Az Úr Hangja

TIZENEGY

Az ősz beálltával — persze, csak naptári ősz volt, a nap ugyanúgy tűzött a sivatagra, mint augusztusban — újra munkába vettem a kódot, bár azt aligha mondhatnám, hogy újult erővel. A Békatojás szintézisét, vagyis azt, amit a Tervben a legnagyobb sikernek tartottak, és technikai szempontból kétségkívül az is volt, nemcsak elhanyagoltam spekulációimban, hanem tulajdonképpen ki is hagytam belőlük, mintha ezt a különös terméket félreértésnek tartanám. Létrehozói azzal vádoltak, hogy irracionális előítéletek vezérelnek, személyes ellenszenvet táplálok az ő anyaguk iránt — akármilyen nevetségesen hangzik is ez. Némelyek azt állították, például Dill, hogy az a kissé drámai körítés, amellyel a két csoport az „atomkocsonyát” feltálalta, fenntartásokat ébresztett bennem a Legyek Urával szemben, vagy, hogy haragszom a kísérletezőkre, amiért a kód titka mellé még egy titkot fabrikáltak, az ismeretlen rendeltetésű szubsztancia titkát.

Nem értettem egyet velük, mert a Romney-effektus is növelte tudatlanságunkat, de én mégis ettől a jelenségtől reméltem — legalábbis akkor —, hogy talán elvezet a Feladók szándékához és ezáltal az üzenet tartalmához is. Ötletekre vadászva jó néhány könyvet elolvastam a genetikai kód megfejtésének történetéről. Időnként homályosan úgy rémlett, hogy a csillagkóddal párhuzamos jelenség minden élőlény „kettőssége”: az élő szervezet nemcsak önmaga, hanem egyben a jövőnek, az új nemzedékeknek címzett aktív információ hordozója is.

De mit kezdhettem ezzel az analógiával? A fogalmi apparátust, amellyel korunk elláthatott, néha riasztóan szegényesnek találtam. Tudásunk csak az emberhez képest óriási méretű, nem a világhoz képest. Az élenjáró instrumentális technikák kumulatív robbanása és az ember biológiája között szemünk láttára szélesedik a szakadék, az emberiség pedig két részre oszlik: az egyik oldalon az ismeretgyűjtők és segédcsapataik, a másikon a termékeny tömegek, amelyek annak köszönhetik egyensúlyukat, hogy agyukat információs táppal tömik, előre gyártott péppel, amilyen a sertéstáp. Hangyabollyá válunk, mert átléptük — senki sem tudja pontosan, mikor — azt a küszöböt, amelyen túl a felhalmozott tudásanyagot már sohasem foghatja át egyetlen elme.

Az új tudomány első számú kötelessége szerintem nem is az, hogy ezt a tudásanyagot gyarapítsa, hanem az, hogy törölje a másodrangú, tehát fölösleges információk óriási rétegeit. A közléstechnika olyan paradicsomi helyzetet teremtett, amelyben állítólag mindenki, aki akarja, megismerhet mindent. Csakhogy ez mese. A választás éppolyan elkerülhetetlen, mint a lélegzetvétel, és a választás a lemondással egyenlő.

Ha az emberiséget nem böködné, piszkálná és sütögetné szüntelenül a nacionalizmusok helyi marakodása, az érdekek (gyakran látszatérdekek) összeütközése, a Föld egyes pontjain felhalmozódott bőség és más területek szűkölködése (holott technikai lehetőségeink megengednék, legalábbis elvben, hogy ezeket az ellentmondásokat feloldjuk), akkor talán megértené, hogy ezek a véres kis tűzijátékok, távoli mozgatójukkal, a Nagyok nukleáris tőkéjével együtt, mennyire eltakarják a szeme elől azt, ami közben „magától”, szabadjára eresztve és ellenőrizetlenül történik. A politika Földünket, akár a korábbi századokban (csak most már a Holdig terjedő űrdarabbal együtt), a tulajdon játszmái sakktáblájának tartja, pedig ez a sakktábla közben alattomban megváltozott. Már nem szilárd, mozdulatlan alap, hanem inkább tutaj, láthatatlan áramlatok lökdösik, cibálják, és olyan irányba viszik, amerre senki sem néz.

