Az Úr Hangja

TIZENÖT

Elhatároztuk, hogy csak három nap múlva ismertetjük a Trex-effektus történetét a Tudományos Tanácsban, mert egy kis idő kellett, hogy rendszerezzük az eredményeket, részletesebb megfigyelési jegyzőkönyveket készítsünk, és kinagyítsuk a legjobb felvételeket. De már másnap délben elmentem Yvorhoz. Hihetetlenül nyugodtan fogadta a hírt; nem gondoltam volna, hogy ekkora önuralomra képes. Leginkább az bántotta, hogy mindvégig titkolóztunk előtte. Hosszasan magyarázkodtam, éppen fordított helyzetben, mint ideérkezésem után, amikor ő próbálta kimagyarázni, hogy miért nem hívtak korábban. De most összehasonlíthatatlanul nagyobb súlyú dologról volt szó.

Igyekeztem megédesíteni a keserű pirulát, felsorakoztattam minden elképzelhető érvet, ő csak dörmögött. Még sokáig haragudott rám, ami érthető is, bár végül többé-kevésbé elismerte, hogy igazunk volt. Donald közben hasonló módon, barátilag tájékoztatta Dillt. Így csak egyetlen ember maradt, aki az ülésen értesült a dologról: Wilhelm Eeney. Bármennyire nem szenvedhettem, kénytelen voltam csodálattal adózni neki, mert a szeme se rebbent Donald beszámolója alatt. Végig őt figyeltem. Ez az ember politikusnak született, bár talán nem diplomatának, mert az igazi diplomata nem lehet túlságosan haragtartó. Eeney viszont majdnem pontosan egy évvel az emlékezetes ülés után, mihelyt a Terv csöndben kimúlt, egy harmadik személy — egy újságíró — közvetítésével átadott a sajtónak egy csomó hírt, amelyek között fő szerepet játszott a mi akciónk Donalddal, igen sajátos fényben bemutatva és kommentálva. Nélküle az ügy nem került volna napvilágra abban a szenzációhajhász formájában, amely különböző magas állású személyeket kényszerített arra, élükön Rushsal és McMahonnal, hogy védelmükbe vegyenek engem és Donaldot.

Mint az olvasó meggyőződhetett róla, bűnünk legfeljebb a következetlenség volt, hiszen titkos munkánk végül mindenképpen bekerült volna a Terv hivatalos malmába. De az ügyet úgy tüntették fel, mint roppant káros fusizást, amellyel rútul alá akartuk ásni a Tervet, hiszen ahelyett, hogy rögtön az illetékes szakemberekhez fordultunk volna (mármint a hadsereg atomfegyver-szakértőihez), a magunk kis műhelyében kontárkodtunk, kitéve hazánkat annak a veszélynek, hogy a „másik fél” megelőz bennünket, és halálos meglepetést okoz. Csak azért szaladtam előre, hogy bebizonyítsam: Eeney nem volt olyan ártatlan, amilyennek látszott. Ama nevezetes ülésen semmi egyebet nem tett, csak néhány pillantást vetett szemüvege mögül Baloyne felé, nyilván azzal gyanúsította, hogy ő is részt vett a konspirációban. Bármennyire igyekeztük úgy fogalmazni az ideiglenes jelentést, hogy munkánk titkossága ártatlan és ésszerű magyarázatot kapjon (egyrészt módszerbeli szempontok indokolták, másrészt nem voltunk biztosak a sikerben, „sikeren” persze azt értve, amitől a legjobban féltünk), Eeney-t természetesen egy pillanatra sem tudtuk megtéveszteni.

Aztán vita következett, ennek során Dill eléggé váratlanul megjegyezte, hogy a Trex megvalósulása békét és nem pusztulást hozhatott volna a világnak, mert érvénytelenítette volna az EW-doktrínát (early warning — korai riasztás), amely arra épül, hogy az interkontinentális rakéták elindítása és a védelem radarernyőin való feltűnése között bizonyos idő telik el, bár a radarok már a szuborbitális pálya magas pontjain érzékelik a közeledő rakétákat. Az olyan fegyver, amelynek pusztító hatása fénysebességgel éri el a földkerekség túlsó felét, lehetetlenné teszi a „korai riasztást”, és a két felet olyan helyzetbe hozná, mint amikor két ember áll egymással szemben, és mindegyik pisztolyt szorít a másik halántékához. Ez kikényszeríthette volna az általános leszerelést. De az ilyen sokkterápia, válaszolta neki Donald, egészen másképp is végződhetett volna.

