Az Úr Hangja

EGY

A Masters Voice-tervnek óriási irodalma van, terjedelmesebb és sokkal változatosabb, mint annak idején a Manhattan-terv volt. Nyilvánosságra hozatala után Amerikát és a világot az újságcikkek, tanulmányok és monográfiák olyan bőséges áradata öntötte el, hogy az anyag bibliográfiája lexikon vastagságú, hatalmas kötet. A hivatalos változat a Baloyne-jelentés, amelyet az American Library később tízmillió példányban adott ki, tartalmi kivonata pedig az Encyclopaedía Americana nyolcadik kötetében szerepel. Más vezető beosztású munkatársak is írtak a Tervről. Így S. Rappaport (The First Case of Interstellar Communicatioh), W. Dill (Masters Voice —1 was there) és D. Prothero (Mavo Project — Physical Aspects). Az utóbbi könyv, elhunyt barátom műve, a legalaposabbak közé tartozik, bár tulajdonképpen ahhoz a szakirodalomhoz kell sorolni, amely a kutatások tárgyát teljesen elkülöníti a kutatók személyétől.

Történeti feldolgozás annyi van, hogy lehetetlen felsorolni őket. Monumentális, négykötetes művet írt William Angers hivatásos tudománytörténész (Chronicle of749 Days). Csak bámulni tudtam buzgalmát, Angers ugyanis felkereste a Terv minden egykori munkatársát, és kivonatolta nézeteiket, de művét nem olvastam végig — ezt éppolyan lehetetlen ötletnek találtam, mint végigolvasni a telefonkönyvet.

Külön fejezetbe tartoznak a nem tényleíró könyvek, a Terv különböző értelmezései, a filozófiai és teológiai fejtegetésektől kezdve egészen az elmegyógyászati munkákig. Az effajta művek olvasása mindig felbosszantott és elcsüggesztett. Bizonyára nem véletlen, hogy azoknak volt a legtöbb mondanivalójuk a Tervről, akik semmiféle közvetlen kapcsolatban nem voltak vele.

De hát ez természetes. Mint ahogy az is természetes, hogy másképpen gondolnak a gravitációra és az elektronokra a fizikusok, és másképpen az ismeretterjesztő könyveket olvasó művelt emberek. Ez utóbbiak azt hiszik, tudnak valamit olyan dolgokról, amelyeket a szakemberek szóba sem mernek hozni. A másodkézből kapott információ mindig takaros és formás, ellentétben a szakember hézagos és homályos ismereteivel. A MAVO-tanulmányok szerzői, akik az értelmező kategóriába sorolták magukat, a szerzett információkat rendszerint a maguk meggyőződésének fűzőjébe gyömöszölték, és ami nem illett bele, azt kíméletlenül és habozás nélkül lemetélték. Egyik-másik ilyen könyvről el kell ismernem, hogy szerzője bámulatosán leleményes. De a műfaj észrevétlenül átcsúszik abba a sajátos változatba, amelyet Terv-grafomániának nevezhetnék. A tudományt kezdettől fogva körülvette a különféle éretlen fejekből kigőzölgő áltudomány haló tüneménye, nem csoda hát, hogy a MAVO, ez a vadonatúj, példátlan jelenség aggasztóan heves erjedésre indította a kificamodott agyakat, még vallási szekták is alakultak, szép számmal.

