A legtávolibb part

TIZENEGYEDIK FEJEZET A sárkányok útja

A Nyugati Peremvidék legtávolibb szigeteinek tengerén, egy hűvös, fényes reggelen a Bölcsek szigetének ura fölébredt, elgémberedett tagjait ropogtatva fölült, és nagyot ásított. Pillanat múltán nyújtózkodva mutatott észak felé, fölhívta szintén ásítozó útitársának figyelmét.

— Ott van két sziget. Látod őket? A Sárkányok útjának két legdélibb pontja.

— Sasszemed van, uram — mondta Arren, miközben álmos szemét meresztette a tengerre, és nem látott semmit.

— Lám, ezért vagyok a „Karvaly” — felelte a varázsló.

Hangja vidám volt, úgy látszik, lerázta baljós gondolatait és rossz előérzetét. — Hát nem látod őket?

— Csak sirályokat látok — mormogta Arren szemét törülgetve és végigfürkészte a csónak előtt a kékesszürke látóhatárt.

A varázsló fölnevetett.

— Még egy sólyom sem látna meg holmi sirályokat húszmérföldnyi messziségből.

Amint a nap lassan a keleti pára fölé emelkedett, a levegőben szállongó apró alakok megcsillantak, mint az aranypor a vízben vagy valami pihék a napsugárban.

Arren ekkor rájött, hogy sárkányokat lát.

Ahogy a Messzilátó közeledett a szigetek felé a fiú már tisztábban látta a szél hátán bukfencező és köröző sárkányokat. A szíve is velük szállt a magasban, könnyed örömmel, a beteljesülés olyan örömével ami már szinte fájt. Benne volt ebben a repülésben a múlandóság gyötrelmes dicsősége. Szépségük iszonyatos erőből, zabolátlan vadságból és az értelem szárnyalásából kovácsolódott össze. Gondolkodó lények voltak a sárkányok, volt saját beszédük és ősi bölcsességük: röptükben elszánt és akaratos összhang tündökölt.

Arren nem szólt semmit, csak azt gondolta magában: „Nem számít semmit, mi jöhet még ezután, hogy láthattam a sárkányokat a hajnali szelek szárnyán…”

Az alakzatok néha összekuszálódtak, a körök megtörtek, s röptében egyik-másik sárkány az orrlikából hosszú lángnyelvet fújt ki, amely egy pillanatig éppúgy kunkorodott a levegőben, mint a gazdája elnyúló, kecses ívbe görbülő, csillogó teste. A képet figyelve a varázsló megjegyezte:

— Mérgesek. A haragjukat táncolják ki magukból a szélben. — Majd hozzátette: — Na, most benne vagyunk a darázsfészekben. — A sárkányok ugyanis megpillantották a hullámokon bukdácsoló apró vitorlát, s egyik a másik után hagyta abba körtáncát, és elnyúló, lapos ívben, hatalmas szárnyaival lassan evezve közeledett egyenesen a csónak felé.

A mágus Arrenre nézett, aki keményen markolta a kormányrudat, hogy megküzdjön a szemben futó, kemény hullámokkal. Keze biztosan tartotta a kormányt, miközben szemét le se vette volna azokról a csapkodó szárnyakról. Karvaly elégedetten elfordult tőle, és az árboc mellett állva kiparancsolta a varázsszelet a vitorlából. Fölemelte botját, és hangosan beszélni kezdett.

Hangjának hallatán és az ősi nyelv szavait megértve némelyik sárkány megfordult röptében, és szétszóródva visszaröpült a szigetek felé. Mások megálltak, egy helyben lebegtek, elülső mancsaik kardpengényi karmait kieresztették, de féken tartották magukat. Egyikük közvetlenül a víz színe fölé ereszkedett, úgy szárnyalt lassan feléjük, alig két szárnycsapással máris a csónak fölött járt. Zománcos hasa éppen csak elsuhant az árboc csúcsa fölött. Arren látta vállizülete és melle között a belső oldalon a ráncos, csupasz bőrfelületet, amely szemükkel együtt a sárkányok egyetlen sebezhető pontja, feltéve, ha a dárdát heroikus erővel hajítja valaki rájuk. A hosszú fogakkal teli szájból előtörő füst fojtogatta, s vele együtt valami rothadó bűz árasztotta el, amitől összegörnyedt, és öklendezni kezdett.

