Messier 13

VI.

– Semmire sem emlékszik? – ismételtem értetlenül. – Mi történt vele? Agyvelőgyulladása volt, vagy elektromágneses mezőbe dugta a fejét? Vagy tán nem akar emlékezni?

– Ez az, amit meg kellene tudnunk. – Bess komoly volt. Még a szokottnál is komolyabb.

– És miért nekem kell csinálnom? – kérdeztem. – Hiszen nem voltam ott, amikor startolt. Nem tudom, hogyan készítették fel a repüléshez... őt és az űrhajóját. Nekem nehezebb lesz, mint nektek...

Bess felállt a fotelból, és elindult a kabinban. Nem volt kétséges, hogy valami problémával küzdött. A megoldáshoz kellett egy kis idő. Türelmesen vártam.

Végül visszatért az íróasztalra emlékeztető vezérlőpulthoz, és fürkésző pillantást vetett rám.

– Amit most elmondok neked – kezdte –, senkinek sem mondhatod tovább...

– A kezdet máris biztató – morogtam. – Figyelembe véve, hogy sosem tudtam tartani a számat... mint tudod.

– Hagyd abba – húzta el a száját. – Az ügy túl komoly, hogy tréfálkozhatnál. Weythot – tért rá a lényegre letörölt emlékezettel indítottuk útnak. Érted?

Ez újság volt. Hogy értettem-e?

– Hiszen tudnia kellett, kicsoda és mit kell csinálnia! -vetettem oda. – Azonkívül tudnia kellett az űrhajót irányítani... mint mindenkinek.

– Ennyit tudott – Bess leült, és tekintetét az előtte fekvő perforált fóliadarabkára szegezte. – Elkészítettük a személyiségleírását. .. hogy visszaadhassuk a teljes emlékezetét, ha visszatér. Most itt van, mi viszont nem tehetjük meg, amit akartunk. Nem tudjuk, kivel is van voltaképpen dolgunk. Weythtal vagy közülük valakivel. A tudatáról van szó, természetesen...

Önkéntelenül füttyentettem egyet. Igen. Ez tényleg nem kis probléma.

– A “specialistáink” nem tudják megállapítani? – kérdeztem. – Hiszen könnyű meghatározni, hogy ember tért-e vissza, akit előbb átoperáltak vagy idegen teremtmény...

– Ó, az biztos, hogy Weyth... – mondta türelmetlenül Bess. – Fizikailag. De átformálhatták. Hiszen elég jól ismered az informatikát... meg az elektronikus pszichikai stimulációt ...

– Értem – bólintottam. – Értem, hogy úgy küldtétek el, hogy megfosztottátok azoktól az információktól, amelyek alapján az idegenek túl közeli ismeretségbe kerülhettek volna civilizációnkkal. Azaz először kitöröltétek az emlékezetét, azután tanítottátok meg néhány alapvető tevékenységre, betápláltátok a feladatokkal kapcsolatos ismereteket, az automaták kiszolgálását stb. Nem volt más lehetőség?

– Volt – mondta komoran Bess kis idő múlva. – Arról van szó, hogy volt. Az űrhajó komputerében elhelyeztünk egy memóriahengert a pilóta személyiségleírásának másolatával. Végül is nem tudhattuk, milyen helyzetbe kerülhet... nem akartuk megfosztani a lehetőségtől, ha esetleg a helyzet az egész tudást igényelte volna, amely egyáltalán a birtokunkban van. Persze tudta, hogy nem nyúlhat ehhez a berendezéshez. Ismerte a feladatait. Azonkívül... erről a lehetőségről csak szélsőséges esetben tájékoztathatta a komputer...

– Tehát tudta vagy sem, hogy van ilyen eszköz a kezében? – kérdeztem vállvonogatva. – Azt hiszem, hogy legjobb lesz, ha nem játszunk tovább szembekötősdit, ha tényleg el akarunk jutni valameddig...

Bess felsóhajtott.

– Természetesen nem tudta – vetette oda. – De tudta a komputer. Ez végeredményben nem ugyanaz?

– Nem – ellenkeztem. – Ha a komputert úgy programoztátok be, hogy csak végszükségben tájékoztathatja Weythot a teljes emlékezet alkalmazásának lehetőségéről, ő pedig csupán erre a komputerre hagyatkozhatott, ez azt jelenti, hogy be kellett következnie a végszükségnek. És az idegenek csak ezután húztak ki belőle mindent, ami érdekelte őket, már amennyiben a kezükbe került. Ez azt is jelentené, hogy egyszerűen visszaadták nekünk a kölcsönt, hogy ugyanabban az állapotban küldték vissza, amilyenben hozzájuk küldtük.

– Így is fogalmazhatsz – mormogta. – Nem a szavakról van szó...

– Nem – mondtam egyetértőén. – Csupán a helyzet pontos meghatározásáról. Azt gondoljátok, hogy az idegenek elfogták Weythot az űrhajóval együtt, és megtalálták a módját, hogy Weythnak “eszébe jusson” a múltja és valamennyi ismerete a Földről, amely minden egyes embernek megvan. Azután kihúzták belőle ezt a tudást, s ismét megfosztották az emlékezetétől, hogy róluk ne mondhasson el semmit. Azt is gondoljátok, hogy átprogramozhatták a saját ügynökükké, akit elküldték hozzánk, mint saját kémüket. Van erre valamilyen bizonyítékotok is azon a tényen kívül, hogy semmire sem emlékszik?

