Messier 13

III.

Nem tudom, hogy vajon a néhány kilométeres körben találtam volna-e akár egy négyzetcentimétert is, amelyet nem forgattak fel járműveik kerekei. A járművek kerekei és lánctalpai után maradt árkokban csizmanyomok sorakoztak, a sivatag vöröses porában látni lehetett a mérőkészülékek állványai után visszamaradt bemélyedéseket, és kicsi, fúrt lyukakat, nyilván ellenőrizték, hogy az idegenek nem kerestek-e valamit a föld alatt. Egyszóval a terep ideális volt annak a számára, aki meg akarta találni az ismeretlen formájú és méretű nyomait azoknak a lényeknek, amelyekről nem is tudja, hogy tényleg megfordultak-e azon a helyen.

Ennek az egész labirintusnak a közepén egy nagyjából kétszáz méteres sugarú jól letaposott kört lehetett látni. Úgy látszott, hogy a homok itt kissé sötétebb, bár ez optikai csalódás is lehetett. A sugárzás erőssége némileg növekedett, ezt azonban a homokréteg alatti geológiai formációk is okozhatták. Nem is álmodhattam olyasmiről, hogy az idegenektől “ott felejtett” tárgyat találhatnék. Azaz, meggyőződésem, pontosabban annak hiánya, amellyel hajnalban a kutatáshoz hozzáfogtam, megalapozottnak bizonyult.

Már visszatérőben beszélgettem Bess-szel. Beszélgettem, mert ezúttal kevésbé volt szűkszavú. Megígérte, hogy miután analizálták az adatokat, amelyeket komputerem továbbított az állomásra, majd ismét kapcsolatba lépnek velem. Ha ugyanis az idegenek jelenlétéről valami más is tanúskodna, mint az eső helyett hullott kocsonyás anyag és a vihar előidézte optikai jelenségek, akkor az NVÜ kénytelen lesz hivatalosan is beavatkozni. Rögtön elképzeltem ezt a “beavatkozást” és a módszert, ahogyan majd végrehajtják. Még azt is megkockáztathattam, hogy tudom, ki avatkozna be, ha erre sor kerülne. A kérdés csupán az, hogy milyen külsővel.

Visszaérkezésem után még egyszer ellenőriztem, pillanatról pillanatra, az adatokat, amelyeket berendezésem az utóbbi néhány óra folyamán továbbított a komputer gyűjtőközpontjába. Nem, nem hagytam figyelmen kívül semmit sem. Tehát tovább kell várakoznom.

Ledobtam a szkafandert és a kezeslábast, kikapcsoltam a hangszórókat, de meghagytam az összeköttetést az automatákkal, és a fürdőszobába mentem. Sokáig álltam a tisztító gázsugár alatt, s közben egy igazi tengeri fürdésre gondoltam. Ezután ruhátlanul tértem vissza a kabinba, és elnyújtóztam a fotelban. Nem sokáig maradtam ebben a helyzetben. Mit nem adnék, ha láthatnám ezeknek a torzonborz alakoknak az ágyát. Valahogy mégiscsak el kellett helyezniük azokat a púpokat. Feltéve, hogy nem állva alszanak.

Felálltam, és önkéntelenül alaposan szemügyre vettem kezemet, lábamat, szőrös hasamat és azokat a hülye mellső nyúlványokat. Voltaképpen kit kell ezzel becsapnom? Vagy talán csupán szórakozásnak kell tekintenem átváltozásomat? Az NVÜ űrhajóinak kabinjaiban nincs tükör. Kozmetikázással a korrekciós és diagnosztikai berendezés foglalkozik. Az pedig kifogástalanul működik, mintha mi sem történt volna. Azt mindenesetre nem sikerült becsapnom, továbbra is emberként tartott számon. Már csak az hiányzott, hogy míg én a Pettyn töltöm az időt, a “specialistáink” elhagyják a holdon levő állomást, és eltávozzanak, teszem azt, a szomszédos galaktika túlsó végére. Akkor így, ezzel a külsővel kellene a Földre utaznom. Az aztán jó buli lenne. Persze lehet, hogy nem is nekem, különben sem szép dolog, ha az ember csak magára gondol.

Felöltöztem, elővettem a légpárnás járművet, és elrepültem az óceán irányába. Eleinte a parttal párhuzamosan haladtam, azután délnyugati irányba fordultam. Mindenféle hátsó szándék nélkül indultam arrafelé, ahol azok a furcsa árnyak jelentkeztek, a hasonlóan szokatlanul fényes éjszakai égbolton.

A parttól hat kilométerre kikapcsoltam a motorokat, és a hullámokra ereszkedtem. Megérintettem az irányítópult egyik billentyűjét. A körbeüvegezett kabin falai hangtalanul tűntek el a törzsben. Levettem a sisakomat, és mélyet lélegeztem. A szelet alig lehetett érezni. Az óceán hatalmas hullámai lassan ringatták apró járművemet, könnyedén felemelték, azután elengedték, szinte idegnyugtató kezelésben részesítettek. A levegőben nehezen meghatározható illat áradt szét, fanyar volt és ugyanakkor napillatú, földi gyümölcs illatára emlékeztetett, de sehogy sem tudtam rájönni, melyikére. Mindenesetre nem a vizeink szaga volt, még csak nem is hasonlított ahhoz. Friss volt, és könnyedén hatolt a tüdőmbe, amely akaratom ellenére kitágult befogadására. Behunytam a szememet, és néhány percig hagytam, hogy a levegő és a hullámok ringassanak. Végül a kabint be sem csukva indítottam be a motorokat, és lassan folytatni kezdtem utamat az addigi irányban.

Körülbelül egy órával napnyugta előtt jöttem rá, hogy eléggé eltávolodtam a parttól és bázisomtól. Megálltam. Ellenőriztem a rádiókapcsolatot, kiegészítettem az érzékelők programját, azután közöltem Bess-szel, hol vagyok. Ahogy a rögtönzött számításokból kiderült, nagyjából azon a helyen voltam, amely fölött észrevettem azt a valamit, amit esetleg egy űrhajó körvonalainak lehetett gondolni.

Gyorsan besötétedett, mint mindenütt a trópusokon. A miénknél kicsit nagyobb méretű nap, amely némileg fényesebb is volt, és kékes árnyalatban játszott, megérintette a látóhatár szélét, azután egy pillanat alatt eltűnt. Ma a hold csak félórával később kel, így azonnal sötét lett, mintha az eget sűrű fekete felhők borították volna.

Nem a legnagyobb lelkesedéssel dugtam bele fejemet az alaktalan sisakba, amelyet megváltoztatott fejformámra készítettek. A kabint azonban még mindig nem csuktam be. Langyos volt az éjszaka, a víz felől érkező hűvösség kellemesen érintett. Idegenek vagy nem idegenek, a romok, a felelőtlen tudósok – ez csak egyik oldala az éremnek. A másik maga a bolygó. Tényleg nehezen lehetne elképzelni alkalmasabb helyet a szabadság eltöltésére. A csönd szinte kiáltó. Több száz kilométerre egy lélek sincs. A víz szinte hívogató. A zöld szárazföld várhegyeivel, folyóival és sivatagjaival és persze a furcsa, elhagyott épületekkel, amelyeket még nem látott emberi szem. A mi szabadságunk. Ha Annát elhozhatnám ide...

