Az Úr Hangja

TIZENHÁROM

A probléma, a szakkifejezések burkából kihámozva, egyszerű volt. Ha Prothero nem tévedett, és a további kísérletek megerősítik a korábbiakat, lehetségesnek bizonyul olyan atomrobbanást kiváltani, amely fénysebességgel haladva nem ott fejti ki pusztító hatását, ahol kiváltották, hanem másutt, a földkerekség tetszés szerint kiválasztott pontján. Amikor legközelebb találkoztunk, Donald megmutatta a készülék eszmei vázlatát és az első számításokat, amelyekből kiderül, hogy ha az effektus a hatóerő és a távolság növelésekor is lineáris marad, mindkettő korlátlanul növelhető. Akár a Holdat is felrobbanthatjuk, ha a Földön kellő mennyiségű hasadóanyagot halmozunk fel, és a Holdra irányítjuk a reakciót.

Szörnyű napok voltak, de talán még rosszabbak az éjszakák, amikor minden oldalról meghánytam-vetettem az ügyet. Protherónak még kellett egy kis idő a készülék megépítéséhez. McHill dolgozott rajta, mi pedig Donalddal az adatok elméleti feldolgozását végeztük, persze tisztán fenomenalisztikus felfogásban. Nem is beszéltük meg, hogy együtt csináljuk — valahogy magától adódott ez a közös munka. Életemben először kellett számításaimnál bizonyos „konspirációs minimumot” alkalmaznom, vagyis: minden jegyzetet megsemmisíteni, a számítógép memóriáját mindig törölni, és Donaldnak még közömbös ügyekben sem telefonálni, mert beszélgetéseink számának felszökése nemkívánatos érdeklődést kelthet. Féltem kissé Baloyne és Rappaport vesékbe látó pillantásától, de úgyis ritkábban találkoztunk. Yvornak rengeteg dolga volt, mert a befolyásos McMahon szenátor látogatását vártuk, Rush barátjáét, aki nagy szolgálatokat tehet nekünk. Rappaport meg akkoriban folyton az informatikusokkal tanácskozott.

Máskülönben nem nagyon figyelte senki, mit csinálok, hiszen mint a Tanács afféle „tárca nélküli” tagja, a „nagy ötök” egyike, még forma szerint sem tartoztam semelyik munkacsoporthoz, szabadon rendelkezhettem az időmmel. Senkinek sem tűnt fel, hogy késő éjszakáig üldögélek a főszámítógép előtt, hiszen azelőtt is ezt csináltam, csak más okokból. Kiderült, hogy McMahon látogatása előtt Donald nem tudja befejezni a készüléke építését. Nem akarta feltűnő anyagrendelésekkel kíváncsivá tenni az adminisztrációt, inkább egyszerűen kölcsönkérte a szükséges alkatrészeket más csoportoktól, ilyesmi régebben is gyakran előfordult. De arra is gondolnia kellett, hogy többi embere számára feladatokat találjon ki, méghozzá nem látszatmunkákat.

Nemigen tudnám megmondani, miért volt olyan fontos neki, hogy mielőbb hozzáfoghasson a kísérletekhez. A nagyobb készülékkel végzendő kísérletek pozitív (vagy jobban mondva, negatív) eredményének további kihatásairól szinte sohasem beszéltünk, de bevallom, hogy amikor félálomban révedezve a megoldáson töprengtem, még az is megfordult a fejemben, hogy kinevezem magamat a bolygó diktátorának, vagy Donalddal duumvirátusban töltjük be ezt a tisztet, természetesen a közjó érdekében. Tudjuk egyébként, hogy a történelemben majdnem mindenki a köz javára törekedett, és azt is tudjuk, mi lett ebből. A Donald készülékénél álló ember csakugyan megsemmisítéssel fenyegethetne minden hadsereget és országot. Mégsem vettem ezt a tervet komolyabban fontolóra, nem elszántság híján — megítélésem szerint már úgysem volt vesztenivalónk —, hanem azért, mert teljesen biztosra vettem, hogy egy ilyen próbálkozás csak katasztrófával végződhet. Ilyen módszerrel nem lehet békét hozni a Földre — és vad fantáziálásomat csak azért vallom be, hogy lelkiállapotomról képet adjak.

Ezeket az eseményeket — meg a továbbiakat — számtalanszor leírták, de mindig elferdítve. A tudósok, akik megértették aggályainkat, vagy személyes rokonszenvet is éreztek irántunk, mint például Baloyne, úgy állították be a dolgot, mintha a Terv sajátos módszertani gyakorlatához híven cselekedtünk volna, vagy legalábbis nem azzal a szándékkal, hogy bármilyen eredményt eltitkoljunk. A bulvársajtó viszont az Eeney „barátunktól” kapott anyagok alapján hazaárulónak és kémnek nevezett ki minket, ebben a szellemben íródott például Jack Sleyer híres riportsorozata, a The MAVO Conspiracy. Azt, hogy ez a lárma nem juttatott minket az illetékes kongresszusi bizottság büntető fóruma elé, mint holmi gyalázatos machináció elkövetőit, a kedvező hivatalos verzióknak, Rush diszkrét támogatásának és végül annak köszönhettük, hogy mire az ügy a nyilvánosság elé került, már nem volt különösebb jelentősége.

Igaz, kínos beszélgetéseket kellett lefolytatnom egyes politikusokkal, de mindig ugyanazt hajtogattam nekik: korunk antagonizmusait ugyanolyan átmeneti jelenségnek tartom, amilyen átmeneti volt Nagy Sándor vagy Napóleon birodalma. A világválságok csak addig oldhatók meg hadászati szinten, amíg az ilyen eljárásból nem következhet az emberiség mint biológiai faj teljes pusztulása. Ha az egyenlet egyik tagja a faj érdeke, a választás automatikusan eldől, és nincs értelme az amerikai hazafiságra, a demokráciára vagy bármi másra hivatkozni. Akinek más az álláspontja, azt én az emberiség virtuális gyilkosának tekintem. A Terven belüli válság elmúlt, de jönnek majd más válságok. A technológia fejlődése megzavarja világunk egyensúlyát, és semmi sem ment meg bennünket, ha e helyzet megértéséből le nem vonjuk a gyakorlati következtetéseket.

A beígért szenátor meg is jelent a kíséretével együtt, és illő fogadtatásban részesült. Tapintatosan viselkedett, nem folytatott velünk olyan beszélgetéseket, mint a fehér ember társalgása a Vadakkal. Közeledett az új költségvetési év, ezért Baloyne nagyon fontosnak tartotta, hogy a szenátor minél jobb véleménnyel legyen a Terv munkájáról és eredményeiről; legjobban a saját diplomáciai képes ségeiben bízott, hát igyekezett egy percre sem tágítani McMahon mellől. De a szenátor ügyesen kisiklott a karmai közül, és meghívott egy kis beszélgetésre. Mint később rájöttem, azért, mert a beavatott washingtoni körökben már „az ellenzék vezérének” számítottam, és a szenátor meg akarta tudni, miben is áll az én különvéleményem. Pedig az ebéd alatt eszembe sem jutott. Az ilyen ügyekben és játszmákban fürgébb Baloyne mindent megtett, hogy rábírjon a kívánatos viselkedésre, de közöttünk ült a szenátor. Így csak beszédes, diszkrét és egyben figyelmeztető arcjátékkal üzenhetett nekem. Elmulasztotta ugyanis, hogy jó előre kioktasson, ezt most be akarta pótolni, és mihelyt felálltunk az asztaltól, már ugrott is felém, de McMahon szívélyesen karon fogott, és elvezetett a lakosztályába.