Bess nyelt egyet, és fejbólintásával helyeselt.

– Az űrhajó bizonyos részeit megpiszkálták – mormolta. -Méghozzá olyanokat, amelyekhez repülés közben nem fér hozzá a pilóta. A komputer egy része... a berendezés a személyiségfeljegyzéssel...

– A személyiségfeljegyzés? Tehát innen feltételezitek, hogy mielőtt ismét elfeledkezett mindenről, egy időre visszanyerte volna ismereteit a múltjáról. Értem. Ez azt jelenti, hogy a helyzet valóban komoly. Most végre munkához láthatok. Mikor kell elkezdenem?

– Azonnal... – bökte ki. – Vagy úgy gondolod, hogy várhatunk?...

Nem, nem gondoltam úgy. Weyth. Nem lesz kellemes dolog...

– Még azt nem tudom – mondtam, miközben felálltam –, miért éppen rám gondoltatok? Hiszen itt vannak azok, akik beprogramozták a repülést meg a pilótát.

– Csakhogy még egyikük sem volt egy pillanatra sem idegen bőrben – tárta fel végre kártyáit Bess. – Tudod, annak a szőrös lénynek az alakjában. Ez bizonyos komplikációt jelent... a pszichikumban – ezeket a szavakat olyan arccal mondta, mintha citromba harapott volna. A pszichikum komplikációiról egyáltalán nem volt szokás beszélni nálunk.

Megálltam.

– Még mindig olyan torzonborz? – állapítottam meg inkább, mintsem kérdeztem. – És továbbra sem tud semmiről?

Bess vállat vont.

– Azt mondja, hogy nem. Éppen ez az, amit ellenőrizni kell. Hiszen itt kezdtük... Mélyet sóhajtottam.

– Igen, itt kezdtük – erősítettem meg. – A kérdés az, hol fejezzük be. Ugyebár, ahol most van, megtalálok minden feljegyzést, ami a repülés után megmaradt... memóriahengerek, a fedélzeti automaták feljegyzései és így tovább?

– Semmi sem maradt meg – dörmögte Bess. – Ha lennének feljegyzések, nem fárasztottunk volna téged. Arról van szó, mit sikerül kipréselni magából Weythból. Azt hittem, hogy mgértetted – fejezte be ironikus hangon.

– Megértettem – vetettem oda a nyitott ajtóból. – Csak biztos akartam lenni. Már kérdezni sem szabad?...

– Hogy hívnak ?

– Weythnak.

– Ki vagy?

– Közületek való vagyok.

– Mit jelent ez?

– Nem tudom. Engedelmeskednem kell Bessnek, végre kell hajtanom, amivel megbízott.

– Miféle feladatok azok ? Vállat vont, és széttárta karját.

– Még nem kaptam egyet sem. Fogalmam sincs.

– Nagyon folyékonyán beszélsz. Honnan ismered ilyen jól a nyelvünket?

– Azt mondták, hogy ez a nyelvem Mikor megérkeztem, csak néhány fedélzeti berendezés nevét tudtam. Azután tanítottak meg beszélni...

– Ki volt Mohamed? Tanácstalanul nézett rám.

– Nem tudom...

– Mit mond ez a szó neked: Shakespeare? Töprengeni kezdett. Egy ideig gondolkodott, azután a fejét rázta.

– Einstein? – vetettem oda.

– Nem tudom – válaszolt némi türelmetlenséggel. – Azokat a szavakat ismerem, amelyek szükségesek, hogy kifejezzem a gondolataimat... nem tudom, miért van így. Ne gondold, hogy megőrültem. Hiszen megmondták nekem, hogy megfosztottak az emlékezetemtől. Azt is tudom, hogy bármelyik pillanatban visszakaphatom. Miért nem teszitek meg végre? Hiszen ha valamit meg akarsz tudni tőlem...

– Tehát te és én egy világhoz tartozunk? – tértem vissza a beszélgetés kezdetéhez. – És a “mi” nyelvünkön beszélünk. Az enyémen és a tiéden? Nézd meg magadat és engem. Hasonlítunk?

Végigmérte a számomra jól ismert vöröses szőrrel borított testét, és keserű mosoly suhant át majomarcán.

– Hiszen nem így nézek ki valójában. Valaki megoperált...

– Kicsoda?

– Nem tudom.

– Miért?

– Hogy valaki másnak adhassam ki magamat, mint aki vagyok. Meddig fog még ez tartani?

– Ez csupán tőled függ. Attól, hogy mikor fogsz magadtól, a segítségünk nélkül rájönni, ki vagy igazából. Ha elmondod, mit láttál, kik azok, akikkel találkoztál, és mit akartak tőled. Nos?

– Hiszen mondom, hogy nem tudom! – Szinte kiabált.

– Ne idegeskedj – figyelmeztettem nyugodtan. – Tudod, mi az? – mutattam fel a fal tövében álló dobozra, amelyből vékony, tarkabarka huzalköteg állt ki. Arrafelé nézett, azután tekintetét visszafordította felém.

