Az Úr Hangja

NÉGY

A leírt eseményekben, amelyek nagyjából — bár nem mindenütt — megfelelnek a hivatalos verziónak, valamint a Terv egész első évében még nem vettem részt. Arról, hogy miért csak akkor fordultak hozzám, amikor a Tudományos Tanács szükségesnek látta, hogy utánpótlást hozzon, annyiszor és annyi különféle verziót meséltek nekem, olyan nyomós érveket hoztak fel, hogy valószínűleg egy szó sem volt igaz az egészből. Egyébként nem vettem zokon a mellőzést kollégáimtól, elsősorban Yvor Baloyne-tól. Noha ezt elég sokáig nem tudták, a szervező munkában nem volt teljesen szabad kezük. Nyílt beavatkozásra, kifejezett nyomásra persze nem került sor. Hiszen szakemberek rendeztek meg mindent. Mellőzésemben, ha jól sejtem, magasabb hely óhajának lehetett szerepe. A Tervet ugyanis szinte azonnal HSR-nek, High Security Risknek minősítették, vagyis olyan műveletnek, amelyet a nagy politika, az államérdek nevében szigorúan titkolni kell. Hangsúlyozom, hogy a Terv tudományos vezetői erről csak fokozatosan szereztek tudomást, méghozzá külön-külön az egyes tanácskozásokon, ahol virágnyelven politikai tisztánlátásukra és hazafias érzéseikre hivatkoztak.

Nem tudom, hogyan is volt ez, milyen meggyőző eszközöket, bókokat, ígéreteket és okfejtéseket vetettek be, hiszen a dolognak ezt a részét a hivatalos dokumentumok mélységes hallgatásba burkolják, és a Tudományos Tanács tagjai később, immár mint munkatársaim, szintén ugyancsak szófukarnak bizonyultak, ami a Masters Voice-kutatások előkészítő szakaszát illeti. Ha egyik-másik makacskodott, ha nem volt elegendő a hazafiságra és az államérdekre hivatkozni, akkor „legmagasabb szintű” beszélgetésekre került sor. Azonkívül, ami a lélektani alkalmazkodás szempontjából a legfontosabb volt, a Terv hermetikus elzárását a külvilágtól ideiglenes állapotnak tüntették fel, átmeneti szükségességnek, amely később majd megváltozik. Ez lélektani telitalálat volt, hiszen akármilyen fenntartásokkal élt egyik-másik tudós a kormányzat képviselőivel szemben, a megtisztelő figyelem, amelyet hol a külügyminiszter, hol maga az elnök tanúsított a Terv iránt, a sok szívélyes buzdítás, a „legkiválóbb elméinkbe” vetett remény olyan helyzetet teremtett, amelyben visszás, udvariatlan, sőt egyenesen goromba okvetetlenkedésnek hangzott volna, ha valaki nyíltan megkérdezi, mikor szüntetik meg a Terv titkosságát.

El tudom képzelni azt is — bár erről a kényes témáról mindenki mélyen hallgatott előttem —, hogyan tanította meg a derék Baloyne tapasztalatlanabb kollégáit a diplomácia alapszabályaira, a politikusokkal való együttműködésre, és miként halogatta a rá jellemző tapintattal, hogy engem is meghívjanak a Tanácsba, megmagyarázva a türelmetleneknek, hogy a Tervnek először ki kell vívnia a hatalmas gyámolítok teljes bizalmát, és csak akkor lehet majd mindenben úgy cselekedni, ahogy a MAVO vezető tudósai szívük szerint a leghelyesebbnek tartják. Nem gunyorosan mondom ezt, hiszen csak Baloyne helyébe kell képzelnem magamat: egyik felet sem akarta ingerelni, és jól tudta, hogy magasabb körökben bizonytalan személynek számítok. Így hát nem vettem részt a Terv beindításában, amivel — mint százszor is elmondták — csak jól jártam, hiszen a „halott városban”, a Monte Rosa hegységtől száz mérfölddel keletre, eleinte rendkívül primitív körülmények között dolgoztak, éltek.

Mivel az eseményeket időrendi sorrendben kívánom elbeszélni, mindenekelőtt arra térek rá, mi történt velem közvetlenül a Terv emberének megjelenése előtt New Hampshire-ben, ahol akkor előadásokat tartottam. Ezt szükségesnek tartom, mert mire én bekapcsolódtam a Tervbe, sok általános koncepció már kialakult, én viszont „friss” ember voltam, és előbb meg kellett ismerkednem az addigi koncepciókkal, hogy aztán bekapcsolhassanak a két és fél ezer embert számláló nagy gépezetbe, mint új vontató lovat a szekér elé.

Nemrég érkeztem New Hampshire-be, ahová Stewart Compton hívott meg, a matematikai fakultás dékánja, régi egyetemi kollégám, hogy szünidei szemináriumot vezessek a doktorjelöltek egy csoportja számára. Elfogadtam a meghívást, mert a heti kilencórás elfoglaltság mellett naphosszat csavaroghattam a környékbeli erdőkben és hangás mezőkön, azt meg tudtam, hogy noha rám férne a teljes pihenés, hiszen csak júniusban fejeztem be másfél évi közös munkánkat Hayakawa profeszszorral, nem lenne nyugtom, ha legalább valamennyit nem foglalkozhatom matematikával. Ismerem magamat: alighogy pihenni kezdek, nyomban lelkiismeret-furdalásom támad, hogy az időmet pocsékolom. Különben is mindig szívesen időztem választott szakmám újoncai között; olyan tudományág ez, amelyről több téves elképzelés kering, mint bármelyik másikról.

Nem mondhatom magamról, hogy „steril”, vagyis „tiszta” matematikus vagyok, mert túl gyakran fúrták az oldalamat más tudományágak problémái. Ezért dolgoztam együtt hajdan az ifjú Thornoppal (antropológiai eredményeit nem értékelték kellőképpen, mert fiatalon halt meg: a tudományban is szükség van a testi jelenlétre, mert a látszat ellenére a felfedezések nem elég beszédesek ahhoz, hogy értéküket bebizonyítsák), aztán Donald Protheróval (akit nagy meglepetésemre viszontláttam a Tervben) meg James Phennysonnal (a későbbi Nobel-díjassal), végül pedig Hayakawával. Az utóbbival kozmogóniai elméletének matematikai gerincét építettük fel. Ez az elmélet később — egyik fellázadt tanítványa jóvoltából — váratlanul a Terv középpontjába került.

Némelyik kollégám rossz néven vette partizánkodásomat a természettudományok birodalmában. De kiruccanásaim többnyire mindkét félnek hasznosak voltak — nemcsak az empirikusok kaptak segítséget tőlem, hanem én is hasznát vettem problémáik megismerésének. Többé-kevésbé megtudhattam, hogy platóni államunk fejlődésének mely irányai esnek egybe a jövőt meghódító tudományos hadjárat fő útvonalaival.

Gyakran halljuk azt a véleményt, hogy a matematikában elég a „puszta tehetség”, mert hiányát semmiképpen sem lehet leplezni, míg más tudományágakban szerepet játszhatnak az összeköttetések, a divatok, a protekció; továbbá a bizonyítások nem olyan megfellebbezhetetlenek, mint a matematikában, ennélfogva a karrier a tehetség és a tudományon kívüli tényezők eredője. Hiába magyaráztam az irigykedőknek, hogy sajnos a matematika édenkertjében sem ilyen rózsás a helyzet. A matematika legszebb területeit, például Cantor klasszikus halmazelméletét cseppet sem matematikai okokból hanyagolták el oly sokáig.

