A legtávolibb part

KILENCEDIK FEJEZET A nyílt tenger gyermekei

Aznap déltájban Karvaly megrázkódott, és inni kért. Szomját csillapítván megkérdezte:

— Merrefelé haladunk? — A vitorla ugyanis gömbölyűre feszült a feje fölött, és a hajó fecskeként szárnyalt a széles hullámokon.

— Nyugat vagy északnyugat felé.

— Fázom — mormolta Karvaly, miközben a nap csak úgy ontotta a hőséget a csónakra. Arren nem szólt semmit.

— Próbálj nyugatnak tartani. Ott van Wellogy, Obeholtól nyugatra. Ott van a szárazföld. Vízre van szükségünk.

A fiú előrenézett, a kopár vízsivatagra.

— Valami baj van, Arren?

Semmi válasz.

Karvaly megpróbált fölülni, de miután nem sikerült, a szerszámosláda mellett fekvő varázsbotja után nyúlt. Nem ért el odáig a keze. Mikor pedig újra szólni akart, a szavak megrekedtek kiszáradt ajkain. A vér ismét szivárogni kezdett lucskossá ázott és gyűrött kötése alól, vékony erecskék pókhálófinom rajzolatával borítva a mellét. Mélyet sóhajtva becsukta a szemét megint.

Arren rápillantott, majdhogynem érzéketlenül és csak egy másodpercre. Visszament előre, a helyére guggolt, és csak nézett a távolba a hajó orra fölött. Az ő szája is teljesen kiszáradt. A nyílt tenger fölött megerősödött keleti szél is olyan száraz volt, mintha sivatagból fújna. Már csak egy-két pint víz maradt az utolsó kulacsukban. Az már mind Karvalyé, gondolta Arren. Abból a vízből még sohasem ivott. Kivetette a horgokat, mivel Lorbanery óta megtanulta, hogy a nyers halhús egyszerre csillapítja az éhséget és a szomjúságot. De a horgaira nem akadt semmi zsákmány. De ez sem számított. A hajó meg csak haladt tovább a vízi sivatag hátán. A csónak fölött, az égbolton a nap is töretlenül keletről nyugat felé bandukolt szokott útján.

Egyszer úgy tűnt Arrennek, hogy messze délen valami kékes gomolyagot lát, ami egyformán lehetne föld vagy felhő. A hajó néhány órája már enyhén északnyugati irányban úszott. Meg sem próbálkozott vele, hogy igazítson a menetirányon, hagyta, hadd fusson, amerre neki tetszik. Az a föld lehetett valóság, de éppúgy káprázat is. Ez sem számított semmit. Számára a szél, a fény és az óceán egész végtelen, tüzes dicsfénye homályos volt és hamis.

Leszállt a sötétség, aztán megint kivilágosodott. Újból sötétség, majd ismét világosság váltotta egymást, akár valami hatalmas díszlet az ég kifeszített vásznán.

A csónak oldalából a vízbe mártotta a kezét. Egy pillanatra élénken látta maga előtt az elven víz alatt halványzöld színben játszó ujjait. Kiemelte a kezét, és leszopogatta róla a nedvességet. Keserű volt, és égette a száját, de megint csak megpróbálkozott vele. Azután rosszul lett, hányinger fogta el, de csak keserű epe égette meg vonagló gégéjét. Már nem volt több víz, amit Karvalynak adjon. Közelébe sem merészkedett. Kinyújtóztatta tagjait, és a hőség ellenére hevesen reszketett. Minden csöndes volt, száraz és fényes. Borzalmasan ragyogó. Eltakarta szemét a fény elől.

Ott álltak a csónakban. Hárman, karóvékonyak, szögletesek, nagy, szürke szemekkel, mint valami furcsa gémek vagy gólyák. Hangjuk vékony volt, mint a madárcsipogás. Nem értette, mit beszélnek. Egyikük fölétérdelt, és egy sötét tömlőből valamit a szájára csöpögtetett: víz volt! Arren mohón ivott, köhögött, aztán megint ivott, míg csak volt valami az edényben. Körülnézett, és nagy erőfeszítéssel talpra állt. Fölkiáltott:

— Hol van? Hol van ő? — mivel a Messzilátóban rajta kívül csak ez a három különös, karcsú ember tartózkodott.

Értetlenül bámultak rá.

— A másik ember! — Megköszörülte kisebesedett torkát, cserepes szájával nem tudta rendesen formálni a szavakat.

— A barátom…

Egyikük nyilván megértette elkeseredését, ha szavait nem is, mert könnyű kezét a karjára tette, mialatt a másikkal valahová mutatott.

— Ott! — mondta biztatóan.