Önkéntelenül felegyenesedtem. Meg kell hallgatnom, miről beszélnek a tudósok – suhant át rajtam a gondolat. Bizonyára nem alszanak, és talán egyhamar nem is alszanak el ezen az éjszakán. Ülnek a homok fölött, amelyet a sivatagból hoztak le, ahol az “idegenek” nem akartak velük találkozni, most pedig felelevenítik az elmúlt nap élményeit.

Annyi bizonyos, hogy semmit sem tudok meg tőlük. Hacsak eszükbe nem jutott, hogy újabb expedíciót indítsanak... ha valamit ismét észrevennének... Igen, elhanyagolom a kötelességeimet.

Bekapcsoltam a lehallgatót s a következő néhány percben néma és láthatatlan tanúja lettem a Pettyn levő földi bázis életének. Ahogy elképzeltem, kizárólag az idegen jármű titokzatos megjelenéséről beszélgettek. Természetesen valamennyi anyaintézetüknek jelentést tettek, s amennyire tájékozódni tudtam, még nem kaptak választ, de utasítást sem. Egyikük sem tett említést az NVÜ-ről vagy legalábbis arról az esetleges kockázatról, amelyet az ismeretlen civilizáció jelentkezése okozhat a Mills-rendszer területén. Alighanem együtt voltak mindnyájan, azaz volt, aki erre az esetre elhagyta fiókállomását, hogy “kandalló mellett” tereferélhes-senek közösen, és ne rádión kelljen érintkezniük. Nekem mindenesetre kapóra jött. Legalább ma nem csinálnak semmiféle ostobaságot.

Kikapcsoltam a hangszórókat, és a kabint is becsuktam végre. Amikor páncélozott teteje bezárult a fejem fölött, akaratlanul felsóhajtottam. Hiába. Ilyen a munkánk.

Jelentkezett Bess, ahogy már magamban neveztem a holdat, ahol főnököm és a “specialisták” csoportja tartózkodott. Az ég és a tenger kivilágosodott. Az egyik kamera ob-jektívján keresztül már kiemelkedett a látóhatárból a partvonal. Egyre világosabb lett. Az óceán világoskék színt kezdett ölteni, mi az ördög...

Nem, ez nem a hold. A fotel támlája fölé emelkedtem, hogy a bombavető fogantyúja a kezem ügyében legyen. A kabinban már világos volt, mintha nem is a hold, hanem a nap jelent volna meg az égbolton. Hirtelen óriási szivárvány emelkedett fölém. Gépiesen beindítottam a motorokat, de még várakoztam. Közvetlen rádiókapcsolatba léptem a holdon levő állomással, de csöndben maradtam. Figyeltem.

Volt mit nézni. Körülöttem az óceánból hatalmas több kilométer átmérőjű fényoszlop emelkedett ki. Annak ellenére, hogy a fénycsík kellős közepén tartózkodtam – legalábbis én így véltem –, jól láttam a széleit, amelyeken túl a megszokott éjszaka honolt. Láttam a sötétkék égboltot, de még a hold tükröződését is a vízen. Itt ellenben a fény egyre növekedett és emelkedett fölfelé, hogy milyen magasra, azt nem tudtam megállapítani, egészen addig, amíg a magasban kezdett spirál alakot ölteni, és egyúttal a valódi szivárvány ívéhez hasonlóan bekanyarodni. Felidéztem azokat a fényjelenségeket, amelyeket a Sziámi-öbölben és egyéb helyeken lehet látni, az azonban semmi olyasmihez nem hasonlított, amiről a tankönyvek említést tesznek. A kabin üvege már kékes színben lángolt, amikor a környék hirtelen megváltoztatta a színét. A fényoszlop narancssárga színűvé változott, utána pedig sötétvörös lett, mintha tűz égett volna. Közben a fényoszlop spirálmozgása határozottan meggyorsult. Mintha egy gigantikus, forgó dugóhúzó tövében álltam volna, amelynek minden része más színben ragyogott. A szivárvány-ív növekedett, egészen addig, amíg a túlsó vége úgy háromnégy kilométer távolságban el nem érte az óceánt. Ekkor egyszerre elsötétedett, azután ismét fény villant fel, majd megint a söfét, azután fénysugár... Körös-körül lassú tempóban lüktetett minden, a színes, égő fénysugár hol megjelent, hol eltűnt, mintha egy napsugárcsóvát felbontó, körben forgó világítótoronynál álltam volna. Ez eltartott néhány percig, s egészen beleszédültem, azután ismét minden megváltozott. A fényoszlop lesüllyedt, összetekeredett, akár egy kígyó, és az óceán fölött hatalmas vízszintes kört alkotott. Elindultam, hogy a bűvös körbe kerüljek, ahol – legalábbis ahogy messziről láttam – a legközönségesebb éjszaka volt. Mégsem a megszokott éjszaka volt, amikor a vízszintes szivárvánnyal határolt körbe jutottam. Fent valóban a közönséges csillagos égbolt látszott, a víz felszíne azonban ugyanúgy lüktetve foszforeszkált, mint az a színes kígyó, amely engem gyűrűjébe fogott. Érzékelőim viszont hallgattak. A fény, annak jelenléte, a benne lejátszódó változások, a mozgás és a színek mit sem mondtak nekik. Ez volt az egészben a legmeglepőbb. És az igazat megvallva a legnyugtalanítóbb. Azt jelentette ugyanis, hogy olyan sugárzással van dolgom, amelyet sem a földi konstruktőrök, sem a “specialistáink” nem ismernek. Pedig az utóbbiak, legalábbis véleményük szerint, olyan új megbízható matematikai modelleket állítottak fel és tápláltak be az NVÜ eszközeibe, amelyek semmiképpen sem tévedhetnek. Ez a világ azonban kicsúszott a kezükből. Mit jelentett ez a tény számomra? Gyakorlatilag valószínűleg semmit. Csakhogy... minden; ami ismeretlen, veszélyes lehet. Ez volt az egyetlen következtetés, amely kötelezte a “Hármas”-okat.

Mégsem tudtam tenni semmit. Csak annyit, hogy figyelek, és arra számítok, hogy a komputerek analitikai készülékeibe táplált adatok majd közelebb visznek minket a rejtély megfejtéséhez. Tehát figyeltem. Még a napernyőket sem eresztettem le, bár a felvillanó és eltűnő színes fény fájdalmasan vágott a szemembe. Szerencsére már nem tartott sokáig. A vízszintes szivárvány hamarosan abbahagyta a tekergőzést, és mozdulatlanná vált. Egy pillanat múlva gyorsan kezdett kialudni. A kihunyó fény már nem lüktetett, mint az egyenletes lassúsággal körbeforgó világítótorony. A következő két perc elteltével a kifakult fénykorong a magasba emelkedett, először lassan, azután egyre gyorsabban, amíg fölöttem, a magasban jelentéktelen, fénylő füstkarikává nem változott. Egy pillanatig még mozdulatlan maradtam, az égre szegezett fejjel, mire megbizonyosodtam róla, hogy az égbolt tiszta, sötétkék, és hogy az egyetlen fényt, amely a szemembe sütött, a csillagoknak köszönhetem meg a Millsnek, amely megvilágítja a hold tányérját. Ekkor visszatértem a megszokott helyzetbe, becsuktam a szememet, és hosszabb ideig csukva tartottam, mélyeket lélegeztem, és semmire sem gondoltam. Amit láttam, nem volt csúnya. Sőt azt is mondhatnám, hogy ellenkezőleg. A festőket bizonyára mindenekelőtt a jelenség szépsége fogná meg. Én viszont nem voltam festő, a tudósokról pedig az NVÜ kategóriáiban kellett gondolkodnom. A nekem jutott szerep kizárta a jelenségek esztétikai behatárolását. Csupán úgy csoportosíthattam azokat, hogy ismertek-e, azaz veszélytelenek, vagy -ismeretlenek, s akkor tevékenységi területembe tartoznak. Nem várakoznom kellene, se nem nézelődnöm, hanem cselekednem. Csak próbálná valaki megmondani, mit tehettem volna kis idővel ezelőtt. Bess vagy valaki a bölcs tanácsadók közül. Semmi kifogásom nem lett volna, ha megpróbálják. Tudtam volna, mit válaszoljak nekik. Ezt egész biztosan tudtam volna. Mint ahogy viszont egyáltalán nem tudtam, mit tehetnek még azonkívül, hogy ott maradtam azon a helyen, amely fölött a Petty természete csupán maga erejéből vagy valakinek a segítségével színes karikákkal játszadozott.

