes elutasítás is kapcsolat, hiszen értésünkre adták, mit akarnak, illetve nem akarnak. Ha a Hádész elnyelné az Euridikét, Steergard biztosan nem próbálná bosszúból felrobbantani. De a Quintával más a helyzet. Kopogtatunk az ajtajukon, mert a Föld így akarta. Ha nem nyitják ki az ajtót, akkor betörjük. Lehet, hogy semmi olyat nem találunk mögötte, amire a Földön számítottak. Én éppen ettől tartok. De az ajtót betörjük, mert különben nem teljesítjük a Föld akaratát. Azt mondod, doktor, ez szörnyű és értelmetlen lenne? Igazad van. Kaptunk egy feladatot. Most lehetetlennek látszik. Ha az emberek a kőkorszak óta csak azt csinálták volna, ami lehetségesnek látszott, akkor máig a barlangokban ülnénk.

— Szóval mégis reménykedsz?

— Nem tudom. De azt tudom, hogy ha szükséges, remény nélkül is megteszem, amit kell.

Elhallgatott, töprengve nézett maga elé, aztán kicsit zavartan folytatta.

— Olyan dolgokat szedtél ki belőlem, doktor, amikről nem beszél az ember. de én vagyok a hibás, minek téptem a számat ott a parancsnoknál, nem kellett volna előjönnöm azzal, hogy Nemo me impune lacesset. és igaza volt, amikor letolt érte, mert vannak kötelességek, amiket végrehajt az ember, de nem dicsekszik velük, mert nem dicsekedni valók. Mit mondott rólam GOD? Depresszió? Klausztrofóbia? Anankasztikus szindróma?

— Nem, dehogy. Ezek már elavult szakkifejezések. Tudod, mi az a csoportos Hicks-szindróma?

— Rémlik valami, az Euridikén olvastam róla. Halálvágy? Nem, másképp írták. valami önpusztító elkeseredés, ugye?

— Nagyjából. Ennél azért bonyolultabb, sok összetevője van.

— Alkalmatlannak ítélt a.?

— GOD senkit nem tilthat el a munkájától. Ezt nyilván tudod. Adhat diszkvalifikáló diagnózist, de a többi már nem az ő dolga. A parancsnok dönt, miután velem tanácskozott, ha pedig őrajta vagy énrajtam törne ki pszichózis, a parancsnokságot átveheti a legénység többi tagja. Pszichózisról egyelőre nincs szó. Csak jobban tetszenél nekem, ha nem buzogna benned annyira az a leszállási vágy.

A pilóta kikapcsolta övét, lassan felállt, és hogy a mesterséges zefír el ne fújja, megfogott egy mogyoróágat.

— Doktor, hidd el. tévedsz. Tévedtek, GOD-dal együtt.

Heves léghuzat támadt, olyan erősen ellökte, hogy recsegve dőlni kezdett a mogyoróbokor. Nem akarta gyökerestül kitépni, hát elengedte, és már az ajtó felé repülve kiáltott vissza:

— Lauger az Euridikén azt mondta nekem, hogy „Meglátod a Quintalakókat”, és én ezért jöttem.

Az űrhajó megremegett. Tempe rögtön megértette, mi történik; a melegház üvegfala vészes gyorsasággal közeledett felé. Megfordult a levegőben, mint a fáról lepottyanó macska, hogy tompítsa az ütés erejét, aztán lesiklott a falon a talajra, érezte, hogy már erősen megvetheti rajta a lábát, egy-két térdrugózással felmérte a gravitációt. Nem volt túl erős. Valami mindenesetre történt. A folyosó üres volt, a szirénák hallgattak, de minden irányból GOD hangja zengett.

— Mindenki a helyére. A Quinta válaszolt. Mindenki a helyére. A Quinta válaszolt.

Nem várva meg Gerbertet, beugrott a legközelebbi liftbe. A lift évszázadokig vonszolta magát, sorra világítottak be az emeletek, a padló nyomása egyre erősödött. A Hermész a gyorsítással már meghaladta a földi gravitációt, de legfeljebb fél egységgel. A felső vezérlőteremben, a felállított fejtámlás, mély gravitációs fotelokba süppedve, már ott ült Harrach, Rotmont, Nakamura és Polassar, Steergard pedig a főmonitor előtt ült, és előredőlve, erősen a karfára támaszkodva, olvasta a többiekkel együtt a képernyőn végigfutó, zöld betűs szöveget.

SZAVATOLJUK BIZTONSÁGOTOKAT SEMLEGES TERÜLETÜNKÖN STOP NEGYVENHATOS SZÉLESSÉGI FOK SZÁZHARMINCKILENCES HOSSZÚSÁG AZ ŰRREPÜLŐTERÜNK HELYE A TI HÁLÓZATOTOK SZERINT STOP SZUVERÉNEK SEMLEGESEK VAGYUNK STOP A TENGELYHATALMAKAT TÁJÉKOZTATTUK FELTÉTEL NÉLKÜL JÓVÁHAGYTÁK SZONDÁITOK LESZÁLLÁSÁT STOP ADJÁTOK MEG NEODIMLÉZERREL LESZÁLLÓEGYSÉGETEK ÉRKEZÉSÉNEK IDŐPONTJÁT A BOLYGÓ EGY FORDULATÁVAL MEGHATÁROZOTT IDŐSZÁMÍTÁS SZERINT KETTES SZÁMRENDSZERBEN STOP VÁRUNK ÜDVÖZLÜNK STOP

Steergard még egyszer a képernyőre vetítette az egész közleményt Gerbert és a szerzetes számára, mihelyt megérkeztek. Aztán leült a foteljába, a többiek felé fordulva.

