A Kudarc

A HÁRPIA BÉTÁJA

Az Euridiké csökkentett meghajtással két napig lassított, az evolvensnek nevezett pályán repülve a Hárpia Bétája felé, amely kollapszár lévén, látha tatlan. Már átsuhant néhány, egymástól távol eső izográvon, amelyek gravitációs árama még elviselhető a legénység és az űrhajó számára. Az optimális számítással kijelölt útirány biztonságos volt, de azért korántsem problémátlan. Az izográvok, a tér azonos görbületű pontjain áthaladó vonalak, úgy tekeregtek az izolokátorokon mint kígyók a fekete tűzben. A vezérlőteremben, amelyet szakaszosnak neveztek, mert csak az erősen változékony gravitációs erőtérben kormányozta a hajót, az ügyeletesek csak nézték az előttük villogó monitorokat, közben dobozos sört iszogattak, és hogy unalmukat elűzzék, apró-cseprő szamárságokról beszélgettek. Az ügyelet igazság szerint az űrhajózás klasszikus korának hagyományos maradványa volt. Senki meg sem próbált volna kézi vezérlésre átállni — nincs olyan ember, akinek ehhez elég gyorsak lennének a reakciói.

A kollapszár azok közé tartozott, amelyeket későn és nagy üggyel-bajjal fedeztek fel, mivel magányos csillag. Azokat a legkönnyebb felfedezni, amelyek egy kettős rendszer tagjai, s a közelükben van egy „élő” csillag, amely fénylik, és külső rétegeit folyamatosan elszippantja a Fekete Lyuk; a testvércsillag anyaga szűkülő spirálban száguld a Fekete Lyuk felé, s a legkeményebb röntgenfelvillanások kíséretében belezuhan. A testvércsillagtól elszippantott gázok akkréciós koronggal veszik körül a kollapszárt, ez az óriási kerék roppant egészségtelen tartózkodási hely mindennemű objektum számára, tehát az űrhajók számára is. Nincs az az űrhajó, amely ilyen vidéken át tudna vitorlázni, mert mielőtt a kollapszár beszippantaná az eseményhorizont alá, a sugárzás rég elpusztítja az emberi agyakat éppúgy mint a számítógépet.

A Hárpia csillagkép magányos kollapszárját azért sikerült felfedezni, mert Alfája, Gammája és Deltája pályájában perturbációkat idézett elő. A négyszáz naptömegnyi csillag, amely a találó Hádész nevet kapta, azzal árulta el növekvő jelenlétét, hogy a takarásába került csillagok eltűntek, a horizontja körül lévő csillagok pedig látszólag közelebb kerültek egymáshoz, a kollapszár ugyanis gravitációs lencseként eltérítette a fényüket. Annihilációs burka kétharmad fénysebességgel forgott az egyenlítő magasságában, a centrifugális erők és a Coriolis-erők hatására kidudorodva, ezért a Hádész nem volt tökéletesen gömb alakú. Eseményhorizontja ettől még ideálisan gömb alakú lett volna, de gravitációs viharok kavarogtak fölötte, s ezek eltorzították az izográvokat. A gravitációs viharok vagy ciklonok okait nyolc elmélet magyarázta, mindegyik másképpen, közülük a legeredetibb, amely persze nem szükségképpen állt a legközelebb az igazsághoz, abból indult ki, hogy a hipertérben a Hádész egy másik világegyetemmel érintkezik, és az a másik kozmosz érezteti hatását, megrázkódtatva a kollapszár iszonyú „magját”, centrumát, szingularitását, ezt a hely nélküli helyet és idő nélküli időt, ahol a téridő görbéje végtelenül nagy értéket ér el. Ez az elmélet a Hádész magjának „másik oldaláról”, ahol az összemorzsolt téridő elképzelhetetlen, infinit világát mégiscsak eligazgatják egy idegen univerzum transzflnális mérnökei, valójában csak a csillagászok matematikai fantaziálása volt — azért rugaszkodott így neki a fantáziájuk, mert megrészegültek a teratopológiától, a régi Cantor-elmélet legújabb és különösen divatos dédunokájától. Ezt a kollapszárt is Cantornak akarták elnevezni, de fölfedezője ragaszkodott a mitológiai névhez. Igazság szerint sem a SETI földi vezérkara, sem az Euridiké parancsnoksága nem sokat törődött azzal, mi játszódik le valójában az eseményhorizont alatt, és erre megvolt a kézenfekvő, gyakorlati okuk: az eseményhorizont átléphetetlen határ, és akármit takarjon is, annyi biztos, hogy a pusztulás kapuja.

A Hádész fölött az űrben repülve, az Euridiké ügyes manőverekkel ellensúlyozta a gravitáció minden változását, mégpedig úgy, hogy vastag sugárban lőtte ki a nehéz elemeket, amelyeket hidrogénből és deutériumból szintetizált az Olimos-ciklus segítségével. Milliárd tonnákat elcsorgatva, ravaszul egyensúlyozott, mivel a Hádész, békésen tűrve, hogy viselkedésének törvényeit ilyen trükkösen kihasználják, bőven ellátta az űrhajót energiával — rengeteg sok energia szabadult fel mindabból, amit a kollapszár örökre elnyelt. Az Euridiké nagyjából úgy repült mint a léghajó, amely azért nem süllyed, mert gondolájából sorra kidobják a ballasztzsákokat. De igazán csak nagyjából; nincs az az élő kormányos, aki ezt a játékot igazgatni tudná.

