Az Úr Hangja

NYOLC

Baloyne, Bear és Prothero kezdeményezésére kerültem be a Tervbe. Mint az első hetekben rájöttem, nem a kezdetnek rám bízott és a várt sikerrel koronázott feladat volt a fő oka annak, hogy kooptáltak a Tudományos Tanácsba. Volt a Tervnek elegendő szakembere, a legjobb fejek; csak éppen nem a megfelelőek, mert olyan nem akadt a világon. Én, aki már annyiszor hűtlenné váltam tiszta matematikámhoz, egyik tudományágtól a másikig röpködve, mint a lepke, jókora területen, a kozmogóniától az etológiáig, nemcsak mindenféle hasznos ismeretet felszedtem közben, nem ez volt a legfontosabb, de röpködésem során hozzászoktam a szentségtöréshez.

Kívülről jöttem, nem fűzött semmi kötelék új szerepem szent és megszentelt törvényeihez. Így könnyű szívvel megkérdőjeleztem azt, amire az adott tudomány veterán képviselői sohasem mertek volna kezet emelni. Elég ritkán építettem, de gyakran leromboltam a készen talált rendet, annyi makacs fáradozás gyümölcsét. Éppen ilyen emberre volt szükségük a Terv vezetőinek. Legtöbb emberük, főleg a természettudósok, arra hajlottak, hogy folytassák az addigi munkát, nem sokat törődve azzal, összeáll-e belőle valami egységes egész, amely megfelelne a csillagokból érkezett információs molochnak. Hiszen a csillaglevél rengeteg érdekes részletkérdést vetett fel, és csakugyan — már idéztem néhány példát — jelentős felfedezésekhez vezetett.

De az élcsapat, a nagy négyeké, lassanként felismerte, ha még nem is egész világosan, hogy olyan fakutatásba mennek bele, amely mögött mindinkább szétfoszlik az erdő képe; az immár olajozottan folyó rutinmunka elnyelheti magát a Tervet, feloldhatja az egyes tények és eredmények tengerében, és ezzel végleg elvész a lehetőség, hogy megértsék, ami történt. Földünk jelzést kapott a csillagokból, olyan gazdag tartalmú üzenetet, hogy kicsipegetett morzsáiból évekig elélhet egy sereg kutatócsoport, de maga az üzenet ezalatt szétfolyik a ködben, amelynek titokzatosságát eltakarja a tömérdek apró siker, s így egyre kevésbé idegesítő. Talán a lelki védelmi mechanizmusok léptek működésbe, vagy a megszokás, hiszen az embereket arra nevelték, hogy a jelenségek törvényszerűségeit felderítsék, és nem arra, hogy az okokat firtassák, amelyeknél fogva ilyen és nem más törvényszerűségek igazgatják a világot.

Az okok kérdésének megválaszolása hagyományosan a filozófia és a vallás dolga volt, nem a természettudósoké, akik ellenállnak a kísértésnek, hogy megértsék a teremtés mögött álló indítékokat. De itt egészen másképp alakult minden: az empirikus tudományok történelmi fejlődése során hitelét vesztett oknyomozás volt az egyetlen módszer, amelyhez még a győzelem reményét fűzhették. Metodikai szempontból természetesen nem volt szabad emberi indítékokat tulajdonítanunk annak, ami az atomok tulajdonságait létrehozta, de a kód Feladóinak valamiféle, bármily távoli hasonlósága a befogadókhoz több volt megnyugtató képzelgésnél — ezen a hipotézisen múlt az egész Terv sorsa. Márpedig nekem attól a perctől fogva, hogy betettem a lábam a MAVO-telepre, az volt a meggyőződésem, hogy nincs semmiféle hasonlóság, s ezért nem is tudjuk megérteni a csillaglevelet.^

Egyetlen percig sem bíztam az üzenet jellegéről szóló különféle feltevésekben. Áttelegrafált személy, „nagy agy” terve, információs plazmagép, szintetikus „uralkodó”, aki meg akarja hódítani a Földet, mindezt abból a szegényes kelléktárból merítették, amellyel a civilizációnk forgalomban levő technológiája rendelkezik. Mindezek a koncepciók, akárcsak a fantasztikus regények témái, a társadalmi életet tükrözték, elsősorban amerikai formájában, amelyet a század derekán sikerült külföldre is exportálni. Vagy divatos újdonságok, vagy a „mi győzzük le őket, vagy ők minket” játék elvén alapuló képzetek — és a fantázia lapossága, földhözragadtsága, egy rövid történelmi szakaszhoz kötöttsége sohasem tárult föl előttem világosabban, mint amikor ezekről a látszólag vakmerő, valójában elszomorítóan naiv hipotéziseket hallottam.

