A Kudarc

TÁMADÁS

Annak, ami matematikailag nagyon kevéssé valószínű, megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy olykor azért előfordul. A négy üldöző űrhajó közül, amelyeket a Gábriel beszippantott az összegyűrt térbe, majd a gravitációs relaxáció kilökött a nappal ellentétes irányba, háromnak nem sikerült a nyomára akadni, a negyediket viszont a Hermész megtalálta, és röpke nyolc nap múlva már fel is vette a fedélzetre. Ehhez az igazán rendkívül szerencsés fogáshoz GOD bonyolult magyarázatot fűzött, a topológiai analízis egy rafinált változatával állt elő, amelyben sűrűn szerepeltek az ergodika transzfinális derivátumai, de Nakamura, aki Steergardtól hallott a pilóta és GOD éjszakai vitájáról, letorkolta GOD-ot, mondván, hogy ahhoz, ami a valóságban megtörtént, mindig hozzá lehet igazítani a számításokat néhány trükkel, amelyek minden alkalmazott matematikusnak a kisujjában vannak. De amikor a fogókarok az űrhajóra emelték az ütöttkopott, gyűrött roncsot, Nakamurát már annyira furdalta a kíváncsiság, hogy megkérdezte a pilótától, hogyan jutott erre az okos következtetésre. Tempe elnevette magát.

— Nem vagyok én matematikus. Talán okoskodtam valahogy, de nem tudom, hogyan. Nem emlékszem, ki és mikor, de valaki egyszer elmagyarázta nekem, hogy ha az ember ki akarja számítani a saját születésének a valószínűségét, és elindul visszafelé a családfáján, sorra véve a szüleit, a nagyszülőket, dédszülőket, ükszülőket, arra lyukad ki, hogy ez a valószínűség úgyszólván a nullával egyenlő. Általában már a szülők is véletlenül találkoztak, de ha nem, a nagyszülők találkozása már biztosan véletlen volt, és ha visszamegyünk a középkorig, azon teljesen lehetséges események halmaza, amelyek kizárták volna a születéséhez szükséges valamenynyi nemzést és szülést, nagyobb mint a világegyetem összes atomjának halmaza. Más szóval, senkinek sincs kétsége a saját létezése felől, pedig pár száz évvel korábban semmiféle sztochasztikával nem lehetett volna kiszámítani, hogy létezni fog.

— Na igen. de mi köze ennek a szingularitások viselkedéséhez a Holenbach-eloszlásban?

— Gőzöm sincs. Azt hiszem, semmi. Nem értek a szingularitásokhoz.

— Nem ért azokhoz senki. Az apostoli delegátus talán azt mondaná, hogy a Szentlélek világosította meg Tempe pilótát.

— Hát azt nem hinném. Csak alaposan megnéztem magamnak a Gábriel halálát. Tudtam, hogy nem akarta megsemmisíteni az üldözőit. Tehát minden tőle telhetőt megtett, hogy ne szippantsa be őket a Kerr-horizont alá. Tudtam, hogy az üldöző hajók pályája nem volt ideálisan azonos a Gábrielével. Ha különbözött a távolságuk, hát különböző lehetett a sorsuk is.

— És ennek alapján.?

Már a japán is mosolygott.

— Nem csak. A számítókapacitásnak megvan a határa. Úgy hívják, limes computibilitatis. GOD ezen a határon áll. Nem kezd bele olyan számításokba, amelyekről tudja, hogy transzkomputábilisak, tehát nem fog boldogulni velük. Ezért meg sem próbálta, nekem meg szerencsém volt. Mit mond a fizika a szerencséről?

— Ugyanazt, amit az egy tenyérrel tapsolásról — felelte a japán.

— Ez a Zen-filozófiából van?

— Abból. És most jöjjön velem. A szerencsés megtalálót jutalom illeti.

A fényárban úszó csarnok közepén, a durallemezen feküdt a fekete roncs, mint egy szénné égett, szétlapult hal. A boncolás a már ismert aprósejtes szerkezetet mutatta, a fényhajtóművek igen erősnek látszottak, a roncs orrában lévő, megolvadt szerkezetet Polassar lézerágyúnak vélte, de Nakamura úgy gondolta, inkább az üldözőbe vett űrhajó hajtósugarának kioltására szolgált, hiszen elfogni akarták a Gábrielt, nem pedig elpusztítani. Polassar javasolta, hogy lökjék ki a hajóból a negyvenméteres roncsot, mert a korábbi zsákmányokkal együtt a csarnok felét elfoglalja. Ne rendezzenek itt be ócskavastelepet! El Salam tiltakozott. Legalább az egyik ron csot meg akarta őrizni, lehetőleg az utolsót, bár amikor a parancsnok megkérdezte, miért, egyetlen ésszerű indokot sem tudott mondani. Steergardot ez a probléma nem érdekelte. O úgy látta, a helyzetük gyökeresen megváltozott, és hallani akarta az embereitől, milyen lépést találnának most helyesnek vagy a legjobbnak. Az ócskavasat hajigálják ki, aztán pedig tanácskozás lesz. A két fizikus addig is bement Rotmonthoz, hogy mint Polassar kellő öngúnnyal megjegyezte, „kidolgozzák a közös referátumot, és kiegészítsék a bibliográfiát”.

Valójában azért dugták össze a fejüket ők hárman, hogy közös álláspontra jussanak, mert a Gábriel pusztulása óta a legénység beszélgetéseiből kiviláglott, hogy a társaság kezd szemben álló táborokra szakadni.

Már senki sem tudta, ki és milyen alkalomból használta először, de elhangzott az „erődemonstráció” kifejezés. Harrach rögtön helyeselte, hogy ezt a taktikát alkalmazzák, El Salam is mellette volt, bár fenntartásokkal, a fizikusok és Rotmont ellenezték, ami pedig Steergardot illeti, ő nem szólt semmit, csak meghallgatta a többiek véleményét, de azért úgy látszott, ő is ellenzi. A többiek nem nyilatkoztak. Most aztán, mihelyt a tanácskozás megkezdődött, a két csoport véleménye élesen összeütközött. Kirsting, elég váratlanul, az erődemonstráció híveihez szegődött.

— Az erőszak cáfolhatatlan érv — mondta végül Steergard. — Nekem három fenntartásom van ezzel a stratégiával szemben, és mindegyik egy kérdés. Biztos-e hogy fölényben vagyunk? Vezethet-e az ilyen zsarolás a kapcsolat felvételéhez? És végül: készek vagyunk-e beváltani a fenyegetéseinket, ha nem lesz hatásuk? Ezek szónoki kérdések. Egyikünk sem tud válaszolni rájuk. Az erődemonstráción alapuló stratégia következményei kiszámíthatatlanok. Ha valaki más véleményen van, fejtse ki.

A tíz ember a parancsnok kajütjében várakozón nézett egymásra.