Mivel minden embernek irigyelnie kell valakit, én azon keseregtem, hogy alig konyítok az informatikához, mert ezen a területen, főként az algoritmusok birodalmában, amelyet rekurrens függvények irányítanak, szenzációs felfedezésekre lehetett számítani. A klasszikus logikát, a Boole-algebrával együtt, amelyek az információelmélet bábái voltak, kezdettől fogva hátráltatta, hogy hiányzik belőlük a kombinatorikus rugalmasság. Ezért a tőlük kölcsönzött matematikai eszközök mindig akadoztak — érzésem szerint ügyetlenek, csúnyák, esetlenek, és ha eredményre vezetnek is, mindig csak nehézkes, földhözragadt módon. Arra gondoltam, remekül eltöprenghetek minderről, ha elfogadom Compton meghívását. New Hampshire-ben ugyanis éppen az volt a feladatom, hogy ennek a matematikai frontszakasznak a perspektíváiról beszéljek. Talán furcsán hangzik, hogy előadó létemre tanulni akartam, de már sokszor volt rá példa életemben. Nagy hasznomra van az a gondolatébresztő feszültség, amely köztem és az aktív hallgatóság között támad. Azonkívül olvasni lehet felületesen, de az előadásokra mindenképp alaposan fel kell készülni, amit meg is tettem. Így hát nem tudom, kinek volt több haszna belőlük, nekem vagy hallgatóimnak.

Szép nyarunk volt, de túl meleg, még a hangafüves réteken is, amelyek csúnyán kiszáradtak. Nagyon szeretem a füvet, mert létünket is neki köszönhetjük; először a növényi forradalomnak kellett lejátszódnia, hogy a kontinensek kizöldellhessenek, és megkezdődhessen rajtuk az állati élet. Persze nem állítom, hogy csak ilyen evolúciós megfontolásokból szeretem a füves réteket.

Az augusztusi kánikula kellős közepén jártunk, amikor egy szép napon megjelent a változás hírnöke dr. Michael Grotius személyében, aki levelet és titkos szóbeli üzenetet hozott Yvor Baloyne-tól.

Ott, a régi, csúcsos tetejű, álgótikus épületben, amelynek sötét téglafalát kissé már pirosodó vadszőlő futotta be, légkondicionálás híján némileg fülledt, második emeleti szobámban tudtam meg ettől a félhold alakú, fekete szakállkát viselő, apró, halk szavú fiatalembertől, aki olyan törékeny volt, mint egy kínai porcelánfigura, hogy hír érkezett a Földre — még nem tudni, hogy jó hír-e, mert több mint tizenkét hónapi fáradozás ellenére nem sikerült megfejteni.

Noha sem Grotius nem mondta, sem barátom levele nem említette, nyomban kitaláltam, hogy a kutatások nagyon magas védnökség alatt, vagy ha úgy tetszik, felügyelet alatt folynak. Másképp ugyanis elképzelhetetlen volna, hogy egy ennyire fontos munkáról semmi se szivárogjon ki a sajtó, a rádió, a televízió csatornáin. Nyilvánvaló, hogy e csatornák eltöméséről magas pozícióban lévő szakemberek gondoskodnak.

Grotius, fiatalember létére, agyafúrt játékosnak bizonyult. Nem lévén biztos, hogy hajlandó vagyok-e részt venni a Tervben, semmi konkrétat nem mondhatott róla. Hiúságomat kellett legyezgetnie annak hangsúlyozásával, hogy két és fél ezer ember éppen engem választott a többi négymilliárd közül mint lehetséges megváltót, de Grotius ebben sem feledkezett meg a mértékről, nem folyamodott idétlen bókokhoz.

A legtöbb ember úgy véli, nincs az a hízelgés, amelyet készpénznek ne vennénk. Ha ez szabály, akkor én kivétel vagyok, mert sohasem kedveltem a dicséreteket. Dicsérni, hogy úgy mondjam, csak felülről lefelé lehet, de alulról felfelé nem, és magam is pontosan tudom, mennyit érek. Grotius vagy hallotta ezt Baloyne-tól, vagy egyszerűen jó orra volt. Sokat beszélt, látszólag kimerítően válaszolt kérdéseimre, de beszélgetésünk végén mindazt, amit megtudtam tőle, két oldalon le lehetett volna írni.

Éppen az volt a bökkenő, hogy a munka titkos. Baloyne tudta, hogy ez lesz a legkényesebb kérdés, ezért levelében megírta, hogy személyesen találkozott az elnökkel, és ígéretet kapott, hogy a Terv munkájának minden részletét közzé fogják tenni, kivéve az olyan információkat, amelyek hazánk államérdekeit veszélyeztethetik. Úgy festett, hogy a Pentagon, vagy legalábbis az az ügyosztálya, amely védőszárnyai alá vette a Tervet, holmi szuperbomba vagy más csodafegyver tervének véli az égi üzenetet — első pillantásra elég fura nézet, és inkább az általános politikai légkörről mond valamit, mint a galaktika civilizációiról.

Három órára pihenni küldtem Grotiust, kisétáltam a rétre, és ott, a tűző napsütésben leheveredtem a fűbe, hogy meghányjam-vessem a dolgot. Sem Grotius, sem Baloyne a levelében egy kukkot sem szólt arról, hogy titoktartási ígéretet, sőt talán esküt kell tennem, de ez a „beavatási szertartás” magától értetődőnek látszott.

Korunk tudósának egyik tipikus helyzete volt ez — valóságos mintadarab, különleges nagyításban. Aki azt akarja, hogy tiszta maradjon a keze, csak a strucc és Pilátus módszerét kell alkalmaznia: vonja ki magát mindenből, aminek — akár távoli következményeiben — köze lehet a tömegpusztító eszközök hatásának növeléséhez. De azt, amit mi nem akarunk megcsinálni, mindig megteszik helyettünk mások. Azt mondják, ez nem erkölcsi érv. Igazuk van. Válaszom csak az a feltevés lehet, hogy aki aggályos szívvel vállalja az ilyen munkát, az a kritikus pillanatban megpróbálja érvényesíteni aggályait, és még ha nem sikerül is, ennyi esély sem lenne, ha aggálytalan ember állna a helyére.

Ami engem illet, nem akarok ezzel védekezni. Más indítékaim voltak. Ha tudom, hogy valami rendkívül fontos és egyben talán veszélyes dolog történik, jobban szeretek a helyszínen lenni, mint tiszta lelkiismerettel és karba tett kézzel várni a fejleményeket. Azonkívül nem hihettem, hogy egy nálunk összehasonlíthatatlanul fejlettebb civilizáció olyan információt sugározna szét, amelyből fegyvert lehet kovácsolni. Ha a Terv emberei másként gondolták, az engem egy cseppet sem zavart. És végül: olyan lehetőség nyílt meg hirtelen előttem, hogy mindaz, ami még várhat rám az életben, eltörpült mellette.

Másnap Nevadába repültünk Grotiusszal, ahol már katonai helikopter várt bennünket. Bekerültem a Terv hibátlanul működő, olajozott gépezetébe. A helikopterrel vagy két óra hosszat repültünk, csaknem mindvégig a déli sivatag fölött. Grotius mindent megtett, hogy ne érezzem magam egy gengszterbanda frissen betoborzott tagjának: nyugton hagyott, nem próbált lázasan beavatni a reám váró fekete titkokba.

A település fentről szabálytalan csillagnak látszott a sivatag homokjában. Sárga bulldózerek mászkáltak a homokdombok körül, mint a cserebogarak. A legmagasabb épület lapos tetejére szálltunk le. Építészeti szempontból a telep egyáltalán nem volt kellemes látvány: masszív betonkockák csoportja, amely még az ötvenes években épült egy új atomfegyver-gyakorlótér műszaki és lakóközpontjának, mivel a régi gyakorlóterek a töltetek kapacitásának növekedése miatt használhatatlanná váltak. Még a távoli Las Vegasban is betörtek az ablaküvegek minden nagyobb robbantás után. Az új gyakorlóteret a sivatag közepébe építették, vagy harminc mérföldre a lökéshullám és a radioaktív csapadék ellen biztosított központi teleptől.

Az egész beépített övezetet a sivatag felé forduló ferde korongok rendszere vette körül, amely arra szolgált, hogy a lökéshullámot megtörje. Az épületek mind ablaktalanok és dupla falúak voltak, a falak közét alighanem vízzel töltötték meg. A közlekedés a föld alatt folyt, a műszaki és lakóépületeket tojásdad alaprajzúra tervezték, és úgy helyezték el, hogy a lökéshullám sokszoros visszaverődése és megtörése veszélyesen fel ne fokozhassa az ütőerőt.