Az űrhajó sokszelvényes, csuklós teste, amely messziről a roppant Fekete Lyuk fölött tekergő, mérföldes, fehér gilisztához hasonlított, igen érdekes látvány lehetett volna a megfigyelőnek, de hát nem volt és nem lehetett, aki megfigyelte, mert az Euridiké derék társán, az Orpheuszon, amely majd megnyitja előtte a poklot, nem volt ember. Az automata hős folyamatos lézerkapcsolatban volt gigászi nimfájával, és várta a jelet, amelynek hatására majd rezgésbomba lesz belőle, hivatalosabb nevén egyimpulzusú gracer. Egy hasonló, csak ezerszer kisebb gracert már kipróbáltak a Naprendszerben, szétlőtték vele a Szaturnusz egyik nagyobbacska holdját. Mivel a lézerkapcsolat is romlani kezdett, az Orpheusz megkapta végleges működési programját, engedelmesen elnémult, és gépháza központjában elkezdte a visszaszámlálást. Közelebb került a kollapszárhoz mint az Euridiké, a fény és minden más elektromágneses hullám ott már szétkenődött és elhajlott, az infravörösön át a rádióhullámok és azon túli hullámok spektrumába szorult. Amikor a Hádész irgalmatlanul gyúrni kezdte maga körül az időt és teret, hogy gyilkos horizontja alatt péppé zúzza össze, az Euridiké elvégezte utolsó, kritikus megfigyeléseit a Quintán, a Hárpia hatodik napjának ötödik bolygóján, az expedíció tulajdonképpeni célpontján. Már jó előre kilőttek az űrbe, messze a kollapszártól, néhány keringő asztromatát, ezek alkották a Quinta figyelésére szolgáló planetoszkópot, nem is akármilyet — olyan távcsövet, amelynek nyílása, fókusztávolsága két csillagászati egység. A Quinta képe, jobban mondva háromdimenziós modellje, eleinte homályos, kékes-cirmos felhőgömbként állt össze a holovizorban, és lebegett az obszervatórium csarnokában, a galériák emeletei között. Mellesleg hiába, mert nem nézte senki. A holoszkóp csak azért került az obszervatóriumba, mert a japán gyártó cég ingyen felajánlotta az expedíciónak, persze reklámcélokból, hogy a földi planetáriumok minél többet rendeljenek belőle. Valóban hatásos képet adott, de az asztrofizikusok jóformán semmi hasznát nem vették. Azért engedték beépíteni, mert az egész berendezés elfért az orrcsarnok falain, és az átlátszó kupola alatt elhelyezett planetoszkóp látványos képei éppen megfeleltek dísznek az üres csarnokban. Indulás előtt csak úgy rajzottak a vendégek az űrhajóra, és szívesen megbámulták a ködfelhők vagy bolygók lebegő képét — legalább ennyit lássanak a kozmikus tájból, amelyet elfed az Euridiké ablaktalan teste.

A Titánról felszedett hajótörött a Marek keresztnéven kívül már vezetéknevet is viselt — Tempe. Így hívták azt a völgyet, ahol Orpheusz először meglátta Euridikét. Ezt a vezetéknevet Bar Horab adta neki a felderítőcsapat egyik kibővített, bizalmas tanácskozásán. Tulajdonképpen nem ő nevezte el így; ezen a tanácskozáson jelölték ki Marek Tempét a Hermész másodpilótájának, és a parancsnok úgy viselkedett, mintha ezen kívül semmiről sem tudna. Lauger tagadta, hogy ő találta volna ki a nevet, vagyis inkább tréfával ütötte el a választ: mindannyiukat megszállták a görög mitológia felidézett szellemei, mondta. Amíg a fékezés közbeni állandó gravitáció megengedte, gyakran meglátogatta Laugert, és hallgatta vitáit Golddal és Nakamurával, a két asztrofizikussal. Többnyire az „ablak fölötti” civilizációk talányos kérdéséről folyt a beszélgetés. Ezek azok a civilizációk, amelyek már letértek a Hortega-Neyssel-diagram fő vonaláról. Mivel sorsukról semmit sem lehet tudni, alaposan megmozgatják a fantáziát. A rejtély megszállott búvárai nagyjából kétféle nézetet vallottak, aszerint hogy e civilizációk hallgatásának okát a szociológiában vagy a kozmológiában vélték fölfedezni. Gold, fizikus létére, a szociológiai magyarázat híve volt, méghozzá a szociolízisnek nevezett, szélsőséges elméletet vallotta. A társadalom, belépve a technikai gyorsulás korába, előbb tönkreteszi élő környezetét, aztán szeretné megmenteni, de a megőrző intézkedések elégtelennek bizonyulnak, és a bioszféra helyébe — részint az igények, részint a szükség hatására — artefaktumok lépnek. Teljesen átalakított környezet keletkezik, de nem mesterséges a szó emberi értelmezése szerint. Az emberek szemében mesterséges az, amit ők maguk csináltak; természetes marad szerintük az, ami vagy érintetlen, vagy csak hasznosítják, például a turbinákat forgató víz vagy a megművelt termőföld. Az ablak fölött ez a különbség nem létezik többé. Mivel immár minden mesterséges, semmit sem tekintenek annak. A termelést, az intelligenciát, a kutatómunkát „átültetik” az egész környezetbe; az elektronika vagy annak ismeretlen megfelelői és elágazásai váltják fel az intézményeket, a törvényhozó testületeket, a közigazgatást, az oktatást, az egészségügyet, eltűnik a nemzetek etnikai identitása, eltűnnek a határok, a rendőrség, a bíróságok, az egyetemek, a börtönök. Ekkor bekövetkezhet a „másodlagos barlanglakó korszak” — általánossá válhat az írástudatlanság és a semmittevés. Nem kell szakmát tanulni ahhoz, hogy valaki megéljen. Aki akar, az persze tanulhat, mert mindenki azt csinálhatja, amihez éppen kedve szottyan. Ez nem jelent feltétlenül stagnálást: a környezet engedelmes, gondoskodó gyám, és tőle telhetőleg át is tud alakulni az óhajok vagy követelések szerint. De annyira-e, hogy az már haladás? Erre nem válaszolhatunk, hiszen a haladás fogalmának mi magunk tulajdonítottunk más-más jelentést az egyes történelmi korszakokban. Nevezhető-e a tudomány haladásának az a helyzet, amikor a szakosodás úgy felaprózza a megismerő, építkező, szellemi és alkotótevékenységet, hogy minden szakmában mindenki egyre mélyebben ássa fel a maga egyre kisebb kertecskéjét? Ha a gépek mindent gyorsabban és jobban kiszámítanak mint az eleven lény, akkor minek számolgatna tovább? Ha a fotoszintetikus rendszerek változatosabb és egészségesebb táplálékot állítanak elő mint a földművesek, pékek, szakácsok, cukrászok, akkor mi értelme szántani-vetni, gabonát őrölni és kenyeret sütni? No és ha létezik civilizáció, amely eljutott a szociolízisnek ebbe az állapotába, akkor miért nem sugározza szét a kozmosz minden csücskébe a maga nagyszerű receptjét, a tökéletes és kényelmes társadalom titkát? Nos, minek is tenné, hiszen civilizáció ott már egyáltalán nem létezik, ha a civilizációt az örökké éhes gyomrok és agyak közösségének tekintjük.