Baloyne eközben érezte Eeney gyanakvó tekintetét, és megkezdődött a Tanács végleges széthullása. A Terv fennállásának hátralevő hónapjaiban már nem sikerült a szakadásokat befoldozni. Eeney nem őrizte többé azt a látszatot, hogy csupán a Pentagon valamiféle semleges nagyköveteként vagy megfigyelőjeként él közöttünk. Ennek különféle, de számunkra mindig kellemetlen jelei voltak, így például már javában tartott a hadsereg magfizikai és ballisztikai szakértőinek rohama, amikor Eeney telefonon közölte Baloyne-nal, hogy meghívta őket. Elözönlésünk az ülés után huszonnégy órával kezdődött, a helikopterek felhőkként közeledtek, mint a sáskák, és a vendégek úgy viselkedtek, mintha ellenséges területet szállnának meg. Az Ellenterv embereinek beígért érkezését viszont elhalasztották. Teljesen biztos voltam benne, hogy a hadsereg magfizikusai, akiket sohasem tartottam tudósoknak a szó semmilyen értelmében, gyakorlótér méretű kísérleteikkel csak megerősítik a mi eredményeinket, de az a mód, ahogyan kiragadtak a kezünkből minden adatot, elvitték a készüléket, a filmeket, a jegyzőkönyveket, végleg szétfoszlatta illúzióimat, ha még voltak.

Donald, akit szinte kinéztek a saját laboratóriumából, sztoikus nyugalommal tűrte ezt a bánásmódot, sőt elmagyarázta nekem, hogy ez nem lehet másképp, mert ha másképp volna is, csak a látszat rétege maradna sértetlen, az pedig nem számít. Ez a viselkedés ugyanis logikusan következik a világhelyzetből. és így tovább. Bizonyos értelemben igaza volt, de én mégis megkérdeztem azt az illetőt, aki reggel fölvert álmomból, és a számításaimat kérte, hogy van-e házkutatási parancsa, és azért jött-e, hogy letartóztasson. Ettől kissé megszelídült, és hajlandó volt a folyosón megvárni, míg fogat mosok, megborotválkozom és felöltözöm. Persze, csak a teljes tehetetlenség érzése szólt belőlem. Nyugtatgattam magam, hogy tulajdonképpen örülnöm kellene, mert ugyan milyen lelkiállapotban volnék, ha a világvégét jelentő számításokat kellene átadnom?

Tehetetlen legyecskékként mászkáltunk a telepen, míg a hadsereg ránk ontotta az égből kifogyhatatlannak látszó különítményeit; az akciót szemlátomást nem most rögtönözték, bizonyára régen előkészítették, legalábbis nagy vonalakban, hiszen nem tudhatták, mi pattan ki a Tervből. Csak három hétre volt szükségük, hogy megkezdhessék a mikrotonnás robbantások sorozatát; egyáltalán nem csodálkoztam, hogy az eredményekről nem is tájékoztattak minket, csak a mi embereinkkel kapcsolatban álló, alacsonyabb beosztású műszakiak fecsegtek el egyet-mást. Kedvező szélben egyébként az egész telepen hallottuk a robbanásokat. Bomba viszonylatban csekély erejük folytán radioaktív hulladék gyakorlatilag nem volt. Különleges biztonsági intézkedéseket sem rendeltek el. Egyáltalán semmit sem mondtak már nekünk, levegőnek néztek minket. Rappaport azt mondta, azért, mert Donald meg én megsértettük a játékszabályokat. Lehetséges. Eeney egész napokra eltűnt, szuperszonikus sebességgel röpködött Washington, a telep és a gyakorlótér között.

December elején, a viharok beálltával a sivatagban felépített berendezéseket lebontották, becsomagolták, a tizennégy tonnás darus helikopterek, a személyszállító helikopterek és a többi sáskák egy szép napon felszálltak, és a hadsereg éppolyan hirtelen és szervezetten, ahogy jött, itthagyott minket. Állítólag magával vitt tizenkét műszakit, akik az utolsó kísérletnél sugárfertőzést szenvedtek. A pletykák szerint akkor egy kilótonnás töltetet robbantottak fel.