— Néhány perce kaptuk a választ a megnevezett pontról, felvillanásokkal, amelyek színképe a napfényével egyenlő. Nakamura kolléga. tükörrel jeleznek?

— Valószínűleg. Nem homogén fény. A felhőzet nyílásán át jön. Ha ez közönséges tükör, akkor legalább néhány hektáros méretű.

— Érdekes. A szolézer vette a felvillanásokat?

— Nem. Mifelénk irányították az adást.

— Nagyon érdekes. Mekkora most a Hermész szögmérete a bolygóról nézve?

— Néhány század ívmásodperc.

— Még érdekesebb. A fény nem volt kollimálva?

— Valamelyest, de csak gyengén.

— Mint egy homorú tükörrel?

— Vagy sok lapos tükörrel, amelyeket megfelelő módon állítanak fel jókora területen.

— Eszerint tudták, hol keressenek minket. De honnan?

Senki sem válaszolt.

— Véleményeket kérek.

— Észrevehettek minket, amikor kilőttük a szolézert — mondta El Salam. Tempe eddig nem is látta: a fizikus az alsó vezérlőteremből szólt fel.

— Annak negyven órája, és azóta meghajtás nélkül repültünk — vitatkozott vele Polassar.

— Jó, ezt egyelőre hagyjuk. Ki ad hitelt ennek a szép vendégszeretetnek? Senki? No, ez a legfurcsább.

— Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen — hallotta Tempe fentről: Kirsting állt a galérián. — Másfelől, ha meggondoljuk. ha ez csapda, állíthattak volna kevésbé primitívet is.

— Ki fog derülni.

A parancsnok felállt. A Hermész olyan egyenletesen haladt, hogy minden graviméter az egyesen állt, mintha az űrhajó a földi dokkban pihenne.

— Figyelmet kérek. Polassar kolléga bekapcsolja GOD-nak az SG programblokkot. El Salam kikapcsolja a szolézert, és álcázót tesz rá. Hol van Rotmont? Jó. te előkészítesz két nehéz leszállóegységet. A pilóták és Nakamura doktor a vezérlőteremben maradnak, én pedig elmegyek megfürödni, és mindjárt visszajövök. Ja igaz! Harrach, Tempe, ellenőrizzétek, hogy jól rögzítve van-e minden, ami nem szereti a tíz g-t. Az én engedélyem nélkül senki sem megy le a navigációs terembe. Ennyi.

Steergard megkerülte a pultokat, és látva, hogy csak a pilóták indultak el a helyükről, az ajtóból visszaszólt:

— Az orvosok fáradjanak a helyükre.

Csakhamar kiürült a vezérlőterem.

Harrach leült a vizsgálóközpont elé, és a billentyűzeten zongorázva, sorra végigment az interoceptorok fényes ábráin, megvizsgálva valamennyi aggregát állapotát, az orrtól a tatig. Tempére nem volt szüksége, így a másodpilóta odakocogott a japánhoz, aki a quintai jelzőfények színképét vizsgálgatta a spektrográfon, és megkérdezte tőle, mi az az „SG blokk”. Harrach hegyezte a fülét, mert erről ő sem hallott eddig. Nakamura felnézett a szemüvege mögül, és bánatosan ingatta a fejét.

— Arago atya szomorú lesz.

— Bevezetjük a rendkívüli állapotot? Vagy mit jelent az az SG? — faggatta Tempe.

— Az alsó raktér tartalma már nem titok többé, uraim.

— Az az elzárt rész? Hát ott nem járótornyok vannak?

— Nem. Ott meglepetések vannak mindenki számára. Még GOD számára is. Kivéve a parancsnokot és szerény személyemet.

A pilóták csodálkozását látva, hozzátette:

— A SETI vezérkara így látta szükségesnek, pilóta urak. Önök közül mindenki végigcsinálta az egyszemélyes leszállás szimulációs tréningjét. Tehát olyan helyzetbe is kerülhetett volna, hogy. teszem azt. túszul ejtik.

— És GOD?

— O gép. Még az utolsó generációs számítógépek sincsenek bebiztosítva adatlopás ellen. Az adatrablók akár távolról is feltörhetik a kódokat, és kiszipkázhatják az egész memóriát.

— De egypár külön memóriablokk elhelyezéséhez nem kell egy egész raktár!

— A raktárban nem a memóriablokkok vannak. Ott a Hermész van. Egy csinos makett. Nagyon szépen és gondosan elkészítve. Alkalmas lehet, mondjuk. csaléteknek.

— És azok a plusz programok.? Mi az az SG?

A japán felsóhajtott.

— Szimbólumok, nagyon régiek. Ismerősebbek önöknek mint nekem. S mint Sodorna, G mint Gomorra. Fájdalmas dolog. különösen az apostoli delegátusnak. Mélyen együtt érzek vele.