A legtávolibb part

TIZEDIK FEJEZET Orm Embar

Az év legrövidebb éjszakáján, a csillagokkal sűrűn behintett ég alatt a tutajok nagy kört formálva összegyűltek, mindegyikükön fáklyák lobogtak egész éjjel. A tenger vizén óriási tűzkör fényei verődtek vissza. A tutajlakók dob, furulya vagy bármi más muzsika nélkül táncoltak, csupán a ringó tutajokon csattogó csupasz lábaik és hazájuk, a tenger végtelenségében panaszosan hangzó, sírós dalaik ritmusára. Ezen az éjszakán nem volt holdvilág, ezért a táncolok alakja sejtelmesen ingott a csillagok és a fáklyák fényében. Egyszer-egyszer némelyikük teste megvillant, akár a vízből kiszökkenő hal, amint a tüzesebb fiatalok átugráltak egyik tutajról a másikra. Hosszú és magas szökellésekkel igyekeztek túltenni egymáson, hogy körbejárják valamennyi tutajt, mindegyiken táncoljanak egyet és még hajnalhasadta előtt visszaérjenek a sajátjukra.

Arren is velük tartott, hiszen a hosszú táncot Óceánföld valamennyi szigetén járják, bár a lépések és a kísérő énekek eltérhetnek egymástól. Ahogyan múlt az éjszaka és a táncosok egymás után dőltek ki a sorból, letelepedtek, és csak nézték a többieket lihegve, s a dalnokok hangja is egyre fátyolosabbá vált, egy csapat magasba ugráló legénykével Arren a vezér tutajára érkezett, és ott is maradt, mialatt a többiek továbbhaladtak.

Karvaly a főnökkel és három feleségével a szentély mellett üldögélt. Az ajtófélfául szolgáló faragott bálnafigurák között ült egy dalnok, akinek hangja egész éjjel töretlenül zengett. Fáradhatatlanul énekelt, miközben tenyerével a padlót verve mérte ki az ütemet.

— Miről énekel — kérdezte Arren a varázslót. Nem tudta követni a szavait, mert mindet elnyújtotta, hangját rezegtette és különleges hajlításokkal tarkította a dallamot.

— A szürke bálnákról, az albatroszokról és a viharról. Ezek az emberek nem ismerik a hősök és a királyok énekeit. Még Vandór-Akbé nevét sem hallották. Korábban már énekelt arról, hogyan teremtette meg Segoy a szigeteket a tengerből. Ennyi, amit tudnak az emberek történeteiről, a többi mind a tengerről szól.

Arren hallgatta, amint a dalnok a delfinekről énekel, közben utánozva azok füttyögő hangját. Elnézte Karvaly sötét és sziklakemény arcélét a fáklyafényben, a lágyan cseverésző asszonyok szemének nedves csillogását, érezte amint a tutaj lassan ring a nyugodt tengeren, és lassan megkörnyékezte az álom.

Egyszer csak fölriadt: a dalnok elhallgatott. És nemcsak a közelükben ülő, hanem valamennyi, minden tutajon, közel s távol. A vékony hangocskák úgy haltak el, mint valami távoli madárcsipogás. Teljes lett a csönd.

Arren hátranézett a válla fölött: netán közeledne a hajnal? De csak a telihold fénylett alacsonyan. Éppen most kelt föl, aranylón a nyári égbolt csillagai között.

Aztán, dél felé pillantva meglátta a Gobardont, mind a nyolc kísérőjével — most már az utolsó is látszott.

A vég rúnája, világosan és ragyogón a tenger színe fölött. Karvaly felé fordulva látta, hogy az ő szeme is azokra a csillagokra szegeződik.

— Miért hagytad abba? — kérdezte a vezér az énekestől. — Még nincs itt a reggel, még csak nem is pirkad!

A dalnok tanácstalanul bámult rá.

— Nem tudom — nyögte ki végül.

— Gyerünk tovább! A hosszú táncnak még nincs vége.

— Nem jutnak eszembe a szavak! — kiáltotta a dalnok elvékonyodott, rémült hangon. — Nem tudok énekelni. Elfelejtettem a dalt.

— Akkor kezdj el egy másikat!

— Nincs több ének. Vége! — Ezzel a dalnok elsírta magát, és addig hajolt előre, míg homloka a tutajt nem érintette. A vezér néma megrökönyödéssel nézett rá.

Minden tutaj elnémultan ringatózott tovább a sercegő fáklyák alatt. Mindent beburkolt az óceán csöndje: az élet és a fények apró rezdüléseit… elnyelt mindent. Egyetlen táncos sem mozdult.

Arren úgy látta, hogy még a csillagok is elhomályosultak, pedig még nem közeledett kelet felől a nap világossága. Rémület fogta el. Arra gondolt: „Nem is jön föl a nap! Nem lesz többé nappal!”

A varázsló talpra állt. Mozdulatát kísérve halvány, fehér, fürge fény villant végig a botján, legtündöklőbben a fájába ezüsttel kivert rúna világított.

— A táncnak nincs vége — mondta —, sem az éjszakának. Arren, énekelj!

A fiú legszívesebben így felelt volna: „Nem tudok, uram!” — ehelyett a déli égbolton ragyogó kilenc csillagra nézett, mély levegőt vett és rázendített. Hangja először lágy és fátyolos volt, de éneklés közben megerősödött.

A legrégibb dalt fújta Anglád teremtéséről, a sötétség és a világosság egyensúlyáról, arról, hogyan teremtette meg a zöld szigeteket az, aki az első szót kimondta, a legősibb fejedelem, Segoy. Mielőtt a dal véget ért, az ég színe szürkéskékre váltott, csak a hold és a Gobardon világított még rajta halványan. A fáklyák sisteregtek a hajnali szélben. A dal végeztével Arren elhallgatott. A hallgatására összegyűlt táncosok tutajról tutajra szökellve szó nélkül hazatértek, miközben a világosság betöltötte a keleti látóhatárt.

— Szép ez a dal — szólalt meg a vezér. Hangja bizonytalan volt, bár igyekezett higgadtan beszélni. — Nem lenne helyes, ha bevégezetlenül abbahagynánk a hosszú táncot. Majd jól elnáspángoltatom ezeket a lusta dalnokokat ilguszárral.

— Inkább nyugtasd meg őket — szólt közbe Karvaly. Még mindig talpon volt, hangja szilárdan csengett. — Egyetlen dalnok sem hallgat el csak úgy jókedvében. Gyere velem, Arren.

Megfordult és elindult a kunyhója felé, Arren a nyomában. E hajnal furcsaságai ezzel még nem értek véget, mert amikor a tenger keleti pereme kivilágosodott, észak felől megjelent az égen egy hatalmas madár. Oly magasan, hogy szárnyát érték a napsugarak, amelyek még nem sütötték a földet. Csapásaival aranyló csíkokat rajzolt a levegőbe. Arren fölkiáltott és rámutatott. A mágus meglepetten kapta föl a fejét. Arcát elöntötte a harag és az izgalom. Hangos kiáltást hallatott: „Nam hietha arw Ged arkvaissa!” — ami a Teremtés nyelvén annyit tesz: „Ha Kóbort keresed, itt megtalálod!”

Erre, mint egy aranyrög, zuhanni kezdett, magasba nyújtott szárnnyal, mennydörgésként hasítva a levegőt és orrlyukából füstölgő lángcsóvát fújva, egy ökröt egérként elkapni képes karmait előrenyújtva, a sárkány, akár egy sólyom, leszökkent a vízen ringó tutajra.

A tutajlakók felüvöltöttek. Néhányan a padlóra rogytak, páran a vízbe vetették magukat, mások a helyükön maradtak, szemükben csodálkozással, amely fölülmúlta félelmüket.

A sárkány föléjük tornyosult. Hatalmas, redős szárnyainak hegye között a távolság megvolt vagy kilencvenlábnyi.

A szárnyak csillogtak a napfényben, mint az aranyfüst. Testének hossza sem lehetett kevesebb, de karcsú volt és ívelt, mint egy agáré, mancsai hüllőszerűek, bőrét kígyópikkelyek borították. Keskeny gerincén vaskos, hegyes tüskék sorakoztak, alakjuk, mint a rózsatövisé: háta közepén háromlábnyiak, aztán egyre kisebbek és kisebbek, míg az utolsó a farka hegyén akkora volt csak, mint egy kisebb kés pengéje. Tüskéi szürkék voltak, sárkánypikkelyei is acélszürkék, de volt bennük valami aranyos vibrálás. A szeme zölden világított, hosszúkásan metszett pupillával.

Népét féltve s ezáltal saját félelmét feledve, a tutajlakók vezére olyan szigonnyal lépett elő kunyhójából, amilyeneket bálnavadászatra használtak. Jóval hosszabb volt nála, és tekintélyes, szakállas csonthegyben végződött. Karcsú, inas karját megfeszítve rohant előre, hogy a lendületet is kihasználva belevágja a sárkánynak a tutaj fölé emelkedő, keskeny és gyöngébb pikkelyekkel borított hasába. Döbbenetéből fölébredve Arren megpillantotta őt. Előrevetődve megragadta a karját, mire vele és a szigonnyal összegubancolódva a földre zuhantak.

— Még tán föl is dühítenéd ezzel a hitvány piszkafáddal? — lihegte. — Hadd szóljon hozzá először a sárkányvitéz!

A vezér, akiből kis híján kiszorult a lélek, ostobán bámult a fiúra, a varázslóra, majd a sárkányra. De nem szólt egy szót sem. Ekkor megszólalt a sárkány.

Nem értette senki, csak Kóbor, akihez beszélt, mivel a sárkányok csak az ősi nyelven beszélnek, ez az ő „anyanyelvük”. Hangja tompán sziszegett, majdnem úgy, mint egy mérgesen fújó macskáé, de mégis félelmetesen, valami hátborzongató zengéssel. Bárki, aki meghallotta ezt a hangot, dermedten megállt és hallgatott.

A mágus röviden válaszolt, utána ismét a sárkány beszélt, könnyedén lebegtetett szárnyakkal kissé följebb emelkedve. Valahogy úgy, gondolta Arren, mint egy lebegő szitakötő.

Ezután a varázsló csak egyetlen szót szólt: memeas, vagyis „eljövök”, és a magasba emelte tiszafa varázsbotját. A sárkány állkapcsa szétnyílt. Különös rajzolatban tört elő belőle egy füstgomoly. A hatalmas szárnyak az égzengés hangjával csapkodni kezdtek, erős, égésszagú forgószelet kavartak. A hatalmas test a levegőbe emelkedett, és nehézkesen elszállt észak felé.

A tutajokon nyugalom volt, csak csituló gyereksírás és az anyák nyugtató pisszegése hallatszott. A vízből férfiak másztak vissza a tutajokra, láthatóan szégyenkező képpel. Az ottfelejtett fáklyák tovább égtek, vetekedve az első napsugarakkal.

A mágus Arren felé fordult. Arca fénylett, ami lehetett az öröm, de a visszafojtott harag jele is, mégis csöndes nyugalommal szólt:

— Azonnal indulnunk kell, fiam. Búcsúzz el, akitől illik, azután gyere. — Maga is köszönetet mondott a tutajlakók vezérének, búcsút vett tőle, majd a nagy tutajról elindulva átvágott három, a tánc miatt még mindig szorosan egymás mellett álló másikon, míg el nem ért arra, amelyhez a Messzilátót kikötötték. A hajócska így követte a tutajvárost hosszú útján dél felé, üresen ringva mögöttük. A nyílt tenger gyermekei persze megtöltötték tömlőiket összegyűjtött esővízzel, ellátták őket élelemmel. Így akarván kifejezni tiszteletüket vendégeik iránt, hiszen sokan meg voltak győződve róla, hogy Karvaly a hatalmasok közül való, csak éppen arra támadt kedve, hogy bálnatest helyett emberbőrbe bújjon. Mikorra Arren odaért, már föl is vonta a vitorlát. A fiú eloldotta a kikötőkötelet, mire a csónak abban a pillanatban nekilódult dagadozó vitorlával, mintha erős szél fújna, pedig csak gyenge hajnali szellő lengedezett. Egy széles kanyar után északnak fordult, és sebesen megindult a sárkány nyomában, könnyedén akár egy szélfútta falevél.

Amikor Arren visszanézett, a tutajvárosból már csak néhány szétszórt póznát és a víz szintje fölött lebegő fadarabot látott: a kunyhókat és a fáklyapóznákat. Hamarosan azok is belevesztek a tenger fölött elömlő fény vibrálásában. A Messzilátó szárnyalt előre. A hullámokat hasító gerince finom kristálypermetet szórt a levegőbe, és száguldásuk szele lobogtatta a fiú sörényét, hunyorításra kényszerítette szemhéját.

Nincsen földi szél, amely ily gyorsan röpíthette volna a kis hajót, hacsak nem egy hatalmas vihar, de az el is süllyeszthette volna a tenger vad hullámaiban. Nem e világi szél, hanem a varázsló igéje és hatalma hajtotta előre ilyen sebesen.

Sokáig állt az árboc mellett, és árgus szemekkel nézett előre. Végül leült megszokott helyére a kormányrúd mellett, egyik kezével megragadta, és Arrenhez fordult.

— Orm Embar volt az — mondta —, Magador sárkánya, annak a nagy Ormnak a leszármazottja, aki megölte Vandór-Akbét, és megöletett általa.

— Talán vadászúton járt, uram? — kérdezte Arren, nem lévén biztos benne, hogy társa köszöntötte-é a sárkányt, vagy a rettegés szavával szólt vele.

— Rám „vadászott”. Akit a sárkányok keresnek, meg is találják. Ezúttal azért jött, hogy a segítségemet kérje. — Kurtán fölkacagott. — Olyan dolog ez, amit el sem hinnék, ha más mondaná nekem. Hogy egy sárkány egy emberhez fordul segítségért. Ráadásul, hogy éppen ez! Nem a legöregebb, bár nem is fiatal, viszont fajtájának legerősebbike. Nem titkolja a nevét. Nem tart tőle, hogy bárki is hatalma alá vetheti. És nem is próbál lóvá tenni, amint az fajtájának szokása. Sok évvel ezelőtt Magadoron meghagyta az életemet, és elárult nekem egy nagy titkot: annak titkát, hogyan állítható helyre a királyok rúnája. Neki köszönhetem Vandór-Akbé gyűrűjét. De sohasem gondoltam rá, hogy megháláljam a szívességét, egy efféle hitelezőnek!

— És mit kért tőled?

— Azért jött, hogy megmutassa az utat, amelyet keresek — felelte a mágus elkomorulva.

Majd rövid hallgatás után: — Azt mondta: „Nyugaton van egy másik sárkánylovag. Az elpusztításunkon munkálkodik, és még a miénknél is hatalmasabb az ereje.”. Mire én: „Még a tiednél is, Orm Embar?”. Azt felelte rá: „Még az enyémnél is. Szükségem van rád. Kövess, minél sebesebben!” E megkötő szónak engedelmeskednem kellett.

— Ennél többet nem tudsz?

— Hamarosan többet is megtudok.

Arren föltekerte a kikötőköteleket, helyére tette, és hozzálátott egyéb apró munkálatok elvégzéséhez a hajón, de egész idő alatt lelkében rezgett az izgalom feszültsége, mint egy íj megfeszített húrja, és hangjában is ez a nyugtalanság rezdült, amikor később megszólalt:

— Ez különb útikalauz — mondta rekedten —, mint a többiek voltak.

Karvaly ránézett és fölnevetett.

— Így igaz! — mondta. — Ezúttal nem tévesztjük el a célt, azt hiszem.

Így indult a két ember hosszú vágtájának az óceán hátán. Ezer mérföld, ha nem több választotta el őket az ismeretlen óceánon a tutajlakók és Magador, minden szigetek legnyugatabbika között. Nap nap után, a ragyogó horizontból kiemelkedve és bíborszínű estébe visszabújva nyugaton, a nap arányló íve és a csillagok ezüstös pályája alatt a csónak észak felé tört előre, egyedül az egész végtelen óceánon.

A nyári verőfényben néha komor viharfelhők gyülekeztek a távolban, bíborszín árnyakat vetve a látóhatárra.

Arren ilyenkor láthatta, amint a varázsló fölállva, szavával és kezének mozdulatával magukhoz intette azokat a felhőket, hogy a csónakra ürítsék gyomruk vízterhét. Ilyenkor csapkodtak a villámok a felhők között, és dühödten bömbölt a mennydörgés. A varázsló mégis ott állt, fölemelt karral mindaddig, amíg az eső le nem zúdult rájuk, a hajón kirakott edényekbe, magába a csónakba és a tengerre, egészen ellapítva a hullámokat félelmes erejével. Mindketten boldogan mosolyogtak ilyenkor, mivel élelmük volt elég, még félre is tehettek belőle, de a jó víznek nagyon is híján voltak. És persze örömmel töltötte el őket, hogy a vihar dühöngő indulata engedelmeskedett a mágus szavának.

Arren elcsodálkozott ezen az erőn, amelyet társa ily könnyedén használt, s végül nem bírta tovább, megszólalt:

— Utunk kezdetén nem használtad a varázserődet!

— Kútfőn az első és az utolsó lecke ez: Azt tedd csak, ami szükséges! Sohase többet!

— Akkor a közbülső leckék biztosan arra tanítanak meg, mikor mi szükséges.

— Így van. Mindenkinek tisztelnie kell az egyensúlyt. Amikor maga az egyensúly bomlik meg… mást is figyelembe kell vennünk. Különösen a sietség kényszerét!

— De hogy lehet az, hogy a Délvidék varázslói és mára már talán az egész világéi… még a tutajváros dalnokai is… elveszítették tudásukat, kivéve téged?

— Mivel én semmire sem vágyom a saját tudásomon kívül — felelte Karvaly.

Aztán kisvártatva hozzátette, lágyabb hangon:

— És ha hamarosan el kell veszítenem, legalább addig a lehető legjobban akarom fölhasználni, ameddig tart belőle.

Mostanában valóban volt benne valami könnyelműség, valami őszinte öröm a hatalmának használatában, amit Arren, látván eddigi óvatosságát, még csak nem is föltételezett róla. A mágusok örömet lelnek a trükkökben, hisz a varázslók mind csalók is. Amikor Karvaly álcázta magát Ront városában, s amivel annyira meglepte Arrent, számára játék volt csupán. Méghozzá könnyű játék olyasvalaki számára, aki nem csupán arcát vagy hangját képes elváltoztatni tetszése szerint, hanem egész testét, sőt lényét is, hogy akaratának megfelelően hallá, delfinné vagy sólyommá váljon. Egyszer például így szólt a fiúhoz:

— Figyelj, Arren! Megmutatom neked Gont szigetét. — Ezzel fölemelte színültig töltött vizesdézsájuk tetejét, és a víz tükrére mutatott. Sok egyszerű vajákos is képes valamilyen képeket varázsolni bármilyen víztükörre. Ezúttal ő is így tett: a tenger szürke síkjából kiemelkedett egy felhőkbe burkolózó hegycsúcs. Azután a kép megváltozott, és Arren világosan láthatott egy magányos szirtet azon a hegyvölgyes szigeten. Mintha egy madár, sirály vagy sólyom lenne, amely a part mellett lebeg a szél szárnyán, úgy látja azt a sziklát, amint kétezer lábnyi mélységben kiemelkedik a megtörő hullámok közül. A magas partszegélyen állt egy kicsi ház. — Az ott Re Albi — mondta Karvaly —, ott lakik az én mesterem, Oromon, aki sok évvel ezelőtt elcsitította a földrengés erejét. A kecskéit pásztorolja most, füveket gyűjt, és őrzi a némaságát. Szeretném tudni, járja-e még a hegyeket. Most már nagyon öreg. De azt biztos tudnám, még most, még itt is tudnám, ha Oromon meghalt volna.

Nem volt szilárd a hangja. Egy pillanatra a kép is megrezdült, úgy látszott, mintha a szikla a tengerbe omlana. De aztán kivilágosodott a kép, és a mágus hangja is biztosabbá vált.

— Szokása volt, hogy késő nyáron, kora ősszel fölmegy a hegyekbe. Így talált meg engem is, amikor csak egy kiskölyök voltam az egyik hegyi faluban. Akkor adta a nevemet. És vele ez egész életemet. — A kép most megváltozott a vízfelszínen, mintha a néző az erdő lombjai között repülő madár lenne, s úgy nézné az alanti, lejtős mezőket, a hófödte csúcsokat és a meredek utat, amely lefelé vezet az aranyoszöld homályba. — Sehol sincs olyan csönd, mint azokban az erdőkben — mormolta maga elé Karvaly elvágyódva.

A kép elhalványult, és a víz felszínén nem maradt más, mint a déli napkorong vakítóan visszatükröződő fénye.

— Oda — mondta Karvaly, huncut villanással a szemében —, ha egyszer még visszajuthatnék, még te sem követhetnél engem.

Előttük föltűnt egy földdarab, kékesen a délutáni világosságban, mint valami távoli, homályos partvonal.

— Az ott Magador? — kérdezte Arren, torkában verő szívvel, de a mágus így felelt:

— Azt hiszem, Obb vagy tán Jessage. Még félúton sem járunk, fiam.

Azon az éjszakán e két sziget közötti átjárón haladtak át. Nem láttak fényeket, de olyan nehéz füst telepedett a levegőre, hogy a tüdejük majd kiszáradt, amikor belehelték. Amikor eljött a nappal, és visszanéztek, a keleti sziget, Jessage végig ki volt égve, amennyire csak a szemük ellátott a parttól a szárazföld felé, és homályos, szürkéskék kupola borult az egész földdarab fölé.

— Fölégették a mezőket — vélekedett Arren.

— Úgy lehet. Sőt a falvakat is. Régebben is éreztem már ilyen füstnek a szagát.

— Hát vademberek élnek itt, nyugaton?

Karvaly megrázta a fejét.

— Földművelők és városlakó népek.

Arren kidülledt szemmel nézte a porrá égett földeket, a kertek fáinak égre meredő, elfeketedett vázát. Arca megkeményedett.

— De mi bajuk lehetett a fákkal? — kérdezte. — Muszáj a füvet büntetniük saját balgaságaik miatt? Vademberek azok, akik lángba borítanak egy mezőt csak azért, mert valami bajuk van a szomszédaikkal!

— Senki sem vezeti őket — mormolta Karvaly. — Nincs királyuk. És minden királyi vér, minden varázsló lélek elfordult tőlük, csak magába réved, és keresi a halálon átvezető kaput. Így volt ott délen is, és azt hiszem, itt is így van.

— És mindez egyetlen ember műve? Azé az egyé, akiről a sárkány beszélt? Lehetetlennek tűnik.

— Ugyan miért? Ha lenne királya a Szigetvilágnak, az is csak egyetlen ember lenne. Mégis uralkodna. Egy ember éppoly könnyen rombolhat, ahogyan kormányozni képes: lehet király és annak pontos ellentéte is.

Hangjában megint az a csúfolódás vagy kihívás csendült, amitől Arrent elöntötte az indulat.

— Egy királynak vannak szolgái, katonái, kengyelfutói és hadvezérei. A király alattvalói kezével kormányoz. De hol vannak az alattvalói ennek az antikirálynak?

— A mi gondolatainkban, fiam. A mi fejünkben. Az önző én az áruló, az én, aki azt kiabálja: Élni akarok! Égjen porrá akár az egész világ, ha ezzel én életben maradhatok! Ez a kis, áruló féreg bennünk rág a sötétben, ahogy a kukac a gyümölcsben. Mindannyiunknak a fülébe sugdos. De csak néhányunk érti meg a szavát. A varázslók és a vajákosok. A dalnokok és az alkotók. No és persze a hősök, akik önmaguk énjét keresik. Önmaguk énjét, igazi énjét megtalálni ritka és nagy dolog. Nem sokkal hatalmasabb dolog-é megtalálni és megőrizni ezt az ént örökké?

Arren egyenesen Karvaly szemébe nézett.

— Te biztosan azt mondod nekem, hogy nem nagyobb. De akkor azt is mond meg, hogy miért! Amikor elindultunk erre az útra, még gyermek voltam, gyermek, aki nem hisz a halálban. Te talán még most is ezt a gyermeket látod bennem, de azóta már tanultam valamit. Meglehet, nem sokat, de az nem semmi. Megértettem, hogy létezik halál, és egyszer nekem is meg kell halnom. De azt nem tanultam meg, hogy örömömet is lelhetném ebben a tudásban, hogy üdvözölnöm kellene a te vagy a saját halálomat. Ha egyszer szeretem az életet, nem kell egyúttal gyűlölnöm a végét? Mondd, miért ne kívánnám a halhatatlanságot?

Arren vívómestere Berila városában hatvan körül járhatott, alacsony volt, kopasz és hideg, mint egy kígyó. A fiú hosszú évekig ki nem állhatta, annak ellenére, hogy tudta: kitűnő kardforgató. Ám egy szép napon rést talált mestere védelmén, és nem sok kellett volna hozzá, hogy lefegyverezze őt. Azóta nem feledheti azt a hitetlenkedő, elképedt örömet, ami a mestere rideg arcán fölvillant, azt a megkönnyebbülést, azt a boldogságot, hogy egyenlővel, végre egyenlővel áll szemben! Attól a perctől kezdve a vívómester kíméletlenül hajtotta őt, s valahányszor vívtak egymással, ugyanazt az elégedett mosolyt láthatta az öregember arcán, amely mind fényesebben ragyogott, ahogy tanítványa egyre jobban sarokba szorította.

Ugyanez a mosoly villant fel most Karvaly arcán: az acél csillanása a napsugárban.

— Miért is ne kívánnád a halhatatlanságot? Hogyan tehetned, hogy nem vágyódsz utána? Minden lélek erre vágyakozik, és létének alapját ez a csökönyös vágyakozás jelenti. De vigyázz! Te azon kevesek egyike vagy, akik el is érhetik e kívánságuk teljesülését.

— És akkor?

— Akkor a világot hamis király uralja majd, az emberek tudása feledésbe merül, a dalnokok hangja elnémul, a szem megvakul. Ezt… ezt az egész világot sújtó járványt, ezt a sebet keressük most, hogy meggyógyíthassuk. Két dolog létezik, Arren, kettő, ami egyet alkot: a valóság és az árnyéka, a fény és a sötétség. Az egyensúly két oldala. Az élet a halálból keletkezik, és a halál az élet következménye. Mivel kiengesztelhetetlenül ellenségesek, folytonosan viaskodnak egymással: ők szülik egymást folyvást és folyvást. És velük együtt születik újjá minden: az almafák virága és a csillagok fénye. Az életben rejtőzködik a halál. A halál magában rejti az újjászületést. Mit ér akkor az élet halál nélkül? A változatlan, örökké tartó, végtelen élet? Mi az, ha nem maga a halál? Az elmúlás, az újjászületés nélkül!

— Ha minden ennyire rajta múlik, ha egyetlen ember léte fölboríthatja az egész egyensúlyát… de hát ez nem lehet… ez megengedhetetlen… — Ezzel zavarodottan elhallgatott.

— Ugyan ki engedheti meg? És ki tilthatja meg?

— Nem tudom.

— Én sem. Azt viszont tudom, mekkora bajt okozhat egyetlen ember, egyetlen élet. Túlságosan is jól tudom. Azért tudom, mert magam is megtettem. Elkövettem ugyanezt a gonoszságot, ugyanezzel a tébolyult gőggel a szívemben. Megnyitottam a kaput a világok között, csak egy résnyire, kicsi résnyire, hogy bebizonyíthassam: erősebb vagyok a halálnál. Ifjú voltam még és nem találkoztam az elmúlással, ahogyan te sem… Ezzel elvettem Nemmerle főmágus erejét: tudásába és életébe került, hogy ismét becsukhassa azt a kaput. Nézd meg ezt a jelet, annak az éjszakának a jelét az arcomon. De azt a rémet mégis megöltem. Ó, Arren, a fény és a sötétség közötti kapu kinyitható. Rettenetes erőre van szükség hozzá, de mégis meg lehet tenni. Hanem ha vissza akarjuk csukni… ez már egészen más dolog.

— De uram, amiről beszélsz, az biztosan más, mint ez…

— Miért, mert én jó ember vagyok? — Karvaly tekintetében ismét a sólyom szemének acélos hidegsége villant. — De mi az, hogy jó ember, Arren? Jó ember az, aki nem tesz semmi rosszat, aki nem nyitja ki a sötétség kapuját, s akiben magában sincs sötétség? Nézd meg jobban, fiam! Nézz kicsit előbbre. Szükséged lesz még arra, amit megtanulhatsz, hogy eljuthass oda, ahova el kell menned. Nézz mélyebben magadba! Hát nem hallod a hívó szót: gyere! Hát nem azt követted eddig is?

— De igen. Én… nem felejtettem el. De azt hittem… azt gondoltam, hogy ez a hang az… övé.

— Igaz. Az övé. És a tiéd is. Hogyan szólhatott volna hozzád a tengereken, ha nem a te saját hangodon? Vajon miért van, hogy azokat hívja, akik képesek meghallani? A mágusokat, vajákosokat, teremtőket és útkeresőket, akik figyelnek e belső hívó szóra? És vajon miért nem szólít engem? Mert tudja, hogy én nem hallgatnék rá. Még egyszer meg sem hallanám azt a hangot. Te hatalomra születtél, Arren, akárcsak én: hatalomra az emberek, az emberek lelke fölött. És mi ez, ha nem az élet és halál fölötti hatalom? Te fiatal vagy, s ott állsz a lehetségesség határán, az árnyak világának küszöbén, az álmok birodalmának szélén, és hallod, amint hozzád szól a hang: gyere! De én, aki öreg vagyok, aki már megtettem, amit meg kellett tennem, aki a fényben állva nézek szembe saját halálommal, minden lehetőség végével, én tudom, hogy csak egyetlen igazi és birtoklására érdemes erő van. És ez az erő nem a szerzés hatalma, hanem az elfogadásé.

Jessage már a hátuk mögött maradt. Csak egy kékes piszokfolt, egy távoli pötty volt a tengeren.

— Akkor hát én az ő szolgája vagyok — mondta Arren.

— Az vagy. Én pedig a tied.

— De végül is, ki ő? Mi ő?

— Egy ember, azt hiszem… mint te vagy én.

— Talán az, akiről egyszer már beszéltél… Enyhely varázslója, aki visszaparancsolta e világra a holtakat? Ő lenne az?

— Könnyen meglehet. Nagy hatalma volt, és az egészet a halál tagadására használta föl. Ismerte a pálni törvények hatalmas erejű varázsigéit. Ifjú voltam és ostoba, amikor magam is használtam egyiket, szörnyű bajt hozva ezzel magamra. Ám ha egy öreg és erős ember használja őket, mit sem törődve a következményekkel, mindannyiunkra elhozhatják a pusztulást.

— Nem azt mondtad, hogy az az ember már meghalt?

— Igaz — felelte Karvaly —, azt mondtam.

Ezután többet nem beszéltek.

Éjszaka a tenger tele volt tűzzel. A Messzilátó orráról élesen visszacsapódó hullámok és minden, a felszín közelében úszó hal mozgása eleven és erős fénnyel sziporkázott. Arren a párkányon nyugvó karjára hajtott fejjel szemlélte a habzó és tekergő ezüstös sugárzást. Belemártotta a kezét a vízbe, majd kiemelte, mire lágy fény csörgött le az ujjairól.

— Idenézz! — kiáltotta. — Én is varázsló vagyok!

— Ez az adottság benned nincs meg — válaszolta útitársa.

— No hiszen, sok hasznomat veszed nélküle — mormolta a fiú tovább nézve a szüntelen vibrálást —, ha majd találkozunk az ellenséggel.

Abban reménykedett ugyanis, méghozzá kezdettől fogva, hogy a főmágus azért választotta őt, egyedül őt erre az utazásra, mert rejlik benne valamilyen titokzatos, veleszületett ős erő, Morred után, amely majd a végszükség esetén, a legsötétebb órán életre kel, s így megmentheti magát, urát és az egész világot az ellenségtől. Most utoljára, még egyszer erre a reménységre gondolt, és ráébredt, hogy elvesztette. Olyan volt ez, mintha arra emlékezne, hogy kisfiú korában égető vágyat érzett apja koronájának felpróbálására, és keservesen sírt, amikor nem engedték meg neki. Ez a reménysége éppoly elvetélt és gyermeteg volt. Nem volt benne semmi varázserő, és nem is lesz sohasem.

Még eljöhet az idő, amikor fölteheti, sőt föl kell tennie atyja koronáját, hogy Rosszán fejedelmeként uralkodjon majd. Most azonban kis dolognak tűnt ez, ahogy hazája is kicsiny és távoli helynek. Nem jelentett ez hűtlenséget. Csupán a hűsége nagyobb dologhoz kötötte immár, maga is megnőtt, és magasra törő reményeket táplált. Saját gyöngéit is megismerte, s így azt is megtanulta, hogyan mérheti föl igazi erejét. Azzal tisztában volt, hogy erős. De mit ér ez az erő, ha nincsenek különleges adottságai, nincs mit fölajánlania mesterének szolgálatain és őszinte szeretetén kívül? Elég lesz-e mindez ott, ahová most igyekeznek?

Karvaly mindössze ennyit mondott:

— Sötét helyre kell vinnünk a gyertyát, hogy láthassuk a fényét. — Arren megpróbált vigaszt meríteni szavakból, mégsem jött el számára az igazi megnyugvás.

Amikor másnap reggel fölébredtek, szürke volt az ég, és szürke volt a tenger. Az árboc fölött opálos kékké világosodott az égbolt, mivel a köd alacsonyan telepedett a vízre. Az északi emberek, mint a rosszáni Arren vagy a gonti Karvaly, szívesen látták a ködöt, mint valami régi jó barátot. Lágyan burkolta be a csónakot, nem láthattak messzire, de úgy érezték magukat, mint valami barátságos szobában, a fény kopár világa és a kemény szelek után. Lassan visszatértek saját éghajlatukba: körülbelül Kútfő magasságában járhattak ekkortájt.

A ködös vizektől, amelyeken éppen hajóztak, mintegy hétszáz mérföldnyire keletre tiszta napsugarak fürösztötték a kútfői domb zöld koronáját, a szent liget fáinak lombját és a Nagy Ház magas, meredek tetejét.

A déli torony egyik szobájában, egy igazi varázslóműhelyben, amely tele volt retortákkal és lombikokkal, pocakos, szűk nyakú üvegpalackokkal, vastag falú kemencékkel és kis lángú melegítőlámpákkal, fogókkal, fújtatókkal, munkapadokkal és csipeszekkel, ezernyi dobozzal, üvegcsével és lekötözött tetejű csuporral, rajtuk köznyelvi vagy titkosabb rúnákkal, az alkímia, az üvegfúvás, fémötvözés mesterségének, a gyógyítás tudományának mindeme kellékeivel telezsúfolt asztalok és polcok között állt Kútfő két mestere: a Változtató és a Hívó.

Az őszülő hajú Változtató egy nagy, csiszolatlan gyémánthoz hasonló követ tartott a kezében. Hegyikristály volt, mélyében halványan ametiszttel és valami rózsaszínű anyaggal színezve, különben tiszta, akár a víz. Ha valaki belenézett, a tisztasága mélyén mégis láthatott valami szennyezést. Felülete semmit sem tükrözött vissza a környező, külső valóságból. Mélysége sok rétegben tárult föl, egyre távolabb és távolabb, míg el nem vezetett az álmok világába, ahonnan már nem volt visszaút. Ez volt Szeliát köve. Sokáig volt Út fejedelmeinek birtokában, néha csupán mint kincstáruk dísze, máskor álomhozó varázsszerként vagy gonoszabb mesterkedésre is használták, mivel ha valaki túlságosan soká és avatatlanul bámult feneketlen mélységeibe, elveszíthette a józan eszét. Az Útról származó főmágus, Genser hozta magával Kútfőre a követ, mivel egy valódi varázsló kezében a kristály megmondta az igazságot.

Persze minden egyes embernek más és más az igazsága.

Változtató kezében tartotta a követ, és egyenetlen felületén keresztül végtelen, halvány színekben játszó és vibráló mélységeiben elmerülve hangosan sorolta, mi mindent lát benne.

— Magam előtt látom a földet, mintha Onn hegyén állnék a világ közepén, és minden itt lenne a lábam alatt a legmesszibb peremvidék legtávolabbi szigetéig és még azon is túl. Minden világosan látható. Hajókat látok Ilién vizein, látom a kemencék tüzet Sziklaréven, és látom e torony tetejét, ahol most állunk. De Kútfőtől lejjebb már semmit. Nincsenek földek délen. Nincsenek szigetek nyugaton. Nem látom Gázlóit ott, ahol lennie kellene, sem a Nyugati Peremvidék egyetlen szigetét, még a legközelebbi Pendort sem. Hová tűnt Eszk és Szorreszk? Rosszánt homály fedi, valami szürkeség, mint egy pókháló. Valahányszor belenézek, újabb szigetek hiányoznak, s ahol egykor voltak, nincs más, csak a sima tenger. Mint a Teremtés napja előtt… — Az utolsó szón megbicsaklott a hangja, mintha nehezen akarná elhagyni a száját.

Letette a követ elefántcsont tartójára, és ellépett mellőle. Jóindulatú képe megnyúlt.

— Mondd, te mit látsz? — kérdezte társát.

A Hívó Szó mestere fölvette a kristályt, és lassan forgatta, mintha durva felületen azt a helyet keresné, ahol tekintete beléhatolhat. Sokáig babrált vele feszült arckifejezéssel. Végül letette, és ennyit mondott:

— Keveset látok, Változtató. Töredékeket, részleteket. Nem állnak össze egésszé.

Az ősz hajú mester ökölbe szorította a kezét.

— Nem különös már ez is?

— Hogy érted?

— Gyakran cserbenhagy a látásod? — kiáltotta a Változtató, mintha megmérgedt volna. — Hát nem látod, hogy valami… — Pár mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna. — Hát nem érzed, hogy egy kéz fogja be a szemedet, ahogyan az én számat is?

— Túlságosan fáradt vagy, uram — mondta a Hívó.

— Hívd elő a kő valóságát! — szólt a Változtató uralkodva magán, de mégis szokatlanul feszült hangon.

— Miért?

— Miért? Azért, mert kérlek rá!

— Ugyan, Változtató, civakodunk itt, mint valami kölykek a majomketrec előtt! Hát gyermekek vagyunk mi?

— Igen! Azzal szemben, amit Széliét kövében láttam, gyermeknek érzem magam. Egy rémült kisgyereknek. Hívd elő a kőből a valóságot! Talán könyörögjek hozzád?

— Ne, ne! — mondta a termetes mester, de eltorzult az arca, és elfordult idősebb társától. Azután szélesre tárta a karját, ahogy tudománya leghatalmasabb varázsigéinek kimondása előtt illett, fölemelte a fejét, és elsorolta a hívó ige szavait. Miközben beszélt, Széliét kövében világosság gyulladt. A helyiség elsötétedett körülötte. Összesűrűsödtek az árnyak. Amikor már egészen mély volt az árnyék, és a kő vakítóan fénylett, tenyerébe fogta és arca elé emelte azt, és tekintetét belemélyesztette a belőle áradó sugárzásba.

Néhány pillanatig hallgatott, majd megszólalt:

— Látom Széliét szökőkútjait. A tavakat és medencéket, a vízeséseket, az ezüstfüggönyt csöpögtető barlangokat, amelyek előtt mohapárnán páfrányok nőnek, látom a reszkető homokot, a víz szökellését és áramlását, amint kitör a föld mélyében fakadó forrásokból, látom a buzgó áradat, az örök forrás csodáját… — kántálta lágyan. Azután elhallgatott, s egy ideig némán állt, arca ezüstösen csillogott a kristály fényében. Hirtelen érthetetlenül fölordított, a követ nagy koppanással elejtette, térdre hullott, és kezébe temette az arcát.

Eltűntek az árnyak. A zsúfolt szobát megtöltötte a nyári nap világossága. A nagy kő az egyik asztal alatt hevert a porban, a szemét között — sértetlenül.

A Hívó előrenyúlt tétován, és megragadta a másik kezét, mint egy riadt gyermek. Mélyet sóhajtott. Végül talpra állt, majd bizonytalan hangon, valami mosolyfélét erőltetve arcára így szólt:

— Még egyszer nem fogadok szót neked, uram.

— Mondd, mit láttál, Torion?

— Láttam a szökőkutakat. Láttam, hogy kiapadnak, a patakok kiszáradnak, a források száját eltömi a homok. Alul meg minden fekete volt és száraz. Te láttad a tengert a Teremtés előtt, de én azt láttam… ami mindenek után jön el… láttam a megsemmisülést. — Megnedvesítette az ajkát. — Szeretném, ha itt lenne a főmágusunk — sóhajtotta.

— Én pedig azt szeretném, hogy mi legyünk ott vele.

— Hol? Senki sincs, aki e percben megtalálhatná őt. — Ezzel Hívó kinézett az ablakon a sima, ártatlanul kék égre. — Semmiféle üzenet nem juthat el hozzá, semmilyen hívó szó nem érhet el a füléig. Arra jár most, ahol te az üres tengert láttad. Ahhoz a helyhez közeledik, ahol a források kiszáradnak. Ott jár, ahol a mi tudományunk mit sem ér… Bár lehet, hogy mégis akadnak olyan igék, amelyek eljuthatnának hozzá, talán a pálni törvények között.

— De azok olyan varázsszók, amelyekkel a holtak hívhatók vissza az élők közé.

— Mások meg élőket a halottak közé.

— Nem gondolod tán, hogy meghalt?

— Azt gondolom, hogy a halál felé halad, oda hajszolja valami. Ez történik velünk is. Elhagy a hatalmunk, eltávozik az erőnk, a reményünk és a szerencsénk. Kiszáradnak a forrásaink.

A Változtató egy darabig gondterhelt képpel nézett a másikra.

— Nem hiszem, hogy küldöncöt kellene utána menesztenünk, Torion. Ő már régen tudta, mi után kutat, hamarabb, mint ahogy mi megsejtettük — mondta végül. — Számára olyan a világ, mint ez a kő: szemléli és látja, mi van benne és minek kell lennie… Nem segíthetünk neki. A hatalmasabb varázsigék igen veszedelmessé válhatnak, és a legnagyobb veszély abban a törvényben rejlik, amelyről szóltál. Itt kell maradnunk, ahogy ő utasított bennünket, ügyelnünk kell Kútfő falaira és arra, hogy ne merüljenek feledésbe a nevek.

— Valóban — hagyta jóvá a Hívó —, de most megyek, és végiggondolom az egészet. — Ezzel távozott a toronyszobából, valahogy furcsán feszes léptekkel, nemes, sötét fejét magasra tartva.

Másnap reggel fölkereste őt a Változtató. Hiábavaló kopogtatás után a szobájába lépve a kőpadlón találta őt elterülve, mintha súlyos csapás terítette volna le a földre. Karjai széttárva, mintha a hívás igéjét mondaná éppen, de keze hideg volt, és nyitott szeme vakon meredt a semmibe. A Változtató mellétérdelt, és varázserejét latba vetve háromszor is igazi nevén szólította, mégsem mozdult. Nem volt halott, de csak annyi élet maradt benne, amennyitől lassan vert a szíve, és éppen csak lélegzett. A Változtató megragadta a kezét, és keményen tartva suttogta:

— Ó, Torion, kényszerítettelek rá, hogy nézz bele a kőbe. Én tettem ezt veled. — Kisietett a szobából, és hangos szóval mondta mindazoknak a mestereknek és tanulóknak, akikkel találkozott: — Az ellenség betört közénk, Kútfőre, a jól védett helyre, hogy egyenesen a szívünkre mérjen csapást. — Bár igazán nyájas ember volt, olyan túlviláginak és hidegnek tűnt, hogy mindenki, aki látta, megrettent tőle. — Nézzétek meg a Hívó Szó mesterét — mondta. — Ki hívhatja vissza az ő szellemét, ha maga a mester távozik közülük?

Elindult a saját kamrája felé. Mindenki félrehúzódott az útjából.

Gyorsan elküldték a Gyógyítóért. Utasítására ágyba fektették és meleg takarókkal bebugyolálták Toriont, a Hívót. De nem kotyvasztott semmilyen főzetet, és éneket sem mondott fölötte, amivel segített a megtört testeken és megbomlott lelkeken. Mellette volt egyik tanítványa is, egy fiatal fiú, még nem avatták varázslóvá, bár ígéretes tehetséget mutatott a gyógyítás művészete iránt. Ő kérdezte félénken:

— Mester, semmi sincs, amit tehetnénk érte?

— Nincs, a falnak ezen az oldalán — válaszolta a Gyógyító. Eljutván a tudatáig, kihez is beszél, még hozzátette: — Nem beteg ő, fiam; de ha lázas lenne vagy valami testi nyavalya gyötörné, akkor sem hiszem, hogy sok hasznát vehetnénk itt a tudományunknak. Mintha nem lenne elég gyógyítóerő a varázsfüveimben, és bár kimondom a titkos igéket, azoknak sincsen semmi hatásuk.

— Olyasmi ez, amit tegnap mondott a Dalnokmester. Megállt egy dal közepén, amit éppen tanított nekünk, és így szólt: „Nem tudom, mit jelent ez a dal” — ezzel kisétált a teremből. Néhányan fölnevettek, de én úgy éreztem, mintha a föld csúszott volna ki a talpam alól.

A Gyógyító az ifjú világos, értelmes arcába nézett, azután le, a Hívó hideg és merev képére.

— Visszatér közénk, meglásd — mondta. — A dalok nem merülhetnek feledésbe.

Ezen az éjszakán a Változtató eltávozott Kútfőről. Senki sem látta, milyen módon vagy alakban. Hálófülkéjének ablaka egy kertre nézett. Reggel nyitva volt az az ablak, neki pedig hűlt helyét találták. Gondolták, hogy átformálta magát, saját átalakító művészetével valami madárrá vagy állattá, esetleg felhővé vagy széllé, hiszen semmilyen alak vagy anyag nem volt hozzáférhetetlen számára. Így távozhatott el Kútfőről, talán hogy a főmágus nyomába eredjen. Azok, akik tudták, hogy az alakváltoztatót hogyan ejthetik csapdába saját igéi, ha valami baj van a varázserővel vagy a tudással, féltették őt, de nem árultak el semmit a félelmeikből. Így tehát már három mester hiányzott a Bölcsek Tanácsából. Ahogyan teltek-múltak a napok, és a főmágus felől nem jött semmi hír, a Hívó tetszhalottként hevert betegágyán és a Változtató sem tért vissza, a Nagy Házban eluralkodott a dermesztő bizonytalanság. A növendékek súgdolóztak maguk között, némelyek még azt is pedzegették, hogy elmennek Kútfőről, hiszen nem tanították már nekik azt, aminek az elsajátítása végett idejöttek.

— Még az is lehet — pusmogta egyikük —, hogy mindez kezdettől fogva csupa hazugság volt, ezek a titkos tudományok és rejtélyes erők. Az összes mester közül már csak a Kezek mestere végzi a bűvészmutatványait, azokról meg úgyis tudjuk, hogy csupa trükk és illúzió az egész. A többiek meg, lám rejtőzködnek vagy megtagadják, hogy bármit is csináljanak, mert a hókuszpókuszaik cserbenhagyták őket.

Hallgatói közül az egyik még rá is duplázott:

— Hát mi is végül ez az egész varázslás? Mi ez a mágikus tudomány valami csalóka látszaton kívül? Megszabadított-e már valakit is a haláltól, vagy legalább adott bárkinek is hosszabb életet? Ha a varázslóknak tényleg akkora erejük lenne, amilyennel kérkednek, akkor biztosan örök életűek lennének!

És egymással versengve sorolták a nagy mágusok pusztulását: hogyan esett el Morred a csatában, hogyan végzett Neregerrel a Szürke mágus, Vandór-Akbéval pedig egy sárkány, Genserrel, az utolsó fővarázslóval pedig valami közönséges betegség. Úgy halt meg az ágyában, mint bármely közönséges halandó. Némelyek majdhogynem örömmel hallgatták ezt a pletykálkodást, mivel a szívük tele volt féltékenységgel és irigységgel, mások azonban őszintén kétségbeestek.

Mindezen idő alatt a Formák mestere magányosan kuporgott bűvös ligetében, és senkit sem engedett a maga közelébe.

Az Ajtónálló volt az egyedüli talán, aki semmit sem változott, bár őt is alig látták. Az ő tekintetében nem bujkáltak árnyak. Csak mosolygott, és készen tartotta a Nagy Ház kapuit ura visszatértének esetére.