— El Salam meg én azt szeretnénk — kezdte Harrach —, hogy a parancsnok mondja el, milyen egyéb lehetőséget lát. Mert mi nem látunk más lehetőséget. Kényszerhelyzetbe kerültünk. Azt hiszem, ez világos. Fenyegetés, erődemonstráció, zsarolás. ezek undorító szavak. Tettekre váltva pedig katasztrofális következményeik lehetnek. A legkevésbé érdekes kérdés az, hogy fölényben vagyunk-e. Mert nem az számít, hogy ténylegesen fölényben vagyunk-e, hanem az, hogy ők így fogják-e megítélni, és engednek-e anélkül, hogy harcba bocsátkoznának.

— Harcba.? — visszhangozta a szerzetes.

— Konfliktusba. Konfrontációba. Így jobban hangzik, atyám? A szépítgető szavakkal semmire sem megyünk. A fenyegetésnek, és most hagyjuk egyelőre, hogy mivel fenyegetőzünk, reálisnak kell lennie, mert az olyan fenyegetés, amely mögött nem áll a megvalósítás esélye, harcászati és hadászati szempontból semmit sem ér.

— A homályos célozgatásokat mellőzni kell — bólintott Steergard. — Igaz, blöffölni is lehet.

— Nem lehet — mondta Kirsting. — Blöffölni csak akkor lehet, ha legalább valamelyest ismerjük a játékszabályokat. De mi egyáltalán nem ismerjük.

— Igaz — ismerte el Steergard. — Nos, tételezzük fel, hogy tényleges fölényben vagyunk. Továbbá, hogy módunkban áll ezt a fölényt kimutatni anélkül, hogy közvetlenül bármiféle kárt okoznánk nekik. Ez nyílt fenyegetés lenne. Ha ez a fajta meggyőzés eredménytelennek bizonyul, akkor szerinted, Harrach, el kell kezdenünk a harcot, vagy legalábbis vállalnunk és viszonoznunk kell. Ezek pedig nem valami előnyös feltételek a majdani megegyezéshez.

— Nem bizony — támogatta a parancsnokot Nakamura. — Ez a lehető legrosszabb kiinduló helyzet. Igaz, hogy ezt a helyzetet nem mi teremtettük.

— Közbevethetek valamit? — kérdezte Arago. — Nem tudjuk, miért akarták elfogni a Gábrielt. Valószínűleg azért, hogy ugyanazt tegyék vele, amit mi csináltunk az ő két műholdjukkal a Júnó közelében, most pedig az üldöző hajójukkal. És mi nem gondoljuk magunkról, hogy agresszorként cselekedtünk volna. Meg akartuk vizsgálni a technikájuk termékeit. Ok pedig a mi technikánk termékeit akarták megvizsgálni. Ez egyszerű szimmetria. Nem kellene tehát pusztításbemutatóról, erődemonstrációról, harcról beszélnünk. A hiba nem feltétlenül azonos a bűnnel. De az lehet.

— Nincsen szimmetria — ellenkezett Kirsting. — Összesen nyolcmillió bit információt küldtünk nekik. Több mint hétszáz órán át küldtük a jelzéseket a Nagykövetről minden sávban. Lézereztünk. Közöltük a kódokat és a megfejtési utasításokat. Kiküldtünk egy leszállóegységet, amelyben egyetlen gramm robbanóanyag sem volt. Ami a közölt információkat illeti, megadtuk nekik a naprendszerünk helyzetét, képeket küldtünk a Földről, vázoltuk a bioszféránk keletkezését, adatokat küldtünk az antropogenezisről, szóval egy egész lexikont. És a fizikai állandókat, amelyek az egész világegyetemben érvényesek, tehát amelyeket bizonyára ők is jól ismernek.

— De a csillagtechnikáról, a Holenbach-féle foraminisztikáról, a Heisenberg-egységekről nemigen üzengettünk, ugye? — kérdezte Rotmont. — Sem a hajtóműveinkről, a gravitációs lokációs rendszerről, az egész SETI-tervről, az Euridikéről, a gracerekről, a Hádeszról.

— Nem hát. Te tudod a legjobban, hogy mi mindenről nem üzentünk, mert te állítottad össze a Nagykövet programjait — mondta El Salam. — Egy árva szó sem volt bennük a haláltáborokról, a világháborúkról, továbbá a máglyákról és a boszorkányokról. Végtére, mikor az ember első vizitbe megy, nem teregeti ki a család szennyesét. Ha csak úgy általánosságban és roppant udvariasan tudattuk volna velük, hogy egy akkora tömegből, amely nagyobb a holdjuknál, borsószemnyi golyócskát tudunk csinálni, akkor Arago atya most azt mondaná, hogy ez már a bűnös zsarolás kezdete.

— Hadd próbáljak közvetíteni — szólalt meg Tempe. — Ha ezek nem barlangokban laknak, nem vonítanák a holdra, nem kővel csiholják a tüzet, hanem űrhajókkal lófrálnak legalábbis a naprendszerükön belül, akkor azt is tudják, hogy mi nem evezős bárkával jöttünk ide, nem is kajakkal vagy vitorlással. És éppen az, hogy több száz parszek távolságból egyszerűen itt termettünk, többet mond mint ha az izmainkat mutogatnánk.

— Recte habet — suttogta Arago.

— Tempének igaza van — helyeselt a parancsnok. — Aggodalmat kelthettünk bennük a puszta megjelenésünkkel. Különösen mivel a galaktikus utazásra műszakilag még nem képesek, de azt már tudják, milyen nagyságrendű energiák szükségesek hozzá. Egészen a Nagykövet elindításáig azt feltételeztük, hogy semmit sem tudnak rólunk. Ha a Hermészt már sokkal előbb észrevették. végtére már három hónapja ólálkodunk itt. akkor a mi hallgatásunk, a mi álcázásunk megrémíthette őket.

— Túlzól, asztrogátor — vont vállat kelletlenül Harrach.

— Szó sincs róla. Képzeld csak el, hogy a Föld fölött 1950-ben vagy 1990-ben mérföldhosszú galaktikus cirkálók tűntek volna fel. Még ha csupa csokoládét szórnak is, hallatlan zűrzavar tört volna ki, fejetlenség, kapkodás, politikai válság, pánik. Abban a szakaszban, amikor még sok állam létezik, minden civilizációnak van egy csomó belső konfliktusa. Nincs itt szükség semmilyen erőfitogtatásra, mert már maga az, hogy száz parszeket átrepültünk, éppen elég demonstráció mindazoknak, akik erre nem képesek.