Am mindez a telep őstörténetéhez tartozik, mert még mielőtt az építkezést befejezték volna, megkötötték az atommoratóriumot. Ekkor az épületek acélajtóit becsavarozták, a szellőzőnyílásokat beszögezték, a gépeket és berendezéseket kenőzsírral töltött tartályokba csomagolták, és leengedték a föld alá — az utcák szintje alatt volt a raktárszint, az alatt pedig a kis gyorsvasút szintje. Olyan hely volt ez, ahol még a madár se jár, és ezért utalták ki a Pentagonban a Tervnek, meg talán azért is, hogy kárba ne vesszen az a pár száz millió dollár, amit a betonra és acélra költöttek.

A sivatag nem hatolt be a telep belsejébe, de betemette homokkal, úgyhogy elég nagy munka volt a homokot elhordani. Aztán kiderült, hogy a vízvezeték nem működik, mert lejjebb szállt a talajvíz szintje, és új artézi kutakat kellett fúrni. Amíg fel nem tört a víz, helikopterrel hozták. Mindezt apróra elmesélték nekem, hadd lássam, milyen szerencsés fickó vagyok, hogy csak most hívtak meg.

Baloyne a tetőn várt, a helikopterek fő leszállóhelyén. Magában az épületben a Terv igazgatóságát helyezték el. Két évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, Washingtonban. Baloyne olyan ember, akiből testileg kettő, lelkileg talán négy is kitelne. Nagyobb az eredményeinél, és alighanem az is marad, mert ritkán fordul elő, hogy egy ilyen gazdag szellemű emberben minden lelki ló egyszerre ugyanabba az irányba húzzon. Kissé hasonlít Szent Tamásra, aki, mint tudjuk, nem minden ajtón fért be, és kissé az ifjú Asszurbanipálra (de szakáll nélkül): mindig többet akart csinálni, mint amennyit bírt. Bár ez puszta feltevés, gyanítom, hogy — más elv szerint és alighanem nagyobb területen — az évek során olyan pszichokozmetikai műtéteket hajtott magán végre, amilyenekről — saját személyem kapcsán — az előszóban írtam. Titkon búslakodva testi-lelki adottságai miatt — de ismétlem, ez csak az én hipotézisem — bátortalan és félszeg hájtömeg lévén, olyan modort választott, amelyet védekező iróniának nevezhetnék. Az égvilágon mindent idézőjelben mondott, hangsúlyozottan mesterkélt és modoros stílusban, amelyet beszédmódja is erősített, mintha ad hoc kitalált szerepeket játszana egymás után vagy egyszerre. Így mindenkit, aki nem ismerte jól és régóta, megdöbbentett azzal, hogy sohasem lehetett tudni, mit tart igaznak, mit hazugságnak, mikor beszél komolyan, és mikor ugratja a másikat.

Az ironikus idézőjel végül természetévé vált; így olyan hajmeresztő dolgokat is kimondhat, amelyeket senki másnak nem bocsátanának meg. Korlátlanul gúnyt űzhet önmagából is, mert ezzel a lényegében pofonegyszerű, de nagyon következetesen alkalmazott idézőjeles fogással szinte sérthetetlenné vált.

Tréfából, öniróniából olyan láthatatlan erődrendszert épített maga köré, hogy reagálását még azok sem láthatták előre, akik — mint jómagam — régóta ismerték. Azt hiszem, erre különösen ügyelt, és mindazt, ami olykor már a bohóckodás határát súrolta, valójában titkos szándékkal tette; viselkedése csak mások szemében tűnt alkalmi rögtönzésnek.

Barátságunk onnan eredt, hogy Baloyne eleinte lebecsült, aztán irigyelt. Mind a kettőn inkább mulattam. Eleinte úgy vélte, hogy mint filológusnak, soha nem lesz szüksége matematikára, és a maga fellegjáró módján többre becsülte az emberrel foglalkozó tudományt a természettudománynál. De aztán fejest ugrott a nyelvészetbe, mint valami veszélyes szerelmi kalandba, nekigyürkőzött az akkortájt divatos strukturalizmusnak, és kénytelen-kelletlen belekóstolt a matematikába, így az én területemre tévedt, rájött, hogy itt gyöngébb nálam, és ezt olyan módon tudta beismerni, hogy voltaképpen én váltam nevetségessé, matematikámmal együtt. Mondtam már, hogy Baloyne reneszánsz figura? Szerettem idegesítő házát, amely mindig úgy tele volt emberekkel, hogy csak éjféltájban lehetett a házigazdával négyszemközt beszélgetni.

Amit eddig mondtam, az erődítményre vonatkozik, mellyel Baloyne körülvette magát, de nemcsak arra. Csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, hogy kitaláljuk, mi rejlett a falakon belül. Úgy sejtem: félelem. Nem tudom, mitől félt — talán önmagától. Nagyon sok rejtegetnivalója lehetett, ha ekkora csinált lármával vette magát körül. Így ontotta a terveket és koncepciókat, ennyi fölösleges üggyel foglalkozott, mint számtalan egyesület és vitaklub tagja, a tudósoknak szánt kérdőívek szinte hivatalos kitöltője. Szándékosan túlterhelte magát, mert így nem kellett egyedül maradnia önmagával: soha nem volt rá ideje. Mások problémáit intézte, és olyan jól ismerte az embereket, hogy azt hihetnénk, pontosan ismerte önmagát is. Ám ez alighanem hibás következtetés lenne.

Éveken át annyi mindenre kényszerítette magát, hogy ez a sok kényszer belekérgesedett ama külső, látható természetébe — az értelem egyetemes aktivistájának figurájába. Önkéntes Szüszifosz volt tehát; erőfeszítéseinek roppant arányaival álcázta kudarcait, ha ugyanis ő maga jelölte ki tevékenysége szabályait és törvényeit, senki sem tudhatta végérvényesen és biztosan, hogy megvalósítja-e mindazt, amit eltökélt magában, és nem botladozik-e néhanapján. Annál is kevésbé, mivel vereségeit szívesen emlegette, lekicsinyelte tulajdon szellemi képességeit, de hangsúlyozott idézőjelben. Megvolt benne a sokoldalú tehetségek sajátos éleslátása, minden problémát, bármilyen távol állt is tőle, mindjárt a helyes oldalról tudott megragadni, szinte ösztönösen. Olyan dölyfös volt, hogy — mintegy játékból — szüntelenül alázatra kényszerítette magát, és olyan nyugtalan, hogy folytonosan, újra meg újra tanúsítania, igazolnia kellett tulajdon értékét, egyben mindjárt cáfolva is. Dolgozószobája mintha lelkét tükrözte volna: csupa gargantuai méretű holmi, a fiókos szekrények, az íróasztal; a koktélos kancsóba belefojthatott volna egy borjút, csatatérre hasonlító könyvtára a nagy ablakoktól a falig mindent elborított. Nyilván szüksége volt erre a mindenfelől szorongató zűrzavarra, amely levelezését is jellemezte.

Így beszélek a barátomról. Így haragítom magamra, mert előzőleg magamról sem beszéltem különbül; nem tudom, hogy a Terv embereinek melyik tulajdonságán múlott a végső kudarc. Ezért minden eshetőségre és a távolabbi jövőre gondolva leírom azokat a részleteket is, amelyeket nem tudok egységes egésszé összeilleszteni — hátha egyszer sikerül valaki másnak.

A történelemért rajongó és a múltba bámuló Baloyne mintegy háttal lovagolt be a jövőbe; a modern kort az értékek pusztítójának, a technológiát a sátán eszközének tartotta. Szilárdan hitte, hogy az emberiség már régen eljutott pályafutása tetőpontjára, talán a reneszánsz idején, és azóta egyre gyorsabban lefelé szánkázik. Vérbeli reneszánsz homo animatus és homo sciens létére szívesen érintkezett azokkal az emberekkel, akiket én a legkevésbé érdekeseknek, bár fajunkra nézve a legveszélyesebbeknek tartok, nevezetesen a politikusokkal. Nem vágyott politikai karrierre, vagy ha mégis, azt nekem sem árulta el. De igen sűrűn fordult meg a házában mindenféle kormányzó- és képviselőjelölt meg „kész” képviselő, hitvesekkel együtt, érelmeszesedéses, ősz szenátorok meg azok a hibridek, akik csak fél- vagy negyedpolitikusok, és tisztségüket homály borítja (de a legjobb minőségű homály).

