A legtávolibb part

NYOLCADIK FEJEZET Az eszehagyott

Az őrült, Lorbanery kelmefestője összekuporodva ült az árboc tövében, karját a térdére kulcsolta, fejét vállai közé húzta. Dróthajának bozontja feketének látszott a holdfényben. Karvaly egy takaróba burkolódzott, és a hajófenéken feküdt le aludni. Egyikük sem moccant. Arren a csónak orrában ült. Megfogadta magának, hogy egész éjszaka ébren marad és őrködik. Ha a varázsló úgy vélekedik, hogy holdkóros utasuk nem végez sem vele, sem Arrennel az éjszaka leple alatt, az az ő dolga. Neki azonban megvan a maga véleménye és a maga felelőssége is.

Az éjszaka nagyon hosszú volt és nagyon nyugodt. Ezüstösen csörgött az égről a holdvilág. Az árboc mellett kuporogva horkolt Sopli. Hosszú, lágy horkantásokat hallatott. A csónak lágyan siklott előre. Arrenre is puhán leereszkedett az álom. Egyszer fölriadt, de látta, hogy a hold alig emelkedett valamit égi útján. Fölhagyott hát önkéntes őrszolgálatával, kényelmesebben elvackolódott és mélyen elaludt.

Ismét álmodott, ahogy, úgy látszik, ezen az úton, minden éjszaka, de töredékes álma ezúttal először volt furcsán kellemes és megnyugtató. A Messzilátó árbocának helyén terebélyes, dús lombú fa nőtt. A hajót szélesre tárt szárnnyal sikló, nagy hattyúk vezették. Előttük a távolban, a berillzöld tenger fölött soktornyú város fehérlett. Hirtelen az egyik torony belsejében találta magát, amint fürgén és könnyedén nyargal fölfelé a csigalépcsőn. A jelenetek váltakoztak, vissza-visszatértek, vagy újakban folytatódtak, azután nyomtalanul elenyésztek. De hirtelen rettegett félhomályban találta magát valami mocsárban, s rémület addig növekedett benne, míg el nem akadt a lélegzete. Mégis csörtetett előre, mert tudta, hogy mennie kell tovább. Hosszú idő múltán rádöbbent, hogy az előre itt körbenjárást jelent, és az ember előbb-utóbb ismét csak a saját nyomába léphet. De mégis ki kell törnie, ki kell szabadulnia! Egyre sürgetőbbé vált benne ez az érzés. Futásnak eredt. Ahogy rohant, a körök egyre csak szűkültek, a talaj lejteni kezdett a lába alatt. Csak futott a sötétedő félhomályban, gyorsabban, egyre gyorsabban, egy hatalmas gödör befelé hajló szája körül, egy óriási örvény szélén, amely lefelé húzta a feketeségbe. Amikor ez eljutott a tudatáig, a lába megcsúszott, és ő lezuhant a mélybe.

— Mi baj van, Arren? — Karvaly szólt hozzá a hajófenékről. A szürke hajnal mozdulatlanságot parancsolt az égre és a vízre.

— Semmi.

— Valami rossz álom?

— Á, semmi.

Fázott, és teste alá szorult karja sajgott. Behunyta a szemét az erősödő fény elől, és azt gondolta magában: „Hol ezt mondja, hol arra utal, de világosan sohasem árulja el, hová igyekszünk és miért, és nekem miért kell vele tartanom. Most pedig magunkkal hurcoljuk ezt az eszehagyottat. Vajon melyikünk a bolondabb, a holdkóros vagy én, hogy vele tartok? Ők ketten talán meg is értenék egymást. Hiszen Sopli is azt mondta, hogy a varázslók megháborodtak. Már akár otthon is lehetnék ez időre, otthon, Berila palotájában, faburkolatú szobámban, ahol a padlón piros szőnyegek pompáznak, a kandallóban ég a tűz és ébredés után solymászni indulnék atyámmal. Miért jöttem vele? Miért hozott magával? Azt mondja, azért, mert ez az én utam, de ez csak amolyan varázslóbeszéd, üres szavakkal teszi látszólag naggyá a dolgokat. Kötelességeim vannak otthon, és lám, elhanyagolom őket. Ha tényleg azt hiszi, hogy a varázserőnek valami ellensége működik a világban, miért indult magányosan a keresésére? Egyedül velem! Hozhatott volna magával seregnyi harcost, egész hadiflottát! Hát így kell szembeszegülni egy nagy csapással? Egy öregembert és egy fiút küldve ellene, egyetlen kis hajóval? Ostobaság az egész! Ő maga is őrült. Legalábbis ha úgy van, ahogy mondja, s valóban a halált keresi. A halál után fut, és engem is magával cipel! De én nem vagyok sem bolond, sem öreg. Én nem akarok meghalni. Nem is tartok vele!”