Nagyon jó Martellel kínált meg, biztosan magával hozta, mert a szálló vendéglőjében még sosem láttam ilyet. Üdvözleteket adott át közös ismerőseinktől, tréfásan sajnálkozását fejezte ki, hogy vajmi keveset ért híres műveimből, aztán hirtelen, amúgy mellesleg megkérdezte, végül is megfejtettük-e a kódot, vagy nem. Ezzel bejött az én utcámba.

Négyszemközt beszélgettünk, mert a szenátor sleppjét közben végigvezették azokon a laborokon, amelyeket „kiállításnak” becéztünk.

— Igen is, meg nem is — mondtam. — Tud-e ön kapcsolatot teremteni egy kétéves gyerekkel? Ha az ő nyelvén beszél, akkor igen, de mennyit ért meg a gyerek az ön szenátusi költségvetési beszédéből?

— Semennyit — felelte. — De miért mondja, hogy „igen is, meg nem is”, ha valójában csak „nem”?

— Mert valamit mégiscsak tudunk. Látta a „kiállításunkat”…

— Hallottam a maga bizonyításáról. Bebizonyította, hogy a levél egy objektum leírása, igaz? A maguk Békatojása ennek az objektumnak egy része, vagy nem?

— Nézze, szenátor úr — mondtam —, nem szabad haragudnia, ha nem hangzik elég világosan, amit mondani fogok. Nem tudom másképp elmondani. A mi munkánkban, vagyis inkább eddigi kudarcunkban a laikus lényegében azt találja érthetetlennek, hogy részben megfejtettük a kódot, aztán elakadtunk, pedig a rejtjelezési szakemberek azt mondják, hogy ha egy kódot részben sikerült megfejteni, a többi már gyerekjáték. Igaz?

Csak bólintott. Láttam, hogy figyelmesen hallgat.

— Általános értelemben kétfajta nyelvet ismerünk. Közönséges nyelveket, amelyeket az emberek használnak, és olyan nyelveket, amelyeket nem az ember hozott létre. Ilyen nyelven szólnak egymáshoz az élő szervezetek: a genetikai kódra gondolok. Ez a kód nem a természetes nyelv változata, mert nemcsak információt tartalmaz az élő szervezet felépítéséről, hanem saját maga képes ezt az információt élő szervezetté átalakítani. Ez a kód tehát kultúrán kívüli. Ahhoz, hogy az emberek természetes nyelvét megértsük, feltétlenül tudnunk kell valamennyit a kultúrájukról is. A genetikai kód tartalmának megismeréséhez viszont nem szükséges a kultúra semmilyen tulajdonságának ismerete. Csak megfelelő fizikai, kémiai és hasonló ismeretekre van szükség.

— Tehát a részleges megfejtés arról tanúskodik, hogy a levél olyasféle nyelven íródott, mint a genetikai kód?

— Ha ennyi volna az egész, nem fájna a fejünk. Rosszabb a helyzet, mert a valóság, mint általában, sokkal bonyolultabb. A „kulturális nyelv” és „akulturális nyelv” közötti különbség nem abszolút, sajnos. Pedig azt hittük, abszolút. Sok ilyen illúziót tápláltunk, és roppant nehezen tudunk megszabadulni tőlük. Említette az én matematikai bizonyításomat. Az, hogy ilyen matematikai bizonyítást sikerült levezetnem, csupán arról tanúskodik, hogy a levél nyelve nem sorolható ugyanabba a kategóriába, amelybe a mi természetes nyelvünk. De abból, hogy a genetikai kódon és a természetes nyelven kívül másfajtát nem ismerünk, még nem következik, hogy nincsenek is más fajták. Feltételezem, hogy léteznek másfajta nyelvek, és egy ilyenen íródott a levél.

— És milyen lehet az a másfajta nyelv?

— Csak nagy általánosságban tudom elmagyarázni. Leegyszerűsítve a dolgot, az élőlények az evolúció során úgy „kommunikálnak”, hogy bizonyos mondatokát „mondanak”. Ezek a genotípusok, a bennük lévő „szavak” pedig a kromoszómák. De ha egy tudós megmutatja önnek a genotípus szerkezeti modelljét, akkor ön már nem „akulturális kódot” lát, mert a tudós lefordította a genetikai kódot, például a kémiai szimbólumok nyelvére. Nos, hogy a lényegre térjek, már sejtjük, hogy az „akulturális nyelv” valami olyasféle, mint Kant „magánvalója”. Ez a kód éppolyan megfoghatatlan, mint a magánvaló dolog. Az, ami a kultúrából származik, és az, ami a „természetből”, vagyis „ma gából a világból” származik, minden közleményben két tényező elegyeként mutatkozik meg. A merovingok nyelvében vagy a republikánus párt politikai jelszavainak nyelvében a „kultúra” százalékaránya igen nagy, és csak kevés benne a „közvetlenül a világból származó elem”. A fizika nyelvével nagyjából fordítva áll a dolog: sok benne a „természetes”, a „magából a természetből” származó, és kevés az, amit a kultúra alakított ki. De a tökéletes „akulturális” tisztaság állapota elvileg elérhetetlen. Illúzió az az elképzelés, hogy ha borítékba zárva atommodelleket küldünk egy másik civilizációnak, „levelünkben” nem lesz semmilyen kulturális adalék. Csökkenthetjük az adalékot, akár elég kicsire, de soha senki az egész kozmoszban nem tudja nullára csökkenteni.

— A levél „akulturális” nyelven íródott, de mégis belevegyül a Feladók kultúrája? Így érti? Ez a nehézség?

— Ez az egyik nehézség. A Feladók kultúrája és egzakt, hogy úgy mondjam, természettudományos ismeretanyaga egyaránt különbözik a miénktől. Ezért a nehézség legalább kétlépcsős. Azt, hogy milyen a kultúrájuk, nem tudjuk kitalálni, sem most, sem ezer év múlva, legalábbis azt hiszem. Ezt ők is nyilván tudják. Ezért olyan információt küldtek, amelynek megfejtéséhez kultúrájuk ismerete majdnem biztosan szükségtelen.

— A kulturális tényező tehát nem akadály?

— Még azt sem tudjuk, szenátor úr, hogy mi a legfőbb akadály. Becsléseket készítettünk a levél bonyolultsági fokáról. Nagyjából megfelel az általunk ismert társadalmi és biológiai rendszerekének. A társadalmi rendszerekről nincs semmilyen elméletünk, ezért kénytelenek voltunk a levélhez „rendelt” modellként a genotípusokat felhasználni, azaz nem is magukat a genotípusokat, hanem a tanulmányozásukhoz használt matematikai apparátust. Oda lyukadtunk ki, hogy a kódhoz viszonylag még a leginkább hasonlító objektum az élő sejt vagy az egész élő szervezet. Ebből egyáltalán nem következik, hogy a levél csakugyan valamiféle genotípus, csak annyit mondhatunk, hogy az általunk ismert dolgok közül, amelyeket összehasonlításul a kódhoz „rendelhetünk”, a genotípus a legalkalmasabb erre a célra. Érti, milyen óriási kockázattal jár ez a helyzet?

— Nem nagyon. Hol itt a kockázat? Ha az a kód mégsem genotípus, akkor nem tudják megfejteni, és kész. Vagy másra gondol?

— Nézze, mi úgy csinálunk, mint a viccbeli ember a sötét utcán: nem mindenütt keressük az elgurult pénzdarabot, hanem csak a lámpa alatt, mert ott világos van. Tudja, milyenek a gépzongoraszalagok?

— Hogyne, a megfelelő helyeken kilyuggatott szalagok.

— Akkor képzelje el, hogy a gépzongorába véletlenül beleillik egy számítógép programszalagja, és noha a programnak az égvilágon semmi köze sincs a zenéhez, hanem például egy ötödfokú egyenletre vonatkozik, a gépzongorába helyezve hangokat produkál. És az is előfordulhat, hogy ez a zörej nem puszta hangzavar lesz, hanem itt-ott valami dallam vehető ki belőle. Érti, mire célzok ezzel a hasonlattal, ugye?