Baloyne kedvéért megpróbáltam beszélgetni ezekkel az emberekkel, de öt percen belül minden igyekezetem kudarcba fulladt. O viszont órákig elfecsegett velük, isten tudja, miről! Sohasem kérdeztem meg tőle, most viszont kiderült, hogy kapcsolatai nagyon is hasznosak, mert amikor szőnyegre került a kérdés, hogy ki legyen a Terv tudományos vezetője, a tanácsadók, szakértők, képviselők és szenátorok, a különféle testületi elnökök és négycsillagos tábornokok egytől egyig csakis Baloyne-t akarták, csak benne bíztak. O egyébként tudomásom szerint egyáltalán nem lelkesedett ezért az állásért. Elég okos volt, hogy tisztán lássa: előbb-utóbb óhatatlanul hajba kapnak a tudósok és politikusok, akiket hivatalánál fogva neki kell összekapcsolnia, és ez a konfliktus pokolian kellemetlen lesz.

Elég volt visszagondolnia a Manhattan-terv történetére és tudományos vezetőinek sorsára. Míg a Tervben részt vevő tábornokokat szépen előléptették, és nyugodtan hozzákezdhettek emlékirataik megírásához, a tudományos vezetőket csaknem egytől egyig „kiűzték mindkét világból” — a politika és a tudomány világából. Baloyne csak akkor állt kötélnek, amikor maga az elnök beszélgetett vele. Nem hiszem, hogy bármilyen érv elámíthatta volna. De az a helyzet, hogy az elnök kéri valamire, és ő teljesítheti a kérését, elég nagy érték volt számára ahhoz, hogy kockára tegye a legnagyobb tétet — egész jövőjét.

Attól tartok, most átcsúsztam a pamflet műfajába. Az az igazság, hogy minden egyébtől eltekintve, Baloyne legfőbb indítéka a kíváncsiság lehetett. Az is közrejátszott, hogy ha elutasítja az ajánlatot, gyávának tarthatják, tudatosan gyáva pedig csak olyan ember lehet, akinek általában nem szokott inába szállni a bátorsága. A félénk, bizonytalan ember nem meri ilyen nyíltan feltárni, mintegy önmaga előtt is megerősíteni fő tulajdonságát. De ha volt is szerepe döntésében ennek a kétségbeesett elszántságnak, végül mindenesetre a megfelelő embernek bizonyult az egész Terv lehető legkényelmetlenebb helyén.

Elmesélték nekem, hogy Easterland tábornok, a MAVO első adminisztratív főnöke annyira nem tudott vele boldogulni, hogy önként lemondott, Baloyne viszont sikeresen elhitette magáról, hogy leghőbb vágya otthagyni a Tervet, és fennhangon álmodozott róla, hogy Washington elfogadja lemondását. Így aztán Easterland utódai szinte mindenben engedtek neki, nehogy kellemetlen beszélgetésre kényszerüljenek legmagasabb szinten. Amikor Baloyne már biztosan ült a nyeregben, ő javasolta, hogy vonjanak be a Tudományos Tanácsba; már nem is kellett lemondással fenyegetőznie.

Találkozásunk riporterek és villanófények nélkül folyt le; érthető, hogy semmiféle nyilvánosságot nem lehetett adni az ügynek. Amikor kiszálltam a tetőn a helikopterből, láttam, hogy Baloyne őszintén meghatódott. Még meg is akart ölelni — amit utálok. Kísérete tisztes távolságban várakozott. Baloyne némileg úgy fogadott, mint egy uralkodó, és az volt a benyomásom, mind a ketten egyformán átérezzük a helyzet komikumát. A tetőn nem voltak egyenruhások, átvillant a fejemen, hogy Baloyne merő tapintatból elrejtette őket, de tévedtem, ámbár csak hatalma nagyságának megítélésében. Később ugyanis kiderült, hogy egész birodalmából kitiltották őket.

Irodája ajtajára valaki rúzzsal, óriási betűkkel felírta: COELUM. Persze, megállás nélkül beszélt hozzám, aztán amikor kísérete tisztelettudóan megállt az ajtón kívül, és mi négyszemközt maradtunk, elhallgatott, és csak nézett várakozó, sugárzó arccal.

Eddig pusztán, hogy úgy mondjam, állati rokonszenvvel néztünk egymásra, de aztán, noha kíváncsi voltam a titokra, előbb megkérdeztem Baloyne-t, menynyire függ a Terv a Pentagontól és a kormányzattól, konkrétan: milyen szabadon rendelkezhet a munka esetleges eredményeivel? Ha kedvetlenül is, megpróbálkozott a külügyminisztériumban szokásos csűrés-csavarással, mire én kajánabbul válaszoltam, mint szándékomban állt. Ettől némi feszültség támadt közöttünk, és csak a vörösbor oszlatta el ebéd közben — Baloyne-nak bort kell innia. Idővel rájöttem, hogy egyáltalán nem fertőzte meg a hivatali stílus, csak úgy beszél, hogy a lehető legtöbb szóba minimális tartalmat foglaljon, mert szobája tele van tűzdelve lehallgató mikrofonokkal, mint valamennyi épület, a műhelyekkel és laboratóriumokkal együtt.

Ezt csak néhány nap múlva tudtam meg a fizikusoktól, akiket csöppet sem zavart a dolog; természetes állapotnak tartották, nagyjából olyannak, mint a homokot a sivatagban. Egy lépést sem tettek a kis lehallgatás-elhárító készülék nélkül, és gyerekesen örültek, hogy meghiúsítják az ily gondos és sokoldalú gyámolítást. Merő emberségből, hogy a magnószalagokat lehallgató titokzatos személyek — soha nem látták őket szemtől szemben — túlságosan ne unatkozzanak, a lehallgatás-elhárító elektronikát szokás szerint kikapcsolták, amikor disznó vicceket meséltek. De felhívták a figyelmemet, hogy a telefont kizárólag olyankor használjam, ha randevút beszélek meg valamelyik irodista lánynyal. Egyenruhás vagy egyenruhára emlékeztető ember, mint már említettem, egy sem akadt az egész városkában.

Az egyetlen laikus, aki a Tudományos Tanács ülésein részt vett, dr. Wilhelm Eeney volt, a Terv legelegánsabb alkalmazottja. Nem tudós, hanem jogi doktor. O képviselte dr. Marsley-t, aki, nyilván véletlenül, egyben négycsillagos tábornok volt. Eeney jól tudta, hogy a fiatalok, főleg a tudósok az orránál fogva akarják vezetni: cédulákat dugdosnak egymásnak titokzatos képletekkel és számjelekkel, vagy hallatlanul radikális nézeteikről beszélgetnek, úgy téve, mintha őt nem vennék észre.

Az ugratást angyali nyugalommal fogadta, és akkor is remekül viselkedett, amikor a hotel büféjében megmutattak neki egy gyufa nagyságú mikrofonos adót, amelyet egy lakószoba konnektora alól halásztak ki. Ami engem illet, én mindezt egy csöppet sem találtam mulatságosnak, pedig igazán jól fejlett humorérzékem van.

Eeney nagyon reális erőt képviselt, és sem modora, sem Husserl iránti rajongása egy szemernyivel sem tette rokonszenvesebbé. Pontosan tudta, hogy a csipkelődéssel, ugratással és apró faragatlanságokkal környezete csupán kárpótolja magát, hiszen köztudomásúlag ő volt a Terv hallgatagon mosolygó spiritus movense, vagyis inkább kesztyűs kezű feljebbvalója. Úgy élt itt, mint diplomata a bennszülöttek között, akik megpróbálják ezen a rangos személyen levezetni tehetetlen mérgüket, sőt olykor, ha dühbe gurulnak, rakoncátlanok is egy kicsit. De a diplomata föl sem veszi az effajta tüntetéseket, hiszen éppen ezért van itt, és tudja, hogy ha megsértik is, a sértés nem neki szól, hanem az általa képviselt hatalomnak. Azonosulhat hát a hatalommal, annál is kényelmesebben, mivel ez a deperszonalizáció a biztosított fölény folyamatos érzésével ajándékozza meg.