Arren odanézett, és a csónak előtt meg tőle valamivel északra meglátott egy csomó tutajt. Némelyek csoportba verődve, mások lazán szétszórva úsztak a tengeren. Olyan sok volt belőlük, hogy őszi, hullott falevelekként hemzsegtek a víz felszínén. Nem sokkal a vízszint fölött, mindegyiken volt középtájt egy vagy két kunyhó vagy kalyiba, körös-körül pedig több árboc meredezett. Lágyan emelkedtek és süllyedtek, ahogy a hosszú, lapos hullámok ringatták őket a nyugati óceán végtelen tükrén. Közöttük ezüstösen tükrözött a vízfelület földarabolt mozaikja, fölöttük aranylilába játszó, súlyos esőfelhők tornyosultak, elsötétítve a nyugati égboltot.

— Ott — mutatott még egyszer az emberke a Messzilátóhoz legközelebb úszó tutajra.

— Él?

Csak meresztették rá a szemüket, végre az egyik fölfogta a kérdést.

— Él. Életben van.

Arren ekkor sírva fakadt, száraz, szaggatott zokogással. Az egyik ember megfogta a csuklóját keskeny, erős kezével, és kihúzta a csónakból, föl a tutajra, amelyhez a Messzilátó szorosan oda volt kötözve. Olyan hatalmas és jól kiegyensúlyozott volt a tutaj, hogy hajszálnyit sem billent meg a súlyuk alatt. A férfi keresztülvezette rajta a fiút, miközben egy hosszú, a gyilkosbálna görbe hegyű fogából készített csáklyával közelebb húzott egy másikat, míg át nem léphettek a közöttük összeszűkülő nyíláson. Azután odavezette Arrent egy kunyhóhoz vagy szárnyékhoz, amelynek egyik oldala nyitott volt, a másik hármat gyékényfüggönyök zárták el.

— Feküdj le — mondta, s ettől a pillanattól fogva Arren nem emlékezett semmire.

Hanyatt feküdt, teljesen kinyújtózva, és nézte maga fölött a kis fényfoltokkal tarkálló, durva, zöldes színű tetőt. Azt hitte, hogy Szemerminában van, az almáskertekben, ahol a rosszáni fejedelmek töltötték a nyarakat a berilai lankákon. Azt gondolta, hogy ott hever a magas fűben, és a virágzó almafaágak között nézi a napot.

Egy idő múlva felfogta és világosan hallotta a víz locsogását a tutaj alatti üreges részekben. Körülötte magas hangjukon csipogtak a tutajlakók. A Szigetvilág köznyelvét beszélték, de annyira elváltozott ritmusban és hanghordozással, hogy alig értett belőle valamit. És ekkor rájött, hogy hol van: túl Óceánföldön, túl a Peremvidéken, minden lakott szigeten, kint a nyílt tengeren. De nem bántotta a fölismerés, olyan nyugodtan hevert tovább, mintha otthon pihenne valamelyik gyümölcsös bársonyos füvén.

Kicsivel később eszébe jutott, hogy föl kellene kelnie. Úgy is tett. Testét soványnak és napégetettnek találta, lába gyenge volt, de megbírta a súlyát. Félrehúzta a gyékényfüggönyt, a kunyhó libegő falát, és kilépett a délutáni napsütésbe. Mialatt aludt, esett az eső. A tutaj hatalmas, simára gyalult, szorosan egymáshoz illesztett és kötözött rönkökből összeálló felülete sötét volt a nedvességtől, és a karcsú, félmeztelen emberkék haja is feketén és csapzottan fénylett. Az égbolt fele azonban már kitisztult nyugaton, a lemenő nap irányában, és a felhők ezüstös gomolygással vonultak egyre messzebb, északkelet felé.

Az egyik férfi félénken Arrenhez közeledett, s néhány lépésnyire megállt tőle. Vékony volt és alacsony, nem nagyobb egy tizenkét éves fiúcskánál. Nagy szemei mandulavágásúak és sötétek. Elefántcsont hegyű szakállas dárda volt a kezében.

— Neked és a népednek köszönhetem az életemet — mondta neki Arren. Az emberke bólintott válaszul.

— Elvezetnél a társamhoz?

A tutajlakó félrefordult, és magas kiáltást hallatott, ahogy a tengeri madarak rikoltanak. Azután várakozóan leguggolt, mire Arren is követte a példáját.

A tutajoknak voltak árbocaik, de azét, amelyen éppen tartózkodtak, nem állították fészkébe. Vitorlát is fölhúzhattak rájuk, persze a tutajok méreteihez képest elég kicsinyeket. A vitorlák valami barnás anyagból készültek, nem ponyvából vagy vászonból, hanem különös, rostos szövedékből, amit ugyan nem úgy szőttek, inkább ványolták, mint a posztót. Az egyik, körülbelül negyedmérföldnyire lévő tutajon kötelekkel lehúzták keresztrúdjáról a barna vitorlát, és a tutaj lassan Arrenék felé lavírozott, útközben félrelökdösve-taszigálva a közöttük lévőket. Amikor már csak háromlábnyi víz választotta el őket, az Arren mellett guggoló férfi fölkelt, és lazán átszökkent a rés fölött. Arren követte példáját, és esetlenül, négykézlábra érkezett. Térdének rugalmassága még nem tért vissza. Talpra vergődött, és látta, amint a kis emberke nézi őt, de nem gúnyos tekintettel, hanem várakozással és tisztelettel: nyilvánvalóan imponált neki a fiú termete.