Az árnyék elhúzott fölöttük. Azután visszafordult, és éppoly alacsonyan, mint az imént, közeledett. Arren ezúttal hamarabb megérezte a kemence forró lehelet hevét, mint a füstöt. Hallotta Karvaly tiszta haragos kiáltását. A sárkány megint elszállt fölöttük. Aztán hirtelen vége volt az egésznek. Mind elröpültek, vissza a szigetek felé, mint valami szélfútta zsarátnokok.

Arren visszafogta lélegzetét, és letörölte homlokáról a hideg verejtéket. Társára nézve látta, hogy annak haja hamuszürkévé vált: a sárkány tüzes lehelete megpörkölte hajszálainak végét. A vitorla súlyos vászna is barnára égett az egyik oldalon.

— A fejedre mintha hamut hintettek volna, fiú.

— A tiédre is, uram. Karvaly meglepetten simított végig a haján.

— Szóval így állunk. Ez bizony arcátlanság volt a javából, de nem akarok összeakaszkodni ezekkel a teremtményekkel. Úgy néz ki, mintha megbolondultak volna vagy halálra ijedtek volna. Nem szóltak egy szót sem. Még sohasem hallottam olyasmiről, hogy egy sárkány szó nélkül lecsapjon, még ha csupán az áldozatának a megrémítése is a célja… Hát akkor gyerünk tovább! Soha ne nézz a szemükbe, Arren. Inkább fordítsd el az arcodat ha kell. Innen már a világ szelével haladunk. Elég erősen fúj dél felől, és meglehet, hogy más dolgokra jobban kell majd a tudományom. Tartsd irányban a hajót, ahogy most fut.

A Messzilátó előrelendült, és hamarosan bal kéz felől föltűnt egy sziget a távolban, jobbról meg az a kettő látszott, amelyeket először pillantottak meg. Ez utóbbiak alacsony szirtekként emelkedtek ki a tengerből, és a kopár sziklákat teljesen beborította a sárkányok fehér ürüléke meg az apró, feketefejű csérek tömege, amelyek vígan fészkeltek a hatalmas lények között.

A sárkányok fölemelkedtek a magasba, és úgy köröztek az égen, mint a keselyűk szoktak. Egyikük sem csapott le többször a hajóra. Néha rikoltottak egymásnak valamit, magas, éles hangon, de még ha szavakat formáztak is a kiáltásaik, Arren nem értett belőlük semmit.

A csónak megkerült egy kisebbfajta kiszögellést, és ekkor megpillantott valamit a parton, amit először valami várromnak nézett. Egy sárkány volt az. Egyik szárnya a teste alá gyűrődött, a másikat szélesen kinyújtotta a homokon, a vége belógott a vízbe, s a partra futó hullámok játékosan lebegtették kicsit, csúfondárosan utánozva a repülés mozdulatait. Hosszú kígyóteste végignyúlt a homokon és a sziklákon. Az egyik mellső lába hiányzott, bordáinak hatalmas ívéről lehasadt a bőr és a hús, hasa föl volt tépve, a homokot körülötte több ölnyire feketére festette a mérges sárkányvér. A teremtményben mégis volt némi élet. A sárkányok olyan szívósak, hogy csak velük azonos hatalmú varázserő képes gyorsan kioltani életüket. Zöldarany szeme nyitva volt, amint a csónak elhúzott előtte, súlyos, hosszúkás feje megmoccant egy kicsit, és kitáguló orrlyukaiból szaggatott hörrenéssel vérpermettel kevert füstgomoly tört elő.

A haldokló sárkány és a tenger széle közötti part homokját földúlták és megszaggatták a többi sárkány lábainak és súlyos testének nyomai, szétszórt belső részeit beletiporták a földbe.

Sem Arren, sem Karvaly nem szólt mindaddig, amíg jócskán el nem távolodtak ettől a szigettől és kint nem jártak a Sárkányok útjának szűk, sziklazátonyokkal és szirtekkel teli csatornáján, a kettős szigetlánc északi sora felé haladva. Ekkor Karvaly csak ennyit mondott:

— Kegyetlen volt ez a látvány. — És hangja hidegen, gyengén csengett.

— Ezek meg… megeszik a saját fajtájukat?

— Nem. Nem különben, mint mi, emberek. Inkább megőrjítette őket valami. Elveszítették a beszédkészségüket. Ők, akik korábban beszéltek, mint az ember, akik régebbiek bármely más eleven teremtménynél, ők Segoy gyermekei… még őket is visszataszította valami az állatok tudatlan némaságába. Ó, Kalesszin! Hová röpítettek szárnyaid? Hát azt kellett megérned, hogy fajtádat ilyen szégyen érje? — Hangja úgy zengett, mint egy megkondított fémharang, miközben magasra emelt fejjel fürkészte az eget. De a sárkányok elmaradtak mögöttük, alacsonyabban keringtek a sziklás szigetek fölött, a vérmocskos partnál. Fölöttük nem volt semmi más, csak a kék égbolt és a déli verőfény.

Abban az időben a főmáguson kívül nem élt olyan ember, aki megjárta már a Sárkányok útját, vagy egyáltalán látott valamit belőle. Húsz vagy tán még több évvel azelőtt ő már végigment rajta egyszer, keletről nyugatra és vissza. Egy tengerjáró ember számára ez rémálom volt és maga a csoda. A víz kék csatornák és zöld tocsogók útvesztője volt, ahol most kézzel, varázsigékkel és a legnagyobb óvatossággal haladtak előre Arrennel, kicsiny hajójukkal a szirtek és zátonyok között. Jó részük sekélyen rejtőzött a víz alatt, némelyiket csak félig takarták el a hullámok, és legtöbbjüket vastagon benőtte a vízikökörcsin, a kacsakagyló és a hosszú levelű tengeri hínár. Olyanok voltak, mint kagylós hátú moszatszakállú gonosz szörnyetegek. Mások meredek sziklákként, tornyokként emelkedtek a tengerszint fölé, teljes vagy félbetört íveket alkotva, akár valami csipkés falak, fantasztikus állatformák, medvehát vagy kígyófej alakjában. Mind nagy volt és torz, elmosódott, mintha eleven élet pislákolna bennük. A hullámok harsány lihegéssel ostromolták őket, s nedvesen csillogott rajtuk a lecsapódó kesernyés pára. Az egyik sziklában déli irányból világosan felismerhető volt egy ember csapott válla és nemes feje, amint gondolataiba mélyedve hajol a tenger fölé. Miután azonban észak felől megkerülték, az emberalak semmivé vált, s csak egy mély üreg tátongott előttük, amelynek nyílásán dörögve és csattogva törtek be és tolakodtak ismét elő a tarajos hullámok. Hangjuk majdnem érthető szavakat vagy szótagokat formált. Ahogy távolodtak tőle, a zavaros locsogás elhalkult, a hang világosabbá tisztult, mire Arren meg is kérdezte:

— Miféle hang szól abból a barlangból?

— A tenger hangja.

— De valami szót mormol.

Karvaly hegyezte a fülét. A fiúra nézett, majd vissza az üregre.

— Te mit hallasz benne?

— Mintha azt mondaná: áhm.

— Az ősi nyelven ez a kezdetet jelenti vagy a régi időket. Én viszont úgy hallom, azt mondja: óhbb, ez pedig a „vég” szónak egyik formája. Oda nézz, előre! — kiáltott föl hirtelen, mintha Arrent figyelmeztette volna.

— Sekély zátony! — És bár a Messzilátó macskaügyességgel siklott át a veszedelmek között, jó ideig lefoglalta figyelmüket a kormányzás nehéz feladata, miközben az érthetetlen szót mormoló barlang lassan eltávolodott és elhallgatott mögöttük.