– Nem. De minden alkalommal bekapcsoljátok azt a szerkezetet, amikor valaki bejön hozzám – pillantott a bal vállára, amelyhez hozzáért a prémsapkájából lelógó huzalköteg. Pontosan ennek a nem mindennapi sapkának a csúcsán futottak össze a dobozszerű szerkezetből kijövő huzalok. Olyan volt, mintha ünnepi ruháját egészítette volna ki a furcsa tolldísszel. Hozzá kell tenni, hogy semmiféle ruha nem volt rajta.

- Ez adja tudtomra, hányszor támad kedved a hazudozásra – világosítottam fel az igazságról. – Ez egy gép. Nem szabad használni... a Földön. Nos?

– Hogyan hazudhatnék – válaszolta azonnal –, ha nem emlékszem, mi az igazság? Úgy látszik, elfelejtetted, hogy teljesen normálisan gondolkodom. Csak nem tudok semmit sem...

– Mennyi kétszer kettő?

– Négy.

– Honnan tudod?

– Bizonyos alapfogalmakat megtanultam visszaérkezésem után. Bess nem titkolta el, hogy ezt megteszik, különben nem tudtak volna megtanítani beszélni. Felfogás kérdése...

– Milyen rendszerben számolsz? Elgondolkodott.

– Tízesben – válaszolta tétovázva.

– Látod – bólintottam. – Ez már információ... annak, aki nagyon meg akar tudni rólad valamit, de nem tudja, honnan kezdje. És milyen másféle rendszereket ismersz?

Homlokát ráncolta.

– Másfélét... nem tudom.

– Ki az a Bess? Nem tudom. Valaki, akinek engedelmeskednem kell...

Sóhajtottam. Mit lehet kezdeni az ilyennel. Ránéztem. Fáradt volt. Fáradt volt, és nem találta az utat. De azért kitartott. Ő maga talán valóban nem emlékezett semmire. De teste, idegpályái nem felejtették el a “Hármas”-nál kapott tréninget. Kitartott. Ki tudja, talán épp azért.

Megfordult a fejemben, nem valami szép dolog, hogy eny-nyire megkínzom. Még ha csakugyan a kezébe került valakinek, és az tényleg ki akarja ezt használni, neki semmi köze az egészhez. Ebben már majdnem biztos voltam. Majdnem. Egyetlen apró kis szócska...

– Mondd el, hogy történt! Nem vagy éhes?

Fejmozdulatával ellenkezett. Szőrmesapkája csúcsán a színes huzalköteg megmozdult, és kellemetlen vékony hangot hallatott.

Nem vagy szomjas?

– Nem.

Kihúztam magamat a fotelban. Már elegem volt. Ránéztem az órámra. Már több mint két órája voltam ott.

- Nos, akkor mondd el sorjában – ismételtem. – Már tudod, hogy a csillagok közé küldtek. Mit csináltál előtte?

– Itt dolgoztam. Bess volt a főnököm. Ugyanúgy hívtak, mint most.

– Családod volt? – ennél a kérdésnél le kellett eresztenem a tekintetemet.

– Nem.

– Mondj el mindent, amire emlékszel. Elgondolkodott. De nem túl sokáig.

– Másra nem emlékszem. Ha valami konkrétumot kérdeznél... – emelte fel a hangját.

Konkrétumot? Kezdettől fogva mást sem teszek. Egye fene, megpróbálom.

– Mi ez? – vettem elő övem mellől a kézi annihilátort. Előtte még észrevétlenül rápillantottam a mutatóra. Nullán állt.

– Az? Nem tudom.

– Ez fegyver – feleltem. – Le lehet vele rombolni az egész állomást, az összes falat, amelyek körülvesznek bennünket – sorozatvetőm csövével hatalmas félkört írtam le –, meg lehet ölni minden embert, aki ezen a bolygón van, és egyáltalán nagy kalamajkát lehet vele csinálni. Ez a ravasza -mutattam az ujjammal óvatosan. – Fogd meg... – kinyújtottam a kezemet, és átadtam neki az annihilátort a csövénél fogva.

Tétovázás nélkül átvette, és ujjait rögtön a markolatra helyezte, mintha gyakorlaton lett volna. Igazi reflexmozdulat volt. A tenyere megőrizte a markolat emlékét, Hát az értelme?

– Jól tartod – jegyeztem meg közömbösen. – Pedig azt mondtad, hogy nem emlékszel... Vállat vont, és nem válaszolt. Felsóhajtottam.

– Adtál már le lövést ilyenből valaha? – kérdeztem.

Elfordult, a fejét lehajtotta. Pontosan ezt kellett tennie, ha nem akarta kivárni azt a jó pár másodpercet, mire elmúlik a szem káprázása az annihiláció után.

– Lőj – mondtam. Gyorsan rám pillantott.

– Hiszen azt mondtad... hangjából őszinte meglepetés hallatszott.

– Mondtam. Ne lőj.