Félkönyékre emelkedett és előrenézett. A hold, mely előttük kelt föl, amikor elhagyták Szószára kikötőjét, most is előttük járt, de már lemenőben. Hátuk mögött közelgett a reggel, ólmos, tompa fénnyel. Az égen nem voltak felhők, de vékony, kellemetlen ködlepel borult föléjük. Később rájuk köszöntött a forróság, de a napsütés fátyolos és örömtelen maradt fölöttük.

Egész nap Lorbanery jobb kézre eső lapos, zöldellő partjai mellett haladtak. A sziget felől fújó könnyű szél duzzasztotta a vitorlájukat. Estefelé hagyták maguk mögött az utolsó, hosszan elnyúló földfokot. Ekkor a szellő is elállt. Karvaly varázsszelet parancsolt a vitorlába, és a Messzilátó, mint egy szíjáról elengedett sólyom, hevesen nekilódult, maga mögött hagyva a selyem szigetét.

Sopli, kelmefestő egész nap mozdulatlanul kuporgott a helyén. Nyilvánvalóan iszonyodott a csónaktól és a tengertől, teljesen összeroppant, és tengeribetegségtől szenvedett. Egyszer csak nyersen fölmordult:

— Nyugat felé haladunk?

Bár a lemenő nap egyenesen a szemébe sütött, Karvaly, a legostobább kérdésekkel szemben is türelmesen, csupán bólintott egyet.

— Obehol felé?

— Obehol nyugatra esik Lorbanerytől.

— Messzire, nyugatra. Lehet, hogy ott van az a hely.

— És mégis, milyen az a hely?

— Honnan tudhatnám? Hogy láthattam volna? Hiszen nem is Lorbanery szigetén van! Évekig kerestem, hosszú évekig, teljes öt évig, a sötétben, éjnek idején, szememet behunyva és állandóan hallva a hívását: „gyere, gyere”, de sehogy sem jutottam oda. Nem vagyok én a varázslók fejedelme, hogy sötétben is megtaláljam az utat! De van egy hely, amelyet nappal is, napfénynél is meg lehet találni. Ez az, amit Mildi és anyám sohasem értene meg. Ők csak a sötétben tapogatóztak. Aztán az öreg Mildi meghalt, szegény anyám meg elvesztette az eszét. Elfelejtette a festéshez használt varázsigéket, ettől bomlott meg az elméje. Meg is akart halni, de mondtam neki, hogy várjon még vele. Várjon, amíg megtalálom azt a helyet. Léteznie kell ennek a helynek! Ha a holtak visszajöhetnek e világra, az élők közé, akkor lennie kell egy helynek, ahol ez megtörténhet!

— Hogy a holtak újra életre kelnek?

— Azt hittem, te tudod, hogy van ez — mondta Sopli rövid szünet után, szeme sarkából figyelve Karvalyt.

— Azért vagyok úton, hogy megtudhassam.

Sopli nem válaszolt semmit. A varázsló hirtelen rászegezte a szemét, keményen és kihívóan, de hangja lágyan zengő maradt.

— Azután futsz, Sopli, hogy örökké életben maradhass?

A tébolyodott egy pillanatig állta a tekintetét, azután rozsdavörös fejét és térdét szorosan ölelve, lassan előre-hátra billegett. Úgy látszott, amikor fél, mindig ezt a testtartást veszi fel. Amikor pedig így esett, sohasem szólt egy szót sem, és oda sem figyelt bárki más szavára. Arren elkeseredve és undorral fordult el tőle. Hogyan is hajózhatnának tovább Soplival együtt napokig vagy tán hetekig egy tizennyolc lábnyi hosszú csónakban? Olyan volt ez, mintha a lelkét kellene megosztania egy halálos beteg testtel…

Karvaly odalépett a hajó orrába Arren mellé, fél térddel a korlátra támaszkodott, úgy nézett a fakó esti fénybe.

— A fickónak nemes lelke van. — Csak ennyit mondott.

Arren nem felelt rá semmit. Kisvártatva hűvösen kérdezte:

— Mi az, hogy Obehol? Még sohasem hallottam ezt a nevet.

— Én is csak a nevét tudom, meg hogy merre van a térképen. Semmi mást. Nézd csak! A Gobardon kísérői!

A hatalmas, topázszínű csillag immár magasabbra emelkedett a déli égbolton, és alatta, a sápadt tengerből éppen kikelőben, tőle balra világított egy fehér, jobbra pedig egy fényes, kékbe játszó csillag. Szabályos háromszöget formáztak.

— Van saját nevük?

— A Nevek mestere sem tudja. Lehet, hogy Obehol vagy Wellogy lakosai adtak nekik nevet. Én nem tudom. Idegen tengeren járunk most, Arren. A vég rúnájának jegyében.