Ez a tutaj nagyobb volt és magasabban állt ki a vízből az összes többinél. Negyvenlábnyi hosszú, négy-öt lábnyi vastag gerendákból építették. A használattól és az időjárás viszontagságaitól simára kopott és megfeketedett. A rajta szétszórt számos kunyhó vagy szárnyék körül különös, faragott faszobrok álltak, a négy sarkában lévő magas póznákon pedig tengeri madarak tollából készült bokréták lengedeztek. Vezetője Arrent a legkisebb kunyhóhoz vezette, ott találta Karvalyt, mély álomba merülve.

Arren letelepedett a szárnyékon belül. Kísérője visszament a másik tutajra. Senki sem háborgatta őt. Úgy órányi idő elteltével egy asszony ennivalót hozott neki: hideg hallevesfélét, amiben áttetsző, zöldes növénydarabkák úszkáltak. Sós volt, de különben jóízű. Meg egy kis bögrényi vizet, amelynek a szurkozott hordótól kissé kátrányos volt az íze. Ahogyan az asszony átnyújtotta neki a vizet, rögtön érezte, hogy most valami nagy kincset, áhítatos tiszteletre méltó dolgot kap. Méltósággal kiitta az edény tartalmát, és nem kért többet, holott akár a tízszeresét is könnyedén elnyelte volna.

Karvaly vállát igazi hozzáértéssel bekötözték. Mélyen és láthatóan megkönnyebbülten aludt. Amikor fölébredt, szeme tisztán csillogott. Arrenre nézve kivirágzott kedves, örömteli mosolya, amely mindig olyan megindítóan hatott kemény arcán. A fiú kis híján ismét sírva fakadt. Markába szorította Karvaly kezét, és nem szólt semmit.

Egy tutajlakó érkezett hozzájuk, és szótlanul leguggolt a széles eresz árnyékában. Utóbbi valami szentély lehetett: bejárati nyílása fölött nagy, bonyolult mintázatú négyszögletes rajzolat ékeskedett, az ajtófélfákat pedig vízsugarat fújó szürke bálna formájára faragták. Ez a férfi is kis termetű és vékony alkatú volt, teste, mint egy kamasz legénykéé, de arcára kemény vonásokat véstek életének hosszú évei. Egy ágyékkötőtől eltekintve semmit sem viselt, méltósága mégis mintha tekintélyes öltözéket varázsolt volna rá.

— Aludnia kell — szólt halkan, mire Arren fölkelt Karvaly mellől, és csatlakozott hozzá.

— Te vagy ennek a népnek a főnöke — szólította meg a fiú, aki nyomban fölismerte benne a fejedelmet.

— Az vagyok — felelte a férfi kurta biccentéssel. Arren egyenesen, mozdulatlanul állt előtte. A másik sötét szeme egy pillanatra elkapta az ő tekintetét:

— Te is vezér vagy — állapította meg tárgyilagosan.

— Az vagyok — felelte Arren. Nagyon szerette volna tudni, hogy jöhetett rá a tutajlakó, de megőrizte higgadtságát. — De itt, most az én uramat szolgálom.

A tutajlakók első embere most mondott valamit, amit Arren egyáltalán nem értett: talán eredeti formájukból teljesen kiforgatott szavakat vagy tán neveket, nem tudta.

— És miért jöttetek Balatránra? — kérdezte a kis ember.

— Keressük…

De Arren nem tudta, mennyit mondhat, vagy mit kellene mondania egyáltalán. Mindaz, ami eddig történt, kutatásuk egész célja a messzi múltba veszett, és csak zavart keltett fáradt elméjében.

— Odaértünk Obehol elé. Az ottaniak ránk támadtak, amikor partra akartunk szállni. Az én uramat megsebesítették.

— És téged?

— Én sértetlen maradtam. — S ebben a pillanatban igazán jól jött neki az az önuralom, amit gyermekkori, udvari neveltetése során sajátított el. — De volt… volt ott valami szörnyűség. A velünk tartó ember vízbe ölte magát. Valami rettegés volt a levegőben — S itt elhallgatott, némán állt tovább.

A főnök csak nézett rá, fekete, értetlen szemeivel.

— Tehát a véletlen vetett ide benneteket — szólalt meg végül.

— Alighanem. Még a Déli Peremvidéken vagyunk?

— Peremvidéken? Nem! A szigetek — s a vezér karjával körülintett egy negyed körszeletnyit északkelet felé —, a szigetek arra vannak — mondta. — Minden sziget arra van. — Azután, az egész alkonyi tengert befogó karmozdulattal, északról kiindulva, keresztül egész nyugaton, dél felé körülmutatott: — Az ott a tenger!

— És ti milyen földről valók vagytok, uram?

— Semmilyen földről. Mi a nyílt tenger gyermekei vagyunk.

Arren kíváncsian nézte az élénk arcot. Aztán átnézett fölötte, végig a nagy tutajon, a furcsa templomon, a magas, egy darab fából kifaragott bálványokon, a rejtélyes istenfigurákon, amelyek delfinek, madarak, halak és emberek alakját ötvözték magukban. Látta az embereket, amint munkálkodnak: szőnek, faragnak, halásznak, főznek megemelt tűzhelyeiken, ápolják csecsemőiket. Végig a többi tutajokon, amelyek széles, legalább mérföldnyi körben úsztak a vízen. Legalább hetven volt belőlük. Egész város képe bontakozott ki előtte: vékony csíkokban szállt föl a füst a távol eső kunyhókból, gyermekek sivalkodása szállt a szélben. Város volt ez, amelynek padlója alatt csak a mélység tátongott.

— Sohasem szálltok partra? — kérdezte a legényke visszafogott hangon.

— Évente egyszer. Hosszú dombra megyünk olyankor. Fákat vágunk ki, hogy kijavítsuk a tutajokat. Ősszel van ez, azután a szürke bálnák nyomába eredünk, észak felé. Télvíz idején szétválunk: mindegyik tutaj megy a maga útján. Tavasszal összejövünk Balatrán körül megint. Akkor tutajról tutajra járunk, akkor kerül sor a lakodalmakra és a hosszú táncra. Ez a balatráni utazás, ezután a nagy áramlat félrefordul. Ennek hátán vonulunk dél felé egész nyáron, Iámig meg nem pillantjuk a leghatalmasabbakat, a szürke bálnákat, amint észak felé vonulnak. Akkor a nyomukba szegődünk, míg vissza nem érünk Emah homokpadjára, a Hosszú domb oldalában, ahol rövid pihenőt tartunk.

— De hát ez csodálatos, uram — szólt Arren. — Még sohasem hallottam ilyen népről, mint a tiétek. Az én hazám nagyon messze van innen. De még ott, Rosszán szigetén is eljárjuk a hosszú táncot a nyári napforduló idején.

— Letapossátok a földet magatok alatt, hogy biztosabb legyen — jelentette ki a főnök szárazon. — Mi viszont a mély tenger tetején táncolunk.

Elhallgatott egy darabig, majd megkérdezte:

— És hogy hívják a te útitársadat, uradat?

— Karvalynak — válaszolta Arren. A főnök megismételte a számára érthetetlen szótagokat. S ez bármi másnál jobban megértette Arrennel, hogy a mese igaz volt, hogy ez a nép évről évre kinn él a tengeren, távol minden földtől vagy szigettől, túl azon, ameddig a szárazföldi madarak elrepülnek, és túl azokon a határokon, amelyeket az emberek ismernek.

— Benne volt a halál — mondta a vezér. — Aludnia kell. Menj vissza Csillag tutajára. Majd küldök érted. — Ezzel fölállt. Bár nyilvánvalóan teljesen biztos volt saját magában, azt nem értette világosan, ki is tulajdonképpen Arren. Minek tekintse? Egyenrangú félnek vagy csupán egy kölyöknek? Jelen helyzetében Arren jobban örült az utóbbinak, és szívesen vette az elbocsáttatást, de azon nyomban szembe kellett néznie a saját gondjaival. A tutajok ismét elváltak egymástól, és százölnyi sík víztükör feszült közöttük.

A nyílt tenger gyermekeinek vezére még utánakiáltott:

— Ússz!

Arren óvatosan a vízbe vetette magát. Hűvössége jólesett napégette bőrének. Szerencsésen átúszta a távot, és fölkapaszkodott a másik tutajra, ahonnan öt-hat kölyök és ifjú leplezetlen figyelme kísérte.

— Úgy úszol, mint egy horogra akadt hal — jelentette ki egy pöttömnyi kislány.

— Miért, hogy kellene? — kérdezte Arren, kissé sértődötten, de azért udvariasan. Csak nem lehet durva egy ilyen csöppnyi emberi lénnyel! A kislány úgy nézett ki, mint egy csiszolt mahagóniszobrocska: törékeny volt és elragadó.

— Így ni! — kiáltotta, és mint egy kis fóka, bevetette magát a csillogó hullámok közé. A fiú csak jó idő múltán és hihetetlen távolságból hallotta meg vidám sikkanását, és látta, amint sima, fekete fejecskéje kibukkan a felszínre.

— Gyere te is! — szólt egy fiú, aki hozzá hasonló korú lehetett, bár termete és testalkata nem mutatott többet tizenkét évnél. Komoly képű legényke volt, egész hátát betakarta egy kék színnel rátetovált jókora rák képe. Beugrott ő is, és mind a többiek, még a legkisebb is, aki talán hároméves lehetett. Arren is kénytelen volt követni őket, és nagyon igyekezett, hogy ne csobbanjon nagyot.