— Jól van, parancsnok, de hát akkor szerinted mit kell tennünk? Hogyan bizonyítsuk be jóságos, szelíd, békés és baráti szándékainkat? Hogyan biztosíthatjuk őket, hogy egy csöppet sem kell tőlünk tartaniuk, mert mi jámbor, kiránduló cserkészcsapat vagyunk, papi gondviselés alatt, mikor a négy legjobb harci gépüket, amelyek ötvenszer olyan nehezek mint a mi arkangyalkánk, ez a szelíd angyalka úgy kifújta a téridőből mint a pelyhet? El Salam és én, látom, tévedésben voltunk. Megjöttek a vendégek talpig virágcsokorban, az udvaron rájuk támadt a házigazda kutyája, az egyik vendég el akarta hessegetni az esernyőjével, és véletlenül szíven döfte a házigazda nénikéjét. Kár is szót vesztegetni az erődemonstrációra, mert hol van már a tavalyi hó? Az erőbemutatás már megtörtént!

Harrach szélesen mosolyogva, némileg kajánul a parancsnokhoz beszélt, de a szerzetesre nézett.

— Az aszimmetria nem ott van, ahol gondolják — szólt a dominikánus. — Azoknak, akik nem értenek bennünket, nem hozhatunk jó hírt. Az angyali szándékot nem lehet bebizonyítani, amíg puszta szándék. Lehet viszont bizonyítani a ROSSZAT, azzal, ha kárt okozunk. Circulus vitiosus ez: ahhoz, hogy szót érthessünk velük, meg kellene őket győznünk békés szándékunkról, de ahhoz, hogy jó szándékunkról meggyőzhessük őket, előbb szót kellene érteni.

— Hogy lehet, hogy mindazt, ami történt és még történhet, nem vették figyelembe a mi nagy gondolkodóink, a CETI meg a SETI tervezői és igazgatói? — kérdezte hevesen Tempe. — És most ránk szakad, mint egy plafon? Micsoda ostoba helyzet!

Felforrósodtak a hangok. Steergard hallgatott. Arra gondolt, ebben a meddő vitában — mert jól látta, mennyire hiábavaló — öntudatlanul is levezetik a mérgüket, az elkeseredést, amely felgyűlt bennük, mióta újra meg újra hasztalanul próbálnak szót érteni a Quintával. Hány éjszaka forgolódtak már álmatlanul, mennyit kutatgatták hiába ezt a holdat, hány hipotézist gyártottak, de egyik sem fejtette meg az idegen civilizáció titkát, mind öszszeomlott, mint a kártyavár, és az emberek most két módon reagálnak: ki úgy érzi, körülzárták a megfejthetetlen talányok, zárt labirintusban bolyong, ki meg „amazokat” vádolja kollektív paranoiával. Ha valóban paranoia uralkodik a Quintán, akkor az fertőző. Steergard észrevette, hogy szobája mélyén, az éjjeliszekrény fölött nem világít a kis jelzőfény. Amikor hozzá indultak, a legénység valamelyik tagja a vezérlőteremben átállított egy kapcsolót, elvágva az űrhajó központi agyát az ő kajütjétől, mintha nem óhajtaná GOD jéghideg, racionális és logikus jelenlétét ezen a tanácskozáson. Nem kérdezte meg, ki volt az. Ismerte az embereit, tudta, hogy nincs közöttük hazug vagy gyáva, aki letagadná a tettét, de talán öntudatlanul csinálta, a szeméremnél gyorsabb reflexmozdulattal, amellyel az ember eltakarja meztelenségét az idegen előtt. Nem szólt hát semmit, csak bekapcsolta a terminált, és optimális döntési prognózist kért GOD-tól.

GOD közölte, hogy nincs elegendő adata a döntések optimalizálásához. A kérdés mögött a kérdező óhatatlan antropocentrizmusa rejlik. Az emberek önmagukról és másokról jó vagy rossz véleménnyel vannak. Ugyanígy a történelmükről is. Sokak szerint a történelem szörnyűségek halmaza, értelmetlen hódítások sorozata, az etikától függetlenül is értelmetlen csatáké, melyek sem a támadónak, sem az áldozatnak semmi egyebet nem hoztak, mint kultúrák szétzúzását, birodalmak bukását, hogy romjaikon újabbak keletkezzenek — egyszóval igen sok ember megveti az egész történelmet, de általában egyikük sem tartja az egész univerzum legszörnyűbb, iszonytató pszichozoikus elfajulásának, nem gondolja, hogy a bolygók milliói közül éppen csak a Föld a rablógyilkosok bolygója, az egyetlen, amelyen az értelem csupán vérontást és szenvedést termett, ellentétben a kozmikus normával. Nem, az emberek legtöbbje a lelke mélyén, öntudatlanul, mivel ezen nem is töprenkedik, a földi történelmet, az ősembertől napjainkig, „normálisnak” tartja, tipikus elemnek, amely gyakran előfordul a kozmikus halmazban. De hát erről a kérdésről semmit sem tudunk, és nem létezik olyan módszer, amellyel a nulla információból nullánál többet lehetne kihozni. A Hortega-Neyssel-diagram csak azt tünteti fel, hogy átlagosan mennyi idő telik el egy protokultúra születésétől a technikai robbanásig. A diagram görbéje, a pszichozoikumok úgynevezett fő vonulata nem veszi figyelembe sem a biológiai, sem a szociológiai, sem a kulturális, sem a politikai tényezőket, amelyek az értelmesek konkrét történelmének alakulásában szerepet játszanak. Mindezen tényezők kihagyására feljogosít a földi tapasztalat, hiszen a különböző vallások és kultúrák, kormányzati formák és ideológiák csatáinak, a gyarmatosítás és függetlenné válás jelenségeinek, a földi birodalmak virágzásának és bukásának hatásai egyáltalán nem zavarták meg a technikai fejlődés görbéjének alakulását. Ezt a parabolagörbét nem befolyásolják a különféle történelmi megrázkódtatások, pestisjárványok, népirtások, mert a technika, ha egyszer már gyökeret eresztett, attól fogva a civilizációs alaptól független változó, lévén az autokatalízis összességében logikus görbéje. Persze mikroszkopikus szinten nézve, a felfedezések és találmányok egyes emberek vagy csoportok művei, de az összegező számítás nyugodtan mellőzheti a jeles feltalálókat, hiszen a találmányokat valójában az előző találmányok szülik, a felfedezések újabb felfedezésekre vezetnek, és éppen ez a gyorsuló mozgás hozza létre a látszólag végtelenbe futó parabolát. A szaturációs tetőpont, a görbe lefelé hajlása sem egyének műve, például a buzgó természetvédőké — a görbe ott kezd lefelé hajolni, ahol máskülönben elpusztítaná a bioszférát. Ez a görbe mindig a kritikus ponton tetőzik és indul lefelé, mert ha a terjeszkedés technikáit meg nem mentik a bioszféra megmentésének vagy pótlásának technikái, akkor az adott civilizáció válságba kerül és elpusztul. Ha már nincs mit belélegezni, akkor nincs, aki újabb felfedezésekre juthatna, és Nobel-díjakat kaphatna.