Ezután, mint felébredt Csipkerózsikák, egyszerre mind sürgölődni kezdtünk, és rövid idő alatt sok minden történt. Baloyne lemondott, Prothero és én közöltük, tekintsék úgy, hogy kiléptünk a Tervből. Rappaport lojalitásból ugyanígy tett, bár azt hiszem, nagyon is kedve ellenére. Egyedül Dill tartózkodott minden tüntető lépéstől, sőt azt javasolta, vonuljunk fel transzparensekkel a telep utcáin, és kiabáljunk ütemesen, lépéseinket ugyanis komolytalannak tartotta. Be kell vallanom, hogy volt némi igazsága.

Rebellis négyesünket azon nyomban felhívatták Washingtonba, beszéltek velünk külön-külön és együtt, felvonult nemcsak Rush, McMahon és a tábornokunk (akit csak akkor ismertem meg személyesen), hanem az elnök tudományos tanácsadói is, és kiderült, hogy további munkánk a Tervben egyszerűen nélkülözhetetlen. Baloyne, ez a diplomata, ez a politikus, az egyik tanácskozáson kijelentette, hogy ha Eeney iránt teljes bizalommal voltak, iránta pedig csak negyedannyival, akkor tessék, toborozzon most Eeney jobb embereket, és vezesse ő a Tervet. Amikor ilyeneket mondtunk, úgy bántak velünk, mint elkényeztetett, makrancos, de alapjában véve kedves gyerekekkel. Nem tudom, a többiek hogy voltak vele, de nekem már igazán elegem volt a Tervből.

Egyik este beállított szállodai szobámba Baloyne, aki aznap négyszemközt beszélgetett Rushsal, és elmagyarázta, miért ragaszkodnak hozzánk ilyen forrón. A tanácsadók arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Trex csak alkalmi kudarc egy most kezdődő sorozatban, s éppen azt bizonyítja, milyen gyümölcsöző lesz a további kutatás, amely most már egyenesen államérdek, élethalálkérdés. Bár értelmetlennek tartottam ezt az okoskodást, némi töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy akár vissza is mehetünk, ha a kormányzat teljesíti feltételeinket. Tüstént neki is láttunk Baloyne-nal, hogy a feltételeket kidolgozzuk. Rájöttem ugyanis, hogy ha nélkülem folytatják a munkát, soha nem lenne nyugalmam, képtelen volnék visszatérni tiszta, feddhetetlen matematikámhoz. Mert én hiszem ugyan, hogy a Feladók kellő biztosítékokkal látták el a csillagkódot, de ez csak hit, és nem bizonyosság. Baloyne-nak ezt tömörebben mondtam el: váljon valóra Pascal mondása a törékeny nádszálról. Ha nem tehetünk ellene, legalább tudni fogunk róla.

Összeültünk négyen, és azt is kisütöttük, miért nem adták át a Tervet a hadseregnek. A katonák kineveltek maguknak egy különleges tudósfajtát, csak korlátozott önállóságra képes, szemellenzős embereket, akik az alapvető feladatokat végrehajtják. Ha megmondják nekik, mit kell tenni és hogyan, tökéletesen megcsinálják. De a kozmikus civilizációk tetteinek indítéka, a jelzés életfakasztó hatása, az összefüggés e hatás és a kód tartalma között — az ilyesmi nekik fekete mágia. Ahogy nekünk is — jegyezte meg a mindig kaján Rappaport. Végül beleegyeztünk, hogy folytatjuk a munkát. Meghallgattak bennünket, Wilhelm Eeney jogászdoktor eltűnt a Tervből (ez volt az egyik feltételünk), persze, mindjárt felbukkant helyette egy másik civil személy, Mr. Hughes Phanton. Ezzel cseberből vederbe kerültünk. Költségvetésünket felemelték. Az Ellenterv ügyét is bőszen lobogtattuk megbízóink orra előtt, kissé zavarba jöttek, de ez is megoldódott: az ott dolgozó tudósokat áthelyezték hozzánk, maga az Ellenterv pedig állítólag megszűnt, illetve meg sem kellett szűnnie, hiszen a hivatalos verzió szerint sohasem létezett.

Így hát, miután jól kifüstölögtük magunkat, mindent megbeszéltünk, és feltételeket szabtunk, amelyeket szigorúan be fognak tartani. „Hazatértünk” a sivatagba, és megkezdődött, már újév után, az Úr Hangjának következő és utolsó fejezete.