Messier 13

II.

A magamfajtákat valaha “gorilláknak” nevezték. A különbség mindössze annyi, hogy a “gorillák” egyes személyek védelmét biztosították, mi ellenben mindenkiét. A Földét. A tudósok az űrbéli kapcsolat hajszolása közben megfeledkeznek az alapvető óvatosságról. Amikor a mi derék Holdunkról visszatértek az első űrhajósok, a Földön hosszú ideig karantén ben voltak, annak ellenére, hogy a világ már akkor kilencvenkilenc százalékig biztos volt abban, hogy a legközelebbi égitesten az életnek még a legegyszerűbb formája sem létezik. Most pedig a tudósok szabadon szeretnének röpködni galaktikánk és a szomszédos galaktikák valamennyi bolygójára, hogy kedvükre kíváncsiskodhassanak, majd visszatérjenek a Földre az emberekkel találkozni, azután megint elrepülni, mintha csak egy tavaszi vihar után sétálgatnának. Annak ellenére, hogy sok bolygón létezik élet, méghozzá magas fejlettségű, és a valószínűségi elmélet továbbra sem zárja ki a lehetőséget, hogy valamelyik naprendszer valamelyik bolygóján előbb vagy utóbb rábukkanunk egy civilizációra. Vajon az idegen élőlényekhez kevesebb óvatossággal kell-e közelednünk, mint egykor a Holdról visszatérő elődeinkhez? Akkor igencsak kis valószínűsége volt annak, hogy az anyabolygóra ismeretlen vírusokat vagy mikro-organizmusokat visznek át. Most a tudatos ellenségesség lehetőségével állunk szemben. Ugyanakkor a tudósok úgy viselkednek, mintha tudatában lennének a világmindenség valamennyi lehetséges lakójának reakcióival, gondolkodásmódjaival és szokásaival. Hőn áhított Kapcsolatukra úgy gondolnak, mint egymás látását kölcsönösen vágyó két barát vidám találkozására. Tudósok... A tudósok meg a “gorillák”. Nos, jól van. Valakinek meg kell tennie.

A “gorilla” kifejezés úgy visszhangzóit a fülembe, mint valami elcsépelt, unalmas sláger. Nem tudom, mikor jutott eszembe, és miért jár vissza, most, amikor a legutolsó két héthez hasonlóan unalmas és meddő szolgálatot teljesítettem a lehallgató kabinban. Meddőt, ugyanis rádióernyőink, regisztereink és egyéb “füleink”, amelyeknek hatalmas gömb alakú tükrei az egész bolygót behálózták, állandóan ugyanazokat a csikorgásokat és füttyöket, a távoli és legtávolabbi napok, galaktikák, kvazárok egyhangú lüktetését hozták be. Napról napra, hétfői hétre, évről évre. Véget ért az a korszak, amikor a csillagok érthetetlen hangjából távoli civilizációk “üzenetét” próbálták megfejteni. Jó néhány száz év elmúlt azóta, hogy a korabeli technika színvonalát tekintve hatalmas arecibói rádióteleszkópból elindult a világűrbe az ember hívójele, éppen ezeknek az örömteli elképzeléseknek a hatására. Eleinte matematikai nyelvre kódolt, kettes frekvenciájú, háromperces adások voltak. Később persze a rádióteleszkópot felváltották a lidarok és a tachlidarok. De válasz éppúgy nem volt, mint ahogy most sincsen. Nem érkeznek jelek azoktól a lényektől, akik valószínűleg a mi tudósainkhoz hasonlóan álmodoznának a Kapcsolatról.

Vicces dolog, hogy az első jeleket a Földről éppen a Messier 13 nevet viselő csillagrendszer felé irányították. Vicces, mert pontosan ebben az irányban, különben egészen véletlenül, fedeztük fel a Mills-rendszert s benne a Pettyt. Azt lehetne tehát mondani, hogy ennek a bolygónak a története, helyesebben az ezen a területen végzett kutatásaink története a távoli múltba nyúlik vissza. Ez azonban nem így van. A Pettynek és rajta az elpusztult civilizáció nyomainak semmi köze nincs ahhoz, hogy a Puerto Ricó-i rádióteleszkóp csillagászai és konstruktőrei egykor éppen ezt az adási irányt választották. Mellesleg bárki, főleg aki a hagyományokat kedveli, nekünk, NVÜ-söknek, is hosszú családfát tulajdoníthatna. Eltekintek attól, hogy a hadseregtől vagy a már említett “gorilláktól” számítsam történetünket. Hiszen állítólag még a huszadik században különítette el Kardasev a fejlődés három fázisát, amelyen minden lehetséges civilizáció keresztülmegy, s azokat az energiaszükséglettel kapcsolta össze, aminek különben ma már nincs meghatározó szerepe. Az első szakasz az anyabolygó készleteinek kimerítése. A másodikban a civilizáció kiaknázza a saját naprendszerét, a fejlődés harmadik szakaszában már az egész galaktika energiakészlete után nyújtja a kezét, ami megnyitja előtte a világmindenséget. Amikor tehát egymás között a “Hármasról” vagy a “Harmadik Szakaszról” beszélünk – ahogy egyébként az emberek is neveznek minket, miközben az “azok, a »Hármasból«“ szavakat mindig jellegzetes nyomatékkal ejtik –, elfeledkezünk egy dologról. Arról, hogy alapjában véve a Harmadik Szakasz szolgálataként hívtak össze bennünket, és ugyanezen a címen kerültünk a Naprendszer Védelmi Ügynökségbe. Azok, a “Hármasból”. Egyesek számára azokat jelenti, akik fegyverrel védik az embereket a tudósok felelőtlen könnyelműségétől, akik teljes és alaptalan bizalommal törekszenek a nyílt kapcsolatokra az űrhajóink útjain előkerülő bármely lehetséges civilizációval. Másoknak ellenben, a tudósoknak, ezek a “Hármasból” olyan alakokat jelentenek, akik az ő munkájukat akadályozzák. Ellenőriznek, korlátoznak, tiltanak, beleütik az orrukat minden – a Földön kívül történő – dologba, és készek tüzet nyitni a világűrből érkezett, mindenféle, akár a legértelmesebb, lényre is, ha előtte nem szereztek teljes bizonyosságot arról, hogy az a lény nem képes ártani az embereknek. Nem, hogy nem akar. Hogy nem képes. Márpedig ez eléggé lényeges különbség. Nos, a tudósok megtehetik, hogy mindenhez és mindenkihez naiv, gyermeki bizalommal közeledjenek. Mi nem.

“Gorilla”. Az ördögbe is. Az ilyen gondolatokat csak az unalom szüli. Ostobaság.

Kihúztam magamat a fotelban, és felerősítettem a hangszórót. A kabint betöltötte a lehallgató berendezések által felfogott jelek zavaros hangkavalkádja. Egy pillanatig mozdulatlanul ültem, hallgattam ezeket a meghatározhatatlan jellegű hangokat, mintha saját gondolataimat akartam volna elnémítani, miközben figyelmesen követtem a komputer mutatóit. Utána magam számára is váratlanul kikapcsoltam a hangszórót. Egyszerre csönd lett.

Mélyet sóhajtottam. Igen, így volt ez már két hete. Először két vagy három ízben is hívattak Besshez. Jelentést írt a járműről, amelynek fedélzetén a holttest volt. Később nem volt rám szükségük. Három nappal az állomásra érkezésem után két hatalmas űrhajó landolt itt, amely egyenesen a Földről jött. Természetesen mindkettő az NVÜ-höz tartozott, az egyik az Orvosi Akadémiáról hozta el szakértőink színe-virágát, a másikon pedig a Műszaki Akadémia legnagyobb tekintélyei jöttek. Az egész állomást a rendelkezésükre bocsátották, az állandó szolgálatot, vele együtt a lehallgató részleget rögtönzött helyiségekbe költöztették át, amelyeket csak úgy-ahogy biztosítottak a sugárzás ellen, sebtében összetákolt védőernyőkkel. Egyáltalán nem vettem rossz néven tőlük, hogy nem érdeklődtek irántam. Igazából vissza kellett volna térnem a Földre. Első küldetésem kudarccal végződött. Voltaképpen nem az én hibámból, de a mi munkánkban soha senki sem kérdezi, ki a hibás. Vagy sikerül valami, vagy nem. Az utóbbi esetben jobb nem hivatkozni objektív akadályokra. Ami engem illet, nem volt mit keresnem a Pettyn, azok után, hogy kénytelen voltam leleplezni magamat. Mint az NVÜ embere legfeljebb egy remetekunyhót rendezhettem volna be magamnak.

Ezen a napon az ügyelet nem volt ínyemre. Ördög tudja, minek kell folyton valakinek ebben a régi világítótorony fülkéjére emlékeztető kabinban üldögélnie, ha egyszer a komputer automatarendszere a legtávolabbi világból érkező minden lehetséges jelzést regisztrál és szelektál. De hát ez a szabály. Igaz, figyelembe kellett venniük olyan körülményeket is, amelyek közepette a komputerek felmondják a szolgálatot. Vagy ellenkezőleg, nem vették figyelembe, hogy az idők változtak, és hogy az NVÜ kizárólag olyan berendezésekkel dolgozik, amelyet tévedhetetlen matematikai modellek alapján készítettek. A matematika pedig, Vivien óta, szintén nem állt egy helyben.

Ismét bekapcsoltam a hangszórót. A képernyő, amely a csillagbeszédet regisztrátumokra fordította le, felvillant. Változását azonban nem intenzitásának növekedése okozta. Az ideiglenes kis tornyon, amelyet az állomást körülvevő hepe-hupás görgetegbe állítottam, ekkor futott át a terminátor vonala. Az ég színe mélykékké változott, amelyet azután helyenként világoskékbe játszó aranyszínű ragyogás árasztott el. Az ablakok elé automatikusan leereszkedtek a napernyők. Az állomáson új nap kezdődött, amely ezen a kicsi és barátságtalan bolygón elég rövid volt.

A mutatók hirtelen megugrottak. Önkéntelenül lehalkítottam a hangszórót, és ellenőriztem az irányt. Körülbelül hatszáz parszekkel a legközelebbi galaktikán túl, amely ekkor a Hattyú csillagképet átszelő sugárzás meghosszabbításában feküdt, kitörés kezdődött A katasztrófa, amely bizonyára egy antirészecskékből álló meg egy “normális” galaktika összeütközésekor lépett föl, folytatódott. Valahol a térben a folytonos megsemmisülés folyamatában elképzelhetetlen mennyiségű energia szabadult fel. Ebben semmi különös nincsen. Már jó ideje ismertük ezeknek az összeütközéseknek a lefolyását. Az ilyen katasztrófák nem zajlanak le rövid idő alatt, legalábbis földi fogalmak szerint. A jövőben, ha sikerül az annihiláció poklának ellenszegülő űrhajót építeni, majd megnézzük közelebbről. Ki tudja, nem lesz-e valamikor a mi galaktikánkból is hasonló, antirészecskékből álló alakzat. A két világ “sima” átmenetének, amelyet már régóta ismertünk, nem volt meg még a megfelelő biztonsági szelepe. Megtanultuk, hogyan használjuk fel az antianyagot a rakéták meghajtására, oly módon, hogy a hatalmas tükrök gyújtópontjában helyeztük el a fotonmotorokat. De már Einstein megérezte, hogy a “hosszú” önmagában nem ugyanolyan fogalom, mint a “rövid”. Tehát a rnetagalaktikus katasztrófákat meg kell tanulnunk megfékezni és túlélni.

Ellenőriztem a komputer feljegyzését, és már nem gondoltam a kozmikus pokolra, amely a nyugodt, mozdulatlan és a Földről látható pislákolástól megfosztott csillagokon túl lángolt, és amelyek napközben is jól látszottak az égbolton. Végül a Pettyn levő állomásra állítottam a lehallgatót.

Ezeknek mindig volt megbeszélnivalójuk. A különböző helyeken ügyködő kutatócsoportok, a légi járőrök, az egyes területek vezetői véleményt cseréltek, viccelődtek, és kölcsönösen informálták egymást a munkák menetéről meg az érdekesebb leletekről. Az utóbbi időben egyre gyakrabban jelentkeztek ezekben a véleménycserékben célzások, még ha tréfás hangsúllyal is, bizonyos idegen jövevényekről, akik a Pettyn tartózkodó földiek iránt érdeklődnek. Valaki úgy vélekedett, hogy biztosan a bolygó hajdani lakói, akik egykor egy általuk felfedezett, kedvezőbb életlehetőségeket biztosító bolygóra távoztak, és most növekvő elégedetlenséggel szemlélik a betolakodókat, akik megbolygatják történelmük emlékeit. Másvalaki azt mondta, hogy ellenkezőleg, az expedíciónk rádióhullámai a végtelen térben valami olyan lényt vonzottak oda, amely számára a környék ez ideig ismeretlen volt, s amely éppen a Pettyn készül megtelepedni. Természetesen először eltávolítja a nemkívánatos kétlábú élőlényeket, akik föltúrják a földet, és semmi hasznot nem hoznak, ellenkezőleg, károkat okoznak. A harmadik meggyőződéssel hangoztatta, hogy az idegenek csak megfigyelik az embereket, várva a megfelelő pillanatra, hogy baráti kapcsolatot kezdhessenek velük. Rögtön felismertem ezt a hangot. Zamfi volt. Ugyanaz a Zamfi, aki olyan gúnyosan búcsúzott el tőlem, amikor felfedtem, hogy a “Hármas” embere vagyok. Ez is a Kapcsolat misszionáriusa. Bármi áron. Olyan áron is, amilyet ő meg a hozzá hasonló még csak elképzelni sem képes. És még ha azt a feltevést kockáztatnánk is meg, hogy saját áldozatkészségüket is beleszámították ábrándjaikba, akkor sem voltak feljogosítva arra; hogy ezt minden élő embertől megköveteljék. Következésképpen senkinek sem volt joga, hogy megengedje nekik az efféle áldozat kockázatát.

Visszatértem a csillagok hangjához. Ez legalább konkrét volt és valódi. Minden egyes kurta hang, jelzés, kattogás információt jelent. Nem úgy, mint az embereknél.

Ügyeletem a végéhez közeledett. Öt perc múlva meg kell jelennie váltótársamnak, és az biztosan nem lesz más, mint Weyth. Csak mi ketten maradtunk az állomáson a szokott munka elvégzésére.

Tévedtem. Váltótársam két perccel korábban érkezett, és számomra teljesen ismeretlen férfi volt, az NVÜ emblémáját viselte, méghozzá olyat, amilyent a vezérkariak hordtak. Két hónappal ezelőtt még nekem is ilyen jelvényem volt. Nem mutattam meglepődést. Nem volt szokásunk, hogy bármin is meglepődjünk.

Átadtam a komputert, és beszámoltam az ügyeletről. Bólintott, és szó nélkül letelepedett a fotelba, amelyet szabaddá tettem. Nem tartotta szükségesnek, hogy bemutatkozzék. Eszembe jutott, hogy egyet-mást megváltoztathatnánk szokásainkban. Ezt a gondolatot azonban megtartottam magamnak. Annál is inkább, mert alapjában véve számomra teljesen közömbös volt, miért ő, és nem Weyth jött felváltani.

Mielőtt beértem volna az apró kabinba, amely lakásomul szolgált, Besshez hívattak. Visszafordultam, és már a felső szintre vezető liften álltam, amikor eszembe villant, hogy megint nem fogom magamat kialudni.

A körbeüvegezett terem, amelyet a poros bolygó komor panorámája ölelt körül, tele volt emberekkel. A bejárattal szemben a vezérlőpultra emlékeztető félköríves berendezés mögött Bess állt. Amikor beléptem, kutató tekintettel mért végig. Végül egy alacsony, kövér, kopasz ember felé fordult, aki a vezérlőpult oldalához tolt fotelban ült, és észrevétlenül bólintott neki. Amaz jelentőségteljesen hunyorított, és ő is végigmért tetőtől talpig. Kettejükön kívül a teremben még három férfi tartózkodott, akikről szempillantás alatt fel lehetett ismerni, hogy az Ügynökség emberei. A félköríves berendezés előtt, a körablak alatt, Weyth állt.

Néhány lépést tettem az ajtótól, és a helyiség közepén megálltam. Ha azt várták, hogy szabályszerűen jelentek, akkor csalódást okoztam nekik. Elég messze voltunk a földi gyakorlóterektől, ráadásul közvetlenül szolgálat után hívtak ide. Szent jogom lett volna az ágyamban feküdni és álmodozni.

– Gyere be, Ago – szólalt meg végre Bess, mintha még mindig az ajtó előtt állnék. – Azért kérettelek, mert felmerült egy bizonyos probléma... és úgy látszik, nem tudjuk megoldani a beleegyezésed nélkül. Megjegyzem – tette hozzá, leeresztve a szemhéját –, nem vagy köteles beleegyezni... példa nélkül álló dologról van szó...

Csönd lett. Bizonyára arra számítottak, hogy készségesen a rendelkezésükre fogok állni, függetlenül attól, mit kívánnak tőlem. Eszem ágában sem volt. Nern voltam zöldfülű. Csak mondják el. Annál inkább, mert nyilvánvalóan valami olyasmiről van szó, amit nem egykönnyen ejtenek ki a szájukon. Ha minden az én beleegyezésemtől függ... ráadásul nem is vagyok köteles beleegyezni. Akkor tényleg valami szokatlan...

– Nos, Ago? – szólalt meg végre Bess kényszeredetten. Tovább hallgattam. Eltelt még néhány másodperc, azután a kövér kopasz türelmetlenül felemelkedett a fotelból.

– Nyilván tudni szeretné, miről van szó – fejezte ki mindenképpen helyénvaló feltételezését, Közben olyan pillantást vetett rám, amelyből némi jóakarattal rejtett atyai jóindulatot olvashattam ki.

Bess lehajolt. Fejét hátrafordítva nézett el Weyth feje fölött, mintha tőle várna segítséget, majd visszafordult az előbbi helyzetbe, és a vezérlőpult tetején kopogtatott.

– Nos – kezdte, rám sem nézve –, az a lény, amelyet az elhagyott laboratóriumban találtál, valóban pilóta volt. Átkutattuk az objektumot, de nyomát sem találtuk memóriafeljegyzésnek vagy valami ahhoz hasonlónak. Egyáltalán úgy látszik, hogy a berendezést kiemelték, mielőtt még az a lény elpusztult volna... vagy legalábbis rögtön utána. Mindazonáltal az idegen laboratórium jelenléte abban a körzetben nem biztos, hogy véletlen. Lehetséges, de nem biztos. Érted?

– Hogyne érteném. Lehetséges, de nem biztos. Ez alapjában véve eléggé érthető...

Egy pillanatra megint csönd lett. A kopasz komolyabban nézett rám, most már nyoma sem volt az atyai jóindulatnak, és tüntetőén a szemüvegével foglalatoskodott.

– Az egyetlen, amit sikerült megállapítanunk – kezdte egy idő utáh Bess –, az irány, amelyből az objektum érkezett. Figyelembe vettük a sebességet, az utat, amelyet az általunk megfigyelt zónában megtett és így tovább. Az útközben érintett gravitációs terek okozta változások figyelembe vételével arra a véleményre jutottunk, hogy a Vadász Felhője felől jött. Természetesen nem onnan, hanem, mint mondtam, csupán az irányról van szó. Az irányról, amerre megpróbálhatunk őrjáratot küldeni...

Mosolyognom kellett. Őrjárat? És ehhez kell az én beleegyezésem?

– Mikor kell indulnom? – tudakoltam, igyekezve, hogy a lehető legnaivabban hangozzék.

A kövér gondterhelt arcot vágott. Bess felsóhajtott. Weyth sziluettje az ablak előtt imbolygott.

– Nem erről van szó... – szólalt meg az eddig szótlanul ülő férfiak egyike. Feléje fordultam, erre elhallgatott.

– Weyth megy – mordult fel Bess. – Csakhogy ezúttal megjátsszuk az igazi ügynököket. Specialistáink – ezeket a szavakat különleges nyomatékkal ejtette, mintha azt akarta volna aláhúzni, hogy a legmagasabb fokú beavatásról van szó – annak a lénynek a külsejét kölcsönzik neki, amelyet az idegen objektumban találtál. Ha majd találkozik az “övéivel” – felemelte a hangját, és elnevette magát. Ez azonban nem volt derűs nevetés.

– Ha találkozik a rokonaival – mormogtam –, azok már bizonyára nem olyanok lesznek, mint az a csodabogár pilóta, akit az ördög tudja, mikor küldtek ki a világűrbe. A berendezés, a ruházat, a szerkezetek és így tovább. Az a véleményem, hogy nem fogják azt hinni, hogy közülük való. Bár az én véleményem lehet, hogy nem érdekli önöket...

Nem tévedtem. Egyébként nehéz lenne feltételezni, hogy nem mérlegelték volna a kétségeket, amelyeket voltam bátor megosztani velük. Egyszerűen láttak némi esélyt. Nem nagyot, de mégis. Mindenesetre hallgattak.

– És ehhez kell adnom a beleegyezésemet? – kérdeztem közömbös hangon, már nem adtam a meglepettet.

Bess felegyenesedett. Előrehajolt, a vezérlőpultra támaszkodva belém fúrta szürke szemének pillantását.

– Weyth beleegyezett a műtétbe – mondta nyomatékkal. – Nem kényszeríthetünk benneteket arra, hogy megváltoztassátok emberi testeteket. Ez mégiscsak sebészi beavatkozás, bár specialistáink – ismét megnyomta ezt a szót – biztosítanak, hogy a dolog teljesen ártalmatlan az egészségre... mind a plasztikai beavatkozás, mind az eredeti formára való visszaalakítás. Természetesen az operáció előtt tökéletes leírást készítenek rólatok, de hát ezt nem is kell mondanom... – hagyta félbe a mondatot, és továbbra is közömbös arccal nézett rám, mintegy kifejezésre akarta juttatni, hogy így is többet mondott a kelleténél.

Kérem. Először is, már nem “beavatkozás”, hanem operáció, másodszor pedig nem Weythot, hanem “rólatok”. Hát ezért kell a beleegyezésem.

– Kettesben kell repülnünk?

– Egyelőre még nem tudjuk, hogy utazo,l-e – szólalt hosz-szabb hallgatás után a kövér. – Bess azt kérdezte, beleegyezel-e ...

– Végül is – dünnyögte kelletlenül Bess, felegyenesedve -lényegében itt nincs mit csinálnod. A Pettyn lebuktál...

– Voltaképpen hová akartok küldeni? – kérdeztem. -Hisz az a szőrös pilóta egyedül volt abban a ládában. Jobb lesz, ha Weyth is egyedül indul el... ha már valakit utánoznia kell. Két hajót akartok küldeni? Lehet, hogy tudnak számolni...

– Te a Pettyre repülnél – fedte fel végre a kártyáit Bess. -Persze nem a mi bázisunkra. Berendezkednél egy félreeső helyen... legjobb lenne a szomszédos földrészen, ott, ahol néhányszor azokat a titokzatos jelenségeket tapasztalták. Ha tényleg világűrbeli vendégek érdeklődnek régészeink iránt, akkor arja számíthatunk, hogy pontosan olyanok, mint az a, ahogy te nevezted, szőrös pilóta. Eddig senkivel sem találkoztunk, és nehéz feltételezni, hogy most egyszerre két különböző kinézetű lény pottyant elénk az égből. Gondolom érthető. Tehát elüldögélsz a Pettyn, és szem előtt tartod mind a tudósokat, mind ezeket a feltételezett jövevényeket. Ha véletlenül tényleg megjelennének, majd meglátod, hátha sikerül a közelükbe férkőznöd... nyilván, ha éppen olyan leszel, mint ők.

Ennyi az egész. “Elüldögélek,” Valamilyen elpusztult galaktika torzonborz majomképű lakójának a bőrében, akinek tányér formájú tenyerén hat. ujja van, elöl és hátul púpos, elöl valami kézszerűséggel. “Megjátsszuk az igazi ügynököket” – visszhangzottak a fülembe Bess szavai. Csakugyan. Ilyen kém még nem volt, amióta világ a világ. Jó. “Elüldögélhetek”...

– Na, akkor lássatok munkához – mondtam vidáman. -Alig várom, hogy az operáció után tükörbe nézhessek...

Ez az idő korábban elérkezett, mintsem vártam volna, sehogy sem jött azonban a számra az a könnyed hang, amellyel beleegyezésemet adhattam volna átalakításomhoz. Az állomás konferenciatermének keskeny előszobái tükréből egy kitömött mackó szemhéj nélküli kerek szeme nézett rám. Az állomáson nem volt nő, így meztelenül jöttem ide. A hidegtől nem kellett tartanom. Csak a talpam és tenyerem volt csupasz. A testem többi részét, az arcomat is beleértve, sárgásbarna szőr borította, amelyet egy állat hátán még selymesnek és szépnek is mondtam volna. Azzal nem törődtem, hogy az idegen pilóta bizonyos anatómiai részletei megegyeznek-e az enyémmel. Megelégedtem azzal, hogy ilyen tekintetben nem változtam. Keresztirányban terjeszkedő négy vállam alaktalan hústömeggé változtatott. Lehet, hogy volt ebben némi arányosság, azonban már volt rá eset, hogy másfélét is meg tudtam szokni. A legmeglepőbb az volt, bár erre előre figyelmeztettek, hogy a mellső vállamból kinőtt keskeny nyúlványok, egyéb új testrészeimmel együtt természetes végtagjaimhoz hasonlóan működtek. El voltak látva idegekkel, és inkább nem is igyekeztem megtudni, hogy ezt a készséget annak köszönhetem-e, hogy új alakom minden szögletébe elvezették a saját neuronjaimat, vagy elektromágneses terek hatásáról van szó csupán, mint a protézisek esetében. Ahhoz azonban nem fért kétség, hogy a “pótlásokat” bekapcsolták a vérkeringésembe. Persze így kellett lenni, ha azt akartam, hogy esélyem legyen becsapni legalább az idegenek legöregebb, szklerózisban szenvedő, vak képviselőjét. Mindezek mellett az érzékenység azokon a helyeken, amely nem én voltam, jelentette a legkellemetlenebb meglepetést.

A lábamat nem rövidítették meg. Bizonyára hálásnak kellett lennem a “specialistáknak”, ugyanis a csontok mégiscsak csontok. Úgy látszik, megbarátkoztak azzal a ténnyel, hogy két fejjel magasabb vagyok az űrroncsban talált halott pilótánál. Csakhogy én a mieink között is égimeszelőnek számítottam. Végül is az idegenekkel való találkozáskor behajlíthatom a térdemet. A találkozáskor, amelyre úgysem kerül sor, erről – s erre a fejemet adtam volna – nemcsak én voltam meggyőződve. Annyi bizonyos; hogy volt rá esély.

Annyi, mint például két különböző galaktikából kivált csillag összeütközésére. De azért volt.

Elszakadtam végre a tükörtől, és akaratom ellenére majomimbolygással mentem a kabinomba, ahol felvettem az előkészített kezeslábast. Méretre készült, amennyiben ez ideillő meghatározás. Még a kiálló mellkasomból kinőtt nyúlványok számára is készítettek sajátságos zsebet, azokkal különben úgysem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam hasznáhii őket, és semmiféle olyan helyzet nem jutott eszembe, amelynek esetén ez az állapot megváltozhatna. Ördög tudja, mit kezdtek ezekkel a köröm nélküli, feltűnően finom bőrrel borított nyúlványokkal. Örültem, hogy ha nehezen is, de el tudtam helyezni őket a külön zsebben, és igyekeztem megfeledkezni a létezésükről.

A szkafander lényegesen rosszabb volt. Az idegen űrfelszerelés pontos másolata volt, és ezért igen-igen feszélyezett. Megvizsgálták a pilóta ruháját, s igyekeztek hasonlót előállítani. Nem hasonlított arra a szellős szövetre, amelyet a kezeslábasok és szkafanderek elkészítésére nálunk használtak, amelybe azután beleépítették a mindnyájunk számára oly jól ismert berendezéseket. Ott például, ahol megszokott öltözetemen a rádióösszeköttetés öt billentyűje volt, valamilyen ismeretlen rendeltetésű háromszög alakú kiemelkedések voltak. A kézi annihilátornak, amelyet beleépítettek az idegen mellett talált valamilyen készülékbe, az öt ujjhoz képest túl hosszú volt a nyele, a nyomógombja ellenben úgy volt szerkesztve, hogy jelenlegi hat ujjam egyikével sem tudtam használni. Külön problémát jelentett az oxigénpalack. Az idegen szkafanderjén a púp mindkét oldalán volt hátul valami tartóféleség, a járműben azonban semmiféle tartályt nem találtak. Engem a legkevésbé sem érdekelt a dolog, a Pettyn ugyanis kitűnő az atmoszféra, a magasabb oxigéntartalom következtében sokkal kellemesebb, mint a földi levegő, de elgondolkodtam, hogy vajon Weyth esetében hogy oldják meg ezt a kérdést. Főleg mivel “specialistáink” – mint ahogy többször megismételt kérdésemre a válasz hiányában kikövetkeztettem – nem tudták kielemezni, milyen gázkeveréket használt az idegen pilóta. Az emberéhez hasonló tüdeje volt, de hát ilyen tüdő bármilyen atmoszférában képes működni, amennyiben a nyomás megfelel a hólyagocskák szerkezetének. Az biztos, hogy nem szerettem volna Weyth bőrében lenni. Bár ez a mondat, hogy nem szeretnék valakinek a bőrében lenni, az én szájamból legalábbis furcsán kellett hogy hangozzék.

Amikor az operációt követő nap reggelén ismét megjelentem a körbeüvegezett kis teremben, Bess már várt rám. A “specialistákat” csupán a kövér kopasz képviselte, aki az első beszélgetés idején a legnagyobb figyelmet szentelte nekem. Sem Weyth, sem az NVÜ többi akadémiai munkatársa nem volt jelen. Ami az előbbit illeti, inkább meg sem kérdeztem, vajon külön akarnak-e vele beszélgetni. Legokosabb minél kevesebbet kérdezősködni. Főleg olyat nem érdemes kérdezni, ami közvetlenül nem érinti az érdeklődőt, meg olyasmit sem, amire nem is nagyon megnyugtató a válasz.

Jöttömre Bess lehajolt, és elfordította a fejét. Ezt legalább őszintén tette. Jobban tetszett, mint a “specialista” lelkesedéssel teli mosolya. Nem várakoztattam. Fogvicsorgatva néztem rá. Egyből lehervadt a mosoly az arcáról.

Bess kis ideig még hallgatott, azután rátért a lényegre. A vezérlőpulton megjelent a Petty részletes térképe. Bekapcsoltam az adómat, és rádióösszeköttetésbe léptem az űrhajó komputerével, amely már a reptéren várakozott, és amelynek a Pettyn alkalmi bázisként, lakásként és laboratóriumként kellett szolgálnia a számomra. Persze el volt látva a szükséges álcázó eszközökkel.

Meghallgattam a bolygón észlelt titokzatos jelenségekről szóló beszámolót, megismerkedtem a tereppel, emlékezetembe véstem a régészek kutatási területeinek határait. Ha pedig valami nem jutna eszembe, majd helyettesít a komputer automatikája, amelyre szükség esetén bármikor támaszkodhatom. Amiket viszont magamnak kellett tudnom, még ha álmomból riasztanának is fel az éjszaka közepén, azok az állomások koordinátái voltak és a kódjelek, amelyek segítségével a holddal léphettem összeköttetésbe. Ez a kód nyilvánvalóan a tudósok készülékei számára foghatatlan sugárnyalábokban fut. A térképről ítélve semmiféle kétségeim nem támadhatnak a Pettyn való tartózkodásom helyét illetően. A központi óceán partján alacsony, sztyeppéi növényzettel borított terület húzódott, a meleg éghajlati zónában, alig egyórányi repülőútra az egyik régi várostól, amelyben humanistáink berendezkedtek. Semmiféle valószínűsége nem volt annak, hogy a bolygó légterében őrjáratot teljesítő gépeik felfedezhetnék jelenlétemet, említettem már az álcázást, és biztos lehettem abban, hogy túlságosan is jó lesz. Ebből a szempontból az ügynökségnek a legkiválóbb szakemberek álltak rendelkezésre.

Késő éjszaka volt, amikor elhagytam a körbeüvegezett kabint. Éjszaka, az ember biológiai órája szerint, amennyiben még nekem ilyesmim lehetett. Csakhogy más időmérték a végtelen térben nem létezik, én pedig, bár az a kövér NVÜbeli alak ezt lehetetlennek tartotta, továbbra is embernek éreztem magamat.

Három nappal később egy napos délután landoltam, pontosan a programban meghatározott helyen. Kis, félköríves te-recskét választottam ki a lankás falú szurdokra emlékeztető, hosszú mélyedésben. Az űrhajó csúcsa a környező dombok fölé emelkedett, így tökéletes kilátást biztosított a képernyők használata nélkül is.

Amint a vegyi motorok kipufogása után visszamaradt sugárzás a megengedett érték alá esett, a rakétát leálcáztam, és végrehajtottam a védelmi hadműveletet. Azaz őrautomatákat küldtem, amelyek úgy voltak beprogramozva, hogy erőtérhálóval fedjék azt a kört, amelynek közepén az űrhajó állt. Ennek a körnek a sugara nem volt kicsi, körülbelül hatszáz métert tett ki. így esett a terep alakulását figyelembe véve.

Első ténykedéseim befejeztével azonnal jelentést tettem Bessnek, utána pedig a könnyű, világoskékre festett szondával elrepültem egy kis terepszemlére. Nem sok időt töltöttem el, és semmi gyanúsat nem tapasztaltam. Visszatérőben elégedetten állapítottam meg, hogy senki idegennek nem tűnhet fel az űrhajóm, még néhány méterről sem. Az álcázás megszokottan ideális volt. Átfutott rajtam a gondolat, hogy a tudósok rádiólokátorai bizonyára érzékelték közeledésemet a bolygóhoz. Ha így van, megint lesz miről beszélniük. Ki tudja, tán már ebben a pillanatban még egy újabb titokzatos jelenségről megy híradás a Föld felé, amely arról számol be, hogy a Pettyn az emberektől teljesen eltérő lények jelentkeztek. S ami a legmulatságosabb, ez nem is lenne messze az igazságtól...

A fürdőszobában nem kis gondom volt, mire úgy-ahogy sikerült az arcomat megmosnom a puha, sűrű szőrzet alatt. Tizenkét ujjammal még mindig úgy voltam, mint az újszülött, aki felfedezi saját testét, és szórakoztatja annak számára célszerűtlen és érthetetlen felépítése. A lefekvés megint csak nem ment a legkönnyebben. A két púp, elöl és hátul, túl sok volt, még a legigénytelenebb ügynök számára is. Új alakomnak megfelelő ágyról persze megfeledkeztek. Hiszen a feladat végrehajtásához nem volt elkerülhetetlenül szükséges. Más dolog a vezérlőpult fotelja. Ezt sikerült szépen kialakítaniuk, sőt még arról is gondoskodtak, hogy a táplálékkart elérhessem a mellső nyúlványokkal is, amit mellesleg meg sem próbáltam. Ebédet csak fürdés után ettem, közvetlenül elalvás előtt.

Alighanem sokáig aludtam. Nem ébredtem túl pihenten, de azért jól kialudtam magam. Ezúttal nem gyötörtek álmok. Azt azonban nem tudtam, hogy vajon saját lelki egyensúlyom érdeme-e ez, vagy pedig az akció idején folyamatosan működő korrekciós berendezés gyengéd gondoskodásáé.

Mindenesetre megállapítottam, hogy kint már leszállt az alkonyat, és eldöntöttem, hogy nem halogatom tovább a terv első pontjának végrehajtását.

Magamhoz vettem az annihilátorral felfegyverezett tartalék őrautomatát, egy teherhordó automatát, beszálltam a terepjáróba, és a partra indultam. “Fülem” és “szemem” antennái biztosan jelezték volna, ha valamilyen élőlény bukkant volna fel a közelben, mindazonáltal inkább megmaradtam a mélyedés fenekén, ahová űrhajómat elrejtettem. A völgy az óceán partjára vezetett, pontosabban majdnem a partjára, a homokos part menti fövényt megelőző dűnesor lábához. A berendezéseket lent rejtettem el, magam pedig felkapaszkodtam a legmagasabb dombra, elég nehezen lépegetve az apró szemcséjű futóhomokban. A környék nem volt csúnya. A látóhatár szélére éppen akkor emelkedett fel a hold, amely olyan volt, mintha sosem építették volna ki rajta az NVÜ állomását, mintha nem lett volna ott sem Bess, sem a kopasz kövér és a hozzá hasonlóak, akik képernyőjükön minden lépésemet figyelik. Csak figyeljék, így is szép. Az éjszaka világosabb, mint telihold idején a Földön, a helyenként ezüstös fénnyel csillogó óceán nyugodtan hullámzik, halk csobogással. A levegő...

Kényelmes mozdulattal levetettem a sisakomat, és ledobtam a homokba. Kedvem támadt, hogy a dűne oldalán lefussak az óceánhoz, és ússzam egyet. Szomorúan néztem a hermetikusan záró szkafanderra, és megpillantottam az ujjából kiálló, szőrrel borított, hat ujjban végződő nyúlványt. Azon nyomban kijózanodtam. Fürdés? Esetleg vedleni kezdek tőle...

Hívtam az automatákat. Kiadtam nekik a parancsot, és egy ideig szemléltem, hogyan fognak hozzá a végrehajtáshoz. Amikor az antennák, a lézerperiszkópok, az analizátorok kamerái és érzékelői már a homokban kiásott mélyedésekben nyugodtak, tekintetemet elfordítottam az egyenletes, pontos mozdulatokat végző fekete alakoktól, és körülnéztem.

Előttem az óceán. Pontosan itt, ezen a szakaszon figyeltek meg fölötte valamiféle fényeket és az állítólagos repülő objektumokkal kapcsolatos egyéb optikai jelenségeket. A víz felülete nyugodt volt, ‘a széles és szinte sima hullámok lassan emelkedtek és süllyedtek, az óceán lassan és hangtalanul lélegzett, mint valami óriási alvó állat. A látóhatáron túl feküdt a déli kontinens, amely egykor lakott volt, akárcsak a Petty legnagyobb része, de most még nem érintette a régészek lába. Csak a légi felderítés hozott információkat a nagy lerombolt városokról, a magas kúp alakú építményekről, csatornákról és utakról. Az utóbbiak különben, mint itt mindenütt, viszonylag rövid, egymással nem érintkező szakaszokban futottak, ami egyike volt a halott civilizáció soksok, eddig meg nem fejtett rejtélyének.

Az óceán ezen a helyen széles, homorú ívet mélyített a szárazföldbe. Bázisom a nyitott öböl fölött feküdt. Balra, a dűnéken túl a sztyépp fokozatosan kerek halmokba ment át, amelyeket alacsony, kusza, különösen puha és selymes tapintású növényzet borított. A dombok nagyjából öt kilométeres távolságig húzódtak az űrhajó állomáshelyétől. Mögöttük sűrű, trópusi erdő kezdődött. A levegő kristálytiszta volt, az éjszaka pedig világos, így jól láttam a látóhatár peremén sötétlő vízszintes csíkot, amely az őserdő szélét jelezte. A túlsó oldalon sivatag terült el. Emlékeztem, hogy százötven kilométernél nem nagyobb távolságban sziklás hegyek vonulata zárja le, amely az óceánnal keskeny tengerszoroson át érintkező beltengernél ér véget. Ezen a számos szigettel tarkított tengeren túl húzódott a földlakók által elfoglalt terület. Bázisaik, beleértve a központit is, a parttól nem messze helyezkedtek el, láthatóan azon a területen, ahol a hajdani civilizáció egyik legfőbb központját lokalizálták. Mindenesetre ott volt a legtöbb építmény, technikai berendezés és rom.

Holnap éjjel megismétlem az automatákkal ezt a hadműveletet, de kissé messzebbre hatolok. Ugyanezeket az érzékelőket, periszkópokat és lehallgatókat fogom elhelyezni a tenger fölé emelkedő legmagasabb hegycsúcsra, amelyen túl az emberek tartózkodnak. Idegenek megjelenéséről, ha valamilyen rendkívüli véletlen folytán odajutna valaki, informálnak majd az itt, az óceán közelében a homokba rejtett jelzőberendezések. Arról, hogy mit csinálnak az emberek, tudomást szerzek a készülékektől, amelyeknek biztosítom a közvetlen megfigyelést. A beltenger a hegyeken túl, légvonalban alig kétszáz kilométernyire volt. Még azt is tudni fogom, ha valamelyikük tüsszent, nem beszélve a gépek indulásáról vagy az őrjáratokról, amelyek közül bármelyik választhatja az én rakétám irányát. Annál inkább, mert a terület, amelyen a furcsa jelenségeket tapasztalták, szintén felkeltette érdeklődésüket. Ez nem volt kellemes körülmény, de hát nem akadályozhattuk meg őket abban, hogy mozogjanak a kutatott területen, legalábbis egyelőre nem.

Napkeltéig, amely az óceán fölött következett be, s a nap azonnal magasra emelkedett az égbolton, a dűnéken őrködtem, de semmi sem történt, ami figyelmemet felkeltette volna. Visszatértem a rakétához, ettem valamit, ezután néhány órát a térképek fölött töltöttem, miközben a komputer hangszórója az adatokat ismételgette. A lehallgatáshoz még túl korán volt. Holnap tevékenyebb nap vár rám. Holnap már tudni fogom, miről beszélnek a tudósok, akik oly messze és egyúttal oly közel dolgoznak, ha számításba vesszük a megtett utat, amin ide jutottunk.

Átnéztem a bolygón tapasztalt rejtélyes jelenségek jegyzékét, ellenőriztem a homokba rejtett műszerek programját, és lefeküdtem aludni.

Egy órával napnyugta előtt ébredtem. Egyetlen pillantás a mutatókra elegendő volt ahhoz, hogy meggyőződjem: semmi különös nem történt. Egyébként ha az űrhajóhoz valamilyen szokatlan jelzések érkeznek, a komputer azonnal felébresztett volna. Összeköttetésbe léptem Bess-szel, ahogy gondolatban neveztem az egész holdat, amelyen az NVÜ elhelyezte állomását, és közöltem vele terveimet. Csendben hallgatott végig, és egyetértőén hümmögött. Semmi közölnivalója nem volt. Én pedig inkább meg sem kérdeztem, hogy Weyth velük van-e még, vagy már a kozmoszban. És hogy az utóbbi esetén van-e vele rádió-összeköttetésük.

Húsz perccel később úton voltam. Ezúttal az Ügynökség specialitását, a Janust választottam. Ez a klasszikus nevű jármű igazából viszonylag lassú, viszont rendkívül sokoldalú volt. Tudott közlekedni szárazföldön, levegőben, képes volt vízen és víz alatt haladni, de szükség esetén a talaj felső rétegébe is behatolt. Az utóbbi főleg olyankor volt fontos, ha a vezető az annihilátorhoz volt kénytelen nyúlni. Igazából ilyen esetről még nem hallottam, természetesen a gyakorlótéren kívül, de ennek nem volt jelentősége. Ha egyszer létezett az NVÜ, tökéletesen kellett működnie, azaz lenni kellett tökéletesen pusztító fegyverének.

Amikor befejeztem a munkát a legmagasabb csúcs alatt néhány méterre levő sziklás nyeregben, elérkezett a helyi idő szerinti éjfél. Bekapcsoltam a lehallgatót, és kihallgattam két tudóst, akik bizonyára alvó társaik közvetlen közelében folytattak halk beszélgetést. Egyikük Warda volt. A másik hangot nem ismertem fel. Bizonyára olyan tudósé volt, aki régebben tartózkodott a Pettyn, mint az én útitársaim. Fényes körökről beszéltek, amelyeket az előző este pillantott meg valamilyen Sem délkeleti irányban. Cigarettából fújt füstkarikákhoz hasonlították. Azzal a különbséggel, hogy ez a füst csillogó narancsszínben égett, amely azután kékre változott. A Kapcsolat szó egyszer sem merült fel, a beszélgetés hangsúlyából azonban érezni lehetett, hogy csak ez jár a fejükben.

Vállat vontam, és visszatértem Janusom kabinjába. Nem kis gondot jelentett, mire vissza tudtam térni a sík terepre. Zord hegyek voltak, kicsipkézettek, a jármű nehezen tudta tartani a magasságot a sziklatűk fölött, némelyiket a másodperc utolsó töredékében kerülte csak ki.

Már a sivatag felé vezető enyhe lejtőn haladtam, amikor a látóhatáron a tartózkodási helyemtől az óceán partján nyugvó űrhajóhoz vezető egyenes meghosszabbításában, valami olyasmit pillantottam meg az égbolton, amit az első látásra sarki fénynek véltem. Hanem még senki sem látott olyan-sarki fényt, amely egy óriási reflektor vetítette nagy árnyékfoltként jelent volna meg az egyenletesen fénylő éjszakai égbolton. A következő pillanatban az eget arányló kékség öntötte el, a jelenség függőleges kör alakját vette fel, amely csak felső felét emelte ki az óceánból. Ennek a félkörnek a felületén sötétebb alakok helyezkedtek el. Egy idő után némileg karcsú, bár szokatlanul felnagyított rakétatestet pillantottam meg, ugyanolyat, mint amilyennel ideérkeztem.

Ugyanebben a pillanatban meghallottam a rádióapparátus figyelmeztető jelzését. Bekapcsoltam a lehallgatót, és ellenőriztem az összeköttetést a berendezéssel, amelyet a landolás helyén helyeztem el. Az azonban hallgatott, mintha mi sem történt volna. Ez ugyancsak furcsa volt, hiszen a – szinte az ég zenitjéig emelkedő – jelenség méretei kizárták annak lehetőségét, hogy a parton elhelyezett érzékelők fel ne fogták volna őket.

Sietni kezdtem. A törzs alól felhallatszott a teljes erővel működő motorok sivítása. Ennek ellenére sebességem nem volt nagyobb óránként száznál. Ez volt járművem teljesítőképességének felső határa. Rádióközpontom továbbra is jelzett, akkor azonban már tudtam, hogy csak Bess akarja megkérdezni, mi újság. Kapcsolatba léptem vele, és rövid jelentést tettem. Szó nélkül végighallgatott, azután megkérdezte, mit csinálnak a régészek. Amikor elmondtam, hogy alszanak, és csak kettőjüknek támadt kedve éjszakai beszélgetésre, azt mormogta, hogy így is kell lennie, és kikapcsolta a készülékét.

A fényes félkör süllyedni kezdett, és lassan eltűnt az óceánban. A rajta kirajzolódó árnyak fokozatosan mozdulatlanná váltak, miközben egyre kisebbek lettek. Továbbra is úgy véltem, hogy űrhajó körvonalait látom, körülötte pedig mintha egy igen lassan működő óriási légcsavar árnyai jelentek volna meg. A légcsavar tükrökből állt, mert a part fölötti égbolton egyszerre táncba kezdtek a hol itt, hol ott felbukkanó visszfények. Félúton voltam.a hegyek és az űrhajó között, amikor az egész látvány a másodperc törtrésze alatt eltűnt, akár a lekapcsolt lámpa fénye. A holdfényes éjszaka és a csillagok maradtak csupán. Ennek ellenére nem csökkentettem a jármű sebességét. Beirányoztam a fegyvereket, és kényelmesen elhelyezkedtem a fotelban. Betápláltam a komputerbe az irányt, amelyben fellépett az első “rejtélyes jelenség”, amellyel a Pettyn találkoztam, valamint a saját következtetéseimet. Ebből’nem volt sok. Meghallottam az adó zörejét, ahogy a szalagot továbbította jóval azután, hogy én már befejeztem vele a munkát. Ez azt jelentette, hogy a parton elhelyezett űrhajó komputere kiegészítő magyarázatot kért az én információs berendezésemtől. Vagyis a járművemből érkezett hírek újdonságokat jelentettek számára. Tehát nem a rádió-összeköttetés működött hibásan. Egyszerűen a landolás helyén hagyott érzékelők csakugyan semmit sem fogtak fel. Furcsa. Igen, nagyon furcsa. Hiszen az optikai jelenségek ugyanolyan információk, mint a hangok, a szavak vagy egyáltalán bármilyen mozdulat. A jelenséget, amelynek tanúja voltam, legjobban a hegyek és az óceán közötti sivatag felől lehetett megfigyelni, ellenben ha valaki a parton állt, nem vehette észre. Vajon tényleg így volt, vagy csak az ismeretlen forrásból származó fény sugárzásának véletlen játékáról volt szó? A választól bizonyára nem kevés függött. Egyelőre azonban túl korai lett volna bármilyen választ is adni.

Az űrhajóig vezető további utat már különösebb érzelmek nélkül tettem meg. Mindenesetre ellenőriztem az őrautoma-ták memóriaegységét és persze a dűnéken elhelyezett érzékelő berendezéseket is. Semmilyen szokatlan jelenséget nem regisztráltak. Ismét az űrhajó komputeréhez mentem, és a napkeltéig hátralevő két órát a vezérlőpultnál töltöttem. Végül a tudósokra gondolva legyintettem egyet, csak kibírnak még egy napot a “felügyeletem” nélkül, és elaludtam.

A komputer riadójelzése ébresztett. Felugrottam, és az ablakhoz rohantam. Kint már sötét volt. Lenyomtam a regisztráló berendezés billentyűjét, hogy visszaforgassa a feljegyzéseket, és kapkodva bújtam be a szkafanderembe. Villámgyorsan begombolkoztam, ellenőriztem a mutatókat, és előkészítettem a védőfegyvereket. Csak ezután riasztottam Besst, egyúttal ellenőriztem az őrautomatákat, és bekapcsoltam a memóriaegységüket, hogy szinkronban kövessék az eseményeket. Ugyanebben a pillanatban az űrhajó ablakain és védőernyőin kísérteties fény villant át. Azonnal követte a dörrenés, amelyre az űrhajó falai sivító hangon rezonáltak. Amint visszanyertem látásomat, első gondolatom az volt, hogy a rögtönzött bázisomat védő erőtérben valamilyen rés keletkezhetett. Azonnal ellenőriztem, de valamennyi mutató mozdulatlanul állt a helyén. A riadójel elhallgatott. Újabb villanás vakított el, utána olyan robaj rázta meg az űrhajót, mintha a hegyek omlottak volna le. Azután még egy villanás. Gépiesen rácsúsztattam a képernyőre a napellenzőt, és ekkor végre rájöttem, hogy egyszerűen vihar tombol.

Ameddig a szem ellátott, az égbolt tűzben égett. Égzengés és villámlás váltakozott, az égboltot újra meg újra fény öntötte el, és úgy látszott, hogy az egész féltekét elárasztják a villanások. Nem az a közönséges, helyi vihar volt, amilyet az ember a Földön megkönnyebbült sóhajtással szokott fogadni.

A riadó jelzése még egyszer előbukott a hangszórókból, néhány másodpercig remegett a levegőben, azután elhallgatott. Mi az ördög?! Hiszen az őrautomaták nem reagálnak a viharra, bármilyen hatalmas is...

Zúgást hallottam, amely még az űrhajó falain is áthatolt, végül pedig kisebb rakéta starthangjához hasonló éles fütyölést. Rögtön ezután a fütyölés elhalt, és hátborzongató bugásba ment át. Ugyanekkor a műszerek mutatói kilendültek a helyükből. A helyzet kezdett komollyá válni. Valaki vagy valami át akart hatolni az űrhajót körülvevő erőtéren ...

Az őrjöngő vihartól felkorbácsolt óceánra gondoltam, és ellenőriztem az összeköttetést a dűne lejtőjén elrejtett berendezésekkel. Jó magasan voltak, hogy felülmaradjanak a hullámzás szintjén... persze, már amilyen hullámokra gondolhattam. Ekkora viharra nem számítottam...

A berendezések azonban rendben voltak. A kisülések közötti szünet villanásnyi ideje alatt megpróbáltam kikémlelni valamit a kamerák objektívjein át, a képernyőkön, azután szabad szemmel. Hiába. A reflektorokat mindamellett inkább nem kapcsoltam be. Ameddig csak lehet, nem pocsékolom el azt a munkát, amit rögtönzött bázisom álcázására fordítottam.

Egyszerre csönd lett. Az utolsó ágas-bogas villám egy pillanatra összemosta szemem előtt a világot, azután lassanként kezdett eloszlani a homály. Az égbolt és a környék feketéből sötétkékre változott, azután szürke lett, végül észrevettem a dűnék körvonalait, a háborgó óceánt, saját automatáimat, a sekély szurdok oldalait, amelyben tartózkodtam. Csak ekkor vetettem egy pillantást az órámra, és rájöttem, hogy mégsem aludtam át, mint korábban, az egész napot. A vihar hozta meg csupán a korai estét ennek az ide-gen világnak.

Amikor jól kivilágosodott, elhatároztam, hogy kimegyek. Az erőteret stimuláló aggregátorok már a szokott teljesítménnyel dolgoztak, valamennyi berendezés normálisan működött, összeköttetésemet Bess-szel, valamint saját automatáimmal semmi sem akadályozta, egyszóval olyan volt az egész, mint egy pásztorköltemény. Mindenesetre magammal vittem a Janust, rádióval irányítottam, úgy tíz méteres távolságban a hátam mögött.

Nem mentem messzire. Amint elhagytam a védett sávot, lábam valamilyen kocsonyás anyagba süppedt, mintha a vihar a tengerből messze a szárazföldre medúzák milliárdjait vetette volna ki. Körülnéztem. Ameddig a szem ellátott, mindent legalább méteres rétegben ez a gusztustalan kocsonya borított. Megértettem, miért kellett több energia az automaták számára, mint általában. A felhasznált energiamenynyiség valószínűleg egy bizonyos pillanatban átlépte a feltételezett határt, ha a komputer riadót rendelt el.

Álltam néhány percig, figyeltem azt a helyet, ahol lábam eltűnt a szem elől, belemerülve az égből pottyant kocsonyás anyagba, ezután visszafordultam, és megkönnyebbülten léptem ki a száraz talajra. Az automatáknak parancsot adtam, hogy elemezzék ki a talajt borító valamit, és büszkeséggel vettem tudomásul, hogy valóban leginkább kocsonyához hasonló anyaggal van dolgom. Ekkor jutott eszembe, hogy réges-régen írtak már úgynevezett gömbvillámokról, ahogy akkor nevezték e jelenségeket, és hogy ezek hatalmas jégdarabok, halott állatok vagy éppen kocsonyás anyag földre hullásával jártak. Amennyiben a szemem előtt fekvő valaminek a magyarázata valóban olyan egyszerű, mint ama jelenségeknek, akkor nem volt mit problémáznom. Ez persze nem változtatott azon a tényen, hogy a talajt borító kocsonyás valami a lehető legundorítóbb volt a számomra. Szerencsére szó szerint az ember szeme láttára olvadt el, akár a forró homokra szórt hó, és gyorsan beszívódott a földbe. Nem telt bele tizenöt perc, és a táj felöltötte megszokott külsejét. A kocsonyával borított növényzet megpihent, és ismét felvette állati szőrméhez hasonló alakját.

Visszatértem az űrhajóra, a vizsgálati eredményeket betápláltam a memóriaegységbe, és az egészet megfelelő csomagolásban elküldtem Bessnek. Választ nem vártam, és igazam is volt. Ugyan, egy közönséges vihar.

Már nem feküdtem le. Megettem egy koncentrátumkoc-kát, kávét ittam, és leültem a vezérlőpult mögé. Fejemre tettem a hallgatót, hogy kapcsolatban legyek “őröm” jelzőberendezésével, és bekapcsoltam a hegyekben elhelyezett lehallgatókat.

Csönd ütötte meg a fülemet. Ellenőriztem a rádió-össze-kö^ttetést, a vonalak azonban rendben voltak. Mi történhetett? Elaludtak? Elöntötte őket a vihar? Biztosan már nem egy ilyent átéltek itt az állomásukon. Sétálni mentek? Mindnyájan?

Átprogramoztam a rádióközpontot, és kerestettem őket valamennyi frekvencián. Egyúttal kiiktattam az irányblokádot. Ebben a pillanatban meghallottam őket. Berendezéseink villámgyorsan működnek. Mire eljutott hozzám szavaik, helyesebben kiáltásaik értelme, tudtam, hogy a beltenger innenső partján vannak, és már átlépték a hegyek vonulatát. Ami azt jelentette, hogy az én sivatagomban voltak, azaz nagyon közel. Nem felém közeledtek, hanem kissé keletebbre. Egyenesen a bolygó legnagyobb víz nélküli területére tartottak, mint amilyen egykor a Szahara volt nálunk.

De ez lett volna csak a legkevesebb. Mikor megértettem, mit kiáltoznak, rögtön végigfutott hátamon a hideg. Nem nagyon tévedtem. Alighanem mindnyájan elhagyták a bázist. Legalábbis a központi állomást, amely a legnagyobb energiafejlesztőkkel rendelkezett és mindazzal, amire a bolygón ideiglenesen berendezkedett embereknek a leginkább szükségük volt. És ezt olyan körülmények között hagyták el, amelyek iránt nem maradhattam közömbös.

– Hol vagy?! – hangzott a hangszóróban egy lázas, elcsukló férfihang. – Nem hallom! Beccari! Beccari!

– Nem hallom őt – felelte a másik hang, amelyet mennydörgéshez hasonló robaj kísért. – Már néhány perce megszűnt az összeköttetésem vele! Látsz valamit, Monk?

– Ki beszél? – hangzott a harmadik hang, de olyan tisztán és annyira közelről, hogy összerázkódtam. – Itt Beccari. Itt Beccari. Sem, Monk, miért nem feleltek ? Hol vagytok...

Csattanások. Kis ideig csak zörejeket hallottam meg zűrzavaros hangokat, mintha a holdon levő lehallgató kabinban figyelném a csillagok jelzéseit.

– Betájoltad az adatokat? – kérdezte egy férfi, akinek legelőször hallottam a hangját. – Hallod, Monk, halló?!

– Itt vagyok, Sem. Miről van szó?

– Ismerted Beccari adatait? Ahol utoljára hallottad.

– Itt Beccari. Itt Beccari. Miért nem válaszoltok ?...

– ... és szélességi kör. Legalább harminc kilométer – annak hangja volt, akit Monknak neveztek. – Teljes sebességgel megyek oda. Megadjam az irányt?

– Itt Beccari – a beszélő hangja a skála legfelső szintjére emelkedett. – Látom az objektumot! Idehallgassatok! Látom az objektumot! Óriási...

– Monk, Monk...

Nem késlekedhettem. Már eleget tudtam. Az egyetlen “objektum” szó többet mondott számomra, mint -bármilyen, már lehallgatott beszélgetés. Nem volt vesztegetni való időm. Számítani lehetett erre. Valamit észrevettek. Észrevették, és útnak eredtek, ahányan voltak, s a bázist otthagyták az automatákra... amelyek egyáltalán nem az NVÜ instrukcióinak megfelelően voltak beprogramozva...

Egy perccel később már a Janusban ültem. Odaérek. Oda kell érnem. Komputerem jól láthatóan mutatta a képernyőn az utat, amelyen járműveik haladtak. Négy jármű volt. Hármat hallottam. Köztük az egyiknek, amelyikben Beccari ült a rádió mellett, nem volt összeköttetése a többivel. Közelebb voltam ahhoz a ponthoz, amely felé haladtak. Elvágom az útjukat. Visszatartom őket, ha a szükség úgy hozza, vagy legalábbis a közelben leszek arra az esetre, ha az, amit Beccari “látott”, ezúttal nem optikai csalódás...

