Az Úr Hangja

TIZENNEGY

Donald egész hétre előre eltervezte a kísérleteket, minden napra négyet. Ennél többet nem lehetett csinálni az ideiglenesen összebarkácsolt készülékkel. Minden kísérlet után részben tönkrement, és javítani kellett. A javítás lassan ment, mert védőruhában kellett dolgozni, sugárszennyezett anyaggal. A „halottvirrasztás” után kezdtük, illetve ő kezdte, én csak tanú voltam. Tudtuk már, hogy a Ghost Voice vagy Ellenterv emberei nyolc nap múlva jönnek. Donald reggel kezdte volna a munkát, hogy emberei, akik továbbra is a rájuk rótt álcázó kutatást folytatták, lövöldözésükkel túllármázzák az elkerülhetetlen robbanások zaját, de mivel késő estére mindennel elkészült (tehát akkor, amikor én a számítóközpontban a világvége tömérdek variánsát dolgoztam ki), nem halogatta tovább a dolgot.

Alapjában véve már mindegy volt, mikor szerez tudomást az ügyről Eeney, majd tőle magas protektoraink. Miután Rappaport elment, ólomnehéz álomba merültem, de többször is felriadtam, úgy rémlett, robbanás dörejét hallom, persze, érzékcsalódás volt. Az épületek betonját különb robbanásokra méretezték valaha. Hajnali négykor nagy nehezen összeszedtem magam, mint Lázár a sírveremben, minden csontom sajgott. Feltápászkodtam az ágyból, nem volt maradásom a szobában, hát elhatároztam, hogy sutba vágva a konspirációs szabályokat, lemegyek a laboratóriumba. Nem így beszéltük meg, de el sem tudtam képzelni, hogy ha minden készen áll, Prothero nyugodtan lefekszik aludni. Igazam volt: ő sem bírta cérnával.

Hideg vízzel megmostam az arcom, és elindultam. A folyosó végén fényt láttam Eeney ajtaja mögött, és akaratlanul lábujjhegyen osontam tovább. Persze mindjárt rájöttem, milyen értelmetlenül viselkedem, és szájam görbe mosolyra húzódott; merevre cserzett bőrű arcom vadidegennek rémlett a tükörben. Nem hívtam a liftet, gyalog szaladtam le.

Még sohasem mentem el ilyenkor a szállóból. A kihalt előcsarnokban belebotlottam a szanaszét rakott fotelokba, holdtölte volt, de a bejárat előtti betontömb nem engedte be a fényt. Az utca viszont fantasztikus látványt nyújtott, legalábbis nekem úgy tűnt. Az igazgatósági épületen rubinvörös jelzőfények égtek a repülőgépek számára, azonkívül csak az útkereszteződéseknél világított néhány lámpa. A fizikuscsoport épülete sötét és látszólag elhagyatott volt, de miután végigfutottam a jól ismert úton, egy félig nyitott ajtón át beléphettem a főcsarnokba. Rögtön tudtam, hogy már mindennek vége, mert a figyelmeztető lámpák, amelyek az invertorok működése közben vörös fénnyel égnek, nem világítottak. A csarnokban félhomály volt, az invertor óriási gyűrűjével olyannak látszott az egész, mint egy gyár vagy hajó gépháza. A vezérlőpultokon még villogtak a jelzőlámpák, de a fülkében senkit sem találtam. Tudtam, hol keressem Donaldot; a soktonnás elektromágnesek tekercsei között, a szűk átjárón keresztül egy kis belső térségbejutottam, itt van az a parányi kuckó, ahol Prothero az összes jegyzőkönyvét, filmjét, feljegyzését tartja. Csakugyan fény szivárgott ki. Felugrott, amikor benyitottam. McHill is ott volt. Szó nélkül kezembe nyomta a telefirkált papírokat.

Nem tudtam, hogy még mindig részeg vagyok, csak akkor jöttem rá, mikor képtelen voltam eligazodni a jól ismert jelek között — hülyén bámultam a számoszlopokra, igyekeztem valahogy kijózanodni. Amikor végre eljutott a tudatomig, hogy mit jelentenek a négyes kísérletsorozat együtthatói, kis híján összecsuklott a térdem.

