Az Úr Hangja

TIZENHÉT

Bár a Terv ügyeiben nem mindig értettünk egyet, társaságunk — és nemcsak a Tudományos Tanácsra gondolok — eléggé összetartó gárda volt ahhoz, hogy az új jövevények, akiket máris „a Pentagon követeinek” nevezgettek, biztosra vehessék: koncepcióikat megpróbáljuk ízzé-porrá zúzni. Én sem nagyon szíveltem őket, de azért be kellett ismernem, hogy Learney és munkatársa, egy fiatal biológus (asztrobiológus, ahogy magát nevezte) bámulatra méltó dolgot műveltek. Alig tudtuk elhinni, hogy a mi egész esztendei kínlódásunk, kollektív agyfacsarásunk után még sikerülhet vadonatúj hipotéziseket felállítani az Úr Hangja ügyében, méghozzá egész rendes matematikai apparátussal (ha nem is tényekkel) alátámasztott, egymástól eltérő hipotéziseket. Márpedig így történt. Ráadásul ezek az új koncepciók, részben kizárva egymást, lehetővé tettek bizonyos arany középutat, egy egészen eredeti kompromisszumot, amely takarosan egyesítette a nézeteket.

Baloyne, talán mert úgy vélte, hogy miután az Ellenterv emberei megérkeztek, nem illik fenntartani eddigi „arisztokratikus” struktúránkat — mindentudó elit és gyatrán tájékoztatott kollektívák —, vagy csak azért, mert sejtette, hogy szenzációs dolgokat fogunk hallani, több mint ezer dolgozónkat meghívta az újoncok bemutatkozó előadására. Ha Learney és Sinester érezték is a hallgatóság némi ellenszenvét, egyáltalán nem mutatták. Nagyon rendesen viselkedtek.

Munkáik — hangsúlyozta bevezetésként Learney — tisztán elméleti jellegűek voltak, csak magát a csillagkódot kapták meg, és néhány általános információt a Békatojásról, de semmiféle részletet. A céljuk tehát korántsem az volt, hogy „párhuzamos kísérleteket” végezzenek, és megelőzzenek minket, hanem csakis az, hogy másképpen közelítsék meg az Úr Hangját, éppen az olyan későbbi eszmecserék érdekében, amilyenre most sor került.

Nem tartott tapsszünetet, és jól is tette, mert aligha tapsolták volna meg, hanem rögtön a lényegre tért. Nagyon világosan beszélt, előadását meggyőzőnek, személyét rokonszenvesnek találtam, és a hallgatóság reagálásából ítélve a többiek is.

Kozmogónia volt a szakmája, annak Hubble-féle változatával és Hayakawa-féle módosításával foglalkozott — az utóbbiban nekem is részem volt, bár csak matematikai kosarat fontam a demizsonoknak, amelyekbe Hayakawa új bort töltött. Megpróbálom felvázolni fejtegetését, és ha sikerül, visszaadni az előadás hőfokát is, a folytonos közbeszólásokkal együtt, mert a száraz tartalmi kivonat megfosztaná a koncepciót minden varázsától. A matematikát persze mellőzöm, bár megvolt a maga szerepe.

— A következőképpen látom a dolgokat — mondta. — A világegyetem folyamatosan lüktet, harmincmilliárd évenként tágul és zsugorodik. A zsugorodási szakasz végén a tér összeomlik, már nemcsak a csillagok körül zárul be, mint a Schwarzschild-övezet esetében, hanem minden elemi részecske körül! Mivel az atomok „közös tere” megszűnik létezni, egész ismert fizikánk érvényét veszti, törvényei megváltoznak. A tér nélküli halmaz tovább zsugorodik, és ekkor, képletesen szólva, az egész mindenség a fonákjára fordul, a tilalmas energiaállapotok világába, „negatív térbe” csap át, amely nem a semmi, hanem kevesebb a semminél — legalábbis matematikailag!

— Jelenlegi világunknak nincsenek antivilágai, jobban mondva, csak időnként vannak, harmincmilliárd évenként egyszer. Az antirészecskék világunkban csak ama katasztrófák nyomai, ősi maradványok és egyben természetesen a következő katasztrófa lehetőségei. De megmarad, ismét képletesen szólva, egy köldökzsinór, amelyben az el nem hamvadt anyag maradéka izzik, a haldokló másik világmindenség parazsa. Ez a rés választja el a mi keletkező „pozitív” terünket a másik, negatív tértől. Ez a rés nyitva marad, nem forr össze, nem zárul be, mert falait szétfeszíti egy sugárzás — méghozzá éppen a neutrínósugárzás! Ez a sugárzás a régi tűz utolsó szikrája, és vele kezdődik a következő szakasz, mert amikor a „kifordult” világ eljutott a „negatív” terjeszkedés végpontjáig, tehát, amikor az antivilág keletkezése és tágulása befejeződött, akkor a kifordult tér megint zsugorodni kezd, és a résen át először neutrínósugárzást bocsát ki, mert az a legkeményebb és legmaradandóbb, fény ugyanis akkor még nincsen, a neutrínósugárzást csak erős gamma-sugárzás követi! Az, ami megint elkezdi felfújni és gömbbé formálni a táguló világegyetemet, nem egyéb, mint a szférikusán terjedő neutrínóhullám, és ez a hullám egyszersmind valamennyi részecske gyártási matricája; belőle fakadnak a részecskék, amelyek a születő kozmoszt benépesítik, magával hozza őket, de csak virtuálisan, mert elegendő energiája van a materializálásukhoz!

— Amikor ebben a kozmoszban már javában forognak a tejútrendszerek, mint most a mienkben, még ott bolyong közöttük az egészet létrehozó neutrínóhullám visszhangja, és ez az Úr Hangja! A „résen” áthatolt fuvallatból, a neutrínóhullámból keletkeznek az atomok, csillagok és bolygók, a tejútrendszerek és metagalaktikák, és ezzel megszűnik „a levél problémája”. Nem egy másik civilizáció küldött nekünk neutrínósürgönyt, a „drót” másik végén nem volt senki, nem létezik semmilyen adó, nincs semmi, csak a lüktető világmindenség, amely kidudorodik a résen át, mint valami sérv. Tisztán fizikai, természetes folyamatok váltják ki a sugárzást, semmi köze bármilyen élőlényhez, tehát nincs semmilyen nyelvi jellege, tartalma, jelentése. Ez a sugárzás a tartós kapcsolat az egymást követő, kialvó és újraszülető világok között, információs és energiakapcsolat, amelynek jóvoltából a világok megőrzik folyamatosságukat. Nem véletlen, hanem nagyon is szabályos ismétlődések, tehát azt is mondhatjuk, hogy ez a neutrínósugárzás a következő világegyetem „csírája”, afféle nemzedékváltás az időben elválasztott világegyetemek között, de ebben az analógiában persze semmilyen biológiai tartalom nincsen. A neutrínók csak azért a bomlás magvai, mert valamenynyi közül a leghosszabb életű részecskék. Elpusztíthatatlanságuk szavatolja a kozmogenezis körfolyamatát, örökös visszatérését, ismétlődését.