Végül is három napja vagyok itt, és nem volt olyan éjszaka, hogy valami ne történt volna. Ha ez mindig így van, akkor igazán nem csoda, hogy azoknak ott a bázison, a hegyek és tenger mögött, működésbe lép a fantáziájuk. Főleg, ha az, amit legutóbb a sivatagban láttak, tényleg űrhajóra emlékeztetett...

Elindultam. Néhány percig haladtam előre, távolodva a parttól, azután megváltoztattam az irányt, és széles körívet kezdtem leírni. Ezen az éjszakán az óceán jelentős darabját vizsgáltam át, de nem találtam sem fénylő kört, sem szivárványt vagy rakéta árnyait és semmi olyasmit, ami felkeltette volna figyelmemet. Visszatérésem után meggyőződtem arról, hogy az őrautomaták sem regisztráltak semmiféle mozgást űrhajóm közelében. Ekkor még félórát szenteltem a komputernek, néhány szót közöltem Bess-szel, miután alighanem álmából keltettem fel, azután magam is elhelyezkedtem a fotelban. Ezúttal rögtön elaludtam. Még elöl és hátul levő púpom sem tudott ebben megakadályozni.

Amikor felébredtem, kint ismét éjszaka volt. Egy egész napot aludtam át. A komputer hagyott ilyen sokáig lustálkodni, mintha neki lett volna szüksége időre, hogy mindent feldolgozhasson, amit memóriaegységeibe betápláltam.

Előkészületekét tettem, hogy elhagyjam az űrhajót, azután leültem a vezérlőpult elé, és végighallgattam, amit berendezéseim a tudósok bázisáról közvetítettek. Néhány részleten csak átfutottam, egyetlen dolog volt fontos számomra: nem terveznek-e ismét valamilyen éjszakai csavargást. Szerencsére erről szó sem volt. Úgy látszik, visszatértek megszokott foglalatosságaikhoz, mindenesetre a beszélgetések legfőbb témája az újonnan feltárt építmény volt, amelynek alapjaiban egykor atomenergiával működő szerkezetet találtak. Igen, egy teljesen átlagos civilizáció lehetett, azoké a torzonborz alakoké, amennyiben tényleg ők tartózkodtak valaha a Pettyn.

Körülbelül kétszáz kilométerre az űrhajótól kénytelen voltam lassítani, itt ugyanis a sztyepp dimbes-dombos területbe ment át, amelyen egyre gyakrabban tűntek fel olyan fák, amelyek jóval inkább hasonlítottak a földi kaktuszokhoz, mintsem tölgyhöz, gesztenyéhez vagy fenyőfához. Bekanyarodtam és továbbhaladtam, állandóan a sivatag szélén, hogy minél nagyobb területet tarthassak megfigyelés alatt.

Három óra telt el azóta, hogy az űrhajót elhagytam. Éjfél közeledett. S hogy eddig semmi sem történt, lassanként az a meggyőződésem támadt, hogy ezt az éjszakát legalább nyugodtan tölthetem el. Tévedtem. Méghozzá alaposan. Még soha senki ekkorát nem tévedett.

Az egyik domb tetején egy pillanatra megálltam, és szétnéztem a hold fényében ragyogó sivatagon. Ezután különösebb megfontolás nélkül, inkább hogy az időt elüssem, semmint kötelességből, bekapcsoltam a bázist lehallgató berendezés hangszóróit. Bekapcsoltam, és az első pillanatban azt hittem, hogy valamiféle különös “időhurokba” kerültem, és ismét átélem az előző huszonnégy óra eseményeit. Ugyanazok a félbeszakított mondatok, kiáltások és hívások. Ugyanazok az időleges szünetek a tudósok rádió-összeköttetésében. Ugyanis megint külön voltak. És ismét felügyelet nélkül hagyták főbázisukat, s így nem használhatták energiakészleteit és berendezéseit. Szerencsére nem távoztak messzire. Ezúttal az állítólagos idegenek szinte az egyik kisebb tábor küszöbén szálltak le, megint a beltenger szélén, de nagyjából száz kilométerre keletre a központi bázistól. Csakhogy most, amint a “meglátogatott” állomáson tartózkodó emberek szóáradatából kiderült, a jövevények egyáltalán nem szándékoztak kereket oldani. A tudósok egymás után ismételgették, hogy hatalmas, csészealj formájú járművet látnak, amely vagy száz méterre áll a tengerparttól az ásatások közvetlen közelében. Mellette valamiféle apró, korong formájú, hermetikusan zárt tárgyak keringtek. Élőlényt nem láttak. Talán éppen ezért sikerült annyira megőrizniük józan eszüket, hogy ne hagyják el táborukat és ne repüljenek tárt karral a felé a valami felé, amit láttak. Ez azonban csekély vigasz.

Ránéztem a sebességmérőre, megvizsgáltam az irányt, és megmértem az időt. Hiába, akármit teszek, nem érek oda. Nem érhetek oda. Mit tesz az ember, ha olyasmit kell tennie, amire nem képes? Megkísérli a lehetetlent.

Űrhajómnak riadójelzést küldtem. Amikor a fedélzeti komputer jelezte a startkészséget, pontosan meghatároztam a leszállóhely koordinátáit, és leblokkoltam a feszültségmixert az irányító berendezéssel. Még némileg módosítanom kellett a programot, mert a komputer nem akarta megszakítani a védő erőteret, és nem akarta sorsára hagyni az őrautomatákat meg a part menti dűnékben elásott berendezéseket. Legkevesebb három másodpercet veszítettem ezzel. Egy pillanattal később a látóhatár szélén észrevettem az annihiláció villanását. Az űrhajó úgy startolt, mint a gyakorlótéren harci körülmények között. Az automatáimból csak szétömlött fémfoltok maradtak. Néhány másodperc múlva amorf fémdarabokká merevednek.