– Semmire sem lehet jutni vele – mondtam egy órával később Bessnek a központi teremben. – Vagy tényleg nem emlékszik semmire, vagy azok, akik átalakították, jobbak nálunk a szakmánkban. Békén hagyhatjuk. Hátravan még a fedélzeti berendezés. Esetleg attól megtudunk valamit, nem a memóriahengerre gondolok, hanem arra, amit azok tettek vele. Még, gondolom, nincsenek készen az analízisek.

Bess nem felelt. Egy ideig ült, miközben szótlanul nézett rám, azután hirtelen felállt, az ablakhoz ment, és hátat fordított. Ez olyan sokáig tartott, hogy kezdtem kellemetlenül érezni magamat.

– Még itt vagyok – háborogtam. – Ha nincs rám szükséged, elmehetek. Már jó ideje nem aludtam, és előtte is volt egy s más dolgom.

Végre felocsúdott. Felém sem nézve a vezérlőpulthoz ment, lenyomott egy gombot, és egy kis fiókból egy még kisebb tárgyat vett elő. Őszintén szólva, a tárgy olyan picike volt, hogy csak egy idő után vettem észre nyitott tenyerében.

– Mi az? – kérdeztem.

– Leadó. Ez vele volt – mormogta csendesen. – Be volt ültetve a bőrébe a hóna alatt. Nekünk szolgáltatta az információkat, és egyúttal a komputerral tartotta a kapcsolatot. Amikor Weyth visszatért, a leadó ott volt, ahol lennie kellett. Működött is. Csakhogy sem mi, sem a komputereink nem vették a jeleit. A frekvencia egyezett. Minden egyezett. Csupán az adás nem nekünk szólt...

Éreztem, hogy féktelen harag fog el.

– Van még valami, amiről “elfelejtettél” szólni? – kérdeztem mosolygást színlelve. – Vagy talán te is átestél az űrben valamilyen kezelésen? Vagy pedig itt helyben, hogy ne legyen fárasztó? Vagy talán attól félsz, hogy a Weythtól kapott értesüléseket elkezdem valaki másnak közvetíteni? Ha így van, akkor ne aggaszd magad. Semmiféle értesülésem nincsen. És nem is lesz. Főleg, ha továbbra is a fejem fölé tartjátok a hálót, amelyen keresztül csak véletlenül jut el hozzám néha egy-egy adat arról, hogy mi történik itt.

Nyugodtabban fogadta, mint számítottam. Túlságosan nyugodtan. Nem volt vigasztaló jelenség.

– Semmit sem tudunk – dörmögte, miközben visszatette a mikroleadót az előbbi helyre. – Semmit... – ismételte elgondolkodva.

Lecsillapodtam. Valami azonban mégsem volt rendjén.

– Nem tudjátok legalább az adások irányát? – érdeklődtem. – És honnan tudjátok egyáltalán, hogy ez adta le?

– így mondták a szakemberek – válaszolta kis idő múlva, és egyszerre megértettem, hogy neki sem mondtak el mindent. Ki tudja, egyáltalán tudomása van-e már arról, hogy mit szagoltak ki a “specialistáink”.

– Mit tegyünk? – kérdeztem szelídebben. Vállat vont.

– Egyelőre beszélgess vele még. Amint megtudom, mit lehet kikövetkeztetni abból, hogyan változtatták meg az űrhajónkat, elmondom neked. Most semmi olyanról nincs tudomásom, amit te ne tudnál. Elég? Bólintottam.

– Persze – mondtam békülékenyen. – A legtökéletesebben. Legalábbis Weythnak. Még sokáig tartjátok ebben a bőrben, a négy vállával?

Kiegyenesedett, és egyszerre hideg pillantással mért végig.

– Mindaddig, amíg nem tisztázódik minden – dörmögte. -Lehet, hogy örökre. Megsajnáltad ?

– Sajnálat? – ismételtem halkabban. – Nem. Hiszen őt érte, és nem engem. Vagy mondjuk téged. Sajnálat? Ugyan...

– Amikor visszatértél, irányítanod kellett az automaták munkáját – mondtam, s hangomból nyugalom és biztonság csengett, amely kívül esett tudatom ellenőrzésén. Emlékszel, milyen manővereket hajtottál végre?

Tanácstalanul rázta a fejét.

– Nem. Fogalmam sincs, hogy jutottam ide. Mindenre emlékszem egy bizonyos ponttól... hogy is fogalmazzam meg... egyszerre csak rájöttem, hogy a kozmoszban vagyok, egyedül a fedélzeten, és hogy hazafelé utazom. Biztos voltam benne, hogy minden rendben van. Láttam magam előtt a mutatókat, a vezérlőpultot, a monitorokat, a fejemben zűrzavart éreztem, ez minden.

– Nem féltél, hogy valami elromlott? Hogy a szomszédos galaktikában érsz földet, vagy egyáltalán nem jutsz el sehova sem?

– Nem. Tisztában voltam vele, hogy az űrhajó úgy halad, ahogy kell, hiszen az imént mondtam neked... Mikor lesz végre megint ember belőlem? – kérdezte hosszabb hallgatás után. – Tulajdonképpen mit akartok? Hiszen meggyőződtetek arról, hogy tökéletesen gondolkodom. Ha meglesz a normális ismeretkészletem, könnyebben fogok tudni segíteni nektek... mindenesetre több adatot fogok tudni.