— Azt hiszem. Úgy véli, hogy a Békatojás ilyen „dallam”? Gépzongorába tették a szalagot, pedig számítógépbe való?

— Igen. Pontosan ez a véleményem. Aki a számítógépszalagot gépzongorához használja, tévedésben van, és könnyen lehetséges, hogy mi ezt a tévedést hittük sikernek.

— De hát a két csoport egymástól teljesen függetlenül állította elő a Békatojást és a Legyek Urát! És mind a kettő ugyanaz az anyag!

— Ha önnek van otthon egy gépzongorája, de számítógépről még sohasem hallott, a szomszédjával pedig ugyanez a helyzet, akkor mi történik? Ha találnak valahol egy számítógépszalagot, nagyon valószínű, hogy mind a ketten ugyanazt csinálják vele: beteszik a gépzongorába, mert más lehetőségről nem is tudnak.

— Értem. És önnek ugyebár ez a hipotézise?

— Igen, ez a hipotézisem.

— Valami nagy kockázatot emlegetett. Mi az?

— Ha a számítógépszalagot gépzongorába teszik, abból semmi baj nem történhet, ártalmatlan félreértés. De lehetséges, hogy a mi esetünkben másképp áll a helyzet, és a tévedés következményei kiszámíthatatlanná válnak.

— Hogyan?

— Azt nem tudom. Olyasféle tévedésre gondolok, mint amikor egy háziasszony cimet helyett ciánt olvas a szakácskönyvben, és megmérgezi az egész társaságot. Gondolja meg: mi azt csináltuk, amit meg tudtunk csinálni, tehát a magunk tudásának, a magunk primitív vagy téves nézeteinek kényszerzubbonyába bújtattuk a kódot.

McMahon tudni akarta, hogyan lehetséges ez, mikor az egész feladat annyira hasonlít a rejtjelfejtéshez. Látta a Legyek Urát. Lehet-e a kód hibás megfejtésével ilyen bámulatos eredményre jutni? Elképzelhető, hogy ez a fordításrészlet, mármint a Legyek Ura egyszerűen leiterjakab?

— Elképzelhető — feleltem. — Ha megtáviratoznánk valahová az ember genotípusát, és a címzett csak a fehér vérsejteket tudná belőle szintetizálni, ott állna valami amőbafélével és egy halom felhasználatlan információval. Nem állíthatjuk, hogy az, aki az emberi genotípus alapján vérsejteket állít elő, helyesen fejtette meg a táviratot.

— Ekkorák a különbségek?

— Ekkorák. Az egész kódinformáció 2–4 százalékát használtuk fel, de még ebbe a pár százalékba is belecsempészhettük, körülbelül harmadrész arányban, a magunk találgatásait, azt, amit sztereokémiái, fizikai és más ismereteink jóvoltából mi adtunk hozzá a fordításhoz. Aki ilyen keveset fejt meg az ember genotípusából, még egy vérsejtet sem tudna összehozni. Legfeljebb valami élettelen fehérjekocsonyát. Egyébként az a véleményem, hogy roppant tanulságos volna, ha ilyen kísérleteket végezhetnénk az emberi genotípussal, amelyet már vagy hetven százalékban megfejtettek. De hát ilyesmire se időnk, se pénzünk.

Megkérdezte, mekkorára becsülöm az evolúciós különbséget a Feladók és az emberiség között. Von Hoerner és Bracewell statisztikáiból az következne, feleltem, hogy a legnagyobb valószínűség szerint először egy körülbelül tizenkétezer éves civilizációval lépünk kapcsolatba, de a magam részéről lehetségesnek tartom, hogy a Feladók akár egymilliárd évesek. Az „életfakasztó” jelzés kibocsátására nincs más ésszerű magyarázat, hiszen néhány ezredév alatt a sugárzásnak nem volna semmi hatása.

— Elég hosszú időre választhatják a kormányukat — jegyezte meg McMahon. Aztán érdeklődött, mi a véleményem: van-e értelme folytatni a munkát, ha így állnak a dolgok?

— Tegyük fel, hogy egy kis zsebmetsző ellopja öntől a csekkfüzetét és hatszáz dollárt — feleltem. — A csekkfüzetet nem tudja felhasználni, nem veheti ki a bankból az ön millióit, mégis úgy érzi, hogy jó fogást csinált, mert az a hatszáz dollár rengeteg pénz neki.

— Mi vagyunk a kis zsebmetsző?

— Igen. Évszázadokig is elélhetünk a morzsákból, amelyek a fejlett civilizáció asztaláról lehullanak. Már amennyiben okosan viselkedünk.

Talán mondtam volna erről még valamit, de lenyeltem. Most azt tudakolta, mi a személyes véleményem a levélről és a Feladókról.

— Nem racionalisták, legalábbis a mi fogalmaink szerint — válaszoltam. — Tudja-e, szenátor úr, hogy mekkora önköltséggel dolgoznak? Tegyük fel, 1049 erg nagyságrendű energiával rendelkeznek. Egyetlen csillag kapacitása, márpedig a jelzés sugárzásához csillag kell, annyi nekik, mint nekünk az Államokban egy nagy erőmű kapacitása. Mit gondol, beleegyezne a mi kormányunk, hogy például a Boulder Dam energiáját évszázadokig, évezredekig arra fordítsuk, hogy lehetővé tegyük az élet kialakulását más csillagok bolygóin, ha ilyen parányi energiával ez lehetséges volna?

— Szegények vagyunk mi ehhez.

— De a jótékony célra fordított energia százalékaránya azonos a két esetben.

— Egy dollárból tíz cent pénzügyi szemmel nem ugyanannyi, mint tízmillió dollárból egymillió.

— Igen, de nekünk milliárdjaink vannak. A Feladók és a Föld között nagy fizikai távolság van, de még nagyobb morális távolság, mert nálunk, a saját bolygónkon, éhező népek vannak, ők meg azzal törődnek, hogy a Kentaur, a Hattyú és a Cassiopeia bolygóin megszülessen az élet. Nem tudom, mit tartalmaz a levél, de eszerint biztosan nem olyasmit, ami árthat nekünk. A kettő nem fér össze. Persze, igaz, egy darab kenyértől is meg lehet fulladni. Én úgy látom: ha egész rendszerünkkel, történelmünkkel átlagosnak számítunk a világmindenségben, akkor a levél részéről nem fenyeget minket veszély. Mert ezt kérdezte, ugye? Hiszen bizonyára ismerik a világegyetem „pszichozoikus állandóját”. Ha rendellenes kisebbség vagyunk, sebaj, bizonyára az ilyeneket is figyelembe vették. De ha ritka kivétel vagyunk, olyan torzszülött, amilyen ezer galaktika közül egyben adódik tízmilliárd

évenként egyszer. Akkor bizony meglehet, hogy ilyesmire nem számítottak, ez a lehetőség nem szerepelt a terveikben és szándékaikban. Egyszóval, ők semmiképpen sem hibásak.

— Maga valóságos Kasszandra — dörmögte McMahon, és láttam rajta, hogy nincs tréfás kedvében, akárcsak én. Beszélgettünk még, de semmi olyat nem mondtam, ami gyanút kelthetett volna benne, vagy elárulta volna, hogy a Terv új szakaszába lépett. De búcsúzáskor kényelmetlenül éreztem magam, mert így is az volt a benyomásom, hogy túl sokat beszéltem — főleg a vége felé. Biztosan a tekintetem, az arckifejezésem volt olyan kasszandrai, hiszen a szavaimra gondosan ügyeltem.

A szenátor még nálunk időzött, amikor visszatértem számításaimhoz. Baloyne-nal csak a vendég távozása után találkoztam. Yvor bosszús és kedvetlen volt.

