Messier 13

VIII.

Még akkor is veszekedtek, amikor a nyitott ajtóban állva egymást tessékelték lefelé a himbálózó kötélhágcsóra. A kövér szemüveges már a járművében hajókázva kiabált valamit a nyitott kabinból a tudósok járműve felé, amely még mindig a hullámokon ringatózott. Warda válaszolgatott rá ingerült hangon, s időről időre Offian is a segítségére sietett. Az alkalmazott folyamatok osztályozásáról volt szó, de már egyikük sem emlékezett alaptézisére. A bizonyítás egyik szakaszáról a másikra ugráltak, de valamilyen csoda folytán mindig összetalálkoztak a gondolatok.

– Már ne szólj semmit – tanácsolta Barcew, ahogy lépegetett lefelé az imbolygó létrafokokon, és megtámasztotta a mögötte ereszkedő Lénát. – A víz meleg, de túl sok ember van a parton...

Léna elnevette magát, és elegáns mozdulattal ugrott bele az egyik járműbe, amely a lágy hullám tetején himbálózott.

Űrhajóm végre kiürült. Négyen maradtunk: Arika, Bess, Change és én. Egymásra néztünk, azután a lányhoz fordultam.

– Mit csinálsz ma este? Elmosolyodott.

– Úgy kezded, mintha színházba akarnál hívni, utána pedig valamelyik lokálba. Hová szoktál járni?

– Sehová – mormogtam, és ez volt a legszentebb igazság. Még akkor sem jártam, amikor... de ezt hagyjuk.

– Foglalt lesz – dörmögte Bess, és arcára olyan kifejezést erőltetett, amely nála a jó szándék és jóakarat csúcsát jelentette. – A barátai vacsorára hívtak bennünket – magyarázta.

– Néhány specialista is itt marad. Arika fog gitározni és táncolni...

– Mindnyájan egyformák vagytok? – szakította félbe a lány, és nem tudni miért, a hallgató Change-re nézett.

– Majdnem mindnyájan – bökte ki a megkérdezett. – És majdnem egyformák – tette hozzá elgondolkodva. Érdeklődéssel néztem rá. Magam sem tudtam volna jobb feleletet adni.

– Ki marad itt? – kérdeztem, és végignéztem rajtuk. – Vajon a vacsora alkalmából kikapcsolod ma a védő erőteret? – néztem Change-re. Ő kérdő tekintetet vetett Bessre.

– Igen – felelt röviden a főnök. Change igenlően bólintott.

– Ebben az esetben beugróm hozzád, ha megengeded -mondtam mosolyogva a lánynak. – Köszönetet kell hogy mondjak neked – folytattam –, és nemcsak én. Sajnos ők – mutattam a jelenlevő férfiakra – csak kicsivel később jönnek majd erre rá. De ne vedd rossz néven tőlük...

– Indulj, Change – dörmögte Bess, és lábát a hágcsó első fokára tette. – Még nem tudni, mi lesz ebből – küldött felém lentről egy jelentőségteljes pillantást. – Nem örülnék túlságosan, ha elszámítottuk volna magunkat.

– Nem tudni – helyeseltem. – Azért valamit már elértünk. Mindenesetre nekem megvan a jó okom, hogy most igyekezzem nem gondolni kellemetlen dolgokra...

– Ez igaz. – Bess hangja az űrhajó törzse alól hallatszott. Egy pillanat múlva a hangos loccsanást hallottam. Már a Janusban volt, amelyet ma reggel vett használatba, megérkezése után.

Várj – tartottam vissza Change-et, amikor Bess után akart indulni. – Engedd a lányt...

Change szolgálatkészen félreállt.

– Tessék – mondta nyugodtan. Azt hittem, hogy itt maradsz... – magyarázta.

– Én is azt hittem fakadt ki Aria. – De egy kis gondolkodás után megváltoztattam a szándékomat. Csak nehogy utánam ugorj – mosolygott kényszeredetten –, ha véletlenül vízbeesem. Hosszabb távon unalmassá válna... – lehajolt, és villámgyorsan eltűnt a szemünk elől. Lecsúszott két fokot, de sikerült megkapaszkodnia. Egy idő múlva már csak fekete fürtjeit láttam a jármű nyitott kabinjában. Egyszer sem fordult vissza.