Leroskadtam a falnál álló székre, és még egyszer, figyelmesebben és lassabban átnéztem valamennyi eredményt. Egyszerre csak szürkülni kezdett a papír, elhomályosult a szemem. Rosszullétem csak néhány másodpercig tartott. Mire elmúlt, egész testemet tapadós, hideg veríték lepte be. Donald végre észrevette, hogy valami bajom van, de azt mondtam, már rendbe jöttem.

El akarta venni a feljegyzéseket, de nem adtam oda. Még szükségem volt rájuk. Minél nagyobb volt az energia, annál pontatlanabbul lokalizálható a robbanás. Négy kísérlet alapján még nem lehet statisztikai feldolgozásba kezdeni, de az összefüggés szembeötlő. Valószínű, hogy mikrotonnán felül (már javában használtuk a nukleáris ballisztika egységeit) a szórás majdnem akkora, mint a robbantási hely és a célpont távolságának fele. Már csak három, legfeljebb négy kísérlet kell, hogy ezt végleg tisztázzuk, és akkor bizonyossá válik, hogy a Trex mint fegyver használhatatlan. Én máris biztos voltam benne, mert hirtelen rendkívüli pontossággal felrémlett előttem minden korábbi eredmény, azok a hosszú órák, amikor a jelenségmodellekkel viaskodtam. Kirajzolódott előttem egy hallatlanul egyszerű összefüggés, amely az egész problémát megvilágítja; csak át kell vinni a határozatlansági relációt a Trex-effektusra: minél nagyobb az energia, annál kisebb az irányzás pontossága; minél kisebb az energia, annál pontosabban koncentrálható az effektus. Kilométer nagyságrendű távolságoknál egy négyzetméteren szóródik a célpont körül, és csak néhány atomot robbant fel — nincs robbantó hatás, nincs pusztító erő, nincs semmi.

Amikor felnéztem, megértettem, hogy Donald is tudja, amit én. Csak néhány szót kellett váltanunk. Volt még egy bökkenő: további kísérleteket kell végezni, nagyságrenddel nagyobb energiákkal, hogy végleg eldőljön a Trex sorsa, de az ilyen kísérletek veszélyesek, mert az energia meghatározatlan helyen szabadul fel, kóborlása teljesen kiszámíthatatlan, így kárt tehet a kísérletezőkben. Különleges terepre volna szükség, holmi sivatagra. és nagy távolságból vezérelhető készülékre. Donald is ezen törte már a fejét. Csak pár szót beszéltünk a csupasz, poros villanykörte alatt, McHill ki sem nyitotta a száját. Úgy rémlett, nem annyira megrendült, inkább kissé csalódott, de talán igazságtalanul gyanúsítom ezzel.

Még egyszer töviről hegyire megvitattuk az egészet, olyan pengeélesen működött az agyam, hogy azonnal felvázoltam az összefüggéseket, kilótonnás nagyságrendű töltetekre extrapolálva, aztán visszafelé, a korábbi eredményekre. Az eredmények három tizedes pontossággal egyeztek. Donald egyszer csak az órájára nézett. Öt felé járt. Lecsapta a fő kikapcsolót, amely áramtalanítja valamennyi aggregátort, és kimentünk a laboratóriumból. Odakint már világos volt, kristálytiszta, hideg hajnal. McHill elment, mi egy darabig még álldogáltunk a szálló bejárata előtt, a valószerűtlenül csöndes, kihalt utcán. Olyan üres volt minden, mintha rajtunk kívül már senki sem lenne az élők sorában; megborzongtam, de ez már csak az emlékezet utólagos reflexe volt. Szerettem volna mondani valamit Donaldnak, ami végleg lezárja az ügyet, ami kifejezi megkönnyebbülésemet, örömömet, de hirtelen rájöttem, hogy semmi örömöt nem érzek. Csak üres vagyok, rettentően kimerült és közönyös, mintha már semmi sem történhetne és nem történhetett volna. Nem tudom, ő is így érzett-e. Bár nem szoktuk, most kezet szorítottunk, aztán elváltunk. Ha egy kés lesújt, de éle félresiklik valami láthatatlanul elrejtett páncélon, az nem annak az érdeme, aki a kést markolja.