— McMahon? — kérdezte. — Idegesen jött, elégedetten ment el. És tudod, miért? Nem tudod? Mert a kormányzat attól félt, hogy túl nagy sikert találunk elérni. Fél az olyan felfedezésektől, amelyeknek katonai kihatásuk lehet.

Leesett az állam.

— Ezt mondta neked? — kérdeztem. Baloyne mérges lett: ekkora naivitást!

— Hogy mondhatott volna ilyet?! — horkant fel. — De világos, mint a nap! Azt szeretnék, ha semmire se jutnánk, vagy legalább azt sütnénk ki a végén, hogy üdvözlőkártyát kaptunk, a Feladó minden jót kíván, és csókoltat minket. Ezt nagy hajcihővel nyilvánosságra hozhatnák, és el lennének ragadtatva. McMahon nagyon messzire ment. Te nem ismered, nem is tudod, mennyire óvatos ember. Mégis elkapta Romney-t, és négyszemközt kifaggatta a Békatojás minden elképzelhető technológiai következményéről. A legmesszebbmenőkig! És Donalddal is erről beszélt.

— Na és mit mondtak neki? — érdeklődtem. Donald felől nyugodt lehettem. Hallgat, mint a sír.

— Hát, tulajdonképpen semmit. Illetve, azt nem is tudom, hogy mit mondott Donald, de Romney kijelentette, hogy legfeljebb a rémálmait mesélhetné el, mert ébren semmit sem lát.

— Akkor jó.

Nem is titkoltam örömömet. De Baloyne-on a depresszió jelei mutatkoztak: hajába túrt, fejét rázta, sóhajtozott.

— Idejön Learney — mondta. — Van valami elmélete a témánkról. Kiagyalt egy koncepciót. Nem tudom pontosan, mi az, mert McMahon csak az utolsó pillanatban mondta, amikor beszállt a kocsijába.

Learney-t ismertem: kozmogóniával foglalkozik, valamikor Hayakawa tanítványa volt, de csak valamikor, mert sokak szerint régen túltett a mesterén. Csak azt nem értettem, mi köze lehet az ő szakmájának a Tervhez, és egyáltalán honnan tud róla.

— Hát hol élsz te? Nem érted, hogy a kormányzat másokkal is csináltatja a munkánkat? Nem elég, hogy folyton a körmünkre néznek, most még ez is!

El sem akartam hinni. Megkérdeztem, honnan szedi ezt. Lehetséges, hogy valahol működik egy Ellenterv, egy kontrollcsoport, amely ugyanezt a munkát végzi? Baloyne szemlátomást nem tudott semmi közelebbit, de mert nagyon nem szereti bevallani, ha valamit nem tud; úgy begurult, hogy mire az éppen arra jövő Dill és Donald is csatlakozott hozzánk, már azt kiabálta, hogy ebben a helyzetben neki kötelessége azonnal benyújtani a lemondását!

Ezt már korábban is elmennydörögte néhányszor, Baloyne ugyanis képtelen kislángra csavarni magát, ekkora energiát pedig csak operai ágálással lehet levezetni. De ezúttal is addig győzködtük, amíg igazat adott nekünk, lecsillapodott, és már menni készült, ám hirtelen eszébe jutott, hogy én is beszéltem McMahonnal, és vallatóra fogott, hogy mit mondtam neki. Nagyjából elismételtem az egész párbeszédet, csak a Kasszandrát hagytam ki, s ezzel véget ért a szenátori látogatás epilógusa.

Nemsokára kiderült, hogy Donaldnak több időre van szüksége az előkészületekhez, mint gondolta. Én is vért izzadtam, az elmélet kezdett összekuszálódni. Különféle trükkökkel próbálkoztam, a kézi számítógép (ahogy nevezték) nem volt elég, folyton be kellett járnom a fő számítóközpontba, ami nem tartozott a gyönyörűségek közé, mert éjjel-nappal orkánszerű szél süvített, és mire az ember száz lépést ment az utcán, szeme-szája tele lett homokkal, még a gallérja mögé is befurakodott a homok.

Még mindig nem értettük azt a működési mechanizmust, amelynek jóvoltából a Békatojás elnyeli a termelt nukleáris energiát, és azt sem tudtuk, hogyan szabadul meg a mikrorobbanások maradványaitól, amelyek mind kemény gammasugárzású izotópok, főleg ritka földfémek izotópjai. Donald meg én összehoztuk a jelenség elméletét, amely egész jó kísérleti eredményeket ígért — de csak visszamenőleg, úgy értem, csak az ismert szinten. Amikor nagyobb arányokban ismételtük meg a kísérleteket, az eredmény nem felelt meg a várakozásnak. Donald effektusa, amelyet Trexnek nevezett el (Transport of Explosion), nagyon könnyen kiválthatónak bizonyult. Prothero vett egy cseppnyit a Békatojásból, üveglapok közé helyezte, és mihelyt a réteg monomolekuláris lett, egész felületén beindult a hasadási reakció, de nagyobb „adagoknál” felrobbant a készülék (az előző, régi modell). Erre azonban senki sem figyelt fel: a laborokban olyan durrogás volt, mintha robbanóanyagokkal kísérleteznének. Kérdésemre Donald elmagyarázta, még csak el sem mosolyodva, hogy emberei a ballisztikus hullámok terjedését vizsgálják a Békatojásban. Ezt a témát találta ki nekik, hogy a lövöldözés elnyelje a mi kísérleteink zaját!

Igen ám, de az elmélet kifolyt a kezem közül. Láttam én, hogy már rég nem maradt belőle semmi, csak nem vallottam be magamnak. Rengeteg munka volt vele, és azért is ment olyan nehezen, mert nem hittem benne. Amit McMahonnak mondtam, valósággal megbénított. Előfordul az ilyesmi. Aggodalmaink homályosak, szinte ártatlanok, amíg világosan meg nem fogalmazzuk őket. Ez történt velem. A Békatojást most már végleg félreértésnek tartottam, a kód téves olvasatának, és így okoskodtam: a Feladók bizonyára nem Pandora-szelencét akartak küldeni nekünk, de mi betörők módjára felfeszegettük a zárát, és tartalmára rányomtuk a földi tudomány fosztogató, önző tulajdonságainak bélyegét, hiszen az atomfizika — gondoltam — éppen ott aratta sikereit, ahol a legpusztítóbb energia meghódítására nyílt lehetőség.

Ezért kullog az atomenergetika a fegyvergyártás nyomában, ezért van hidrogénbomba, de még mindig nincs hidrogénmáglya. Az egész mikrovilág belsejét torzító szemüvegen át nézzük, ezért tudunk sokkal többet az erős kölcsönhatásokról, mint a gyengékről. Vitatkoztunk erről Donalddal — nem adott nekem igazat, azt mondta, ha egyáltalán felelős valaki a fizika „egyoldalúságáért” (bár ő ezt az egyoldalúságot is tagadta), nem mi vagyunk a hibásak, hanem a világ, szerkezeténél fogva. Pusztítani ugyanis minden objektív értelmezés szerint egyszerűen könnyebb, mint létrehozni valamit, már csak a legkisebb hatás szabályánál fogva is; a pusztítás az az irány, amely megegyezik az egész világegyetem folyamatainak fő irányával, a teremtés viszont mindig e folyamatok ellenében történik.

Emlékeztettem Prométheusz mítoszára. Tőle erednének, mint közös forrásból, a tudomány elismerésre, sőt tiszteletre méltó irányzatai, de ez a mítosz nem érdekmentes bölcselkedésre tanít, hanem a tűz elragadására, nem megismerésre, hanem leigázásra, ezen alapszik minden empirikus tudomány. Azt mondta, fejtegetésem megörvendeztetné Freud tanítványait, hiszen a megismerés indítékait az agresszióra és szadizmusra vezetem vissza. Most már látom, hogy csakugyan elrugaszkodtam egy kissé a józan megfontolástól, a hűvös pártatlanságtól, mint a sine ira et studio cselekvés alapelvétől — és örök mizantróphoz illő okoskodásom arra lyukadt ki, hogy nem az ismeretlen Feladók a „hibásak”, hanem az ember.