– Bizonyára megvannak rá az okaid – mormogta Change, miután odahívta járművét, amely az űrhajótól távolabb várakozott. – Csináltál egy kis keveredést... – tette hozzá kedvetlenül. – Nekem pedig...

– Neked pedig kellemetlenséget – szólaltam meg. – Ma nem lesz erőtér... és valami azt súgja nekem, hogy holnap sem kapcsolod be, de még a legközelebbi napokban sem. Tehát le kell mondanod erről a vacsoráról meg a sétáról...

– Ez még a legkevesebb... – dörmögte, és lábát a hágcsóba bújtatta. – Hello!

– Hello!

Egyedül maradtam. Egy ideig álltam még, figyeltem a partvonalat, tekintetemmel elkísértem az alacsony dűnesor mögött eltűnő emberi alakokat. Ezután a bejáratot nyitva hagyva bementem a kabinba, kényelmesen elnyúltam a fotelban, és jó mélyeket lélegeztem.

Elégedett voltam, ha ez a megfelelő kifejezés. Elértem, amit akartam. Amit egyáltalán el lehetett érni. Az idegenek, ha helyesen értelmeztem a helyzetet, már tudják, kivel van dolguk. Nem vagyunk a civilizáció gondolat nélküli tolató-mozdonyai. Nincsenek rossz szándékaink. Tudni akarunk... de nem mindenáron. Az, hogy egymásban kölcsönösen ilyen értékeket becsülünk, s nem másokat, jó bizonyítványt állít ki rólunk. Túl jót, ha valaki ebből üzletet akarna csinálni. De ezzel is el tudunk bártni. Létezik az NVÜ, s benne olyanok, mint Bess, Change és én...

Történelmünk tragikus és bonyolult. Na és? Fő sodrában mindig a legjobbak erőfeszítései voltak, a köz javáért. Vajon ők megrázkódtatások és ellenségeskedések nélkül fejlődtek, mint a növény a napos, szélvédett és kellőképpen nedves helyen? Ha igen, akkor nem törődünk velük...

Mindent elmondtak. A szokatlan találkozó mereven és ünnepélyesen kezdődött. Ez azonban nem tartott soká. Belemelegedtek. Elfelejtették, hogy lehallgatják őket. Pontosan ezt akartam. Csak az akarhatná kizárólag hivatalos oldaláról bemutatni civilizációnkat, aki rosszat kíván neki. Valaha... régen másként volt. Szerencsére már régen.

Behunytam a szememet. Jó néhány percig mozdulatlan maradtam, semmire sem gondoltam. Nyugalom szállt meg. Még sosem voltam ennyire nyugodt. Olyan érzésem támadt, mintha a kabinom páncélja hirtelen elolvadna, eltűnne, s én a világűrben lennék. A világűrben, amelyet nem lehet átfogni sem tekintettel, sem érzékszervekkel, még értelemmel is alig lehet sejteni. Alattam nem volt tenger, felettem nem voltak felhők, sem atmoszféra, és körös-körül eltűnt a föld...

Ábrándozni kezdtem. Eszembe sem jutott, hogy gyermekkorom óta nem történt velem ilyesmi. Valami megváltozott bennem, ami kitörölte belőlem az elmúlt évek nyomait, tapasztalataival, kellemetlenségeivel és örömeivel. Valami megszabadította emlékezetemet a belekódolt információtól... annak tudatán kívül, hogy a gondolattal át nem fogható végtelen térben létezem. Mosolyogtam magamban, rámosolyogtam erre a végtelen térre és mindenre, ami csak létezhetett benne. Ez a mosoly még akkor sem tűnt el arcomról, amikor először rádöbbentem, hogy valami szokatlan dolog történik velem.

Tiszta voltam. Megszabadultarn a gondoktól, az emlékektől, nem gondoltam a holnapra, megváltam saját emlékezetemtől. Tabula rasa. Eltelt néhány másodperc, mire eljutott a tudatomig, hogy valaki erre a táblára írni kezd. Furcsa, érthetetlen jeleket, amelyek meghökkentőek voltak és elbű-völőek, látszólag meg voltak fosztva tartalmuktól, mégis meghatározott hangulatot árasztottak, békességet, csendet és enyhülést. Ebben a képzeletemen átcsordogáló, meghatározhatatlan áramlásban egyszerre konkrét formák kezdtek kialakulni. Továbbra is mosolyogtam, de elkezdtem gondolkodni.