Ezért a Hortega-Neyssel-féle fő vonulat, a kozmológia és asztrofizika adatai alapján, csak az adott bioszféra maximális teherbírását veszi figyelembe, amelyet maximális technikahordozó képességnek is neveznek, ez a teherbírás azonban nem a kollektív élet anatómiai vagy társadalmi formáitól függ, hanem a bolygó fizikai és kémiai tulajdonságaitól, ökoszférikus lokalizációjától és egyéb kozmikus tényezőktől, beleértve a csillagok, galaxisok és egyebek hatását. Ott, ahol a bioszféra teherbírása határához érkezik, a fő vonulat megszakad, ami csak azt jelenti, hogy az egyes civilizációk kénytelenek globális döntést hozni további sorsukról, és ha nem akarnak vagy nem tudnak ilyen megmentő döntést hozni, akkor elpusztulnak. A fő vonulat megszakadása egybeesik az úgynevezett kapcsolatablak felső peremével. Ez a perem vagy határ, amelyet a növekedés korlátjának is neveznek, arról tanúskodik, hogy az egységes tő, a fő vonulat elágazik, a különböző civilizációk ugyanis nem azonos módon folytatják létezésüket. Noha eddig még egyetlen pszichozoikummal sem került sor információcserére, a számításokból tudjuk, hogy nem létezik egyetlen és csakis egyetlen optimális döntés, mint a legtökéletesebb kiút a veszélyhelyzetből, amelyet az idézett elő, hogy a technoszféra károsítja a bioszférát. Az egységessé vált civilizáció előtt sem egyetlen út nyílik, amelyen haladva megszabadulhatna minden felhalmozódott dilemmától és veszélytől.

Ami a jelenlegi helyzetet illeti, ez azoknak a helytelen lépéseknek a következménye, amelyeket az váltott ki, hogy eltértek az expedíció programjától. GOD szerint egész sor hibás lépést tettek, mert amikor megtették őket, nem tűntek hibának. Eléggé szerencsétlen mérlegük csak visszatekintve mutatkozik meg. Pontosabban szólva, a Hermész az Arrowparadoxonba került bele, amelynek lényege, hogy a döntéshozó konkrét értékeket igyekszik megvalósítani, amelyek mindegyike igen becses, de együttesen nem valósíthatók meg. A maximális kockázat és a maximális óvatosság végleteiből olyan eredő adódott, amelyből nem lesz könnyű kievickélni. GOD nem tartotta felelősnek a parancsnokot a patthelyzetért, hiszen a parancsnok csak kompromisszumra törekedett a kockázat és az elővigyázatosság között. Miután a Júnó mögött elfogták a Quinta műholdjait, és fölfedezték a viroidjaikat, a parancsnok a túlzott óvatosság jegyében eltért a programtól, amikor álcázta az űrhajót, és nem küldött a Quintának jelzéseket, bejelentve, hogy látogatók érkeztek a kozmoszból. Ennek az óvatosságnak a költségét most fizetik.

A második hiba az volt, hogy a Gábrielnek túl nagy autonómiát adtak, túl nagy adag találékonyság formájában. Paradox módon ez is a túlzott óvatosságból adódott, meg abból a téves feltevésből, hogy a Gábriel, gyor sabb lévén a Quinta műholdjainál vagy rakétáinál, mindenképpen leszáll, addig nem tudják elfogni. Ehhez persze nagyon gyorsnak kellett lennie, ezért kapott teratronmeghajtást. És hogy a leszállás után megfelelően reagálhasson a házigazdák előre nem látható viselkedésére, túlságosan intelligens számítógépet kapott. A SETI-program szerint először könnyű szondákat kellett volna leküldeni, erről azonban letettek, mert a Nagykövet diplomáciai rádióüzenetei hatástalanok maradtak. Arra senki sem gondolt, hogy a Gábriel implóziós csillagágyúvá alakíthatja át a meghajtóaggregátját, márpedig éppen ez történt. A Gábriel komputerének túlzott leleményessége végleg kizökkentette őket a programból, és zsákutcába kerültek. Most nem kezdhetnek újabb szondákat küldözgetni, mintha mi sem történt volna. Az új helyzet új taktikát igényel. Ennek mérlegeléséhez GOD-nak húsz órára van szüksége. Ennyiben maradtak.

Az esti ügyelet után a pilóta sehogy sem tudott elaludni. Újra meg újra átgondolta a tanácskozást, de semmi okosat nem tudott leszűrni belőle, csak a GOD iránti ellenszenv növekedett benne. Lehet, hogy ez a fensőbbséges elektronikus elme kitűnően bánik a logikával, de amikor ki kell mondani a végeredményt, elgondolkodtató módon farizeuskodik. Hibák történtek, eltértek a programtól, de sem a parancsnok nem felelős, sem GOD-ot nem terheli a legcsekélyebb mulasztás sem, amit pontosan be is tud bizonyítani. Az Arrow-paradoxon, a bajt hozó álcázás mint a Quintalakókkal szembeni túlzott gyanakvás következménye, e gyanakvás forrásaként a viroidok szabotázseredetének hipotézise, amint GOD most oly választékosan megfogalmazza. de ugyan ki más látta el mindvégig tanácsokkal a parancsnokot, ha nem éppen GOD?

Ágyához szíjazva, mert súlytalanság volt, végül annyira dühbe lovalta magát, hogy elalvásról már szó sem lehetett. Meggyújtotta hát az olvasólámpáját, előhúzta ágya alól az oda hajított könyvet, A Hermész programját, és nekifogott az olvasásnak. Először átlapozta a Quintáról szóló általános hipotéziseket. Ez a számítógépes nyomtatvány éppen az Euridiké indulása előtt készült, az összegyűjtött és értelmezett asztrofizikai megfigyelések alapján: a Quinta-lakók a becslés szerint 1030 erg nagyságrendű energiával rendelkeznek. Civilizációjuk tehát szubsziderális szinten van. A fő energiaforrások bizonyára csillag típusú termonukleáris reakciók, de az erőműveket nem telepítették ki az űrbe. Energetikájuk az ásványi üzemanyagok felhasználása után valószínűleg átment az uránszármazékok hasz nosításának szakaszán, akárcsak a földi, majd a Bethe-ciklus elsajátítása után az uránfelhasználás már nem bizonyult kifizetődőnek. Nem valószínű, hogy a bolygón az utóbbi száz évben atomháborút vívtak volna. Az egyenlítői hideg folt nem származhat egy ilyen háborúból. Az atomháború utáni fagy jóformán az egész bolygóra kiterjedne, mert a sztratoszférába fellövellt portömegek megnövelik az egész korong albedóját. Nem ismeretes, hogy milyen okból hagyták abba az óceánok vizéből nyert jéggyűrű építését. Átfuttatta ujjai alatt a grafikonokkal és táblázatokkal tömött oldalakat, míg el nem jutott A civilizáció állapota — Hipotézisek című fejezetig.

„1. A Quintán belső konfliktusok dúlnak, ezek kihatnak a technikai tényezők alakítására. Államok vagy egyéb tömbök állhatnak szemben egymással. A nyílt fegyveres összecsapások korszaka már elmúlt, és nem vezetett ”győztesek-legyőzöttek” típusú megoldáshoz, hanem lassacskán kriptomilitáris szakaszba ment át.”

Erre a helyre, már a Hermész fedélzetén, beragasztottak egy kiegészítő nyomtatványt, melynek szerzője GOD: „A kriptomilitáris konfliktus mellett szóló érvek egyike az élősdiek jelenléte a Quinta két műholdján. A fenti értelmezés szerint a szemben álló tömbök tartósan abban az állapotban vannak, amely sem klasszikus béke, sem klasszikus háború a clausewitzi értelemben. Frontok mögötti harcot vívnak kriptomachikus típusú összecsapások formájában, például: az ellenfélre mért éghajlati csapások, a műszaki termelőkapacitás kölcsönös katalitikus eróziója. Talán ezért hagyták abba a jéggyűrű létrehozását, amely globális együttműködést igényel.”

A további fejtegetés megint az Euridikén készült: „Ha léteznek ilyen szemben álló tömbök és nem klasszikus háborút vívnak egymással, akkor a kapcsolatfelvétel bármely kozmikus jövevénnyel igen nagy nehézségekbe ütközhet. Mindkét fél számára, amennyiben csak ketten vannak, kevéssé valószínű lehetőség, hogy eleve maguk mellé állítsák a kozmikus szövetségest. A bolygón kívüli jövevényt ugyanis semmilyen ésszerű ok, konkrét előny nem készteti arra, hogy a konfliktusban állást foglaljon. A kapcsolat viszont gyújtószikra lehet, amely a csöndesen parázsló, folyamatos és kitartó kriptomachikus hadviselést lángra lobbantja, és a két fél erőinek teljes, frontális összecsapását váltja ki. Például: tételezzük fel, hogy a T bolygón az A, B és C tömbök harcolnak egymás ellen. Ha B kapcsolatot teremt a jövevénnyel, ez kihívás lesz A és C számára, amelyek súlyosan fenyegetve érzik magukat. Ez esetben vagy megtámadják a jövevényt — hogy ne növelje B harci potenciálját —, vagy együttesen megtámadják B-t. A helyzetet ugyanis a labilitás jellemzi, márpedig ha bármely labilis helyzetben megjelenik egy nagy technikai potenciállal rendelkező, részrehajló fél — és a jövevénynek fejlett technikával kell rendelkeznie, ha végrehajtotta a galaktikus ugrást —, ez elegendő ahhoz, hogy az ellenséges tevékenységek eszkalálódjanak.”

„2. A Quinta egységes államszövetség vagy protektorátus. Nincsenek rajta egyenlő erejű, szemben álló felek, mivel az egyik nagyhatalom úrrá lett az egész bolygón. Ez az uralom, akár győztes hadjáratok eredménye, akár háború nélküli hódításé, amelynek során a gyengébb felek a szuperhatalom csatlósai lettek, szintén nem teremt jótékonyan stabil helyzetet, ami a galaktikus jövevénnyel való kapcsolat stratégiáját illeti. Ne tulajdonítsunk a bolygón uralkodó szuperhatalomnak sem démoni, sem kozmikus terjeszkedésre irányuló imperialista szándékokat. Az így modellált Quintának nem áll szándékában a jövevény megsemmisítése, de meg akarja akadályozni a kapcsolatfelvételt, kiváltképpen a jövevény leszállását a bolygóra. A technikai ajándékok, amelyekre a jövevénytől számíthat, könnyen végzetes ajándékoknak bizonyulhatnak. A kísérletek, hogy a jövevényt kordában tartsa, nehogy megzavarja a fennálló társadalmi és politikai egyensúlyt, visszaüthetnek, és éppen maguk ingathatják meg ezt az egyensúlyt. A hatalomgyakorlók szemszögéből tehát ebben a felállásban is az az ésszerű döntés, ha elzárkóznak a kapcsolatfelvételtől. A kozmosztól való elzárkózás ilyen politikájára alkalmazható a PERFIS (Perfect Isolation) elnevezés, a történelmi brit splendid isolation analógiája nyomán. A kapcsolatfelvétel információs küszöbe, amelyet a jövevénynek le kell küzdenie, meghatározhatatlan magasságú.”

„3. Holger, Kroch és csoportjuk szerint a kapcsolat elutasítása olyan bolygó esetében is előfordulhat, amely teljesen egységes, nincsenek rajta sem győztesek, sem legyőzöttek, sem uralkodó hatalom, sem leigázott alattvalók. Az ilyen civilizáció a Hortega-Neyssel-vonulatból az ablak felső szakasza közelében ágazik le. Fő dilemmája a kultúra és a technika találkozópontján keresendő. A kultúra állandó jellemzője, hogy a jogi normák, valamint az erkölcsök és szokások normái szabályozó hatású lemaradásban vannak a szaturáció előtti parabolikus gyorsulásban lévő technikához képest. A technika már lehetővé tett olyasmit, amit a kulturális hagyomány tilt és tabunak tekint.

Példák: génsebészet az embernek megfelelő lények vonatkozásában; a nemek szabályozása; agyátültetés stb. Az ilyen konfliktusok fényében a jövevényekkel való kapcsolat ambivalens volta kézenfekvő. A bolygólakók nem azért utasítják el a kapcsolatot, mintha a jövevényeknek feltétlenül ellenséges szándékokat tulajdonítanának. Aggályaiknak ésszerű magyará zatuk van. A radikálisan újszerű technikák megjelenése destabilizálhatja a társadalmi kötelékeket és viszonylatokat. Azonkívül az effajta technikabevitel következményei mindig megjósolhatatlanok. Ez nem vonatkozik a rádiós vagy egyéb távkapcsolatra, melynél a jelzések címzettjei saját belátásuk szerint használják fel vagy ignorálják a kapott információt.”

Már elfáradt, de csak nem jött álom a szemére. Átlapozott néhány fejezetet, és elolvasta az utolsót, amely a kapcsolatfelvétel eljárásmódjairól szólt. A SETI-terv figyelembe vette az eddig felvázolt dilemmákat mint a vendég és a potenciális házigazda párbeszédének nehézségeit. Ezért az expedíciókat különleges kommunikációs eszközökkel szerelik fel, továbbá automatákkal, amelyek előzetes távtárgyalások, jelzésváltások és információcserék nélkül is ki tudják nyilvánítani a látogatás békés jellegét a leszállás előtt. A bevezető eljárás több lépcsőből áll. A földi űrhajó érkezésének első bejelentéseként üzenetet sugároznak valamennyi hullámhosszon: a rádió— és hőhullámok, a fény, az ibolyántúli és a részecskesugárzás hullámhosszán. Ha válasz nem érkezik, vagy érthetetlen, akkor minden földrészre leszállóegységeket küldenek, amelyek rávezető szenzorai a legnagyobb beépített területeket célozzák meg.