November első napjaiban a készülék már működött, de a kisebb arányú, bevezető kísérletek nem sikerültek — akkora volt a szórás, hogy a robbanás többször is a fő védőfalon kívül következett be, és ha kicsi volt is, a sugárzás elérte a 60 röntgent; újabb, külső szigetelőfalat kellett építeni. Ilyen masszív falat már nem lehet elrejteni — ezek után Eeney, aki addig sohasem járt a fizikai laborokba, többször is beállított Donaldhoz, és az, hogy egy szót sem szólt, csak nézelődött és mászkált, semmi jót nem ígért. Végül Donald kitessékelte azzal, hogy zavarja a dolgozókat. Szidtam érte, de szokott hidegvérével azt felelte, hogy hamarosan úgyis kiugratják a nyulat a bokorból, de addig nem engedi be Eeney-t.

Így visszatekintve látom, milyen oktalanul, sőt értetlenül cselekedtünk mind a ketten. Most sem tudom, mit kellett volna csinálni, de az a konspirálás — nem nevezhetem másképp — csak arra volt jó, hogy áltathassuk magunkat: nekünk tiszta a kezünk. Kátyúba kerültünk. Ha már itt tartottunk a munkával, sem eltitkolni nem lehetett, sem a titoktartás reménytelenségét belátva, egyik napról a másikra abbahagyni. Vagy leállunk rögtön a Trex felfedezése után — vagy soha. Ez a két logikus út kínálkozott, de mindkettő zárva volt előttünk. Tudtuk, hogy a biofizikusok három hónap múlva belépnek a „forró területre”, hát sietnünk kellett. A világ sorsáért aggódtunk — mert ez volt a tét —, ezért szinte ösztönösen eltitkoltuk a munkánkat. Ha most előállunk vele, csodálkozó kérdésekre számíthatunk: no jó, de miért csak most mondjátok? És van már valami végleges eredmény? Miért nem számoltatok be az eddigiekről? Nem tudnám, mit feleljek.

Prothero ahhoz a homályos reményhez ragaszkodott, hogy nagy méretekben az effektus „visszapattan”. Erre mutatott volna kiinduló elméletünk, de az először is már megdőlt, másodszor csak olyan feltevések elfogadása esetén nyitotta azt a kiskaput, amelyekből a későbbi szakaszban negatív valószínűségek adódtak.

Baloyne-t ekkoriban kerültem, tartottam tőle, mint ördög a szenteltvíztől, mert rossz volt a lelkiismeretem. Különben is másért főtt a feje — már nemcsak Learney-t vártuk, hanem egy másik „Terven kívüli” embert is — január végén mind a ketten előadást tartanak, hogy kiokosítsanak bennünket. Washington tehát már nyíltan beismerte, hogy megvannak a „saját” Masters Voice-szakemberei, akik tőlünk teljesen függetlenül dolgoznak, s ez Baloyne-t roppant kellemetlen és nehéz helyzetbe hozta valamennyi munkacsoporttal szemben. Dill, Donald, Rappaport azonban úgy nyilatkozott (velem együtt), hogy csak cipelje tovább Baloyne a keresztjét (már annak nevezte). A beígért vendégek egyébként elsőrangú tudósok voltak.

A Terv költségvetésének megnyirbálásáról mostanában már nem esett szó. Úgy látszott, hacsak a kéretlen konzultánsok ötletei előbbre nem viszik a kutatást (amit a magam részéről valószínűtlennek tartottam), a Tervet a tehetetlenségi erő fogja életben tartani, mert a nevezetes HSR miatt odafent senki sem merészel változtatni rajta, megszüntetéséről már nem is beszélve.

A Tanácsban személyi feszültségek támadtak. Először Baloyne és Eeney kapott össze, mert az utóbbinak, meggyőződésünk szerint, tudnia kellett arról a másik, párhuzamos Tervről, a Ghost Voice-ról, az Ellentervről, mégsem szólt róla semmit, pedig amúgy elég bőbeszédű, és Baloyne-nal örökké nyájaskodott. Ugyancsak feszültség támadt a mi „konspiráló párosunk” és Baloyne között — mert valamit mégiscsak sejtett, néha láttam, milyen makacsul követ a tekintetével, mintha magyarázatot várna, vagy legalább egy célzást. De én csak sumákoltam, bizonyára elég ügyetlenül, mert sohasem volt kenyerem a mellébeszélés. Rappaport zokon vette Rushtól, hogy még őt, az első felfedezőt sem tájékoztatták a Ghost Voice-ról, így aztán a Tanács üléseit kínkeservessé tette a sértődött, gyanakvó és vádaskodó hangulat. Agyondolgoztam magam a számítógépprogramokkal, tiszta időpocsékolás volt, hiszen akármelyik programozó megcsinálhatta volna, de a „konspirációs szempontok” nem tették lehetővé.

Végre befejeztem a számításokat, amelyekre Donaldnak szüksége volt, de ő még nem készült el a gépével. Munka nélkül maradva, ittlétem alatt először megpróbáltam televíziót nézni, de kimondhatatlanul hamisnak és értelmetlennek találtam mindent, a híradóval együtt. Lementem a bárba, de ott sem volt maradásom. Nem találtam a helyemet, végül bementem a számítóközpontba, és gondosan bezárkózva olyan számításokba kezdtem, amelyeket nem kért tőlem senki.

A tömeg és az energia megfelelésének Einstein-féle egyenletével dolgoztam, amelyet most, hogy úgy mondjam, másodszor ér gyalázat. Becslést készítettem, milyen kapacitású invertorokra és robbanástovábbítókra van szükség, ha a távolság a Föld átmérőjével egyenlő; apró-cseprő technikai nehézségek merültek fel, ezek egy darabig lekötöttek, de nem sokáig. A Trex-effektussal végrehajtott támadást semmi sem jelzi előre. Egyszerűen megolvad a föld az emberek lába alatt, és egyik pillanatról a másikra nukleáris láva lesz belőle. Persze, nemcsak felszíni robbantás lehetséges, hanem föld alatti is, tetszőleges mélységben. Ennélfogva haszontalanná válnak az acél védőpajzsok meg a Sziklás-hegység egész masszívuma, amely a vezérkar nagy föld alatti bunkerjait védelmezte volna. Már azt sem lehet remélni, hogy a tábornokok — társadalmunk legértékesebb emberei, ha az emberek értékét az egészségük és életük védelmére fordított eszközökkel mérjük — utolsó élőkként kilépnek majd a sugár perzselte földre, hogy levetve pillanatnyilag fölösleges egyenruhájukat, nekiálljanak a semmiből újjáépíteni a civilizációt. A nyomornegyed koldusát és az atomhaderők fő felderítőjét egyforma veszély fenyegeti.

Demokratikusan egyenlővé tettem Földünk minden élőlényét. A gép szelíden melengette talpamat a fémrács alól felszálló meleg levegővel, és szorgalmasan kopogta a szalagra a számsorokat, mert neki mindegy volt, hogy gigatonnákat vagy megahullákat jelentenek, vagy az Atlantitengerpart homokszemeinek számát. Az utóbbi hetek kétségbeesése, amely szorongató bénaságba ment át, most hirtelen fölengedett. Frissen és örömmel dolgoztam. Már nem berzenkedtem a munkám ellen, sőt szívesen csináltam, amit vártak tőlem. Hazafi voltam. Hol a támadó, hol a védekező fél helyzetébe képzeltem magam. Ízig-vérig lojálisan.