Szívből utalom az olyan embereket, akik nem önmagukat képviselik, hanem csupán megfogható és materializálódott, lényegében absztrakt, bár nadrágtartót és csokornyakkendőt viselő szimbólumok, helyi konkretizálódásai egy szervezetnek, amely úgy igazgatja az embereket, mintha tárgyak volnának. Utálatomat nem tudom tréfában vagy csipkelődésben kiélni. Eeney ezt pontosan megérezte. Így kezdettől fogva került, mint a harapós kutyát; másképp nem tölthette volna be funkcióját. Én megvetettem, ő pedig kamatostul megfizetett érte a maga személytelen, bár mindig előzékeny, udvarias módján. Ez persze még jobban idegesített. A hozzá hasonló emberek szemében földi porhüvelyem csupán burok volt, amely egy magasabb célokhoz szükséges eszközt rejt magában — ők ismerték ezeket a célokat, de én nem. A legjobban azon csodálkoztam, hogy Eeney-nek alighanem csakugyan voltak valamiféle nézetei. Vagy csak megjátszotta, de tökéletesen.

Még kevésbé amerikaias, még kevésbé sportszerű viszony fűzte Eeney-hez dr. Saul Rappaportot, a csillagüzenet első felfedezőjét. Felolvasott egyszer egy részletet egy múlt századi könyvből, amely a szarvasgomba-keresésre idomított sertések tartásáról szólt. Ez a gyönyörű részlet a múlt század jellegzetes, fennkölt stílusában taglalta, miként használja ki az emberi értelem a maga küldetéséhez híven a disznók mohó falánkságát: ha szarvasgombát kapartak ki, makkot dobnak nekik.

Rappaport úgy vélte, ilyen ésszerű tenyésztés vár a tudósokra, sőt, mint esetünk bizonyítja, már meg is kezdték. Elméletét teljés komolysággal fejtette ki nekem. A nagykereskedőt nem érdeklik a szarvasgomba után szimatoló, idomított sertés lelki élményei; az a világ nem létezik számára a disznók tevékenységének eredményén kívül, és ugyanígy vannak ezzel a mi megbízóink.

A tudóstenyésztés ésszerűsítését némileg megnehezítették ugyan a bennünk lakozó hagyományok, a francia forradalomból eredő botor nézetek, de kenyéradóink bízvást remélhették, hogy ez csak átmeneti állapot. A tökéletesen berendezett ólakon, akarom mondani, csillogó laboratóriumokon kívül még néhány kellékre van szükség, hogy mindennemű frusztrációtól megszabaduljunk. Teszem azt, a tudós kiélhetné agresszív ösztöneit egy kitűnően pofozható tábornok- és politikusbábukkal teli teremben, más célirányos helyeken levezetné szexuális energiáit stb. Ha minden fölös energiáját kiélte, a tudós sertés immár zavartalanul a szarvasgomba-keresésnek szentelheti magát — mondta Rappaport —, urainak hasznára és az emberiség vesztére, ahogyan az új történelmi korszak megköveteli tőle.

Effajta nézeteit nem rejtette véka alá, én pedig kedvtelve figyeltem, hogyan reagálnak kollégáink Rappaport véleményére — persze, nem a hivatalos gyűléseken. A fiatalabbak egyszerűen jót nevettek, Rappaport pedig dühöngött, mert ő alapjában véve mindezt egészen komolyan gondolta és mondta. De hiába: a személyes élettapasztalat felcserélhetetlen, sőt át sem adható. Rappaport Európából jött, amelyet a mágikus „tábornoki és szenátori gondolkodás” (az ő szavaival élve) az ocsmány vörös színezettel azonosít. Nem is került volna be soha a Tervhez, ha akaratlanul részt nem vesz a létrehozásában. Csak azért zsuppolták be a csoportunkba, mert féltek, hogy „kiszivárogtat” valamit.

Ezerkilencszáznegyvenötben emigrált az Egyesült Államokba. A háború előtti szakemberek maroknyi csoportja ismerte a nevét; kevés filozófusnak van igazán mély matematikai és természettudományos képzettsége; ő közéjük tartozott, és ez nagyon alkalmassá tette arra, hogy a Tervben dolgozzon. Egymás mellett laktunk a telep szállójában, és nemsokára meglehetősen összebarátkoztunk. Harmincéves korában hagyta el szülőhazáját, egyedül, mert egész családja elpusztult. Sohasem beszélt erről, kivéve azt az egy estét, amikor elárultam neki — egyedül neki — a titkot, Protheróét és az enyémet. Igaz, hogy elébe vágok az eseményeknek, ha most beszélem el ezt a történetet, de szüksé

gesnek látom. Azért-e, hogy bizalmamat a maga furcsa módján őszinteséggel viszonozza, vagy más, előttem ismeretlen okból, elég az hozzá, hogy Rappaport elmondta nekem akkor este, hogyan folyt le az a tömeges kivégzés a szülővárosában, 1942-ben, ha jól emlékszem.

Egyszerűen elkapták az utcán, más járókelőkkel együtt, s csoportonként lőtték agyon őket egy nemrég lebombázott, félig még égő börtön udvarán. Rappaport nagyon nyugodtan beszélte el az akció részleteit: ők a falhoz szorulva álltak, amely sütötte a hátukat, mint egy óriási kemence, és magát a kivégzést nem is látták, mert az egy romos fal mögött folyt; a sorukra várók némelyike, köztük ő is, fásultan állt, mások menekülni próbáltak — őrült módon.

Emlékezetébe vésődött egy fiatalember, aki odaugrott a német csendőrhöz, és azt kiabálta, hogy ő nem zsidó — de zsidó zsargonban kiabálta, mert németül bizonyára nem tudott. Rappaport megérezte, hogy milyen tébolyultan komikus ez a helyzet, és hirtelen az lett számára a legfontosabb, hogy mindvégig megőrizze elméje tisztaságát, amely azt is lehetővé tette, hogy kívülről lássa ezt a jelenetet. De találnia kellett valami külső értéket — magyarázta tárgyilagosan és lassan, mint „a másik oldalról” való embernek, aki lényegében semmit sem érthet meg ezekből a tapasztalatokból —, bármit, amiben elméje megkapaszkodhat, és mivel ez teljesen lehetetlen volt, elhatározta, hogy hinni fog a reinkarnációban. Elég lett volna, ha tizenöt vagy húsz percig megőrzi ezt a hitét. De még elvontan sem volt rá képes, hát más módszerhez folyamodott: kiválasztott a távolabb álló tisztek csoportjából egy feltűnő külsejű fiatalembert.

Pontosan leírta, mintha a fényképét nézné. Valóságos ifjú hadisten volt, magas, daliás fiatalember, tábori egyenruhában, amelynek ezüst csíkjai mintha megőszültek vagy hamuszínűvé fakultak volna a hőségtől. Rajta volt az egész felszerelés, vaskereszt a gallérja alatt, látcsőtok a mellén, homlokát takaró sisak, kézhez állóan a derékszíj csatja felé tolt pisztolytáska. Kesztyűs kezében szépen összehajtogatott, tiszta zsebkendőt tartott, időnként az orrához emelte, mert a kivégzések már olyan régen — reggel óta — folytak, hogy a lángok átcsaptak a korábban kivégzettek tetemére, és az udvar sarkából az égő testek forró bűze áradt. Maga Rappaport egyébként — és ezt sem felejtette el — csak akkor vette észre az édeskés hullaszagot, amikor meglátta a zsebkendőt a kiszemelt tiszt kezében. Azt mondta magában, hogy mihelyt kivégzik, ennek a németnek a testébe fog költözni.

Jól tudta, hogy ez az ötlet teljes képtelenség, még akármelyik metafizikai tanítás fényében is, a reinkarnációt beleértve, hiszen abban a testben már „foglalt a hely”. De ez valahogy nem zavarta, sőt minél tovább és minél mohóbban bámulta a kiszemelt tisztet, annál sikeresebben meg tudott kapaszkodni ebben a gondolatban, amely támasza lesz az utolsó percig, sőt már egyenesen úgy érezte: az az ember a támasza. O fog segíteni.

Rappaport erről is teljes nyugalommal beszélt, de nekem úgy rémlett, szavaiban megcsillant valami csodálat az „ifjú isten” iránt, aki oly tökéletesen vezényelte az egész akciót, el sem mozdulva helyéről, kiabálás nélkül, nem esve a rúgás és verés félrészeg transzába, mint alárendeltjei. Abban a percben Rappaport még azt is megértette, hogy ezek az alárendeltek nem tehetnek másképp, áldozataik elől az irántuk érzett gyűlöletbe bújnak, és kegyetlenkedés nélkül nem tudnának gyűlöletet csiholni magukból. Muszáj puskatussal verniük a zsidókat, vérnek kell folynia a felhasadt bőrből, hogy burokként tapadjon az arcra, iszonytatóvá, nem-emberivé tegye, nehogy — idézzem Rappaportot — hézag nyíljon a cselekedetek között, és előbukkanhasson a döbbenet vagy az irgalom.

De az ifjú istennek, őszes és ezüstös díszű egyenruhájában, nem volt szüksége sem efféle, sem más praktikákra, hogy tökéletesen cselekedjen. Egy kis magaslaton állt fehér zsebkendőjével, s olyan mozdulattal emelte orrához, amelyben a szalonok és a párbajok levegőjéből volt valami — jó házigazda és hadvezér egy személyben. Pernye szállongott a tűz forró leheletében; a vastag falak, kitört üvegű, rácsos ablakok mögött lobogtak a lángok, de egy szemernyi korom sem hullott a tisztre és hófehér zsebkendőjére.

E tökéletesség láttán Rappaportnak sikerült elfeledkeznie önmagáról, s ekkor hirtelen kinyílt a kapu, és behajtott egy filmes csoport. Valami parancsot közöltek németül, és a lövöldözés tüstént abbamaradt. Rappaport sem akkor, sem most nem tudta, mi történt. Lehet, hogy a németek le akarták filmezni a hullarakást a filmhíradó számára, bemutatni, miket művel az ellenség (a keleti front övezetében történt a dolog). A kivégzett zsidókat úgy mutatták volna be, mint a bolsevikok áldozatait. Lehetséges, hogy így volt, de Rappaport nem fűzött semmilyen értelmezést az eseményekhez, csak elbeszélte, amit látott.

Nyomban ezután következett a veresége. Az életben maradtakat szépen felsorakoztatták és lefilmezték, majd a zsebkendős tiszt azt parancsolta, hogy lépjen ki egy önkéntes jelentkező. Rappaport rögtön tisztában volt vele, hogy elő kell lépnie. Nem nagyon tudta, hogy voltaképpen miért, de érezte, hogy ha nem teszi meg, az borzalmas lesz neki. Eljutott addig a pillanatig, amelyben egész belső erejének azzá az egyetlen lépéssé kellett volna átalakulnia — és meg se moccant. A tiszt ekkor tizenöt másodperc gondolkodási időt adott nekik, és hátat fordítva kelletlenül, halkan beszélgetni kezdett egy fiatalabb társával.

Rappaportnak, a filozófia doktorának, aki remek logikai disszertációval szerzett tudományos fokozatot, nem volt szüksége a szillogizmusok egész apparátusára, hogy megértse: ha senki sem lép elő, akkor mindannyian elpusztulnak, tehát amelyikük kilép a sorból, voltaképpen nem kockáztat semmit. Ez egyszerű, nyilvánvaló és biztos volt. Újra megpróbálta összeszedni magát, bár ezúttal már nem is számított eredményre — és ismét meg sem moccant; pár másodperccel a határidő lejárta előtt valaki mégiscsak jelentkezett, eltűnt két katonával a romos fal mögött, és néhány pisztolylövés hallatszott. A fiatal önkéntes jelentkező aztán, a maga és mások vérével bemaszatolva, visszatért a sorba.

Már sötétedett, amikor kinyitották a nagy, rácsos kaput, és a megmenekültek csoportja, megtántorodva a hűvös esti levegőben, kirohant az üres utcára.

Nem mertek rögtön szétszaladni — de egyszerűen senki sem törődött velük, Rappaport nem tudta, miért; egyáltalán nem elemezte a németek eljárását — úgy viselkedtek, mint a sors, amelyet nem kell okvetlenül megmagyarázni.

Az önkéntes — kell-e mondani? — a kivégzettek testét hányta halomba, a pisztolylövések a még élőknek szóltak. Rappaport azután, mintha azt vizsgálná, igaza van-e, és csakugyan egyáltalán semmit sem értek ebből a históriából, megkérdezte tőlem, miért parancsolta a tiszt, hogy lépjen elő egy önkéntes, és miért lett volna kész ellenkező esetben agyonlövetni az összes életben maradottat? Hiszen ez már úgyszólván „fölösleges” volt — legalábbis aznap —, és mindeközben föl sem merült benne az a lehetőség, hogy megmagyarázza: az önkéntesnek nem lesz semmi baja. Bevallom, roszszul vizsgáztam, azt mondtam ugyanis, hogy a német alighanem megvetésből cselekedett így, nem állt le magyarázgatni áldozatainak. Rappaport tagadóan csóválta madárfejét.

— Később megértettem, más dolgokból — mondta. — Ha beszélt is hozzánk, nem voltunk emberek. Tudta, hogy elvben értjük az emberi beszédet, de mégsem vagyunk emberek, és ezt jól tudta. Tehát, még ha akarná is, semmilyen magyarázatot nem adhat nekünk. Csinálhatott velünk, amit akart, de nem bocsátkozhatott tárgyalásba, mert a tárgyaláshoz olyan fél szükséges, aki legalább valamiféle szempontból egyenlő azzal, aki tárgyal, márpedig azon az udvaron nem volt senki más, csak ő és az emberei. Ebben kétségtelenül logikai ellentmondás van, de ő éppen emez ellentmondás értelmében cselekedett, méghozzá pontosan. Alárendeltjei nem jutottak el a beavattatás magasabb fokára, megtévesztette őket az emberség látszata: emberi testünk, két lábunk, arcunk, kezünk, szemünk. Ez a látszat kissé zavarta őket kötelességük teljesítésében, és ezért kénytelenek voltak összeverni, megnyomorítani a testünket, hogy ne hasonlítson többé emberi testhez, de őneki már nem volt szüksége ilyen primitív eljárásokra. Az effajta magyarázatokat rendszerint holmi hasonlatnak, példabeszédnek tekintik, pedig szó szerint értendő.

Soha többé nem beszéltünk múltjának erről a részletéről, és a többiről sem. Időbe tellett, hogy Rappaportra nézve ne jusson akaratlanul eszembe az a jelenet, amelyet olyan szemléletesen leírt: a börtönudvar a bombatölcsérekkel, a lecsurgó vér vörös és fekete csíkjai az emberek arcán, mert a puskatustól felhasadt a bőrük; és a tiszt, akinek testébe — önmagát becsapva — át akart költözni. Nem tudom hát megmondani, mennyire maradt meg benne az elkerült pusztulás tudata. Egyébként Rappaport nagyon józan, amellett elég mulatságos ember volt — azért fog rám a legjobban haragudni, ha elmondom, milyen jót mulattam azon, ahogy mindennap kilépett a szobájából. Akaratlanul lestem meg a jelenetet. A szállodai folyosó fordulójában egy nagy tükör volt. A gyomorbajos Rappaport, akinek tele volt a zsebe különböző színű pirulákat tartalmazó üvegcsékkel, reggelenként a lifthez menet a tükör előtt mindig kiöltötte a nyelvét, hogy megnézze, lepedékes-e. Mindennap megnézte; ha egyszer elfelejti, már azt hittem volna, valami baja történt.