Elnézést kérek a metaforáért. Persze, a futurológusok gombamód elszaporodtak, amióta Herman Kahn tudománnyá emelte Kasszandra foglalkozását, de valahogy egyikük sem mondta ki világosan, hogy mindenestül a technológiai fejlődés kényére-kedvére bíztuk magunkat. A szerepek közben megfordultak: az emberiség lett a technológia eszköze, egy voltaképpen ismeretlen cél elérésében. A hatékony fegyver keresése végleg a bölcsek kövének keresőivé tette a tudósokat, és ez a bölcsek köve csak abban különbözik az alkimisták vágyálmától, hogy bizonyára létezik. A futurológiái művek olvasója gyönyörű ábrákat és táblázatokat láthat hófehér papírra nyomtatva, és megtudhatja belőlük, mikor épül meg a hidrogén-hélium reaktor, és mikorra várható az emberi agy telepatikus tulajdonságainak ipari felhasználása. Az effajta jövőbeli találmányokat az illetékes szakemberek kollektív szavazással jósolták meg, s ez a helyzet annyiban volt veszélyesebb a régmúlt korokénál, hogy a tudás látszatát keltette ott, ahol régebben az általánosan elfogadott nézet szerint a legteljesebb tudatlanság uralkodott.

Ha végigpillantunk a tudomány történetén, beláthatjuk: nagyon valószínű, hogy a jövő képét az határozza meg, amit ma nem tudunk, és ami nem látható előre. Bonyolította a helyzetet a történelemben újnak számító „tükör” vagy „páros tánc” állapot, amelyben a világ egyik fele kénytelen volt minél pontosabban és gyorsabban megismételni mindazt, amit a másik fél a fegyverkezés terén csinált, és gyakran nem is igen lehetett megállapítani, ki tette meg elsőnek az újabb lépést vagy mozdulatot, és ki az, aki csak híven utánozta. Az emberiség fantáziája úgyszólván megdermedt, megbénította az atomhalál rémképe, ugyanakkor ez az atomhalál olyan természetesnek tűnt mindkét fél számára, hogy megbénította az önmegvalósítás folyamatát. Az atompusztulás apokaliptikus „forgatókönyvei”, amelyeket a stratégák és a tudós tanácsadó testületek szerkesztettek, úgy lenyűgözték és megbénították az elméket, hogy a fejlődésben rejlő egyéb, talán még veszélyesebb lehetőségeket meg sem látták. Az egyensúly állapotát ugyanis folyton megingatták az újabb felfedezések és találmányok.

A hetvenes években egy ideig minden potenciális ellenfél „közvetett gazdasági tönkretevésének” doktrínája uralkodott; Kayser hadügyminiszter ezt így fogalmazta meg: „Mire a kövér lefogy, a sovány éhen döglik”. Az atomtöltet-versengést először a rakétaverseny követte, majd a még költségesebb rakétaelhárító rakéták építése. Az eszkaláció következő lépéseként felderengett a lehetőség, hogy „lézerpajzsokat” építsenek, gammasugár-lézerek pusztító sugarainak védőfalával vegyék körül az országot; az ilyen berendezések építésének költségét négy-ötszáz milliárd dollárra becsülték. És már várhattuk a következő lépést, gamma-lézerekkel felszerelt óriási műholdak pályára állítását, amelyek raja az ellenfél területe fölött lebeg, és ibolyántúli sugárzással szempillantás alatt felperzselheti az egész országot. Az ilyen „halálsáv” költsége a becslésekben már meghaladta a hétbillió dollárt. A gazdasági tönkretevést, mármint azt, hogy egyre drágább fegyverek termelésével sorvaszszák el a másik országot, komolyan gondolták, de nem valósíthatták meg, mert a szuperés hiperlézerek építésének nehézségeivel a technika egyelőre nem tudott megbirkózni. A könyörületes Természet ezúttal megmentett minket önmagunktól mechanizmusainak tulajdonságai révén, de ez csak szerencsés véletlen volt.