Az a társadalom már csak az egyedek óriási halmaza, és bajosan akad benne olyan egyed, aki életfeladatának tekintené, hogy kozmikus méretekben hírül adja, milyen jól vagy rosszul megy a sora. A mesterséges környezetet bizonyára olyan technikai koncepció alapján hozzák létre, hogy ne tehessen szert egy bolygó méretű „személy” tulajdonságaira. Az ilyen mes terséges környezet, az SENKI, akárcsak a rét, az erdő, a pusztaság. Csupán annyi a különbség, hogy nem magának növekszik, nem magának virágzik, hanem valaki másnak. Más lényeknek. Elbutulnak ettől ezek a más lények, tohonya haspókokká válnak, életüket üres szórakozásokkal töltik, amelyeket tálcán kapnak bolygóméretű gyámjuktól? Nem szükségszerűen. Ez felfogás kérdése. Amit az egyik hiú ábrándozásnak vagy naplopásnak tekint, a másiknak életre szóló szenvedélye lehet. Honnan lenne akkor mércénk, megítélési alapunk, mikor egy más világ másfajta lényeiről van szó, a miénktől már eleve eltérő történelem másfajta korszakáról?

Nakamura és Lauger a kozmológiai hipotézist vallották. Aki a kozmoszt megismeri, a kozmoszban hal meg. Nem olyan értelemben, hogy ott veszíti életét — az aforizma egészen mást jelent. A csillagászat, az asztrofizika, az űrhajózás csak szerény, parányi kezdet. Már mi magunk is megtettük a következő lépést, elsajátítván a csillagtechnika elemeit. Nem is a terjeszkedésről van szó, arról, amit régebben „az Értelem lökéshullámának” neveztek: az Értelem a saját bolygója után úrrá lesz a szomszédos bolygókon, majd kirajzik a galaktikákba. De minek? Hogy egyre sűrűbben benépesítse az űrt? Nem arról van szó, hogy „crescite et multiplicamini”, hanem olyan tevékenységekről, amelyeket nem vagyunk képesek megérteni, még kevésbé a jelentésüket meghatározni. Megértheti-e egy csimpánz, hogy min töri a fejét egy kozmogonikus? Netán annyi az egész, hogy az univerzum egy nagyon nagy lángos, a civilizáció pedig egy gyerek, aki igyekszik minél hamarabb befalni a lángost? Az űrlények inváziója olyan gondolat, amelyben a ragadozó, az úgy-ahogy ki-kupálódott majomember agresszív ösztönei tükröződnek. Mivel ő maga szívesen megtenné felebarátjával, amit nem kíván saját magának, ugyanígy képzeli el a Fejlett Civilizációt. Galaktikus csatahajók flottái fognak lerohanni egy szegény kis bolygócskát, hogy az idegen csillaglakók megkaparinthassák a ropogós dollárokat, a temérdek briliánst és csokoládét, meg persze a szép nőket. Úgy kell nekik egy földi nő mint nekünk egy nőstény krokodil. De hát akkor mivel foglalkoznak azok az ablakfölöttiek? Olyasmivel, amit mi nem tudunk felfogni, de lám, mégsem nyugszunk bele, hogy az Idegenek tevékenységét egyszerűen nem érhetjük fel ésszel. Tessék, mire készülünk: lyukat fúrunk a Hádész időhagymájába, hogy elbújjunk benne. De nem bújócskát játszunk. Fülön akarunk csípni egy civilizációt, mielőtt kirepül az ablakból. Elenyésző a valószínűsége, hogy más expedíciók is útra kelnek majd ilyen célból. Unokáink legfeljebb tisztelettel gondolnak majd ránk — mint mi az argonautákra, akik útra keltek az aranygyapjúért.

Khargner, aki szintén ott szokott lenni Laugernál, ezt az okfejtést a kapcsolatablakon túli civilizációkról úgy nevezte: „megértés a meg nem értés által”. Újabban már nem ért rá részt venni a vitákban, mert a célhoz közeledve szinte állandóan ott kellett lennie a hajtóerő-szabályozóban.

Marek Tempe, aki tudta, hogy valójában másképp hívják, de nem szabad elárulnia, amit tud, tekintettel az orvosokra, elalvás előtt a Hermész legénységének személyi adataival ismerkedett. A tíztagú csapatból csak Gerbertet ismerte jól, meg a fekete szemű kis Nakamurát, aki ott szokott lenni Laugernál. A parancsnokról, aki alatt szolgálni fog, jóformán semmit sem tudott. Steergard a neve, ő Bar Horab első helyettese, második szakmája a szociodinamikus játékelmélet. A felderítőcsoport minden résztvevőjének egyik szakmája azonos egy másikéval, hogy baleset vagy betegség esetén ne gyengüljön a csapat működőképessége. Az energiavezérlő a Hermészen Polassar lesz, a gravisztikus-sziderátor. Ot Marek csak mint remek úszót ismerte az Euridiké uszodájából, ahol megcsodálhatta izmos testét, mikor háromcsavaros műugrást mutatott be. Ilyenkor mégsem mehetett oda Polassarhoz, hogy megkérje, magyarázza el neki a csillagtechnika rejtelmeit, hát megpróbált egyedül belekóstolni ebbe a témába, de hiába, mert már az előszó megértéséhez töviről hegyire ismernie kellett volna a relativitáselmélet kifinomult utódait. Az első pilóta Harrach lett. Magas, testes, lobbanékony ember, az informatikában is otthonosan mozog, és Halbannal, az asztromatikussal együtt ő vette gondjaiba a Hermész számítógépét. Illetve, ahogy a szóban forgó számítógép egyszer kifejezte magát, ez a két ember a számítógép növendéke. Úgynevezett utolsó generációs számítógép ez, mivel nagyobb számítókapacitású komputer egyszerűen nem lehetséges. A határt az anyag olyan tulajdonságai szabják meg, mint a Planck-állandó és a fénysebesség. Nagyobb számítókapacitás csak az úgynevezett imaginárius számítógépek esetében lehetséges, ezeknek a tervezői a létező világtól független, tiszta matematikával foglalkozó teoretikusok. Ami viszont a tervezőmérnököket illeti, az ő dilemmájuk abból ered, hogy minél több idegsejtet kell minél kisebb térbe összezsúfolniuk, ennek pedig megvannak a nélkülözhetetlen, de egymásnak ellentmondó feltételei. A jelek átfutási ideje nem lehet hosszabb mint a számítógép alkotóelemeinek reakcióideje. Ellenkező esetben az átfutási idő korlátozza a számítási sebességet. A legújabb relék a másodperc százmilliárdod része alatt reagálnak. Akkorák mint egy atom. Ezért maga a számítógép csupán három centiméter átmérőjű. Minden olyan komputer, amely ennél nagyobb, lassabban működne. A Hermész számítógépe a fél vezérlőtermet elfoglalja ugyan, de nem maga a komputer ilyen terjedelmes, hanem a különféle se gédkészülékek, dekóderek, alegységek, a hipotéziskészítő, nyelvészeti és egyéb meditátorok, amelyek nem reális időben működnek. De kritikus helyzetekben, in extremís a számítógép galambtojásnál nem nagyobb, villámgyors magja hozza meg a döntéseket. Neve GOD, General Operational Device. Némelyek úgy vélték, ez a rövidítés nem a véletlen szülötte. A Hermészen két GOD működik, az Euridikén tizennyolc.