Számos ábra, grafikon és leírás magyarázta a dolgot. Minden leszállóegységen adó-vevő készülék van, azonkívül adatokat tartalmaz a Földről és lakóiról. Ha ez a lépés sem váltja ki a várt reakciót, vagyis a kapcsolatfelvételt, akkor nehezebb szondákat kell leküldeni, bennük okos számítógépekkel, amelyek már tudnak kérdésekre válaszolni, vizuális, tapintási és akusztikus kódokat megfejteni. Az eljárás visszafordíthatatlan, mert minden további lépés az előzőnek a folytatása. Az első leszállóegységek egyszer használatos indikációs emittorokat tartalmaztak, amelyeket csak burkolatuk durva megsemmisítése aktiválhat, üzemzavar vagy kemény leszállás semmiképpen, hanem csakis a nem diszkurzív, szándékos rombolás. A pilótának nagyon tetszett, milyen szép tudományos definíciót adtak arról a helyzetről, amikor egy barlanglakó kőbaltával szétveri az emberiség tranzisztoros követét — „nem diszkurzív rombolás” az is, gondolta, ha valaki kap két akkora frászt, hogy kirepül az összes foga. Az egykristályokból növesztett indikátorok ellenálló képessége akkora, hogy még akkor is jelzést küldhetnek, ha a leszállóegység egy pillanat alatt megsemmisül, például ha felrobbantják. A továbbiakban a program tüzetesen leírta a leszállóegységek modelljeit, és elmagyarázta, milyen csoportosításban kell őket egyidejűleg leküldeni a kiszemelt szárazföldekre — nehogy bármelyik kontinens, bármelyik terület kiváltságos elbánásban részesüljön, vagy mellőztetést szenvedjen, és így tovább.

A könyv tartalmazta a SETI-szakértők egyik csoportjának votum separatumát is — ez a néhány tudós a végletes pesszimizmust képviselte. Ok kifejtették: nem létezik semmiféle olyan anyagi eszköz, üzenet, bármily könnyen dekódolható nyilatkozat, amelyet a címzett ne tekinthetne agreszszív szándékok ravasz álcájának. Ez egyszerűen a technikai színvonal elháríthatatlan különbségeiből következik. Az a jelenség, amelyet a tizenkilencedik században, majd még inkább a huszadik században fegyverkezési versenynek neveztek, a Paleopithecusszal született meg, mikor rájött, hogy fadorong helyett pompásan használható egy antilop hosszú combcsontja, mégpedig nemcsak csimpánzok fejének beverésére, étkezési szokásait illetőleg ugyanis kannibál volt.

Mikor aztán a mediterrán kultúrák keresztútján létrejött a tudomány, a gyorsuló technika szülőanyja, az európai, majd Európán kívüli hadviselő államok egyikét sem juttatta a katonai fejlődés elsöprő fölényhez. Az egyetlen kivétel e szabály alól az atomfegyver volt, de annak monopóliumát is csak egy rövidke történelmi pillanatig tudta megőrizni az Egyesült Államok.

Ezzel szemben a kozmosz civilizációi között óriási technikai szakadéknak kell tátongania. Sőt úgyszólván lehetetlen éppen olyan civilizációra találni, amely ugyanott tart a fejlődésben, ahol a Föld.

Volt még a vastag kötetben sok tudós eszmefuttatás. A jövevény, aki az éretlenebb házigazdákat beavatná a csillagtechnika rejtelmeibe, éppoly balgán cselekszik, mint aki a gyerekeknek kibiztosított gránátot ad, hogy játsszanak vele. Ha viszont nem tárja fel ismereteit, nyomban azzal gyanúsítják, hogy kétszínű gazember és uralomra vágyik. Tehát így sem jó, amúgy is rossz.

A mélyenszántó fejtegetéseknek mégiscsak volt valami hasznuk: a pilóta úgy elálmosodott a SETI programjától, hogy kezében a könyvvel, égő lámpa mellett, mélyen elaludt.

Keskeny utcán sétált, meredeken lefelé, napsütötte házak között. A kapuk előtt gyerekek játszottak, az ablakokban kiterített fehérnemű száradt. A hepehupás kövezeten banánhéj, almacsutka meg mindenféle más szemét hevert, a csatornában piszkos víz csordogált. Messze lent a kikötőben vitorlások nyüzsögtek, sekély hullámok kúsztak fel lustán a partra, a homokra kihúzott csónakok között halászhálók száradtak, a sima tengeren fénylő hídként húzódott a láthatárig a nap tükörképe. Sült hal, vizelet, olívaolaj szagát érezte, sejtelme sem volt, hogyan került ide, mégis valahogy biztosan tudta, hogy ez Nápoly, egy barna bőrű kislány kiabálva kergetett egy kisfiút, aki a labdájával szaladt előle, megállt, úgy tett, mintha oda akarná dobni a labdát, de mielőtt a kislány utolérte volna, gyorsan elfutott, a többi gyerek olaszul kiabált valamit, az emeleti ablakból kihajolt egy kócos aszszony, egy szál ingben, leszedte az utca fölött kifeszített zsinórról a megszáradt szoknyákat, kombinékat, lejjebb kőlépcső kezdődött, repedezett lépcsőfokokkal. Hirtelen minden megrendült, hatalmas robaj támadt, a falak omladozni kezdtek, ő sóbálvánnyá dermedve, elvakultan állt a mészpor felhőiben, mögötte lezuhant valami, és a kiabálást, az asszonyok visongását, a téglák zuhanását túlharsogta a földrengés robaja. Terremoto, terremoto, ez a jajszó veszett bele a második, lassan növekvő dübörgésbe, vakolatdarabok potyogtak rá, karjaival védte a fejét, arcába csapódott valami, és felébredt, de a földrengés nem szűnt meg. Óriási súly préselte az ágyneműbe, fel akart ugrani, a megfeszült szíjak nem engedték, a könyv homlokon találta és fölrepült a mennyezetre, a Hermészen volt, nem Nápolyban, de a dübörgés folytatódott, és a falak eldőltek, érezte, amint felfordul az egész kajüt, függve maradt, az olvasólámpa hunyorgott, látta a nyitott könyvet és a mennyezeten szétterült pulóverét maga alatt, a felfordult polcokról kirepültek a filmtekercsek, ez nem álom volt — nem is földrengés robaja. A riadószirénák bömböltek. A villanyfény gyengébb lett, fellobbant, kialudt, a mennyezet, azaz most padló sarkaiban kigyulladtak a kis vészlámpák, az övei csatját keresgélte, hogy kikapcsolja magát, a mellének feszülő csatok nem engedtek, karjaiba ólom ömlött, fejébe csapott a vér, abbahagyta a kapálózást, fel-alá dobálta a gravitáció, hol az övekhez préselte, hol az ágyhoz. Megértette. Várt. Ez a vég?