– Monk, Monk! – recsegte a hangszóró. Az űrhajó berendezése közvetlenül járművem kabinjába kapcsolta a lehallgatót. – Monk – hallatszott még egyszer. Csönd.

Ránéztem a mutatóra. Gyorsabban már nem tudtam. Még jó, hogy ez az egész móka most zajlik, s nem a vihar idején. Kétlem, hogy kihozhattam volna a normális sebességet a kocsonyás süppedek fölött.

– Előttem van – hallatszik tisztán Beccari hangja. – Lassítok. Látom a korongot... pontosabban kupolát... kö-nyörgök, szólaljatok meg. Halló, Monk! Halló, Sem... mit...

A hang hirtelen félbeszakadt. Ismét ösztönösen a mutatóra tévedt a tekintetem. Ördög vigye el azokat, az Akadémián. Akármilyen biztos is legyen egy fegyver, a megfelelő sebesség hiányában igazán mulatságos helyzeteket okozhat. .. csak nehogy tragédiához vezessen. Több száz éve tökéletesítette a fegyverzetet az NVÜ, várva a pillanatot, amikor majd alkalmazni kell. Amikor egyáltalán alkalmazni lehet. Ha éppen most jött el az a pillanat, ha az az alak tényleg látta őket maga előtt, és ha én nem érnék oda... ez az évszázadok óta első alkalom, ez az egyetlenegy...

– Nem bírom. – Beccari hangja izgatott volt, és valahogy megváltozott, de azért továbbra is úgy hangzott, mintha mellettem ülne, a szomszéd fotelban. – A motorok felmondják a szolgálatot. Ide figyeljetek, vigyázzatok... itt valamilyen erőtér van... látom őket, ó, látom őket!... Hallgatás.

– Itt Monk, hallasz engem, Sem?

– Minden rendben, Monk. Addig a helyig, ahol utoljára rádió-összeköttetésben voltál Beccarival, már csak úgy öt kilométer van hátra. Mindjárt bekapcsolom a keresőt. Hisz itt kell lennie. Mekkora a sebességed?

– Több mint kétszáz. Monk, néhány perc múlva utolérlek. Már látom a motor füstjét. Talán lassítani kéne, nehogy szem elől tévesszük Beccarit? Hátha defektet kapott?

– Nincs semmi baja, de azok... azaz azt hiszem, először ellenőrizni kellene...

Nos, ez az. Ember? Legelőször meg kell próbálni, hátha beszélni lehet az idegenekkel. Ha csakugyan idegenek, először az emberiség történetében, idegenek, akik megállították Beccari járművét. Az ördögbe is, mi történhetett a rádióval?

Öt kilométernél is kevesebb maradt hátra. Olyan közel voltam, hogy igazából meg kellene állnom, ha nem akarom leleplezni magamat. De hát nemcsak azért jöttem ide, hogy bujkáljak az emberek elől. És azonkívül ha sikerül előttük odaérnem, és ha véletlenül ezek az idegenek ugyanolyan szőrösek lennének, mint én, akkor lehet, hogy engem, ebben a mostani külsőmben, átengednének az automatáik. Persze kénytelen leszek kiszállni a Janusból... igaz. Hiszen nem mutatkozhatom az emberek előtt.

Ebben a pillanatban, nem messze tőlem, sárgás fényt vettem észre, és tudtam, hogy a tudósok egyik járműve felé közeledem, amelyek az idegen civilizációval való találkozásra siettek. Balra néztem, és majdnem az első jármű közvetlen közelében ugyanolyan fényt pillantottam meg. Valójában legalább másfél kilométer választotta el őket, csak az én perspektívámból nézve rövidült meg a távolságuk. De rögtön utána még valamit észrevettem. Mintha hirtelen még egy nap kelt volna föl. A látóhatár egy részét fény árasztotta el, előbb narancsszínű volt, azután hamarosan sötét ibolyaszínűvé változott. Közben ez a nap a föld fölé emelkedett. Egy vagy két másodpercre mozdulatlanná vált, azután eltűnt. Nem úgy hunyt ki, mint a láng, nem kisebbedéit a távolsággal, hanem egyszerűen eltűnt. Ugyanebben a percben szólalt meg Beccari hangja:

– Elrepültek! Elrepültek! A férte egye meg ezt a rádiót!...

– Beccari? – hallatszott Monk izgatott hangja.

– Beccari?! – csatlakozott hozzá Sem kiáltása.

– Mi történt? – kérdezte a negyedik, akinek most hallottam először a hangját. Tehát együtt vannak. Legalábbis eny-nyien. Szerencsére nem értek oda. Vagy megakadályozták, hogy odaérjenek. Számomra egyre megy.

Megálltam. Kissé talán túl gyorsan fékeztem, de hát most csak egyetlen gondom volt: nehogy észrevegyenek. Nem az idegenek. Az emberek.

– Mi történt veled? – érdeklődött Monk.

– Nem tudom – válaszolta Beccari.

– Nem tudom – ismételte visszhangként a negyedik, aki nyilván azt hitte, neki szólt a kérdés.

– Elvesztettem az összeköttetést – folytatta Beccari –, azután felmondták a szolgálatot a motorok és az egész berendezés. Hogyhogy nem értetek utol, hisz alig néhány perccel előttetek érkeztem! Láttam őket, értitek ?! Láttam!

– Várj, mindjárt ott leszek! – szólalt meg izgatottan Sem.

– Hol várjak? – érdeklődött az a hang,-amelyről még mindig nem tudtam, kié.

– Beccari – szólt Monk –, lőj fel egy jelzőt. Ott találkozzunk, ahová leesik. Azután együtt átkutatjuk azt a helyet...

Végre egy értelmes ötlet. Legalábbis az ő szemszögükből. Én mind a négyüket az ördögbe küldeném. Most aztán várhatok, amíg telebeszélik egymás fejét, és átkutatnak mindent azon a területen, ahol láttak vagy látni véltek valamit. Várok, mit tehetek mást! Végül is van benne gyakorlatom...

– Nem, nem láttam, hogy lett volna ott valaki – magyarázta Beccari. – Csak olyan óriási... nem tudom, hogy nevezzem. .. na, legyen kúpszerűség... mellette pedig néhány kisebb, laposabb. Start előtt a nagyobbik beszippantotta a kisebbeket. Fogalmam sincs, mit csináltak ott... ha egyszer nem akartak találkozni velünk. Észre kellett venniük engem... a berendezéseik kikapcsolták a motorjaimat... hacsak nem véletlen volt.

Véletlen. Nem, hát ezek tényleg olyanok, mint a gyerekek. Az idegenek? Lehet, hogy a viharral jöttek, mint az a kocsonya. Vagy éppen az vette föl az űrhajó alakját.

Eszembe jutott a rakétaárny, amelyet tegnap éjjel láttam meg a furcsán kivilágosodott égen, ami után megjelent előttem annak a látomásszerű napnak a képe, itt, a szemem előtt, s tovább már nem hitettem el magammal, hogy jól szórakozom.

Beccari hangjából, amikor az idegenek barátságtalanságát ecsetelgette, hogy tudniillik nem engedték magukhoz, olyan fájdalom érződött, mintha egyszerre az egész családját veszítette volna el. így tűnődtem, s ekkor rádöbbentem, hogy nagyon messze vagyok a Földtől. A Földtől, ahol...

Tán már feltétel nélkül az NVÜ-höz tartozom?

Összehúztam magamat. Fájdalom? Kinek a fájdalma? Ugyan, különféle fájdalmak léteznek. És különféle gondolatok jutnak az ember eszébe, még akkor is, amikor kizárólag az a küldetés köti le, amelyet végre kell hajtania.

Nincs jelentősége. Amit ők sajnálhattak, az nekem megmentés volt. Nem kellett megvédenem őket, fegyvert fogva az idegen civilizációra. Nem kellett megakadályoznom, hogy kapcsolatba lépjenek olyan lényekkel, akiket mi még nem ellenőriztünk. Nem kellett felfednem magamat az emberek előtt. Szó se róla, szerencsém volt. Legalábbis ezúttal.

Körülbelül ötszáz métert hátráltam, hogy szabaddá tegyem a kutatáshoz a területet, amelyet véleményük szerint idegenek lába érintett, azután behúztam az antennáimat. Nem akartam az ördögöt kísérteni. Akármelyikük felfedezhetne. Nem. Behúzom az érzékelőket, és bezárkózom a Janusba, akár a csiga a házába. Végül is unatkoznak. Itt töltöm az éjszakát, és hajnalban, ha már nem lesznek itt, én is elmegyek megnézni azt a helyet. Mindenképpen ezt kell tennem.