Lehet, hogy igaza van – gondoltam. – Csakhogy a “specialistáink” hamarabb átalakítanak kecskévé, mintsem hogy ezt az igazságot elismerjék. Nem beszélve a következtetések levonásáról.

– Nem kockáztathatunk – válaszoltam. Lojális akartam lenni hozzá, legalábbis bizonyos fokig. Ennyit megtehettem. De csakis ennyit. – Nem kockáztathatunk – ismételtem. -Kapcsolatba léptél az idegenekkel. Nyilván magad is végiggondoltad már ezt.

– Idegenekkel? – szakított félbe erőszakosan. Tágra nyílt szemmel nézett rám. – Én?! Miféle idegenekkel? Semmiről sem tudok...

– Lehet, hogy nem tudsz róla – bólintottam –, de nekünk meg kell bizonyosodnunk. Tudnunk kell, mit sikerült ki-húzniok belőled, annak ellenére, hogy emlékezetedből mindazt kitörölték, amit kizárólag az emberek tudhatnak. Az emberből mindent ki lehet szedni, főleg ha információs berendezés áll a rendelkezésre, még ha kicsivel rosszabb is, mint a mienk. Nekik viszont, alighanem, jobb van. Attól félek tehát, hogy várnod kell még egy keveset. Talán eszedbe jutott már valami?

Feljajdult, és a fejéhez kapott. Ujjai hozzáértek a sapkához, amelyből huzalok álltak ki, és megrettenve húzta visz-sza a kezét.

– Semmit sem tudtam az idegenekről – motyogta. – Miért kínoztok? Mivel gyanúsítotok?

– Én semmivel – válaszoltam. – Én csak azt teszem, amit Bess parancsolt. Ugyanolyan vagyok, mint te – jelentettem ki, miközben lelkem mélyén eltöprengtem azon, mennyi is ebben az igazság. – Én is az ő-parancsait teljesítem. Csupán véletlen, hogy én kérdezek, és te felelsz. Ugyanígy lehetne fordítva is, én magam is nagy űrhajókon repülök. Tehát ne okozz nehézséget nekem. Emlékszel, hogyan közlekedünk az űrben ?

– Mit jelent ez? – kérdezte bizalmatlanul.

– Hogyan terjed a fény?

– A fény... nem tudom.

Sóhajtottam. Nem tudja. Nem hallott a térfölöttiről, a fekete folyosókról, a galaktikák közötti navigációról. Falra hányt borsó.

– Nos, jól van – dörmögtem1 meggyőződés nélkül –, tehát mi történt akkor, amikor magadhoz tértél? Biztos voltál

benne, hogy minden rendben van. Sok idő telt el, mire landoltál?

– Nem tudom – válaszolta elgondolkodva –, de talán nem...

– Mit jelent az, hogy talán ? – emeltem fel a hangomat. -Hiszen, az ördögbe is, tudnod kell, hogy valami hosszú ideig tart vagy sem! Régóta beszélgetünk?

– Várj csak – nyugtatott meg egy mozdulattal –, nem, előkészület nélkül landoltam. Elgondolkodtam, mit tegyek, és észrevettem a monitoron a földet, arra gondoltam, hogy beteg vagyok... nem tudom, mire gondoltam. Rögtön utána túlnyomást éreztem, és leültem.

– Tudtad, hol vagy?

– Tudtam, hogy ismerem azt a helyet. De sehogy sem jöttem rá, honnan. Ültem a fotelban, és vártam. Végül kinyílt a zsilip fedele...

– Magától?

– Később elmondták, hogy Bess nyitotta ki. Ekkor kiszálltam.

Kiszállt. Kiszállt a rakétából a nyitott leszállóhelyre, és jól mégnézte az egész állomást, az aggregátorokkal, a felállított annihilátorokkal, antennákkal, tükrökkel, őrautoma-tákkal, erőtér-stabilizátorokkal – nem rossz. Számításba véve, hogy akkor még nála volt a leadó, amely jeleket adott le... méghozzá nem nekünk. Most aztán már óvatosak. Amikor már késő. El kellene engedniük, és elnézést kellene kérni tőle. Azok már úgyis tudnak mindent, amit akartak. Most például üldögélnek, és a markukba nevetnek, hogy ilyen ügyesen megszakítottuk a kapcsolatukat a kémükj kel... egy emberrel. Akit átoperáltak, hogy rájuk hasonlítson, csak nem pontosan. Ha ugyan olyanok voltak, mint most ő. Mert olyan lényekről is szó lehet, akik például egykor a Pettyn laktak... vagy egészen másfélékről. Mondjuk olyanokról, akik nem is feltételezték, hogy a majomkülsejű, torzonborz lény fejlett civilizációt képviselhetne. Tehát egyszerűen valamiféle organikus automatának tekintették, és ennek megfelelően bántak vele. Hát még ha figyelembe veszszük, hogy nem tudott többet, mint egy jobb fajta idomított kutya a Földön. Megfordult-e a fejükben, hogy a memória-

hengerek, amelyeket kifosztottak, ha egyáltalán megtették, annak a lénynek a sorsát tartalmazzák, akit elfogtak ? Vajon a bőr alá beépített leadó nem éppen arról győzte-e meg őket, hogy állattal van dolguk? Kérdések. Kérdések tömkelege. Ugyanakkor tőlem várják a választ.

– Sokáig tartott, mire idekerültél ebbe a kabinba? – kérdeztem még, mintha ennek bármi jelentősége lett volna. Hisz az információk gyorsan mozognak. A jó leadó sokat képes továbbítani a másodperc töredéke alatt is.

– Először olyan hatalmas, csupa üveg terembe vezettek -mondta tétovázás nélkül. – Ott tudtam meg, hogy az egyikük éppen Bess.

– Hányan voltak?

– Hárman. Bess, egy fotonikus, ahogy magáról mondta és egy kövér, szemüveges...

– Hájas – mondtam.

– Hájas – bólogatott. – Azután átmentem egy másik helyiségbe, ott voltak még néhányan, de amint beléptem, lekapcsolták a villanyt. Elaludtam. Elaltattak. Már itt ébredtem fel – tekintete a sarokban álló fotelra tévedt.

Igen. Óvatosak voltak, de azért nem túlságosan. Mintha valaki kozmetikai kezelésben részesítene egy halottat. Persze nem egészen régi halottakra gondolok, például egyiptomi fáraókra.

– Lehet, hogy igazad van – felelte Bess gyanúsan barátságos hangon, amikor nemcsak azt mondtam el neki, miről beszélgettem Weythtal, hanem azt is, mit gondolok erről az egész elkésett álarcosbálról. – Örülök, hogy magad jutottál erre a következtetésre – szólalt meg. – De azt is meg kell értened, hogy így nem maradhat a dolog. A pályát, amelyet Weythnak előkészítettünk, pontosan kiszámították...

– Küldjétek automatákat – válaszoltam. – Az ő emlékezetükkel könnyebb lesz manipulálni. És ezek a “specialisták” is összeállíthatnak olyan programkombinációt, hogy legyen valami hasznunk belőle, amikor visszatérnek. Ha egyáltalán visszatérnek. Ha az ottaniak nem sértődtek meg ránk, hogy elnémítottuk a leadójukat.

Bess elhúzta a száját. Alaposan szemügyre vette az ujjai, végét, ezután, miközben változatlanul azokat nézegette, megszólalt:

– Elképzelhető automatákkal. Csakhogy amikor az interpretálásra kerül a sor... hiszen magad is tudod...

Tudtam. Alighanem valakinek már magyarázgattam ugyanezt.

– Kicsoda? – kérdeztem röviden. – Megint én?

– Ha egyetértesz... – vágta rá gyorsan. Leeresztette a kezét, és mindkét kézzel a vezérlőpultra támaszkodott. Végre rászánta magát, hogy a szemembe nézzen. – Megint átoperáltok? – vetettem oda könnyedén, bár egyszerre furcsa hűvösséget éreztem. – Az ilyen gyakori metamorfózisok nem lesznek hatással a szervezetemre... legalábbis pszichikailag? Tán csak nem akartok tönkretenni?

– Beleegyezel? – kérdezte, hallgatásával kerülve meg szóvirágaimat, amelyeknek azért láthatóan megvolt a hasznuk.

– Igen – hallottam a saját hangomat. – Leülhetek? Választ nem is várva letelepedtem az egyik fotelba. Hagyta, hogy egy ideig nyugodtan átgondoljam a dolgokat.

– Megadom magamat – szólaltam meg végül. – Először is ugyanazon a folyosón megyek, amelyiken Weyth, tehát ugyanolyan esélyeim lesznek, hogy felfedjenek és elkapjanak. Másodszor megfosztotok az emlékezetemtől, azonban... Weyth sem tudott semmit sem magáról, amikor elrepült. Sem magáról, sem arról, honnan származik...

– Örülök, hogy magadtól rájöttél.

– Önmagadat ismétled – állapítottam meg. – Ne örülj, mert nincs miért, azonkívül ne szakíts félbe, most nem viccelek. Vagy mégis? Tehát az űrhajón nem lesz elhelyezve a memóriafeljegyzésem... hogy vészhelyzetben alkalmazhassa valaki. Akár én, akár más. Harmadszor nekem is lesz le-adóm, mert anélkül akár mehetnék a Pettyre horgászni. Csak egy kicsit törnötök kell a fejeteket, azaz törnie kell a fejét minden specialistának, hogy jobb készülék legyen, mint Weythé. De itt, helyben megőrzitek a memóriám kettős másolatát. A harmadikat pedig elkülditek a földi Központunknak. Ki tudja, mi történhet, s mire visszajövök, ti már nem lesztek itt. Nem szeretnék a kozmoszban bolyongani úgyhogy nem tudom, mi a nevem, hogy nem tudom, hova kell visszatérnem. Végül negyedszer aláírtok egy kötelezvényt, mégpedig az állomáson tartózkodó valamennyi személy jelenlétében s egyúttal az NVÜ Központ egyetértésével, hogy visszatérésem után azonnal visszaadjátok emberi formámat és emlékezetemet... – Ez a feltétel az utolsó pillanatban jutott eszembe, de még időben.

– Egyetértek – bólintott Bess. – A negyedik pont kivételével. Ostobaság, hogy ilyen nyilatkozatot követelsz. Ha úgy gondoljuk, hogy veszélyes vagy az emberekre, akkor semmilyen aláírás nem segít.

– Én mégis ilyen ostobaságot követelek – jelentettem ki határozottan. – Nyilván nem voltál olyan sokáig az “átalakított” Weyth társaságában, mint én. Nem akarok az ő helyzetébe kerülni. Ezt a feltételt közölnöd kell a Központ egész vezérkarával. Érted? Különben nem repülök. Nem kény-szeríthetsz rá.

A szeme összeszűkült.

– Change utazik – dörmögte.

– Semmi kifogásom ellene – vetettem oda. Felálltam, és az ajtó felé indultam.

– Hová mész?! – kiáltotta. Megálltam, és fejemet hátrafordítva vigyorogva néztem rá.

– Miről van szó? – kérdeztem. – Elfelejtettél valamit?

– Te felejtettél el – sziszegte. – Gyere vissza!

Visszafordultam. Leültem vele szemben, és nevetve fontam össze a karomat. A szeme közé néztem. Néhány pillanatig állta a tekintetemet.

– Arról van szó – szólaltam meg, mert nem akartam elnyújtani a beszélgetést, amelynek amúgy sem volt semmi értelme –, hogy te vagy a főnök, én meg amolyan Weyth vagyok. Te is megéred a magadét, meg én is. Jól tudod, ha szükség lesz rá, minden további nélkül bedugom a fejemet az antiproton sugárzásba. De azt tudnom kell, hogy nincs más megoldás. Ugyanakkor Weythtal kapcsolatban nem vagyok meggyőződve arról, hogy ott kell üldögélnie, ahol van, az elzárt helyiségben, szőrrel borított külsővel és a négy vállal, amely még azt sem teszi lehetővé, hogy jól kialudja magát. Erről van fogalmam... Olyan nehéz megérteni, hogy el akarom kerülni az effajta élvezeteket? Hogy a magam-fajtájúak között legyek, a magamfajtájúak között, érted, akik tudatosan tartanak megfosztva emlékezetemtől, állatbőrben és így tovább. Nos, nem engedek. Vagy beleegyezel, vagy nem repülök. Ismétlem, nem kényszeríthetsz, azonkívül úgy gondolom, hogy Weythot meg kell operálnotok. Maradjon ott, ahol van, de adjátok vissza emberi külsejét és emlékezetét. Az ernyőinken úgysem tud áthatolni még egy parányi információ sem.

– Csakhogy az állomás nem börtön! – fakadt ki. – Ki tud menni, még ha az ajtókat becsukjuk is. Állítsak melléje valakit annihilátorral? És ha még másutt is építettek bele le-adót? Ha emlékezetével eljut kívülre... az ellenőrzött területen túlra? Ha már mint ember el akar valahpva repülni? Hiszen itt csak úgy hemzsegnek az automaták, amelyek az emberek egyetlen intésére várnak. Különben beszéljünk rólad. A te feltételeidről beszélgethetünk. Másokkal ne törődj. Világos?

– Nem egészen – válaszoltam. – De említettél valamilyen lehetőségeket... jó, ne beszéljünk Weythról. Beszéljünk rólam. Egyetértesz?

Elgondolkodott. Csak azért tette, hogy örömet szerezzen nekem. Inkább így nevezem. Ugyanis már régen elhatározta magát, erről nem lehetett kétségem.

– Megérted talán – kezdte végül kenetteljesen –, hogy magam nem mondok sem igent, sem nemet. Minden a specialistáktól függ. Már indulok is...

Felállt, és olyan arccal indult az ajtó felé, mint aki megoldhatatlan feladatot kapott. Mintha neki kellett volna repülnie, s nem nekem.

Majd félórát vártam. Tovább is várhattam. Ráértem. Nem kellett előkészülnöm sem elméletileg, sem pszichikailag. Úgyis emlékezet nélkül fogok repülni...

Visszatért, és már a küszöbről örömteli hangon közölte:

– Elfogadták a feltételeinket. Az űrhajó estére kész lesz. Holnap indulás...

Azt mondta, “a feltételeink”. A “mienk”. Csakugyan.

Felálltam. Elmentem mellette, és kifelé menőben hátraszóltam:

– Gondolod, hogy nem csapnak be minket?

Nem vártam meg a választ. Amikor már a folyosón voltam, útban saját kabinom felé, elmosolyodtam magamban. Mindegyikünk, én is, ők is, meg fogjuk tenni, amit kell. Az egész beszélgetést csupán Weythért folytattam. Csak érte. Egyes-egyedül abban bízhattam, hogy nem minden volt falra hányt borsó...

Egy órával később a “specialistákhoz” hívtak. Vöröses szőrrel benőve jöttem ki tőlük, és újból meg kellett tanulnom mozgatni azokat a lehetetlen nyúlványokat, amelyek mellem közepéből álltak ki. Ezután megint problémám volt a lefekvéssel. Ennek ellenére azonban jól aludtam. Reggel megjött Bess, és elvitt az információs laboratóriumba. Voltak ott néhányan, mielőtt azonban szemügyre vehettem volna őket, kialudt a fény. Egy hang a Földről, bizonyára valaki olyané, aki a vezérkarnál dolgozik, de mégsem ismertem, közölte velem, hogy feltételeimet elfogadták. Ez volt az utolsó, amire emlékeztem.

Egy kemény lemezen ültem, amely velem együtt mozgott a padlót borító rugalmas anyagon. Előttem és mögöttem emberek haladtak. A lemez alatt kerekek voltak, amelyek tompa neszt hallattak, mint amikor valamiből jön kifelé a levegő. Szűk alagútban haladtunk, amelyben nem volt lámpa. Ennek ellenére világos volt.

Az alagútszerűség véget ért, s egy félkör alakú szobába jutottam, amelynek egyetlen ajtaja volt. Vaskos lemezből készült, hatalmas emeltyűszerű retesze volt, és színes rovátkák díszelegtek rajta. Szorosan a testemhez simuló ruhába voltam öltözve, amelyre még egy másikat húztak rá. Ez nehéz volt. A fejemre hatalmas buraszerű valamit tettek. Észrevettem, hogy az emberek körülöttem másként néztek ki, mint én. Vagy talán én voltam más?

Most, amikor mindnyájunkon az a durva, zsákszerű ruha volt, amikor a fejükön levő, burához hasonló valamibe illesztett üvegben láttam arcvonásaikat, hasonlítottunk egymásra.

Az ajtó kinyílt, annak ellenére, hogy senki sem lépett eléje. Átmentünk egy szűk szobácskába, amelyben csak nagy nehezen fértünk el. Az ajtó becsukódott mögöttünk, azután szemközt kinyílott egy másik, amelyik pontosan ugyanolyan volt, mint az első. Valaki könnyedén meglökte a vállamat, és kint találtam magamat a szabadban.

Vörösesbarna pusztaság tárult elém, amelyet kúp alakú kiemelkedések és lekoptatott sziklák tarkítottak. Balra, nem messze attól a helytől, ahol álltam, sima felületű, szilárd burkolatú nagy térséget pillantottam meg. Csúcsosan végződő, óriási henger állt ott, valamilyen rácsos szerkezetre támaszkodva, de olyan magas volt, hogy az embernek az a gondolata támadt, hogy mindjárt felborul. Arrafelé indultunk. Nagyjából megtettük az út felét, amikor közvetlenül a fülem mellett, nem tudom, milyen csoda folytán, hiszen a fejemen volt a súlyos, hermetikusan záró védősisak, éles, vibráló hang támadt. Előttem és mögöttem az emberek is megálltak. Kiáltásokat hallottam, és valaki váratlanul teljes erejéből megütötte vállamat, úgy, hogy majdnem elestem. Valaki más elkapta a kezemet, és húzni kezdett. Ösztönösen futásnak eredtem. Eljutottunk a legközelebbi kiemelkedésig, s a talaj egyszerre eltűnt a lábam alól, vagy jó két métert zuhantam lefelé egy négyszögletes gödör fenekére. A talaj kemény volt, és annak ellenére, hogy vastag ruha volt rajtam, jól megütöttem magamat. Amikor feltápászkodtam, már mindenki, aki velem együtt jött, ott volt lent, fejünk fölé vastag, átlátszó tető borult. Ezen át pillantottam meg a napnál élesebb fényt, amely egyre erősebb lett, hogy végül kénytelen voltam elfordítani a szememet. Mások színes üvegdarabokon át nézték, nem tudom, honnan vették. Valamit kiabáltak. Észrevettem, hogy a fény irányából furcsa járművek érkeznek. Mindegyikből vastag, rövid cső állt ki elöl. A járművek mögött jóval lassabban gépek jöttek, amelyek kissé emberre emlékeztettek, ugyanis két rugalmas végtagszerűségre támaszkodtak.

A fény egyszerre eltűnt, és az egész területet előttünk porfelhő borította be. Semmit sem láttam, mások azonban tovább szemlélődtek. Eltelt néhány perc, és a felhőből furcsa menet lépett elő. A most lassan haladó járművek között, a

lépegető gépek mögött jött valaki, aki ugyanúgy volt öltözve, mint én. Sőt az inge alatt észrevettem azokat a dudoro-kat is, amelyek megkülönböztették a többiektől. Hallottam egy hangot, amely ezt mondta: “Hiszen ez Ago” – és ez a hang nagyon furcsa volt. Egy időre csend támadt. Végül a gödörben levők közül valaki kinyitott egy láthatatlan ajtót, és kifutott. Rögtön azután megláttam őt a nyitott térségen, ahogy közeledett ahhoz, aki a vakító fénnyel együtt érkezett. Alltak, és egy pillanatig mintha szót váltottak volna. Az, aki közülünk vált ki, úgy állt, hogy nem láthattam, mit csinál az újonnan érkezett. Különben rögtön továbbmentek, már együtt, az építmény felé indultak, amelyet nemrég hagytunk el. Beléptek a vaskos kapun, és eltűntek a szemünk elől. Néhány gép bement velük, a többségük azonban kívül maradt. Elég soká tartott, míg ismét kinyílt az ajtó, és kijött az az ember, aki korábban velünk volt. