A legtávolibb part

HARMADIK FEJEZET Kútfő mesterei

Kútfő iskolája az a hely, ahová a Szigetvilág belső földjeiről elküldik mindazokat a legénykéket, akik bizonyos tehetséget mutatnak a varázslás iránt, hogy megtanulják a mágia legmagasabb művészetét. Járatosságra tesznek ott szert a varázslás különféle módozataiban, megtanulva mindennek a nevét, a rúnákat, a mesterfogásokat, varázsigéket és azt, hogy mit kell és mit nem szabad megtenni, és mit miért.

Hosszas gyakorlás után, ha kezük, eszük és szellemük már egy ütemre mozdul, elnyerik a varázsló nevet, megkapják erejüket hordozó pálcájukat. Igazi varázslók csak itt, Kútfőn születnek, és csak így.

Mivel minden szigeten vannak bűbájosok és vajákosok, és népeiknek a varázslás úgy kell, mint egy falat kenyér, és oly kellemes, mint a szép muzsika — a varázslóiskola olyan hely, amelyet mindenki tisztel. Az a kilenc mágus, akit az iskola mestereinek neveznek, az emberek szemében egyenrangú a Szigetvilág legnagyobb fejedelmeivel. Ezek legelsőbbike, Kútfő gazdája, a főmágus senki emberfiához nem mérhető, egész Óceánföld királyát kivéve. De még hozzá is csak a hűségeskü, a szív belső ajándéka folytán, mert még egy király sem kényszeríthetne ilyen hatalmas varázslót a közönséges törvények betartására, hacsak ő maga is nem úgy akarja. Kútfő fővarázslói azonban még azokon a földeken járva is hívek maradtak esküjükhöz, és betartották a törvényt, ahol nem is volt király. Kútfőn minden úgy történt, és mindent úgy csináltak, ahogy már évszázadok óta megszokták. Ez a hely, úgy tűnt, mentes minden gondtól, s a Nagy Ház visszhangos udvarain és hosszú folyosóin vidáman, gyöngyözve csengett a nebulók kacagása. Arren segítőtársa az iskolában egy testes legény volt. Köpenyének nyakában ezüstkapocs, annak jeleként, hogy már kinőtt a növendéksorból, már varázslónak számít, aki azért tanul csak tovább, hogy elnyerhesse varázspálcáját. Vakszerencse volt a neve. „Azért — magyarázta —, mert a szüleimnek már volt hat lánya, s atyám azt mondta, hogy a hetedik gyerek legyen a vakszerencséé, a sorssal ujjat húzva.” Kellemes pajtás volt, éles eszű és gyors nyelvű. Más alkalommal Arren örömét lelte volna jó kedélyében, de most túlságosan is gondterhelt volt. Társa nem sokat törődött ezzel. Vakszerencse, pusztán azért, hogy feladatának s így saját magának fontosságát bizonyítsa, a természetes vágy hatására kezdte kihasználni a vendég nyilvánvaló szórakozottságát. Mesélt neki mindenféle furcsa történeteket az iskoláról, aztán a nyomaték kedvéért különleges hazugságokkal is traktálta.

Arren mindenre csak annyit válaszolt: „ó, igen”, vagy „értem”, míg Vakszerencse fejedelmi idiótának nem nézte végül.

— Itt persze nem is főznek igazából — magyarázta védencének a nagy kő tűzhelyek mellett elhaladva, ahol csak úgy csengtek-bongtak a rézedények, csattogtak az aprítókések, és betöltötte a levegőt a szemfacsaró hagymaillat. — Ez csak a látszat kedvéért van mind. Azután elmegyünk a refektóriumba, és mindenki olyan eledelt varázsol magának, amire kedve szottyan. Ezért aztán mosogatni sem kell.

— Ó, igen, értem — felelte Arren udvariasan.

— Persze az új növendékek, akik még nem ismerik igazán a szükséges varázsigéket, alaposan lefogynak az első hónapokban. Azután csak belerázódnak valahogy. Van itt egy fiú Enyhelyből, aki minduntalan sült csirkével próbálkozik, de még sohasem sikerült neki más, mint kukoricamálé. Úgy látszik, a varázsigéivel sohasem mászik már ki a puliszkásfazékból. Igaz, tegnap sikerült neki egy ványadt füstölt hal is mellé. — Vakszerencse már belefáradt az igyekezetbe, hogy kiváltsa vendége megrökönyödését. Föladta hát a dolgot, és elhallgatott.

— Honnan… melyik vidékről való a főmágus? — kérdezte a vendég, ügyet sem vetve arra a nagyszerű galériára, amelyen éppen átsétáltak, s amelynek falait, boltíves mennyezetét az ezerlevelű fa gyönyörű vésetei borították.

— Gontról — felelte Vakszerencse. — Falusi kecskepásztor volt ott gyerekkorában.

E nyílt és közismert tény hallatán a rosszáni fiú értetlen hitetlenséggel fordult kísérőjéhez.

— Kecskepásztor?

— Éppen úgy, mint Gont legtöbb lakója, aki éppen nem kalóz vagy vajákos. De azt nem mondtam, hogy most is kecskepásztor lenne, megértetted?

— De hogy lehet egy pásztorgyerekből főmágus?

— Ugyanúgy, mint egy hercegfiből! Úgy, hogy idejön Kútfőre, túltesz mindegyik mesteren azzal, hogy visszalopja a gyűrűt Atuanból, végighajózik a Sárkányok útján, és hogy ő a legnagyobb varázsló Vandór-Akbé óta — hogyan másképp?

Az északi ajtón léptek ki a galériából. A frissen szántott domboldalra, Alkány város tetőire és kikötő öblére rátelepedett a napsütéses, meleg délután. Megálltak, és tovább beszélgettek az udvaron.

— Persze, mindez már jó régen történt — folytatta Vakszerencse. — Nem sokat tett azóta, hogy ő lett a főmágus. Ez mindig így van. A főmágusok csak üldögélnek itt Kútfő szigetén, és gyönyörködnek az egyensúlyban, gondolom. Különben is nagyon öreg már.

— Öreg? Hát hány éves?

— Ó, lehet már negyven- vagy tán ötvenéves is.

— Találkoztál már vele?

— Hát persze hogy találkoztam! — felelte Vakszerencse élesen. A bamba királyfi udvari sznob is volt, minden jel szerint.

— Gyakran?

— Nem. Nagyon is magánakvaló. De amikor ideérkeztem Kútfőre, találkoztam vele a szökőkút udvarában.

— Én is ott beszéltem vele ma — mondta Arren. A hangsúly arra késztette Vakszerencsét, hogy istápoltjára nézzen és befejezze a választ:

— Ennek már három esztendeje. És annyira féltem, hogy igazán rá sem mertem nézni. Persze akkor még nagyon fiatal voltam. Nem olyan könnyű ám világosan látni ott a dolgokat. Inkább csak a hangjára emlékszem, meg a kút csobogására. — Majd egy perc múltán hozzáfűzte: — Gonti kiejtéssel beszél.

— Ha szót tudnék érteni a sárkányokkal az ő nyelvükön — vélekedett Arren —, én sem sokat törődnék a saját kiejtésemmel.

Erre Vakszerencse már némi elismeréssel tekintett rá, és megkérdezte:

— Azért jöttél ide, hogy belépj az iskolába, hercegem?

— Nem. Üzenetet hoztam atyámtól a főmágusnak.

— Rosszán a királyság egyik tartománya, igaz?

— Rosszán, Ilién és Út. Enyhely és Éa is az volt valaha, de ott már kihalt a királyi ház. Ilién Tengerész Gemaltól vezeti le a származási vonalát, Maharionon keresztül, aki minden szigetek királya volt. Út Akambartól és, a Szeliét-háztól. Rosszán, a legrégibb, Morredtől, az ő fián, Szeriádon át, a rosszáni uralkodóháztól.

Arren álmodozó hangon sorolta elő e vérvonalakat, mint egy jól képzett tudós, akinek éppen máson jár az esze.

— Gondolod, hogy még a mi életünk alatt újra király kerülhet Enyhely trónjára?

— Ezen sohasem gondolkodtam igazán.

— Bárkán, ahonnan én származom, az emberek sokat gondolkodnak ezen. Most Ilién tartományának része vagyunk, tudod, mióta megkötötték a békét. Hány éve is már, tizenhét vagy tizennyolc, hogy a királyok rúnájának gyűrűjét visszahozták az enyhelyi Királytoronyba? Akkor egy időre jobbra fordultak a dolgok, de most megint minden rosszabb, mint valaha. Itt volna az ideje, hogy ismét király üljön Óceánföld trónján és magasba emelje a béke jogarát. A nép már belefáradt a háborúkba és rablóhadjáratokba, a harácsoló kalmárokba, adófaló hercegecskékbe és a törvénytelen erők zűrzavarába. Kútfő csak irányít, de nem kormányozhat. Az egyensúly itt van, de a hatalomnak a király kezében kellene lennie.

Vakszerencse őszinte szenvedéllyel beszélt, félretéve minden bolondozást és végre fölkeltve Arren figyelmét.

— Rosszán békés és gazdag ország — mondta csöndesen. — Sohasem vett részt ezekben a csetepatékban. Hallottuk viszont, mennyi baj van más vidékeken. De Enyhely trónja Maharion halála óta üresen áll. Annak pedig már épp nyolcszáz éve. Gondolod, hogy a szigetek tényleg elfogadnának egy új királyt?

— Ha békével jön, és van elég ereje, s ha Kútfő és Enyhely is elfogadja őt.

— És ugye a jóslat is azt mondja, hogy el kell jönnie. A jóslatnak be kell teljesednie! Maharion azt mondta, hogy a következő királynak varázslónak kell lennie.

— Az Énekmester enyhelyi származék, szóval érdekelt is a dologban, és immár harmadik esztendeje sulykolja a fejünkbe a mondókát: „Moharion mondá: az kapja örökül az én trónomat, aki élve megjárta a sötétség birodalmát, és eljő távoli, napfényes partjainkra.”

— Tehát egy varázsló!

— Igen, mivel csak egy igazi varázsló vagy mágus járhat a holtak között a sötétség birodalmában és jöhet vissza onnan elevenen. De még ők sem kelnek át rajta. Legalábbis mindig csak azt mondják, hogy a sötét világnak egyetlen határa van, s azon túl már csak a végtelen. Akkor mik azok a távoli, napfényes partok? De hát így szól az utolsó király jóslata, és valaha meg kell születnie annak is, aki betöltse. Őt Kútfő majd elismeri, és akkor a flották és seregek, népek és nemzetek mind a zászlaja alá gyűlnek. Akkor lesz ismét fenséges úr a világ közepén, az enyhelyi Királytoronyban. Ilyen királyhoz én is csatlakoznék. Egy jó királyt örömmel szolgálnék, teljes szívemből és minden tudásommal. — Ennyit mondott Vakszerencse, azután fölkacagott, és megvonta a vállát, nehogy Arren azt higgye, eluralkodtak rajta az érzelmei.

De a kis herceg barátságosan nézett rá, azt gondolván magában: „Biztosan úgy érezne egy jó király iránt, ahogyan én tisztelem a főmágust.” Majd hangosan így szólt:

— A királynak meg szüksége is lenne ilyen emberekre, mint te vagy.

Így álltak ott tovább, mindegyik saját gondolataiba mélyedve, s mégis valahogy együtt, míg meg nem szólalt egy gong a Nagy Házban, messze hangzó kondulással.

— Aha! — szólt Vakszerencse. — Lencse és hagymaleves lesz ma vacsorára. Gyerünk!

— Mintha azt mondtad volna, hogy nem főznek — mormolta Arren, még mindig álmatagon követve a másikat.

— Ó, azért néha… tévedésből…

A vacsora dolgába nem vontak be semmi mágiát, mégis volt mindenből elég. Evés után kisétáltak a mezőre, a lágy, kékes fényű alkonyatba.

— Ez itt a kútfői Domb — mondta Vakszerencse, amikor nekiindultak egy kis hegyecske oldalának. A harmatos fű csiklandozta a talpukat, mialatt odalent az alkányi réten apró békák kórusa köszöntötte az első langyos estét és a rövidülő, csillagos éjszakát.

Volt valami rejtelmes ebben a vidékben. Vakszerencse megilletődve suttogta:

— Ez a hegyecske emelkedett legelőször a tenger vize fölé, amikor az első szó kimondatott.

— És ez süllyed el majd legutoljára, amikor minden dolgok elbomlanak — felelte rá Arren.

— Akkor hát jó szilárd föld a talpunk alatt — mondta erre Vakszerencse, mintegy szabadulni akarván az áhítattól, de nyomban ijedten fölkiáltott: — Odanézz! A Liget!

A Dombtól délre erős fény jelent meg a föld szélén, mint holdfölkeltekor, pedig a hold már éppen lefelé ballagott a hegytetőn túl. És ez a sugárzás úgy villódzott, akár a szélborzolta lombok.

— Mi lehet az?

— A Ligetből jön, biztosan ott vannak a mesterek. Azt beszélik, akkor fénylett így, mint a holdvilág, amikor öt évvel ezelőtt a főmágust megválasztották. Most vajon mi végre gyűltek össze? Csak nem a te híreid miatt?

— Az meglehet — mormolta Arren. Az izgatott és riadt Vakszerencse nyomban vissza akart fordulni a Nagy Házhoz, hogy kihallgassa, mit pusmoghatnak a mesterek tanácsának lehetséges céljáról. Arren is vele tartott, de vissza-visszafordult a különös sugárzás felé, míg el nem takarta a dombhajlat, és nem maradt más az égen, csak a lemenő újhold és a tavaszi csillagok.

A sötét kőfülkében, amelyet hálóhelyéül adtak, Arren tágra nyílt szemmel feküdt. Eddigi életében mindig ágyban aludt, puha szőrmékkel takarózva. Még a húszevezős gályán, amely Rosszánból idehozta, még ott is több kényelemben volt része, mint itt, ahol csak egy szalmazsákja volt a kőpadlóra vetve, meg egy kopott nemeztakarója. De mindezzel egyáltalán nem törődött. „Itt vagyok, a világ közepén — gondolta magában. — A mesterek a szent helyen tanácskoznak. Vajon mit döntenek? Talán valami nagy varázslatra készülnek a mágia megmentéséért? Olyan nagy a baj, hogy még Kútfőre is veszélyes? Itt maradok! Nem megyek haza! Még a szobáját is szívesebben takarítom, mintsem visszamenjek Rosszán hercegének. De megengedik-e, hogy beálljak növendéknek? Bár az is lehet, hogy többé nem tanítják a varázslómesterséget, és senki sem tanulja majd az igaz neveket? Mégis itt maradok, mellette, még akkor is, ha eleveszíti minden erejét és tudományát. Még akkor is, ha többé sohasem láthatom. Még akkor is, ha egyetlen szót sem szól hozzám.” Lázas képzelete úgy hajszolta tovább, hogy egy pillanat múlva ismét ott találta magát a főmágussal szemben az udvaron, a berkenyefa alatt, de az ég fekete volt, az ágak lombtalanok, a kút némán hallgatott, ő maga pedig így szólt: „Uram, ránk tört a förgeteg, és mégis maradok és szolgálok teneked” — mire a főmágus rámosolygott. De itt a képzelete fölmondta a szolgálatot, hiszen még nem látta mosolyogni azt a sötét arcot.

Reggel azzal az érzéssel ébredt, hogy tegnap még fiú volt, ma már felnőtt férfi. Úgy érezte, hogy bármire kész. Amikor eljött a pillanat, mégis tátva maradt a szája.

— A főmágus beszélni óhajt veled, Arren herceg — szólt be ajtónyílásán egy csöppnyi növendék legényke, aki csak egy pillanatig állt ott, azután elszaladt, mielőtt Arren összeszedte volna magát, hogy válaszoljon.

Leballagott a torony lépcsőjén, utána végig a kőfolyosókon, a szökőkút udvara felé anélkül, hogy tudta volna, merre is kell mennie. Az egyik folyosón egy öregemberrel találta szemben magát, akinek mosolygós arcán mély ránc húzódott végig, orrától az álláig. Ugyanaz volt, aki előző nap is fogadta őt, amikor először érkezett a kikötőből a Nagy Ház kapujához. Aki megkérdezte az igazi nevét, mielőtt beengedte volna.

— Erre gyere! — szólt hozzá az Ajtónálló mester.

Az épületnek ezen a részén a termek és átjárók csöndesek és kihaltak voltak, hiányzott belőlük a fiúk zsibongása és lármázása, ami élettel töltötte meg a ház többi részeit. Itt érezhető volt, milyen ősrégiek a falak. Itt tapintható volt, milyen gondos alapossággal rakták egymásra és csiszolták össze az ősi köveket. A falakon rúnák sorakoztak, nem messze egymástól, mélyen bevésve, némelyik ezüsttel kirakva. A köznyelv rúnáit Arren megtanulta az apjától, de ezek közül egyetlenegyet sem ismert, bár egyik-másikban olyan jelentést sejtett, amit majdnem megértett, vagy tudta is valaha, csak most nem jutott az eszébe.

— Itt volnánk, kölyök — mondta az Ajtónálló, aki nem foglalkozott olyan címekkel, mint lord vagy herceg. Arren követte őt egy hosszú, alacsony mennyezetű terembe, amelynek egyik végében tűz égett egy kőkandallóban, lángjai visszaverődtek a tölgyfa padlón, hosszanti oldalán pedig csúcsíves ablakokon szűrődött be a reggeli köd lágy világossága. A tűzhely előtt férfiak csoportja várakozott. Mindannyian feléje fordultak, amint belépett, de ő csak egyet látott közülük igazán, a főmágust. Megtorpant, meghajolt, azután bénultan állt a helyén.

— Ezek itt Kútfő mesterei, Arren — szólalt meg a főmágus —, heten a kilenc közül. A Formamester nem hagyja el az odúját, és a Nevek mestere is a tornyában maradt, innen harmincmérföldnyire északra. Mindannyian ismerik küldetésed célját. Uraim, ez itt Morred fia.

E szavakra Arren szívében nem ébredt büszkeség, csak valamiféle ijedelem. Igaz, büszke volt nemzetségére, de magára csak mint fejedelmek leszármazottjára gondolt, egyre a rosszáni uralkodóházból. Morred, akitől e ház ered, már jó kétezer éve halott. Tettei már rég legendákká nemesedtek, nem e világból valóknak számítottak. Mintha a főmágus a legendák fiának, álmok örökösének nevezte volna őt.

Nem merte tekintetét a nyolc varázsló arcára emelni. A főmágus varázsbotjának vasalt alsó végét bámulta, és érezte, amint a vér dobolni kezd a fülében.

— Menjünk, reggelizzünk együtt! — szólalt meg a főmágus, és az ablakok alatt megterített asztalhoz vezette őket. Volt ott tej, komlótlan sör, kenyér, írós vaj és friss sajt. Arren is leült az asztalhoz, és együtt evett velük.

Egész eddigi életét nemesemberek, földbirtokosok és gazdag kereskedők között töltötte. Apjának udvarában, Berilában mindig szép számmal akadt belőlük. Olyan emberekből, akiknek birtokuk nagy volt, sokat vásároltak és sokat adtak el, akik dúskáltak a földi javakban. Azok húst ettek, bort ittak, és teli szájjal hangoskodtak, sokat vitáztak, dicsekedtek, és legtöbben sokat követeltek maguknak mindenből. Fiatal létére Arren jártas volt már az udvari viselkedésben, és jól ismerte az emberi hibákat. Ilyen társaságban viszont nem volt még soha. Ezek kenyeret ettek, keveset szóltak, megőrizték arcuk nyugalmát. Ha kívántak is valamit, sosem a maguk számára. Mégis nagy hatalmú emberek voltak, Arren ezt is tisztán érezte.

Kóbor, a főmágus ült az asztalfőn, figyelt minden kiejtett szóra, mégis csend vette körül, senki sem fordult egyenesen hozzá. Arrennel sem foglalkozott senki, így azután volt elég ideje, hogy összeszedje magát. Balján az Ajtónálló foglalt helyet, jobboldalt őszes hajú, nyájas küllemű férfi ült mellette, aki végül csak megszólította őt:

— Mi földiek vagyunk, Arren herceg. Én Rosszán keleti részén születtem, Aol erdejének közelében.

— Vadásztam abban az erdőben — válaszolta Arren. Elbeszélgettek egy kicsit a Legendák szigetének erdeiről és városairól, s így, szűkebb hazájára emlékezve Arren mindjárt nagyobb biztonságban érezte magát.

— Tegnap este — szólalt meg a főmágus — tanácskozásra ültünk össze. Sokat beszéltünk, de nem oldottunk meg semmit. Szeretném most hallani mindenki véleményét, a reggel világosságában, ki tartja fenn és ki veti el esti ítéletét.

— Az, hogy nem oldottunk meg semmit — szólalt meg a Füvek mestere, egy köpcös, sötét bőrű, nyugodt tekintetű férfi —, önmagában is egyfajta ítélet. A Ligetben születnek a válaszok, de mi semmit sem találtunk, csak kételyeket.

— De csak azért, mert nem láttuk világosan a válasz lényegét — szólalt meg az ősz hajú rosszáni varázsló, a Változás mestere. — Nem tudunk eleget. Szóbeszédeket Gázlórból, némi híradást Rosszánról. Különös híreket, amelyeket ellenőriznünk kellene. Ily csekély alapon viszont semmi szükség arra, hogy nagy rémületet keltsünk. A mi hatalmunkat nem fenyegeti veszély, csupán azért, mert néhány vajákos elfelejtette a varázsigéit.

— Én is azt mondom — vetette közbe egy magas, sovány, borjúszemű ember, a Szelek mestere. — Talán nem vagyunk erőink birtokában? Talán nem növekszenek tovább a Liget fái, nem bontogatják lombjukat? Nem engedelmeskednek szavunknak az ég viharai? Ugyan miért féltenénk a varázslás művészetét, az emberi tudás legősibb kincsét?

— Nincs ember — mondta erre mély hangján a Hívó Szó mestere, egy sötét bőrű, nemes arcú ifjú —, nincs olyan ember vagy olyan hatalom, amely gúzsba köthetné a varázserőt, aki elfojthatná igéink hatását. Hiszen azok maguk a Teremtés igéi, s aki elnémíthatná őket, lerombolhatná az egész világot.

— Így igaz, s aki ezt megtehetné, nem lehet Gázlór vagy Narveluén szülötte — folytatta a Változtató. — Annak itt kellene lennie Kútfő kapui előtt, ám akkor a világ vége is csak karnyújtásnyira lenne tőlünk. De ilyen csapás még nem közeleg felénk.

— Valami baj azért mégiscsak van — mondta valaki, mire minden tekintet felé fordult. A széles mellkasú, tölgyfakeménységű férfi ott ült a tűzhely mellett, lágy, őszinte hangja úgy zendült, mint a nagyharang zúgása. Ő volt a Dalnokmester. — Hol van a király, aki elfoglalhatná Enyhely trónusát? Nem Kútfő a világ közepe! Az a torony az, amelynek csúcsán Vandór-Akbé kardjának pengéje villog, amelyben Szeriád, Akambar fiának, Maharion utódjának trónja áll. A világ szíve immár nyolc évszázada üres. Kezünkben a korona, de nincs királyunk, aki viselné. Megleltük az elveszett rúnát, a királyok rúnáját, a béke jelét egybeforrasztottuk, de vajon helyreállt-é maga a béke? Üljön király a trónuson, s akkor szent lesz a béke, a bűbájosok a legtávolibb végeken is háborítatlan elmével űzhetik mesterségüket, akkor rend lesz, és minden dolgoknak meglesz a maga ideje.

— Így igaz — felelte rá a Kezek mestere, fürge, apró emberke, szerény öltözékében, de világos és értő tekintettel. — Igazad van, Dalnok. Mit csodálkozunk, hogy a varázslómesterség csődbe megy, amikor minden más is sorra összeomlik? Ha az egész nyáj vonul, fekete bárányunk talán nyugton marad az akolban?

Ezt hallván az Ajtónálló fölnevetett, de nem szólt semmit.

— Így tehát mindnyájatok szerint — vette át a szót a főmágus — úgy tűnik, nincs semmi komoly baj, vagy ha mégis lenne, minden oka abban rejlik, hogy országainkat nem kormányozzák vagy rosszul uralják, vagyis az emberek művészete és mesterségbeli tudása csupán a hanyagság miatt szenved csorbát? Eddig én is egyetértek veletek. Valóban, hiszen Délen egyáltalán nem szűnt meg a szabad kereskedelem, csak mindenféle pletykák járnak, és kinek van hitelt érdemlő híre Nyugatról, az egyetlen Narveluént kivéve? Persze, ha a hajók mind békében járhatnák a tengereket, és biztonságban vissza is térnének, mint azelőtt, ha Óceánföld szigeteit szoros kapocs fűzné egybe, akkor tudhanánk, hogy állnak a dolgok a messzi végeken, és annak megfelelően cselekedhetnénk. És azt hiszem, hogy cselekednénk is! De uraim, amikor Rosszán hercege azt üzeni nekünk, hogy elmondta ugyan a Teremtés varázsigéit, de közben nem értette a szavak jelentését, amikor a Formamester kijelenti, hogy félelem bujkál a gyökerek között, és többet nem szól, hát nem elég ez ahhoz, hogy aggodalom töltsön el bennünket? Vihar előtt mindig csak egy kicsiny felhő jelenik meg a látóhatáron.

— Jó érzéked van a sötét dolgokhoz, Karvaly — mondta az Ajtónálló. — Mindig is volt. Mondd hát, mit gondolsz, miben rejlik a baj?

— Nem tudom. Érzem, hogy csökken az erő. Érzem a vágyat a megoldás után. És úgy érzem, uraim… úgy érzem, hogy mindnyájan, kik itt üldögélünk és beszélgetünk, halálos sebet kaptunk, és mialatt jártatjuk a szánkat, a vér szép csöndesen kifolyik az ereinkből…

— És te inkább fölkelnél és cselekednél!

— Így van — válaszolta a főmágus.

— Nos — mondta erre az Ajtónálló —, talán a baglyok megfékezhetik-e a karvaly röptét?

— De ugyan merre indulnál? — kérdezte a Változás mestere, mire a Dalmester így felelt:

— Elmegy, hogy megkeresse és trónjára ültesse királyunkat!

A főmágus nyájas pillantást vetett a Dalmesterre, de csupán ennyit mondott:

— Elmegyek oda, ahol a baj fészkel.

— Délre vagy nyugatra — vélekedett a Szélmester.

— És északra és keletre, ha kell — fűzte hozzá az Ajtónálló.

— De reád itt lenne szükség, uram — tiltakozott a Változás mestere. — Ahelyett hogy vakon kutakodnál barátságtalan népek között, idegen tengereken, nem lenne bölcsebb, ha itt maradnál, ahol a varázslás ereje hatalmas, és tudásod erejével itt derítenéd ki, mi az oka mindeme bajoknak és zűrzavarnak?

— A tudásom ebben semmit sem segíthet — mormolta a főmágus. Volt valami a hangjában, aminek hatására valamennyien józanul és aggodalommal telve pillantottak felé. — Én vagyok Kútfő gazdája. Nem távozom innen könnyű szívvel. Szeretném, ha a véleményem ugyanaz lehetne, mint a tiétek, de ebben… ezúttal aligha reménykedhetünk. Nekem kell ebben döntenem, s a döntés: el kell mennem!

— És mi elfogadjuk ezt a döntést — jelentett ki a Hívó.

— Egymagam indulok útnak. Ti vagytok Kútfő tanácsa, és e tanácsot nem szabad megbontanunk. Egyvalakit mégis magammal viszek… ha hajlandó lesz velem tartani. — Ezzel Arren felé fordította tekintetét. — Tegnap fölajánlottad nekem a szolgálataidat. Múlt éjjel a Formamester kijelentette: „Bárki emberfia nem jön céltalanul Kútfő partjaira. Nem véletlen, hogy Morred egyik utóda hozta e baljós híreket.” Ezenkívül egész éjszaka nem volt hozzánk több szava. Megkérdezem tehát, Arren, velem tartasz-é utamon?

— Ó, igen, uram — nyögte Arren kiszáradt torokkal.

— Atyád, a herceg biztosan nem engedne ilyen veszedelmes kalandra — mondta a Változás mestere, furcsán éles hangon, majd a főmágushoz fordult. — A legényke még fiatal, és nincs gyakorlata a varázslómesterségben!

— Az én esztendőim és igéim elegendőek mindkettőnk számára. — Karvaly hangja is szárazon csörrent. — Mi a helyzet atyáddal, Arren?

— Biztosan utamra engedne.

— Ezt ugyan honnan tudhatod? — akadékoskodott a Hívó.

Arren semmit sem tudott róla, hová szól a hívás, mikor és mi végre kell útra kelnie. Ezek a szomorú, tiszta és félelmes emberek rémületet és zavart keltettek a szívében. Ha lett volna ideje a gondolkodásra, lehet, hogy nem szól egyetlen szót sem. De töprengésre nem maradt egyetlen perce sem: a főmágus újból nekiszegezte a kérdést:

— Velem tartasz-é, Arren?

— Amikor atyám elindított idevezető utamon, ezt mondta búcsúzóul: „Attól félek, sötét idők köszöntenek a világra, vészterhes idők. Ezért küldelek téged, bárki más helyett. Te képes leszel eldönteni, hogy a Bölcsek szigetének segítségét kérjük szorult helyzetünkben, vagy éppen Rosszán segítő kezét kell fölajánlanunk neki!” Ezért hát, ha szükség van rám, azért vagyok itt, hogy rendelkezésre álljak.

E szavaira a főmágus mosolya volt az egyetlen válasz. Melegség sugárzott ebből a mosolyból, bár csupán egy pillanatig tartott az egész.

— Látjátok tehát? — fordult Kóbor a hét varázslóhoz. — Talán adhatnának e szavakhoz bármit az évek vagy akármilyen varázsigék?

Arren érezte, hogy erre a többiek jóváhagyó pillantást vetnek felé, bár szemükben ott tükröződött még a tűnődés és a kétely. A Hívó szólalt meg ekkor, ívelt szemöldöke arcának különös fintorától csaknem kiegyenesedett.

— Nem értem az egészet, uram. Hogy neked útra kell kelned, rendben van. Már ötödik éve vagy közénk bezárva. De azelőtt mindig magányos voltál, egyedül jártál minden utadon. Miért óhajtasz most mégis útitársat?

— Régen sohasem kellett segítség — felelte Karvaly, pici fenyegető vagy inkább gúnyos éllel a hangjában. — S ráadásul most megfelelő társat találtam. — Valami agresszív erő vibrált körülötte, a hosszú Hívó ezért nem is kérdezett többet, bár a fintor nem tűnt el a képéről.

Ám a szelíd szemű, bölcs és türelmes ökörhöz hasonlóan jámbor Fűmester fölemelkedett székéből teljes, lenyűgöző magasságában.

— Menj csak, uram — mondta —, vidd a fiút. És kísérjen utadon mindnyájunk bizalma!

Egyenként a többiek is hozzájárulásukat adták, nyugodtan, majd egyesével, kettesével távoztak, mígnem csak a Hívó maradt ott a hét közül.

— Karvaly — szólt —, én nem kételkedem döntésed helyességében. Csak annyit mondok: ha igazad van, ha megbomlott az egyensúly, és nagy bajok közelegnek, akkor a gázlóri vagy a Nyugati Peremvidékre, sőt talán még a világ végére tett utazás sem lesz elegendő. Magaddal viheted-é mindeme helyekre a társadat, és helyesen cselekszel-é, ha így teszel?

Kissé távolabb álltak Arrentől, és a Hívó lehalkította a hangját, de a főmágus nyíltan válaszolt neki:

— Úgy vélem, helyesen!

— Nem árulsz el nekem mindent, amit tudsz — vélekedett a Hívó.

— Ha tudnék valamit, megmondanám. De nem tudok semmit. Annál többet sejtek.

— Hadd tartsak veled én!

— Valakinek őriznie kell a kapukat.

— Ez az ajtónálló dolga…

— Nem csupán Kútfő kapuira gondolok. Maradj itt. Maradj itt, és gondod legyen rá, hogy a napfölkelte világos legyen, ügyelj a kőfalakra, lásd, ki kel át rajtuk, és merre fordítja tekintetét. Van itt egy rés, Torion, s annak mása, egy seb, egy repedés, ez az, aminek nyomába indulok. Ha én rajtavesztek, talán te még megtalálhatod. De várj! Megkötlek téged, hogy várj reám! — Ezúttal az ősi nyelven, a Teremtés szavaival szólt, amelyekből minden igazi varázsige épül, s amelyeken a mágia minden nagy tette alapul. Beszélgetéskor nagyon ritkán használják ezt a nyelvet — kivéve a sárkányokat. A Hívó nem érvelt, nem vitatkozott tovább. Meghajtotta hosszú fejét a főmágus, majd Arren felé, és eltávozott.

A kandallóban pattogott a tűz. Más hang nem hallatszott sehonnan. Az ablakokon túl homályosan és alaktalanul gomolygott a köd.

A főmágus a lángokba bámult, látszólag megfeledkezve Arren jelenlétéről. A fiú kissé távolabb állt a tűzhelytől, nem tudva, menjen-e vagy megvárja, hogy elbocsássák, határozatlanul és valahogy reményvesztetten. Ismét parányi figurának érezte magát, valami sötét, zavaros és határtalan térben.

— Először is elmegyünk Ront városába — szólalt meg Karvaly, hátat fordítva a tűznek. — Ott fut össze minden hír a Déli Peremvidékről. Ott talán valami vezérfonálra lelhetünk. Hajód még mindig itt várakozik a kikötőben. Beszélj a kapitánnyal, vigyen felőled hírt atyádnak. Azt hiszem, olyan hamar indulunk, ahogy csak lehet. Már holnap hajnalban. Gyere a csónakház melletti lépcsőhöz!

— Uram, mit… — Itt hangja megtört egy pillanatra — minek nyomába indulsz?

— Nem tudom, Arren.

— Akkor…

— Akkor hogyan találhatok rá? Azt sem tudom. Az is lehet, hogy az talál meg engem. — Halványan mosolygott a legényke felé, de arca mintha vasból lett volna a beszűrődő szürke fényben.

— Uram — szólalt meg újra Arren, ezúttal már ismét szilárdan —, én valóban Morred nemzetségéből származom, ha egy ilyen ősi eredet egyáltalán igaz lehet. Ám ha szolgálatodra lehetek, azt életem legnagyobb megtiszteltetésének és szerencséjének tekintem, és nincs semmi más amit szívesebben tennék. Csak attól félek, hogy többnek vélsz engem, mint amennyit érek.

— Meglehet — mormolta a főmágus.

— Nincs különösebb tehetségem vagy nagy tudásom. Ismerem a vívás fortélyait a rövid és a nemes, hosszú karddal. Értek a vitorlázáshoz. Ismerem az udvari és a póri táncokat. El tudok simítani viszályt két veszekedő között. Jó birkózó vagyok, íjjal gyengén lövök, de jó vagyok a hálós labdajátékban. Jó a hangom, játszom hárfán és furulyán. De ez minden tudásom. Nincs tovább. Mi hasznodra lehetnék neked? A Hívó Szó mesterének igaza…

— Ó, hát láttad? Észrevetted te is? Féltékeny rád. A régibb hűség előnyére vágyik.

— És a nagyobb tudása, uram.

— Tehát inkább akarod, hogy ő jöjjön velem, te pedig itt maradj?

— Nem! Csak félek, hogy…

— Ugyan, mitől félsz?

A fiú szemét elöntötték a könnyek.

— Hogy csalódást okozok neked — sóhajtotta. A főmágus ismét a tűz felé fordult.

— Ülj le, Arren — mondta, mire a legényke odaballagott a kandalló kőpadkájához. — Nem nézlek én téged varázslónak vagy harcosnak vagy bármi más, kész embernek. Hogy ki és mi vagy valójában, még azt sem tudom, de annak örülök, hogy elbírsz egy vitorlás csónakkal… S hogy mi lesz belőled, senki sem tudja. De egy dolgot biztosan tudok: te Morred és Szériád utóda vagy.

Arren nem szólt semmit.

— Ez így igaz, uram — mondta végül. — De… — A főmágus tovább hallgatott, így neki magának kellett befejeznie a mondatot: — De nem vagyok Morred. Én csupán én vagyok, uram.

— Hát nem vagy büszke a nemzetségedre?

— De igen, büszke vagyok, hiszen általa lettem herceg. Ez nagy felelősség, amelyhez föl kell nőnöm… A főmágus keményen, röviden bólintott.

— Pontosan erre gondolok. Aki a múltat tagadja — a jövőt is tagadja. Az ember saját sorsának kovácsa, de közbeszólnak más erők is. Ha a berkenyefa gyökere nem jut elég mélyre, nem nevel magának koronát. — Arren erre meglepetten kapta föl a fejét, hiszen igazi neve, Lebannen éppen berkenyefát jelentett. De a főmágus nem mondta ki a nevét. — A te gyökereid mélyek — folytatta. — Van erőd, és tér kell hozzá, hogy nagyra nőj. Ezt ajánlom én neked a biztonságos hajókázás helyett, vissza Rosszánra. Bizonytalan utat kínálok neked, ismeretlen céllal. Nem mondom, hogy jönnöd kell. Tiéd a választás joga. És én elvárom, hogy magad válassz. Beleuntam már a biztos helyekbe. Nyomasztanak a falak és a tető fölöttem. — Hirtelen elhallgatott, és megpördülve a fiúra meresztette lázban égő, de nem látó szemét. Arren megérezte a férfi mélységes nyughatatlanságát, és megrémült tőle. A félelem pedig a lelkesedésbe csaphat át, s a fiú szívrepesve kiáltotta:

— Úgy döntöttem, hogy veled tartok, uram!

Arren szívével és elméjével a titkot fürkészve hagyta el a Nagy Házat. Azt ismételgette magában, hogy boldog, s közben érezte, ez a szó nem megfelelő. Arra gondolt, hogy a főmágus erősnek, a sors emberének nevezte őt, s hogy erre büszkének kell lennie… de nem volt igazán büszke. Vajon miért? A világ leghatalmasabb varázslója szólt így hozzá: „Holnap elindulunk a vész szakadékához” — mire ő egyszerűen bólintott, és vele ment. Hát nem kellene büszkeséget éreznie? De nem! Nem érzett mást, csak kíváncsiságot.

Végigballagott lefelé Alkány városának meredek, kanyargós utcáin, megkereste hajóskapitányát a kikötőben, és így szólt hozzá:

— Holnap elvitorlázom a főmágussal Gázlór és a Déli Peremvidék felé. Mondd meg hercegi atyámnak, hogy miután letudtam ezt a szolgálatot, visszatérek hozzá, Berila városába.

A kapitány savanyú képet vágott. Tudta, hogyan fogadhatja Rosszán hercege egy ilyen hír hozóját.

— Írás kell erről, hercegem, a te tulajdon kezedtől — felelte. Átérezve igazát, Arren elsietett, úgy vélte, hogy mindent azon nyomban meg kell csinálnia. Egy különös kis boltban vett egy darab vasgálickövet, ecsetet és egy puha, vastag papírlapot, amely olyan volt, mint a nemez. Visszasietett a kikötőbe, letelepedett a hajókorlátra, és nekilátott a szüleinek szóló levél megírásának. Amikor anyjára gondolt, amint e papírdarabot tartva levelét olvassa, keserű érzés tört rá. Jókedélyű és türelmes asszony volt, de Arren tudta, hogy jókedvének ő az egyetlen forrása, s hogy anyja repesve várja mihamarabbi visszatértét. Hosszú távolléte miatt nem volt mivel megvigasztalnia. Levele szárazra és rövidre sikeredett. Az aláírás helyére odafestette a kard rúnáját, lepecsételte a levelet a mellette fortyogó üstből vett hajófoltozó gyanta-cséppel, majd átnyújtotta a kapitánynak.

— Várjatok! — kiáltotta, mintha a hajó máris indult volna, s a girbegurba utcákon visszarohant a furcsa kis boltba. Alig talált rá, mivel Alkány utcái mintha folyton változtatták volna a fekvésüket, a kanyarok és sarkok mintha minden alkalommal másutt lettek volna. Végül csak odatalált, és berontott a homályos helyiségbe az ajtónyílást elfüggönyöző piros fajanszgyöngy füzéreket félrecsapva. Amikor tintát és papírt vásárolt, egy ékszeres tálcán a mindenféle csatok és brossok között észrevett egy vadrózsát formázó melltűt. Anyjának neve Rózsa volt.

— Ezt megveszem! — mutatott rá kissé nyers, fejedelmi szóval.

— Régi ezüstmunka, O szigetéről. Látom, szakértője az ősi ékszereknek — udvariaskodott a boltos, tekintetét Arren kardjának markolatára és nem díszes hüvelyére vetve. — Négy lesz az ára, elefántcsontban.

Arren szó nélkül fizette ki a meglehetősen magas árat. Erszénye tele volt a belső szigeteken pénz gyanánt használt elefántcsont korongocskákkal. Jó érzéssel töltötte el, hogy ajándékot küld anyjának. Maga a vásárlás ténye is örömére volt. Mikor kilépett a bolt ajtaján, hetyke mozdulattal helyezte tenyerét kardja markolatának gombjára.

Apja adta neki ezt a kardot, Rosszánról való elindulásának előestéjén. Megilletődve vette át és úgy viselte, mintha különleges kötelessége lenne hordani, még a hajó fedélzetén is. Büszke volt a csípőjét verdeső súlyra és a legendás fegyver lelkére rótt terhére, mivel Morred és Elfarran fia, Szeriád kardja volt az. Nem volt régibb fegyver a világon, Vandór-Akbé kardját kivéve, amely a Királyok tornyának csúcsát díszítette Enyhely fővárosában. Szeriád kardját sohasem akasztották szögre, kincstárba sem került, mindig viselte valaki, mégsem gyöngítették meg a századok, semmit sem kopott, mivel varázslatok csodás erejét kovácsolták vasába. Azt regélték róla, hogy sohasem húzták ki, és nem is lehetett kihúzni, csak emberélet védelmében. Senki sem használhatta volna puszta vérontásra, bosszúállásra, hatalomvágyból vagy nyereségért vívott háborúskodásra. Családjának e kincséről kapta a herceg mindennapi nevét. Kiskorában „Kardocskának”, Arrendeknek hívták.

Sohasem használta a kardot, de apja, sőt nagyapja sem.

És most, a Varázslók szigetén, ennek a furcsa városnak különös utcáján izgató érzés töltötte el, amikor kezét a markolatára tette. Suta és hideg tárgy volt csupán. A súlyos fegyver akadályozta a járásban, szinte taszigálta maga előtt. A csodálkozás is ott motoszkált még a lelkében, mint valami kihűlőfélben lévő szellem. Visszabandukolt a kikötőbe, átadta a kapitánynak az anyjának szánt ajándékot, és jó utat kívánva neki búcsút vett tőle. Visszaútján köpenyének szárnyát ráhúzta az ősi, kiránthatatlan fegyver hüvelyére, halálhozó örökségére. Eltűnt belőle minden hetykeség. „De hát mit cselekszem én? — kérdezte önmagától, amint megcsöndesült léptekkel ballagott visszafelé, föl a zegzugos utcákon, a város fölött erődként magasló dombon álló Nagy Ház felé. — Hogy lehet az, hogy nem hazafelé indulok? Miért futok valami után, amit nem értek, egy olyan emberrel, akit nem is ismerek?”

De a lelkét marcangoló kérdésekre nem jött semmi válasz.