A végtelen tér beszél. A valóságtól való elszakadás messzire elvitt... nagyon messzire. De nem jelent meg egyszerre a kozmosz valamennyi lehetséges pontja. Nem. A gondolataimban jelentkező alakok konkrét formációkká alakultak át. Legelőször csillagok más csillagokkal együtt. Megismertem őket. Az egyik távoli csillagrendszer a Messier 13-hoz vezető úton. Napjuk, amely fényesebb volt a többinél, hirtelen növekedni kezdett, egyre közeledett... de mielőtt fénye elvakított volna, megváltozott a kép. Megpillantottam egy sötétkék háttérben keringő, kékeszöld bolygót... hirtelen elsötétítette az előtte feltűnt alak. A körvonalai gyorsan kitöltöttek mindent. Megpillantottam az arcot... a mosolyát...

Már mindent tudtam. Tudtam már egy ideje, de csak most döbbentem rá teljes valóságában. Már nem voltam az idegenek kémje.. – itt.

A szerepek megváltoztak. Másként fogalmazva idegrendszerem, vagyis ez a “specialistáink” számára ismeretlen különleges rendszer adóból vevőkészülékké vált. Valószínűleg számítottak a dolgok ilyetén fordulatára. Ismét a “Hármas” embere voltam. Híreket hoztam az idegen civilizációból. Annak nem volt jelentősége, hogy azokat ő maga közvetíti nekem. Mint ügynök, végeztem a dolgomat. Igazam volt.

Ekkor már a másodperc töredéke alatt egész információeső hullott rám. Nem, nem tévedtünk abban, hogy ez a civilizáció előttünk járt. Fejlődésének útja is hosszabb volt a miénknél. Nem annyira azonban, hogy lehetetlenné tegye a Kapcsolatot... vagy az eszmecserét.

Egyre többet tudtam meg róluk. A társadalmi mozgásukról, szociológiájukról, pszichológiájukról, etikai, jogi normáikról, biológiájukról és az alkalmazott folyamataik kialakulásáról. Arról, hogyan vélekednek a kozmosz kutatá-sárólj és hogy mennyire jutottak ezen a téren. Egy meghatározott pillanatban megvilágosodott előttem a Petty halott civilizációjának és analógiáinak rejtélye... legalábbis bizonyos érintkezései a Föld anyagi kultúrájával. Megismertem a sorsát azoknak a tőlünk eltérő külsejű lényeknek, akikre hasonlítottam a legutóbbi operáció előtt. Annak a halott pilótának a történetét, aki az űrhajóroncsban vándorol a végtelen térben. Végül eljutottunk ide, a Pettyre, ahol valóban megfordultak nemegyszer.

Büszkének kellett lennem. Sikerült. Bár a Kapcsolat a továbbiakban tőlük függ, s nem tőlünk, de amikor sor kerül rá, nem jelent majd veszélyt. Végrehajtottam a feladatomat Vagy talán többet is?

Mégsem éreztem büszkeséget. Arra lehet gondolni, hogy a váratlan információáradat váltotta ki belőlem ezt az izgatott, nyugtalan állapotot, azt a lázas igyekezetet, hogy mindent megjegyezzek. Szó sincs erről. Először is nem tudni, honnan vettem a bizonyosságot, hogy nem fogom elfelejteni. Másodszor, tudtam, hogy ez még csak az első szeánsz volt, amelyet még több fog követni. Ezért még csak eszembe sem jutott, hogy bekapcsoljam a komputer memóriaegységét. És nem is hagytam magamat kimozdítani az egyensúlyomból. Továbbra is könnyűnek éreztem magamat, mintha a végtelen térben lebegnék. És folyton mosolyogtam.

Végre felocsúdtam. Továbbra is áramlott rajtam keresztül ez az ismeretlen, kellemes bizsergés, de új információt már nem hozott. Lassan visszatértem a valóságba. Kinyitottam a szememet, és körülnéztem. Semmi sem változott körülöttem. A kabin, a készülékek, a műszerek... És mégis másnak tűnt minden. Mélyet sóhajtottam. Vajon hisznek nekem? Néhányan talán nem. De meghallgatni, meghallgatják. Akárhogy is lesz, fogok tudni mutatni néhány, a szó legteljesebb értelmében érdekes dolgot...

