A legtávolibb part

TIZENNEGYEDIK FEJEZET A fájdalom köve

Amikor Arren magához tért, szürke köd borította a tengert, a homokdűnéket és Magador hegyeit. A hullámok halk mormogással nyomultak elő a ködből, és hasonló dörmögéssel húzódtak vissza. A dagály éppen tetőzött, a homokpart jóval keskenyebb volt, mint amikor először ideértek. A hullámok legszélső, habos csíkjai fölcsúsztak a parton, és megnyalták Kóbor kinyújtott bal kezét, amint ott feküdt, arcra borulva a homokban.

Haja és ruhája átnedvesedett, és Arren testére is jegesen tapadtak a rongyai, mintha a tenger hulláma átcsapott volna fölöttük. Kob tetemének nem volt semmi nyoma. Lehet, hogy a hullámok mosták a tengerbe a maradványait? Ám amikor Arren hátrafordult, hatalmasan és homályosan ott magasodott fölötte Orm Embar gigászi teste, mint valami ledőlőfélben lévő torony.

Arren minden tagjában reszketve talpra kecmergett, de alig állt meg a lábán a dermedtség és a bénult gyöngeség miatt, ami olyankor fogja el az embert, ha sokáig fekszik tehetetlenül betegágyában. Úgy támolygott előre, akár valami részeg. Amint visszaszerezte uralmát végtagjai fölött, odament Kóborhoz, és nagy nehezen följebb vonszolta őt a homokon, legalább annyira, hogy a hullámok el ne érjék. Mindössze erre volt képes. Úgy érezte, hogy Kóbor teste kihűlt, és nagyon nehéz. Kicipelte őt a halál birodalmából az élet országába… és lehet, hogy hiába! Fülét Kóbor mellkasára szorította, de saját tagjainak reszketésétől és fogai vacogásától nem hallhatta a másik szívverését. Keservesen föltápászkodott megint, csapkodással megpróbált valami meleget varázsolni a lábában, majd végül reszkető inakkal, akár egy vénember elindult, hogy megkeresse a holmijukat. Egy patakocska partján hagyták őket, valahol a hegyoldalban, valamikor rettentő régen, amikor a csontkunyhóhoz ereszkedtek lefelé. Tulajdonképpen a csermelyt kereste, hiszen más sem járt a fejében, mint a víz, a friss víz!

Hamarabb, mint várta, rábukkant a tenger felé igyekvő patakra, amelynek keskeny medrében ezüstösen csillogott a kristálytiszta víz. Ráborult és ivott. Arca és mindkét keze a vízbe merült. Úgy szívta magába az üdítő folyadékot, hogy testével együtt a lelke is megtelt vele.

Végül leült, s amint így tett, a vízfolyás túloldalán megpillantott egy óriási sárkányt.

Hatalmas feje, mintha acélból kovácsolták volna, orrlyukai, szeme és szája körül rozsdaszín foltokkal; feléje fordult, majdnem fölötte imbolygott. Karmai mélyen belesüllyedtek a patakpart nedves homokjába. Összecsukott szárnya vitorlaként csüngött az oldalán, de sötét teste beleveszett a ködbe.

Nem mozdult. Ülhetett azon a helyen órák, évek vagy akár évszázadok óta. Teste akár a bronzba öntött vagy kőből faragott szobor, de a szemei, azok a szemek, amelyekbe a herceg a világért sem nézett volna bele, vízen úszó olajfoltként, üveglencse mögött gomolygó sárga füstként, homályosan és mély tűzzel ragyogó, aranyszínű szemei Arrenre meredtek.

Itt nem volt mit tennie. Jobb híján fölállt tehát. Ha a sárkány megöli, hát megöli. Ám ha mégsem, megpróbál segíteni Kóbornak, ha egyáltalán lehetséges itt még bármilyen segítség. Fölkelt és elindult, hogy megkeresse a patak partján hagyott holmikat.