Sikerült megállítanom a rakétát, nem egészen egy kilométerre attól a dombtól, amelyen álltam. Ekkor bebiztosítottam az űrhajót, én pedig elrejtőztem, minden eshetőségre készen, a dombhajlatban. A komputer végrehajtotta a sebtében összeállított programot, mindenesetre számítani kellett mindenféle meglepetésre. Baj nélkül zajlott le a dolog. Meg sem vártam, hogy a sugárzás a megszokott szintre csökkenjen, átrepültem a megolvadt homok lángoló foltjai felett, és a továbbra is hermetikusan zárt kupola belsejéből parancsot adtam a főbejárat kinyitására. A liftet fél méterrel a föld felett állítottam meg, hogy megvédjem a fertőzött talajjal való közvetlen érintkezéstől, és felugrottam rá a motorház tetejéről, ahová közvetlenül a kabinból léptem ki. Az űrhajó felső részébe mentem, ellenőriztem a bejárat bezárását, s rögtön ezután kiadtam a startjelet. Lent szerencsétlen kis járművem semmivé lett, ezzel azonban nem törődtem. Még arra sem figyeltem, mi történik a tudósoknál. Nem volt időm, hogy a csevegéseikkel szórakozzam. Ha az idegenek tényleg elhatározták magukat arra, hogy fölveszik a kapcsolatot... különben minek szálltak volna le a tudósok orra előtt?

Elfeledkeztem az emberekről, legalábbis azokról, akik velem együtt voltak ezen az isten háta mögötti bolygón. Megfeledkeztem Bessről. Ebben a helyzetben nem számíthatott arra, hogy beszélgessek vele. Vizsgálja csak az adatokat, amelyeket a fedélzeti információs berendezés közvetít a számára. Ha nem alszik éppen. Bár a riadó biztosan talpra ugrasztottá az állomás legénységét.

Csakhogy sem Bess, sem a “specialistáink” nem adhattak olyan tanácsot, amit én magamtól ne tudtam volna. Nem volt választásom.

Túl sok volt már ezekből a titokzatos jelenségekből. Akár idegenek, akár optikai csalódás szülötte, nem várhatunk tovább. Az éjszakánkénti riadó még a tudósoknak is sok a jóból, akik pedig örökké a meglepetések után sóvárognak. Még magának Bessnek is el kellett ismernie, hogy a riadók mögött valaminek lennie kell, aminek a végére kell járni.

Már a tenger fölött jártam. Ha nem kötötte volna le őket annyira egyik állomásuk “meglátogatása”, észre kellett volna venniük engem. Továbbra is fotonmeghajtással haladtam, hogy ha az emberek nem is, de a feltételezett idegenek észrevegyék, hogy itt vagyok.

Ellenőriztem az irányt, és lassítottam. Először vegyi meghajtásra tértem át, azután pedig hő nélküli üzemanyagra, már közvetlenül a tengerparton. Most már észre kellett venniük, még ha nem akarták is. Bekapcsoltam a mikrofonokat, a komputerhez kapcsoltam őket, hiszen nem beszélhettem saját hangomon, ezután elkezdtem, gondosan hangsúlyozva a szavakat:

– A bolygón tartózkodó valamennyi értelmes lényhez! Rejtőzzetek el! Olyan űrhajóval érkezem, melynek motorjai megfertőzik a légkört és a talajt. Maradjatok, rejtek helyeteken, amíg jelt nem adok! Ha látjátok a hajtóművek működését, vagy ha távolabb vagytok is, engedelmeskedjetek felhívásomnak. Rejtőzzetek el...

Még kétszer megismételtem ezt az ostoba felhívást, azután akaratom ellenére elnevettem magamat, és kezdtem leereszkedni. Amit elmondtam, csak látszólag volt ostobaság, olyasmi, amivel szófogadó gyermekeket lehet figyelmeztetni. Először is nem akartam, hogy az emberek, miután összecsődül-tek – amit nem állt módomban megakadályozni –, kivonuljanak az idegenek “üdvözlésére”. Másodszor arról volt szó, hogy ellenőrizni akartam az idegenek viselkedését, ha valóban ott voltak. Méghozzá függetlenül attól, hogy állítólagos járműveikben az idegenek eleven képviselői vannak-e vagy az általuk küldött automaták. Szükség esetén voltak anni-hilátoraim, amelyeknek semmilyen anyagszerkezeti! tárgy nem állhat ellent. Azonban csak akkor használhattam, ha az emberek védett helyen tartózkodnak, így tehát felhívásommal saját magamat is védtem. Az idegenek ugyanis különféleképpen viselkedhetnek. Például elrejtőzhetnek és megvárhatják, amíg leszállók, hogy megismerkedhessenek a váratlan jövevénnyel. Megkísérelhetik, hogy megsemmisítsenek, amint a bolygóra kilépek. Végül pedig el is távozhatnak, nem várva meg az események kifejletét.

Az utóbbit választották. Az űrhajót függőlegesen tartva haladtam a tenger fölött, a part mentén. A légmozgástól felkavart víz és por több méteres magasságban kavargott, s szemem elől mindent eltakart abból, ami lent történt, a képernyőn azonban jól láttam az állomás apró épületeit, valamilyen járműveket... és kissé távolabb a csészealj formájú testet. Arrafelé tartottam, közben önkéntelenül mind a tizenkét ujjammal megszorítottam az irányító markolatát. Még éppen sikerült megállapítanom, hogy a nagy mellett nincsen semmiféle kisebb “korong”, amint a tudósok egymást informálták, amikor a jármű vagy micsoda felemelkedett. Ezalatt a földet akkora fény öntötte el, hogy még az én járművem keltette porfelhőn is áthatolt. Tényleg óriási és valóban kúp alakú volt. A felvillanó fény rendkívül különös volt. Felvillant, azután ív alakban szétoszlott, s a jármű körvonalait szinte a látóhatár széléig nagyította fel. Azonban ismeretlen eredetű sugárzás lehetett, mert az érzékelők egy pillanatra semjeleztek.

Az idegen kolosszus – avagy optikai csalódás, amelynek következtében láttam a hatalmas, földön kívüli űrhajót -függőleges irányt vett, felgyorsult, a zeniten álló csillag formáját öltötte fel, végül eltűnt. Ekkor a rakétát a tenger közeléből a dűnéken túlra helyeztem át, és leszálltam, nagyjából háromszáz méterre a bázis épületeitől. Valóban nem voltam veszélyes számukra, hiszen hő nélküli- üzemanyagot használtam.

Tervem első felét végrehajtottam. Még könnyebben is ment, mint gondoltam. De komplikáltabban is, mint ahogy bárki feltételezhette volna, mielőtt a Földről vagy a Petty holdjáról elindultam. Már nem a humanisták fantáziája szabadította rájuk a Kapcsolat vízióját. Egy ember a “Hármasból”, az NVÜ képzett ügynöke az, aki az optikai csalódás következtében idegen járművet látott. Egyelőre csak optikai csalódásról beszélhettem. De ez is elég volt ahhoz, hogy tervem második, nehezebb részének megvalósítására késztessen, amelyet pedig elhalaszthattam volna, ha saját szememmel nem láttam volna a hatalmas, kúp alakú testet.

Gyorsan ledobtam a sisakot és a szkafandert, utána pedig nyílt kóddal közöltem “a bolygón levő valamennyi élőlénnyel”, hogy már nyugodtan elhagyhatják rejtekhelyüket. Végül bekapcsoltam az összes külső reflektort, és kinyitottam a bejáratot. Szemem sarkából mozgást vettem észre a képernyőn. Valaki nagyon lassan közeledett felém a bázis irányából. Ezúttal valahogy nem siettek annyira, mint ahogy erről magukat meggyőzni igyekeztek.