Felálltam, és kényelmesen odamentem az ajtóhoz. A küszöbön megálltam, és hosszabb ideig figyeltem a partot, ahol szinte karnyújtásnyira a bázis épületei álltak, néztem a tájat, a látóhatár vonalát. Végül felemeltem a fejemet. Ismét mosolyognom kellett. De ez nemcsak amolyan önmagáért való mosoly volt. Egy meghatározott valakinek szántam...

Odahívtam a kétéltűt, beleültem, és nagyon lassan elindultam a partra. Amikor a laza parti homokon haladtam a bázis felé, továbbra is mosolyogtam.

A kis teremben, közvetlenül a bejáratnál, nagy volt a nyüzsgés. Amikor észrevettek, elhallgattak, de azután ismét folytatták a félbeszakított beszélgetést. Ügyet sem vetve rájuk, odamentem Arikához. Felemelte a fejét, és tágra nyílt szemmel nézett rám.

– Beszélnem kell veled – mondtam félhangosan. – Kijössz?

Nézett rám még egy ideig, azután felállt, és az ajtó felé indult. Utánamentem. Rögtön a küszöbön túl megállt, és kérdő tekintettel nézett rám. Kikerültem, és mentem tovább, a tenger felé. Hallottam a hátam mögül léptei neszét a homokon.

Addig a helyig mentem el, ahol a hullámok megtörtek, és megálltam. Odafordultam hozzá, és abbahagytam a mosolygást.

– Gyere közelebb.

Két lépést tett előre, és ismét megállt.

– Közelebb – mondtam csendesen.

Tétovázott egy pillanatig, de hallgatott rám. Úgy állt meg előttem, hogy át tudtam ölelni. Meg is tettem. Nem ellenkezett. Csupán megmerevedett, mintha várna valamire.

Lehajoltam és megcsókoltam. Magamhoz vontam még szorosabban, és másodszor is megcsókoltam. Ajkai ekkor könnyed remegéssel válaszoltak. Nem akartam többet. Karjaim közt tartva hátrahajtottam kissé a fejét, és a szemébe néztem.

– Kislány – mondtam –, tudod, mi volt ez? Elvörösödött. Hallgatott

– Nem tudod – mosolyodtam el. – Nem tudhatod. Külön ezért jöttem ide. Ez a csillagok csókja volt. Tényleg. Azok küldték neked a közvetítésemmel, akiket olyan nagyon meg akartál ismerni. És ne gondold, hogy tréfálok... vagy hogy ezek csak szavak, amelyeket a kislányoknak szoktak mondani randevúkor. Ez tényleg így van...

Finom rajzú arcán egy kis fintor suhant át. Rögtön ezután a szája sarkában a mosoly nyoma rajzolódott ki.

– Onnan, ahol voltál? – kérdezte, konokul lehajtva a fejét.

– Igen – válaszoltam komoly arccal. – De még mindig nem értesz semmit sem. Többet tettem érted, mint bárki bármikor megtett olyan lányért... akinek nem tetszik. Legelőször hozzád jöttem, hozzád, érted?... hogy megmondjam neked, hogy kapcsolatba léptem az idegen civilizációval. Normális, őszinte kapcsolatba, szó sincs fénylő körökről, korongokról és rátok nyelvet öltő szőrös teremtményekről. Információk. Tőlünk nekik és tőlük... teljesen elegendő információ, hogy kívánságaink szerint megismerjük őket. Ahogy te is kívántad például, így van...

Kihúzta magát ölelésemből, hátralépett, és halk sikoly hagyta el az ajkát. A szeme egy pillanatra felragyogott, azután kialudt.

– Ha ez tréfa... – préselte ki összeszorított ajkán. Egy fejmozdulattal tiltakoztam.

– Félóra múlva mindenki tudni fog róla. Legalábbis ők ott – bólintottam a bázis teteje felé. – Azután mindent, amit megtudtam, továbbítok az egész Föld számára. De a legközelebbi percekben csak mi fogunk tudni róla, te és én. Nem, most nem mondok róluk neked semmit sem – tettem hozzá gyorsan, látva, hogy kinyitja a száját. – Emlékszel, mit mondtam magamról... hogy “átalakítottak”, amikor visz-szaküldtek? Hogy leadóvá változtattak, hogy információkat továbbítsak hozzájuk rólunk? Nos, bebizonyosodott, hogy – ha szabad így mondani – mindkét irányban “tudok” működni. Az adó vevőkészülékké változott. És a vevő segítségével egész információhalmazt küldenek magukról. Úgy gondolom, hogy ez csak első állomása... ismeretségünknek. De türelmesnek kell lenned. Arról, amit megtudtam, mindenki jelenlétében fogok beszélni. Úgy vélem, hogy ez a Földön mindenkié. Hogy senki se legyen, aki később szerez róla tudomást. Neked pedig az előbb csak annyit mondtam el, hogy mi történt, és azt hiszem, hogy ez sem volt kevés. És azért sem akarom elmondani, amit már tudok róluk, hogy ne gondold, hogy az a csók valóban csak tőlük jött... Érted?