— Mint egy angolna — mondta a fiú, a válla mellett fölbukkanva.

— Mint egy delfin — vágta rá egy csinos kislány, bájos mosollyal, azzal eltűnt a mélyben.

— Mint én! — sikkantotta a hároméves csöppség, aki vízbe dobott palackként bukdácsolt a közelben.

Ezen az estén sötétedésig, aztán a következő aranyfényű napon meg az utána következőkön is Arren együtt úszkált, locsogott és dolgozott Csillag tutajának fiatal lakóival. Egész utazásának minden eseménye közül, egészen azóta, hogy a tavaszi napéjegyenlőség reggelén Karvallyal útra kelt Kútfőről, valahogy ez tűnt neki a legkülönösebbnek, hiszen semmi köze sem volt mindahhoz, ami útközben vagy egész addigi életében megesett vele. És még kevesebb köze lehetett ahhoz, ami ezután vár még rá. Este, amikor a többiekkel együtt nyugovóra tért, ez járt a fejében: „Ha így haltam meg, és ez a túlvilági élet, itt a napfényben, a világ végén, a tenger fiai és lányai között…”

Elalvás előtt mindig odapillantott a messzi délre, a nagy, sárga csillagra és a végzet rúnájára, és mindig látta a Gobardont meg a kisebbik, néha a nagyobbik háromszöget. De errefelé valahogy később jött fel, és sohasem volt képes addig nyitva tartani a szemét, míg az egész csillagkép fölemelkedett a látóhatár fölé. A tutajok éjjel-nappal dél felé haladtak, de a tenger az égvilágon semmit sem változott, hiszen az örökké változó mindig ugyanolyan marad. Elvonultak fölöttük a májusi viharok, s azóta minden éjjel ragyogtak a csillagok, nappal pedig tűzött a napsugár.

Tudta, hogy életük nem folytatódhat örökké így, mint egy könnyű álom. Megkérdezte, mi lesz télen, mire meséltek neki a hosszú esőkről, a hatalmas hullámokról és arról, hogy a tutajok egymástól messze, külön-külön úszva viaskodnak a szürkeséggel és a sötéttel, hétről hétre és így tovább. Múlt télen, egy teljes hónapig tartó vihar idején, azt mondták, olyan hatalmas hullámokat láttak, „akár a zivatarfelhők”, hiszen azt nem tudták, milyenek a hegyek. Az egyik hullám tetejéről nézték, hogyan közeledik feléjük többmérföldnyi távolságból a másik. Megkérdezte tőlük, hogy megbirkóznak-e a tutajok ilyenkor a tengerrel, mire azt felelték, hogy igen, de nem mindig. Amikor tavasszal összejönnek a Balatrán felé vezető úton, mindig hiányzik egy vagy két tutaj, de volt már olyan, hogy hat is…

Különben nagyon fiatalon házasodnak. Kékrák, a fiú, aki hátára tetoválva viselte névadójának képét és Albatrosz, a csinos lányka, férj és feleség volt, holott a fiú csak tizenhét éves múlt, a lány pedig nála is két évvel fiatalabb. Sok ilyen házasság köttetett a tutajok között. Sok kis kölyök mászkált és totyogott rajtuk, hosszú szíjakkal kikötözve a kunyhók négy tartóoszlopához. A nap heve elől bemásztak a szárnyék alá, ott aludtak egymás hegyén-hátán. A nagyobb gyerekek gondot viseltek a kisebbekre, a férfiak és nők pedig megosztottak egymással minden munkát. Sorban váltották egymást az útvonalukon tenyésző nilgu nevű, hatalmas, barna levelű vízinövény gyűjtésében. Szerteágazó, páfrányszerű levelei nyolcvan, sőt száz láb hosszúra is megnőttek. Együtt tömörítették a leveleket valami nemezféle anyaggá, a legerősebb rostokból meg köteleket fontak, hálókat kötöttek. Közösen halásztak, szárították a zsákmányt, faragták eszközeiket bálnacsontból, és így végeztek minden tevékenységet. Mégis mindig akadt idejük úszkálásra és beszélgetésre. Különben sohasem határozták meg előre, mikorra kell befejezni valamilyen munkát. Az órákat nem is számolták, csak nappalokat és éjszakákat. Néhány ilyen nappal és éjszaka után Arren úgy érezte, hogy már időtlen idők óta él a tutajon, hogy Obehol csak egy rossz álom, azon túl pedig még halványabb álmok sorakoztak, s hogy egy másik életében szárazföldön lakott, és Rosszán hercege volt.

Amikor végre áthívták a főnök tutajára, Karvaly csak nézte egy darabig, majd így szólt:

— Most megint az az Arren vagy, akit a szökőkút udvarában láttam: sima, mint egy aranyfóka. Látszik, jól érzed itt magad, fiam.