Steergard, Nakamura, Gerbert, Polassar és Harrach azok, akiket már az Euridiké indulása előtt beválogattak a felderítőcsapatba. Csak később tisztázódott a további résztvevők személye: Arago mint tartalékos orvos, ami a titkos szavazás váratlan eredményének látszott, Tempe mint másodpilóta, Rotmont, a logisztikus, és két szakértő, akiket a SETI földi elnökségének tucatnyi egzobiológusa és egyéb szakembere közül választottak ki — Kirsting és El Salam. Az utazás utolsó heteiben ez a tíz ember az Euridiké ötödik szelvényébe költözött, amely a Hermész belsejének pontos másolatát tartalmazta, hogy jól megismerkedhessenek egymással és a rájuk váró feladattal. Naponta eljátszották a szimulátorokban a Quinta megközelítésének különböző változatait és a Quinta-lakókkal való kapcsolatteremtés taktikáit. Thetes, egy másik SETI-delegátus, aki ezt a szimulációt irányította, ugyancsak megizzasztotta a Hermész leendő legénységét: a legagyafúrtabb géphibákkal bombázta őket, többfélével is egyszerre, vagy az idegen bolygó hangját imitáló, érthetetlen jelzések áradatát zúdította rájuk. Nem tudni, hogyan és miért terjedt el közben az a szokás, hogy az apostoli delegátust ne atyának, hanem Arago doktornak szólítsák. Mareknek az volt a benyomása, hogy a pap maga akarta így. A szimulációkat a program befejezése előtt félbeszakították, mert Bar Horab hívatta a felderítőket, hogy elmondja nekik, milyen friss hírekkel szolgáltak a Dzéta naprendszerének megfigyelői. Azt persze már régen tudták, hogy a Dzéta K osztályú, nyugodt csillag, összesen nyolc bolygója van, a négy belső bolygó kicsi, tömegük a Merkúréhoz és a Marséhoz hasonlít, igen élénk vulkáni tevékenységgel és vékonyka légkörrel büszkélkedhetnek. Jóval messzebb három Jupiter nagyságrendű, óriási gázgömb kering a Dzéta körül, mindegyiknek nagy gyűrűje van, hevesen kavargó légkörükben a hidrogén olykor fémes állapotba préselődik. A Jupiternél kétszerte nagyobb tömegű Septima több energiát sugároz ki az űrbe mint amennyit a napjától kap: nem sok hiányzik ahhoz, hogy beinduljon benne a magfúzió, és csillaggá váljon. Mindezektől a kis és nagy bolygóktól elüt a Quinta, amely másfél év alatt kerüli meg a Dzétát — és messziről éppúgy kéklik, akár a Föld. Fehér felhők borítják, réseiken át óceánok és szárazföldek körvonalait lehet fölfedezni. Csak az a baj, hogy majdnem öt fényév távolságból szemlélik, és ez ko moly nehézségeket okoz. Az Euridiké optikai eszközeinek felbontóképessége nem tud megbirkózni a feladattal. Az űrbe kilőtt műholdak sem adnak elég éles képet. Jelenleg a Quinta az Euridikéről nézve a második negyedben van. Korongjának fele világos, és éppen itt fedezték fel a színképben jelentős mennyiségű víz és hidroxil vonalait. Mintha az egyenlítőnél, éppen fölötte, rendkívül sűrű vízgőz kígyója övezné a Quintát. De a légkör fölött. Úgy festett a dolog, hogy a Quintának jéggyűrűje van, amelynek belső széle a légkör felső rétegeit súrolja. Hamarosan szét fog esni. Az asztrofizikusok három-négytrillió tonnára becsülték a tömegét. Ha vize az óceánból származik, akkor az óceán mintegy húszezer köbkilométer vizet veszített — víztömegének alig több mint egy százalékát. Csakhogy egy óceán vize semmiféle természetes okból nem repül föl az égbe, hogy ott jéggyűrűvé fagyjon. Nagyon valószínű tehát, hogy a jelenséget szándékosan idézték elő, mert csökkenteni akarták a tengerszintet, hogy a szárazföldek ily módon felszabaduló peremét lakhatóvá tegyék. Másfelől ez az akció, úgy látszik, gyatrán sikerült — a jéggyűrű túl alacsony pályán kering, ezért az óceán megfagyasztott része pár száz év múlva vissza fog potyogni. Ilyen nagyszabású munkát ennyire trehány módon elvégezni — ez már nemcsak furcsa, hanem érthetetlen. Ráadásul a Quintán még rejtélyesebb, gyors ütemben lejátszódó jelenségeket is észleltek. Az elektromágneses zaj, amelyet a bolygó több helye szabálytalanul kisugároz, jelentősen fölerősödött. Mintha egy csapásra több száz Maxwell-féle adót kapcsoltak volna be. Megélénkült az infravörös sugárzás is, a centrumokban apró felvillanásokkal. Ezek lehetnek nagy tükrök, amelyek a napfényt koncentrálják erőművek működtetéséhez. De csakhamar kiderült, hogy a sugárzásból itt is kevés esik a hősugárzás tartományába. A felvillanások színképe sem a Dzétasugarakéra nem hasonlított (tehát nem a napfényt koncentrálták valamiféle tükrök), sem nukleáris robbanás színképére. A rádiózaj viszont folyvást erősödött. Rövid— és középhullámú volt, számos hullámhosszon. A méteres sugárzás moduláltnak rémlett.

Ez a hír nagy izgalmat keltett az űrhajón, főleg miután valaki elferdítve adta tovább: azt mesélte, irányított sugárzás ez, mint a radar, tehát a bolygó már észrevette az Euridikét. Az asztrofizikusok nem győzték cáfolni ezt a pletykát. Nincs a világon olyan radar, amely felfedezne egy űrhajót a kollapszár közelében. De ahhoz így is elegendők voltak a hírek, hogy a nulla óra táján a legénység diadalittas hangulatban ünnepeljen. Hiszen immár semmi kétség: a Quintát fejlett civilizáció lakja, és technikájuk olyan magas szintű, hogy nem holmi apró űrhajókat küldözgetnek a kozmoszba, hanem egész óceánokat röppentenek fel az űrbe.

Amikor a felderítőcsapat az induláshoz készülődött, az Euridiké módosított pályán repült, a Hádész viszonylag nyugodt aphéliumában. Abbamaradt a piezoelektromos jelzőkészülékek csipogása, amely korábban arról tanúskodott, hogy a hajótest bordáiban és gerincében folyton változik a feszültség. A rajtirányító központ eladdig vak képernyőin ferdén felragyogott a galaxis spirális karja, s némi jóakarattal és képzelőerővel fel lehetett fedezni a fehérlő csillaghalmazok és sötét porfelhők között a mozdulatlanul fénylő csillagporban a Hárpia Dzétáját. Bolygóinak optikai észleléséhez persze a fantázia nem volt elég. A technikusok felkészíették a Hermészt az indulásra. A tatszelvény raktáraiban sürögtek-forogtak a rakodógépek, zúgtak a szivattyúk, remegtek a csőkígyók, amelyeken át az Euridiké hipergolt pumpált a felderítő űrhajó tartályaiba. A vezérkar ellenőrizte a hajtóműveket, a navigációs rendszert, a klimatizációt, a dinatronok működését, hol GOD közvetítésével, hol nélküle, a párhuzamos közvetítővonalakon. A numerikus blokkok és programjaik, a rádiólokációs emittorok egymás után jelezték, hogy készen állnak. Az antennák előbújtak és visszahúzódtak, mint egy gigászi csiga szarvai, mély basszus hangon berregtek a turbinák, amelyek oxigént szivattyúztak a Hermész alagsori tartályaiba, ettől a mély berregéstől finoman vibrált a Hermész nyitott dokk alakú ágya, és mindeme sürgés-forgás közepette a milliárd tonnás Euridiké tatjával lassan a Hárpia Dzétája felé fordult, mint egy lövésre készülődő ágyú.

A Hermész legénysége elbúcsúzott a parancsnoktól és a jó barátoktól. Ahhoz túl sok ember volt az anyahajón, hogy mindenki mindenkivel akár csak kezet szoríthatott volna. Aztán Bar Horab és még egypár vezető, aki otthagyhatta a helyét, elkísérte a Hermész legénységét, és ott álltak a hengeres szelvényközi alagútban, míg a dokk nagy kapuja bezárult, becsukódtak a kis személyajtók az emelőlift mögött, majd a Hermész elkezdett lassan kicsúszni az indítóhangárból, hófehéren, apránként siklott előre, óvatos, centiméteres lökésekkel taszították a hidraulikus karok, hiszen száznyolcvanezer tonnás tömege a súlytalanság ellenére is megőrizte soha el nem tűnő tehetetlenségét. Az Euridiké technikusai meg a biológusok, Terna és Hrus már felkészítették a Hermész legénységét a sokéves álomra. Nem vitrifikálták, nem is hibernáltak őket, hanem az embrionálás módszerét alkalmazták. Embrionált állapotban az emberek úgy élnek mint születésük előtt — magzati életet élnek, vagy valami ahhoz hasonlót, lélegzés nélkül, víz alatt lebegnek. Már réges-régen, amikor az ember első lépéseit tette a kozmoszban, kiderült, mennyire földi teremtmény, és milyen kevéssé képes alkalmazkodni azokhoz az óriási erőkhöz, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a legrövidebb idő alatt nagy távolságot tegyen meg. Az erőtel jes gyorsulás összepréseli a testet, különösen a levegővel teli tüdőt, összenyomja a mellkast, és lehetetlenné teszi a vérkeringést. Mivel a természet törvényein nem lehet változtatni, az űrhajósoknak kell alkalmazkodniuk. Erre való az embrionálás. Először is a vért cseppfolyós oxigénhordozóval helyettesítik, amely a vér más tulajdonságaival is rendelkezik, például alvadékony, és gondoskodik a szervezet ellenálló képességéről. Ez a folyadék a tejfehér onax. A testet lehűtik a téli álmukat alvó állatok hőmérsékletére, és műtéti úton megnyitják azokat a véredényeket, amelyeken át egykor a magzat vércseréje folyt az anyaméhben. A szív tovább működik, de a tüdőben a gázcsere lassan megszűnik, a tüdő összeesik, és megtelik onaxszal. Amikor már sem a mellkasban, sem a zsigerekben nincs levegő, az eszméletlen embert a vízhez hasonló rugalmas folyadékba merítik. Az űrhajóst elhelyezik az embrionátorban, a torpedó alakú, kétméteres tartályban. Ez nulla fok fölötti hőmérsékleten tartja a testet, ellátja tápanyagokkal és oxigénnel, mégpedig az onax révén, amelyet a köldökön és a mesterséges véredényeket át a szervezetbe szivattyúz. Az így preparált ember baj nélkül elviseli az óriási nyomást, akár a mélytengeri halak, amelyek ezer méter mélyen úszkálnak az óceán felszíne alatt, és nem morzsolja szét őket a vízoszlop óriási nyomása, mert testszöveteikben ugyanolyan nagy a nyomás mint a kinti. Az embrionátorban lévő folyadékot is olyan sűrűre szivattyúzták, hogy a testfelület minden négyzetcentiméterére több száz atmoszféra nyomás nehezedjék. Minden ilyen tartályt ingás felfüggesztésű kapcsok tartanak az űrhajón. Az emberek úgy pihennek páncélgubóikban mint az óriási bábok, olyan helyzetben, hogy a gyorsítás és fékezés erői mindig a mellüktől a hátuk felé nehezedjenek rájuk. Testük, amely több mint nyolcvanöt százalék vizet és onaxot tartalmaz, levegőt pedig semenynyit, éppen olyan nyomásálló mint maga a víz. Ezért nem baj, ha az űrhajó állandó gyorsulása hússzor akkora nyomást teremt mint a földi gravitáció. Ekkora gyorsulásnál a test súlya két tonna, és még egy atléta sem lenne képes légző-mozgásokat végezni a bordáival. De az embrionáltak nem lélegeznek, így sebesen repülhetnek a csillagok között, testük teherbírásának csak a szövetek molekuláris finomszerkezete szab határt.