Ahhoz, hogy valaki legalább nagy vonalakban megismerkedjen a Terv problematikájával, olyan mennyiségű információra van szükség, amely igazság szerint meghaladja az egyes ember agyának befogadóképességét. De a tudatlanság csak az értelmesek buzgalmát fékezi, a legkevésbé sem tartja vissza az ostobákat. Így aztán a nyomtatott papír óceánjában, amelyet a Masters Voice életre hívott, mindenki megtalálhatja azt, ami megfelel az ízlésének, ha nem ragaszkodik túlzottan az igazsághoz. Egyébként nagyon tiszteletreméltó személyek is irkáltak a Tervről. A jeles Patrick Gordiner Új kinyilatkoztatás című könyve legalább logikailag világos, amit már nem mondhatnék el Bemard Pignan atya művéről, Az Antikrisztus leveléről. A jámbor atya ugyanis a démonológia körébe sorolta a MAVO-t (megszerezve ehhez egyházi felsőbbségének nihil obstatját), a Terv végső kudarcát pedig a Gondviselés közbelépésének tulajdonította. Gondolatait alighanem a Legyek Ura elnevezés sugallta; a Tervben használt tréfás nevet Pignan atya komolyan vette, mint a gyerek, aki azt hiszi, hogy a csillagokra és bolygókra rá van írva a nevük, és a csillagászok csak leolvassák a távcsövükkel.

És mit mondhatnék a tömérdek szenzációhajhász irományról, amelyek a mélyhűtött készételekre hasonlítanak: annyira készek, hogy szinte már meg is vannak rágva, és sokkal mutatósabbak a celofánburkolatban, mint amennyire ízletesek. Alkotóelemeiket mindig más, de mindig mesésen színes mártással körítik. Kémhistóriából és politikából kotyvasztott mártással öntötte le riportsorozatát a Look (olyan szavakat adva a számba, amelyeket sohasem mondtam); a New Yorkerben finomabb volt a mártás, némi filozófia-sűrítményt is adagoltak hozzá, a „Mavo — the True Story” című írásban viszont W. Shaper orvosdoktor az események pszichoanalitikai magyarázatát fejtette ki, amelyből megtudtam, hogy a Terv embereit a libidó vezérelte, ám természetes ösztöneiket eltorzították a legújabb, kozmikus szexmitológia kivetülései. Shaper doktor pontos adatokkal rendelkezik a kozmikus civilizációk szexuális életéről is.

Fel nem tudom fogni, hogy ha a közutakra nem engednek embereket jogosítvány nélkül, miért szabadítanak rá a társadalomra olyan szerzőket, akikből az elemi tisztesség is hiányzik, hogy a tudásról már ne is beszéljek! A nyomtatott szó inflációját kétségkívül a szerzők számának exponenciális növekedése okozza, de éppúgy a kiadói politika is. Civilizációnk olyan állapotot örökölt, amelyben csak a gondosan kiművelt, kiválasztott személyek tudtak írni és olvasni, s ezek a szempontok a nyomtatás feltalálása után is érvényesültek. Ha kiadták is tökfejek műveit — amit aligha lehet teljesen elkerülni —, az ostoba művek száma nem volt olyan csillagászati, mint manapság. Jelenleg az értékes művek óhatatlanul belefulladnak a szemétáradatba, mert könnyebb megtalálni egyetlen értékes könyvet tíz silány között, mint ezret millió között. Azonkívül elkerülhetetlenné válik a pszeudoplágium jelensége is, a szerzők tudtukon kívül mások gondolatait ismétlik.

Én sem tudhatom biztosan, hogy az, amit írok, nem hasonlít-e valamihez, amit már megírtak. Ez a demográfiai robbanás korának kockázata. Mindenesetre azért határoztam el, hogy leírom a Tervben végzett munkámmal kapcsolatos emlékeimet, mert semmivel sem voltam megelégedve, amit a Tervről olvastam. Nem ígérem, hogy „az igazat és csak az igazat” fogom írni. Ez csak akkor lenne lehetséges, ha erőfeszítéseinket siker koronázta volna, ám a siker egyben fölöslegessé tenné vállal kozásomat, hiszen ama végső igazság elhomályosítaná felderítésének körülményeit, és a civilizáció középpontjába beépült tényanyaggá válna. A kudarc ellenben a kezdetekig lökte vissza minden erőfeszítésünket. Mivel a talányt nem értjük, egyebünk sem maradt, mint a körülmények, amelyeknek csak állványzatnak kellett volna lenniük, és nem épületnek, a fordítási folyamatnak, és nem a mű tartalmának. De hiába indultunk el a csillagok arany gyapjújáért, üres kézzel tértünk vissza, csak az úti élményeket hozva magunkkal. Már ehelyütt eltérek még a fentebb objektívnak nevezett verziók hangvételétől is, kezdve mindjárt a Baloyne-jelentéssel, mert a „kudarc” szó vagy hasonló nem is szerepel bennük. Hát nem sokkal gazdagabban tértünk vissza expedíciónkból, mint ahogyan elindultunk? Új fejezetek a kolloidfizikában, az erős kölcsönhatások fizikájában, a neutrínócsillagászatban, a nukleonikában, a biológiában, no és elsősorban új ismeretek a világegyetemről — mindez csupán első kamatja információs tőkénknek, amely a szakemberek szerint további busás osztalékot ígér.

Igaz. De hát sokféle haszon lehetséges. A hangyák, amelyek vándorútjukon egy halott filozófusra találtak, szintén hasznot húznak a találkozásból. Megdöbbentő a példa? Éppen ez volt a célom. Az írásbeliségnek kezdettől fogva ellensége volt a szólásszabadság korlátozása. De úgy látszik, a szólásszabadság olykor még gyilkosabban hat a gondolatra, mert a tiltott gondolatok titokban elterjedhetnek. De mit tehetünk akkor, ha a fontos tény elvész a hamisítványok áradatában, az igazság hangját túlharsogja a fülsiketítő lárma, és noha szabadon terjedhet, nem hallják meg, mert az információs technika eleddig csak olyan helyzetet idézett elő, amelyben azt hallani a legjobban, aki a leghangosabban ordít, még akkor is, ha ő hazudja a legnagyobbakat?

Én, akinek van egy s más mondanivalóm a Tervről, sokáig haboztam, mielőtt íróasztalhoz ültem, mert jól tudom, hogy csak az amúgy is mérhetetlenül hatalmas papírtengert duzzasztóm. Arra számítottam, hogy valaki, aki járatosabb ebben a műfajban, elvégzi helyettem ezt a munkát, de ahogy múltak az évek, rájöttem, hogy nem hallgathatok. A Masters Voice-ról szóló legfontosabb munkák, az objektív verziók, élükön a kongresszusi jelentéssel, beismerik, hogy nem tudtunk meg mindent, de az eredményeknek szentelt hosszú fejezetek és a homályban maradt kérdésekről szóló kurta utalások arányai azt sugallják, hogy nagyjából megismertük a labirintust, kivéve néhány beomlott folyosót, amely bizonyára úgyis zsákutca — holott az az igazság, hogy egyáltalán be sem mentünk a labirintusba. Mindvégig csak találgattunk, letördeltünk néhány morzsát a zárak pecsétjeiről, és gyönyörködtünk az ujjainkat bearanyozó morzsalék csillogásában. Arról, amit a pecsétek lezárnak, semmit sem tudunk. Márpedig a tudós egyik legelső feladata, hogy ne a megszerzett tudásanyag méreteit határozza meg, mert a tudásanyag önmagáért beszél, hanem a tudatlanság méreteit, amely láthatatlan Atlaszként hordozza ezt a tudást.

Nincsenek illúzióim. Attól tartok, nem hallgatnak meg, mert már nincsenek egyetemes tekintélyek. A szakágakra oszlás vagy bomlás elég messzire jutott ahhoz, hogy az érintett szakemberek illetéktelennek nevezzenek, valahányszor behatolok a területükre. Már rég megmondták, hogy a szakember olyan barbár, akinek tudatlansága nem terjed ki mindenre. Pesszimista jóslataim személyes tapasztalatomon alapulnak.

Tizenkilenc évvel ezelőtt Max Thornoppal, a fiatal antropológussal (aki tragikus autóbaleset áldozata lett) közösen publikáltam egy munkát, amelyben bebizonyítottam, hogy az algedonikus vezérlésű véges automaták esetében, amelyhez minden állat és az ember is tartozik, van egy bonyolultsági küszöb. Az algedonikus vezérlés oszcilláció a büntetés és a jutalom, vagyis a fájdalom és a gyönyör között.

Bizonyításom kimutatja, hogy ha a szabályozóközpont (az agy) elemeinek száma a legmagasabb szinten meghaladja a négymilliárdot, akkor az ilyen automaták halmaza szórást mutat a vezérlés ellenpólusai között. Bármelyik ilyen automatában felülkerekedhet az egyik irányító pólus, vagyis közérthetőbb nyelven szólva a szadizmus és a mazochizmus elkerülhetetlen, és az antropogenezis folyamatában óhatatlanul létre kellett jönnie. Az evolúció „belement” ebbe a megoldásba, mert statisztikai számítással dolgozik: a faj fennmaradása a fontos számára, nem az egyedek beteges állapotai, gyarlóságai, szenvedései. Opportunista konstruktőr, nem törekszik mindenáron tökéletességre.

Sikerült kimutatnom, hogy minden emberi populációban, az egész populáció keveredését feltételezve, legfeljebb az egyedek tíz százalékában lehetséges jól kiegyensúlyozott algedonikus vezérlés, a többi egyed szükségszerűen eltér az ideális normától. Noha már akkor a világ vezető matematikusai közé tartoztam, bizonyításom semmiféle hatást nem gyakorolt az antropológus, etnológus, bio lógus és filozófus körökre. Ezt sokáig nem tudtam megérteni. Munkám nem hipotézis volt, hanem formális, tehát cáfolhatatlan bizonyítás, amely kimutatta, hogy azokért az emberi tulajdonságokért, amelyeken a gondolkodók egész légiója töri a fejét évszázadok óta, kizárólag a statisztikai fluktuációs folyamat a felelős, márpedig ezt a folyamatot az automaták vagy szervezetek konstruálásánál nem lehet kiküszöbölni.

Később kibővítettem ezt a bizonyításomat, kiterjesztve azt az etika társadalmi csoportban való keletkezésének jelenségére is. Munkámban Thornop gazdag anyagára támaszkodtam. De erről a munkámról sem vettek tudomást. Évek múlva, miután számtalan vitát folytattam embertani szakértőkkel, arra a következtetésre jutottam, hogy felfedezésemet azért nem ismerték el, mert ilyen felfedezést egyikük sem óhajtott. Az a gondolkodási stílus, amelyet én képviseltem, az ő köreikben szinte ízetlenségnek számított, mert nem adott teret az ellenérvek retorikus kifejtésének.

Tapintatlanság volt részemről, hogy matematikai módszerrel bizonyítottam be valamit az emberről. Vállalkozásomat a legjobb esetben „érdekesnek” nevezték. Lényegében senki sem volt hajlandó belenyugodni, hogy a fennkölt Emberi Titok, a számos megmagyarázhatatlan emberi tulajdonság a szabályozás általános elméletéből következik. Persze, nem cáfoltak ilyen nyíltan. Még csak zokon sem vették a bizonyításomat. Úgy viselkedtem, mint elefánt a porcelánboltban, hiszen mindössze kilenc nyomtatott oldal terjedelmű bizonyításommal megpróbáltam szétvágni azt a gordiuszi csomót, amellyel nem boldogult sem az antropológia, sem az etnográfia a maga helyszíni kutatásaival, sem az „emberi természetről” szóló mélyenszántó filozófiai elmélkedések; azt, amit az idegélettan és az etológia meg sem tudott fogalmazni mint kutatási problémát, inkább meghagyta a mindig termékeny metafizikák gazdag rezervátumának, a mélypszichológia, a klasszikus és nyelvészeti pszichoanalízis, meg isten tudja, még miféle ezoterikus kutatások területének.

Az emberrel foglalkozó tudósok már megszokták magasztos Hivatalukat. Ok annak a Titoknak az őrzői, amelyet archetípusok transzmissziójának, életés halálösztönnek, pusztító hajlamnak vagy a Semmi vonzásának neveznek. Én meg holmi átalakulási kísérletek eredményeivel és ergodikus teorémákkal becsörtettem szent rítusaikba, és azt állítottam, hogy kezemben van a probléma megoldása! Gondosan titkolt ellenszenvet tápláltak irántam, megbotránkozva mértek végig, mint durva szentségtörőt, aki merényletet követett el az ő szentélyük ellen, aki el akarja apasztani örökké buzgó forrásaikat, befogni a szájukat, amellyel olyan kedvtelve teszik fel a végtelen sok kérdést. És mivel bizonyításom cáfolhatatlan volt, egyszerűen ignorálni kellett.

Nem sértett hiúságból írom le mindezt. Munkáim, amelyekért piedesztálra emeltek, mással foglalkoznak — tiszta matematikával. De az a régi tapasztalatom nagyon tanulságos. Többnyire alábecsüljük az egyes tudományágak gondolkodási stílusának tehetetlenségi erejét. Bár ez lélektanilag érthető. A statisztikai felfogással szemben érzett ellenállásunkat sokkal könnyebb leküzdeni, ha atomfizikáról van szó, mint az antropológia esetében. Az atommag világosan felépített statisztikai elméletét készséggel elfogadjuk, ha a kísérlet igazolja. Ha megismerkedtünk egy ilyen elmélettel, utána nem kérdezzük: „Na jó, de hogyan viselkednek az atomok igazából?” — mert tisztán látjuk, hogy ennek a kérdésnek nincs értelme. De az antropológia hasonló állításait csökönyösen elutasítjuk.

Negyven éve ismeretes, hogy a nemes lelkű, igaz ember és a perverz mániákus közötti különbség az agy fehérállományának néhány kötegecskéjére vezethető vissza, és hogy a sebészkés rossz mozdulata, amely az agynak a szemüreg fölötti táján megsérti ezeket a kötegecskéket, hitvány gazemberré formálhatja át a legnagyszerűbb embert is. De az antropológusok túlnyomó része — a filozófiáról már nem is beszélve — nem hajlandó ezt a tényt tudomásul venni. Egyébként én sem vagyok kivétel; tudósok vagy laikusok, végső soron belenyugszunk, hogy a testünk megrokkan a korral, no de a szellemünk?! Azt nem vagyunk hajlandóak holmi gépezetnek látni, amely előbb-utóbb meghibásodik. Tökéletességre sóvárgunk — akár negatív előjellel, akár szégyenletes, bűnös tökéletességre, csak megmentsen attól a sátáninál is rosszabb magyarázattól, hogy olyan erők játékáról van itt szó, amelyek tökéletesen közömbösek az ember iránt. És mivel gondolkodásunk olyan körben forog, amelyből nem lehet kitörni, elismerem, hogy volt némi igazsága egyik jeles antropológusunknak, aki — jól megjegyeztem — ezt mondta nekem: „Milyen büszke vagy, hogy bebizonyítottad az emberi természet véletlenszerűségét. Csak azt ne hidd, hogy ez tiszta öröm! Te nemcsak a felismerésednek örülsz, hanem annak is, hogy sárba rángathatod azt, ami a másiknak szép és kedves”.

Valahányszor eszembe jut ez az agyonhallgatott munkám, szomorú gondolat tolakszik fel bennem: biztosan másoknak is vannak ilyen munkái a világon. A potenciális felfedezések lelőhelyei alighanem különféle könyvtárakban porosodnak, de az illetékesek nem vettek tudomást róluk.

Hozzászoktunk ahhoz a tiszta helyzethez, hogy a sötét és ismeretlen dolgok a tudomány egységes arcvonala előtt terülnek el, a tudomány hátországa pedig immár végleg meghódított terület, ahol minden világos és érthető. Pedig lényegében mindegy, hogy az ismeretlen a természet ölén szunynyad, vagy háborítatlan könyvtárakban porosodik, mert az a tudásanyag, amely nem került be a tudomány vérkeringésébe, és nem fejti ki termékenyítő hatását, gyakorlatilag nem létezik számunkra. A tudomány minden történelmi korban irtózott a jelenségek merőben újfajta magyarázatának elfogadásától. Csak apró példa erre, hogy a termodinamika egyik megteremtője elborult elmével lett öngyilkos.

Kultúránk élenjárónak tartott tudományos része igen szűk terület. A tudományos látásmódot újra meg újra leszűkíti egy sereg tényező megmerevedő történelmi konstellációja és e tényezők között a körülmények véletlen egybeesései, amelyeket szilárd módszertani irányelvnek fogadnak el, döntő szerepet játszhatnak. Okom van rá, hogy ezt előrebocsássam.

Ha kultúránk még az emberi fejekben született fogalmakat sem képes magába olvasztani, amenynyiben központi áramlatán kívül keletkeztek, bár alkotóik ugyanannak a kornak gyermekei, mint a többi ember, hogyan számíthatnánk arra, hogy képesek leszünk megérteni egy kultúrát, amely mindenben különbözik a miénktől, ha a világűrön át megszólít bennünket? Azt hiszem, nagyon is ideülik a hasonlat: a hangyák serege, amelynek számára igen hasznosnak bizonyult a halott filozófus. Amíg ilyen találkozásra nem volt példa, véleményemet túlzónak és különcködőnek tarthatták. De a találkozás megtörtént, és mi kudarcot vallottunk. Igazi experimentum crucis volt ez, döntő kísérlet, tehetetlenségünk bizonyítéka, és lám, nem vettük tudomásul, hogy mi következik ebből a bizonyítékból! Nem ingott meg az a mítosz, miszerint megismerő-képességünk egyetemes, készen állunk arra, hogy átvegyük és megértsük a nem földi, tehát merőben új információkat. És lám csak, üzenetet kaptunk a csillagokból, és annyira mentünk vele, mint a vadember, aki a legnagyobb bölcsek műveiből rakott tűznél melegedve azt hiszi, hogy nagyszerűen kihasználta, amit talált!

Hasztalan erőlködésünk történetét megírni talán hasznos lehet, legalább az Első Kapcsolat majdani, kései kutatójának. A közzétett beszámolók, a hivatalos jegyzőkönyvek ugyanis az úgynevezett sikerekre összpontosítják figyelmüket, vagyis arra a kellemes melegre, amely a kéziratmáglyából árad. A hipotézisekről, amelyeket egymás után kipróbáltunk, jóformán szó sem esik. Ez az eljárás, mint említettem, csak akkor megengedhető, ha a kutatás tárgya végül elválik a kutatóktól. Az iskolai fizikaórán a tanár nem szokott beszélni arról, milyen téves, pontatlan hipotéziseket állítottak fel a fizika megteremtői, milyen téves nézeteket hangoztattak, milyen sokáig tévúton járt Pauli, mielőtt helyesen megfogalmazta volna elvét; hány hibás koncepcióval próbálkozott Dirac, mielőtt a „lyukelmélet” szerencsés ötletére jutott. De a Masters Voice-terv története a kudarcok története, a tévelygésé, amely után nem találtuk meg a helyes utat, nem szabad hát egyetlen érvénytelenítő tollvonással keresztülhúzni bolyongásunk zegzugos nyomát, mert rajta kívül semmink sem maradt.

Sok idő eltelt azóta. Hosszú évekig vártam egy olyan könyvre, mint ez. Tovább — tisztán biológiai okokból — nem várhatok. Voltak jegyzeteim, amelyeket közvetlenül a Terv lezárása után készítettem. Később kiderül, miért nem a munka folyamán. Egyvalamit szeretnék még határozottan leszögezni: nem áll szándékomban, hogy munkatársaim fölé emeljem magam. Ott álltunk egy óriási lelet lábánál, olyan felkészületlenül és egyben magabiztosan, amennyire csak lehetséges. Azon nyomban mindenfelől körüljártuk, gyorsan, mohón és ügyesen, hagyományos gyakorlattal, mint a hangyák. Én a hangyák egyike voltam. Amit elmondok, egy hangya története.