Egyszer dr. Mackensie-nél, a Terv főinformatikusánál vitatkoztunk, és sikerült az effajta ötletek visszájára fordításával felbosszantanom a jelenlevőket. Mackensie egyik fiatalabb munkatársa megkérdezte, hogy szerintem mi a jelzés, mert én bizonyára tudom, ha ilyen erélyesen cáfolom a mások véleményét.

— Talán Kinyilatkoztatás — feleltem. — A Szentírást nem kell feltétlenül papírra nyomtatni és aranybetűs vászonba kötni. Lehet plazmatömeg is. akár a Békatojás.

Nem mondtam komolyan, de ők készek voltak tudatlanságukat bármire felcserélni, csak a bizonyosság látszatát hozza, ezért őszintén eltöprengtek a szavaimon. És mindjárt szépen össze is állt minden: hogy ez az Ige, amely Testté lőn… (a „biogenezist elősegítő” effektusról, vagyis a Romney-Moeller-effektusról volt szó), hogy az indítékok, amelyek arra késztetnek valakit, hogy galaktikus viszonylatban az élet fejlődését támogassa, nem lehetnek „pragmatikusak”, önzők, technikaiak. Mert aki így jár el, az nyilván kívánatos és jó jelenségnek minősíti a biogenezist — az egész kozmoszban. Levelünk tehát úgyszólván a „kozmikus jóindulat” aktusa, és így szemlélve a „Jó Hír” tevékeny, hathatós, ténylegesen eredményes meghirdetése, olyan evangélium, amely képes önmagát megvalósítani, ha nincsenek is készséges hallgatói.

Úgy felpezsdültek, hogy észre se vették, amikor otthagytam őket, és visszamentem a szobámba. Az egyetlen dolog, amit biztosnak tartottam, a Romney-Moeller-effektus volt: a csillagkód növeli az élet keletkezésének valószínűségét. A biogenezis bizonyára enélkül is lehetséges — csak tovább tart, és alighanem az esetek kisebb százalékában valósul meg. Ebben a megállapításban volt valami biztató, mert a lényeket, akik így cselekedtek, tökéletesen megértettem.

Elképzelhető-e, hogy a jelzésnek ez a tisztán anyagi, életbarát oldala teljesen független a tartalmától, semmi köze hozzá? Az, hogy „életvédő” hatásán kívül semmilyen „értelmes információt” nem tartalmaz, lehetetlen — mint a Békatojás is bizonyítja. Hátha ez a tartalom valamiképpen párhuzamos a hordozó hatásával? Jól tudtam, milyen ingoványos terepre lépek; már kínálkozott a koncepció, hogy a kód olyan üzenet, amely tartalmával is „boldogítani”, „jót cselekedni” akart. De mint Voltaire olyan szépen mondja: amikor a padisahnak búzát szállítanak, törődik-e azzal a kapitány, hogy milyen jó ez a hajó egereinek?

A kintről jött vendégeket mi nem VlP-nek neveztük („Very important persons”), hanem Fem-nek, a „Feeble Minded”-ból. A gúnynév nem is abból a közkeletű nézetből eredt, hogy minden fontos személyiség gyengeelméjű, hanem egyszerűen abból, hogy keservesen kínlódtunk, amikor a Terv problémáit a tudományos szaknyelvet nem ismerő embereknek kellett elmagyaráznunk. Meg kellett például világítanunk azt a kérdést, hogy milyen összefüggés van a csillaglevél „életbarát formája” és tartalma között, amely utóbbiból egyelőre csak a Legyek Urát vezettük le. Kiötlöttük hát a következő hasonlatot.