Nagyjából így festett a politikusok gondolkodása és az általa diktált tudománystratégia. Közben a kultúra történelmi hagyománya meglazult, és csúszkálni kezdett, mint a viharban hánykolódó hajó rakománya. Alapjaikban rendültek meg a nagy történetfilozófiai koncepciók, a múltból örökölt értékekre épülő nagy szintézisek; kipusztulásra ítélt brontoszauruszokká váltak, sorsuk csak egy lehetett: szétzúzódnak a majdani újabb felfedezések ismeretlen partján. Nem volt már olyan erő vagy az anyagi világ zsigereiben rejlő olyan szörnyűség, amelyet a színpadra ne rángattak volna mint fegyvert, mihelyt felfedezték. Valójában már nem is Oroszországgal versenyeztünk, hanem magával a Természettel, mert a Természettől függött, nem az oroszoktól, milyen újabb felfedezéssel ajándékoz meg bennünket, és őrültség lett volna azt hinni, hogy jóságában csupa olyan eszközzel lep meg, amely megkönnyíti a faj fennmaradását. Az az esély, hogy feltűnik a tudományos horizonton egy felfedezés, amely tökéletes fölényt biztosít számunkra az egész földkerekségen, megsokszorozta volna az erőfeszítéseket és a kutatásra szánt milliókat, hiszen aki elsőnek éri el ezt a célt, a földkerekség egyeduralkodója lesz, erről beszélt mindenki. De hogyan hihették, hogy a gyengülő ellenfél engedelmesen járomba hajtja a fejét? Így hát az egész doktrína belsőleg ellentmondásos volt, hiszen egyidejűleg feltételezte a meglevő erőegyensúly felborítását és szüntelen megújítását.

Civilizációnk a technológia csapdájába került, úgy látszott, sorsunkat már csak az dönti el, milyenek is valójában az anyagszerkezetek és energiaszintek bizonyos, még ismeretlen összefüggései. Ha ilyeneket mondtam, rendszerint defetistának neveztek, főleg az olyan tudósok körében, akik bérbe adták lelkiismeretüket a külügyminisztériumnak. Az emberiség, az egymás haját tépő és torkát szorongató emberek gyülekezete, amíg tevéről és öszvérről harci szekérre, fogatra, autóra, gőzmozdonyra, tankra szállt át, még számíthatott arra, hogy életben marad, ha letöri e verseny bilincseit. A század közepén a totális fenyegetés megbénította a politikát, de nem változtatta meg. A stratégia ugyanaz maradt, a napok többet számítottak a hónapoknál, az évek az évszázadoknál, pedig fordítva kellett volna cselekedni, a faj érdekének jelszavát írni fel a lobogókra, megfékezni a technológia szárnyalását, nehogy zuhanássá váljék.

Közben nőtt a gazdasági szakadék a Nagyok és a harmadik világ között, a közgazdászok ezt „széthúzódó harmonikának” nevezték — a mások sorsát kezükben tartó felelős személyiségek azt mondták, megértik, hogy ez az állapot tarthatatlan, de nem csináltak semmit, mintha csodára vártak volna. Koordinálni kellett volna a haladást, nem ráhagyatkozni automatizmusára, egyre gyorsuló önmozgására, hiszen őrültség volt azt hinni, hogy ha megcsináljuk mindazt, ami technikailag lehetséges, akkor kétségkívül bölcsen és biztonságosan cselekszünk. Igazán nem számíthattunk a Természet csodálatos jóságára, mikor egyre több részét eregettük le a civilizáció torkán, testek és gépek tápláléka gyanánt. Olyan volt ez, mint a trójai faló, édes méreg; nem azért mérgező, mert a világ a vesztünkre tör, hanem azért, mert vaktában cselekedtünk.

Munkámban nem feledkezhettem meg erről a háttérről. Gondolnom kellett rá, amikor az üzenet kettős arculatán törtem a fejem. Az elegáns, frakkos diplomaták kellemes borzongással várták már a percet, amikor végre befejezzük nem hivatalos, kevésbé fontos előkészítő munkánkat, és ők összes érdemrendjüket feltűzve elrepülnek a csillagokba, átadni megbízólevelüket, és a protokollhoz híven jegyzékeket váltani a milliárd éves civilizációval. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megépítsük a hidat. Ok majd átvágják a szalagot.

De hogy is állunk valójában? A Tejútrendszer egy távoli zugában valamikor élőlények jelentek meg, rájöttek, hogy milyen szenzációs ritkaság az élet, s elhatározták, hogy beavatkoznak a kozmogóniába, és kicsit helyesbítik. Az ősi civilizáció utódai számunkra elképzelhetetlen, szédületes tudásanyaggal rendelkeznek, ha ilyen gondosan össze tudták kapcsolni az életfakasztó impulzust azzal a szándékukkal, hogy semmiképpen se avatkozzanak bele az evolúció egy-egy helyi folyamatába. Az éltető jelzés nem ige, amely testté válik, hiszen semmilyen módon nem határozza meg azt, ami keletkezni fog. Az eljárás elvileg egyszerű, csak iszonyatosan régóta, szinte az örökkévalóság kezdetétől fogva folyik. Tágas, szilárd partokat teremt, amelyek között a fajok szétválásának folyamata már saját erőből indulhat el. A segítség óvatosabb már nem is lehetne. Semmi részletezés, semmi konkrét irányelv, semmilyen fizikai vagy kémiai utasítás — semmi, csak a termodinamikailag valószínűtlen állapotok felerősítése.

A valószínűségfokozó kimondhatatlanul gyenge, és csak azért hatott, mert mindenütt jelenvaló, minden akadályon áthatol, besugározza a Tejútrendszer valamekkora részét (talán az egészet? — nem tudtuk, hány hasonló láthatatlan sugárzást bocsátanak ki). Nem egyszeri cselekmény, hanem jelenlét, amelynek állandósága a csillagokéval versenyezhet, ugyanakkor megszűnik, mihelyt a kívánatos folyamat beindult. Csakugyan megszűnik, hiszen a már kialakult élő szervezetekre a sugárzás gyakorlatilag egyáltalán nem hat.

A sugárzás állandósága megdöbbentett. Hiszen az is lehet, hogy a Feladók már nincsenek az élők sorában, és a folyamat, amelyet asztromérnökeik egy csillagban vagy csillagcsoportban beindítottak, addig tart, amíg el nem fogy az adók napenergiája. Munkánk titokban tartását — ebben a fényben — bűnnek láttam. Hiszen nem felfedezésről van szó, nem is felfedezések halmazáról, hanem arról, hogy kinyílik a szemünk a világra. Eddig vak kutyakölykök voltunk. A galaktika sötétjében világít egy értelem, amely nem próbálta ránk erőltetni jelenlétét, ellenkezőleg, gondosan rejtegette.

Elmondhatatlanul sekélyesnek láttam a korábbi, a Terv előtti közkeletű hipotéziseket, amelyek a pesszimizmus és az optimizmus végletei között ingadoznak: a pesszimisták szerint a Silentium Universi, a világegyetem némasága a természetes állapot, a balga optimisták pedig jól érthetően szótagolt üzeneteket várnak; azt hiszik, a csillagközi civilizációk úgy társalognak, mint az óvodások. Megint szétfoszlott egy mítosz, gondoltam, megint rádöbbentünk egy igazságra — és mint rendszerint, ezzel sem tudunk megbirkózni.

Maradt a jelzés másik, tartalmi oldala. A gyerek megérthet néhány mondatot egy filozófiai műből, de a mű egészét nem foghatja fel. Ilyen helyzetben vagyunk mi is. A gyerek örvendezhet az egyes mondatok tartalmának, mi is álmélkodva fogadtuk a megfejtett töredékeket. Sokáig böngésztem a csillaglevelet, újra meg újra nekiveselkedtem. Így különös módon beleéltem magam, és sokszor, noha csak intuitív módon, érezve, hogy hegyként magasodik fölém, homályosan felsejlett előttem szerkezetének nagyszerűsége, nem is matematikai, hanem esztétikai érzékem gyönyörködött benne — vagy talán egyesült a kettő.

Egy könyv minden mondata jelent valamit, a szövegből kiszakítva is, de a maga helyén összefonódik a többi mondat jelentésével, az előzőkével és a következőkével. Ebből az átszivárgásból, öszszenövésből és halmozódásból keletkezik végül az időben mozdulatlan gondolat: a mű. A csillagkódban nem annyira az elemek, a „mondatok” jelentését kellett kutatnom, inkább rendeltetésüket, amely rejtve maradt. De a csillaglevél tisztán matematikai, belső harmóniáját megéreztem, hiszen a hatalmas székesegyház harmóniája annak is megnyilatkozik, aki sem rendeltetését nem érti, sem a statika törvényeit és az építőművészet kánonait nem ismeri, sem a formákban megtestesülő stílusokhoz nem konyít. Én is ilyen bámész templomnéző voltam. A szöveget rendkívülivé tette, hogy nem volt semmilyen „tisztán lokális” tulajdonsága. A zárókő nem zárókő, ha nincs bolthajtás; ebben áll az építészet lokalizálhatatlan volta. A Békatojás szintézise előtt a kódból kiráncigálták azokat az elemeket, amelyeknek atomi és sztereokémiái „jelentést” tulajdonítottak.