Most már mélyebb vizeken jártak, kitörtek a szirtek világának fantáziaszüleményei közül. Előttük toronymagasan emelkedett ki a vízből egy sziget. Fekete sziklái sok-sok hasábból álltak össze, amelyek élükkel illeszkedtek egymáshoz, lapos felületükkel néztek feléjük, és töretlenül emelkedtek vagy háromszáz lábnyi magasságba, egyenesen a tengerből.

— Ez Kalesszin csonkatornya — mondta a varázsló. — Így mondták nekem a sárkányok, amikor sok évvel ezelőtt erre jártam.

— Ki az a Kalesszin?

— A legöregebbik…

— Talán ő építette ezt a tornyot?

— Nem tudom. Nem tudom, hogy egyáltalán úgy építették-e. Azt sem, hogy milyen régi. Kalesszint is mindig férfiként emlegetem, de még ebben sem vagyok biztos… Hozzá képest Orm Embar csak totyogó csecsemő, te meg én pedig, mint a tiszavirágok. Végigfuttatta tekintetét a lenyűgöző oszlopsoron. Arren szorongva nézett föl rájuk: arra gondolt, hogy egy sárkány milyen könnyedén leszökkenhetne arról a magas, sötét peremről, hogy árnyékával majdnem egy időben zuhanjon a hajóra. De nem volt ott semmiféle sárkány. Lassan úsztak el a sziklák lábánál húzódó nyugodt vízen, és nem hallottak semmi mást, csak az árnyékba vesző hullámok sistergését és locsogását a bazaltoszlopok tövénél. A víz itt hirtelen mélyült, nem volt benne sem homokpad, sem sziklaperem.

Arren kormányozta a hajót, mialatt Karvaly elöl állt az orrban, figyelmesen vizsgálva a szirteket és az előttük kitárulkozó tiszta égboltot.

A csónak lassan bújt elő Kalesszin csonkatornyának árnyékából, hogy elmerüljön a késő délutáni napsütésben. Túljutottak a Sárkányok útján. A varázsló fölemelte a fejét, mint aki látja is, amit látni akar, s ekkor az előttük kitárulkozó, végtelen, aranyló tér távolában arányló szárnyain megjelent Orm Embar, a sárkány.

Arren hallotta, amint Karvaly feléje kiállt:

— Aro Kalesszin? — Sejtette, hogy mit jelenthet a kérdés, de a sárkány válaszából nem értett meg semmit. Mégis, valahányszor hallotta az ősi beszédet, úgy érezte, hogy ott van valahol a megértés határán, hogy majdnem érti. Olyan volt neki, mint valami nyelv, amelyet elfelejtett, s nem olyan, amilyet nem is tudott sohasem. Amikor a mágus ezen a nyelven beszélt, hangja tisztább volt, mint a köznyelvi szavak kiejtésekor. Valami különleges csönd burkolta be ilyenkor, mint egy leheletfinom kondítás a nagyharangon. A sárkány szava viszont gongütésként bongott, egyszerre mélyen és vibrálón, vagy úgy, mint a cimbalom megpendülő húrja.

Arren elnézte társát, amint ott áll a csónak keskeny orrában, és társalog azzal a szörnyű nagy teremtménnyel, amely közben fölöttük lebeg, és félig eltakarja az eget. A fiú szívét ujjongó dicsőség érzése töltötte el látván, milyen parányi lény az ember, milyen törékeny és mégis mily veszedelmes. Hiszen a sárkány, kormos mancsának egyetlen suhintásával lecsaphatná nyakáról az ember fejét, a csónakot elsüllyeszthetné, mint egy kő az úszó falevelet — ha csak a nagysága számítana. De Karvaly legalább olyan veszedelmes volt, mint maga Orm Embar, és a sárkány jól tudta ezt.

A varázsló hátrafordította a fejét.

— Lebannen — szólt, mire a legényke fölkelt helyéről, és előrejött, bár egyetlen lépéssel sem óhajtott közelebb kerülni ahhoz a tizenöt lábnyi hosszú tátongó szájhoz, a keskeny pupillájú, sárgászöld szemekhez, amelyek perzselő tekintetet vetettek rá a levegő magasából.

Karvaly nem szólt hozzá semmit, csak vállára tette a kezét, és ismét a sárkányhoz fordult.

— Lebannen — szólt a mély hang röviden és szenvtelenül. — Agni Lebannen!

Arren fölnézett. A mágus kezének óvatos szorítása emlékeztette az intelemre, és elkerülte a zöldarany sárkányszem tüzes pillantását.

Az ősi nyelvet ugyan nem beszélte, de mégsem maradt néma:

— Üdvözöllek téged, Orm Embar, sárkányfejedelem! — kiáltotta világos szóval, ahogy az egyik herceg köszönti a másikat.

Csönd lett. Arren szíve keményen, kimérten dobogott. A mellette álló Karvaly viszont szélesen mosolygott.

Ezután a sárkány szólt megint, és Karvaly válaszolt neki. Arren számára igen hosszan tartott ez a beszélgetés, és meglepően hirtelen szakadt vége. A sárkány egyetlen hatalmas szárnycsapással, amellyel majdnem fölborította a csónakot, a magasba emelkedett és elszállt. Arren a napra pillantott és látta, hogy alig hanyatlott alább az égen. Nem is tartott olyan sokáig hát ez az egész. A varázsló arca azonban hamuszürke volt, és amikor a fiú felé nézett, szeme különösen csillogott. Lerogyott az evezőpadra.

— Jól csináltad, fiam — szólalt meg rekedten —, nem könnyű dolog sárkányokkal társalogni…

Arren előkerített valami elemózsiát, hiszen aznap még egy falatot sem ettek. A varázsló meg sem szólalt, amíg nem csillapították éhségüket és szomjukat.

Ekkorra a nap már közel járt a látóhatárhoz, bár ezen az északi vidéken. Így nyár dereka táján még későn és lassan köszöntött be az este.

— Figyelj hát — szólalt meg végül —, Orm Embar a maga szűkszavú módján sok mindent elmondott nekem. Szerinte az, akit keresünk, Magadoron van, és még sincs ott. Egy sárkánynak valahogy mindig nehezére esik az egyenes beszéd. A gondolataik sohasem egysíkúak. S ha valamelyikük megmondaná is az igazat egy embernek, ami nagyon ritkán fordul elő, nem tudja, hogyan néz ki az igazság emberi szemmel. Ezért aztán megkérdeztem tőle: „Talán úgy, ahogy atyád, Orm is Magador szigetén van, és mégsincs ott?” Hiszen tudod, hogy Orm és Vandór-Akbé ott oltották ki egymás életét. De erre is csak azt válaszolta: „Igen is meg nem is. Megtalálhatod őt Magadoron és mégsem Magadoron.” — Karvaly elhallgatott, és gondolataiba elmerülve rágcsált egy darab kemény kétszersültet. — Talán úgy érti, bár ez az ember nincs ugyan Magadoron, mégis oda kell mennem, hogy eljuthassak hozzá. Talán… Akkor megkérdeztem tőle, mi történt a többi sárkánnyal. Erre elmondta, hogy ez az ember járt a sárkányok között, és egyáltalán nem félt tőlük, mert még ha megölik is, eleven testében tér vissza a halálból. Ezért azután inkább ők rettegnek tőle, mint valami természeten kívül álló lénytől. Félelmük révén kiterjesztheti rájuk a varázserejét, megfosztja őket a Teremtés igéjétől, és saját vad természetük prédájául veti népüket. Így azután sorban szétmarcangolják egymást, vagy öngyilkosságot követnek el, a tenger vizébe vetve magukat, ami szörnyű halál a tűzkígyók, a szelek és a tűz szárnyas fenevadjai számára. Végül nekiszegeztem a kérdést: „És hol van a te urad, Kalesszin?” Amire csak annyit válaszolt, hogy „Nyugaton”. Ez pedig jelentheti azt, hogy Kalesszin elrepült azokra a földekre, amelyek a sárkányok szerint túl vannak minden hajók járta határon, de az is lehet, mégsem azt jelenti. Így tehát kifogytam kérdéseimből, mire ő is föltette a magáét: „Észak felé visszatértemben elrepültem Kaltuel és Ingat fölött. Kaltuelen azt láttam, hogy a falusiak egy oltárkövön csecsemőt áldoznak föl, Ingaton pedig azt, hogy a varázslójukat kövekkel agyondobálják. Mit gondolsz, Kóbor, fölfalják azt a kisdedet? Vagy tán a varázsló visszajön a halálból, és kövekkel hajigálja meg a falusi népet?” Azt hittem csúfolódik velem, és már haraggal szóltam volna hozzá, amikor megértettem, hogy ez bizony nem tréfa. Hozzá is tette még: „A dolgokból elszivárgott az értelem. Van valahol egy lyuk a világon, és kifolyik rajta a tenger. Valahová elrejtőzik a fény. Itt maradunk a kiszáradt földön. Nem lesz többé beszéd és nem lesz elmúlás.” Ekkor értettem csak meg igazán, mit is magyaráz nekem.

Arren nem értett belőle semmit, de annál inkább megrendült. Karvaly ugyanis, a sárkány szavait fölidézve félreérthetetlenül saját igazi nevén nevezte magát. Ennek hatására Arren emlékezetében kínosan megelevenedett annak az eszelős asszonynak a képe, aki kikiabálta Lorbanery szigetén, hogy „az én nevem Akaren!”. Ha a varázserőt, a zenét és a dalt, a beszédet és a bizalmat meggyöngíti valami az emberek között, ha úgy tör rájuk a téboly és a rettegés, mint a sárkányokra, akik értelmüket elveszítve egymás életére törnek, ha mindez így van, vajon elkerüli-é majd az ő urát? Ő talán annyira erős?

Egyáltalán nem látszott erősnek, amint kétszersültből és füstölt halból álló vacsorája fölé görnyed, megperzselődött végű, őszes hajával, keskeny kezével és megfáradt arcával.

A sárkány mégis tartott tőle.

— Mi rágja a lelkedet, fiam?

Vele szemben csak az igazság segíthet…

— Uram, kimondtad a titkos nevedet.

— Ó, lám, igaz. Egészen megfeledkeztem róla, hogy korábban nem tettem. Ismerned kell az igazi nevemet, ha eljutunk oda, ahová készülünk. — Ételét rágcsálva nézett föl a fiúra. — Azt gondoltad tán, hogy szenilis lettem, és csak úgy motyogom magam elé a nevemet, mint valami csipás vénember, akiben nincs már sem értelem, sem szégyenérzet? Nos, még nem, fiam!

— Neem! — mondta Arren annyira megzavarodva, hogy más szó egyszerűen nem jött ki a száján. Nagyon kimerült is volt: hosszú volt ez a nap és tele sárkányokkal. És előttük is egyre sötétebbre váltott az út.

— Arren — szólt hozzá a varázsló —, nem, Lebannen, ahová most megyünk, ott nincs hol elrejtőzni és nincs rejtőzködés. Ott mindent a saját nevén neveznek.

— A holtakat úgysem érheti sérelem — mormolta Arren komoran.

— Ó, nem csak ott, nem csak a halálban viselik az emberek igazi nevüket. A legkiszolgáltatottabbak, a legsérülékenyebbek: akik szeretetet adtak, és nem követelik azt vissza, azok kimondják egymás nevét. A hűséges szívűek, az életüket föláldozok… Kimerültél, fiam. Feküdj le és aludj! Most nincs más dolgunk, csak az irányt kell tartanunk egész éjjel. Reggelre pedig megpillantjuk világunknak utolsó szigetét.

Megejtő gyengédség vibrált a hangjában. Arren összegömbölyödött a hajófenéken, és azon nyomban szemére lopódzott az álom. Még hallotta, amint a varázsló belekezd egy lágy, majdnem suttogó énekbe, nem köznyelven, hanem a Teremtés nyelvén. Végre-valahára kezdte megérteni a szavakat, kezdett visszaemlékezni rájuk, ám mielőtt végképp eljutott volna agyáig az értelmük, mély álomba merült.

A varázsló csöndben elpakolta a kenyeret és a húst, ellenőrizte a kötélzetet, mindent elrendezett a csónakban, azután a vitorla feszítőkötelét markába szorítva letelepedett a leghátsó evezőpadra, és erős varázsszelet parancsolt a vitorlába. A Messzilátó fáradhatatlanul tört előre észak felé, mint kilőtt nyílvessző az óceán fölött.

Lenézett Arrenre. A fiú alvó arcát bíborszínűre festette a hosszan tartó alkonypír, sűrű haját borzolta a szellő. A Nagy Ház szökőkútja melletti kövön üldögélő legényke könnyed, lágy vonású királyfiképe e néhány hónap alatt teljesen megváltozott. Arca megnyúlt, keményebb lett, és sokkal több erőt sugárzott. Mégis ugyanolyan vonzó volt, mint azelőtt.

— Nem találtam mást, aki követhetne ezen az úton — mondta Kóbor, a főmágus az alvó fiúnak hangosan. Vagy talán a puszta szélnek beszélt? — Senki mást, csak téged. És neked a te utadat kell végigjárnod, nem az enyémet. A te királyságod valamelyest az enyém is lesz. Hiszen én ismertelek föl elsőnek. Én láttalak meg először igazán. Jobban áldják majd ezért nevemet a kései utódok, mint bármi másért, amit életemben véghezvittem mint varázsló… Ha egyáltalán lesznek kései utódok. Először nekünk kettőnknek még oda kell állnunk az egyensúly mezsgyéjére, az egész világ emelőpontjára. És ha én elbukom, elbuksz te is, és mindenki más… Jó időre, hosszú időre. De még a sötétség sem tarthat örökké. S különben is ott vannak, ott vannak a csillagok… Ó, de szeretném látni, amint Enyhelyen megkoronáznak, amint ragyog a napsugár a Kard tornyának csúcsán és a gyűrűn, amelyet elhoztunk Atuanból, a sírok sötét mélyéről, Tenar és én, még mielőtt te megszülettél.

Ekkor fölnevetett, és arcát észak felé fordítva így szólt saját magához, a köznyelv szavaival:

— Egy kecskepásztor, amint Morred utódját trónjára segíti! Hát sohasem tanulok már semmit?

Amint ott ült, kezében a vitorlakötéllel, és nézte amint a duzzadó vásznat vörösre festi az alkonypír kései fénye nyugat felől, megint csöndesen mormolni kezdett maga elé:

— De nem Enyhelyen leszek én akkor, s még csak nem is Kútfőn. Eljön akkorra az idő, hogy megváljak a hatalomtól. Hogy elhajítsam régi, megunt játékszereimet és tovább menjek a magam útján. Eljön az ideje, hogy hazatérjek. Találkozom majd Tenarral. Találkozom majd Oromonnal, és elbeszélgetek vele, mielőtt meghalna kis házában Re Albi sziklái fölött. Vágyom rá, hogy sétálhassak a hegyekben, Gont hegyei között az erdőben, ősz idején, amikor a legpompásabbak a lombok. Ott, az erdőben nincs királyság. Elérkezik az idő, hogy elvonuljak oda, a csöndbe, a magányba. Talán ott megtanulom majd végre, amit nem taníthatott meg nekem a mágia, a tudomány vagy a hatalom, amit mindeddig nem tanultam meg igazán.

Az egész nyugati ég haragos, vörös dicsfénnyel fölizzott ekkor, a tenger karmazsinpiros színben játszott, fölötte vérvörösen ragyogott a vitorla. Azután szép lassan lopakodva rájuk telepedett az este. A fiú egész éjszaka mélyen aludt, mialatt a férfi éberen és elszántan nézett előre a sötétbe. Az égen nem voltak csillagok.