A sárkány eközben sem mozdult. Ott kuporgott, és csak nézett, Arren megtalálta a holmijukat, mindkét bőrtömlőt megtöltötte patakvízzel, azután a fövényen keresztül visszaballagott Kóborhoz. Alig néhány lépéssel távolodott el a vízfolyástól, és a sárkány alakja máris szertefoszlott a ködben.

Megitatta Kóbort, de nem tudta őt fölébreszteni. Ernyedten és fázva leheveredett, súlyos fejét Kóbor karjára hajtva. Bajtársa sötét arca elszürkült, orra, arccsontja és a régi sebhely keményen kidomborodott. Teste is mintha elégett, elvékonyodott, elhasználódott volna.

Arren fölült a nedves homokban, társa fejét a térdére fektette. A köd puha, lagymatag burokba foglalta őket, fejük fölött valamelyest elvékonyodott. Valahol a ködben rejtőzködött Orm Embar teteme és a csermely partján várakozó eleven sárkány. És valahol, Magador túloldalán, a fövényre kihúzva hevert a Messzilátó… üresen. Azon is túl, keleten a tenger. Vagy háromszáz mérföld a Nyugati Peremvidék legközelebbi szigetéig és legalább ezer a Legbenső-tengerig. Jó hosszú út. „Messze van, mint Magador” — szokták volt mondani a rosszániak. A gyermekeknek mesélt régi történetek és mondák rendszerint így kezdődtek: „Oly régen, mint az örökkévalóság, és oly távol, mint Magador, élt, éldegélt egy fejedelem…”

Ő is fejedelem volt. Ám a mesékben ez volt a kezdet, számára viszont úgy tűnt, ez a vég.

Nem volt igazán csüggedt. Bár rettenetesen elfáradt, és társáért is aggódott, mégsem uralkodott el rajta a végső elkeseredés vagy önsajnálat. Csupán azt nem tudta, hogy még mit tehetne. Immáron minden elvégeztetett.

Amikor valamennyire visszatért az ereje, elhatározta, hogy a csomagjukban lévő zsinórral megpróbál horgászni. Miután enyhítette szomjúságát, megrohanta a mardosó éhség, eledelük meg már nem maradt egy morzsányi sem, csak tán egy kis csomag kétszersült. De elhatározta, hogy azt félreteszi, mert ha kicsit megáztatja, fölpuhítja, talán Kóborba erőltethet belőle valamennyit.

Ez volt tehát minden, amit tehetett. Ezen túl nem látott semmi célt. Mindent beburkolt a köd és a pára.

Végigtúrta a zsebeit, amint ott ült Kóborhoz bújva, hátha talál bennük valami használhatót. Zekéje egyik zsebében rátapintott valami hegyes tárgyra. Előkotorta, és értetlenül vizsgálgatta. Kis fekete, kemény, lyukacsos kődarab volt az. Már-már elhajította, de akkor, kitapintva cakkos, fűrészes élét, érezve különös súlyát, rájött, hogy mi az: egy darabka a Fájdalom hegyének oldalából. Akkor kerülhetett a zsebébe, amikor fölfelé kapaszkodott, vagy mikor Kóborral együtt kúsztak ki a hágó szélére. Markába szorította ezt az örökkévaló dolgot, a fájdalom kövei. Szorosan rákulcsolta fáradt ujjait. Elmosolyodott. Egyszerre szomorkás és örömteli mosollyal. Életében először, magányosan és öndicséret nélkül elöntötte a győzelem érzése, ott, a világ peremén.

A pára megmozdult és elvékonyodott. Rajta túl a távolban, a nyílt tenger fölött előbújtak a napsugarak. A dűnék és a hegyek színtelenül és fölnagyítva hullámzottak a ködfátylak között. A tétova napfény megcsillant Orm Embar holtában is lenyűgöző testén.