A fiú semmit sem válaszolt, miközben határozatlan gyűlölettel és undorral nézte a csillogó, névtelen csillagokat a végtelen víz fölött.

Amint nap nap után nyugat felé vitorláztak és a déli tavasz melege eluralkodott a vizeken, az ég is kivilágosodott. Arren mégis úgy érezte, hogy valahogy nem tiszta az a fény, mintha valami üvegfelületen megtörne. Még a tenger is langymelegnek bizonyult, amikor némi fölfrissülés végett beleugrott. Sózott ételüknek nem volt semmi íze. Sehol nem volt semmi frissesség, sem élénkség, hacsak nem éjszaka, amikor még a csillagok is fényesebben ragyogtak, mint emlékezetében valaha. Lefeküdt, és addig bámulta őket, ameddig csak bírta. Elaludván ismét álmot látott. Mint mindig, ugyanarról a mocsárról vagy gödörről, hatalmas szirtek övezte völgyről vagy az alacsony égbolt alatt hosszan húzódó, lejtős útról. Megint az a homályos világosság, a bensejét marcangoló félelem, a reménytelen menekülésvágy.

Karvalynak minderről sohasem beszélt. Mellesleg semmi lényegesről nem beszélt vele, csak a hajózás mindennapi apróságairól. Karvaly, akiből általában úgy kellett kicsikarni a szót, szokása szerint most is hallgatott.

Arren most jött csak rá, mekkora ostobaság volt, hogy testét-lelkét rábízta erre a hallgatag és titokzatos emberre, aki hagyja, hogy pillanatnyi ötletei vezéreljék, sehogyan sem irányítja az életét, még azzal sem törődik, hogy megvédelmezze. Most is ez a gyászos hangulat uralkodott rajta, Arren szerint azért, mert nem mert szembenézni a kudarccal, azzal, hogy az emberek semmibe veszik a varázserő hatalmát.

Világossá vált számára, hogy a titkok ismerői előtt nem is volt olyan sok igazi titok a mágia művészetében, amelyből Karvaly és a vajákosok és a varázslók számtalan nemzedéke kétes hírnevét merítette. Nem volt sokkal több erő benne, mint hogy parancsolhatott a szélnek és az időjárásnak, megadta művelőjének a gyógyfüvek ismeretét és olyan illúziókat, mint a ködcsinálás, fényvarázslás, mindenféle alakváltozások, ami elámította a tudatlanokat, de nem volt több holmi trükknél. A valóságot nem változtatta meg. Nem volt a varázslásnak semmi valóságos ereje, amit az egyik ember használhatott volna a másik fölött, és semmi hatalma nem volt a halállal szemben. A varázslók sem éltek semmivel se tovább, mint a közönséges emberek. Összes titkos igéjük sem volt elegendő ahhoz, hogy akár csupán egy órával is elodázza halálukat.

A mágiára még kisebb dolgok esetében sem lehetett igazán számítani. Karvaly különben is elég gyöngén alkalmazta saját tudományát: amikor csak tehették, földi széllel haladtak, ebédre halat fogtak, és takarékoskodtak a vízzel, mint bármely tengerész. Mikor már negyedik napja küszködtek az erős szembeszéllel, Arren megkérdezte tőle, nem varázsolna-e egy kis hátszelet a vitorlába, válaszul csak megrázta a fejét.

— De miért nem?

— Egy beteg embert sohasem kényszerítenek versenyfutásra — felelte Karvaly —, s egy túlterhelt hátra sem tennék még egy súlyos követ. — Az sem volt mindig világos, mikor beszél saját magáról és mikor a világról általában. Válaszai is többnyire szűkszavúra sikeredtek, nehéz volt megérteni őket.

Lám, ez az egész varázslás lényege, gondolta magában Arren: valami nagy titkot emleget, de valójában nem mond semmit, s az a bölcsesség koronája szerinte, ha semmit sem csinál.

Arren megpróbált nem törődni Soplival, de semmire sem ment vele. Legtöbbször valami furcsa szövetség alakult ki közötte és az eszehagyott között. Sopli nem volt annyira őrült vagy olyan egyértelműen tébolyodott, ahogy az torzonborz hajkoronája és összefüggéstelen locsogása alapján vélhető volt. A legbolondabb tulajdonsága valójában az volt, hogy kétségbeesetten félt a víztől. Óriási bátorság volt a részéről, hogy egyáltalán beszállt a csónakba, és tulajdonképpen sohasem múlt el a rettegése. Fejét leszegve tartotta majdnem egész idő alatt, hogy ne kelljen látnia a körülötte emelkedő-süllyedő vizet. Ha föl kellett állnia, nyomban elszédült, és az árbocba kapaszkodott. Amikor Arren először határozta el, hogy úszik egyet és a hajó orráról a vízbe ugrott, Sopli rémületében fölsikoltott. A csónakba visszamászó legényke látta, hogy a szerencsétlen szinte belezöldült a félelembe.