Anyaszült meztelenül álltam a liftben, a derekamon lazán becsatolt övbe dugott sorozatvetővel, amelyet a halott pilóta mellett talált fegyver alakjára képeztek ki az állomáson. Az egyik reflektor függőlegesen lefelé világított. Lent a füvön megpillantottam fejem sokszorosra növekedett árnyékát. Ez az árnyék növekedett, és ahogy egyre lejjebb kerültem, fokozatosan elmosódott. Végül is a lift, melyet a hatás fokozása érdekében igyekeztem fékezni, megérintette a földet. Két lépést tettem előre. Közvetlenül előttem álltak az emberek, reflektorom vakító fényétől hunyorogva. Én is megálltam. Ekkor ők néhány méterrel közelebb léptek, ezután ismét megálltak. Én is előbbre léptem. Már jól láttam a fénytől fehérlő arcukat. Végre megkapták azt, ami életük legnagyobb vágya volt. A Kapcsolatot. A Kapcsolatot az idegen civilizációval. Akkor még magam sem voltam tisztában azzal, hogy mennyire idegen az a civilizáció. Ők azonban mindenre gondolhattak. Hogy a remények valóra válnak, és az emberiség a magasabb fejlettségű civilizáció segítségével olyan hatalmasat ugorhat a fejlődésben, mint amekkora változást hozott a huszadik században néhány őskö-zösségi indián törzsnek, hogy ekkor találkoztak először a Föld többi lakóival, akik már a Holdra is eljutottak. Hogy ellenkezőleg, ők maguk taníthatják meg az idegeneket. Hogy ez utóbbiak megfejtik a Petty kihalt civilizációjának rejtélyét. Egyet biztosan nem mérlegeltek. Hogy az idegeneknek fegyverük is lehet. Úgy jöttek ide, hogy egyiküknél sem volt még egy gázpisztoly sem. Pontosan, ahogy számítottam rá. És nemcsak én. Bess is meg a többiek az NVÜ-től, akik éppen ezért jól tudták, hogy az NVÜ létezése talán kellemetlen, de mindenesetre elkerülhetetlen szükségszerűség.

Warda, Barcew, Leski, Zamfi, Léna... Összeszorítottam a számat, hogy meg ne pukkadjak a nevetéstől. Nem emlékeztem pontosan, hogyan néznek ki a fogaim ebben az arcban, ezért igyekeztem nem megmutatni. Ezeket ismertem. Rajtuk kívül jöttek még négy... öt... aha, inkább öten. Még két nő, az egyik egy fiatal lány... legalábbis úgy nézett ki. Léna...

Na, mit tegyünk! Körülbelül tíz méter választott el bennünket, ez éppen annyi volt, amennyi nekem kellett. Ők viszont úgy láttam, szeretnének odafutni hozzám és megölelni, s ennek megvalósításában csupán saját lábuk akadályozza őket. Hallgattam. Ők is hallgattak. Nálam ez egyszerűen hozzátartozott a játékhoz. Náluk? Hiszen annyi mondanivalójuk lett volna az idegenek számára...

Végre valamelyikük átlépte a bűvös távolságot, egy méterre kilépett a mozdulatlan tömegből. Ezt nem akartam. Lassan felemeltem a kezemet, mint valami régi átkot vagy éppen áldást osztó pap, és megállítottam. Azonnal megállt.

Ekkor Warda beszélni kezdett. Meghajolt, tenyerét a szájára, majd a szívére helyezte, ezután saját magára mutatott, s a bázis épületeire. Végül az övébe fűzött közönséges lámpához nyúlt, és tíz rövid villantással a szemembe vakított. Rögtön ezután a lámpával a levegőbe egy kört írt le, azután egy háromszöget, még egyszer kört, és végül megismételte a tíz fényvillantást, aminek bizonyára azt kellett jelentenie, hogy ők a tízes számrendszert alkalmazzák. Ezek után leoltotta a lámpát, és várakozó álláspontra helyezkedett.

Vártam vagy fél percet, azután sietség nélkül jelentőségteljesen megráztam a fejemet. Ez azt jelenthette, hogy semmi sem érdekel abból, amit láttam. Elszomorodtak. Valamelyikük Warda fülébe súgott néhány szót, de olyan halkan, hogy nem értettem meg. A megkérdezett energikusan megrázta a fejét. Ekkor szólalt meg Léna.

– Talán megérti?... – fejezte ki bizonytalanul feltételezését, egyenesen rám nézve. – Érted a nyelvünket? – ismételte hangosabban. – Talán kompu... információs készüléket használsz – javította ki magát.

Barátságosan néztem rá. Igazság szerint a helyzettől elragadtatott társaságból egyedül az ő megnyilvánulása bizonyított némi józan észt. Sajnos ki kellett ábrándítanom.

Mint mondtam, bármire számíthattak. Egyet kivéve. Azt éppen, amit tettem.

Egy kicsit még vártam, azután kihúztam magamat, és olyan pillantást vetettem rájuk, amellyel legmélyebb kiábrándulásom fájdalmát kifejezhettem. Legyintettem, közben jól láthatóan megmutattam hat ujjamat, és unalmamban megigazítottam nyúlványszerű mellső végtagomat. Végül a lehető legváratlanabbul, félig kinyitottam a számat, és rájuk öltöttem a nyelvemet, pontosan úgy, ahogy ezt a neveletlen gyerekek teszik a tanár háta mögött. A nyelvem szerencsére a sajátom volt. És azt hiszem, nincs mit szégyenkeznem miatta.

Kihasználva a pillanatnyi, nevezzük finoman, meglepetést, sarkon fordultam, és méltóságteljesen visszamasíroztam a lifthez. Mikor már a bejárat magasságában voltam, valamelyikük lentről elkiáltotta magát. Még ha legalább az alkalomnak megfelelően! Valamilyen régi, zamatos tengerészkifejezést, ami meggyőzhette volna az idegent, hogy nem festett bábukkal van dolga. Ugyan! Ebben a kiáltásban fájdalom volt, kérés, barátság, hívás, minden, csak az nem volt benne, aminek lennie kellett volna.

Becsaptam az ajtót, és azon nyomban elindítottam a hajtóműveket, ezúttal megkíméltem magam a propaganda célú figyelmeztetésektől. Semmit sem csinálok nekik vagy velük, legfeljebb zavarba hozom őket, a hatás, amit elértem, úgyis túlságosan meggyőző. Reméltem, hogy nem okozok nekik komplexusokat, én mint földi ember, mert ezt semmiképpen sem akartam. Az biztos, hogy sokáig lesz mit emlegetniük. És most már senki sem tiltakozhat az ellen, hogy az NVÜ hivatalosan is védelmet gyakoroljon a Pettyn levő földi állomás fölött. Hiszen az idegenek látogatása többé nem a pszichikum és az optikum határán levő jelenség. Ténnyé vált.

– Ügyesen csináltad – dörmögte elismerően Bess, miután leellenőriztük a komputerem feljegyzéseit a legutóbbi napokról –, de azért eltúloztad. Honnan jutott eszedbe, hogy nyelvet ölts rájuk? Hiszen ez földi gesztus. Nem érted?...

Értettem én. De az első pillanatban azt hittem, hogy a tudósokkal szemben tanúsított tiszteletlen viselkedésemet veszi rossz néven. Pedig neki csak a konspiráció járt az eszében. Micsoda megkönnyebbülés! Már azt hittem, hogy képes kipréselni magából olyan érzéseket, amelyeket emberinek szoktak nevezni...

– De hát szőrös volt az arcom, négy vállam volt és hat ujjam, ráadásul azok a nyúlványok elöl – válaszoltam. -Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben az emberi nyelv gyanút kelthetett volna bennük. Ráadásul belecsepegtettem, legalábbis azt remélem, a nyílt leikecskéjükbe egy parányi kételyt, nehogy azt gondolják, hogy kivétel nélkül mindenkivel felvehetik a “Kapcsolatot”. Ezt a mozdulatot ugyanis éppen azért kellett érteniük, mert emberi volt. Hiszen ők az egész kozmoszban olyan élőlényeket keresnek, akik hasonlítanak hozzánk... legalábbis bizonyos szempontokból. Tehát találtak egy olyan lényt, aki ugyanúgy, mint mi, a nyelvét ölti. Nincs miért szemrehányást tenned – fejeztem be meggyőződéssel.

Nem felelt. Nem tudom, egyáltalán hallotta-e, amit mondtam. Már minden gondolata a jövő körül forgott. És ezek olyan gondolatok voltak, amelyek számomra sem lehettek közömbösek. Mert, s ezt nem volt nehéz kitalálni, Bess terveiben ezúttal is volt némi szerény szerepem...

– Mi van Weyth-tel? – kérdeztem témát váltva. Vállat vont. Az arca idegesen rángott.

– Semmi – dörmögte, közben kitartóan figyelte az ablakot, mintha ott állna valaki, s jelzéseket adna neki.

Világos. Ha semmi, akkor semmi. Nem kell megkérdeznem. Biztosan az utolsó nap eseményei hoztak ilyen túlontúl jó hangulatba.

– Nincs vele rádió-összeköttetésünk – tette hozzá hamarosan. Ezt nem lett volna köteles megmondani. Ha mégis megmondta, az azt jelenti, hogy befejezettnek tekinti az ügyet. Weyth?...

Elképzeltem, hogy száz, kétszáz, ötezer év múlva valamelyik expedíciónk véletlenül találkozik a térben az idegen űrhajóval ... idegennel, mert Weyth rakétájának szerkezete akkor már nagyon különbözni fog az akkori űrhajókétól. Bemegy majd valaki az űrhajó belsejébe, megpillantja a szőrös, gorilla formájú pilóta holttestét, és azt fogja gondolni talán, hogy a kollégái részesítették ilyen megkülönböztetett űrtemetésben, otthagyva őt az űrhajóroncsban.

– Régóta? – böktem oda közömbös hangon, mintha csupán a kialvó beszélgetés fonalát akarnám felvenni.

– A start utáni második naptól kezdve...

– És mikor indult?

– Nem tudod? – csodálkozott el Bess, mintha a start ünnepélyesen zajlott volna le, az összes földlakó jelenlétében. Nem reagáltam. Nem voltam köteles ismerni a részleteket. Végül is nem mindegy, hogy közvetlen a start után szűnt-e meg az összeköttetés ?

A kabinban, ahol Bessen és rajtam kívül egy teremtett lélek sem volt, csend támadt. A főnök továbbra is az ablak felé fordulva állt, úgy látszott, hogy elfelejtkezett a jelenlétemről. Vártam még vagy két percet, aztán az ajtóhoz indultam. A folyosó felé tartottam, ahol a lehallgató helyiség volt. Beláttam, hogy ideje visszatérnem megszokott elfoglaltságomhoz.

Útközben beléptem a fürdőszobába. Gyorsan végeztem. Fogalmam sincs, hogy a legénység között miért éreztem magamat olyan furcsán abban az idegen, szőrrel borított külsőben.

Ugyanezen a napon délután elcsíptem a Tudományos Tanács és a Pettyn levő bázis között egy üzenetváltást. A régészekkel hivatalosan közölték, hogy ettől kezdve az NVÜ védelme alatt fognak dolgozni, és nem szabad semmiféle expedíciót kezdeniük vagy egyáltalán eltávozniuk a munkahelyekről az Ügynökség megbízottjának engedélye nélkül. Ő különben hamarosan meg fog érkezni a bolygóra. A hírt továbbítottam Bessnek, aki erre csupán annyit mondott, hogy fejezzem be á szolgálatot, és térjek vissza a kabinomba. Félóra múlva majd értem jön valaki.

Csakugyan megjött. Ugyanaz a kövér férfi, akinek régimódi szemüvege volt, s akinek annyira tetszettem az operáció után. Elkísért a már túlságosan is jól ismert terembe, ahol még néhány “specialistánk” várakozott. Egy szót sem szólt egyikük sem. Amikor már majdnem elaludtam, eszembe villant, hogy csinálhatnának valamit az orrommal. Mindig a kelleténél kissé nagyobbnak tartottam. De már nem jutott időm, hogy ezt elmondjam.

Az orrom ugyanolyan nagy maradt, mint volt. Egyáltalán semmiféle változást nem tapasztaltam ahhoz képest, amit a sebészek komputere az operáció előtt “feljegyzett” külsőmről. Jól néztem ki. Nem mintha különösebb fontosságot tulajdonítottam volna természetes küllememnek, amiről egyébként nem is a legrosszabb véleménnyel szoktak lenni, hanem hogy is mondjam... az ember mégiscsak ember. Ezt másként nem tudom kifejezni.

Jó orvosaink voltak. Közvetlenül felébredés után tudtam futni, enni, egyszóval mindent tudtam csinálni. Ami a legfontosabb, szolgálatra alkalmas voltam. Azonnal. Persze ez nem számomra volt a legfontosabb.

Mindamellett nem tagadhattam meg magamtól azt az örömöt, amit a miniatűr kabinban kialakított fekhelyem kipróbálása jelentett. Hanyatt feküdtem, s olyan érzésem támadt, hogy a levegőben lebegek a matrac fölött. Azt az átkozott púpot csak nem tudtam elfelejteni. Legalábbis annyira, hogy valahogy olyan meztelennek éreztem magamat. Mindenesetre az első órákban szorosan begombolkoztam kezeslábasomba, pedig a többiek fürdőnadrágbanjártak. Azon a bolygón, ahol ezek a torzonborz alakok élnek, valószínűleg alacsonyabb a középhőmérséklet, mint a Földön.

A Pettyn a tudósok csöndesek voltak. Beszélgetéseikből, amelyek jóval rövidebbek lettek, és amelyekből többé vagy kevésbé titkolt szomorúság hallatszott, kiderült, hogy az idegenekkel való találkozás emlékeit elhomályosította az a tény, hogy az expedíció a “Hármas” ellenőrzése alá kerül. Nem volt nehéz kitalálni, milyen fogadtatás várja az ügynököt, aki ott szolgálatba lép. Csakhogy ez az ügynök sem számított másra. És tenni fogja a dolgát, akár tetszik neki, akár nem. Úgy fog érkezni, hogy jól el lesz látva... nemcsak meghatalmazással. Pontosan el tudtam magamnak képzelni. Hiszen tudtam, ki lesz ez az ügynök.

Kiegészítették a felszerelést. A Földről további két űrhajó érkezett, amelyet a legújabb típusú annihilátorral láttak el. Bármelyikük meg tudott semmisíteni egy Petty nagyságú bolygót. Még nagyobbat is. Felújították az automata készletet és mindenféle fotooptikai jelenség figyelembe vételével kialakították a speciális védelmi programokat. Senki sem értette, hogy az érzékelők, amelyek velem voltak első tartózkodásomkor a Pettyn, miért nem fogták fel a fényjeleket, amelyek olyan erősek voltak, hogy még a vak is észrevette volna. A pilótával ellátott rakétán kívül még kettő indult útnak, különleges feladattal. Vagyis az idegenek fogadására, ha az embereket védő sugárernyők közelébe merészkednének.

Az eligazítás nem tartott sokáig. A Petty topográfiáját már jól ismertem, különben is a komputerek memóriaegységeit megfelelően előkészítették. A “jelenségek” regisztrálására szolgáló készüléket nem változtatták meg. A rádiórendszert sem. A változás annyi volt csupán, hogy az állomáson ettől kezdve startra készen állt további három űrhajó, s a Petty körüli pályára újabb, legénység nélküli, megfigyelőállomásokat küldtek fel. Úgy látszott, hogy mindent megtettek, ami tőlük telt, hogy bármilyen meglepetést elkerülhessenek. A régészek bizonyára azt mondanák, hogy még többet tettek, mint kellett volna. Az ő véleményüket azonban nem vehettük figyelembe. A találkozás velem nyilván kiábrándította őket, mégis kitartottak humanizmusuk mellett, amely egyebek között a testvériség érzését jelentette mindenki iránt, a legtávolabbi galaktika lényei iránt is.

A növények egykor megtanították az embereket az idő feletti gondolati összeköttetésre. Ez a kapcsolat sok gyakorlatot kívánt, és volt eset, az ilyen úton küldött információkat tévesen magyarázták. Most azonban erre az eshetőségre is felkészültünk. Az elektromágneses tereket megfelelően stimuláló antennákat az erősítő elemekkel együtt elhelyeztük az állomás rádióközpontjában és a rakéták orrán. Egyszóval

Ügynökségünk a Pettyn kísérleti gyakorlóteret létesített, amely bármely pillanatban átalakulhatott csatatérré. Amely az első lenne az NVÜ életében. “Specialistáink” számára ez olyan kivételesen váratlan szerencse volt, hogy számuk minden egyes Földről érkezett űrhajóval nőtt. Az állomás már majdhogy fel nem billent. Örültem, hogy elhagyom ezt a helyet, ahol szkafander és űrfelszerélés nélkül egy pillanatra sem lehettem egyedül. Örültem, hogy a Pettyn leszek, alig néhány idegen ember közelében, akik közül egyik sem kíván velem csevegni. Számoltam az indulásig hátralevő órákat. Nem sokáig késlekedtek vele, A helyzet síelésre ösztönözte őket. Igaz ugyan, hogy a tengerparton, a régészek egyik tábora közelében lejátszódott jelenet óta a Pettyn nyugalom volt, de minden éjszaka hozhatott nem várt hírt. Mindössze négy napot töltöttem ott, és négyszer riadóztatták rejtélyes jelenségek, amelyek közül legalábbis kettő közvetlen kapcsolatban volt az idegenek jelenlétével.

Öt nappal az emberi külsőmet visszaadó operáció után indultam el. Az utolsó pillanatig láttam a megfigyelő páncélozott ablakára tapadó arcokat a felszálló helyen. Nem lehetett kétséges, mekkora reményeket fűznek feladatomhoz. Nos, mindenki számít valamire. A történészek a Pettyn arról álmodoznak, hogy megbarátkozhatnak az idegen civilizációval. Ezek itt arra gondolnak, hogy ellenőrizhetik sok száz év alatt kialakított elméleteiket, amelyek eddig valóban csak elméletek voltak. Maguk bizonyára nincsenek tudatában annak, hogy ezekben a reményekben legtöbb helyet az a szándék foglal el, hogy munkájuk motivációját és szükségességét megerősítsék. Én egyedül akartam lenni. Egyedül küldetésemmel, az automatákkal és a berendezésekkel. Egyedül, olyan körülmények között, amelyek a legnagyobb figyelemösszpontosítást követelik tőlem, és amelyek nem hagyják, hogy gondolatban a múlthoz forduljak, és éjszakánként álmodjak.

A legrövidebb úton mentem, melyet úgy számítottak ki, hogy merőlegesen vágjak át minden lehetséges pályát a Petty körül, amelyen esetleg a mieinken kívül idegen egységek is megjelenhetnek. Váratlanul érkeztem. Csak akkor jelentkeztem be nálunk, amikor már mozdulatlanul lebegtem a vegyi motorokból kipufogó sugárpárnán, két kilométerre a fő kutatóállomás fölött. Rögtön azután lejjebb ereszkedtem. Az űrhajókat hájomszög alakban helyeztem el, úgy, hogy a tengerpart alkotta az átfogót. A háromszög alakú térség déli csúcsát az egyik távirányított űrhajó képezte. A másikra bíztam a csúcs funkcióját, a parttól legtávolabb eső helyen landoltattam. Keleten, abban az irányban, amelynek folytatásában sorakoztak a tudósok kihelyezett állomásai, szálltam le magam. Utoljára szálltam le, ellenőriztem a területet, amelyen már ott őrködött a két másik űrhajó. Biztos voltam magamban.

Nem kellett sietnem. Megvártam, amíg a levegő megtisztul a leszállt űrhajók által felkevert porfelhőktől, csak ezután nyitottam ki az ajtót, és leléptem a földre. Ahogy számítottam rá, körös-körül egy lélek sem volt. Ha úgy kétszáz méterre tőlem nem láttam volna a bázis épületeinek lapos tetejét, amely a tenger felé lejtett, mert a most dús növényzettel borított egykori dűne oldalához építették, azt hihettem volna, hogy olyan helyen értem földet, amelyen még nem járt ember.

A bozótban kitaposott ösvény az épületeket körülvevő alacsony kerítés bejáratához vezetett. Közvetlenül mögötte észrevettem a halomba rakott mérőkészülékeket, robotalkatrészeket, két vagy három nyitott terepjárót és a leghétköznapibb kapákat és kisseprűket. – Feküdtek ott különböző nagyságú kövek, némelyiken ábrák is voltak, fém- vagy kerámia eszközök, amelyeken látni lehetett, hogy ezredévek óta vártak itt az emberré.

Az állomás főépülete, természetesen, ugyanabból az anyagból készült, mint minden földön kívüli objektum, hogy ellenállhasson bármilyen rengésnek, sugárzásnak és ütésnek. Ugyanakkor törekedtek- arra is, hogy olyan legyen a külsejük, mint egy hegyi rezervátumbeli nagy kunyhónak. Valamiféle fa utánzatú szalagokkal borították be. Mellette néhány ideiglenes helyiséget építettek fel a környéken található magas, vékony és hallatlanul hajlékony fából, amely azután

egészen jó építőanyagnak bizonyult. Reméltem, hogy senkinek sem jut olyasmi eszébe, hogy ezekben a pajtákban aludjék, mint valami földi nyaralóhelyen.