Amikor a tíz embrionált szív már csak percenként egyet dobbant, az eszméletlen emberek gondozását GOD vette át, az Euridiké szakemberei pedig visszatértek az anyahajóra. Az operátorok ekkor lekapcsolták az anyahajó számítógépeit a Hermészről, és a halott, mert áramtalan kábeleken kívül már semmi sem kötötte össze a két űrhajót.

Az Euridiké tatja, rajta a fotontükör gigászi lapjaival, szétnyílt, és előbukkant a felderítőhajó. Acélmancsok nyúltak utána, elvágták az immár fölösleges kábeleket, mint a cérnát, és kitaszították a Hermész testét az űrbe. Ekkor a Hermész két oldalmotorjából sápadt iontűz lövellt ki, ám ez az impulzus túl gyenge volt ahhoz, hogy elmozdítsa — ilyen óriási tömeg nem tud egyhamar felgyorsulni. Az Euridiké már visszahúzta katapultjait, tatja bezárult, és mindazok, akik a vezérlőteremből figyelték az indítást, most fellélegeztek — GOD töredék másodpercnyi pontossággal munkához látott. A Hermész eddig néma hipergolrakétái fellángoltak. A lendületet növelő segédrakéták csatlakoztak. Az ionmotorok is megtették, amit csak tudtak. Kékes, átlátszó lángjuk összekeveredett a rakéták vakító tüzével, a hajótest a remegő tűzoszlopra támaszkodva simán és nyílegyenesen elúszott az örök éjszakába, az elsötétített vezérlőteremben csak a képernyők fénye világította meg a parancsnok mellett álló emberek arcát, és ebben a derengésben halálsápadtnak látszottak. A Hermész egyre hosszabb, folyamatos lángot lövellt feléjük, amint növekvő sebességgel távolodott. Amikor a távmérők a megfelelő távolságot mutatták, a látómező szélén pedig ott bukfencezett az üres henger, amely az utolsó percig összekapcsolta a Hermészt az Euridikével, de a rajttűz elrepítette a sötétségbe, akkor a milliárd tonnás űrhajó tattükre összezárult, központi nyílásán lassan kibújt az emittor tompa kúpja, felvillant egyszer, kétszer, háromszor, a fényoszlop elsuhant a messzeségbe, és éppen eltalálta a Hermészt. Az Euridiké két vezérlőtermében az izgatottan figyelő csoportok egy emberként kiáltottak fel örömükben és — valljuk be — kellemes meglepetésükben, hogy ilyen simán ment minden. A Hermész nemsokára eltűnt a vizuális monitorokról. Már csak egyre kisebb, fényes gyűrűk látszottak, mintha egy láthatatlan óriás cigarettázna a csillagok között, és fehér füstkarikákat eregetne. A karikák egyre kisebbek lettek, majd remegő ponttá olvadtak össze — a felderítőhajó tükre visszaverte az Euridiké lézersugarát, amely követte útját.

Bar Horab nem várta meg a színjáték végét, visszament a kajütjébe. Előtte állt a legnehezebb hetvenkilenc óra: most kell beindítani az Orpheusz gracerének csillagtechnikai akcióját, hogy a rezgések létrehozzák a gravitációs időkikötőt, aztán be kell hajózni ebbe a kikötőbe, pontosabban elmerülni benne, mert ez azt jelenti, hogy teljesen el lesznek vágva a külvilágtól.

Az Orpheusznak kiküldött indítóparancs két napig suhant az űrben, és éppen ez alatt a két nap alatt meghökkentő dolgok történtek a Quintán. Az asztrofizikusok mindaddig, amíg műszereik végleg meg nem vakultak, szorgalmasan figyelték a Hárpia csillagainak térségéből érkező egész galaktikus sugárzást. Az Alfa, a Delta meg a többi csillag színképe, egészen a Dzétáig bezárólag, semmit sem változott, így jó minőségű megfigyeléseket szerezhettek a Quintáról. A sugárzás megszűrődött, miközben a bolygóról eljutott az Euridikéhez, a szűrt színképeket a számítógépek lépcsős erősítői összehasonlították, egymásra helyezték és pontosították. A legjobb vizuális nagyításban a Dzéta naprendszere akkora foltocska volt, amelyet a kinyújtott kezünkben tartott gyufaszál feje eltakar.

A planetológusok figyelme természetesen a Quintára összpontosult. A spektro— és hologramokból nem annyira a bolygó képe alakult ki, mint inkább a számítógépek találgatásai erről a témáról. Mivel az információk forrását a minden lehetséges sugárzás spektrumában szabálytalanul szóródó fotonnyalábok alkották, az Euridiké obszervatóriumában éppúgy mint hajdan a földi csillagvizsgálókban, az első teleszkópok mellett, nem sikerült egyetértésre jutni a kritikus kérdésben: mit látnak valóban, és mi az, amiről csak azt hiszik, hogy látják?

Az emberi elme, éppúgy, mint bármely más információ-feldolgozó rendszer, nem képes élesen elhatárolni a teljes bizonyosságot a sejtésektől. A megfigyelést megnehezítette a Quinta napja, a Dzéta, továbbá a Dzétanaprendszer legnagyobb bolygójának, a Septimának a gázcsóvája, végül a csillagok erős háttérsugárzása. Eddig annyit sikerült megállapítani, hogy a Quinta fizikailag sok tekintetben hasonlít a Földre. Légköre 29 % oxigént, elég sok vízgőzt, és mintegy 60 % nitrogént tartalmaz. A sarkvidéki fehér jégsapkák albedója olyan magas, hogy már a földi Nap környékéről észlelhetők voltak. A jéggyűrű bizonyára már az Euridiké indulása óta keletkezett, vagy legalábbis azóta vált észlelhető méretűvé. Most, kozmikus mércével közelről, már teljes bizonyossággal megállapíthatták, hogy a Quinta erős rádiósugárzása mesterséges jellegű. Légköri viharok kisüléseiről már szó sem lehetett. A Quinta rövidhullámú rádiósugárzása már ugyanolyan erős volt mint a napjáé. A Földön ez akkor következett be, amikor világszerte elterjedt a televíziózás.