— Valóban, uram.

— De hol van ez az itt? Minden földet magunk mögött hagytunk. Lehajóztunk a térképről… Valamikor régen hallottam már a tutajok népéről, de azt hittem, hogy az is csak a Déli Peremvidék egyik meséje, fantazmagória, ami mögött nincs valóság. Mégis ezek a fantázialények mentettek meg bennünket, az életünket egy legendának köszönhetjük.

Mosolygósan beszélt, úgy látszott, őt is magával ragadja ez az időtlenül könnyű élet a nyári verőfényben. Arca mégis megnyúlt, és szemében ott lapult a mély, fénytelen sötétség. Arren is látta ezt, és szembenézett vele.

— Elárultam… — kezdte, de megakadt. — Elárultam az irántam való bizalmadat.

— Hogyan történt ez, Arren?

— Ott… Obeholnál. Amikor egyetlenegyszer szükséged lett volna rám. Megsebesültél, és segítenem kellett volna. De nem tettem semmit. A csónak sodródott, és én hagytam, hadd menjen a maga útján. Komoly bajban voltál, és én nem tettem érted semmit. Láttam útközben földet… valami földet, de még csak meg sem próbáltam felé kormányozni a hajót…

— Nyugodj meg, fiam! — mondta a varázsló olyan határozottan, hogy Arren önkéntelenül engedelmeskedett. A mágus így folytatta: — Most pedig mondd el, mit gondoltál akkor.

— Semmit, uram… semmit. Azt hittem, hiába tennék bármit is. Azt hittem, odalett a varázserőd… nem, inkább azt, hogy sohasem volt. — Arren arcán kiütött a verejték, erőt kellett vennie a hangján, de azért folytatta: — Féltem tőled. Féltem a haláltól. Annyira rettegtem tőle, hogy rád sem mertem nézni. Arra gondoltam, hogy meghalsz. Képtelen voltam bármire is gondolni, kivéve, hogy van… hogy lehet valami mód rá, hogy elkerüljem a halált, ha megtalálom ennek útját. De az élet egész idő alatt szökött előlem, akár valami nagy, vérző sebből… mint a te sebedből. És ez a rémület ott volt mindenben. És én nem tettem semmit, semmit, csak kétségbeesetten rejtőzködtem a halál elől.

Elhallgatott, mert elviselhetetlen lett volna hangosan kimondania az igazságot. Nem a szégyen bénította meg, hanem a félelem, ugyanaz a rettegés. Most már értette, hogy tengeri, fényárban úszó, nyugodt élete a tutajokon miért tűnhetett neki túlvilági létnek, valami álomnak, káprázatnak. Azért érzett így, mert szíve mélyén sejtette, hogy a valóság üres: nincs benne élet, melegség, szín vagy hang. Nincs értelme. Nincsenek magasságok és mélységek. A fényeknek és formáknak ez a könnyed játéka a tengeren és az emberek szemében nem volt több illúziók táncánál a végtelen homály fölött.

Mindez elmúlt, és nem maradt utána semmi, csak az alaktalan, végtelen hidegség. Semmi más.

Karvaly mereven nézte őt, Arren pedig lesütötte a szemét, hogy elkerülje a tekintetét. Váratlanul mégis győzött benne a bátorság, vagy talán valamiféle kaján huncutság, és erőszakosan, könyörtelenül azt hajtogatta: „Te gyáva! Gyáva! Még ezt is elvetnéd magadtól?”

Minden maradék akaratát megfeszítve mégis fölemelte a fejét, és szembenézett útitársa tekintetével.

Karvaly kinyújtotta a kezét, és kemény szorításába fogta a másikét, s ezáltal egyszerre egyek lettek testileg-lelkileg. Karvaly kimondta Arren igazi nevét, amit eddig még sohasem tett meg:

— Lebannen! — Majd így folytatta: — Így van jó, Lebannen. Ez vagy te. Igaz. Nincs sehol biztonság, és a dolgoknak nincs végük. A szó csöndben hallatszik csak igazán, és sötétség kell, hogy a csillagokat lássuk. A táncot mindig az űr fölött, a végtelen mélység fölött járják.

Arren ökölbe szorította a kezét, és addig hajolt előre, míg homloka Karvaly kezét nem érte.

— Elhagytalak — suttogta. — És elhagylak megint, magammal sem bírok, nincs hozzá elég erőm.

— De igenis van erőd. — A mágus hangja lágy volt, de e lágyság mögött ugyanaz a keménység rejlett, amely Arren lelkének mélységét is fölkavarta, mert a fiú szégyene nem hagyta nyugodni. — Amit szeretsz, azt mindig is szeretni fogod. Amit magadra vállaltál, végre is hajtod. Te a remények teljesítője vagy. Te vagy az, akire támaszkodhatom. De tizenhét éved gyönge páncél a kétségbeesés ellen… Gondolkodj, Arren! A halál elutasítása… az élet elutasítása!

— De én a halált láttam magam előtt… a tiédet és az enyémet! — Fölemelte a fejét, és szembenézett Karvaly tekintetével. — Ahogyan Sopli is, aki a tengerbe veszejtette magát…

— Sopli nem a halált kereste. Azt kutatta, hogyan menekülhetne meg tőle… és az élettől. Ő a biztonságot kereste: a rettegés megszűntét… a halálfélelem végét!

— De van… mégis van kiút. Van élet a halálon túl. Visszaút az életbe. A halálon túli életbe, a haláltól szabad létezésbe. Ez az… ez az, amit keresnek. Nyúl és Sopli, azok, akik varázslók voltak valaha. És ez az, amit mi is keresünk. Te… neked mindenki másnál jobban kell tudnod… kell ismerned azt az utat…

A mágus kemény marka még mindig a kezére kulcsolódott.

— Én nem ezt teszem — mondta Karvaly határozottan. — Ó, igen, jól tudom, mi után loholnak. De azt is tudom, hogy az hazugság. Hallgass meg, Arren! Egyszer majd meghalsz. Nem élsz örökké. Ahogyan egyetlen ember és egyetlen dolog sem. Semmi sem halhatatlan. Ám e világon egyedül mi tudjuk, hogy ez így van. És ez hatalmas ajándék: az emberi értelem ajándéka. Mivel csak nekünk van olyasmink, amiről tudjuk, hogy el kell veszítenünk, és készek is vagyunk elveszíteni. Ami a legnagyobb terhünk és legnagyobb kincsünk: hogy az emberi létünk nem végtelen. Változik és elmúlik, mint egy hullám a tenger hátán. Elnyugtatnád-é a tengert, elűznéd-e az árapályt egyetlen hullám kedvéért, saját magad megmentéséért? Föladnád-é a kezed ügyességét, a szíved érzéseit, a hajnal és az alkony fényét csak a saját biztonságodért, hogy magadnak vásárolhass örök biztonságot? Márpedig ezt keresik mindannyian Gázlóron, Lorbanery szigetén és mindenütt. Ez az az üzenet, amelyet meghallottak azok, akik tudják, hogyan kell hallgatni! Hogy az élet megtagadásával tagadhatod meg a halált, és élhetsz örökké. S ezt az üzenetet én nem hallom, Arren, mert nem is akarom meghallani! Én nem fogadom el a rettenet tanácsát. Süket vagyok iránta. Vak vagyok hozzá. És te vagy az én útikalauzom. Ártatlanságoddal és bátorságoddal, tudatlanságoddal és hűségeddel vagy az én vezetőm… vagy az a gyermek, akit magam elé küldhetek a sötétbe. A te félelmed, a te fájdalmad az, amit én követek. Úgy érezted, hogy szigorú vagyok hozzád, de nem is tudod, mennyire szigorú. Úgy élek a te szereteteddel, ahogy mások egy gyertyát használnak: elégetik, hogy megvilágíthassák az utat a lábuk előtt. Nekünk is tovább kell mennünk. Végig kell mennünk az úton. El kell érkeznünk arra a helyre, ahol a tenger kiszárad, ahol vége szakad az örömnek, ahová a te halálfélelmed vezérel bennünket.

— S hol van ez a hely, uram!

— Azt nem tudom.

— Én nem vezethetlek el oda, de veled jövök az úton.

A mágus kifürkészhetetlenül mély, komor pillantást vetett rá.

— De ha ismét kudarcot vallok és cserbenhagylak…

— Én megbízom benned, Morred fia.

Mindketten elhallgattak.

Fölöttük alig észrevehetően ingadoztak a magas, faragott bálványok a ragyogó kék, déli égbolt előtt. Delfintestek, összecsukott szárnyú sirályok, emberi arcok kimeredő kagylószemekkel.

Karvaly nehézkesen talpra állt, hiszen a sebe még távol állt a teljes gyógyulástól.

— Belefáradtam már ebbe a semmittevésbe — mondta. — A tétlenségtől majd meghízom. — Hosszú léptekkel nekivágott a tutaj körbesétálásának, Arren ott ügetett mellette. Közben valamicskét beszélgettek is. Arren elmesélte Karvalynak, hogyan teltek el napjai, és kik lettek barátai a tutajlakók közül. Karvaly nekigyürkőzése nagyobbnak bizonyult, mint hamarosan kimerülő ereje. Megállt egy lány mellett, aki valami szerkezeten nilguposztót készített a hatalmasok házának háta mögött, megkérte, hogy kerítse elő vezérüket, és visszament a saját kunyhójához. Ott kereste föl a tutajok népének vezetője. Udvariasan köszöntötte őt, amit a varázsló méltóképpen viszonzott. Hármasban letelepedtek a kunyhóban szétteregetett pöttyös fókabőrökre.