Még egy ideig mozdulatlanul állt, azután előrelépett, és a nyakamba vetette magát. Szorosan átölelt. Mégiscsak jó dolog, ha az embernek a megszokott férfiválla van, normális, sima bőre és a kezén csupán öt ujja.

Körülnéztem. A tengerpart kiürült. Change eltűnt valamerre, bizonyára az automatái mellett őrködik. Mások pedig nem mozdulnak ki éjfél előtt.

Lehajtottam a fejemet. Rátaláltam a kékesen csillogó hajfürtökre, amelyek olyan feketék voltak, mint a végtelen tér. így változik a világűr, amikor az ember az atmoszféra határát átlépi, ami mindig visszatérést jelent, még ha idegen világról van is szó. Mert a pilóta számára az is visszatérés. Elmosolyodtam, és ajkammal megérintettem ezeket a fürtöket. Már nem néztem se jobbra, se balra.

Rendezzetek be nekem itt egy stúdiót – folytattam –, és biztosítsátok a vételt valamennyi földi állomás számára. Azt akarom, hogy mindenki lásson, amikor beszélni fogok. Másként senkit sem fogok tudni meggyőzni... az ügy, mindamellett, eléggé szokatlan... – mondtam széles mosollyal, miközben végigpásztáztam megkövült arcukat. Valahányan csak voltak, tágra nyílt szemmel néztek rám. Valószínűleg nem tudták, mit mondjanak. Néhányan még csak nem is próbálkoztak vele, hogy mondjanak valamit.

Elsőnek Offian ocsúdott fel. Mélyet sóhajtott, tenyerével végigsimított fehér üstökén, azután rekedt hangon hozzákezdett:

– Mindez fantasztikusan hangzik, de már rég megtanultuk, hogy ne kezeljük le a fantáziát... amit az ember képzelete létrehoz. Bizonyos vagy benne, hogy nem tévedsz?

– Nem tévedek – válaszoltam. – Egyébként a dolog ellenőrizhető. Ha meg tudtátok – pillantásommal megkerestem

a kövér kopaszt az NVÜ Akadémiájáról – állapítani, hogy jeleket adok le, akkor azokat is el kell tudnotok kapni, amelyek hozzám érkeznek onnan. A berendezésetek eléggé univerzális, legalábbis mindig ezt hallottam. Azt javaslom, hogy állítsátok fel az antennáitokat az űrhajómon... ott fogok ülni, amíg sor kerül arra a beszámolóra, amit el akarok mondani a nagy nyilvánosság előtt.

Bess nyugtalanul mocorgott a foteljában.

– Ezek a hírek – kezdte homlokát ráncolva – nem keltenek túl nagy megrázkódtatást? – dörmögte bizalmatlanul.

– Mit értesz ezen? – kérdeztem. – Vagy miért nem mondod meg nyíltan, hogy megint tartasz valamitől? Mitől félsz? Hiszen bármikor megmagyarázhatjátok az embereknek, hogy csak meséket locsogok... mert mi mástól kellene megvédeni őket. A hírektől? Ha veszélyesnek bizonyulnak, az csak a mi malmunkra hajtaná a vizet. Mi erősíthetné meg jobban az NVÜ pozícióját? Ha pedig nem, akkor is meg tudjátok győzni, akit kell, hogy csupán egyetlen civilizációról van szó, egyetlenről a lehetséges milliárdnyi közül, és hogy a más civilizációkkal való találkozás továbbra is ismeretlen. Hogy létezhetnek kevésbé jóindulatú lények. És végül kérdezzétek meg az érdekelteket. Jó néhány szakmát képviselünk itt, de csak képviseljük őket. Tanácskozzatok intézeteitekkel, a vezetőségeikkel, a Tudományos Tanáccsal... ami engem illet, nyugodtan fogok aludni. Ismerem a válaszukat...