Volt ebben valami vandalizmus, mintha például a Moby Dick alapján kezdenének bálnákat mészárolni és bálnazsírt olvasztani. Meg lehet csinálni, a bálnaölés le van írva a Moby Dickben, bár szögesen ellentétes értelemmel, de azzal nem muszáj törődni, bárki felszabdalhatja a szöveget, és tetszése szerint állíthatja össze. Hát ennyire védtelen a kód, küldőinek minden bölcsessége ellenére? Nemsokára megtudtam, hogy következhet még rosszabb is, aggodalmaim új tápot kaptak, hát nem szégyellem a fenti megjegyzések érzelgősséget.

A kód bizonyos részei, mint a gyakorisági elemzés kimutatta, látszólag ismétlődtek, mint a szavak a mondatban, de az eltérő környezet apró különbségeket okozott az impulzusokban, s a mi bináris értelmezésünk ezeket a különbségeket nem vette figyelembe. A türelmetlen kísérletezők, akik persze joggal hivatkozhattak az „ezüstpincékben” tartott kincseikre, kötötték az ebet a karóhoz, hogy ezeknek a parányi különbségeknek csak egyetlen oka lehet: a neutrínósugárzás sok parszekes űrvándorlása során bekövetkezett torzulások, a jelzés viszonylag így is elenyésző mértékű deszinkronizálódása, elmosódása. Elhatároztam, hogy utánanézek a dolognak. Újra regisztráltattam a jelzést, legalábbis jókora részét, és az asztrofizikusoktól kapott új szöveget összehasonlítottam öt különböző régebbi vétel analóg szakaszaival.

Furcsa, hogy ezt eddig ilyen pontosan senki sem csinálta meg. Ha egy aláírás hitelességét vizsgálják, és ehhez egyre erősebb nagyítót alkalmaznak, a tintavonások óriásira növelt sávjai végül elemeikre bomlanak, a zsinórvastagnak látszó cellulózrostokhoz külön-külön részecskék tapadnak, és nem lehet megállapítani, hol az a nagyítási határ, amelynél véget ér az író személy, a jellegzetes kézírás hatása, és más tényezők kezdenek érvényesülni: a kéz, a toll parányi, statisztikai mozgásai és rezdülései, a tinta folyásának egyenetlensége, olyasmik, amikre az író személynek már nincs befolyása. De ha nemcsak két aláírást hasonlítanak össze, hanem nagyon sokat, akkor meg lehet állapítani, hol húzódik ez a határ, mert akkor kitetszik, mi az állandó szabályszerűség, és mi a változók ingadozásának hatása.

Sikerült kimutatnom, hogy a jelzés „elmosódása”, „deszinkronizálódása”, „szétfolyása” csak vitapartnereim képzeletében létezik. Az ismétlések pontossága elérte az asztrofizikusok által használt regisztrálókészülék felbontóképességének határát, és mivel bajos feltételezni, hogy az adást pontosan ilyen készülékre méretezték, nyilvánvaló: az adás pontossága meghaladja vizsgálási lehetőségeinket, nem tudjuk felderíteni, mennyire pontos az adó.

Ez némi zavart keltett. Attól fogva „az Úr prófétája” vagy „a pusztába kiáltó próféta” néven emlegettek. Így szeptember végén egyre magányosabban dolgoztam. Voltak percek, főleg éjszakánként, amikor szavak nélküli gondolkodásom és a szöveg között olyan rokonság támadt, mintha mármár érteném az üzenet egészét, és félig aléltan, mintha testtelen ugrásra készülődnék, megéreztem a túlsó partot, de a végső elrugaszkodáshoz sohasem volt elég erőm.

Ma úgy látom, csak túlfeszített képzeletem játszadozott velem. Különben is jobban esik, ha azt mondhatom: nemcsak az én erőmet haladta meg a feladat, senki emberfia meg nem birkózott volna vele. Akkor is úgy véltem, mint most: a probléma nem oldható meg kollektív rohammal, egyvalakinek kell felpattantania a zárat valami új észjárással a bevett gondolkodási sémák helyett; erre csak egyvalaki képes, vagy senki. Tehetetlenségem bevallása bizonyára szánalmas, talán önző is. Úgy fest a dolog, hogy mentséget keresek. De ha van olyan ügy, amelyből száműzni kell a hiúságot, a becsvágyat, a szívünkben lakó és sikerekért imádkozó „kisördögöt”, akkor alighanem ez az. Akkoriban fájt, hogy elszigetelődtem, magamra maradtam. De a legfurcsább, hogy az egyértelmű vereség emléke valami magasztos árnyalatot kapott, és azok az órák, azok a hetek most, hogy visszagondolok rájuk, kedvesek a szívemnek. Nem hittem volna, hogy így lesz.