De a játékban nem volt győztes stratégia. Ha a robbanás tűzfészke tetszőleges helyről a földkerekség tetszőleges pontjára helyezhető át, bármekkora területen elpusztíthatja az életet. A klasszikus atomrobbanás energetikai szempontból pazarlás, mert a nullapontban „overkill” lép fel. Az épületek és a testek részecskéinek szétzúzódása ezerszer nagyobb mértékű, mint a katonai szempontok megkívánnák, viszont a távolsággal gyengülő sugárszennyezés már húszharminc mérfölddel arrább is megkíméli azokat, akik valamilyen viszonylag egyszerű óvóhelyen tartózkodnak.

Ez a gazdaságtalan módszer ujjaim alatt, a gép programozása közben, történelem előtti múmiává száradt. A Trex tökéletesen gazdaságos eszköz. A klasszikus robbanások tűzgolyóját szét lehet lapítani, halálos fóliává hengerelni, és az emberek lába alá teríteni Ázsia vagy az Egyesült Államok egész területén. A földrész geológiai kérgéből kihasított, háromdimenziósán lokalizált vékony réteg egy szempillantás alatt tűztengerré válhat. Minden emberre pontosan annyi felszabadult energia jut, amennyi a halálához szükséges. De a haldokló vezérkaroknak marad néhány tized másodpercük, hogy jelt adjanak az atomrakétás tengeralattjáróknak. A haldokló még megölheti ellenfelét. És ha megteheti, meg is teszi. A technológiai csapda tehát végre becsapódott.

Tovább kerestem a megoldást, a globális stratéga szerepébe helyezkedve, de a számítások minden próbálkozást keresztülhúztak. Sebesen dolgoztam, de éreztem, hogy remegnek az ujjaim, és amikor a gépből előkígyózó szalagok fölé hajoltam, hogy az eredményt leolvassam, zakatolt a szívem, kiszáradt a szám, és heves görcsbe rándultak a beleim. A zsigereim pánikjának e tüneteit sajátosan hűvös iróniával figyeltem, mintha a félelem csak izmaimra és beleimre hatott volna, s közben hangtalan vihogás rázott, ugyanaz, mint fél évszázaddal ezelőtt, változatlanul és meg nem öregedve. Nem éreztem éhséget, szomjúságot, a számsorokat faltam és ittam vagy öt órán keresztül, mindig újra programozva a gépet. A szalagokat kitéptem a kazettákból, összegyűrtem, és zsebre vágtam. Végül aztán meddővé vált ez a munka.

Féltem, hogy ha lemegyek a vendéglőbe, az étlap vagy a pincér láttán kitör belőlem a nevetés. A szobámba se kívánkoztam. De valahová mennem kellett. Donald nyakig belemerült a munkájába; jó neki, legalábbis egyelőre. Kábán kitántorogtam az utcára. Sötétedett, a higanylámpák fényében fürdő telep csillag alakú kontúrja élesen kivált a sivatag sötétségéből, és csak a kevésbé megvilágított helyeken láttam a sötét égen a csillagokat. Még egy árulás már nem számított, hát megszegtem Donaldnak adott szavamat, és bekopogtattam szomszédomhoz, Rappaporthoz. Otthon találtam. Letettem elé a gyűrött szalagokat, és röviden elmondtam mindent. Igen, ő volt az, akihez mennem kellett. Csak három vagy négy kérdést tett fel, s ezek azt mutatták, hogy rögtön megértette a felfedezés súlyát és következményeit. Konspirálásunkon egy cseppet sem csodálkozott. Nem is törődött vele.

Nem emlékszem, mit mondott, amikor letette a szalagokat, de szavaiból kivettem, hogy szinte kezdettől fogva ilyesmire számított. A félelem egy percig sem hagyta nyugodni, és most, amikor előérzetei megvalósultak, a szellemi elégtétel, vagy egyszerűen az ügy lezárulása, bizonyos megkönnyebbüléssel töltötte el. Zavarodottabb lehettem, mint ahogy gondoltam, mert mielőtt az emberiség végpusztulásán kezdett volna elmélkedni, engem vett gondjaiba. Európai vándorlásaiból megmaradt egy szokása, amelyet nevetségesnek tartottam. Az „omnia mea mecum porto” elvet követte, mintha ösztönösen arra számítana, hogy akármelyik pillanatban ismét menekülnie kell. Ezzel magyaráztam, hogy bőröndjeiben mindig volt holmi „vastartalék”, többek között kávéfőző gép, cukor és keksz. Akadt egy üveg konyak is — és minderre nagy szükségem volt. Kezdődött az, aminek akkor még nem volt neve, később halottvirrasztásnak neveztük el. Ámbár a halott egyelőre jó egészségnek örvendett, és mit sem sejtett közelgő temetéséről.

Ittuk a kávét és a konyakot, olyan csönd volt körülöttünk, mintha lakatlan Földön élnénk, mintha már megtörtént volna, ami csak ezután következik. Félszavakból értettük egymást, gyors felelgetős játékkal felvázoltuk a várható események forgatókönyvét. Ugyanúgy képzeltük. Minden pénzt a Trex-gépek építésére fordítanak. A magunkfajta emberek soha többé nem látják meg a napvilágot.

Közeli pusztulásukért a vezérkariak először rajtunk állnak bosszút, persze öntudatlanul. Nem vágják magukat hanyatt, mancsaikat égnek emelve; de mivel a racionális cselekvés lehetetlen, irracionális dolgokat fognak művelni. Ha sem a hegyláncok, sem a kilométer vastag acélfalak nem védhetik meg őket, a végső páncélhoz: a titoktartáshoz folyamodnak. Kezdetét veszi a vezérkarok sokasodása, szétszóródása és mennybemenetele, a főhadiszállást bizonyára egy óriási atomtengeralattjáróra vagy különleges építésű batiszkáfra telepítik, hogy az óceán fenekéhez lapulva őrködjön.

A demokratikus formák külső héja is végképp lehullik, belsejüket már úgyis megrágta a hatvanas évek globális stratégiája. A tudósokkal is eszerint bánnak. A vezetőségnek nem lesz kedve és ideje, hogy tovább őrizze a látszatot, és úgy kezelje a tudósokat, mint a tehetséges, de makrancos gyerekeket, akiket nem szabad nagyon elkeseríteni.

Mint a Pascal említette gondolkodó nádszál, amely meg akarja ismerni önnön pusztulása mechanizmusait, nagyjából felvázoltuk a reánk és másokra váró jövőt, aztán Rappaport elmesélte, mivel próbálkozott a múlt év tavaszán. Mielőtt én a Tervhez kerültem, javaslatot terjesztett Easterland tábornok, az akkori MAVO-főnök elé, hogy egyezzenek meg az oroszokkal. Delegáljon mindegyik ország azonos létszámú és szakképzettségű csoportot, dolgozzanak közösen a levél lefordításán. Easterland szelíden elmagyarázta neki, micsoda naiv gondolat ez. Az oroszok látszatcsoportot küldenének, és közben a saját szakállukra dolgoznának a levélen.

Egymásra néztünk, és elnevettük magunkat, mert ugyanaz jutott eszünkbe. Easterland arról beszélt neki, amit mi csak az utóbbi napokban tudtunk meg. A Pentagon már akkor a párhuzamos munka elvét követte. Mi voltunk a „látszatcsoport”, méghozzá tudtunkon kívül, a tábornokoknak pedig megvolt a másik, nyilván megbízhatóbb csoportjuk.