Persze, sokkal részletesebben fejtette ki mindezt, és számításokkal is alátámasztotta, amennyire tudta. Nagy csend lett az előadás alatt, aztán, amikor befejezte, kezdődött a roham.

Kérdésekkel bombázták: mivel magyarázza a jelzés életfakasztó hatását? Honnan ered ez a hatás? Szerinte puszta véletlen? És mindenekelőtt: miből lett a mi Békatojásunk?

— Erre is gondoltam természetesen — válaszolta Learney. — Azt kérdezik, ki tervezte, szerkesztette és indította útnak a sugárzást. Hiszen, ha a sugárzásnak nincs ez az életbarát tulajdonsága, hallatlanul ritka jelenség volna az élet a galaktikában. Nos, én pedig azt kérdezem, hogy is állunk a Földön a víz fizikai tulajdonságaival? Ha a négy fok hőmérsékletű víz nem volna nehezebb a nulla fokosnál, és a jég nem úszna, akkor minden víztömeg fenékig befagyna, és semmilyen vízi élőlény nem maradhatna életben az egyenlítői övezeten túl. Ha pedig a víz dielektromos állandója nem volna ilyen magas, nem keletkezhetnének benne fehérjemolekulák, tehát fehérje alapú élet sem létezne. De kérdezi-e valaki a tudományban, kinek a jóindulata játszott itt szerepet, ki és hogyan gondoskodott a víz kedvező dielektromos állandójáról, vagy arról, hogy a jég könnyebb legyen a víznél? Senki sem kérdez ilyesmit, mert az effajta kérdéseket értelmetlennek tartjuk. Ha a víznek más tulajdonságai volnának, akkor vagy nem fehérje alapú élet keletkezett volna, vagy egyáltalán nem lenne élet. Éppígy azt sem kérdezhetjük, ki indította útnak a biofil sugárzást. Ez a sugárzás növeli a nagymolekulás testek életben maradásának valószínűségét, ami éppolyan véletlen, vagy, ha úgy tetszik, éppúgy a dolgok természetéből fakadó szükségszerűség, mint az, hogy a víz „az életnek kedvező” közeg. Az egész problémát meg kell fordítani, a feje tetejéről a lábára állítani, akkor pedig így hangzik: a víz ilyen meg ilyen tulajdonságai, továbbá a biogenezist stabilizáló kozmikus sugárzás jóvoltából az élet létrejöhet, és sikeresebben szembeszállhat az entrópia növekedésével, mint más körülmények között.

— Békatojás! — kiabálták. — Békatojás!

Attól féltem, hogy mindjárt skandálni kezdik — már olyan forró volt a légkör, mint egy bokszmérkőzésen.

— A Békatojás? Önök jobban tudják nálam, hogy az úgynevezett levelet nem sikerült elejétől végig megfejteni, csak egyes töredékeit értelmezték, és azokból lett a Békatojás. Ez azt jelenti, hogy a levél mint értelmes egész csak az önök képzeletében létezik, a Békatojás pedig egyszerűen úgy keletkezett, hogy a neutrínósugárzásból kiemelték azt az információt, amellyel kezdeni lehetett valamit. A pusztuló és keletkező világok résén áttör egy nyaláb neutrínóhullám, és tágul, mint a szappanbuborék. A hullám energiája elegendő ahhoz, hogy „felfújja” a következő világegyetemet, és ez a hullám át van itatva információval, amelyet az előző, már eltűnt kozmosz örökít át a következőre. Nos, ebben a hullámban, mint említettem, benne van az atomokat teremtő információ is, a biogenezisnek kedvező információ is, azonkívül vannak benne részletek, amelyek a mi szempontunkból „semmire sem jók”, „haszontalanok”. Az előbb beszéltünk róla, hogy a víznek vannak „életbarát” tulajdonságai, de vannak olyanok is, amelyek közömbösek az élet szempontjából, például az, hogy átlátszó. Lehetne átlátszatlan, az élet keletkezését az nem zavarná. Ahogy nem kérdezhetjük: „De ki tette átlátszóvá a vizet?”, éppúgy nem kérdezhetjük: „De ki csinálta a Békatojás receptjét?”. Az is az adott világmindenség egyik tulajdonsága, és mi éppúgy vizsgálhatjuk, mint a víz átlátszóságát, de „fizikán túli” értelme nincs.

A terem zúgott, mint a méhkas. Végül Baloyne megkérdezte, hogyan magyarázza Learney a jelzés folyamatos ismétlődését, és azt, hogy az égbolt összes többi szektorának neutrínósugárzása közönséges zaj, ebben az egyetlen sávban pedig ennyi információ van?

— De hiszen ez világos — felelte Learney, aki szemlátomást élvezte az általános felbolydulást. — Kezdetben az egész sugárzás ebben a sávban koncentrálódott, mert „a világok rése” éppen erre a spektrumszakaszra „élezte ki”, itt modulálta, ide szorította össze, mint a patak vizét a szűk szurdok. Kezdetben a sáv vonalnyi volt, nem szélesebb! Aztán a szóródás, szétfutás, deszinkronizálódás, diffrakció, elhajlás, interferencia következtében egyre nagyobb mennyisége szétfolyt, elmosódott, mígnem világegyetemünk létezésének évmilliárdjai után az eredeti információból zaj lett, az élesen koncentrált sugárzásból széles energiasáv, hiszen időközben beindultak a zajkeltő „másodlagos” neutrínógenerátorok, mármint a csillagok. Az pedig, amit mi levélnek nevezünk, a „köldökzsinór” maradványa, az a része, amely még nem oldódott fel, nem folyt szét egészen, pedig már számtalanszor befutotta, ide-oda verődve, a metagalaktikát. Jelenleg az általános norma a zaj, és nem az információ. De világegyetemünk keletkezésének, robbanásszerű születésének pillanatában ez a neutrínóbuborék magában foglalta a teljes információt mindenről, ami aztán belőle anyagilag keletkezett. Éppen azért látjuk olyan bámulatosan különbözőnek a „közönséges” anyag és sugárzás tüneményeitől, mert abból a hajdani korból maradt ránk, amelynek rajta kívül semmi nyomát nem észleljük.

Nem mondom, egész ügyesen összehozta. Igazán szép koncepciót mutatott be nekünk, logikai hibát nem találtam benne. Megtoldotta még egy adag matematikával: kimutatta, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a „világok résének”, hogy mint mátrix pontosan megfeleljen a neutrínóspektrum éppen ama helyének, ahol az általunk „csillagkódnak” nevezett sugárzás található. Nagyon szép munka volt, belevonta a rezonanciaelméletet, és végül még a jelzés folyamatos ismétlődését is sikerült megmagyaráznia bizonyításán belül. Azt is szépen levezette, hogy miért éppen a Kis Kutya csillagkép ama bizonyos radiánsa felől érkezik az úgynevezett levél.

Ekkor szót kértem, és kijelentettem: igazság szerint ő állítja a dolgot a feje tetejére, hiszen egész világegyetemet szerkesztett a levélhez, összehozott egy kozmoszt, amely megfelel a jelzés adott energiájának, egyszerűen ahhoz illesztette hozzá a „rés” méreteit, ráadásul úgy kiforgatta ad hoc összehozott világegyeteme geometriáját, hogy az irány, amelyből a jelzés érkezik, véletlenszerűnek bizonyult.

Learney kedvesen mosolygott, és bizonyos fokig igazat adott nekem. De hozzátette, hogy ha nem létezne az ő „rése”, az egymást követő világok koherens összefüggés nélkül keletkeznének és pusztulnának el, mindegyik másféle volna, illetve lehetne, vagy pedig a kozmosz állandóan az energiátlan antivilág fázisában maradhatna. Akkor pedig nem jönne létre semmi, vége lenne minden lehetséges világnak, nem léteznénk sem mi, sem a csillagok a fejünk fölött, és senki sem törhetné a fejét azon, ami nem történt meg. De hát megtörtént. A levél félelmetes bonyolultságát így magyarázza: az „agónia” iszonyú koncentrációja folytán a haldokló világ, amiként az ember kiadja a lelkét, „kiadja” a maga információját, és ez az információ nem semmisül meg, hanem egyesül azzal, ami még létezik, vagyis a „résben” összesűrűsödött neutrínótömeggel. De ennek a folyamatnak a törvényeit nem ismerhetjük, hiszen abban a végsőkig összesajtolt állapotban, a felmorzsolódott térben a fizika megszűnik.

Az elnöklő Baloyne feltette a kérdést, rögtön el akarjuk-e kezdeni a vitát, vagy előbb Sinestert is meghallgatjuk. Az utóbbira szavaztunk, persze kíváncsiságból. Learney-t futólag ismertem, Hayakawánál találkoztunk egypárszor, de Sinesternek még a nevét sem hallottam addig. Cingár, krumpliarcú fiatalember volt, aminek egyébként nincs semmi jelentősége.

Bevezetője furcsamód hasonlított Learney-éhez. A világegyetem lüktet, zsugorodó kék és táguló vörös szakaszok követik egymást. Mindegyik szakasz körülbelül harmincmilliárd évig tart. A vörös szakaszban, a „menekülő csillagködök” szakaszában, az anyag kellő megritkulása után a bolygószerű égitestek lehűlnek, és élet keletkezik rajtuk, itt-ott az élet értelmes formái is kialakulnak. Amikor a tágulás befejeződik, és a világegyetem lassan, koncentrikusan zsugorodni kezd, ebben a kék szakaszban óriási hőmérsékletek és egyre keményebb sugárzások alakulnak ki, és megsemmisítik az egész élő anyagot, amely néhány milliárd év alatt elszaporodott a bolygókon. A vörös szakaszban, amelyben mi is születtünk, természetesen különböző fejlődési fokon álló civilizációk léteznek. Olyanoknak is kell létezniük, amelyek a technológia és a tudományok, köztük a kozmogónia fejlődésének igen magas szintjére jutnak, ennélfogva tisztában vannak a maguk és a világegyetem jövőjével. Több ilyen civilizáció is van, de válasszunk ki az egyszerűség kedvéért egyet, amely egy bizonyos tejútrendszerben található. Ez a civilizáció tehát tudja, hogy az anyag szerveződésének folyamata áthalad a csúcsponton, és megkezdődik az a folyamat, amelynek során a növekvő forróságban minden megsemmisül. Ha ez a civilizáció a miénknél sokkal nagyobb tudással rendelkezik, bizonyos fokig előre láthatja az események további menetét is, amely a „kék világvége” után következik. Ha pedig még tovább gyarapítja ismereteit, megpróbálhatja befolyásolni azt a majdani állapotot.

Megint felzúgott a terem. Sinester nagy fába vágta a fejszéjét: a kozmogóniai folyamatok szabályozásának elméletével hozakodik elő!

Az asztrobiológus Learney-vel egyetértve feltételezte, hogy a „kétütemű kozmikus motor” nem teljesen determinált, mert főleg az összehúzódás szakaszában jelentős szerephez jutnak a véletlenszerű tényezők: az anyag eloszlásának eleve véletlenszerű változásai, az annihiláció változékony folyamata. Ennélfogva nem teljesen előre látható, hogy milyen „fajta” világegyetem keletkezik majd egy-egy összehúzódás után. Ismerjük ezt a nehézséget miniatűr szinten: nem tudjuk megjósolni, vagyis kiszámítani az olyan turbulencia-folyamatok menetét, amelyekben örvénylések keletkeznek (például a sziklának verődő víz mozgását), így az egyes „vörös” világegyetemek”, amelyek a kékekből keletkeznek, annyira különbözhetnek egymástól, hogy a jelenleg megvalósult típus, amelyben az élet lehetséges, talán soha vissza nem térő, egyszeri állapot, vagy esetleg olyan, amelyet az élettelen tágulások és összehúzódások hosszú sorozata követ.

Mármost elképzelhető, hogy ez a kilátás nincs ínyére ama fejlett civilizációnak, megpróbál tehát változtatni a jövőn, amely csak az élettelen felizzások és kihűlések váltakozását ígéri. A fejlett civilizáció tehát célszerű csillagtechnikai műveletekhez folyamodik. A közelgő pusztításra felkészülve megfelelően „beprogramoz” egy csillagot vagy csillagrendszert, lényegesen módosítva energiaviszonyait. Ez a csillag vagy csillagcsoport működésre kész neutrínólézerré válik, jobban mondva, csak akkor lesz belőle ilyen lézer, amikor a gravitáció, a hőmérséklet, a nyomás és egyéb változók paraméterei meghaladnak bizonyos maximális értékeket, vagyis amikor az adott világegyetem fizikája éppen romba kezd dőlni! Ekkor a haldokló csillagcsoport, a felhalmozott energiáját „gombnyomásra” felszabadító jelenségek hatására, egyetlen fekete neutrínóvillanássá válik, de nagyon pontosan, nagyon gondosan beprogramozott villanássá! Ez az egységes neutrínóhullám, a legkeményebb és legellenállóbb fajta sugárzás, nemcsak a kozmosz halódó fázisának lélekharangja lesz, hanem egyben a következő fázis csírája is, mert részt vesz az új elemi részecskék keletkezésének formálásában. Azonkívül a „csillagokba préselt” utasítás a biofil hatást is tartalmazza, amely megnöveli az élet kialakulásának esélyét.

Ebben a lendületesen felvázolt képben a csillagkód tehát olyan közlemény, amelyet az előző világegyetem küldött a miénknek. A Feladók eszerint legalább harmincmilliárd éve nem léteznek. Olyan maradandó „üzenetet” szerkesztettek, amely túlélte világegyetemük pusztulását, és bekapcsolódva a következő világkeletkezés folyamataiba, beindította az élet fejlődését a bolygókon. Mi is az O gyermekei vagyunk.

Hát ezt mókásan kigondolta! A jelzés nem levél, és életbarát tulajdonsága nem választható külön a „tartalmától”. Csak mi igyekeztünk, szokásainkhoz híven, szétválasztani azt, ami szétválaszthatatlan. A jelzés, helyesebben teremtő impulzus, először is úgy „hangolja” az újonnan feltámadott kozmikus anyagot, hogy a kívánatos — mármint ama civilizáció szempontjából kívánatos — tulajdonságokkal rendelkező részecskék keletkezzenek, aztán, amikor már megindult a csillagok és a bolygók keletkezése, sorra „akcióba lépnek” az impulzusban kezdettől fogva jelenlevő, de „címzettekhez” csak most jutó egyéb strukturális sajátosságok, amelyek csak ekkor kezdhetik kifejteni hatásukat: az élet születésének segítését. Mivel „könnyebb” növelni a nagy molekulák megmaradásának általános esélyét, mint az anyag legelemibb építőköveinek keletkezését irányítani, az előbbi effektust mint különálló és „tartalmatlan” hatást fedeztük fel, az utóbbi, atomteremtő hatást viszont „levélnek” tartottuk. Nem olvashattuk el, mert megfejtése a mi számunkra, a mi tudásunkkal, fizikánkkal, kémiánkkal, teljes lehetetlenség. De az impulzusosan rögzített információ foszlányaiból receptet készítettünk — a Békatojás receptjét! A jelzés tehát nem közlő, hanem irányító, és nem valamely lényeknek szól, hanem a világegyetemnek. De azért megpróbálhatjuk, hogy maga a jelzés vagy akár a Békatojás alapján gyarapítsuk ismereteinket.

Sinester előadása általános megrökönyödést váltott ki. Most aztán igazán a bőség zavarával kerültünk szembe! Az egyik szerint a jelzés természetes képződmény, egy haldokló világegyetem végső „neutrínóakkordja”, melyet a világ és az antivilág közötti „résen” keresztül bevés egy neutrínóhullámba, mintha utolsó csókkal illetné, bélyeget nyomna rá — a másik szerint egy réges-rég nem létező civilizáció végrendelete! Imponáló alternatíva!

Mind a két nézetnek akadtak hívei közöttünk. Megjegyezték, hogy a közönséges, vagyis természetes kemény sugárzásban vannak frakciók, amelyek növelik a mutációk sebességét, tehát meggyorsíthatják az evolúció menetét, más frakcióknak pedig nincs ilyen hatásuk, amiből nem következik, hogy az előbbiek jelentenek valamit, az utóbbiak nem. Egy darabig mindenki egyszerre beszélt. Úgy éreztem, egy új mitológia bölcsőjénél állok. Végrendelet. és mi Amazok utószülöttei vagyunk.

Hozzászóltam a vitához, mert elvárták tőlem. Azzal kezdtem, hogy rámutattam: a síkon tetszőleges számú ponton keresztül tetszőleges számú görbét lehet húzni. Sohasem tekintettem feladatomnak, hogy maximális számú különböző hipotézist gyártsak, hiszen végtelen sokat lehet kitalálni. Ahelyett, hogy világegyetemünket és elődeit hozzászabjuk a jelzéshez, elegendő például kijelenteni: vevőkészülékünk primitív abban az értelemben, ahogyan a nem eléggé szelektív rádiókészülék. Több állomás szól rajta egyszerre, s ebből hangzavar támad. Ha pedig olyan ember hallgatja a szavakat, aki egyik nyelvet sem érti, szépen magnóra veheti az egészet, aztán törheti rajta a fejét. Lehet, hogy mi is ilyen műszaki hiba áldozatai vagyunk.

Az úgynevezett levél talán több adást rögzít egyszerre. Ha feltételezzük, hogy a galaktikában az automatikus adók éppen ezen a „hullámhosszon” működnek, ebben a sávban, amelyet mi egyetlen közlőcsatornának tekintünk, akkor még a jelzések folytonos ismétlődése is megmagyarázható. Talán olyan jelzések, amelyek segítségével a „civilizációs közösséget” alkotó társadalmak rendszeresen szinkronizálják műszaki berendezéseiket, például valamiféle csillagtechnikai készülékeket.

Ez megmagyarázná a jelzések örökös visszatérését. Nehezen fér viszont össze a Békatojással, bár, ha nagyon igyekszünk, a szintetikus Békatojást is beleszoríthatjuk ebbe a magyarázatba. Mindenesetre szerényebb, tehát ésszerűbb is azoknál a hatalmas vízióknál, amelyeket az imént hallottunk. Van egy rejtély a jelzésen kívül, amelyet nem értünk, mégpedig az, hogy a jelzés magányos. Nagyon sok ilyennek kellene lennie. De az egész világegyetemet átfabrikálni, hogy ezt a talányt megoldjuk — ekkora fényűzést nem engedhetünk meg magunknak. Hiszen tekinthetnénk a jelzést a szférák zenéjének is, himnusznak, neutrínó-fanfarnak, amellyel a Fejlett Civilizáció például egy szupernóva fellobbanását köszönti. Apostoli is lehet a levél: ez a mi Igénk, amely Testté lőn, és vele szemben ott a Békatojás, amely mint Legyek Ura, tehát a sötétség gyümölcse, a jelzés — és a világ — manicheus természetére utal. Meg kellene állapodnunk, hogy nem folytatjuk az efféle fejtegetéseket. Alapjában véve mind a két koncepció konzervatív, főleg Learney-é, mert az empirikus álláspont kétségbeesett védelmezésére vezethető vissza. Learney ragaszkodik az egzakt tudományok hagyományos álláspontjához, amelyek kezdettől fogva a természet és nem a kultúra jelenségeivel foglalkoztak, hiszen csak „a világmindenség anyagainak” fizikája vagy kémiája létezik, a kultúra fizikájáról vagy kémiájáról még sohasem hallottunk. Learney nem hajlandó lemondani arról, hogy a világegyetemet jelentések nélküli, tisztán fizikai objektumnak tekintse, tehát úgy viselkedik, mint aki a kézírásos levelet szeizmogram gyanánt tanulmányozza. Végső soron a levél is, a szeizmogram is bizonyos fajta bonyolult görbe vonal.

Sinester hipotézise, mondtam, arra a kérdésre próbál válaszolni: öröklődnek-e az egymást követő világegyetemek tulajdonságai? Válaszában a mi kódunk mesterséges képződmény ugyan, de nem levél. Végezetül felsoroltam mindkettőjük töméntelen légből kapott feltevését: az anyag negatív kidudorodása, amely az összehúzódás végső pontján információvá sűrűsödik, a neutrínóhullámba égetett „atomteremtő” bélyeg; mindez ex definitione sohasem ellenőrizhető, mert ott történik, ahol már nemcsak élőlények nincsenek, de fizika sincs. Nem egyéb ez, mint a síron túli életről folytatott vita, fizikai műszavakkal álcázva. Vagy holmi „philosophy fiction”, a science fiction analógiájára. A matematikai köntös mítoszt takar; ebben az idők jelét látom, de semmi többet.

Ettől persze még magasabbra csapott a vita lángja. A vége felé Rappaport váratlanul előállt, hogy ő tud „még egy hipotézist”. Ez olyan eredeti volt, hogy érdemes idézni. Rappaport azt a tézist védelmezte, hogy a „mesterséges” és a „természetes” közötti különbség nem teljesen objektív, nem abszolúte adott, hanem viszonylagos, és az alkalmazott vonatkoztatási rendszertől függ. Az élő szervezetek anyagcseretermékeit természetes képződménynek szokás tekinteni. Ha nagyon sok cukrot eszem, a fölösleget a veséim kiválasztják. Mármost az, hogy a vizeletemben lévő cukor „mesterséges” vagy „természetes”, az én intenciómtól függ. Ha szándékosan ettem annyi cukrot, hogy a vizeletemben megjelenjen, mert ismerem a jelenség mechanizmusát, és előre láttam cselekvésem következményeit, akkor a cukor jelenléte „mesterséges” lesz, de ha csak azért ettem a cukrot, mert ízlett, akkor jelenléte „természetes”. Ezt be is lehet bizonyítani. Ha valaki a vizeletemet vizsgálja, és előzőlég megállapodtunk, akkor a vizeletben talált cukor információs jel lehet a számára. A cukor például azt jelenti: „igen”, a cukor hiánya: „nem”. Ez szimbólumot alkalmazó jelzésfolyamat, teljes mértékben mesterséges, de csak kettőnk között. Aki nem ismeri megegyezésünket, semmit sem tud meg róla a vizelet vizsgálatából. Ez abból következik, hogy a természetben és a kultúrában egyaránt kizárólag a „természetes” jelenségek léteznek „igazán”, „mesterségessé” pedig csak azáltal válnak, hogy megegyezéssel vagy cselekvéssel egy bizonyos kapcsolatot létesítettünk közöttük. „Abszolút mesterségesek” csak a csodák, amelyek lehetetlenek.

E bevezető után mérte ránk Rappaport a végső csapást. Tegyük fel, mondta, hogy a biológiai fejlődés kétféle úton haladhat: vagy különálló élőlényeket hoz létre, melyekből aztán értelmes lények lesznek, vagy pedig a másik ágon, „nem értelmes”, de rendkívül magas szervezettségű bioszférákat teremt, például „élőhús-erdőket” vagy más efféle vegetációt, s ez az élő anyag a nagyon hosszú fejlődés során az atomenergia felhasználását is elsajátítja. De nem olyan módon, ahogy mi az atombombák vagy atomreaktorok technikáját elsajátítottuk, hanem úgy, ahogy testünk „elsajátította” az anyagcserét. A metabolizmus termékei ekkor radioaktív jelenségek lesznek, később pedig akár neutrínósugárzás, amely csupán „ürüléke” az illető bolygónak, a rajta élő szervezetnek, és ezt veszszük mi a „csillagkód” formájában. Ha így áll a dolog, egészen természetes folyamatról van szó, mert az illető lények senkinek semmit nem akartak küldeni, semmit sem szándékoztak közölni, a sugárzás csupán anyagcseréjük szükségszerű terméke, amelyet szervezetük kiválaszt. De az is lehetséges, hogy más bolygóméretű élő szervezetek az űrben hagyott ilyen „nyomokból” szereznek tudomást az előbbiek jelenlétéről. Akkor közlésfolyamat megy végbe közöttük.

Rappaport hozzátette, hogy ez a hipotézis megmarad a tudomány hagyományos eljárásmódjánál, a tudomány ugyanis nem választja külön a „mesterséges” és „természetes” jelenségeket, ő tehát a tudományos irányelvek szerint járt el. Hipotézise, legalábbis elvben, ellenőrizhető (a „neutrínóélőlények” létezésének vagy csupán elméleti lehetőségének felfedezésével), mert nem hivatkozik „más kozmoszokra”.

Nem mindenki értette meg, hogy ez a hozzászólás nemcsak szellemi akrobatamutatvány, hiszen elvben előre láthatjuk és kiszámíthatjuk a szerves anyagcsere bármilyen típusát a fizikából és a kémiából kiindulva. Nem lehet viszont a fizika és a kémia alapján kiszámítani vagy előre látni egy olyan kultúrát, amelyben bizonyos lények „neutrínóleveleket” írnak és küldözgetnek. Az utóbbi jelenség más, fizikán kívüli szférába tartozik. Ha a civilizációk különböző nyelveken beszélnek egymással, fejlettségi fokuk pedig nagyon eltérő, a „tudatlanabbak” legjobb esetben csak annyit vagy nagyjából annyit olvashatnak ki a kapott közleményből, amennyi benne fizikai — vagy természetes, mindegy. Többet nem értenek meg. Ha a civilizációk között elég nagy a különbség, ugyanazok a fogalmak, még ha léteznek is mindkét kultúrában, egészen más dolgokat jelentenek.

Vitatkoztak arról is, egyebek között, hogy „a Feladók civilizációja”, amennyiben létezik, vagy — mint Sinester mondja — hajdan létezett, racionális-e. De tarthatunk-e racionálisnak egy civilizációt, amely azzal törődik, hogy mi lesz „a következő világegyetemben” harmincmilliárd év múlva? Akármilyen iszonyúan gazdag, mekkora árat fizethet élőlények sorsában azért, hogy a Nagy Kozmogónia kormányosa lehessen? Ugyanez vonatkozik az „életfakasztó hatásra” is. Igen, mondhatjuk, hogy számukra ez racionális, s ezzel azt mondjuk, hogy a „racionalitás” fogalma egészen mást jelent a különböző civilizációkban.

A vitaest után tíz-egynéhányan összeültünk Baloyne-nál, és késő éjszakáig beszélgettünk — ha Sinester és Learney nem is győzött meg bennünket, olajat öntöttek a már-már kihamvadó tűzre. Meghánytuk-vetettük Rappaport elméletét. Kiegészítette, amit felszólalásában mondott, szépen ki kerekítette, és fantasztikus kép lett belőle: gigászi bioszférák, amelyek tudtukon kívül sugározzák a kozmoszba akaratlan „üzeneteiket”. A homeosztázis nálunk ismeretlen, további szakasza ez, az életfolyamatok egyesülése; a magenergiát hasznosító életfolyamatok roppant ereje a Napéval mérhető. „Neutrínókiválasztásuk” biofil hatása éppen olyan jellegű, mint a növények tevékenysége, amelyek feltöltötték a földi légkört oxigénnel, s ezáltal lehetővé tették a fotoszintézisre nem képes élő szervezetek létrejöttét és fennmaradását — de a fű nem tudatosan hívott életre bennünket! A Békatojás és a levél egész „információs” oldala egy végtelenül bonyolult anyagcsere terméke lett. A Békatojás afféle hulladék, salak, amelynek szerkezetét idegen bolygók metabolizmusa határozza meg.

Amikor hazamentünk Donalddal a szállóba, megjegyezte, hogy tulajdonképpen úgy érzi, becsapták: hosszabb pórázon keringhetünk körbe-körbe, de változatlanul pórázon vagyunk. Csinos szellemi tűzijáték szemtanúi voltunk, de a szikraeső kialudt, és nem maradt belőle semmi. Még el is vettek tőlünk valamit — folytatta —, mert azelőtt általános konszenzus övezte a levelet, amelynek borítékjában egy kevéske homokot találtunk (a Békatojásra célzott). Amíg hiszünk benne, hogy levelet kaptunk, legyen akármilyen érthetetlen, akármilyen titokzatos — a Feladók létezésének tudata már önmagában érték. De ha kiderül, hogy talán nem is levél, csak értelmetlen, kusza vonalak halmaza, akkor semmi egyebünk nem marad, csak a homok. és még ha aranyszemcséket tartalmaz is, úgy érezzük, szegényebbé tettek — sőt kiraboltak minket.

Eltöprengtem ezen, mikor egyedül maradtam. Szerettem volna megérteni, honnan is veszem azt a bizonyosságot, amelynek alapján vitába szállok az eltérő nézetekkel, még ha szilárd érvekre támaszkodnak is. Mert nekem meggyőződésem, hogy levelet kaptunk. És fontosnak tartom, hogy ne ezt a hitemet plántáljam át az olvasóba — mit számít az én hitem? — , hanem a mögötte álló észérveket. Ha nem sikerül, kár volt megírnom ezt a könyvet. Hiszen ez a célja. A magamfajta ember, aki oly sokáig, oly gyakran a tudomány különböző frontjain viaskodott „a természet rejtjeleinek” megfejtésével, igazán többet tud ezekről a problémákról, mint amennyit sima matematikai köntösbe bújtatott művei tartalmaznak.

Erre az átadhatatlan tudásomra támaszkodva állítom, hogy a Békatojásnak, magenergiájával és „robbanásátviteli” effektusával, fegyverré kellett volna válnia a kezünkben, mert olyan nagyon, olyan hevesen törekedtünk erre. És ha nem sikerült, az nem lehet véletlen. Hiszen annyiszor sikerült már más helyzetekben, „természetes” körülmények között. Nagyon jól el tudom képzelni a lényeket, akik a jelzést útnak indították. Így okoskodtak: megfejthetetlenné tesszük mindazok számára, akik még felkészületlenek; de még óvatosabbnak kell lennünk: a téves olvasat sem adhat nekik semmi olyasmit, amit keresnek, és amit meg kell tagadni tőlük.

Az atomokat és a galaktikákat, a bolygókat és az emberi testet senki nem bástyázta körül ilyen biztosítékok rendszerével, és viselnünk is kell nemlétének minden keserű következményét. A tudomány a kultúrának az a része, amely a világgal érintkezik. Apró darabkákat kaparunk ki a világból, és elfogyasztjuk — nem olyan sorrendben, ami számunkra a legkedvezőbb volna, mert senki ezt jótékonyan nem készítette elő, hanem abban a sorrendben, amelyet csak az anyag ellenállása szabályoz. Az atomoknak és a csillagoknak nincs semmi észérvük, nem ellenkezhetnek, ha modelleket találunk ki az ő hasonlatosságukra, nem zárják el előlünk a káros, talán gyilkos tudást. Mindaz, ami az emberen kívül létezik, olyan, akár a halott: nem lehet semmi indítéka. De abban a percben, amikor nem a természet erői, hanem az értelem erői intéznek hozzánk üzenetet, teljesen megváltozik a helyzet. A levél küldőjének bizonyára olyan indítékai voltak, amelyek nem közömbösek az élettel szemben.

Amióta csak elkezdődött ez a história, mindig a félreértéstől féltem a legjobban. Biztos voltam benne, hogy nem gyilkos eszközt küldtek nekünk, de minden arra mutatott, hogy valamilyen eszköz leírását kaptuk — és mi nagyon is jól értünk az eszközök használatához. Még embertársát is eszköznek használja az ember. A tudomány történetét ismerve, nem tudtam elképzelni, hogy létezhet tökéletes biztosíték, amely a visszaélést megakadályozza. Hiszen minden technika tökéletesen semleges, de mindegyiknek ugyanazt a célt tudtuk adni: a halált. Amikor azt a komolytalan, de kétségbeesett, bizonyára ostoba, de ösztönösen szükségszerű konspirálást folytattuk, úgy vélekedtem, hogy Rájuk már nem számíthatunk, mert azt aligha látták előre, hogy mit kezdünk tévesen az információval. Az biztos, hogy a levél szándékos információját bebiztosították, de esetleges tévedéseinket, a hézagok hibás feltevésekkel való kitöltését már nem tudták kivédeni. Hiszen még a természet is, amely négymilliárd éve tanítja a biológiai evolúciót a „hibák” elkerülésére s arra, hogy minden lépését százszorosan bebiztosítsa, képtelen volt kiküszöbölni az élet minden félresiklását, kificamodását, zsákutcáját, tévedését, „félreértését” — ezt bizonyítja az élőlények fejlődésének számtalan torz formája, vagy akár a rák is. Igaz: ha ilyen levelet tudnak küldeni, akkor régen túlszárnyalták a biológiai megoldások számunkra elérhetetlen tökéletességét. De azt nem tudtam — honnan is tudhattam volna? — , hogy a biológiai megoldásoknál jobb módszereik ilyen tökéletesen biztosak, ennyire távol tarthatják az avatatlanokat.

Azon az éjszakán, a nagy invertor csarnokában, a telefirkált papírlapok fölött nemcsak azért fogott el az a hirtelen rosszullét, nemcsak azért szédültem meg, és sötétedett el a szemem előtt a világ, mert a hosszú hetek óta tartó lidércnyomás hirtelen eloszlott, hanem azért is, mert abban a percben kézzelfoghatóan megéreztem az O nagyságukat. Megértettem, mit jelenthet, mi lehet a civilizáció. Ha ezt a szót halljuk, ideális egyensúlyra, etikai értékekre, önnön gyengeségünk leküzdésére gondolunk, és ahhoz kapcsoljuk, ami a legjobb bennünk. De a civilizáció mindenekelőtt az a tudás, amely száműzi a lehetséges helyzetek sorából éppen az olyan, nálunk mindennapos helyzeteket, amikor több milliárd lény legjobb fejei az egyetemes halál számvetése fölé hajolnak, csinálva, amit nem akarnak, amitől irtóznak, mert nincs más választásuk. Az öngyilkosság nem megoldás — változtatott volna egy hajszálnyit is a munka további menetén, a csillogó helikopterek sáskajárásán, ha mi ketten megöljük magunkat? Ha előre láttak ilyen helyzeteket, annak csak egyetlen magyarázatát találom: valamikor hozzánk hasonlóak voltak, vagy ki tudja, talán most is azok.

Nem mondtam-e könyvem elején, hogy csak az alapjában gonosz lény tudja, mekkora szabadságra tesz szert, amikor jót cselekszik? A levél létezett, elküldték, idehullott a Földre, a lábunk elé, neutrínóesője már akkor áztatta a Földet, amikor a mezozoikum sárkánygyíkjai a karbonkori erdők mocsarait szántották hasukkal, amikor a prométheuszinak nevezett kőkorszakbeli ember lerágott egy csontot, és meglátta benne az első buzogányt. És a Békatojás? Úgy sejtem: torz részlet, elferdítette a mi tudatlanságunk és ügyetlenségünk, de tudásunk is, melyet kificamít az egyoldalú pusztító szándék. Torz részlet, de mégiscsak annak a töredéke, amit a levél már elküldése puszta tényével feltételez. Meggyőződésem, hogy nem hajították a sötétségbe, mint követ a vízbe. Kiáltásnak szánták, amelynek visszhangja lesz — ha meghallják és megértik.

A helyes vételnek mintegy mellékterméke lett volna a visszajelzés, amely közli a Feladókkal, hogy a kapcsolat létrejött, és egyben tudatja, hol történt ez. Csak homályosan sejtem, hogyan működött volna ez a visszajelzés. A Békatojás energia-önellátása, önmagára irányuló magreakciói, amelyek semmi másra nem szolgálnak, mint az őket létrehozó állapot folytatására, azt bizonyítják, hogy tévedtünk, hibásan okoskodtunk, mert amikor legmesszebbre merészkedtünk, eljutottunk egy rejtélyes effektushoz, amely — egészen más körülmények között — nagy erejű impulzust tud felszabadítani, koncentrálni és visszahajítani a világűrbe. Igen, a Trex-effektus, amelyet Donald Prothero fölfedezett, a kód helyes megfejtése esetén visszajelzés lett volna, a Feladóknak szóló válasz. Erre következtetek alapvető mechanizmusából: a legnagyobb kozmikus sebességgel továbbított hatás, amely tetszőlegesen nagy energiát továbbít tetszőlegesen nagy távolságra. Ez az energia természetesen információközlésre és nem pusztításra való. Az a forma, amelyben a Trex nekünk megmutatkozott, torzulás következménye volt: a neutrínósugárzásban foglalt információ a szintézis folyamán eltorzult. A tévedés tévedésből fakadt — nem lehetett másként. Ez logikus, de ma is csak ámulni tudok azon a körültekintésen, amellyel a tévedések potenciálisan végzetes következményeit is elhárították, sőt többet mondok: nemcsak a tévedéseket tették ártalmatlanná, hanem azt az előre megfontolt, tudatos erőfeszítést is, amelynek az volt a célja, hogy az elrontott eszközből gyilkos fegyver legyen.

A metagalaktikában számtalan fajta pszichozoikum nyüzsög. A sok-sok civilizáció, amely csak némileg tér el a miénktől, de szintén nem egységes, szintén örökös torzsalkodásban, testvérgyilkos harcban tékozolja el erőit; évezredek óta újra meg újra megfejti a kódot, ugyanolyan ügyetlenül, mint mi; ők is mindig megpróbálnak fáradozásaik fura gyümölcseiből fegyvert csinálni — és nekik sem sikerül. Mikor szilárdult meg bennem a bizonyosság, hogy így van? Nem is tudom.

Csak legjobb barátaimnak, Yvornak, Donaldnak mondtam ezt el, és mielőtt végleg elhagytuk a telepet, még megosztottam ezt a magántulajdonomat a harapós Rappaport doktorral. Érdekes, hogy mind a hárman először lelkesen bólogattak, látszott rajtuk a megértés növekvő öröme, majd némi gondolkodás után azt mondták, hogy sejtelmeim — a számunkra adott világhoz képest — túlságosan szép egésszé állnak össze. Lehetséges. Mit tudunk a miénknél „jobb” civilizációkról? Semmit. Ta lán nem is illik hát olyan körképet festeni, amelyben valahol a keret alatt vagyunk láthatók, mint a galaktika szégyenfoltja, vagy mint a születés évszázadokig elhúzódó görcseiben megrekedt embriók egyike, vagy esetleg, Rappaport hasonlatával élve, mint egy egészen csinos újszülött, aki éppen most készül felkötni magát a köldökzsinórjára, amely mint kulturális oldalág, elszívja a tudás éltető nedveit természetes medrükből.

Nem tudom megdönthetetlen bizonyítékokkal alátámasztani meggyőződésemet. Nincsenek bizonyítékaim. A csillagkódban, a benne lévő információkban semmi sincs, ami arról tanúskodna, hogy a kódot olyan lények számára készítették, akik bármilyen szempontból jobbak nálunk. Talán csak túl sokáig bosszantott a megaláztatás, hogy akarva-akaratlanul az Easterlandek és Eeney-k vezényszavára menetelek; azért szőttem össze saját álmaim képére és hasonlatosságára a szentség egyetlen számomra lehetséges megfelelőjét, az Üdvözlet és Kinyilatkoztatás mítoszát, amelyet — magam is bűnösen — tudatlanságból és rosszakaratból elutasítottam?

Ha az ember nem törődik többé az atomok és a bolygók mozgásával, a világ nagyon védtelenné válik vele szemben, mert az ember akkor úgy magyarázhatja, ahogy akarja. Aki képzeletével harcol, képzeletébe fullad bele. Pedig azt akarná, hogy fantáziája a világra nyitott ablaknak bizonyuljon. Két évig vizsgáltunk egy dolgot — a végénél kezdve, a földre patakzó eredményeinél. Javaslom: induljunk most el a másik irányból. Elképzelhető-e józan ésszel, hogy fejtörőt küldenek nekünk, találós kérdést, galaktikus intelligenciatesztet? Ezt a felfogást képtelennek tartom: a szöveg nehézsége nem héj, amelyet át kell törni. Az üzenet nem mindenkinek szól — így látom a dolgot, és nem tudom másképp látni. Először is, nem szól a kizárólagos technikai fejlődés lépcsőjén alacsonyan álló civilizációknak, hiszen nyilvánvaló, hogy a sumerok vagy a karolingok nem is észlelhették a jelzést. De vajon csak a technikai ügyesség ismérve szab határokat a címzettek körének?

Nézzünk túl magunkon. A hajdani atomgyakorlótér ablaktalan szobájába zárva folyton arra kellett gondolnom, hogy a nagy sivatagot odakint a falakon túl meg a ráboruló sötét eget meg az egész Földet szakadatlanul, óráról órára, évszázadról évszázadra, korszakról korszakra átjárja a láthatatlan részecskék parttalan folyama, amely hírt hoz, és ez a hír éppúgy eljut a Naprendszer más bolygóira, más naprendszerekre, és hogy ezt a sugárzást az ismeretlen múltban, a tér ismeretlen zugában indították el útjára — és hogy ez valóban így van.

Mindezt vonakodva vettem tudomásul, túlságosan ellentmondott mindannak, amit megszoktam. Közben láttam egész vállalkozásunkat, a tudósok hadát az állam diszkrét felügyelete alatt, amely államnak én is polgára vagyok; lehallgató-hálózattal befonva kellett kapcsolatot teremtenünk a világűrben lakó értelemmel. Fáradozásunk egy globális játék tétje volt, beilleszkedett a Pentagon betonpincéit megtöltő számtalan fedőnév csillagrendszerébe, feltűnt egy páncélterem valamelyik polcán, az egyik „titkos” jelzésű irattartóban; fedelére ütve még egy rövidített jelzés, a MASTERS VOICE akcióé, amelyet már csírájában megfertőzött a téboly — micsoda gondolat, feltárni és foglyul ejteni azt, ami évmilliók óta kitölti a végtelen űrt, hogy mint magokat a citromból, gyilkos információt facsarjunk ki belőle!

Ha ez nem volt téboly, akkor semmi sem az. A Feladó tehát bizonyos lényekre, bizonyos civilizációkra gondolt, de nem mindegyikre, sőt nem is mindazokra, amelyeknek elég fejlett a technológiájuk. Milyen civilizációk az igazi címzettek? Nem tudom. Annyit mondhatok: ha a Feladók szándéka szerint az információ nem bennünket illet, akkor nem is fogjuk megérteni. Nagyon bízom bennük — mert eddig még nem csalódtam.

De nem lehetett csupán a körülmények véletlen egybeesésének sorozata az egész? Hogyne lehetett volna! Hát nem véletlenül fedezték fel magát a neutrínókódot? Miért ne keletkezhetett volna véletlenül? Hátha csak véletlenül nehezíti meg a nagy szerves molekulák felbomlását, véletlenül ismétlődik, és a Legyek Ura is csak véletlenül keletkezett. Mindez lehetséges. Sok mindenre képes a véletlen. Úgy kavarhatja a hullámokat, hogy apálykor egy mély emberi lábnyom maradjon a sima homokon.

A hitetlenkedés olyan, mint a sokszorosra növelt mikroszkópos nagyítás: az éles kép végül elmosódik, mert a végső dolgokat nem lehet meglátni, létezésükre csak következtetni lehet. A világ egyébként megy tovább a maga útján, mióta a Terv lezárult. Már nem divat, hogy a tudósok, politikusok és napi hírességek a kozmikus értelemről nyilatkozzanak. A Békatojásnak hasznát lehet venni, tehát a költségvetési milliók nem vesztek kárba. A kódot nyilvánosságra hozták, és most kedvére törheti rajta a fejét a hóbortosok raja, akik régebben az örökmozgót és a szögharmadolást találták fel, azonkívül mindenki tetszése szerint hihet abban, amiben csak akar. Különösen, ha hitének, mint az enyémnek, nincs semmilyen gyakorlati következménye. Hiszen nem zúzott porrá. Ugyanolyan vagyok, mint mielőtt a Tervhez kerültem. Nem változott semmi.

Végezetül elmondanám, mit tudok a Terv embereiről. Említettem már, hogy Donald, a barátom meghalt. Elvitte a sejtosztódás statisztikai devianciája: a rák. Yvor Baloyne nemcsak professzor és rektor, hanem annyit dolgozik és lót-fut, hogy nem is tudja, milyen boldog. Rappaport doktorról nem tudok semmit. Írtam neki az Institute for Advanced Study címére, de visszajött a levél. Dill Kanadában van — egyikünknek sincs ideje levelezni.

De mire jók ezek a megjegyzések? Mit tudok egykori társaim titkos félelmeiről, gondolatairól és reményeiről? Sohasem tudtam leküzdeni az ember és ember közötti távolságot. Az állat minden érzékével a maga Ittjéhez és Mostjához kötődik, de az ember el tud szakadni a maga pillanatától. Emlékezik, együtt érez másokkal, bele tudja képzelni magát embertársai állapotában és érzéseibe — ami szerencsére nem igaz. Hiába is próbálkozunk ilyen álbeleéléssel és másokba költözéssel, csak önmagunkat tudjuk ködösen, homályosan elképzelni. Hová is jutnánk, ha igazán együtt érezhetnénk másokkal, ha velük éreznénk, helyettük szenvednénk? Az evolúció dicséretes ajándéka — bár az állatokhoz hasonlít bennünket —, hogy az emberi fájdalmak, félelmek, szenvedések elenyésznek a személyes halállal, a szárnyalásokból és bukásokból, gyönyörökből és kínokból semmi sem marad. Ha minden boldogtalan, gyötrődő ember érzéseiből csak egyetlen atom is megmaradna, ha így gyarapodna a nemzedékek öröksége, ha egyetlen szikra is átpattanhatna embertől emberig, betöltené a világot a zsigerekből felszakadó üvöltés.

Olyanok vagyunk, mint a csigák, ki-ki a maga faleveléhez tapad. Matematikám oltalmába helyezem magam, és ha nem elegendő, akkor elmormolom Swinburn egyik versének néhány sorát:

Megszabadulni végre! Menj remény, szerelem! Nézünk hány istenségre s köszönjük szüntelen, hogy nem örök az élet, hogy holt nem kel, nem ébred, s folyó bármerre téved, tengerben elpihen.

(Murányi Beatrix fordítása)