Tegyük fel, hogy a nyomdai szedő fémbetűkből kiszed egy bekezdést. Ennek a bekezdésnek megvan a nyelvi jelentése. Azonkívül megtörténhet, hogy ha rugalmas, rezgő fémlapot húz végig a betűkön, hang keletkezik, amely véletlenül harmonikus akkordot is adhat. De az már egészen valószínűtlen, hogy az így keletkező hangok — puszta véletlenségből — Beethoven V. szimfóniájának első ütemeit adják ki. Ha mégis így volna, hajlamosak lennénk úgy vélni, hogy ezt a zenét nem a véletlen szülte, hanem valaki szándékosan rakta így a betűket, megfelelő méreteket és szóközöket választva. Az, ami „mellékes harmóniaként” a nyomdai szedés esetében nagyon kevéssé valószínű, a csillaglevél esetében már a lehetetlenséggel egyenlően valószínűtlen.

Más szóval: a közlemény életsegítő volta nem lehet a véletlen műve. A Feladó bizonyára szándékosan modulálta úgy a neutrínósugárzást, hogy „a biogenezist támogató” tulajdonsága legyen. Mármost a „forma” és „tartalom” ilyen együttlétezése okvetlenül magyarázatot kíván, a legegyszerűbb feltevés pedig azt sugallja, hogy ha a forma kedvez az életnek, akkor a tartalom is valamiképpen „pozitív”. Ha viszont elvetjük az „egyetemes jóindulat” hipotézisét, amely szerint a hordozó közvetlen életbarát hatásának „a címzettet segítő” levéltartalom felel meg, akkor szögesen ellentétes felfogásra vagyunk kárhoztatva, amely szerint a Feladó az „életbarátsága” révén „jóindulatú” üzenettel ördögi tartalmakat közölt, s ezek vesztébe sodorhatják a címzettet.

Ha azt mondom, „ördögi értelmezésre voltunk kárhoztatva”, nem úgy értem, hogy ez volt az én véleményem, egyszerűen feljegyzem, ami a Tervben történt. A hipotézisgyártásban megnyilvánuló makacsság kitűnik egyébként mindazokból a közzétett beszámolókból, amelyek a MAVO történetéről szólnak. A csökönyösség mindig kétpólusú volt: a levél vagy a „gyámolító jóindulat” aktusa, instrumentális tudásban részesít bennünket, márpedig civilizációnk ezt tartja a legfőbb jónak; vagy pedig ügyesen álcázott agresszió: az, ami a levél materializálásából keletkezik, uralma alá akarja hajtani a Földet, az emberiséget, sőt talán el is pusztítja. Mindig elleneztem a nézetek ilyen tehetetlen sarkítását. A Feladók lehetnek például racionális lények, amelyek élnek az „energiaalkalommal”: valamikor beindítottak egy „biofil-sugárzást”, majd amikor kapcsolatba kívánnak lépni a bolygók értelmes lakóival, egyszerű takarékosságból nem építenek külön adókat, hanem a már működő energiaforrást használják fel, és a neutrínósugárzással továbbítják a szöveget, amelynek a sugárzás „életbarát” jellegéhez esetleg semmi köze. Ha táviratot küldünk, annak tartalma sincs semmilyen egyértelmű összefüggésben a drót nélküli távíró elektromágneses hullámainak tulajdonságaival.

Bármennyire logikus ez, egészen más vélemények uralkodtak nálunk. Körmönfont hipotézisek keletkeztek — például, hogy a levél hatása „kétszintes”. Életet kelt, mint a kertész, aki magot szór a földbe; aztán újra eljön, hogy megnézze, az nőtt-e ki a földből, amit akart. A levél ezen a másik szinten, vagyis tartalmilag a kertész kapájának megfelelője — kigyomlálja az „elfajzott pszichozoikumokat”. Más szóval: a Feladók könyörtelenül meg akarják semmisíteni azokat az evolúciós úton keletkezett civilizációkat, amelyek nem úgy fejlődnek, „ahogyan kell”, tehát például az olyanokat, amelyek „önfelfaló”, „pusztító” és hasonló osztályokat alakítanak ki. Eszerint a biogenezis kezdetére és végére van gondjuk, az evolúció fájának gyökerére és koronájára. A levél tartalmi oldala bizonyos fajta címzetteknek holmi borotvát ajándékoz, hogy elvághassák vele a torkukat.