Bess elhallgatott. A hallgatást – végül Aria szopránja törte meg:

– Nem értem, mit problémáztok lihegte. A napnál világosabb, hogy azt kell tenni, amit Ago akar!

A jelenlevők feje megmozdult.

Tudnod kell – szólalt meg Semow –, hogy vannak világosabb és kevésbé világos napok, a gondolkodás pedig még sosem ártott meg senkinek... bár megértem – tette hozzá jelentőségteljes mosollyal –, hogy bizonyos helyzetekben talán mégsem kell túl világosan gondolkodni. Nem emlékszem. Alighanem túl öreg vagyok már ehhez...

Csendes suttogás hallatszott. Valaki elnevette magát. Aria úgy elvörösödött, hogy a szeme fehérje hónál is fehérebben villogott. Én is elmosolyodtam.

– Ne bagatellizáljuk el az ügyet – mondtam Léna tekintetét keresve. Barcew hatalmas alakja mellett találtam meg. -Első ízben, amikor az idegenek leadóját megtaláltuk itt, bebizonyosodott, hogy reagál – ha nem is legelsősorban – érzelmi állapotunkra. Igaz, Léna?

Most már többen elnevették magukat. Még Aria arca is megenyhült kissé. Semow felállt. Mintegy jelszóként a nap folyamán immár másodjára lezajlott “plenáris” találkozónk befejezésére.

– Otthon várakozol? – biztosította be magát Bess, szigorúan a szemem közé nézve.

– Igen. Értesítsetek, ha kitűzték ennek a... szeánsznak az időpontját, ha sor kerül rá egyáltalán. Fel kell készülnöm. Megmosakszom, megfésülködöm, felveszem a legmodernebb kezeslábasomat. Elegáns szeretnék lenni, mint az idegenek küldötte, aki a földi emberekhez beszél. Ez megilleti egyiket is, másikat is. Azonkívül olyan gyarlóságra találtam magamban, amelyet eddig nem ismertem. Hiú vagyok. Tetszeni akarok...

Talán túlságosan komolyan vették legutóbbi nyilatkozatomat, bár ezzel nem nagyon lehet gyanúsítani őket, persze az is lehetséges, hogy csak így tudták megoldani az egészet. Elég az hozzá, hogy az “előkészületek” minden várakozásomat felülmúlták. Alig telt el tíz nap, s a Pettyn tekintélyes telekommunikációs stáb jelent meg. Amikor megtudták, hogy utazásuk idején az idegenek újabb információkat közöltek magukról, valamipt hogy jelzéseiket az NVÜ berendezései is fogták, tehát elismert ténnyé váltak, lelkesedésük elragadtatásba csapott át. Azzal kezdték, hogy engem kihajítottak az űrhajómból. Az előadást szombat estére jelezték, európai idő szerint. Valamennyi földi holovíziós állomás közvetíteni fogja, függetlenül a földrajzi helyzettől, azaz a helyi időtől a különböző kontinenseken.

Szombaton reggel elkezdték a próbákat. Előbb a részvételem nélkül, utána, sajnos az én jelenlétemet is elengedhetetlennek tartották. Igazság szerint folyton az volt az érzésem, hogy útjukban vagyok, és hogy legszívesebben az egészet nélkülem intéznék el. De közben olyan lelkesen szaladgáltak föl s alá, olyan izgatottan hurcoltak ide-oda különböző felszereléseket, hangszigetelő falakat állítottak fel s a legkülönfélébb hangkeverőket, annyira serénykedtek, hogy egy szót sem szóltam. Életemben először éreztem úgy magamat, mint az eltévedt kisgyerek az erdőben. Amikor a magas, szőke, sovány, üres tekintetű és hallatlanul gyors kezű rendező elkezdett ráncigálni a kabinban, amelyet teletömtek a legkülönfélébb mesterséges csillagrendszerekkel, csillagködökkel, keringő kristálygömbökkel és az ördög tudja, még mivel, az a gondolat kerített a hatalmába, hogy itt a vég. Hogy emberből torzonborz lénnyé változhattam, elrepülhettem másik csillagrendszerekhez, visszatérhettem, mielőtt elindultam, elszökhettem az NVÜ-állomásról, az idegen kozmikus élőlények kémje lehettem, és átalakulhattam azután adó- és vevőkészülékké, de ezeknek a kezéből itt nem jutok ki élve. Alázatos lettem és kicsi, minden kiesett a kezemből, nem voltam képes egyetlen értelmes szót sem kinyögni. A próbán összetörtem a kamerát, megfordítottam az egyik dekorációt, megittam a teát, amelyet a rendezőasszisztens magának készített oda, amiért meg is szidtak. Végül elvesztettem a forgatókönyvet, amelyre nagy betűvel írták ki azokat a szavakat, amelyektől el kellett kezdenem beszélni. Ugyanis szerkesztettek valamilyen bombasztikus bevezetést a programhoz, csupán arról volt szó, hogy ne rontsam el a hatást azzal, hogy a másodperc törtrészével előbb vagy később nyitom ki a számat. Elszaladtam volna, ha vissza nem tartanak.