— Azt hittem, hogy vízbe akarod veszejteni magad — motyogta, mire Arren szívből fölkacagott.

Délután, amikor Karvaly se látott, se hallott, elmélyedvén a meditálásban, Sopli, óvatosan keresztülmászva az evezőpadokon, odakúszott Arrenhez.

— Te sem akarsz meghalni, ugye? — suttogta, hangját egészen lehalkítva.

— Hát persze hogy nem.

— De ő igen — intett állának apró mozdulatával Karvaly felé.

— Miért mondod ezt?

Arren nagyúri beszédmodort vett föl, ami természetes volt számára, és Sopli is teljesen természetesnek fogadta el, jóllehet jó tíz, ha nem tizenöt évvel idősebb volt nála. Udvariasan válaszolgatott, persze a maga zaklatott, szétszórt módján.

— El akar jutni a titok helyére. De nem tudom, miért. Nem akar… nem hisz… az ígéretben.

— Miféle ígéretben?

Sopli éles pillantást vetett a fiúra, megrendült önbizalmának maradéka csillogott a szemében. Azonban Arren akarata bizonyult erősebbnek. Alig hallhatóan suttogta a tébolyult:

— Tudod. Az életében. Az örök életében!

Arren egész testén végigfutott a hideg. Eszébe jutottak az álmai: a mocsár, a gödör, a szirtek, a homályos fény. Az volt a halál, a halál vak rettenete. A halál elől menekült, kereste eszelősen a menekülés útját. A küszöbön pedig ott állt az az árnyékkoronát viselő alak. Parányi fényt tartott a tenyerén, nem nagyobbat egy gyöngyszemnél: a halhatatlan élet csillogását.

Először sikerült Sopli szemébe néznie. Tiszta, halványbarna szemébe. Ott látta meg végre magát a megértés tükrében, és Sopli szívesen megosztotta vele a tudását.

— Ő — intett állával ismét Karvaly felé — nem árulja el a nevét. Az igazi nevét senki sem tudhatja meg. Nem viheti át. Túl keskeny az az ösvény.

— Te már láttad talán?

— Csak a sötétben. Csak gondolatban. De az nem elég. El akarok jutni oda! Látni akarom! Ebben a világban, a saját szememmel. És mi lesz, mi lesz, ha meghalok, és nem találhatom meg a helyet, az utat? A legtöbb ember úgysem találna rá. Még azt sem tudják, hogy létezik. Csak néhányunknak van hozzá ereje. De nehéz dolog, mert rá kell áldoznod minden erődet, hogy odajuthass… Aztán nincs többé szó, nincsenek nevek. Nagyon nehéz ezt puszta ésszel fölérni. És mikor… meghalsz, az elméd is… meghal veled együtt. — A félelmes szónál mindig megakadt. — Tudni akarom, hogy visszatérhetek! Ott akarok lenni! Az élet oldalán. Élni akarok biztonságban! Utálom… gyűlölöm ezt a vizet…

A festőmester úgy összehúzta kezét-lábát, mint a zuhanó pók, gyapjas, bozontos fejét mélyen a vállai közé rejtette, hogy kirekessze maga elől a tenger látványát.

Arren ezután sem kerülte vele a társalgást, tudván, hogy Sopli nem csupán a látomását, de félelmét is osztja. Ha netán kenyértörésre kerül sor, Sopli segítségére is lehet Karvallyal szemben.

Rendületlenül, ám lassan vitorláztak a langyos, jó irányú széllel nyugat felé, amerre Karvaly kívánságára Sopli mutatta az utat. Persze nem a tébolyult volt megbízható útikalauzuk, hiszen nem ismerte a tengert, még sohasem látott térképet, sohasem utazott hajón, és beteges rettegéssel félt a víztől. A mágus volt az, aki vezette, sőt szántszándékkal tévútra kalauzolta őket. Arren most már végképp rájött erre, és megértette az okát is. A főmágus tudta, hogy ők és sokan hozzájuk hasonlók az örök életet keresték, amit megígértek nekik, ami vonzotta őket, s amelyet talán még el is érhettek. És büszkeségében, mindent felülmúló főmágusi gőgjében attól rettegett, hogy utóbb még valóban meg is találják. Irigyelte őket, féltékeny volt rájuk, hiszen nem akart senkit magánál hatalmasabbként elismerni. Az volt a célja, hogy kivitorlázik a nyílt tengerre, amíg annyira el nem tévednek, túl az ismert vizek határán, hogy többé már nem találnak vissza saját világukba, és végül szomjan vesznek. Inkább maga is meghal, csak ők meg ne szerezhessék az örök élet bizonyosságát.