A másik, az acélfekete sárkány egyetlen moccanás nélkül kuporgott a patak túlsó partján.

Déltájban kivirult az idő, a nap melegen sütött, elűzve a levegőből az utolsó párafoszlányokat is. Arren levetette és kiteregette átnedvesedett ruháit, csak övét és kardját hagyva magán. Kóbor ruháját is szétteregette a napon, de a varázsló a rázúduló erős és gyógyítóan kellemes meleg és fényözön ellenére tovább feküdt érzéketlenül.

Fémes csikorgás, összesúrlódó kardpengék sikkanó lármája hallatszott. Az acélfekete sárkány fölegyenesedett görbe lábain. Megmozdult, és átkelt a kis patakon, lágy surrogással vonszolva óriási testét a homokon. Arren jól látta a ráncokat a hóna alatt, oldalán a Vandór-Akbé páncéljához hasonlóan összekarcolt és horpadt pikkelyeket, hosszú sárga és megkopott fogait. Biztos, kimért mozgásában, rendíthetetlen és félelmetes nyugalmában a fiú fölismerte az öregség, az emlékezés határait meghaladó, felbecsülhetetlen kor jeleit. Amikor a sárkány végre megállt, alig néhány lépésnyire a helytől, ahol Kóbor feküdt, Arren kettejük között állva, s nem lévén járatos az ősi beszédben, köznyelven fordult hozzá:

— Te volnál Kalesszin?

A sárkány nem szólt semmit, de úgy tűnt, mintha mosolyogna. Hosszú nyakát kinyújtva, hatalmas fejét lehajtotta, és egyenesen Kóborra nézett. Kimondta a nevét.

Hangja döbbenetes volt és mégis lágy, torkából egy kovácsműhely szaga áradt.

Még egyszer, majd harmadszor is megszólította az alvót. Az utolsó szólításra Kóbor kinyitotta a szemét. Egy perc múlva megpróbált fölülni, de visszahanyatlott. Arren mellétérdelt, és ülő helyzetbe támogatta. Ekkor a mágus megszólalt:

— Kalesszin — mondta —, senvanissai’n ar Roke! — E szavak után, mintha minden ereje ismét elhagyta volna, Arren vállára hajtotta fejét, és lehunyta szemét.

A sárkány nem válaszolt semmit. Ugyanúgy kuporgott, mint az előbb, mozdulatlanul. Lassan visszatért a köd, elhomályosítva a tenger horizontján alábukó napot.

Arren felöltöztette Kóbort, és köpenyébe is bebugyolálta. A messzi elhúzódott apály nyomán ismét visszatérőben volt a dagály, s arra gondolt, hogy följebb viszi mesterét valami szárazabb helyre a dűne oldalában. Érezte, hogy lassan visszatérő ereje már elegendő lenne hozzá.

Ám amikor előrehajolt, hogy fölnyalábolja Kóbor testét, a sárkány kinyújtotta egyik oszlopnyi lábát, csaknem megérintve őt. Négy ujj volt ezen a lábon és hátrafelé egy sarkantyú, amilyet a kakasok viselnek, csakhogy ez acélból volt, és hosszú, akár a kasza pengéje.

— Sobriosst — sziszegte a sárkány, mint a fagyott nád között bujkáló januári szél.

— Hagyd békén az én uramat! Megmentett mindannyiunkat, de eközben elhasználta minden erejét. Meglehet, még az életét is. Hagyd őt békében!

Így kiáltott Arren haraggal és parancsoló hangon. Ijedtség és rémület borította el, a rosszullét határáig szorongatta torkát a félelem, többet már aligha tudott volna elviselni. Dühös volt a sárkányra brutális ereje, titáni méretei, igazságtalan fölénye miatt. De már látta a halált, meg is ízlelte a halált, semmilyen rettegésnek nem volt többé hatalma fölötte.