Idegenkedtem ettől a fantáziálástól. Úgy véltem: egy olyan civilizáció képe, amely effajta szokatlan módon megsemmisíti az „elfajzott” vagy „csökevényesen fejlett” társadalmakat, megint csak korunk jellemző félelmeit vetíti rá a levél titkára, erre az asszociációs tesztre. A Romney-Moeller- effektus arról látszik tanúskodni, hogy a Feladó a létezést, az életet „jó” dolognak tartja. De a következő lépéstől már óvakodtam: képtelenség, hogy a kód információs oldalának is „szándékos jóságot” tulajdonítsunk, vagy negatív előjellel lássuk el. A „fekete” gondolatok ösztönösen támadtak az emberekben, mikor a levélben foglalt ajándékot csak gyanakvásra érdemes trójai falónak minősítették: eszköz, de olyan, amely leigázza a földet, élőlény, de uralkodni akar fölöttünk.

Mindezek a koncepciók úgy cikáztak az ördögi és angyali pólus között, mint a légy két ablaküveg között: folyton nekiverődtek valamelyiknek. Megpróbáltam a Feladó helyzetébe képzelni magamat. Nem küldenek semmi olyat, amit szándékaimmal ellentétesen lehet felhasználni. Ismeretlen címzetteknek bármilyen eszközt küldeni annyi, mint kézigránátot osztogatni a gyerekeknek. Hát akkor mit küldtek? Egy ideális társadalom tervét, „ábrákkal” ellátva, amelyek bemutatják a szükséges energiaforrásokat (ez volna a Legyek Ura)? De az ilyen terv saját elemeitől, vagyis az egyes lényektől függő rendszer. Nincs olyan rendszer, amely minden helyen és időben optimális volna. Az effajta tervnek figyelembe kell vennie az egyedek biológiáját — és nem hittem, hogy az ember ebből a szempontból valamiféle kozmikus állandó volna.

Eleinte nem gondoltunk rá, hogy a levél egy „bolygóközi beszélgetés” töredéke lehet, amelyet puszta véletlenségből kihallgattunk. A közlemény folyamatos ismétlődése másra vallott, hiszen a beszélgetés nem abból áll, hogy az egyik partner éveken át ugyanazt ismételgesse, mindig elölről kezdve. Csakhogy itt megint beugrott az időskála kérdése. A közlemény legalább két éve változatlan formában érkezik a Földre — ennyi biztos. Talán automata berendezések „társalognak”, és az egyik fél készüléke addig sugározza a maga közleményét, amíg jelzést nem kap, hogy az üzenetet vették? Ebben az esetben ezer évig is tarthat az ismételgetés, ha a társalgó civilizációk elég messze vannak egymástól. Sejtelmünk sem volt, hogy az „életkeltő sugárzásra” rá lehet-e vinni különböző tartalmakat — mindenesetre elég valószínűnek látszott.

A „kihallgatott beszélgetés” verziója mindamellett nagyon valószínűtlennek tűnt. Ha a „kérdéseket” évszázadok választják el a „válaszoktól”, az ilyen információcserét bajosan nevezhetjük „beszélgetésnek”. Elképzelhetőbb, hogy mindegyik fél önmagáról közöl fontos tudnivalókat. De akkor nem egyetlen sugárzást kellett volna vennünk, hanem legalább kettőt. Márpedig nem így volt. A neutrínó-,éter”, ha hihetünk az asztrofizikusok készülékeinek, tökéletesen üres — kivéve azt az egyetlen közlőcsatornát. Ez volt a legfőbb bökkenő. A legegyszerűbb magyarázat úgy hangzott, hogy nincs sem beszélgetés, sem két civilizáció, csak egy, amely izotrop-jelzést sugároz. Ha pedig ennyiben maradtunk, kezdhettük elölről a fejtörést a jelzés kettős arculatáról. da capo al fine.