Egy darabig a stratégák mentalitásán tanakodtunk. Sohasem vették komolyan azokat az embereket, akik makacsul állítják, hogy a legfontosabb a faj biológiai fennmaradása. A híres „ceterum censeo speciem preservandam esse” ugyanolyan jelszó lett, mint a többi, vagyis csak hangoztatni való frázis, de nem a hadászati egyenletekbe beillesztendő érték. Már elegendő konyakot ittunk, hogy magunk elé képzeljük a tábornokokat, amint elevenen sülve végső parancsukat harsogják a süket mikrofonba, mert az óceán feneke sem lesz többé menedék, ahogy bolygónk egyetlen pontja sem. Azért mégis találtunk egy biztonságos helyet a Pentagon és emberei számára, mégpedig a Moszkva folyó medre alatt, de nem látszott túl valószínűnek, hogy héjáink odajuthatnak.

Éjfél után végre felülemelkedtünk az effajta triviális kérdéseken, és társalgásunk érdekessé vált. A Faj titkát kezdtük boncolgatni. Azért idézem fel ezt a beszélgetést, mert figyelemreméltónak találtam az Értelmes Ember eme kétszólamú rekviemjét, a faj két egyedének előadásában, akik szédülnek kissé a koffeintől és az alkoholtól, de biztosak abban, hogy itt a vég.

Én azt állítottam, a Feladók bizonyára pontosan tudják, hogy állnak a dolgok a galaktikában. Katasztrófánk oka tehát az, hogy nem vették figyelembe a sajátos földi helyzetet, éspedig azért, mert az egész galaktikában egyedülálló.

— Ócska kis manicheus eszmék, egy dollár tucatja — jelentette ki Rappaport.

De én egyáltalán nem úgy gondoltam, hogy az apokalipszis a kivételes emberi „gonoszság” következménye. Egyszerűen az a helyzet: minden bolygólakó pszichozoikum a felaprózottság állapotából a globális integráció állapotába megy át. A csoportokból, nemzetségekből, törzsekből népek, kis országok, nagy országok, nagyhatalmak keletkeznek, végül megvalósul a faj társadalmi egyesülése. Ez a folyamat szinte sehol sem vezet két egyformán erős ellenlábas kialakulásához közvetlenül a végső egyesülés előtt, inkább az az általános, hogy kialakul egy Többség, és vele szemben egy gyenge Kisebbség. Ez a felállás sokkal valószínűbb, már csak a termodinamikai valószínűség szempontjából is; stochasztikai számítással be is lehet ezt bizonyítani. Az ideális erőegyensúly, az erők tökéletes egyenlősége gyakorlatilag olyan valószínűtlen állapot, hogy lehetetlen. Csak rendkívüli koincidenciák vezethetnek ilyen egyensúlyra. A társadalmi egyesülés a folyamatok egyik sorozata, az instrumentális ismeretek megszerzése másik sorozat.

A bolygóméretű integráció akkor „fagyhat be” az utolsó előtti szakaszban, ha idő előtt felfedezik a magenergiákat. Csak ez teszi ugyanis lehetővé, hogy a gyengébbik fél egyenlővé váljon az erősebbikkel, hiszen ha atomfegyverük van, bármelyik elpusztíthatja az egész fajt. Persze, a társadalmi integráció mindig a technika és a tudomány bázisán megy végbe, de a magenergia felfedezése általában az egyesülés utáni korszakra eshet, és akkor már nincsenek végzetes következményei. A faj önveszélyessége, „akaratlan öngyilkosság” elkövetésére való hajlama a tömegpusztító fegyverrel rendelkező elemi társadalmak számának függvénye.

Ha egy bolygón ezer marakodó ország van, és mindegyiknek van ezer atombombája, az apokalipszissé növő helyi konfliktus valószínűsége sokszorosan nagyobb, mint abban az esetben, ha csak néhány ellenfél acsarkodik egymásra. Ezért a galaktikában az egyes pszichozoikumok sorsát a két naptár viszonya dönti el: az egyik a tudományos felfedezéseket mutatja, a másik az egyes társadalmak összeolvadásának sikereit tartja számon. Nekünk a Földön nyilván pechünk volt: az atomkorszak előtti civilizációból az atomkorszakba való átmenet rendhagyóan, túl korán következett be, és ez vezetett a status quo befagyásához mindaddig, amíg rábukkantunk a neutrínósugárzásra. Egységes bolygók számára a levél megfejtése pozitív dolog, belépés a kozmikus civilizációk klubjába. De nekünk, a mi helyzetünkben lélekharang.

— Talán ha Galileit és Newtont gyerekkorukban elviszi a szamárköhögés, lelassul a fizika, és csak a XXI. században fedezik fel az atombomlást — ábrándoztam. — Az a nyavalyás szamárköhögés megmenthetett volna bennünket.

Rappaport kijelentette, hogy vulgarizálok: a fizika fejlődése ergodikus, egy vagy két ember halála nem változtathat rajta.

— Na jó — mondtam —, akkor meg az menthetett volna meg bennünket, ha Nyugaton nem a kereszténység az uralkodó vallás, vagy ha pár millió évvel korábban másképp alakul az ember szexuális szférája.

Rappaport felszólítására bizonyítani próbáltam ezt a tézist. A fizika Nyugaton nem véletlenül lett „az empíria királynője”. A nyugati kultúra, a kereszténység jóvoltából, a bűn kultúrája. A bűnbeesés — és az első bűn szexuális természetű volt! — az ember egész személyiségét lefoglalta a jóvátétel szolgálatára — állítja —, ebből különféle szublimációk adódnak, élükön a megismerés gyakorlatával.

Ebben az értelemben a kereszténység kedvezett az empíriának, bár persze öntudatlanul: lehetőséget nyitott előtte, megadta neki a fejlődés esélyét. A Keletet, a keleti kultúrákat viszont a Szégyen jellemzi mint központi kategória, az ember helytelen viselkedése ott nem „bűnös” a keresztény értelemben, hanem legfeljebb szégyenletes, főleg külső értelemben, a viselkedési formák szempontjából. A Szégyen kategóriája tehát mintegy a lelken kívülre helyezi az embert, a ceremóniák birodalmába. Az empíriának egyszerűen nincs helye, minden esélyétől megfosztja az anyagi tevékenységek leértékelése: az ösztönök szublimálása helyett „ceremonializálása” jelenik meg, a bujaság már nem „az ember bűnbeesése”, hanem szépen elkülönítik a személyiségtől, legálisan levezetik a megfelelő formák csatornáin keresztül. A Bűn és a Kegyelem helyére a Szégyen lép, és elkerülésének taktikái. Nem hatolnak a személyiség mélyébe, a Lelkiismeretet a helyénvalóság és az illendőség érzéke pótolja, a legjobb elméket pedig „az érzékekről való lemondás” felé terelik. A jó keresztény lehet jó fizikus, de nem lehet fizikus abból, aki jó buddhista, konfuciánus, vagy a Zen-tanítás híve, hiszen olyasmivel kellene foglalkoznia, aminek ezek a vallások semmi értéket nem tulajdonítanak. Ilyen alapállásban a társadalmi szelekció összegyűjti a lakosság „szellemi krémjét”, és kizárólag misztikus praktikákkal, például a jógával engedi foglalkozni. Az ilyen kultúra úgy működik, mint a centrifuga: a tehetségeseket kilöki a társadalom központi vidékéről, ahol empirikus tevékenységbe foghatnának, és szellemi képességeiket ceremóniákkal csapolja le, amelyek kizárják az instrumentális munkákat, mint „alacsonyabb rendű” és „rosszabb” tevékenységeket. A keresztény egalitarizmus potenciálja viszont, bár összeütközött az osztályrendszerekkel, és időnként alávetette magát nekik, sohasem tűnt el teljesen, és közvetve éppen ebből született a fizika, minden következményével együtt.

— A fizika mint aszkézis?

— No, ez nem ilyen egyszerű. A kereszténység a zsidó vallás „mutációja” volt, az pedig csak a kiválasztottaknak szánt, vagyis „zárt” vallás. A zsidó vallás mint találmány olyasmi volt tehát, mint az euklideszi geometria: csak el kellett töprengeni az axiómáin, hogy kibővítő általánosításukkal eljussanak az egyetemesebb tanításhoz, amely immár minden embert „kiválasztottnak” tekint.