A vénséges vén Kalesszin ránézett egyik hosszúkás, iszonytatóan arányló szemével. Évszázadok és évezredek húzódtak meg annak a szemnek a mélységeiben. Valahol legalul ott ragyogott benne a teremtés hajnalpírja. Arren, bár nem nézett bele, mégis érezte, hogy mély és őszinte jóindulattal tekint le rá.

— Arw sobriosst - szólt ismét a sárkány, és rozsdaszín orrlyukai annyira kitágultak, hogy mélyükön fölvillant az elfojtott és visszatartott kohótűz fénye.

Arren karja már Kóbor válla alatt feszült, éppen emelte magatehetetlen testét, amikor Kalesszin mozdulata megállította őt. Most megérezte, hogy a varázsló feje kissé felé fordul, és meghallotta suttogó hangját:

— Azt jelenti: szállj föl ide.

A fiú egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Olyan tébolyító volt ez az egész. De mégis ott volt előtte a hatalmas, karmos láb, behajlítva, mint valami lépcső. Második fok a térdhajlat, fölötte a váll kiszögellése, majd végül a lapocka mellől elődomborodó szárnyizmok kötege. Összesen négy kényelmes lépcsőfok. És ott, a szárnyak és a hátat borító acélpáncélzat első gigászi tarajlemeze előtt, a nyakhajlat mélyedésében bőven volt hely egy vagy akár két ember számára is. Persze, ha elment az eszük, odavan minden reményük, és teljesen megtébolyodtak.

— Szálljatok föl! — mondta Kalesszin a Teremtés nyelvén.

Arren fölállt, és mesterét is talpra segítette. Kóbor fölszegett fejjel, Arren segítő karjára támaszkodva fölkapaszkodott a különös lépcsőfokokon. Mindketten elhelyezkedtek lovaglóülésben a sárkány durva pikkelyes nyakának hajlatában. Arren hátul, hogy szükség esetén támaszt nyújthasson Kóbornak. Érezték, amint meleg árasztja el őket, kellemes meleg, mint a nyári napsugár, ahol megérintették a sárkány bőrét. A vaspáncél alatt az élet tüze izzott.

Arren észrevette, hogy a varázsló tiszafa botja félig a homokba temetve ott maradt a parton. A tenger hullámai egyre közelebb csapkodtak hozzá, hogy magukkal ragadják. Már mozdult, hogy lemásszon érte, de Kóbor megállította.

— Hagyd csak. Minden erejét elveszítette abban a kiszáradt folyómederben. Többé nem vagyok varázsló, Lebannen.

Kalesszin hátrafordult, és oldalazva rájuk pillantott, tekintetében az ősi bölcsességgel. Senki sem mondhatta volna meg, hogy Kalesszin nő- vagy hímnemű. Senki sem tudhatta, mi jár a fejében. Iszonyú szárnyai lassan kitárultak és fölemelkedtek. Nem aranylóak voltak, mint Orm Embaréi, hanem vörösek, rőtek, mint a rozsda, sötétpirosak, mint a vér vagy mint Lorbanery selymének karmazsinja. A sárkány óvatosan lendítette meg a szárnyát, hogy véletlenül le ne sodorja apró „lovasait”. Óvatosan megfeszítette rettentő combjainak erejét, és felszökkent a levegőbe, akár egy macska. Fölemelte őket a ködtakaró fölé. Végigviharzottak Magador fölött.

Vérvörös szárnyaival hasítva az alkonyi levegőt, Kalesszin kiért velük a nyílt tenger fölé, keletnek fordult, és nekivágott az útnak.

E nyári napokon az emberek óriási repülő sárkány alakját látták az égen Ully, majd Uszidéró, azután Ontuégó szigetének északi csücske fölött. A Nyugati Peremvidéken, ahol nagyon is jól ismerik őket, az emberek félnek a sárkányoktól. Mégis, amikor ez az egy elrepült fölöttük, a parasztok előmerészkedtek rejtekhelyükről, és akik látták őt, ilyeneket mondtak: „Nem pusztult hát el minden sárkány, ahogy gondoltuk. Lehet, hogy mégsem halt meg minden varázsló. Micsoda ünnepélyesség volt ennek a szárnyalásában! Lehet, hogy ez volt a legöregebb.”