Néha eljött egy-egy pillanat, amikor Karvaly beszélt hozzá: megkérte valami apróságra a hajó kezelésével kapcsolatban, vagy hogy ússzon egyet vele a meleg tengerben, vagy jó éjszakát kívánt neki a hatalmas, csillagos ég alatt. A fiú ilyenkor végtelen ostobaságnak érezte lázongó gondolatait. Akkor társára nézett, látta őt, kemény, rideg, mégis türelmes arcát, és azt gondolta magában: „Ez az én uram és barátom.” Ilyenkor hihetetlennek tűnt a szemében, hogy valaha is kételkedhetett benne. Kicsivel később azonban ismét elfogta a kétely, titkos pillantásokat váltottak Soplival, kölcsönösen figyelmeztetve egymást közös „ellenségükre”.

Nap mint nap forró s mégis fátyolos napsütés perzselte őket. Fénye csalóka színt vont a lomhán hullámzó tengerre. Kék volt a végtelen víz, és a legkisebb változatosságot sem mutatva kéklett fölöttük az égbolt. A szellő hol föltámadt, hol elhalt megint, mialatt ők úgy forgatták a vitorlát, hogy befoghassák és lassan vánszorogjanak tovább végtelen útjukon.

Egyik délután végre könnyű hátszél támadt. Alkonyattájt Karvaly fölmutatott az égre.

— Nézzétek! — Magasan az árboc fölött egy csapat vadlúd húzott el, mint valami fekete rúna. A madarak nyugat felé röpültek. Nyomukat követve a Messzilátó másnap látótávolságban közelített meg egy nagy szigetet.

— Az az — mondta Sopli. — Ez az a föld. Oda kell mennünk.

— Ott van a hely, amit keresel?

— Igen. Ki kell ott kötnünk. Ez a végső határ, ameddig eljöhetünk.

— Ez itt Obehol lesz. Rajta túl még egy sziget van a Déli Peremvidéken: Wellogy. A Nyugati Peremvidéken pedig vannak szigetek, amelyek jóval nyugatabbra fekszenek tőle is. Biztos vagy hát a dologban, Sopli?

Lorbanery kelmefestője erre megdühödött. Szemébe visszatért a görcsös, mozdulatlan tekintet. De már nem őrült módjára beszélt — gondolta magában Arren, mint sok nappal azelőtt, amikor először találkoztak vele Lorbanery szigetén.

— Igen, ki kell ott kötnünk! Elég messzire eljöttünk már. Itt van a hely, amit keresünk. Ha akarjátok, meg is esküszöm rá. Akarjátok, hogy esküdjek a nevemre?

— Azt nem teheted! — mondta Karvaly föltekintve rá, hiszen Sopli jóval magasabb volt nála. Sopli állt, és szorosan ölelve az árbocot, mereven nézte az előttük lévő földdarabot. — És ne is próbáld!

A festőmester dühödten elvicsorodott, mint akit fájdalom ért. A távolságtól kékes színben játszó hegyeket nézte a csónak előtt, a hullámzó és vibráló víztükör fölött, és így szólt:

— Útikalauznak hoztál magaddal. Ez az a hely. Ki kell itt kötnünk!

— Mindenképpen kikötünk, vizet kell vennünk — mondta Karvaly, és a kormányrúdhoz lépett. Sopli motyogva telepedett vissza a helyére, az árboc tövébe. Arren hallotta, amint maga elé mormolta:

— A nevemre esküszöm. A tulajdon nevemre! — S valahányszor kimondta, elfintorodott, mintha fájna valamije.

Közelebb hajóztak a szigethez a kedvező északi széllel, a part mentén haladva kerestek valami öblöt vagy más kikötőhelyet, de a magas hullámok az egész északi part mentén mennydörögve törtek meg a veszedelmes sziklazátonyokon. Beljebb zöld hegyek sorakoztak a tűző napsütésben. Egészen a csúcsaikig erdő borította őket.

Egy kiugró fokot megkerülve végre kitárulkozott előttük egy félhold alakú öböl fehér homokpartja. Ide már elcsitulva hatoltak be a szirtfokon megtörő hullámok, és a csónakot a partra kormányozhatták. Sem a homokparton, sem a fölötte húzódó erdőben nem volt semmi nyoma embernek. Nem láttak sem egy csónakot, sem egy háztetőt, de még egy füstpamacsot sem. Amint a Messzilátó besiklott az öbölbe, a könnyű szellő is elcsendesült. Csak nyugalom volt, csönd és forróság. Arren az evezőket húzta, Karvaly kormányzott. Az öböl fölé tornyosuló zöldellő ormok teljesen körülzárták őket. A nap fehéren izzó fénylepellel vonta be a vizet. Arren fülében érezte a szíve dobogását. Sopli elhagyta az árboc biztonságát, a hajó orrába kuporodott, a korlátba kapaszkodott, úgy bámult előre a szárazföld felé. Karvaly sötét, sebhelyes arca úgy csillogott a verejtéktől, mintha be lenne olajozva. Tekintete állandóan járt a lapos homokzátonyok és a fölötte húzódó, zöld lepelbe burkolózó lombok között.