A Tudományos Tanács ülésein szemlátomást unatkozott, különösen ingerelték Wilhelm Eeney doktor — egyébként ritka és általában tapintatos — felszólalásai. Akinek nem volt kedve Eeney-t hallgatni, elnézegethette szavainak mimikai kíséretét Rappaport ábrázatán. Fintorgott, mintha hirte len légy került volna a nyelvére, hol az orrát tapogatta, hol a füle mögött vakarózott, és olyan görbén sandított a szónokra, mintha azt mondaná: „Ezt nem gondolhatja komolyan”. Egyszer Eeney nem bírta tovább, és kerek perec megkérdezte, van-e valami hozzászólása, mire Rappaport naivan álmélkodó képet vágott, és fejét rázva, karját széttárva kijelentette, hogy az égvilágon semmi mondanivalója nincs.

Azért írom le mindezt ilyen terjengősen, hogy kevésbé hivatalos oldalukról is bemutassam az olvasónak a Terv központi szereplőit, egyszersmind bevezessem a világtól elzárt környezet sajátos légkörébe. Csakugyan elgondolkoztatóan furcsa idők voltak, amikor olyan valószínűtlenül különböző lények, mint akár csupán Baloyne, Eeney, Rappaport és én, egy födél alá kerültek, méghozzá a „kapcsolatteremtés” feladatával, vagyis azzal, hogy az emberiség diplomáciai képviseletét pótoljuk a kozmosszal szemben.

Akármennyire különbözőek voltunk, a csillaglevelet tanulmányozó szervezetté egyesülve csoportunknak közös szokásai, tempói, emberi kapcsolatformái alakultak ki, e formák finom hivatalos, félhivatalos és magánjellegű árnyalataival — mindez együttvéve megteremtette az „intézet szellemét”, de többet is annál, olyasvalamit, amit egy szociológus legszívesebben „helyi szubkultúrának” nevezne. A Tervnek ez a légköre — ne feledjük, hogy legdinamikusabb szakaszában majdnem háromezer ember tartozott a Tervhez — nemcsak jól érzékelhető és sajátos volt, hanem, kivált hosszú távon, fárasztó, legalábbis nekem.

Lee Rainhorn, a Terv egyik idősebb résztvevője, aki még zöldfülű fizikusként valamikor a Manhattan-tervben dolgozott, azt mondta nekem, hogy a két vállalkozás légköre semmilyen szempontból sem hasonlítható össze, mert a Manhattan Project a természet felderítésére küldte ki embereit, tipikusan természettudományos, fizikai kutatást várt tőlük, míg a mienk voltaképpen az emberi kultúrán belül marad, és nem képes elszabadulni tőle. Rainhorn azt mondta: a MAVO a kultúra kozmikus invarianciájának kísérleti tesztje, és főleg humán szakos kollégáinkat idegesítette azzal, hogy a maga naiv, szelíd módján mindig előállt valami újdonsággal — az ő szakmájukból. A maga fizikuscsoportjának munkájától függetlenül állandóan a kozmikus társalgás problémájának nemzetközi irodalmát bújta — majdnem húsz éve irkáltak már ilyesmiket, főleg nyelvészeti szempontból —, különösen azt a formáját, amelyet „a zárt szemantikájú nyelvek feltörésének” neveznek.

Mármost a Terv minden munkatársa tisztában volt vele, hogy ez a könyvhalmaz teljesen hasznavehetetlen (én csak a bibliográfiáját lapoztam át, és ha jól emlékszem, vagy öt és fél ezer mű szerepelt benne). A legmulatságosabb az volt a dologban, hogy továbbra is sűrűn jelentek meg effajta művek a világon, holott a csillaglevél létezéséről senki sem tudott a kiválasztottak szűk körén kívül. Nagy megpróbáltatás volt a Tervben dolgozó nyelvészek szakmai büszkeségének és szolidaritásának, amikor Rainhorn, miután postán megkapta az újabb adag ilyen tárgyú cikket és könyvet, a félhivatalos munkaértekezleteken tájékoztatott bennünket a „csillagszemantika” újdonságairól. Igazán mulatságos volt, bár csüggesztő is, hogy mennyire haszontalanok és meddők ezek a rengeteg matematikai képlettel megtűzdelt okfejtések.

Végül kenyértörésre került sor, mert a nyelvészek azt állították, hogy Rainhorn szándékosan kajánkodik. Különben is napirenden voltak a súrlódások a Terv humán szakosai és természettudósai között. Az előbbieket a „hum”, az utóbbiakat a „fiz” becenévvel illették nálunk — persze, a Terv belső zsargonjának szókincse korántsem csak ennyiből állt, egy szociológus talán majd haszonnal vizsgálgatja egyszer ezt a házi nyelvet meg a két „párt” együttélésének formáit.

Elég bonyolult tényezők késztették Baloyne-t arra, hogy különféle humán szakok képviselőit is bevonja a MAVO csoportba, nem utolsósorban az, hogy ő maga is humán képzettségű és érdeklődésű ember volt. De a rivalizálás nemigen serkenthette a munkát, mivel antropológus, pszichológus, pszichoanalitikus és filozófus gárdánk tulajdonképpen semmilyen feldolgozható anyaggal nem rendelkezett. Így valahányszor a „humok” egy-egy szekciója zárt ülést tartott, a hirdetőtáblára az előadás címéhez hozzáfirkantotta valaki az SF (science fiction) betűket; ezt a kópéságot sajnos igazolta, hogy a szóban forgó üléseken merő léggömbhámozás folyt.

A közös tanácskozások csaknem mindig parázs veszekedéssel végződtek. A legharciasabbak talán a pszichoanalitikusok voltak. Hajmeresztő igényekkel álltak elő: azt követelték, hogy az illetékes szakemberek fejtsék meg a csillagüzenet „irodalmi rétegét”, aztán ők majd meghatározzák az egész jelképrendszert, amelyet a „feladók” civilizációja használ. Persze, kézenfekvő volt az ellenvetés: tegyük fel például, hogy ama civilizáció egyedei egészen más módon szaporodnak, akkor merész hipotézisünkből egyenesen következik, hogy jelképrendszeréből hiányoznak a szexuális elemek, tehát a pszichoanalitikus megközelítés eleve kudarcra van ítélve. Így érvelő kollégánkat nyomban tudatlannak bélyegezték, mondván, hogy a mai pszichoanalízis már nem azonos a freudi pánszexualizmussal; ha pedig ráadásul egy fenomenológus is felszólalt, akkor teljes zűrzavarba fúlt a tanácskozás.

A gazdagság zavarával küszködtünk ugyanis, egyszerűen túl sok volt a „hum” szakemberünk. Még olyan ezoterikus tudományágak képviselőit is ránk lőcsölték, mint a történelempszichoanalízis vagy a plejográfia — esküszöm, már nem is tudom, mivel foglalkoznak a plejográfusok, bár emlékszem, hogy annak idején megmondták.

Azt hiszem, Baloyne mégiscsak rosszul tette, hogy ez ügyben hallgatott a Pentagon sugalmazására; az ottani tanácsadók csak egyetlen praxeológiai alapelvet sajátítottak el, de azt alaposan. Az elv úgy szól, hogy ha egy ember tíz óra alatt ás ki egy köbméter térfogatú gödröt, akkor százezer ember egy szempillantás alatt ás ki egy ugyanekkora gödröt. És ahogyan az a százezres tömeg előbb verné szét egymás fejét az ásókkal, mintsem az első göröngyöt kiemelné, éppúgy marakodtak a mi szerencsétlen „humjaink” egymással vagy velünk, ahelyett, hogy „hatékonyan munkálkodtak” volna.