Röviddel azelőtt, hogy alámerültek volna a gravitációs kikötőbe, a megfigyelések váratlan és meglepő eredményekkel szolgáltak, ezért Bar Horab tüstént összehívta a szakértőket, bár tudta, hogy a tanácskozás eredményeit már úgysem juttathatják el a Hermész legénységéhez. A tanácskozásnak egyetlen lehetséges célja volt: minél hamarabb diagnosztizálni, mi történik a bolygón, és az információt a felderítők után küldeni. A nagy energiájú kvantumokkal mint írásjelekkel kódolt levél majd utoléri a Hermészt és az embrionátorokban szunnyadó legénységet, GOD veszi az üzenetet, és majd átadja az embereknek, miután a Dzéta naprendszerének peremén felélesztette őket. A csillaglevelet úgy kell rejtjelezni, hogy csak GOD olvashassa el. Az óvatosság ajánlatosnak látszott: a Quintán végbement változások így együttvéve elég aggasztóan festettek.

Rövid felvillanások sorozatát észlelték a bolygó termoszférája és ionoszférája fölött, valamint a bolygó és holdja között, mintegy kétszázezer kilométerre a Quintától. A felvillanások időtartama húsz-harminc nanoszekundum volt. Színképük megfelelt a napsugárzás spektrumának, némileg megkurtítva az infravörös és ibolyántúli tartományban. A felvillanások egy-egy sorozata néhány óra hosszat tartott, minden ilyen sorozat után sötét kis sávok jelentek meg a bolygó korongján az egyenlítői övezetben, a jéggyűrű mindkét oldalán. Egyidejűleg fölerősödött a méteres hullámhosszú sugárzás, meghaladta az addig észlelt maximumot, a déli félteke sugárzása pedig ugyanakkor gyengült.

Éppen mielőtt a tanácskozást megkezdték, a bolygó korongjának középpontját célba vevő bolométer száznyolcvan Kelvin-fok nagyságrendű hirtelen hőmérsékletcsökkenést mutatott ki, aztán lassú emelkedést. A hideg folt akkora területre terjedt ki mint Ausztrália. A folt fölött először eltűnt a felhőréteg, viszont a foltot mindenfelől nagyon világos felhősánc vette körül, és még mielőtt a felhők visszatértek, a bolométer a folt kellős közepén lokalizálta a pontméretű „hidegforrást”. A hirtelen lehűlés tehát az ismeretlen természetű forrásból körkörösen terjedt.

A Quinta nagy holdjának a nappal ellentétes irányba forduló, sötét féltekéjén megjelent egy villogó pont, amely úgy remegett, mintha a holdkéreg mozgásától függetlenül mozogna. Mintha közvetlenül a hold felszíne fölött tízezred másodperces frekvenciával remegne egy sugárzó pont, amelynek anyaga millió Kelvin-fok hőmérsékletű nukleáris plazma.

A tanácskozás megnyitása után a hideg folt eltűnt a felhők alatt, a Quinta felhőtakarója pedig megnövekedett, nagyobb felületet borított be mint addig bármikor: a bolygó korongjának kilencvenkét százalékát.

Könnyű elképzelni, mennyire megoszlott a szakértők véleménye. Az elsőnek kínálkozó hipotézist, nevezetesen, hogy kísérleti vagy háborús atomrobbanásokat észleltek, vita nélkül elvethették. A felvillanásoknak, mint a színkép mutatta, semmi közük sem volt uránszármazékok robbanásához vagy termonukleáris reakcióhoz. Kivételt képezett a holdon feltűnt plazmaszikra, ennek termonukleáris spektruma azonban folyamatos volt. Azt a gondolatot sugalmazta, hogy mágnesesen rögzített, nyitott hidrogén-hélium reaktor működik a holdon. A nukleonikusok azonban el sem tudták képzelni, mi lehet egy ilyen reaktor rendeltetése. A bolygó körüli térben észlelt felvillanások származhattak speciálisan koncentrált lézerektől, amelyek eltaláltak valamilyen fémtárgyakat — talán nikkel-magnetit meteorokat —, vagy sok vasat, nikkelt és titániumot tartalmazó, 80-100 km/sec sebességgel mozgó testek frontális ütközéséből. De az sem volt kizárható, hogy a napsugárzás egy részét elnyelő, energiaátalakító tükrök robbantak fel valamilyen baleset folytán.

A tanácskozásból ádáz vita lett, mindegyik szakértő mondta a magáét. Emlegettek klímaszabályozást nagyon nagy fotonkonverterek segítségével, meg fotoelektromos fókuszokat, ez azonban nem illett össze az egyenlítői fagyközponttal. A legmeglepőbb eredményt azonban a Quinta teljes rádiósugárzásának Fourier-elemzése szolgáltatta. Mindennemű moduláció nyomtalanul eltűnt, az adók kapacitása viszont megnőtt. A bolygó rádiólokációs térképén százával tűntek fel a fehérzaj-adók, sugárzásuk formátlan foltokká mosódott össze. Ezt a fehérzajt sugározta a Quinta minden hullámhosszon. Mármost ez a zaj vagy zavaró jelzések sugárzását jelentette, vagy látszólagos káosszal leplezett, rejtjelezett kommunikációt, vagy szándékosan létrehozott rádiós zűrzavart.

Bar Horab sürgős választ követelt arra a kérdésre, mit üzenjenek a Hermésznek a következő tizenkét óra folyamán, mert azután minden kapcsolat megszakad vele. Konkrétabban: mire készüljenek fel a felderítők, következésképpen hogyan járjanak el, ha ott lesznek a Dzéta naprendszerében?

A felderítés programját már régen kidolgozták, de a most megfigyelt jelenségeket az nem láthatta előre. Ez nyilvánvaló. Jó ideig senki sem szánta rá magát, hogy megszólaljon. Végül Tuyma asztromatikus, mint a SETI tanácsadó csoportjának szóvivője kissé tétován kijelentette, hogy semmiféle hasznos tanácsot nem továbbíthatnak a Hermésznek: utánuk kell küldeni a tények leírását, valamint hipotetikus értelmezését, a felderítők pedig majd eldöntik, mire véljék az egészet. Bar Horab hallani akarta a hipotéziseket, akármennyire ellentmondanak is egymásnak.