— Most! — mondta Arrennek és egyúttal a csónaknak. A fiú három erőteljeset csapott az evezőkkel, mire a Messzilátó könnyedén megfeneklett a homokon. Karvaly kiszökkent, hogy a hullámok ellaposodó hátán még följebb taszítsa a kis hajót. Amint előrenyújtotta a kezét, megbotlott és kis híján előrebukott, de még idejében belekapaszkodott a tatdeszkába. Hatalmas erőfeszítéssel visszarántotta a csónakot a vízre, és a mellvéden keresztül bevetette magát a part és a víz között bukdácsoló hajó rakterébe. — Evezz! — kiáltotta négykézláb állva, s miközben csurgott róla a víz, próbálta visszaállítani légzése ritmusát. Egy dárdát, kétlábnyi hosszú, bronzhegyű hajítódárdát tartott a kezében. Honnan vehette? Míg Arren rémülten csapkodott az evezőkkel, újabb dárda csapódott be. Ferdén vágódott bele az egyik evezőpadba, átütötte a deszkát, hegye kitüremkedett a másik oldalon. A homokpart fölött szétszórt alacsony szirteken és a fák között görnyedten osonó alakok mozogtak. Sivító, füttyögő hangok töltötték be a levegőt. Arren behúzta a nyakát, és ívbe hajló háttal, kemény csapásokkal evezett. Két csapással kijutott a vízre, másik hárommal megfordította a csónakot, azután ki az öbölbe!

Sopli Arren háta mögött, a hajó orrában üvölteni kezdett. A fiú karját vasmarok szorította össze. A rántástól az evezők kiemelkedtek a vízből. Az egyik vége belevágódott a gyomorszájába, hogy egy pillanatra elhomályosult a látása és elakadt a lélegzete.

— Fordulj vissza! Fordulj vissza! — üvöltötte Sopli.

A csónak hirtelen megrezdült a vízen, majd csöndesen ringatózott tovább. Arren, mihelyt szilárdan markolta ismét az evezőket, haragosan hátrafordult. Sopli nem volt a hajóban.

Körös-körül a öböl mély vize csöndesen hullámzott, és vakítóan csillogott a napsütésben.

Arren értetlenül nézett hátra megint, azután a hajófenéken kuporgó Karvalyra.

— Ott van — mutatott oldalra a mágus, de nem volt ott semmi, csak a tenger és a szemkápráztatóan visszaverődő fény. A csónak közelében, alig pár yardnyira becsapódott egy hajítódárda, csobbanás nélkül merült a vízbe, és eltűnt a mélyben. Tucatnyi kemény evezőcsapás után Arren fékezett, majd újból Karvalyra pillantott.

Annak mindkét kezét és bal karját vér borította. Egy darab vitorlarongyot szorított a vállára. A bronzhegyű dárda a csónak fenekén hevert. Amikor Arren először észrevette, nem a kezében látta a fegyvert: a vállán ejtett mély sebből meredezett. A varázsló a köztük és a fehér homokpart között húzódó vizet fürkészte.

A parton apró alakok ugráltak és hadonásztak. Végül csak ennyit mondott:

— Gyerünk tovább.

— De Sopli…

— Egyszer sem bukkant föl.

— Megfulladt? — kérdezte a fiú hitetlenkedve.

Karvaly bólintott.

Arren addig evezett, míg a part már csak keskeny, fehér csíknak látszott az erdő és a fölé tornyosuló magas, zöldellő csúcsok alatt. Karvaly a kormányrúd mellett ült a rongyot sebére szorítva, de különben nem sokat törődött vele.

— Eltalálta egy dárda?

— Nem, beugrott.

— De hisz nem tudott úszni. Rettegett a víztől.

— Igaz. Halálosan félt tőle. De partra akart szállni.

— De miért támadtak meg bennünket? Kik ezek?

— Bizonyára ellenségnek néztek. Egy kicsit… segítenél ezzel a vacakkal? — Arren ekkor vette csak észre, hogy a sebre szorított vászon teljesen átázott és vöröslik a vértől.

A dárda a vállízület és a kulcscsont között csapódott be. Megsérthette a vénát, mert a seb erősen vérzett. Karvaly irányításával Arren csíkokat hasogatott egy vászonlepedőből. Tépést csinált, hogy bekötözze vele a sebesültet. A varázsló ekkor elkérte a fegyvert, s amikor a fiú a térdére fektette, szabad jobb kezével megérintette a hosszú, bronzból durván kikovácsolt, fűzfalevél alakú dárdahegyet. Mintha meg akart volna szólalni, de azután csak megcsóválta a fejét.

— Nincs erőm a varázsigéhez — mondta. — Majd később. Minden rendben lesz. Kivinnéd a hajót ebből az öbölből, Arren?

A legényke szó nélkül visszatelepedett az evezőkhöz. Nekifeszült a munkának, és hamarosan, mivel sima bőrű, karcsú testében jelentős erő rejtőzött, a Messzilátó már maga mögött is hagyta a félhold alakú öblöt, és kint volt a nyílt tengeren. A Peremvidék hosszan tartó déli melege rátelepedett a vízre. A vitorla renyhén csüngött. A nap páraleplen keresztül tűzött, a zöld ormok mintha imbolyogtak és reszkettek volna a délibábos levegőben. Karvaly kinyújtózott a csónak fenekén, fejét a kormányrúd előtti evezőpadnak támasztotta. Mozdulatlanul feküdt, szemhéja és szája félig nyitva. A forróság úgy lebegett a víz fölött, akár valami égből aláereszkedő pókháló. A fiú keze már remegett a kimerültségtől, de azért csak evezett tovább.

— Merre viszed a hajót? — kérdezte Karvaly, félig ülő helyzetbe emelkedve. Megfordulván, Arren rádöbbent, hogy az öböl zöld karjai ismét már-már körülölelik őket, előttük fehérlik a homokpart csíkja, és a hegyek ismét fölébük tornyosultak. Tudtán és akaratán kívül megfordította a csónakot.

— Nem bírom tovább — nyögte, és az evezőket behúzva előrement, hogy lekuporodjon a hajóorrban. Úgy érezte, hogy Sopli most is ott ül a háta mögött, az árbocnak támaszkodva. Hosszú napokig vitorláztak együtt, és halála túl váratlanul és túl értelmetlenül következett be ahhoz, hogy tudata befogadhassa. Nem értett semmit.

A csónak általában himbálózott a vízen, a vitorla petyhüdten csüngött keresztrúdján. Az öböl száján beáramló dagály lassan keresztbefordította a Messzilátót, és apró lökésekkel terelte a partvonal felé.

— Messzilátó — suttogta a mágus becézőn, és hozzátett még pár szót az ősi nyelven. Erre a hajócska lomhán megrázkódott, szembefordult a hullámokkal és kisiklott az öböl karjainak öleléséből a nyílt vízre.

De olyan lassan és tétován, hogy alig egy óra múltán teljesen leállt, és a vitorla megint dologtalanul vergődött az árbocon. Arren hátranézett a hajótérbe, és látta, hogy társa éppúgy hever, mint azelőtt, csak feje éppen hátrahanyatlik, és a szeme csukva van.

Ezúttal a fiút dermesztő, bénító rémület kerítette hatalmába, teljesen eluralkodott rajta, tehetetlenné tette, mintha testét-lelkét laza gombócba gyűrné. Nem ébredt föl benne a bátorság, hogy szembeszegüljön a félelemmel. Csupán valami tétova bosszúságot érzett a vaksorssal szemben.

Nem kellett volna hagynia, hogy a hajó ennyire közel sodródjék a sziget sziklás partjaihoz, amelynek lakói még meg is támadják az idegeneket. Elméje világosan értette ezt, de különben nem sokat törődött az egésszel. Mit kellett volna másképp tennie? Evezzen talán vissza egészen Kútfőig? Elveszettnek, reménytelenül elhagyatottnak érezte magát a Peremvidék végtelen térségein. Sohasem tudná visszavezetni a hajót bármely vendégszeretőbb földre, végig ezen a hetekig tartó, hosszú úton. Csak a varázsló segítségével számíthatna sikerre, de Karvaly éppoly váratlanul és értelmetlenül sebesült meg és vált tehetetlenné, ahogyan Sopli elveszett. Még az arca is megváltozott, arcvonásai ellazultak, bőre sárgás színt öltött. Lehet, hogy éppen haldoklik. Arren arra gondolt, be kellene vonszolnia az ernyő alá, hogy megvédje a nap tűző sugaraitól, és vizet kellene adnia neki. A sok vért vesztett ember mindig szomjas. De már napok óta alig van vizük. A tartály majdnem üresen kongott. De ugyan mit számított mindez? Semmi sem alakult jól, tehetetlen volt. Szerencséjüknek vége szakadt.

Teltek-múltak az órák, a nap rendületlenül tűzött, magába ölelt mindent a szürkés, tompa hőség. Mozdulatlanul ült tovább a helyén.

Egyszer csak valami hűvösség simította meg a homlokát. Fölegyenesedett. Beköszöntött az este, a nap lement, a nyugati ég bíborszínben izzott. A Messzilátó lassan úszott előre a langyos keleti szélben, Obehol meredek, erdős partjai előtt.

Lemászott a hajótérbe, hogy gondját viselje társának. Valami fekhelyet eszkábált neki az ernyő alatt, és megitatta. Kapkodva végezte a dolgát, tekintetét félrefordítva az igencsak kicserélendő kötésről: a seb vérzése még nem állt el egészen. A gyöngeség szakadékába zuhant Karvaly nem szólt egy szót sem. Még akkor sem nyitotta ki a szemét, amikor mohón kortyolta a vizet, és nyomban ismét álomba zuhant: ez a kényszer erősebb volt még szomjúságánál is. Némán feküdt, s amikor a szellő sötétedés után elállt, nem váltotta föl varázsszél, s a csónak magatehetetlenül billegett a lágyan ringó tengeren. A jobboldalt sorakozó hegyek most feketén meredeztek a csillagokkal sűrűn behintett égbolt előterében. Arren hosszan bámulta őket. Körvonalaik ismerősnek tűntek a szemében, mintha már azelőtt is látta volna, mintha egész életében ismerte volna őket.

Amikor aludni tért, arcát dél felé fordította, ahol a sima víztükör fölött jó magasan világított Gobardon csillaga. Alatta a vele háromszöget formázó másik kettő, s még lejjebb újabb három bukkant elő, még nagyobb háromszögét alkotva. Azután, ahogy az éjszaka előrehaladt, az ezüstösfekete folyékony tükörfelületből kiemelkedett még kettő. Ezek is sárgák voltak, mint a Gobardon, csak halványabbak, és a nagy háromszög jobb sarka alatt húzódtak jobbról balra. Már nyolc látszott tehát abból a kilenc csillagból, amelyeknek futó emberalakot, ahogy a köznyelv nevezi Agnen rúnáját kellett volna alkotniok. Arren szemében nem mutattak emberformát, hacsak nem teljesen eltorzítva, ami gyakran megesik a csillagképekkel. A rúna viszont majdnem teljes volt, ferdén álló karjaival és a keresztirányú vonallal, csak a legalja, az utolsó vonás hiányzott még, hogy kiegészüljön. Az a csillag még nem jött föl.

Szemlélése közben Arren elaludt.

Amikor hajnalban fölébredt, a Messzilátó már jócskán maga mögött hagyta Obehol szigetét. Pára takarta a partokat és az egész földdarabot, a hegyek legmagasabb csúcsait kivéve, lassan fátyollá vékonyodott a délvidék violaszín vizei fölött, elhalványítva az utolsó csillagok sziporkázását.

Útitársára nézett. Karvaly egyenetlenül lélegzett, mint amikor az álom leple alatt ott motoszkál a fájdalom, de nem tud egészen keresztültörni rajta. Arca megnyúlt és öreg volt az árnyéktalan fényben. Arren egy minden hatalmát elvesztett embert látott maga előtt, akinek varázsereje, testi ereje odavan, ifjúsága a múlté, semmije sem maradt. Nem mentette meg Soplit, nem hárította el magától a dárdát. Belehajszolta mindnyájukat a veszélybe, de semmit sem tett a megmentésükre. Sopli immár halott, ő maga haldoklik, és Arrenre is csak a pusztulás vár. Ennek az embernek a hibájából és ráadásul hiába, semmiért.

Így nézett rá Arren, a reményvesztettség megvilágosult tekintetével — és nem érzett semmit.

Nem merült föl emlékezetében a találkozás a szökőkútnál, a berkenyefa alatt, sem a fehér varázsfény a rabszolgahajón a ködben, sem a kelmefestők házának elhanyagolt kertje. Nem támadt föl benne semmiféle büszkeség vagy dacos akarat. Nézte, amint a hajnal szétömlik a nyugodt tengeren, ahol alacsony, sápadt ametisztszínű, széles hullámok hömpölyögtek.

Minden álomszerű volt, fakó, a valóság szorítása vagy elevenszerűsége nélkül való. Az álom és a tenger mélyén sem volt semmi, csak tátongó űr és homály. Még ez a mélység is egykedvűséggel töltötte el.

A csónak neki-nekilendülve, araszolva haladt előre, a szél kénye-kedve szerint. Hátuk mögött Obehol hegyei feketén tornyosultak a fölkelő nap előtt, amely a szellőt küldte rájuk, hajtva a csónakot el a földtől, el a lakott világtól, egyre kijjebb és kijjebb, a nyílt tenger felé.