Ilyenkor — éjfél elmúlt — a sötétkamrában nem volt senki. Kirsting leült a kikapcsolt vizoszkóp elé, tapogatózva becsatolta az öveket, vaktában megkereste a kapcsolót, és elindította a tekercset. A megvilágító fehér négyszögében egymás után megjelentek a majdnem fekete tomográffelvételek, rajtuk a kusza, kerek, világosabb rajzolatok, akár a röntgenárnyékok, egymást követték a filmkockák, mígnem megállította a szalagot. A Quinta felszíni spinogramjait nézte. Finoman forgatta a mikrometrikus csavart, hogy a legjobb képet kapja. Középen egy szétágazó csomópont, akár egy eltalált atommag, amelyből szanaszét repülnek a részecskék. Átcsúsztatta a képet a középponti formátlan, tejszerű plazmáról a ritkásabb peremvidékre. Senki sem tudta, mi lehet ez — talán lakóhely, valami óriási varos, és itt a filmkockán a keresztmetszete látszik, ahogyan az oxigénnél nehezebb elemek atommagjai kirajzolják. Ilyen rétegfelvételeket már réges-rég készítet tek csillagászati objektumokról, de csak a fekete törpévé hűlt csillagok és a bolygók esetében vehették hasznukat. Akármilyen jó módszer a spinovízió, azért megvannak a határai. A felbontóképesség nem elegendő ahhoz, hogy kimutassa az egyes csontvázakat, még ha nagyobb lények élnének is ott mint a mezozoikum és a krétakor gigantoszauruszai. Mégis megpróbálta felismerni a quintai lények csontvázait — és alighanem az embernek megfelelő lények lakják ezt a városfélét, már ha valóban sokmilliós metropolis. Elérte a felbontóképesség határát, és túlment rajta. Ekkor a fehéresen remegő szálacskákból álló, parányi kis rajzolatok elmosódtak. Szemcsés káosz nyüzsgött a képernyőn. Egy picikét visszafelé fordította hát a mikrometrikus csavart, amilyen finoman csak tudta, és visszatért az előbbi, ködös kép. Kiválasztotta a kritikus délkör legélesebb spinogramjait, egymásra helyezte őket, míg a Quinta domború kontúrjai úgy fedték egymást, mint ugyanarról a tárgyról gyorssorozattal készült, összerakott röntgenfelvételek egész kötege. A városféleség az egyenlítőn terült el, a spinográfiákat a Quinta mágneses mezejének tengelye mentén készítették, érintőlegesen, ott, ahol a légkör végződik és a bolygó kérge kezdődik, tehát ha ez egy harminc mérföld széles beépített terület, a felvételek úgy adnak róla keresztmetszeti képet, mintha az egyik külváros felől a túlsó külvárosig röntgenkészülékkel átvilágítanánk minden utcát, teret, házat. Hát nem sok lett az egészből. Ha egy embertömeget felülről nézünk, akkor függőleges rövidülésben látjuk. Vízszintes síkból nézve csak a legközelebb állókat, az utcák torkolatában lévőket látjuk. Az átvilágított tömeg pedig tömérdek csontváz zűrzavara. Igaz, meg lehet különböztetni az épületeket a járókelőktől. Az épület nem mozog, tehát mindazt, ami ezer spinogramon mozdulatlan, ki lehet szűrni. A járműveket is ki lehet retusálni, törölve mindazt, ami gyorsabban mozog mint egy gyalogos. Ha most egy földi nagyváros volna előtte, eltűnnének a képekről a házak, hidak, gyárak, autók és vonatok, csak a járókelők árnyai maradnának. Persze az ennyire geo— és antropocentrikus előfeltevések igen kétes értékűek. Mégis remélte, hogy szerencséje lesz. Kirsting annyit járt le éjszaka a sötétkamrába, annyiszor átnézte már a felvételek tekercseit, és még mindig nem vesztette el a reményt, hogy véletlenül nyomra bukkan, ha a megfelelő spinogramokat választja ki és helyezi egymásra. És akkor, ha homályosan, ködösen is, megláthatja a Quinta-lakók csontvázát. Lehetséges, hogy emberszabásúak? Vajon gerincesek? Mészvegyületekből épül fel a csontvázuk, mint a földi gerinceseké? Az egzobiológia azt mondja: valószínűtlen, hogy a Quinta-lakók emberszabásúak lennének, de az lehetséges, hogy a csontvázuk hasonlít a földi lényekéhez, tekintettel a bolygó tömegére, tehát gravitációjára, és a légkör összetételére, amely növényzet jelenlétét sugalmazza. Növényekről árulkodik a szabad oxigén, no de növények nem foglalkoznak űrhajózással, és nem gyártanak rakétákat.

Kirsting nem számított arra, hogy emberszabású csontvázakat talál. Az emberi csontvázat a földi fajok fejlődésének kusza ösvényei alakították ki. Egyébként még ha kétlábú, egyenes tartású lényekre bukkanna, azokra sem mondhatná mindjárt, hogy emberszabásúak. Hiszen az ásatag hüllők ezrei jártak két lábon, és ha elkészítenénk egy rohanó iguanodonfalka spinográfiáját, planetáris méretben és távolságból éppen olyanok lennének mint egy csapat maratoni futó. Pedig a készülék érzékenysége a spinográfia feltalálóinak legmerészebb álmait is messze meghaladja. A mész rezonanciája alapján százezer kilométerről észlelne egy tojáshéjat. A bámészkodónak néha úgy rémlik, a homályos foltok között a háttérnél világosabb, mikroszkopikus szálacskákat lát, mintha Holbein haláltáncát fényképezték volna le távcsövön keresztül. Úgy rémlik neki, ha növeli a nagyítást, valóban meglátja őket, és többé nem csupán azzá lesznek, amit ő lát bele a rezgő szálacskákba, nem bizonytalan és illékony alakzatok lesznek, mint a csatornák, amelyeket a régi Mars-kutatók láttak, mert nagyon akarták látni. O is így van ezzel: ha túl soká bámulja a halvány, mozdulatlan szikrácskák csoportját, fáradt szeme enged az akaratának, és már-már látja a koponyák tejfehér cseppjeit, a hajszálnál vékonyabb bordákat és lábszárcsontokat. De mihelyt egy pillanatra lehunyta a fáradtságtól égő szemét, a káprázat szertefoszlik.

Kikapcsolta a készüléket, és felállt. A vaksötétben behunyva a szemét, felidézte az imént látott képet, és megint ott foszforeszkáltak a bársony feketeségben a haláltáncos látomás pici csontvázai. Úgy érezte, mintha világtalan volna, mikor elengedte a fotel karfáját, és elúszott a kijárat fölött égő rubinpiros lámpácska felé. Olyan sokáig ült odabent a sötétségben, hogy elvakította a világos folyosó, nem indult el rögtön a lifthez, hanem megtámaszkodott az ajtó vastag habszivaccsal bélelt fülkéjében, és ez mentette meg, amikor a mennydörgő robajjal együtt elérte a gravitációs lökés. A fénycsövek kialudtak, az egész űrhajóval együtt megperdülő folyosón kigyulladtak a vészlámpák, de ezt már nem látta. Elájult.

Steergard nem feküdt le aludni a tanácskozás után, mert tudta, hogy GOD, akárhány taktikát eszel ki, lényegében nagyon egyszerű választás elé fogja állítani: vagy a kiszámíthatatlan kockázatot vállalja, vagy visszafordul. A

vitában határozottnak mutatkozott, de amikor egyedül maradt, olyan tanácstalannak érezte magát mint még soha. Alig tudott ellenállni a csábításnak, hogy a véletlenre bízza a választást. Az egyik faliszekrényben személyes apróságai között volt egy régi, nehéz bronzérme, Caesar profiljával és hátoldalán a vesszőnyalábbal, emlék az apjától, aki numizmatikus volt. Kinyitotta a szekrényt, még nem tudta, megteszi-e, hogy az űrhajót, a legénységet, az emberi történelem legnagyobb expedíciójának egész sorsát ily módon egy pénzdarabra bízza, bár azt már kigondolta, hogy a liktori vesszőnyaláb a menekülést jelenti — mert mi más lenne a visszafordulás? — , a masszív arc elmosódott profilja pedig azt, ami talán a vesztük lesz. Legyőzve belső ellenállását, a félhomályban előkotorta a faliszekrény rekeszeiből az érme lapos tokját. Kivette a pénzdarabot, és tétován forgatta. Van-e joga.? Dobni nem lehetett a súlytalanságban. Beszorította az érmét egy acél gemkapocsba, bekapcsolta az elektromágnest, amely az íróasztal lapja alá erősítve arra szolgált, hogy megtartsa az iratrögzítőnek használt acélkockák alá helyezett fotogramokat vagy térképeket. Félretolta az íróasztalon heverő nyomtatványokat, filmszalagokat, és mint a kissrác, aki valaha volt, megpörgette az érmét, mint a búgócsigát. A pénzdarab egyre lassabban pörgött a gemkapocs csúcsán, kis köröket írva le, végül eldőlt, és a hátlapját mutatta. Szóval vissza kellene fordulni. Megfogta a forgószék karfáját, hogy leüljön, és alighogy kezeslábasa a fotelba tapadt, megérezte, még mielőtt tudatára ébredt volna, hogy az egész szoba megremeg, először csak egy kicsit, aztán egyre erősebben, majd egy óriási erő lesöpörte a filmeket, papírokat, acélkockákat és a sötét bronzérmét az íróasztalról, őt pedig a fotelba préselte. A túlterhelés gyorsan fokozódott. Elsötétülő pillantással, mert a vér már kifolyt a szeméből, még látta a sebesen remegő, kerek falilámpa elmosódó fényét, hallotta, érezte, amint az acélfalakon át, bélésük alól áthatol az űrhajó minden eresztékének tompa nyögése, és amint a mindenfelől repülő, le nem rögzített tárgyak, készülékek, ruhadarabok csattogásán áthatol a riadószirénák távoli bőgése, mintha nem is a szirénák membránja üvöltene, hanem maga az űrhajó, amelynek teljes száznyolcvanezer tonnás tömegét megrendítette valami iszonyatos ütés, és míg a szirénák vonítását, a röpködő tárgyak robaját hallva, már elvakította a szörnyű súly, amely ólommal elöntött testét a fotelba sajtolta, az utolsó pillanatban megkönnyebbülést érzett.

Igen. Megkönnyebbülést, mert most már nem fordulhatnak vissza.

Tíz-húsz másodperc múlva már újra látott, bár a graviméter mutatója még jócskán a skála piros vonalait mutatta. A Hermész nem kapott közvetlen találatot. Nem is kaphatott volna. Bármi rohamozta is meg, a mindig éberen őrködő GOD visszaverte a támadást, de olyan ügyes és láthatatlan volt ez a roham, hogy GOD-nak nem volt ideje a rugalmas reagálásra, hát a végső eszközhöz folyamodott. A gravitációs falat semmi sem törheti át ebben a kozmoszban, csak a szingularitás — a Hermész tehát megmenekült, de a roppant erejű, hirtelen válaszcsapás óhatatlanul visszaütött, és akár a tüzeléskor hátralökődő ágyúcső, az egész űrhajó megremegett a sziderátorok kisülésének epicentrumában, bár a kilőtt energiának csak töredékét kapta. Steergard, meg sem próbálva felállni, mert teste még mindig a fotelba préselődött, tágra nyitott szemmel nézte, amint a nagymutató finoman remegve, milliméterenként lassacskán kimászik a kerek skála vörös szektorából. A végsőkig megfeszített izmai már engedelmeskedtek. A graviméter a fekete kettesig ereszkedet, és már csak a riadószirénák vonítottak egyhangúan minden fedélzeten.

Két kézzel ellökve magát a karfáktól, nagy nehezen felállt a fotelból, de csak úgy tudott megállni, hogy két öklével az íróasztalra támaszkodott — mint egy majom, amely megszokta, hogy előregörnyedve a karjaival is besegítsen a lábainak (nem tudta, honnan támadt ilyen gondolata ebben a pillanatban) —, és amint így állt ott, meglátta a padlóra szóródott filmek és térképek között apja érméjét, most is a hátlapjával fölfelé: vissza kell fordulni. Elmosolyodott, mert ezt a döntést már megkontrázta egy magasabb ütőkártya. A graviméter fehér korongján a mutató az egyenesen állt, és lassan tovább süllyedt. Sietnie kellett a vezérlőterembe, először is megtudni, mi van az emberekkel, már az ajtóban volt, de hirtelen sarkon fordult, felkapta a bronzérmét, és visszatette a szekrénybe. Senkinek sem kell megtudnia egypercnyi gyengeségét. A játékelmélet szempontjából nem is gyengeség volt, mert amikor nincs minimax megoldás, legjobb a tisztán véletlenszerű döntés. Igazolhatta volna hát ezt az érmeügyet, legalább önmaga előtt, de nem akarta. Az alagútszerű folyosó felénél járt, amikor viszszatért a súlytalanság. Hívta a liftet. Minden eldőlt. Nem akart harcolni, de ismerte az embereit, és tudta, hogy Szent Péter delegátusán kívül egyikük sem lenne hajlandó elmenekülni.