De hát a Pentagon szentül hitte, hogy a befektetés egyenesen arányos az eredményekkel, és ez ellen semmit sem lehetett tenni. Hajmeresztőén ostoba elképzelés, de védnökeink azt hitték: ha öt tudós nem boldogul egy problémával, ötezer biztosan megoldja. Szegény „humokat” örökös frusztrációk és komplexusok gyötörték, hiszen a látszat ellenére teljes tétlenségre voltak kárhoztatva, és amikor én a Tervhez csatlakoztam, Baloyne négyszemközt elárulta, hogy legszívesebben megszabadulna az egész hum társaságtól. Ez persze csak álmodozás volt. Szóba sem hozhatta védnökeink előtt, kézenfekvő okból: aki egyszer bekerült a Tervbe, nem sétálhatott csak úgy ki belőle, mert akkor vége a hermetikus elkülönítésnek, a Titok kiszivároghat az egyelőre mit sem sejtő nagyvilágba. ^

Így hát Baloyne kénytelen-kelletlen a diplomácia és a tapintat csodáit művelte, sőt olykor kitalált valami foglalatosságot, vagyis inkább látszatmunkát a humok számára. Nem tudott szívből derülni a humok rovására elkövetett csínyeken, inkább dühöngött, hogy a már-már behegedt sebek megint kiújulnak — például mikor az „ötletládába” bedobták azt a tervet, hogy a pszichoanalitikusokat és pszichológusokat „minősítsék át hivatalosan” csillaglevél-kutatókból orvosokká, akik a csillaglevélmegfejtés kudarcának stresszhatásától szenvedő kollégáikat kezelik.

A washingtoni tanácsadók azzal is gyötörték Baloyne-t, hogy lépten-nyomon valami új ötletük támadt — nagyon sokáig csökönyösen követelték például, hogy szervezzünk nagy közös tanácskozásokat az „ötletbörze” népszerű elve szerint, amely azon az elven alapul, hogy a magányos fejtörésnél hasznosabb, ha egy nagy csoport közösen töri a fejét, „hangosan gondolkodik” a feladott témáról. Baloyne a legkülönbözőbb „passzív”, „aktív” és „megtorló” taktikákkal védte ki az effajta „jó tanácsokat”.

Elfogultnak tarthatnak, hiszen érthető módon a „fizek” pártjához húzok, de be kell vallanom, hogy eleinte semmilyen előítélet nem élt bennem. Mihelyt bekapcsolódtam a Tervbe, nyelvészetet kezdtem tanulni, mert szükségesnek láttam, és csakhamar álmélkodva vettem észre, hogy ebben az állítólag olyannyira egzakt, matematizált és fizikalizált tudományágban a legegyszerűbb, legelemibb fogalmakat sem tisztázták még egymás között a szakemberek. Olyan alapvető és úgyszólván bevezető kérdésekben sem tudtak a szaktekintélyek megegyezni, mint az, hogy micsodák tulajdonképpen a morfémák és a fonémák.

De amikor őszinte érdeklődéssel megkérdeztem a nyelvész kollégákat, hogyan tudnak így egyáltalán dolgozni, naiv kérdésemet kaján csipkelődésnek vélték. Ugyanis — bár ezt az első napokban nem vettem észre — az üllő és a kalapács közé kerültem, de hát én naivul úgy gondolkoztam, hogy ahol fát vágnak, ott forgács is akad. Aztán Rappaport, Dill meg a többi jóindulatú kolléga négyszemközt megismertetett a fizek és humok olykor hidegháborúnak is nevezett együttélésének bonyolult pszichoszociológiájával.

Hadd jegyezzem meg: nem minden volt merő haszontalanság, amit a humok csináltak. Wayne és Traxler vegyes csoportja például érdekes elméleti eredményekre jutott a „tudatalattival nem rendelkező”, tehát „teljes önleírásra képes véges automaták” témájában, és egyáltalán, sok értékes munka született a humok körében, csak éppen édeskevés vagy semmi összefüggésük nem volt a csillaglevéllel. Igazán nem akarom elkeseríteni a humokat, és minderről csak azért beszélek, hogy megmutassam, milyen nagy és bonyolult gépezetet mozgósítottak a Földön az Első Kapcsolat kedvéért, és mennyi gondja-baja volt ennek a gépezetnek saját magával, a tulajdon fogaskerekeivel, ami kétségkívül hátráltatta voltaképpeni céljának elérését.

Életkörülményeink a hétköznapi kényelem szempontjából sem voltak valami kedvezőek. A telepen alig volt autó, mert a hajdan megépített utakat betemette a homok. A telepen belül egy picike földalatti járt, ezt még az atomgyakorlótér céljaira építették. Az íves falú, ormótlan, szürke épületek óriási betonlábakon álltak, és alattuk, az üres parkolóhelyek betonján csak a forró szél süvöltött, mintha olvasztókemencéből csapna ki, felkavarva azt a szörnyű, rőtes, finom homokot, amely a légmentesen elzárt helyiségeken kívül mindenhová behatolt. Még az úszómedencénk is a föld alatt volt, másképpen nem fürödhettünk volna.

Sokan mégis az utcán mentek át egyik épületből a másikba a pokoli hőségben, és nem a földalattin, mert ez a vakondélet az idegeinkre ment, különösen, mivel folyton elénk tűntek a telep múltjának nyomai. Például az óriási, narancssárga SS betűk (emlékszem, Rappaport is panaszkodott miattuk), amelyek még nappal is világítottak; az óvóhely irányát jelezték, a Supershelter vagy Special Shelter rövidítéseként, már nem is tudom. Nemcsak a pincefolyosókon, de a munkaszobákban is EMERGENCY EXIT, ABSORPTION SHIELD feliratok világítottak, az épületek bejárata előtt, a betonpajzsokon pedig feltüntették a BLAST LOADING adatait, vagyis azt, hogy mekkora lökéshullámot bír ki az épület. A folyosók sarkában, a lépcsőfordulókon nagy, vörös tartályok álltak a sugárszennyezett holmik számára, és lépten-nyomon kézi Geiger-Müller számlálókat találtunk.

A szállóban minden vékonyabb közfalon vagy a hall üvegfalain szembeötlő, nagy betűkkel feltüntették, hogy kísérleti robbantáskor veszélyes az adott helyen tartózkodni, mert nem biztos, hogy a lökéshullámot kibírja. Az utcákon pedig néhány óriási nyíl mutatta kellemetlen mementóként a lökéshullám fő terjedési irányait és visszaverődési együtthatóit az adott helyen. Mindez olyan benyomást keltett, mintha a hírhedt „nullaponton” tartózkodnánk, és bármelyik pillanatban kibomolhatna fejünk fölött az atomrobbanás gombafelhője. A táblák közül csak néhányat mázoltak át idővel. Megkérdeztem, miért nem távolítják el valamennyit, mire az emberek nevetve közölték, hogy már rengeteg táblát, szirénát, számlálót, oxigénpalackot eltüntettek, és a telep igazgatósága külön kérte, hogy a többit már hagyják meg.

Újonc lévén jobban szemembe tűntek a telep nukleáris őstörténetének e maradványai, de csak egy darabig idegesítettek; aztán belemerültem a „levél” problematikájába, és akár a többiek, észre se vettem többé a baljós feliratokat.

Eleinte elviselhetetlennek találtam ezeket a körülményeket — és nemcsak ami az éghajlatot illeti. Ha Grotius megmondja nekem Hampshire-ban, hogy olyan helyre megyek, ahol minden fürdőszobát és minden telefont lehallgatnak, ha messziről láthattam volna Wilhelm Eeney-t, akkor nemcsak elméletileg fogom fel, hanem át is érzem, hogy minden szabadságunk nyomtalanul eltűnhet, mihelyt elvégeztük, amit várnak tőlünk, és akkor talán nem állok kötélnek olyan könnyen. De még egy konklávé résztvevőit is kannibálokká lehet tenni, csak türelem és idő kérdése az egész. A lelki alkalmazkodás mechanizmusa kérlelhetetlen.

Ha valaki megmondja Madame Curie-nek, hogy ötven év múlva gigatonnák és „overkillek” lesznek az ő radioaktivitásából, akkor talán nem mer tovább dolgozni — de a lelki nyugalmát biztosan örökre szétdúlja a rettenetes jóslat. Mi azonban hozzászoktunk a gondolathoz, és már senki sem tartja őrültnek a kilohullákban és megahalottakban számoló embereket. Alkalmazkodóképességünk arra vezet, hogy mindent elfogadjunk — ez az egyik legnagyobb veszély. A tökéletesen alkalmazkodó lények nem ismerhetnek erkölcsi határokat.