— Elgondolkodtam — szólt ünnepélyesen és megfontoltan a főnök — mindarról, amit mondtál nekem. Arról, hogyan remélik az emberek, hogy a halálból visszatérhetnek saját testükbe, s míg ennek lehetőségét kutatják, megfeledkeznek isteneik tiszteletéről, elhanyagolják magukat és elveszítik eszüket. Gonosz dolog ez, és nagy ostobaság. Azon is gondolkodtam, hogy mindennek mi köze lehet hozzánk. Nekünk semmi kapcsolatunk nincs más emberekkel, a szigetiekkel és szokásaikkal, jó és rossz cselekedeteikkel. Mi itt élünk a tengeren, és a mi életünk a tenger élete. Nem reméljük, hogy örökké megtarthatjuk, és elveszítésén sem munkálkodunk. Ide nem jutott el az a téboly. Mi nem megyünk az emberek szigeteire, és ők sem jönnek el hozzánk. Fiatalkoromban beszéltünk néhányszor emberekkel, akik hajókon érkeztek a Hosszú dombhoz, amikor a tutajokhoz vágtuk a gerendánakvalót, és a téli kunyhóinkat építettük. Gyakran láttunk Ohol és Welvai (így nevezte Obehol és Wellogy szigetét) felől érkező vitorlásokat, amint ősz idején üldözték a szürke bálnák csapatait. Nemegyszer követték tutajainkat, mivel mi tudjuk, merre járnak és hol találkoznak a hatalmasok a tengeren. De mindössze ennyit láttam a földi népek életéből, újabban meg már nem járnak errefelé. Lehet, hogy mind megbolondultak, és egymás torkának estek. Két évvel ezelőtt, a Hosszú domb északi oldaláról Welvai felé nézve, három napig láttuk valami hatalmas tűzvész fekete füstjét. De ha égett is az a föld, nekünk semmi dolgunk vele. Mi a nyílt tenger gyermekei vagyunk, és a tenger útjait járjuk.

— Mégis, ha meglátjátok egy szárazföldi ember bajba jutott hajóját, a segítségére siettek.

— Mondták is némelyek, hogy ez nem okos dolog, hagynunk kellene azt a csónakot, hadd sodródjék a tenger végéig — válaszolta a vezér magas hangján, közömbösen.

— De te nem közülük való vagy.

— Nem. Én azt mondtam: legyenek bár szárazföldi emberek, mégis segítenünk kell rajtuk, és így is tettünk. De a ti dolgaitokhoz nincsen semmi közünk. Ha a földi emberek között fölütötte a fejét valami őrület, nekik kell megbirkózniok vele. Mi a hatalmasok útjait követjük. A kutatásodban nem segíthetünk neked. Ameddig közöttünk akartok maradni, szívesen látunk. Már nem sok nap van hátra a hosszú táncig. Utána északnak fordulunk, a keleti áramlatot követve, amely a nyár végére elvisz bennünket a Hosszú domb tengerére. Ha velünk maradsz addig, hogy a sebed meggyógyuljon, nos, rendben van. Ám ha úgy döntesz, hogy fogod a hajótokat, és útra keltek, az is rendben van.

A mágus megköszönte a szavait, mire a vezér, nyúlánk és vékony, mint egy kócsag, fölkelt, és otthagyta őket kettesben.

— Az ártatlanságnak nincs ereje a gonosszal szemben — mondta Karvaly, kissé szomorúan. — De lám, van ereje a jóra… velük maradunk még egy darabig, gondolom, amíg megszabadulok ettől a gyöngeségtől.

— Bölcs gondolat — mormolta Arren. Karvaly testi gyöngesége megdöbbentette és megindította őt. Elhatározta, hogy megvédi ezt az embert önnön sürgető energiáitól. Azt akarta, hogy végképp szabaduljon meg fájdalmaitól, mielőtt újra útra kelnek.

A varázsló ránézett, kissé meglepődve a bók hallatán.

— Kedvesek ezek az emberek — biztatta őt Arren ösztönösen. — Úgy látszik, nem gyötri őket az a lelki betegség, ami Ront város és a többi szigetek lakóit. Lehet, hogy nincs is olyan sziget, ahol így segítettek volna rajtunk, és ilyen szívesen fogadtak volna, mint ez a világ végi nép.

— Biztosan igazad van.

Így hát ezen a nyáron nagyon kellemesen alakult az életük.

— Nagyon jól él ez a nép. Persze hogy az ember egész életében csak nyers halat egyen, sohase lásson egy virágzó körtefát és ne ihasson egy forrás friss vizéből… végül is elég szomorú lenne.

Így hát Arren visszament Csillag tutajára, együtt dolgozott, úszkált és hancúrozott az ottani fiatalokkal, esténként hosszan beszélgetett Karvallyal, és nyugodt szívvel aludt a csillagok alatt. Múltak a napok, közeledtek a hosszú tánc napjához, a nyári napforduló éjszakájához, miközben a hatalmas tutajok csöndesen sodródtak dél felé a nyílt tenger áramlatainak hátán.