Ha Kalesszin leszállt is útközben, senki sem látta, hol. Azokon a távoli szigeteken vannak őserdők és vad hegyek, ahová csak igen ritkán vetődik el ember, s ahol még egy sárkány is leszállhat észrevétlenül.

A Kilencven sziget vidékén azonban volt nagy sikoltozás és riadalom. Az emberek kétségbeesetten eveztek nyugat felé az apró szigetek között, kiáltozva a félelemtől: „Bújjatok el! Bújjatok el! A pendori sárkány megszegte a szavát! A főmágus odaveszett, és most jön a sárkány, hogy fölfaljon bennünket.”

A hatalmas acélszürke szörnyeteg ezután leszállás nélkül röpült el a kis szigetek, apró városkák és tanyák fölött, még csak le sem nézett, és arra sem méltatta őket, hogy egy lángcsóvát fecséreljen ilyen jelentéktelen zsákmányra. Tovaszállt, először Gert, azután Smarág fölött, átkelt a Legbenső-tenger térségein, és hamarosan látótávolságba érkezett Kútfő szigetéhez.

Az emberek emlékezetében soha, de még a legendák szerint is aligha merészkedett sárkány akár nyíltan, akár lopva e védett sziget erős falainak közelébe. Ez az egy azonban nem tétovázott. Kiterjesztett szárnyával súlyosan csapkodva, Kútfő nyugati partja fölé siklott, végigszállt a falvak és mezők fölött, egészen az Alkány városa fölé emelkedő zöldellő dombig. Ott végre puhán leereszkedett a földre, még egyszer fölcsapta bíborszín szárnyait, majd redőkbe hajtogatta őket. Nyugodtan letelepedett Kútfő dombjának tetején.

A tanulófiúk rohanvást özönlöttek elő a Nagy Házból. Semmi sem tarthatta volna vissza őket. Mégis, minden fiatalságuk dacára lemaradtak mestereik mögött, és csak másodikként érkeztek a dombhoz. Mire odaértek, a szent ligetéből előbújt Formamester már ott várta őket, fehér haja szinte világított a napfényben. Mellette állt a Változtató, aki két éjszakával azelőtt tért vissza egy hatalmas halászsas képében, csüngő szárnyakkal és kimerülten. Saját varázsigéi már jó ideje bebörtönözték őt ebbe az alakba, és nem is szabadulhatott tőle, míg vissza nem jutott a szent ligetbe, azon az éjszakán, amikor helyreállt az egyensúly, és ismét egész lett az, ami eltörött. Eljött a Hívó is, megnyúltan és rozogán, hiszen alig egy napja kelt föl betegágyából. Mellette toporgott az Ajtónálló.

Körülöttük tolongott a Bölcsek szigetének mindegyik mestere.

Látták, amint a sárkány nyakából leszállnak utasai: az egyik támogatja a másikat. Látták, amint különös elégedettséggel, vidáman és kíváncsian körültekintenek. A sárkány kőszoborként ült egy helyben, mialatt lekecmeregtek a hátáról, és megálltak mellette. Alig észrevehetően megmozdította a fejét, amikor a főmágus megszólította, és röviden válaszolt is neki. Azok, akik ránéztek ekkor, látták ferde metszésű, sárga szemét, hideg és mégis nevetéssel teli pillantását. Aki értette az ősi nyelvet, hallhatta, amint a sárkány ezt mondja:

— Elhoztam az ifjú királyt az ő országába és az öregembert az ő hazájába.

— Még egy rövid út vár ránk, Kalesszin — felelte neki Kóbor. — Én még nem érkeztem oda, ahová mennem kell. — Letekintett a Nagy Ház napfényben fürdő tetőire és tornyaira, s úgy látszott, hogy halványan elmosolyodik. Azután a mellette álló karcsú és magas ifjúhoz fordult. Arren ruhája megtépázott volt, ő maga sem állt valami biztosan a lábán a hosszú utazás kimerültségétől és az átélt megpróbáltatások okozta zavarodottságtól. Kóbor ekkor valamennyiük szeme láttára két térdre ereszkedett előtte, és mélyen meghajtotta deresszürke fejét.

Azután fölállt, megcsókolta a fiatal férfi arcát a következő szavak kíséretében:

— Amikor elfoglalod trónodat Enyhelyen, én uram és drága útitársam, uralkodj bölcsen és sokáig!

Ekkor a mesterekre, az ifjú varázslókra, a tanulófiúkra, a lejtőkön és a dombtetőn összesereglett városi népekre fordította tekintetét. Arca nyugodt volt, és szemében ugyanaz az időtlen mosoly bujkált, mint Kalesszinében. Elfordult a gyülekezettől, a sárkány térdébe és vállába kapaszkodva visszamászott a sziklatömbnyi szárnycsúcsok közé, és elfoglalta helyét, zablát nem ismerő gigászi hátasa nyakában. A bíborszín szárnyak dörögve széttárultak, és Kalesszin a vének véne egyetlen szökkenéssel a levegőben termett. Torkából lángözön és füstfelhő tört elő, csapkodó redős szárnya mennydörgést és szélvihart kavart. Tett egy félkört a zöldellő domb fölött, majd északkeleti irányban elröpült, a világóceánnak azon sarka felé, ahol Gont hegy-völgyes szigete emelkedik. Az Ajtónálló mosolyogva sóhajtotta utána: — Megtette, ami egyáltalán elvégezhető. Most megtér otthonába. Addig néztek a sárkány röpte nyomába a napfény és a tenger síkja között, míg el nem tűnt a szemük elől.

A Kóbor tetteiben úgy olvasható, hogy ő, aki akkor a főmágus volt, eljött a minden szigetek királyának koronázási ünnepségeire, a világ szívében, Enyhelyen, a Kard tornyába. A hősi ének szerint, amikor a koronázás szertartása véget ért, és elkezdődött a hosszú ünnepségsorozat, ő otthagyta a mulatozó gyülekezetet, és egyedül leballagott az enyhelyi kikötőbe. Ott ringatózott a vízen egy csónak, kopott, viharvert, sok-sok esztendő terheitől megviselt. Kóbor nevén szólította a hajót:

— Messzilátó! — mire az odasiklott hozzá. Miután a mólóról beugrott a csónakba, Kóbor hátat fordított a földnek, a hajó pedig szél, vitorla és evezők nélkül megindult vele. Kivitte őt a kikötőből, ki az öbölből, és elment nyugat felé a szigetek között, végig a tengeren, amerre a nap leszáll. Azóta nem hallott róla senki.

Gont szigetén azonban másként mesélik ezt a történetet. Úgy tartják, hogy maga az ifjú király, Lebannen jött el, hogy megkeresse Kóbort és elhívja a koronázási ünnepre. De nem találta meg őt sem Gont kikötőjében, sem Re Albi városában. Senki sem tudta megmondani, hol lehet, csak annyit tudtak az emberek, hogy gyalog indult föl, az erdő borította hegyek felé. Gyakran tett így, mesélték, hogy hosszú hónapokig vissza se térjen, és senki sem ismerte magányos útjait. Némelyek fölajánlották, hogy megkeresik, de a király leintette őket, mondván:

— Nagyobb az ő királysága az enyémnél.

Azután lejött a hegyről, hajóra szállt, és visszatért Enyhely nagy szigetére, hogy megkoronázzák.