— A kereszténység tehát az általánosított geometria megfelelője?

— Bizonyos értelemben igen, tisztán formai szempontból. Csak meg kellett változtatni az előjeleket az értékek és jelentések ugyanazon rendszerében. Ez a művelet vezetett többek között ahhoz, hogy érvényesnek ismerjék el az Ész teológiáját. Megkísérelték, hogy az ember egyetlen tulajdonságáról se mondjanak le; ha egyszer értelmes, joga is van használni az eszét, és ebből már egyenesen következett, kellő számú kereszteződés és átalakulás után, a fizika. Persze, rettentően leegyszerűsítem a dolgot.

— A kereszténység a judaizmus általánosított mutációja, egy rendszerstruktúra minden lehetséges emberi lényre való alkalmazása. A judaizmusnak már kezdetben megvolt ez a tisztán strukturális tulajdonsága. Nem lehet hasonló műveletet végrehajtani a buddhizmuson vagy a brahmanizmuson, nem is beszélve Konfuciusz tanításáról. A döntés tehát már akkor megtörtént, amikor a judaizmus keletkezett, jó néhány ezer éve. Volt más lehetőség is. A tipikusan evilági fő probléma, amellyel minden vallásnak meg kell birkóznia: a szex. Lehet vallásos tiszteletben részesíteni, a tanítás pozitív központjává tenni, lehet különválasztani, semlegesen elhatárolni, de lehet Ellenségnek is nyilvánítani. A legszigorúbb az utóbbi megoldás, és a kereszténység ezt választotta.

— Mármost ha a szex élettanilag kevésbé fontos jelenség volna, ha megmarad időszakos jelenségnek, mint némelyik emlősnél, nem lehetne központi jelentősége, mert szakaszosan felbukkanó, átmeneti jelenségnek bizonyulna. Csakhogy ez a kérdés másfél millió éve eldőlt. Azóta a szex voltaképpen minden kultúra punctum saliense, mert nem lehet egyszerűen letagadni, tehát „civilizálni” kell. A nyugati ember méltóságát mindig sértette, hogy inter faeces et urina nascimur. éppen ez a reflexió vezette be Titokként az eredendő bűnt a genezisbe. Hát, így történt. Más szexuális periódus vagy másfajta vallás más útra terelhetett volna minket.

— A civilizáció stagnálásának útjára?

— Nem, egyszerűen a fizika késedelmes fejlődése felé.

Rappaport „öntudatlan freudizmust” vetett a szememre. Azt mondta: mint puritán család sarja, tulajdon előítéleteimet vetítem ki a világra. Alapjában véve nem szabadultam meg attól, hogy mindent a bűnbeesés és a megváltás kategóriáiban lássak. És mivel Földünk lakóit egytől egyig reménytelenül bűnösnek találom, a megváltást áthelyezem a galaktikába. Átkom pokolra taszítja az embereket — de nem érinti a Feladókat, ők tökéletesen jók és ártatlanok. De éppen itt esem tévedésbe. Rájuk gondolva először be kellene vezetni a „szolidaritási küszöb” fogalmát. Minden gondolkodás az egyre univerzálisabb általánosítás irányában halad, és ez rendjén való, mert a kozmosz megengedi ezt az eljárást: aki helyesen általánosít, a jelenségek egyre nagyobb körén lehet úrrá.

Az evolúciós tudat, vagyis annak megértése, hogy az entrópia árja ellenében evickélő, homeosztatikus kapaszkodás folyamataiból keletkezik a szellem, lehetővé teszi, hogy szolidaritás övezze az evolúció fáját, amely az értelmes lényt létrehozta. De a szolidaritás nem terjedhet ki az egész evolúciós fára, mert a „magasabb rendű” lénynek szükségszerűen „alacsonyabb rendűekkel” kell táplálkoznia. Valahol meg kell vonni a szolidaritás határát. A Földön soha senki sem helyezte alacsonyabbra annál az elágazásnál, ahol a növények elválnak az állatoktól. Az instrumentális gyakorlatban nem lehet egyébként a szolidaritás tárgyainak tekinteni például a rovarokat. Ha tudnánk, hogy a csillagokból küldött jelzés valamilyen okból feltétlenül megköveteli a földi hangyák pusztulását, bizonyára úgy ítélnénk, hogy „érdemes” feláldozni a hangyákat. No igen, de mi, a magunk fejlődési fokán, szintén hangyák lehetünk valakinek. Ama lények szempontjából a szolidaritás nem terjed ki feltétlenül az olyan amőbákra, mint mi vagyunk. Talán ésszerű indokaik is vannak. Hátha tudják, hogy a galaktikus statisztika szerint a földi pszichozoikum-típus eleve ki van szolgáltatva a technikai fejlődés szeszélyeinek, tehát létünk egyéb irányú veszélyeztetése nem olyan borzasztó, hiszen „valószínűleg úgysem lesz belőlünk semmi”.

Csak a tartalmát írom le annak, amiről pirkadatig bölcselkedtünk, a kísérlet napja előtt, nem idézhetem fel pontról pontra a beszélgetést, mert olyan részletesen nem emlékszem rá, és nem tudom, mikor beszélte el Rappaport azt az európai élményét, amelyet korábban már leírtam. Talán akkor, amikor a tábornokok ügyét már lezártuk, de még nem kezdtük a közeledő epilógus rugóit kutatni. Most nagyjából azt mondtam neki:

— Rappaport, maga még nálam is javíthatatlanabb. A Feladókat „felsőbbrendű fajjá” nevezte ki, amely csak a galaktika „felsőbbrendű” formáival szolidarizál. Akkor mi a csudának terjesztik a biogenezist? Miért szaporítják az életet, ha terjeszkedő politikát is folytathatnának, gyarmatosíthatnák a bolygókat? Egyikünk sem képes túllépni azokon a fogalmakon, amelyek rendelkezésére állnak. Igaza lehet abban, hogy én azért helyezem vereségünk okát a Földre, mert gyerekkoromban így neveltek. Csak „emberi bűn” helyett most meglátom a stochasztikus folyamatot, amely zsákutcába juttatott minket. Maga az ártatlan áldozatok országából menekült el, minden idegszálával érezte, hogy ártatlan a pusztulásban, és ezért a katasztrófa forrását máshová helyezi: a Feladók világába. Nem magunk döntöttünk így, ők döntöttek helyettünk. Mindig ez lesz a vége, ha transzcendenciával próbálkozik valaki. Időre volna szükségünk, de az már nem adatott meg nekünk.

— Mindig mondtam, hogy ha akadna egy kormány, amely elég okos hozzá, hogy az egész emberiséget akarja kirángatni a kátyúból, ne csak a maga embereit, végül talán csakugyan jóra fordulna minden. De a szövetségi költségvetésből mindig csak az új fegyverek kutatóinak jutott. Amikor azt mondtam a politikusoknak, hogy a rakéta- és antirakéta-kutatásra szentelt pénzből antropológiai „crash programot” kellene beindítani, gépeket építeni a társadalomfejlődési folyamatok modellezéséhez, csak mosolyogtak, és a vállukat vonogatták. Senki sem vett komolyan, és legfeljebb az a keserű elégtételem lehet, hogy igazam volt. Először az embert kellett volna vizsgálni, ez az igazi prioritás. Nem vizsgáltuk, és amit tudunk róla, nem elég, mondjuk ezt ki végre. Ignoramus et ignorabimus, mert már nincs időnk.

A derék Rappaport már nem is próbált vitatkozni. Részeg voltam, bekísért a szobámba. Búcsúzóul még annyit mondott:

— Ne rágja magát, Hogarth úr! Maga nélkül ugyanilyen rosszul ütött volna ki.