A legtávolibb part

TIZENHARMADIK FEJEZET A kiszáradt föld

A tiszafa varázsbot ezüstös fénnyel világított a varázsló kezében a mélységes sötétség birodalmában. Arren tekintetét magára vonta egy másik, halvány pislákolás. Fényszikra futott végig a kezében fölemelve tartott meztelen kardpengén. Amikor a sárkány öngyilkos támadása és pusztulása megtörte a gúzsba kötő varázslatot, még odakint, Magador partján kivonta fegyverét. És itt, ahol ő sem volt több árnyéknál, de mégis eleven árny volt, még itt is keményen szorította kardjának árnyát.

Sehol másutt nem volt semmi világosság. Olyan volt az egész, mint a kései, borongós alkonyat, november végén: zord, hideg, gyászos levegő, amelyben ugyan lehetett látni, de épp csak derengett. Arren fölismerte a helyet: rémálmainak kopár ingoványát és sivár pusztaságát. Most azonban úgy érezte, hogy sokkal, de sokkal messzebb jár benne, mint álmában valaha. Semmit sem látott bizonyosan a homályban, csak annyit, hogy társával együtt valami hegyoldalban állnak, s előttük alacsony kőfal emelkedik, nem magasabban, mint egy felnőtt ember térde.

Kóbor még mindig szorította Arren karját a jobb kezével. Lassan lépdelt előre, és a fiú mellette haladt. Átléptek az alacsony kőfalon.

A hosszú lejtő szinte örvényként húzta őket lefelé a sötétbe.

Fejük fölött azonban, ahol Arren vastag felhőtakarót sejtett, a bársonyfekete égen csillagok fénylettek.

Fölnézett rájuk, és úgy érezte, hogy mellében kicsiny, hideg gombóccá gyűrődik össze a szíve. Ilyen csillagokat ezelőtt még sohasem látott. Moccanatlanul ragyogtak, még csak nem is hunyorogtak. Ezek a csillagok sohasem keltek fel és nem nyugodtak le, nem bujkáltak felhők között és nem homályosította el fényüket a reggeli nap. Apró, dermedt pontokként világítottak a kiszáradt föld fölött.

Kóbor nekivágott a lejtőnek a létezés hegyének túloldalán, és Arren lépésről lépésre együtt haladt vele. Ott bujkált benne a rettegés, de szívének bátorsága és megfeszített akarata nem hagyta, hogy a félelem eluralkodjon rajta, sőt tudomást sem vett róla. Annyi volt csupán az egész, mintha valami odabent, mélyen a lelkében megfeszülne, mint egy ketrecbe zárt, leláncolt vadállat.

Úgy érezték, hogy már régóta haladnak lefelé a lejtőri, de az is lehet, csupán rövid út van mögöttük. Ebben a világban ugyanis nem múlt az idő, nem fújt a szél, és nem mozdultak helyükről a csillagok. Egyszer csak befutottak egy ottani város utcáira, és Arren láthatta a házakat, amelyek ablakában sohasem világít lámpafény, és meglátta a halottakat, amint merev arccal, üres kézzel ácsorognak egyik-másik ház ajtajában.

A piacterek mind üresek voltak. Sehol semmi forgalom, nyereség vagy veszteség. Semmit sem használtak, és semmit sem készítettek. Kóbor és Arren egyedül mozogtak a szűk utcákon, bár néha meg-megpillantottak egy-két alakot valamelyik útkereszteződésben, messze és a homályban alig kivehetően. Első ilyen találkozásukkor Arren harciasan támadásra emelte kardját, de Kóbor csak megrázta a fejét, és szó nélkül továbbment. Jobban odanézve, Arren meggyőződhetett róla, hogy egy asszony alakja mozog előttük, ügyet sem vetve a közeledőkre.

Mindazok, akiket láttak — nem sokat, bár a halottak sokan vannak, de ez a világ is óriási —, egy helyben álltak, vagy lomhán mozogtak, minden cél nélkül. Egyikükön sem látszottak sebek, mint Vandór-Akbé árnyképén, amelyet halálának színhelyén idéztek föl a napvilágra. Betegség nyomai sem mutatkoztak rajtuk. Épek voltak és „egészségesek”. Mind kigyógyultak fájdalmaikból és… életükből. Nem érződött bennük bosszúvágy, amitől Arren tartott, sem ijedelem, amit szintén elképzelhetőnek vélt volna. Arcuk nyugodt volt, mentes minden vágytól és indulattól, világtalan szemükben nem csillant reménysugár.

Ekkor Arren szívében a félelem helyét elfoglalta a végtelen szánalom, s ha alatta ott bujkált is a rettegés, az az egész emberiség sorsának szólt. Hiszen látott egyszerre meghalt anyát és gyermekét, akik a sötétség birodalmában is együtt maradtak, ám a gyermek nem szaladgált, még csak nem is sírt, s anyja sem fogta a kezét, nem nézett rá egyáltalán. Azok, akik egymás iránti szerelmükbe pusztultak bele, itt szótlanul mentek el egymás mellett az utcán.

A fazekas korongja nem forgott, a szövőszék üresen állt, a kemence hidegen tátongott. Sehonnan sem hallatszott énekszó.

A sötét házak közötti sötét utcák némán mutattak előre, ők pedig végigvonultak rajtuk. Az ő lábuk dobbanása keltette az egyetlen hangot. Hideg volt. Arren eleinte nem vette észre ezt a hideget, de az lassacskán beleette magát a lelkébe — hiszen az is itt volt vele — és testébe, csontig hatón. Roppant fáradtságot érzett. Biztosan jókora távolság van már mögöttük. Minek mennek tovább? — villant az agyába, és léptei lelassultak egy pillanatra.

Kóbor hirtelen megtorpant, és belebámult egy, az útkereszteződésben álló férfi arcába. Karcsú volt és magas, Arren határozottan ismerősnek vélte, és sehogy sem jutott eszébe, hol találkozhatott vele. Kóbor megszólította őt. Ez volt az első hang, amely megtörte a csöndet, mióta átléptek a kőfalon:

— Ó, Torion, kedves barátom, te hogy kerülsz ide?

Kinyújtotta kezét Kútfő Hívómestere felé.

Torion részéről nem jött válaszmozdulat. Nyugodtan állt tovább, és arca sem rezdült. Kóbor varázsbotjának fénye azonban mélyen behatolt elárnyékolt szemébe, parányi fényt gyújtva ott is, vagy talán inkább visszatükrözte azt. Kóbor megragadta a föl nem kínált kezet, és újból megkérdezte:

— Mit keresel itt, Torion? Te még nem vagy e birodalomba való. Menj vissza!

— Követtem a halhatatlan útját. Eltévedtem. — A Hívó Szó mesterének hangja tompán szólt, mintha álmában beszélne.

— Fölfelé. A fal irányában! — mutatta az utat, amelyen Arrennel együtt végigjöttek, azt a hosszú, sötét, meredek utcát. Erre Torion arca megrándult, mintha valami kardpengeként hasított volna a testébe elviselhetetlenül.

— Nem találom az utat — mormolta. — Uram, nem találom az utamat.

— Még lehet, hogy megleled — mondta erre Kóbor, megölelte őt, és továbbindult. Torion csak állt mögötte a keresztútnál.

Amint haladtak tovább, Arren egyre inkább úgy érezte, hogy ebben az időtlen szürkületben valójában nincs előre és hátra, nincs kelet vagy nyugat, egyáltalán, az utak nem vezetnek sehová. Merre van akkor a kiút? Visszagondolt rá, hogy egész idő alatt csak lefelé jöttek, mindig ereszkedve, függetlenül attól, merre kanyarodik az útjuk. Itt, a holtak városában is lefelé futottak csak az utcák. Ahhoz tehát, hogy visszatérhessenek a kőfalhoz, mást sem kell tenniök, mint hogy fölfelé kapaszkodnak, és a hegytetőn majd biztosan rátalálnak. De nem fordultak meg. Tovább ereszkedtek lefelé, egymás oldalán. Követte-é most Kóbort? Vagy tán vezette őt?

Egyszer csak véget ért a város. A megszámlálhatatlan halott országa néptelen volt. A le nem nyugvó csillagok alatt, a köves talajon nem nőtt egyetlen fa, egyetlen bokor, még egyetlen fűszál sem.

Nem volt látóhatár, mert a szem nem fogott be akkora távolságot a homályban. Előttük azonban az apró, mozdulatlan csillagok széles sávon hiányoztak az „égről”. E csillagtalan teret cikcakkos lejtők szabdalták, mint valami hegylánc csúcsai. Minél közelebb mentek, annál kivehetőbbekké váltak e formák: magas szirtek, amelyeket nem koptatott se víz, se szél. Hó sem fedte őket, amelyről visszapisloghattak volna a csillagok. Mind fekete volt. Látványuk a vigasztalanság érzésével árasztotta el Arren lelkét. Elfordította róluk a szemét. De valahogy ismerte, fölismerte őket, újra magukra vonták a tekintetét. Valahányszor azokra a csúcsokra nézett, iszonyatos teher nehezedett a mellére, idegei csaknem fölmondták a szolgálatot. Mégis ment tovább, végtelenül ereszkedve, a terep folyamatosan lejtett a lábuk alatt a hegylánc lába felé. Végül nem bírta tovább szó nélkül:

— Uram, mik azok a… — És ujjal mutatott a hegyekre, mert elakadt a szava, kiszáradt a torka.

— Ott van a fény világának határa — felelte Kóbor —, épp olyan határ, mint az a kőfal, amelyen átléptünk. Nincs igazi nevük, csak úgy hívják őket: Fájdalom. Van egy út rajtuk keresztül. A holtak nem járhatnak rajta. Nem hosszú, de roppant keserves út.

— Szomjas vagyok — panaszkodott Arren, amire társa csak ennyit válaszolt:

— Az itteniek itala a por.

Folytatták útjukat.

Arren észrevette, hogy barátjának léptei lelassultak, valamiféle bizonytalanság vett rajta erőt. Ő maga egy pillanatra sem ingott meg már egy ideje, de a fáradtság egyre jobban eluralkodott rajta. Le kell jutniok oda. Tovább kell menniök. És mentek is tovább.

Többször átvágtak a holtak más városain, ahol a háztetők éles szöget alkottak a fölöttük mozdulatlanul álló csillagokkal. A városok után megint pusztaság következett, ahol semmi sem nőtt. Mihelyt túljutottak egy városon, hátuk mögött nyomban elnyelte azt a sötétség. Sem elöl, sem hátul nem láttak semmit, csak az egyre közelebb kerülő, elébük magasodó hegyeket. Jobb oldalukon az úttalan lejtő zuhant a mélybe, ki tudja, mióta! Talán azóta, hogy átlépték a kőfalat.

— Arrafelé mi van? — kérdezte a fiú Kóbortól suttogva, mivel takarékoskodott hangja erejével, de a varázsló csak megrázta a fejét.

— Nem tudom. Talán valami út, amelynek sehol sincs vége.

Haladásuk irányában lassan-lassan fogyatkozni kezdett a lejtő. Lábuk alatt a talaj fülsértően csikorgott, mint valami töredezett lávamező. De csak mentek tovább, és Arrennek már eszébe sem jutott, hogy forduljanak vissza, de még csak az sem, hogy miképpen tehetnék. Arra sem gondolt, hogy megálljának, pedig már rettenetesen elfáradt. Egyszer megpróbálkozott vele, hogy hazagondol, hátha az enyhítheti kimerültségét, iszonyodását, és oldhatja vele a bénult sötétséget. De egyszerűen nem jutott az eszébe, hogyan néz ki anyjának arca a tavaszi napsütésben. Nem volt más lehetősége, mennie kellett tovább. És rendületlenül lépkedett előre.

Egyszer csak rájött, hogy lába alatt kisimul az út. Kóbor megint tétován megtorpant mellette. Erre ő is megállt. A hosszú lejtőnek vége szakadt. Ez volt maga a vég. Tovább nem vezetett út. Nem volt hová menniök.

Közvetlenül a Fájdalom hegye alatt húzódó völgy fenekén voltak. Lábuk alatt szikla, körülöttük kődarabok, görgetegek, tapintásuk érdes, mint valami salaktömböké. Úgy nézett ki, mintha ez a keskeny völgy valaha erre hömpölygő, bő vizű folyó ágya lett volna, vagy éppen egy tűzfolyóé, azokból a rég kihűlt vulkánokból, amelyek szaggatott csúcsai a fejük fölött emelkedtek a magasba.

Arren mozdulatlanul állt odalent a sötét és szűk völgyben, és Kóbor éppoly nyugodtan állt mellette. Akár azok a vágy nélküli árnyak, bámulva a csöndet, teljes némaságban. Enyhe, már nem is mardosó rémülettel Arren arra gondolt: Túlságosan messzire jöttünk!

Ám ez aligha jelentett számukra valami sokat.

Kóbor a szájából vette ki a szót, mondván:

— Túl messzire jöttünk ahhoz, hogy visszafordulhassunk. — Hangja tisztán szólt, csengését mégsem vette el teljesen a körülöttük ásító tompa űr. Arrent kissé fölháborította ez a hang. Hát nem azért jöttek ide, hogy találkozzanak azzal, akit keresnek?

Ekkor megszólalt egy idegen hang is a sötétben:

— Túl messzire merészkedtetek.

Arren kapásból vágta rá a választ:

— Csak a túl messze van elég messze.

— Elérkeztetek a kiszáradt folyóig — folytatta a hang. — Innen nem mehettek vissza a kőfalhoz. Nem mehettek vissza az életbe.

— Ezen az úton nem — intézte szavait Kóbor a sötétséghez. Arren alig sejtette, hol van, pedig ott állt szorosan mellette, de a hegy, amelynek lábánál megtorpantak eltakarta előlük a gyér csillagfénynek is a felét, a száraz folyó medrében pedig mintha maga a sötétség folyt volna tova. — De majd megismerjük a te utadat!

Szavaira nem jött semmi válasz.

— E helyen egyenlőek az esélyeink. Míg te vak vagy, Kob, mi a sötétség rabjai vagyunk.

Még mindig semmi válasz.

— Nem árthatunk neked e helyen. Nem ölhetünk meg. Mitől félsz tehát?

— Én nem ismerem a félelmet — szólalt meg végre a sötétség hangja. És lassan, halvány kékes fénytől övezve, amilyen néha Kóbor varázsbotjából sugárzott, megjelent az emberalak, valamivel fölöttük, a hatalmas kőgörgetegek között. Magas volt, széles vállú és hosszú kezű, mint az árny, amely a dűnéken, majd később Magador szélső partján jelent meg nekik, csak sokkal öregebb. Haja fehér volt, és sűrű csimbókban tapadt magas homlokához. Így nézett hát ki lelke valójában, a holtak országában, nem égette össze a sárkánytűz, nem volt megcsonkítva, és mégsem volt egész. Szemgödrei üresen tátongtak.

— Én nem tudom, mi a félelem — folytatta. — Ugyan, mitől félhetne egy halott? — És nevetett. Nevetése annyira hamis, olyan hátborzongató volt ott, abban a keskeny kőmederben a hegy lába alatt, hogy a lélegzet egy pillanatra Arren torkába szorult. De keményen markolta fegyverét, és tovább hallgatta őt.

— Én persze magam sem tudom, mitől félhetne egy halott ember — felelte Kóbor. - A haláltól biztosan nem. Mégis úgy látom, hogy te félsz tőle. Még így is, hogy megtaláltad elkerülésének a módját.

— Így van. Élek, és él a testem is.

— No, nem egészen — mormolta a mágus szárazon. — A varázslat elrejtheti a kort, de Orm Embar nem volt valami kíméletes ezzel a testtel.

— Képes vagyok meggyógyítani. Ismerem az orvoslás minden csínját-bínját és a fiatalság titkát is, nem csupán holmi illúziókat. Hát minek nézel te engem? Tán azért, mert főmágusnak neveznek, én már csak valami falusi vajákos vagyok a szemedben? Én, aki minden varázslók között egyedül tártam föl a halhatatlanság titkát, amire sohasem volt képes senki más?!

— Lehet, hogy mi nem is keressük — felelte Kóbor.

— De igenis kerestétek. Méghozzá valamennyien. Kerestétek, és nem találtátok, ezért agyaltatok ki mindenféle bölcs szamárságokat az egyensúlyról, az élet és a halál egységéről és annak elfogadásáról. De ezek csak üres szavak, hazugságok, amelyekkel a kudarcotokat palástoljátok. E mögé rejtitek saját halálfélelmeteket! Melyik ember ne akarna örökké élni, ha tehetné? Márpedig én, lám, megtehetem. Halhatatlan vagyok! Megtettem azt, amire ti képtelenek voltatok, ezért én vagyok a ti mesteretek és uratok. És ti tudjátok is ezt. Szeretnéd-e tudni, miként csináltam ezt, főmágus?

— Igen, szeretném.

Kob egy lépéssel közelebb jött hozzájuk. Arren fölfigyelt rá, hogy bár nincsen szeme, mégsem vak ember módjára viselkedik. Úgy látszott, pontosan tudja, hol van éppen Kóbor és Arren, mindkettejük mozgására ügyelt, de sohasem fordította Arren felé a fejét. Kellett lennie valami másodlagos varázslátásának, olyannak, amilyen hallással és látással azok az üzenetárnyképek rendelkeznek: valaminek, ami figyelmezteti őt, bár a dolgokat valójában nem látja.

— Páln szigetén éltem — intézte Kóborhoz a szavait —, miután te korlátolt gőgödben azt hitted, hogy sikerült megaláznod és megleckéztetned engem. Ó, igen! Egy leckét azért valóban kaptam tőled, csakhogy nem azt, amelyre te akartál megtanítani. Azt mondtam magamban ugyanis: lám, hát láttam a halált, és elfogadását elutasítom! Hadd járja csak az ostoba természet a maga korlátolt útját, de én férfi vagyok, a természetnél különb és hatalmasabb. Nem követem azt a pályát, nem engedem, hogy énem semmivé váljon. Így döntvén, ismét hozzáláttam a pálni törvény tanulmányozásához, de csak halvány utalásokat, ködös találgatásokat kaptam belőle ahelyett, amit kerestem. Így tehát átalakítottam, újjáalakítottam a törvényt, és elvégeztem a varázslatot… a leghatalmasabbat, amelyet valaha valaki elvégezhetett. A leghatalmasabbat és a legvégsőt!

— És ebbe a varázslásba belehaltál.

— Igen. Meghaltam. Igen, volt bátorságom meghalni, hogy megtalálhassam azt, amire ti, hitvány alakok hiába vadásztatok: a halálból visszavezető utat! Kinyitottam azt a kaput, amely az idők kezdete óta zárva volt. És íme, most szabadon eljöhetek ide, és szabadon visszatérhetek az élők világába. Egyedül az emberek között és egyedül az idők végtelenségében, én lettem egyszerre mindkét világ ura! És a kapu, amelyet kitártam, nem csupán itt létezik, hanem az élők tudatában, létük legrejtettebb bugyraiban is, ahol mind egyenlőek vagyunk a sötétségben. Ezt tudják az élők, és kénytelenek eljönni hozzám. És a holtak is kénytelenek elébem járulni, mivel nem veszítettem el az élet titkának kulcsát. Át kell lépniök azon a kőfalon, amikor megidézem őket. Így kell tennie minden léleknek: királyoknak, varázslóknak és büszke dámáknak. Meg kell járniok az utat oda-vissza az életből a halálba, amikor csak úgy parancsolom. Mindnek elébem kell járulnia: élőnek és holtnak egyaránt, elébem, aki meghaltam, és mégis élek.

— És ugyan hol járulnak eléd, Kob? Hol tartózkodsz te igazán?

— A két világ között.

— De hiszen az sem élet, sem halál. Mondd meg nekem, Kob, mi hát az élet?

— A hatalom!

— És mi a szeretet?

— Hatalom — ismételte meg a vak ember nyomatékosan, magasra fölvonva a vállát.

— És mondd, mi a fény?

— Sötétség.

— Mi a te neved?

— Nincs nevem!

— E világon is mindennek megvan a maga igazi neve.

— Akkor mondd meg a magadét!

— Én a Kóbor nevet kaptam. És te?

A világtalan alak tétovázott egy darabig, majd kinyögte:

— Kob.

— Ez csak a köznapi neved volt, nem az igazi. Mi hát a valódi neved? Hol van a te igazságod? Otthagytad talán Páln szigetén, ahol meghaltál? Sok mindent elfeledtél már, lám, te, két világ ura! Elfelejtetted a fényt, a szeretetet s végül a saját nevedet is.

— Kezemben van hát a neved s ennélfogva a hatalom fölötted, Kóbor főmágus… — Kóbor, aki főmágus volt, amikor még élt.

— A nevemnek semmi hasznát sem veheted — felelte Kóbor. — Egyáltalán nincs rajtam hatalmad! Én élő ember vagyok. Testem ott hever Magador partján a napfényben, e forgandó világ felszínén. Amikor az a test majd meghal, ide kerülök én is. De csak mint név. Csupán a nevem jön ide, az árnyékom. Hát nem érted? Hát sohasem értetted? Te, aki oly sok halott árnyát idézted magad elé, aki magadhoz parancsoltad az elhunytak lelkeit, még Vandór-Akbéét, közülünk a legbölcsebbikét is! Nem fogtad föl, hogy ő, még ő is csak egy árnyék, puszta név? Az ő halála nem tette kisebbé az életét. Nem tette kisebbé saját magát sem! Ő máig ott van… ott, és nem itt! Itt nincs semmi, csak árnyak és por. Ő ott van a földön, és vele a napsütés, a fák lombja, a sas szárnyalása. Ő él. És tovább él minden cselekedete. Tettei újjászülettek, és sohasem felejtődnek el, annak a világnak sohasem lesz vége. Örökké megmarad. Kivéve téged. Neked már nem lesz igazi halálod. Te elveszítetted az életet, el a halálodat, csupán azért, hogy nyomorult énedet megmenthesd. Tenmagadat! A te halhatatlan énedet! De hát mi az? Ki vagy TE?

— Én… én vagyok. Az én testem nem porlad el, nem hal meg…

— Egy eleven test szenved a fájdalomtól, Kob. Egy eleven test egyszer megöregszik… és meghal. A halál az az ár, amit életünkért fizetünk, és minden életért.

— De én nem fizetem meg! Igaz, meghalhatok, de a következő pillanatban máris élhetek tovább. Engem nem ölhet meg senki. Halhatatlan vagyok! Egyes-egyedül én maradok ÉN, örökkön örökké!

— Mondd hát akkor, ki vagy?

— Én vagyok a halhatatlan.

— Mondd a neved!

— Én vagyok a király!

— És mi az én nevem? Még egy perce sincs, hogy elárultam neked. Mondd ki a nevemet!

— Te nem vagy valódi. Neked nincs neved. Csak én létezem!

— Igen létezel, de névtelenül és alaktalanul. Nem láthatod a napvilágot, és nem látod a sötétséget sem. Elárultad a zöld mezőket, a napot és a csillagokat, hogy megmentsd magadat. De nincs igazi éned. Mindaz, amit eladtál, az te magad voltál. Mindent odavetettél hát… semmiért. Ezért parancsolnád magadhoz az egész világot, mindazt a fényt és életet, amit elveszítettél, hogy kitöltsd vele a benned lévő űrt. De a semmit nem lehet megtölteni. Sem a föld valamennyi éneke, sem az ég minden csillaga nem töltheti ki a te ürességedet.

Kóbor hangja ércesen csengett, ott, a sötét hegyek alatti hideg völgyben, és a világtalan alak visszatántorodott előle. Fölemelte az arcát. Megcsillant rajta a halvány csillagfény. Úgy látszott, mintha sírna, de nem csordultak ki a könnyei, mivelhogy szemei sem voltak. Kinyitotta és becsukta a száját, mely sötétséggel volt teli. Nem törtek elő belőle szavak, csak valami keserves nyögés. Végül kipréselt egy alig kivehető szót eltorzult ajkai közül, mely így hangzott: élet!

— Én visszaadnám az életedet, Kob, ha tudnám. De nem tehetem. Hiszen halott vagy. De megadhatom néked a halált.

— Nem! — sikoltott föl a világtalan ember élesen, majd ismét: — Nem, nem! — És zokogva a földre rogyott, miközben arca épp oly száraz maradt, mint a sziklás folyamágy, amelyben víz helyett csupán az éjszaka sötétje hömpölygött tova. — Nem teheted. Senki sem szabadíthat meg engem, soha. Megnyitottam a kaput a világok között, és képtelen vagyok rá, hogy visszazárjam. Senki sem csukhatja be megint. Húz, egyre csak húz maga felé. Vissza kell térnem hozzá. Ki kell lépnem rajta, majd visszatérnem ide, a porba, a hidegbe és a csöndbe. Csak szív, csak szív maga felé. Nem távozhatom tőle. Nem zárhatom be. Végül majd elszippantja a világ világát. Minden folyó olyan lesz, mint ez a száraz meder. Nem létezik olyan erő, mely becsukhatná az ajtót, amit én kinyitottam!

Szavaiból és hangjából a reménytelenség, a diadal és a rettegés szörnyű elegye szólt.

— Hol van? — Ennyi volt Kóbor minden válasza.

— Arrafelé. Nem messze. Eljuthattok oda. De ott már nem tehettek semmit. Nem csukhatjátok be. Ha minden erőtöket egyedül erre fordítanátok, az sem lenne elég. Arra semmi sem elég.

— Meglehet — felelte Kóbor. — Ám te a kilátástalanságot választottad, ne feledd, hogy mi még nem. Vezess oda bennünket!

A világtalan ember fölszegte a fejét. Vonásain láthatóan küzdött egymással a félelem és a gyűlölet. A gyűlölet győzedelmeskedett:

— Nem teszem! — kiáltotta.

E pillanatban Arren előrelépett, és így szólt:

— De, megteszed!

A vak férfialak nem moccant. A holtak világának hideg csöndje és feketesége ölelte körül őket és nyelte el szavaikat.

— És te ki vagy?

— A nevem Lebannen.

Megszólalt Kóbor:

— Te, aki királynak nevezed magadat, nem tudod, kivel állsz szemben?

Kob erre is néma csöndbe burkolózott. Végül, némelyest lihegve megszólalt:

— De hiszen ti halottak vagytok… ő is halott. Nem mehettek vissza! Innen nincs kiút. Fogságban vagytok itt. — Amint ezt kimondta, kialudt körötte a fény, csak annyit hallhattak, hogy hirtelen megfordul, és elsiet tőlük a még sötétebb sötétségbe.

— Adj nekem fényt, uram! — kiáltott föl Arren, mire Kóbor feje fölé emelte varázsbotját, fényével széthasítva ezt az ősi sötétséget, amelynek sziklákkal és árnyakkal zsúfolt ösvényén a világtalan ember magas, görnyedt alakja bukdácsolva, kapkodva kapaszkodott fölfelé, különös, mégsem vakon tapogatózó léptekkel. Nyomában csörtetett Arren, kezében a kard, azután pedig Kóbor.

Arren hamarosan elveszítette szeme elől útitársát, a világosság csaknem teljesen kihunyt, útjukat gyakran törték meg a sziklák és a folyómeder kanyarulatai, ám Kob lépéseinek hangja, előttük járó jelenvalósága elegendő vezérfonal volt a számukra. Arren közelebb húzódott hozzá, amint az út összeszűkült. Most éppen egy sziklakiszögellésekkel szaggatott, meredek kürtőn haladtak fölfelé. A „forrása” felé közeledő száraz folyó egyre inkább összeszűkült egymásra boruló partjai között. Kődarabok csörömpöltek a lábuk és kezük alatt, mivel csak négykézláb lehetett fölfelé kapaszkodniuk. Arren megérezte, hogy a partfalak végképp összeszűkülnek, ezért végső erőfeszítéssel Kobra vetette magát, megragadta a karját, hogy megállásra kényszerítse őt. Egy sziklamedence volt előttük, öt- vagy hatlábnyi széles, amelyben víz locsoghatott egykor, ha egyáltalán volt itt víz valaha. Fölöttük csupán sziklaernyő és salakkupac. Ebben a sziklában tátongott egy fekete lyuk: a száraz folyó forrása.

Kob meg sem kísérelte, hogy elmeneküljön előlük. Nyugodtan állt mellettük, mialatt a közeledő Kóbor fénye megvilágította üres szemű arcát. Ekkor Arren felé fordult.

— Ez az a hely — mondta torz mosollyal az ajkán. — Ez az a hely, amelyet kerestek. Látjátok? Itt nyerhetitek vissza az életeteket. Egyetlen dolgotok, hogy kövessetek engem. Akkor örökkévaló lesz az életetek. Királyok leszünk, ti meg én.

Arren rápillantott erre a kiapadt forrásra, erre a porral teli szájra, ahol a világra visszalábaló holt lélek új életet és új halált nyerhet a sötétség fátyla alatt. Gyűlöletes volt számára a látvány. Halálos kór ellen küszködve rekedt hangon fölkiáltott:

— Ó, csukjátok be hát!

— Mindjárt bezárul — hallotta meg Kóbor hangját közvetlenül maga mellett. Odanézve látta, hogy karján és arcán vakító fény villan föl, mintha ő maga földre hullott csillag lenne ebben a végtelen éjszakában. A száraz forrás, a kapu ásítva állt előtte. Széles volt, és üresen tátongott, de senki sem mondhatta volna meg, hogy van-e, s miféle mélység van mögötte. Nem volt ott semmi, amin fény megcsillanhatna, amit szem megláthatna. Puszta űr volt az egész. Mögötte nem volt sem sötétség, sem fény, sem halál. Maga a semmi volt. Egy út volt, amely nem vezet sehová.

Kóbor fölemelte a kezét, és beszélni kezdett.

Arren még mindig Kob karját markolta. A világtalan ember szabad kezét a sziklafalhoz támasztotta. Mindketten mozdulatlanná dermedtek, amint megragadta őket a varázsige ereje.

Egész életének minden tudását, háborgó szívének minden erejét belevetve, Kóbor kísérletet tett rá, hogy bezárja a kaput és újraegyesítse a megbomlott világot. És ekkor, kiáltásának, széttárt karjai parancsának engedelmeskedve, a sziklafalak egymás felé indultak, fájdalmasan vágyván az egyesülést, a találkozást. De ezzel egy időben a fény egyre halványult és halványult, eloszlott a kezéről és az arcáról, eltűnt még tiszafa varázsbotjának végéről is, hogy csak egy halvány vibrálás maradjon utána. E kísérteties fényben Arren látta, amint a kapu csaknem összecsukódik.

A világtalan férfi is érezte, hogy keze alatt megmozdulnak és egymás felé siklanak a sziklák. De ugyanakkor azt is érezte, hogy a varázserő és a tudomány lassan elerőtlenedik, fölhasználja magamagát… lassan vége… s akkor fölordított:

— Nem! — És kiszakította magát Arren szorításából, előrelendült, és szörnyű, vak erejével Kóborra vetette magát. Súlyával maga alá terítve a varázsló testét, iszonyatos erővel megszorította a torkát, hogy megfojtsa.

Arren magasba emelte Szeriád kardját, és a villogó pengével egyenesen lesújtott a hajcsimbókok alól föltárulkozó csupasz nyakra.

Az élő szellemnek súlya van a holtak világában is, de még a kardja árnyának is éle van. Ez a penge rettentő sebet vágott, átszakítva Kob nyakcsigolyáját. Fekete vérsugár tört fel, a kardpenge fényétől megvilágítva.

Ám hiábavaló dolog megölni egy halott embert, pedig Kob igazán halott volt, mar hosszú-hosszú évek óta. Ez a seb is nyomban bezárult, mohón nyelve saját kiömlő vérét. A világtalan férfi hatalmas magasságba emelkedett, hosszú karjait kinyújtva Arren felé. Arcáról sütött a düh és a gyűlölet. Mintha ebben a pillanatban ismerte volna föl, ki is az ő igazi vetélytársa és ellensége.

Annyira rettenetes volt e halálos csapás utáni föltámadás, ez a képtelenség a meghalásra, ami szörnyűbb volt minden lehetséges halálnál, hogy a bosszú gyűlöletes dühe árasztotta el Arrent, valami tébolyult harag, amitől ismét magasba emelte kardját, és megint lesújtott vele, minden erejével, iszonyatos csapással. Kob aláhanyatlott, koponyája szétnyílt, arcát elöntötte a vér, de Arren máris újból ott volt fölötte, hogy lesújtson megint, még mielőtt a seb bezárulhatna, hogy újra és újra üssön, míg csak meg nem öli őt…

Mellette Kóbor, nehézkesen térdre kecmeregve egyetlen szót szólt.

Hangjára Arren villámsújtottan megállt, mintha egy kéz ragadta volna meg kardot lendítő karját. A keservesen talpra emelkedő világtalan alak szintén mozdulatlanságba dermedt. Eddigre Kóbor is talpra állt. Megtántorodott gyönge lábán. Amikor végre egyenesen megállt, odafordult a sziklafalhoz.

— Összezárultál hát mégis — kiáltotta tiszta hangon, és varázsbotjával tűzvonalakat rajzolt a sziklakapura: Agnen jelét, a vég rúnáját, amelyet a koporsófödelekre festenek rendszerint. És ettől a pillanattól többé nem volt rés vagy üres tér az összecsapódó sziklatömbök között. A kapu bezárult.

A Kiszáradt föld talaja megrendült a lábuk alatt, és az egyhangú, üres égbolton végigrobajlott valami mennydörgés, és a távolban lassan elenyészett.

— A szó erejével, mely nem hangozhat el az idők bevégeztéig, e szóval hívtalak ide. A szó erejével, amely a teremtés kezdetén elhangzott, most elbocsátalak. Menj szabadon! — Ezzel a térdén kuporgó, világtalan alak fölé hajolva, Kóbor súgott valamit csatakos haja alá rejtett fülébe.

Kob fölemelkedett. Lassan körülpillantott, immáron látó szemmel. Arrenre, majd Kóborra nézett. Nem szólt semmit, csak sötét tekintetét meresztette rájuk. Nem látszott rajta sem harag, sem gyűlölet, sem szomorúság. Megfordult csöndesen. Nekiindult a száraz folyó medrének, és hamarosan eltűnt a szemük elől.

Nem játszott több fény Kóbor varázsbotján és arcán sem. Csak állt ott némán a sötétben. Amikor Arren mellé lépett, megragadta az ifjú karját, hogy talpra segítse őt. Egy kurta pillanatra rövid zokogás rázta meg.

— Megtörtént tehát — mondta. — Elmúlt hát felőlünk!

— Megtörtént, én jó uram. Menjünk hát immár!

— Így legyen. Ideje hazamennünk.

Kóbor teljesen zavarodottnak és kimerültnek látszott. Arren nyomában bandukolt, felfelé a folyóágyban, lassan botladozva, nehézkesen a sziklák és kőfalak között. Arren együtt csetlett-botlott vele. Amikor a száraz folyó partjai ellaposodtak, és a lejtő is enyhébb lett, a fiú visszanézett a megtett útra, a végtelen, alaktalan lejtőre, amely fölfelé vezetett a sötétbe. Elborzadván a látványtól, visszafordult.

Kóbor meg sem szólalt közben. Mihelyt megálltak, lerogyott valami útszéli lávabombára, elcsigázottan, leszegett fejjel.

Arren tudta, hogy közel járnak az úthoz, amelyen idejöttek. Az a fontos csak, hogy továbbmenjenek! Végig kell menniük kiszabott útjukon. „Még a legmesszebb sincs elég messze” — jutott eszébe. Föltekintett a szörnyű, fekete, hideg és a mozdulatlan csillagokat beárnyékoló néma csúcsokra. És megszólalt benne akaratának csúfolkodó, gúnyos hangja: Talán félúton megállnál, Lebannen? — kérdezte tettetett közönnyel.

Kóborhoz hajolt, és igen lágyan ezt mondta neki:

— Tovább kell mennünk, uram!

Kóbor semmit sem szólt, de talpra állt.

— A hegyek mellett kellene mennünk, azt hiszem.

— Ez már a te utad, fiam — felelte Kóbor rekedten. — Segíts hát!

Így vágtak hát neki a porral és hamuval borított lejtőnek, föl a hegyekbe. Arren támogatta útitársát, amennyire saját ereje engedte. Oldalról, a lyukakból és üregekből a pokol sötétsége áradt, ezért úgy kellett maga előtt kitapogatnia az utat. Nem csoda, hogy Kóbort nehezen támogatta mind e közben. Nem volt könnyű a terep sem. Csetlés-botlás volt az előrehaladás. Amikor pedig az út meredekebb lett, és mászniok, kapaszkodniuk kellett, még keservesebbé vált az egész. A durva sziklák úgy marták a tenyerüket, akár az izzó vas. Mégis hideg volt minden, és egyre hidegebbé vált, ahogyan fölfelé haladtak. Volt valami gyötrelmes e föld érintésében. Úgy izzott, mint az eleven parázs. Mintha a hegyek mélyéből előtörő tűz táplálná. A levegő mégis dermesztően hideg maradt, és reménytelen sötétség mindenütt. Sehol semmi nesz. Sehol egy fuvallat. Az éles kövek letöredeztek, amint megmarkolták őket, és recsegve porladtak szét a talpuk alatt. A szakadékok és repedések feketén, a semmibe veszve tárultak föl előttük. Hátuk mögött növekvő mélység. Előttük, odafönt csúcsok és szirtek takarták el a csillagokat. A roppant fekete hegyeken semmi sem mozdult e két halandón kívül.

Kóbor gyakran megbotlott, lépései összekuszálódtak a kimerültségtől. Egyre nehezebben és nehezebben lélegzett, s amikor keze a sziklákhoz ütődött, felnyögött fájdalmában. Fájó kiáltásai késként hasítottak Arren szívébe. Tartani próbálta urát, hogy el ne essen. Az ösvény gyakran keskenynek bizonyult ahhoz, hogy egymás mellett haladhassanak. Arrennek előre kellett mennie, hogy kitapogathassa a következő lépések helyét. És eljött a pillanat, amikor egy égbe törő lejtő tetején Kóbor lerogyott, és nem volt képes többé talpra állni.

— Uram! — kiáltotta Arren mellétérdelve, majd kinyögte a nevét: — Kóbor!

A másik nem moccant, és nem válaszolt.

Arren ekkor karjára emelte őt, és fölcipelte a meredek lejtőn. Odafönt sík terep bontakozott ki előtte, csupán néhány lépésnyire. Arren letette terhét, és melléomlott, kimerülten, fájdalmasan és reményvesztetten. Itt volt a legmagasabb pontja a két fekete csúcs között vezető hágónak. A cél, ahová törekedtek. Ez volt a vég hágója, és talán maga a vég. Semmilyen út nem vezetett innen tovább. A lapály vége egy szakadék széle volt. Rajta túl csak az örökkévaló sötétség, amelyben apró, mozdulatlan csillagok fénylettek csupán az éj sötét kárpitján.

A kitartás erősíti a reményt. A fiú előrekúszott összetörten, amikor visszanyert valamit erejéből. Lepillantott a sötétség szakadékának szélén. És ekkor odalent, alig pár ölnyire, meglátta a tengerpart csontsárga homokját. A fehér tarajú, borostyánszínű hullámok tekergőzve és habot hányva omlottak a partra. A tenger túloldalán éppen aranyglóriába burkolva ereszkedett alá a nap.

Arren hátrafordult a sötétség felé. Vissza is lépett. Fölnyalábolta Kóbort, amilyen erősen csak tudta, és megindult vele előre. Ameddig ereje kitartott. Nem volt hosszú az út. A végén megszűnt minden: a szomjúság, a fájdalom, a sötétség és a napfény, együtt a partot ostromló tenger morajával.