Lehetséges persze, hogy a levél tartalma viszonylag egyszerű. Például csupán egy gép szerkezetrajza, hogy kapcsolatba léphessünk a Feladókkal. „Adóállomás tervrajza”, a „szerkezeti elemek” meg olyasmik, mint a Békatojás. Mi pedig tanácstalanul forgatjuk az ábrát, mint kisgyerek egy rádió kapcsolási rajzát, de semmi mást nem tudunk csinálni, mint hogy becsavarunk néhány csavart. De az is lehet, hogy a levél „testet öltött” pszichokozmogóniai elmélet, amely elmagyarázza, hogyan keletkezik, hol helyezkedik el és hogyan működik az értelmes élet a metagalaktikában. Ha elvetjük a manicheus előítéleteket, amelyek azt sugalmazzák, hogy a Feladó okvetlenül vagy jót akar nekünk, vagy rosszat (esetleg „jót és rosszat” egyszerre, például ha mi „rossznak” tartjuk azt, amit ő a maga ismérvei szerint „jónak” szánt) — a találgatás a fentiekhez hasonló, egyre szabadabban szárnyaló ötleteket szül, és éppúgy zsákutcába vezet, mint a Terv gyakorlati embereinek szakmai szemellenzője, amely miatt a tulajdon izgalmas felfedezéseik aranyketrecének foglyai lettek. Azt hitték, legalábbis néhányan közülük, hogy a Legyek Urának vizsgálatával végül is eljuthatunk a Feladók titkának lényegéhez, ahogy a fonal elvezet a gombolyaghoz. Én úgy vélekedtem, hogy ez kényszerű okoskodás: mivel nincs semmi egyebük a Legyek Urán kívül, görcsösen ragaszkodnak a kutatásaikhoz. Igazat is adtam volna nekik, ha természettudományos problémáról van szó, de nekünk mással kellett megbirkóznunk — hiába vegyelemezzük a tintát, amellyel levelet írtak nekünk, abból sohasem ismerjük meg a levélíró szellemi tulajdonságait.

Talán jobb lett volna, ha szerényebbre fogjuk szándékainkat, és a fokozatos megközelítések módszerével fürkésszük a Feladók szándékait? De akkor is felmerül a makacs kérdés: miért kapcsolták össze az értelmes befogadóknak szánt közleményt a biofil hatással?

Első pillantásra ez nemcsak rendkívüli, hanem képtelen párosítás. Először is, általános jellegű okoskodásunk arra mutat, hogy a Feladók civilizációja szinte hihetetlenül régi. A jelzés kibocsátása — becsléseink szerint — legalább a Nap energiájával mérhető kapacitású berendezést igényel. Ekkora költség egyetlen társadalomnak sem lehet közömbös, bármilyen fejlett az asztrotechnikája. A Feladók tehát nyilván abban a meggyőződésben cselekedtek, hogy „beruházásuk” kifizetődő — ha nem is az ő számukra —, vagyis életfakasztó hatása tényleges és biztos. Igen ám, de jelenleg az egész metagalaktikában viszonylag kevés bolygón uralkodnak olyasféle körülmények, mint Földünkön négymilliárd évvel ezelőtt. Nagyon kevés az ilyen bolygó, mert a metagalaktika már jócskán felnőtt, sőt korosodó csillagszervezet, egymilliárd év sem kell hozzá, és öregedni kezd. Ifjúkora, mikor dúsan termettek benne a bolygók, régen elmúlt. Akkor született, a többi között, a Föld is. A Feladók ezt nyilván tudják. Nem ezer éve küldik tehát jelzésüket, nem is millió éve. Attól féltem — mert csak félelemnek nevezhetem azt az érzést, amely e gondolatot kísérte —, hogy milliárd éve küldik! De ha így van, akkor — mellőzve most azt a problémát, hogy egyáltalán nem tudjuk elképzelni, miféle alakulattá fejlődhet egy társadalom ilyen iszonyatos hosszú geológiai idő alatt —, a jelzés kettősségének kérdésére egyszerű, sőt kézenfekvő válasz adódik. Talán ősidők óta küldik az „életfakasztó sugárzást”, majd amikor úgy döntöttek, hogy megkezdik a bolygóközi kommunikációt, nem fabrikáltak ehhez új technológiát és adókat, hanem felhasználták a már működő sugárzást. Csak a célnak megfelelően modulálni kellett a sugárzást. Lehetséges, hogy csak egyszerűen takarékosságból adták fel nekünk ezt a fogas kérdést? Hiszen a modulációs program roppant műszaki és informatikai problémákat vet fel — igen, minekünk, de nekik? Itt megint kicsúszott a lábam alól a talaj. Közben tovább folyt a kutatás: számtalan módszerrel próbálták különválasztani a jelzés „információs frakcióját” a „biofil frakciótól”. Nem sikerült. Tanácstalanok voltunk, de még nem adtuk fel a reményt.