Kikerültem egy használaton kívüli automata árnyékát, amely még arra sem reagált, hogy megfogtam antennáit, s mint egy seprűvel, megbirizgáltam velük a füvet. Bementem a sarkig tárt páncélajtón, és egy tágas, körbeüvegezett helyiségbe jutottam, amely bizonyára hall, társalgó és munkahely volt egyszerre. Ez utóbbiról a falak mentén sorakozó, egykori rajzasztalokhoz hasonló asztalok tanúskodtak. A bejárattal szemben, háttal ült egy férfi. Azonnal megismertem. Zamfi volt, egyike azoknak a tudósoknak, akikkel együtt indultunk el a Földről. Szívesebben találkoztam volna először egy ismeretlennel, bár az egésznek nem volt túl nagy jelentősége a számomra. Amikor beléptem, egy pillanatra odafordult, kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, azután megint a rajzával kezdett foglalatoskodni, amely ki volt terítve előtte az asztalon. Fekete üstöké mozdulatlanná vált.

Néhány lépést tettem, és megálltam a terem közepén. Vártam egy percet, kettőt, hármat... Végül meguntam a játékot.

– Hello, Zamfi – mondtam nyugodt, halk hangon. – Ismét találkozunk. Egyedül vagy?

A fekete fej megmozdult. Nem kis időbe telt, mire megszólalt:

– Nem. A többiek az asztalok alatt ülnek. Nem látod?

Az emberekben mindig is a humorérzéket értékeltem a legtöbbre. Ezt meg is mondtam neki. Aztán még azt is megkérdeztem, miért nincs-ő is az asztal alatt. Nyomban eszembe jutott néhány kis viccecske. Unott hangon mondtam el, csendesen és lassan. Sokáig beszéltem. Végül majd csak megunja...

– Nem látod, hogy dolgozom ? – vágott végre a szavamba.

Megörültem.

– Igazán? – kérdeztem az elismerés örömteli hangján. -Akkor tán végre megmondod, hol vannak a többiek.

– Ők is dolgoznak – mormogta kis idő múlva.

– Dolgozol tovább, vagy inkább elmész sétálni? – vetettem oda kissé élesebb hangon. Arra mégis elegendő volt, hogy felemelje a fejét, és végigmérjen. Ezúttal hosszabb ideig nézett.

– Tehát?

Vállat vont, és elhúzta a száját. Nem nevetett.

– Sehova sem megyek – mordult fel. – Mit akarsz voltaképpen? Csukott szájjal mosolyodtam el.

– Most érkeztem – magyaráztam. – Azt hittem, hogy észrevetted. El kell intéznem egy s mást, és egy ideig együtt fogunk lakni. Ez persze nem jelenti azt, hogy kénytelen leszel társalogni velem – abbahagytam a mosolygást –, azt főleg nem, hogy nekem kedvem lenne hozzá. Csupán válaszolnod kell a kérdéseimre, bár nemcsak neked. És engedelmeskedned kell, ha olyan események következnek be, amelyek arra kényszerítenek, hogy parancsokat adjak nektek. Gondold azt rólam, hogy hangszóró vagyok, amelyen keresztül feletteseid küldenek utasításokat a Földről. Hol vannak a többiek?

Ismét hátat fordított. Néhány pillanatig mozdulatlan maradt, azután meghallottam sziszegő hangját.

– Mindenki a helyén van. Dolgozunk – ismételte. Kiegyenesedtem.

– Jó – fortyantam fel. – A munka a legutolsó dolog, amiben zavarni akarnálak titeket. Egyáltalán nem sok vizet fogok zavarni. Meglátod, még meg fogtok szeretni. Most pedig menjünk a többiekért. Ha pedig mégsem lenne rá időd, hívd ide őket. Gondolom, van rádiótok...

Felállt. Elég’gyorsan találkozásunk eddigi lassú tempójához képest. Nagy garral megfordult, és odajött hozzám, aztán mégis megtorpant, de közben a lendülettől majdnem nekem jött. Egy fejjel volt alacsonyabb nálam. Ez azonban nem jelentette azt, hogy törpe lett volna. Napbarnított arca volt. A kezében valamilyen tárgyat szorongatott, amely toll-ra vagy inkább ókori íróvesszőre emlékeztetett. Szinte keresztüldöfött haragos pillantásával, és egy ideig remegett az ajka, mire sikerült megszólalnia. Nem valami gondosan borotválkozhatott, mert arcán jól látszott a fekete borosta.

– Hagyjál békében minket – szólalt meg rekedt hangon. -Este itt lesznek. Nyolckor. Fél kilenckor szoktunk vacsorázni. Még így is túl korán ahhoz, amit el akarsz mondani nekünk. Különben már mindent tudunk. Beharangozták már, mi vár ránk. Nem kell ennyire sietned...

– Idehívod őket, vagy nekem kell megtennem? – kérdeztem nyugodt hangon. – Nem érdekel, mit mondtak nektek mások. Semmi más nem érdekel azonkívül, hogy tegyétek meg, amit mondok.

– Nyolckor itt lesznek – ismételte mozdulatlanul.

Levettem az övemről az egyik kézi rádióadót, ezt a helyzettől függően a terepre magammal vihettem, vagy ott is hagyhattam, hogy továbbítsa számomra a híreket tetszés szerint kiválasztott helyről, és kiadtam néhány utasítást. Visszatettem a készüléket a helyére, aztán az ablakra mutattam.

– Nézz oda – mormoltam. – Már akár vissza se térjenek. Egy óra múlva a védősávon nem jön át élő ember... ha nem hiszed, megmutathatom a programjaimat...

Zamfi nyomon követte tekintetemet, és elborzadt. Biztos nem volt szokva az efféle látványhoz.

A függőlegesen álló rakéták csúcsából felderítő lézersugarak lövelltek a végtelenbe nagy villogással. Működésbe léptek a liftek. A nyitott rakterekből súlyos álcázó járművek másztak elő. A hadművelet a programnak megfelelően zajlott le. Néhány perc múlva a bázis területe, több mint egy kilométeres körben, automaták, valamint apró harci rakéták védelme alá kerül, az utóbbiak automatikusan megközelíthetik az “őr” által megjelölt célokat. Az állomás területe fölé kis erőtérernyő borul, akárcsak egy átlátszó, de áthatolhatatlan sátor. Nem tud átjutni rajta semmilyen anyagi test, amelynek a szerkezete nem felel meg a helyi atmoszféra felépítésének.

Természetesen ez a mező csak az én személyes utasításomra zárul be. Erről persze Zamfi nem tudhatott. Ellenben joggal remélhettem, hogy velem kapcsolatban el lesz .készülve a legrosszabbakra.

– Várj – dörmögte, felemelve a jobb kezét. Az oldalsó alacsony ajtóhoz lépett, és eltűnt mögötte. Hamarosan meghallottam a hangját. Nyilván ott volt a rádiós fülkéjük. Zamfi elhallgatott, egy pillanatra csend támadt, azután a tu-

dós ismét megszólalt. Ezúttal rábeszélő volt a hangja, amelybe titkolt bosszúság is keveredett. Ismét csend lett, végül a kapcsoló meglehetősen hangos kattanása hallatszott.

Belépett a terembe, és rögtön a küszöbnél megállt. Tekintete a padlót célozta a lábam előtt.

– Hétkor itt lesznek... – motyogta.

– Kértem, hogy azonnal jöjjenek – figyelmeztettem szelíden.

Vállat vont. Hosszabb ideig hallgatott, mozdulatlanul, azután megismételte:

– Hétkor...

Elnevettem magam. Igen, a Pettyn voltam. Tényleg.