A legtávolibb part

TIZENKETTEDIK FEJEZET Magador

Amikor reggel fölébredt, Arren a nyugati ég kékes kárpitja előterében, a hajó orrának irányában megpillantotta Magador homályos, laposan elnyúló partját.

Berilában, a trónteremben voltak hatalmas térképek, amelyeket még a királyok idején készítettek, amikor a kereskedők és fölfedezők messzire elhajóztak a belső tengerekről, és jobban ismerték a Peremvidékeket. Az északi és a nyugati részeket ábrázoló térképeket hatalmas mozaik ábrázolta a fejedelem tróntermének falán. Enyhely szigete aranyosszürke színben csillogott közvetlenül a trónus fölött. Arren olyan világosan látta lelki szemével, ahogy a valóságban is kisfiúkorában. Rosszántól nyugatra feküdt Eszk, attól kicsit még nyugatabbra Szorreszk, azután délebbre Szemel, majd Páln. A Belső földek itt véget értek, rajtuk túl nem látszott más, csak a végtelen tenger sápadt, kékeszöld mozaikja, benne itt-ott egy delfin vagy bálna képével. Azután végül, a sarok után, ahol az északi fal találkozik a nyugatival, látható Narveluén szigete, majd még három kisebb. Utána megint a kopár tenger, végig, egészen a fal széléig, ahol a térkép is véget ért, ott volt Magador, azon túl pedig semmi.

Elevenen föl tudta idézni a képét: ívbe görbülő körvonalait, közepe táján egy hatalmas öböllel, amely szűk torokkal nyílik meg kelet felé. Odáig nem hajóztak föl most, hanem a sziget legdélibb kiszögellésénél kerestek valami kieső, apró búvóöblöt, ahol partra is szálltak, amikor a nap még alacsonyan járt a nappali párában.

Így ért hát véget hosszú utazásuk Alkány utcáitól a legnyugatibb szigetig. Furcsa volt számukra a föld mozdulatlansága, miután kihúzták a homokos partra a Messzilátót, és oly hosszú idő után ismét szilárd talajra léptek.

Kóbor fölkapaszkodott egy alacsony, fűvel benőtt dűnére, melynek éle keskeny peremként előreugrott a meredekebbik oldalon, ahogy a fű feszes gyökerei összemarkolták. Fölérve megállt mozdulatlanul, úgy nézett észak és nyugat felé. Arren még megállt a csónak mellett, hogy fölhúzza lábbelijét, amelyet már oly sok napja nem viselt. A szerszámosládából elővette és fölcsatolta a kardját. Ez alkalommal egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy így kell-e tennie vagy sem. Azután ő is fölkapaszkodott Kóbor mellé, hogy körülpillantson a szigeten.

Az alacsony, füves dűnék félmérföldnyire hullámzottak a szárazföld belseje felé, azután sással és sónáddal sűrűn benőtt lagúnák következtek, rajtuk alacsony, sárgásbarna, kopár dombok sorakoztak, amíg a szem ellátott. Szép volt Magador, teljes néptelenségében is. Sehol nem látszott rajta az ember, emberi munka vagy település bármi nyoma. Nem szökelltek rajta állatok, és a nádas tavacskák hátán sem úszkáltak sirályok, vadlúdfalkák vagy más madarak.

Leporoszkáltak a dűne szárazföld felé eső oldalán. A homokdomb fölfogta a törőhullámok és a szél hangját. Teljes csönd köszöntött rájuk.

A legszélső és a következő dűne között volt egy keskeny, csupasz homoksáv. Nyugati, szélcsöndes lejtőjén melegen sütött a reggeli nap.

— Lebannen — szólt a varázsló, aki újabban Arren igazi nevét használta —, a múlt éjjel nem alhattam, most aludnom kell valamennyit. Maradj itt velem, és őrködj fölöttem. — Ezzel lefeküdt a napsütötte homokba, mivel az árnyékban hideg lett volna, karjával eltakarta a szemét, és már aludt is. Arren lekuporodott mellé a földre. Nem látott semmi mást, csak a völgyecske fehér partoldalát, s a dűnék füvét, amint odafönt bólogat a homályos kék ég és az arányló napsugár előtt. Semmi sem hallatszott a távoli hullámverés tompa mormolásán kívül, amint néha fölkapta és halk szisszenéssel odébb lódította a homokszemeket.

Arren megpillantott odafönt valamit, ami lehetett volna egy sas is, de nem az volt. Körözött egyet, bukórepülésbe ment át, és lecsapott mellé aranylóan kifeszített szárnyainak dübörgő-sivító hangja kíséretében. Könnyedén lehuppant hatalmas, karmos lábaira a dűne tetején. Óriási feje feketén rajzolódott ki a napsütötte levegőben, apró parázsfoltok villantak föl rajta.

A sárkány egy darabon leereszkedett a dűne oldalában, és megszólalt:

— Agni Lebannen — mondta.

Kóbor és közte állva Arren az ő nevével válaszolt:

— Orm Embar. — És a magasba emelte kivont kardját.

Ezúttal nem érezte nehéznek. A simára koptatott markolat engedelmesen simult a markába. Pontosan a kezébe illett. A penge is könnyedén, készséggel szökkent elő hüvelyéből. A fegyver ereje és időtlen kora az ő oldalán állt, világosan tudta, mi hasznát veheti. Most már az ő kardja volt igazán.

A sárkány ismét megszólalt, de Arren nem értette a beszédét. Visszatekintett alvó társára, akit a sistergő dübörgés nem ébresztett föl, és így szólt a sárkányhoz:

— Az uram elfáradt, most alszik.

Erre Orm Embar tekergőzve még lejjebb mászott, egészen a völgyecske fenekéig. Nehézkesen mozgott a földön, nem olyan szabadon és könnyedén, ahogyan a levegőben szárnyalt, de lenyűgöző, karmos lábának lassú mozgásában és tüskés farka tekergőzésében mégis volt valami esetlen kecsesség. Leérkezvén maga alá húzta lábait, fölemelte gigászi fejét, és mozdulatlanságba dermedt, akár valami faragott sárkányszobor egy harcos sisakján. Arren alig tízlábnyiról érzékelte szemének sárga villanását és a testét körüllengő égésszagot. Ez nem a rothadás bűze volt. Száraz és fémes illat, amely összhangban volt a tenger és a sós homok könnyű aromájával: valami vad és tiszta illat.

A magasabbra emelkedő nap sugara megcsillant Orm Embar oldalán, amely fölizzott, mint egy aranyból és vasból összekovácsolt sárkányszobor.

Kóbor még mindig aludt, elernyesztve magát. Annyi tudomást sem vett a sárkányról, mint egy alvó szántóvető a mellette szuszogó kutyájáról. Így telt el egy óra, amikor Arren meglepetten vette észre, hogy a mágus fölült mögötte.

— Lám, már úgy hozzászoktál a sárkányokhoz, hogy a mancsaik között alszol — szólt Kóbor, és ásítva fölkacagott. Azután talpra állt, és beszélt Orm Embarhoz a sárkányok nyelvén.

Mielőtt Orm Embar válaszolt volna, „ő” is ásított egyet. Meglehetősen álmos is volt, de talán inkább óriási méretét fitogtatta. Olyan látvány volt ez, amilyenre kevés élő ember emlékezhetett: kardpengényi hosszúságú és élességű fogak sora, két emberi testtel is bőven fölérő villás nyelve és tűzokádó torkának kemenceforró barlangja… feledhetetlen!

Orm Embar ezután beszélt, és Kóbor már válaszhoz készülődött, amikor mindketten Arrenre vetették pillantásukat. A néma csöndben világosan hallották, amint az acél szisszenve surran ki a hüvelyből. A fiú a dűne pereme felé nézett a varázsló háta mögött, a kivont kard harcra készen villant meg a kezében.

Ott állt, a napfényben sugárzón, a könnyű szélben meg-meglibbenő ruhában egy emberalak. Úgy magasodott ott, mint egy kőszobor, csak vékony köpenyének szárnya és csuklyája lobogása mozdult körülötte. Haja hosszú volt és fekete, sűrű, fényes tincsekben hullott alá. Széles vállú volt és magas, erős és vonzó férfi. Úgy látszott, hogy szeme a tengerre néz a fejük fölött. Mosolygott.

— Orm Embart ismerem — szólalt meg —, és téged is ismerlek, bár jócskán megöregedtél, mióta utoljára találkoztunk, Karvaly. Főmágus lettél azóta, azt beszélik. Nagy ember lett hát belőled, mire megöregedtél. És egy ifjú szolgát is hoztál magaddal: egy varázslóinast, minden bizonnyal, egyikét azoknak, akik a bölcsességet tanulják a Bölcsek szigetén. Mit kerestek errefelé, ily távol Kútfőtől és sérthetetlen falaitól, amelyek megvédik a mestereket minden ártalomtól?

— Azoknál hatalmasabb falakon támadt repedés — szólt Kóbor, és botját mindkét kezével megragadva fölnézett a férfialakra. — De nem jönnél ide hozzánk testi valódban, hogy méltóképpen üdvözölhessük azt, akit oly soká kerestünk?

— Testi valómban? — kérdezte az alak, és ismét elmosolyodott. — Talán a hús, a test, ez a vágóhídra való porhüvely az, ami a két varázsló között a legfontosabb? Nem, inkább az elménket mérjük össze, főmágus!

— Azt hiszem, hogy azt nem tehetjük meg. Fiam, tedd hüvelyébe kardodat! Ez csupán üzenet, egy jelenés, nem valóságos ember. Annyi, mintha a szél ellen rántanál fegyvert. — Ismét a jelenéshez fordult. — Enyhelyen, ahol fehér volt a hajad, Kobnak neveztek. De ez csak afféle hétköznapi név volt. Hogyan szólítsunk majd, amikor szemtől szemben találkozunk?

— Te uradnak fogsz majd szólítani — felelte a magas alak a dűne taraján.

— Ó, igen. És még hogyan?

— Királyodnak és mesterednek!

Ennek hallatán Orm Embar nagyot fújtatott. Erős és dühödt volt ez a hang, s mellé tányérnyi szeme is fölizzott. Mégis elfordította fejét a férfialaktól, és visszakuporodott homokba mélyedő nyomába, mintha nehezére esett volna bármi mozgás.

— S mondd, hol keressünk fel majd és mikor?

— Az én birodalmamban, amikor nekem tetszik.

— Nagyon jól van ez így. — Ezzel fölemelte botját, és kis mozdulatot tett vele az árnyalak felé, mire az eltűnt, mint amikor elfújják a gyertya lángját.

Arren csak nézett hűlt helyére, miközben a sárkány óriási testét kinyújtóztatta négy karmos lábán, páncélja megcsördült, elővillantotta szörnyű fogait. De a mágus ismét meglendítette a botját.

— Ez csak üzenet volt, mondom. Csak látomás vagy puszta kép. Beszél és hall, de nincsen benne erő, csak annyi, amennyit a mi félelmünk kölcsönöz neki. Még a formája sem az igazi, hacsak a küldője úgy nem akarja. De azt hiszem, ezúttal nem abban az alakban láttuk, ahogyan most kinéz.

— Gondolod, hogy itt van a közelben?

— Az üzenetképek nem kelnek át a vizeken. Itt van, Magador szigetén. Hanem Magador jókora földdarab. Nagyobb, mint Kútfő vagy Gont, és csaknem akkora, mint Rosszán. Lehet, hogy soká kell keresnünk.

Ekkor megszólalt a sárkány. Kóbor hallgatta, majd Arrenhez fordult.

— Magador ura a következőket mondja: „Visszajöttem a saját földemre, és többé nem hagyom el. Megkeresem ezt a romboló erőt, elvezetlek hozzá, hogy együttes erővel semmisítsük meg őt.” S ugye mondtam már, hogy amit a sárkányok keresnek, azt meg is találják?

Ezt követően Kóbor térdre ereszkedett a titáni lény előtt, ahogy a hűbéresek tisztelik meg királyukat, és az ősi nyelven köszönetet mondott neki. A sárkány közeli lehelete szinte perzselte lehajtott fejét.

Orm Embar fölvonszolta még egyszer gigászi testét a dűne tetejére, kiterjesztette szárnyát, és a levegőbe emelkedett.

Kóbor lesöpörte a ruhájára szóródott homokot, és így szólt Arrenhez:

— Nos, most már térdelni is láttál. És lehet, hogy láthatsz még egyszer ugyanígy, mielőtt utunk végére érünk.

A fiú nem kérdezte meg, mire gondol. Hosszú együttlétük alatt megtanulta már, hogy a varázsló visszafogottságának megvan a maga oka. Valami mégis azt súgta neki, hogy súlyos jóslat húzódik meg e szavak mögött.

Azután visszatértek a tengerpartra, hogy megbizonyosodjanak róla, a csónak elég magasan áll, s a dagály vagy vihar nem sodorhatja el. Kivették belőle a köpönyegüket az éjszaka hidege ellen, és magukkal vitték a maradék élelmet is. Kóbor egy percig elidőzött a kecsesen ívelő hajótest mellett, amely oly sokáig és oly hosszú úton hozta el őket idegen tengereken át. Rátette a kezét, de nem mondott varázsigét, nem szólt egyetlen szót sem. Azután újból nekivágtak a szárazföldnek, észak felé, a hegyek irányában.

Egész nap mentek, és estére egy kis patak mellett ütöttek tanyát, amely mély horhost vágva futott le a domboldalon a sással benőtt tavacskák és mocsarak felé. Bár éppen nyár derekán jártak, mégis hűvös nyugati szellő fújdogált a végtelen, földet nem ismerő nyílt tenger felől. Pára homályosította el az eget, nem látszottak csillagok a dombok fölött, amelyeken sohasem égett tűzhely lángja, nem pislákolt ablakvilág az éjszakában.

Arren fölébredt éjszaka. Kis tüzük már teljesen elhamvadt, de a lemenő hold halványszürke, párás fénnyel borította be a földet. A vízmosásban és a fölötte húzódó domboldalon seregnyi emberalak gyűlt össze. Mind mozdulatlanok és némák. Arcuk Kóbor és Arren felé fordult. Szemükben nem tükröződött vissza a holdfény.

A fiúnak torkán akadt a szó, de karját előrenyújtva megérintette Kóbort. A varázsló megrázkódott és fölült.

— Mi történt? — dünnyögte, majd Arren tekintetét követve megpillantotta a néma gyülekezetet.

Valamennyien sötét ruhát viseltek. Férfiak és nők egyaránt. Arcuk nem látszott világosan a gyönge fényben, de Arrennek úgy tűnt, hogy a patak túlsó partján állók között akadtak néhányan, akiket ismert, de nem tudta volna megmondani a nevüket.

Kóbor fölkelt, válláról lehullott a köpeny. Arca, haja és inge sápadt ezüstfénnyel villant meg, mintha rajta sűrűsödött volna össze a holdvilág. Széles mozdulattal nyújtotta előre a karját, és hangosan így kiáltott:

— Ó, ti, akik valaha éltetek, menjetek innen békével! Megtöröm a varázst, amely fogva tart titeket: Anvassa mane harv pennodathe!

Egy pillanatig még mozdulatlanul álltak: néma alakok szomorú serege. Azután lassan megfordultak, és szó nélkül besétáltak a sötétségbe, amely nyomtalanul elnyelte őket.

Kóbor leült a földre. Mélyet sóhajtott, azután a mellette kuporgó Arren vállára tette a kezét. Szorítása erős volt és meleg.

— Nincs mitől félned, Lebannen — mormolta tréfás kedélyességgel. — Hiszen ezek csupán holtak voltak.

Arren bólintott, bár fogai hangosan csattogtak, és csontjáig hatolt a rémület dermesztő hidege.

— Hogy lehet…? — De szája még nem engedelmeskedett.

Kóbor megértette.

— Az ő hívására jöttek. Ez az, amit ígért nekik: az örök élet. Az ő szavára visszatérhetnek. Varázsparancsára fölmasíroznak az élet hegyének oldalán, de a valóságban még egy fűszálat sem képesek meghajlítani.

— Akkor ő… akkor ő szintén halott?

Kóbor komoran megrázta a fejét.

— Egy halott nem hívhatja vissza a többi holtat erre a világra. Nem, ugyanolyan ereje van, mint egy élő embernek, s talán még nagyobb hatalma… Ám, ha valaki mégis követi őt, azt könyörtelenül becsapja. Hatalma csupán saját érdekeit szolgálja. A halottak királyának szerepét játssza, és nem csak a halottakét… de ezek itt csupán árnyak voltak.

— Nem is tudom, miért ijedtem meg tőlük — dörmögte Arren szégyenkezve.

— Azért ijedtél meg tőlük, mert félsz a haláltól. Joggal félsz tőle, mert a halál rettenetes, rettegni való. — Ezt mondván a varázsló fát tett a tűzre, és fújni kezdte a hamu alatt lappangó apró parázsszirmokat. Karcsú fénynyelvecske kúszott végig a rőzseszálon, bátorító sugár Arren szemében. — Hanem az élet is szörnyű dolog — folytatta Kóbor —, tőle is van miért félnünk, s ezért is érdemel tiszteletet.

Mindketten hátrább húzódtak kissé, és köpenyükbe burkolóztak. Egy darabig egyikük sem szólt. Azután Kóbor folytatta, igen komor hangon:

— Nem tudom, Lebannen, meddig ingerelhet még bennünket az árnyaival és az üzeneteivel. De azt te is tudod, hova vonul majd vissza utoljára.

— A Sötétség országába.

— Így igaz. Oda. Közéjük.

— Most már láttam őket. Veled tartok oda is.

— A belém vetett hited indít erre? A szeretetemben megbízhatsz, de ne bízz vakon az erőmben. Azt hiszem, ezúttal méltó ellenfelemre akadtam.

— Veled megyek!

— De ha vereséget szenvedek, ha az erőm vagy az életem elfogy, nem vezethetlek vissza, és egyedül te sem tudsz visszajönni.

— Együtt térünk vissza.

Kóbor erre csak ennyit válaszolt:

— Ha átléped a halál kapuját, fiúból férfivá érsz. — Azután, nagyon halkan még hozzátette azt a szót vagy nevet, amellyel a sárkány két ízben is illette Arrent: — Agni… Agni Lebannen.

Ezután nem beszéltek többet. Újból megkörnyékezte őket az álom, mire visszafeküdtek kicsiny, rövid ideig pislákoló tüzük mellé.

Másnap reggel továbbindultak északnyugat felé. Arren döntött így, nem Kóbor, aki csak ennyit mondott:

— Válaszd meg az utunkat, fiam, számomra minden út egyforma.

Nem siettek, hiszen nem volt pontos céljuk, helyette valami jelzést vártak Orm Embartól. A szélső, legalacsonyabb domblánc mellett haladtak, ahonnan jórészt mindig láthatták a tengert. A száraz, rövid szálú fű szüntelenül hajladozott a szélben. Jobbjukon aranylóan és elhagyatottan emelkedtek a hegyek, baloldalt a sós mocsarak húzódtak a nyugati óceán felé. Egyszer látták, amint messze délen elhúz egy hattyúcsapat. Aznap semmilyen más élőlénnyel nem találkoztak. Arren szívében egész nap gyűlt, halmozódott a legszorongatóbb várakozásából fakadó, elkínzó félelem, többórányi hallgatás után kifakadt:

— Ez a föld legalább olyan halott, mint az árnyak birodalma!

— Ne beszélj így — szólt rá élesen a varázsló.

Poroszkáltak még egy darabig, mire más hangon folytatta: — Nézz körül ezen a szigeten, nézd meg magad körül a földet. Ez a te birodalmad, az élet királysága. Itt van a te halhatatlanságod. Nézd a hegyeket, ezeket a halandó hegyeket. Hiszen még ők sem tartanak örökké. A hegyek és a rajtuk növő fű, a patakok és a bennük csörgedező víz… A kerek világon, a végtelen időben soha nem létezett, s nem is létezik két egyforma csermely, amint a sötétségen keresztül frissen előtör a föld mélyéből, ahol nem láthatja szem, és megindul a napsütésen a tenger felé. Mélyek a létezés forrásai, mélyebbek, mint maga az élet vagy a halál…

Megállt, és Arrenre, a napsütötte hegyekre vetett pillantásában szótlan, szomorú, de határtalan szeretet tükröződött. Arren érezte ezt, és most legelső ízben meglátta benne az embert, a teremtményt a maga teljességében.

— Nem tudom kimondani, mire gondolok — mondta Kóbor bánatosan.

De Arren arra az első órára gondolt, ott a szökőkutas udvarban, a férfira, aki odatérdelt a kútkávából kicsorduló vízhez. Olyan tiszta öröm tört fel benne, mint annak a szökőkútnak a szökellő vízsugara. Társához fordult:

— Szeretetemet annak adtam, aki megérdemli. Hát nem az élet királysága ez, és a soha el nem apadó forrás?

— De. Így van, fiam — nézett vissza rá Kóbor szelíden és fájdalommal.

Némán bandukoltak tovább. De Arren ettől fogva társa szemével látta a világot, látta az élet lüktetését mindenben, ami ott volt körülöttük, mintha egy minden egyébnél erősebb varázslat ereje adná neki ezt a képességet, ott látta a szélfútta fű minden szálában, minden árnyékban, minden kőben. Amikor valaki utoljára áll egy kedves helyen, ahonnan olyan útra készül, amelyről többé nem tér vissza, akkor látja azt így, egészében, a maga valójában és varázsában, ahogyan eddig még sohasem látta és nem is fogja már.

Ahogy közeledett az este, egymásra tornyosuló felhősávok emelkedtek föl nyugaton a tenger felől támadt erős szél hátán. Szélük lángra gyűlt, amint a lebukó nap vörösre festette őket. Amikor Arren tűzre való rőzsét gyűjtött egy sekély vízmosásban, abban a rőt fényben, valami arra kényszerítette, hogy föltekintsen. Egy ember alakját látta maga előtt, alig pár lépésnyire. A férfi arca vészjósló volt és különös, Arren mégis megismerte: Lorbanery kelmefestője volt az, Sopli, aki útközben meghalt.

Mögötte tolongtak mások, szomorúan előretekintő arccal. Úgy látszott, mintha beszélnének, de Arren nem hallotta a szavaikat, csak valami sziszegő suttogást a nyugati szél szárnyán. Néhányan lassan megindultak feléje.

Dermedten nézett rájuk, aztán megint Soplira. Hátat fordított nekik, lehajolt, és remegő kézzel fölmarkolt egy vastagabb ágat. Hozzátette a rőzsenyalábhoz, majd fölvett egy másikat, egy harmadikat. Akkor fölegyenesedett és hátrafordult. Nem volt senki a völgyecskében, csak a vörhenyes fény izzott a fűszálakon. Visszabotorkált Kóborhoz, lehajította terhét, de egy szót sem szólt arról, amit az imént látott.

Éjszaka, valahányszor fölébredt az élő lelkektől üres föld rejtelmes sötétjében, hallotta maga körül a holtak szellemének suttogását. Megkeményítette akaratát, nem hallgatott rájuk, s így álomba szenderült megint.

Mindketten későn ébredtek, amikor a nap már tenyérnyire emelkedett a hegyek fölé, végre előbújt a ködből, és bevilágította a kihűlt földet. Miközben szerény reggelijüket elfogyasztották, a fejük fölött körözve megjelent a sárkány. Hatalmas szájából lángok lövelltek, orrlyukaiból füst gomolygott, és szikrák pattantak elő. Fogai csontpengékként villogtak a kísérteties megvilágításban. De nem válaszolt semmit, amikor Arren emberi nyelven rákiáltott:

— Nos, megtaláltad őt, Orm Embar?

A sárkány hátravetette a fejét, furcsán ívbe görbítette hosszú testét, borotvaéles karmaival vadul kapálta a levegőt. Azután gyors szárnyalással megindult nyugatnak, röptében vissza-visszanézve rájuk.

Kóbor fölragadta botját, és a földre sújtott vele.

— Nem tud beszélni! — kiáltotta. — Nem tud beszélni. A Teremtés szavait elrabolták tőle, úgy maradt itt, mint egy közönséges vipera, mint egy nyelvetlen féreg. Bölcsessége elnémult. De mégis vezethet bennünket, és mi követhetjük őt. — Vállukra vetve könnyű cókmókjukat megindultak nyugatnak, a hegyeken át, amerre Orm Embar elrepült.

Nyolc mérföldet, vagy többet is megtettek már, csöppet sem lassítva első, szapora lépteiket. Innen mindkét oldalon látszott a tenger. Egy hosszú, lejtős hegygerincen haladtak lefelé, amely végül kiszáradt nádasok és kanyargó vízmosások között vezette őket egy kiugró, csontszínű homokpad irányába. Ez volt minden földek legnyugatibb csücske, maga a világ vége.

Orm Embar lezöttyent a csontsárga homokra, fejét leszegte, mint egy földühített macska, lélegzete tűzcsóvaként tört elő torkából. Valamivel előtte, közte és a tenger laposan megtörő hullámai között állt valami kunyhó vagy szárnyékféle: egy fehér váz, amelyet mintha lecsupaszított uszadékfából építettek volna. De nem lehetett hordalékfa ezen a parton, amely nem nézett semmiféle más földdarab felé. Közelebb érve Arren rájött, hogy a sövényfalakat hatalmas csontokból rakták össze: bálnacsontból, gondolta először, ám amikor megpillantotta a késpengeként kiélesedő, megfakult, fehéres háromszögeket, rádöbbent, hogy sárkánycsontok azok.

Odaérkeztek a baljós helyszínre. A tenger színéről visszaverődő napsugarak be-beszökkentek a csontok közötti réseken. Az ajtó lapját egy termetes embernél magasabb csípőcsont alkotta. Peremén egy emberi koponya feküdt, fekete szemüregeit Magador hegyei felé fordítva.

Megtorpantak az építmény előtt, s amikor fölnéztek a koponyára, egy férfialak lépett elő az alatta föltáruló ajtónyílásból. Ősi formájú, kovácsolt bronzpáncélt viselt. Horpadásai súlyos csatabárd ütéseiről tanúskodtak, kardjának ékkövekkel díszített hüvelye üresen lógott. Arca kemény, magasan ívelt szemöldöke fekete, orra keskeny. Sötét szeme élénk, mégis szomorú. Karján, torkán és oldalán súlyos sebek, már nem véreznek, de halálosak. Egyenesen, mozdulatlanul állva nézett rájuk.

Kóbor egy lépést tett felé. Így, szemtől-szemben állva volt bennük valami hasonlóság.

— Te valál Vandór-Akbé — szólt Kóbor. A másik mereven nézte őt tovább, egyet bólintott, de nem szólt semmit.

— Még te… még néked is engedelmeskedned kell a parancsának. — Hangjából sütött a mélységes fölháborodás. — Ó, uram, te, a legkülönb és legbátrabb közülünk, nyugodjál dicső halálodban! — Ezzel Kóbor két magasba emelt kezét széles, erős lendülettel lökte előre és lefelé, közben megismételve azokat a szavakat, amelyeket a holtak seregéhez intézett. Keze nyomán egy pillanatra széles, fényes csík maradt a levegőben. Mire az eloszlott, a páncélos alak is eltűnt, csak a napsugár táncolt a homokon, ahol az imént állt.

Kóbor botjával a csontkunyhó felé intett, mire az is összeomlott és semmivé foszlott. Semmi sem maradt belőle, csak egyetlen hatalmas borda hegye meredt elő a homokból.

Ezután a sárkányhoz fordult:

— Itt vagyunk hát, Orm Embar? Ez az a hely?

Amaz kinyitotta a száját, és nyögve gigászit sóhajtott.

— Tehát itt, a világ legszélső partján! Nagyon jól van így. — Ezután, fekete tiszafa botját baljába szorítva, Kóbor a hívás mozdulatára tárta a karját, és beszélni kezdett. Bár a Teremtés nyelvét használta, Arren mégis értette végre, hiszen aki ezt a hívást hallja, meg kell értenie, mivel az mindenek fölötti erejű: — Most pedig e helyre hívlak téged, én ellenségem, ide, a szemem elé, testi valódban, és megkötlek azzal a szóval, amely ki nem mondható az idők végezetéig. Jer hát!

Ám, amikor a hívott nevét kellett volna kiejtenie, Kóbor csak annyit mondott: Én ellenségem!

Végtelen csend következett, még a tenger locsogása is elhallgatott. Arren úgy látta, hogy a nap fénye is elhalványul, bár magasan járt a tiszta égen. Homály borította el a partot, mintha kormos üveglapon keresztül nézték volna. Kóbor előtt közvetlenül összesűrűsödött a sötétség, nem nagyon lehetett látni, mi van ott. Talán a semmi volt az, semmi, amin megpihenhetne a fény, maga az alaktalanság.

Abból lépett elő hirtelen egy ember. Ugyanaz, akit már láttak a dűne taraján: fekete hajú, hosszú karú, erős és magas. Hosszú acélrúd vagy -penge volt a kezében, véges-végig varázsjelekkel televésve, ezt szegezte Kóbor felé, amint szembefordult vele. Volt azonban valami különös a tekintetében: mintha elkápráztatta volna a napfény, és nem látna semmit.

— Jövök — mondta — a saját akaratomból és a magam útján. Te nem hívhatsz elő engem, főmágus. Én nem vagyok árnyék. Eleven vagyok! Egyedül én vagyok eleven! Ti is azt hiszitek, hogy éltek, pedig haldokoltok, pusztultok. Tudod-é, mi ez, amit a kezemben tartok? Ez a Szürke mágus botja, azé, aki elnémította Neregert. Az én tudományom mesteréé. Hanem most én vagyok a mester! És eddig már épp eleget játszadoztam veled! — Ezzel hirtelen előrelendítette az acélpengét, egyenesen Kóbor felé, aki úgy állt előtte, mintha sem szólni, sem moccanni nem tudna. Arren egyetlen lépéssel maradt mögötte. Minden erejével előrerontott volna, de még csak meg sem rezzent. Kezét sem volt képes kardjának markolatára kulcsolni, és a kiáltás is a torkában rekedt.

Ekkor Kóbor és Arren feje fölött felrobbant a levegő: titáni, lángot lövellő testét egyetlen halálos csapásba sűrítve előrelendült a sárkány, és teljes erejéből rávetette magát a sötét alakra. Az elvarázsolt acélrúd páncélpikkelyes mellébe hatolt, egészen tövig. Rettentő súlya azonban a földre terítette, összezúzta és porrá égette ellenfelét.

Fölemelkedve a homokból, Orm Embar ívbe görbítette a hátát, szélesen csapkodott szárnyaival, tűzcsóvákat okádott, és vérfagyasztóan üvöltött. Megpróbált fölszállni, de elhagyta repülőtudománya. A hideg, rosszindulatú fém átjárta a szívét. Visszaroskadt, szájából gőzölögve tört elő a fekete, mérges sárkányvér, a tűz kihunyt orrlyukaiban, míg azok lassan hamuszürkévé nem színeződtek. Hatalmas feje lehanyatlott a homokba.

Így pusztult el Orm Embar ugyanott, ahol ősapja, Orm is végét lelte. Ott halt meg, ahol Orm csontjait rejtette a fövény.

Ám ahol a sárkány földre sújtotta ellenségét, valami ocsmányság hevert és reszketett, mint hálójába száradt póktetem. A tüzes lehelet összeégette, a karmos mancsok széthasogatták. Arren megdöbbenve látta, hogy mégis mozog: keservesen odébb vonszolja magát a sárkány holttestétől.

Egy szörnyű arc fordult feléjük. Többé nem volt benne semmi vonzerő, csak nyomorúság és vénség, az aggkort is túlélt torz öregség. Szája fonnyadt volt, szemgödre üresen, már réges-rég üresen meredt a világra. Így pillantotta meg végre Kóbor és Arren ellenségük igazi képét.

Az alak elfordult tőlük. A feketére égett karok kinyúltak: valami sötétséget ölelt át, ugyanazt az alaktalan, mélységes sötétséget, amely megtörte és elhomályosította imént a napfényt. A romboló erő karjai között valami boltív vagy kapu formálódott elmosódón, határozott körvonalak nélkül. Nem volt mögötte sem sápadt fövény, sem fénylő óceán, csak valami hosszú, sötét lejtő, amely végtelenül vezetett lefelé a feketeségbe.

Oda kúszott be az összezúzott alak, s amikor a sötétségbe ért, hirtelen fölegyenesedett, majd sebes mozgással eltűnt a szemük elől.

— Jöjj, Lebannen — szólt Kóbor, jobb kezét a fiú karjára helyezve. Ezzel ők is előreléptek a Kiszáradt föld fekete világába.