— Bármi történt is a Quintán, annyi biztos, hogy ezek a változások, amelyeket megfigyeltünk, nem nekünk szóló jelzések — mondta Tuyma. — Ebben mindannyian egyetértünk. Némelyek úgy vélik, hogy a Quinta észrevette a jelenlétünket, és a Hermész fogadására készülődik a maga módján. Ennek a feltevésnek nincs semmilyen racionális alapja. Szerintem egyszerűen a mi aggodalmunk, vagy mondjuk ki nyíltan, félelmünk tükröződik benne. Az az ősi, primitív félelem, amelyből hajdanában a katasztrófát jelentő kozmikus invázió fogalma született. A jelenségek ilyetén magyarázatát én képtelenségnek tartom.

Bar Horab konkrétumokat óhajtott hallani. Azt, hogy a felderítők féljenek-e vagy sem, majd eldöntik ők maguk. Most az új jelenségek mechanizmusáról van szó.

— Az asztrofizikus kollégáknak vannak konkrét hipotéziseik, ezeket előadhatják — felelte Tuyma, nem sértődve meg a parancsnok iróniáján, hiszen nem neki volt címezve.

— Halljuk! — bólintott Bar Horab. Tuyma Nisten és La Pira felé intett.

— A hőmérséklet és az albedo ugrásszerű változását okozhatta, hogy egy meteorraj érkezett a Quinta rendszerébe, és a meteorok műholdakkal ütköztek össze. Ebből eredhettek a felvillanások — fejtegette Nisten.

— És azt mivel magyarázod, hogy a felszíni villanások színképe a Dzétáéhoz hasonlít?

— A Quinta körül keringő objektumok egy része lehet a gyűrű külső pereméről lehasadt jégtömb. Ezek a jégtömbök csak akkor verték vissza felénk a napfényt, amikor a beesési és visszaverődési szög véletlenül éppen ilyen volt. A jégtömbök lehetnek akármilyen szabálytalanok, lehet eltérő forgatónyom atékuk.

— Na és a jégfolt? — kérdezte a parancsnok. — Az meg mitől keletkezett? Tudtok mondani valami lehetséges okot?

— Hát ez homályos ügy. Ámbár valamilyen természetes mechanizmust is ki lehetne éppenséggel találni.

— Mint ad hoc hipotézist — vetette közbe Tuyma.

— Tanakodtunk erről a vegyészekkel — szólalt meg Lauger. — Végbemehetett valami endotermikus reakció. Nekem, őszintén szólva, nem tetszik egy ilyen kuriózum, bár léteznek vegyületek, amelyek egymással reakcióba lépve, hőt nyelnek el. A kísérő körülmények arra utalnak, hogy itt valami cifrább dolog történt.

— Miféle? — firtatta Bar Horab.

— Nem természetes, bár nem is feltétlenül szándékos. Például üzemi katasztrófa valami óriási hűtőházban, kriotronüzemben. Mint amikor leég egy gyár, csak ellenkező előjellel. De én ezt sem tartom valószínűnek. A véleményemnek nincs semmi konkrét alapja. egyikünkének sincs. De már maga az, hogy ezek a változások időben így egybeestek, arra mutat, hogy valamiképpen összefüggnek.

— Ez a hipotézis is negatív értékű — jegyezte meg az egyik fizikus.

— Szerintem nem. Ha sok ismeretlent egy közös ismeretlen nevezőre hozunk, az információnyereség, nem pedig veszteség. — mosolyodott el Lauger.

— Ezt fejtsd ki részletesebben — fordult hozzá a parancsnok. Lauger felállt.

— Elmondom, amennyit tudok. A csecsemő, amikor mosolyog, ezt vele született feltevések alapján teszi. Számos ilyen, statisztikai jellegű feltevés van: hogy a rózsaszínű foltok, amiket lát, emberi arcok, hogy az emberek rendszerint pozitívan reagálnak egy kisgyerek mosolyára és így tovább.

— Mire akarsz kilyukadni?

— Arra, hogy minden mindig bizonyos feltevésekre épül, bár ezeket többnyire hallgatólagosan fogadjuk el. Mi egy eseménysorról vitázunk, amelyről nemigen látszik valószínűnek, hogy egymástól független események sorozata. Felvillanások, a rádiósugárzás kaotikussá válása, a Quinta albedójának megváltozása, plazma a holdon. Miből eredhet mindez? Civilizációs tevékenységből. De megmagyarázza ez a szóban forgó jelenségeket? Ellenkezőleg: csak elhomályosítja, mivel hallgatólagosan feltételeztük, hogy képesek vagyunk megítélni a Quinta-lakók cselekedeteit. Hadd emlékeztessek rá, hogy a Marsot valamikor öreg bolygónak, a Vénuszt pedig fiatalnak tartották a Földhöz képest: csillagászaink ükapái akaratlanul is feltételezték, hogy a Föld ugyanolyan mint a Mars és a Vénusz, csak éppen fiatalabb az előbbinél, és idősebb az utóbbinál. Ebből lettek a Mars csatornái, a Vénusz vad dzsungelei meg a többi, aztán mindezt a mesék közé kellett sorolni. Én azt hiszem, semmi sem tud értelmetlenebbül viselkedni mint az értelem. Lehetséges, hogy a Quintán értelem működik. talán többféle értelem is, de számunkra felfoghatatlanok, mert az indítékok egészen másfélék.

— Háború?

Valahonnan a terem mélyéből hangzott el a kérdés. Lauger, nem nézve arrafelé, folytatta:

— A háború nem olyan fogalom, amely egyszer s mindenkorra magában foglalná a pusztító kihatású konfliktusok halmazát. Parancsnok, ne számíts a megvilágosodásra. Mivel nem ismerjük sem a kezdeti, sem a határfeltételeket, az ismeretlenek semmiképpen sem változhatnak ismert tényezőkké. A Hermésznek semmi mást nem üzenhetünk, mint azt a tanácsot, hogy legyenek óvatosak. Pontosabb tanácsot akarsz? Szerintem csak annyit tudunk, hogy két lehetőség van: vagy értelmes lények értelmetlen cselekvése, vagy érthetetlen, mert a mi gondolkodásunk kategóriáiba be nem illeszthető cselekvés. De ez csak az én véleményem, semmi több.