Végül minden lecsendesedett. A kabinomban csupán hárman maradtak, a vezérlőpult és a dekorációk közötti szűk helyen. Valaki közölte, hogy már figyelik a Földet. “Nem tudtam, hogy miért ők figyelik a Földet, amikor a Földnek kellene figyelnie bennünket, de csendben ültem. Egy pillanat múlva ugyanez a hang bejelentette, hogy az adás kezdetéig két perc van hátra. Bekapcsolták a lámpákat. A fényüktől semmit sem láttam. Csak ekkor vettem észre egy hórihorgas fickót, helyesebben a kezét, amelyet kinyújtott a tükör mögül, amely alatt a fénylő csillagokkal kivarrt lila szalagok futottak. A férfi kis zászlócskát tartott a kezében. Senki sem mondta, de amikor a férfi a zászlócskával a kezében egy erőteljes mozdulatot tett, megértettem, hogy az előadás elkezdődött. Összpontosítottam egész figyelmemet, hogy a kellő pillanatban kezdjem. A forgatókönyvet nem kaptam meg, azt mondták, nincs több rendezői példányuk. Recsegést hallottam, szélzúgást, az induló rakéta hajtóművéből kiáramló gáz sivítását, a csillagok sugárzását a hangok nyelvére tolmácsolva... Mindehhez hamarosan zene kapcsolódott. Elbűvölő volt, szomorú és lenyűgöző. Éreztem, hogy egész testem libabőrössé válik. Valaki ünnepélyesen mondott néhány mondatot, de egy szavát sem értettem. Azután elhallgatott. Egy pillanatig csend volt, azután váratlanul ismét recsegés hallatszott, és ugyanebben a szempillantásban a kabinban felállított egyik tükörben észrevettem a saját arcomat. Figyelmesen megnéztem. Igen, én voltam. A szemem sarkából megláttam egy mozdulatot ugyanennek a tükörnek a túlsó oldalán. A zászlós ember, szinte földig hajolva, kétségbeesett jelzéseket küldött felém.

Ekkor rájöttem, hogy eljött az idő. Hogy engem néznek. És ugyanekkor, valamilyen csoda folytán rádöbbentem, hogy mi a dolgom itt... hogy mit kell csinálnom. Még egy pillanat, és mosolyogni-tudtam. A kabin a furcsaságokkal, a zene, a hangok, a tükrök, minden eltűnt. Azokra gondoltam, akik most a segítségemmel bemutatkoznak a Földnek. Felidéztem azt a nyugalmat, amely eltöltött, amikor először éreztem meg a rajtam keresztül csordogáló áramlatot. Arra gondoltam, milyen szép dolog lenne, ha előadásom egybeesne az ő újabb adásukkal. Sajnos, hallgattak. De már ugyanolyan nyugodt voltam, mint akkor. Visszatért gondolataim érthetősége és mondatalkotási képességem. Amit el akartam mondani, önmagától formálódott logikus rendszerbe. Mosolyogtam. Kihúztam magamat a fotelban, és mosolyogva beszélni kezdtem...

HU ISSN 0324-5225 ISBN 963 211 4183

Kozmosz Könyvek, Budapest

Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató

Alföldi Nyomda (l 166.66-15-2), Debrecen, 1981

Felelős vezető: Benkő István igazgató

Felelős szerkesztő: Fazekas László

Szakmailag ellenőrizte: Fűnk Miklós

A szöveghűséget ellenőrizte: Fejér Irén

Műszaki vezető: Haas Bál

Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa

Műszaki szerkesztő: Beszédes Natasa

72 000 példány. Terjedelem: 10,46 (A/5) ív. IF 4305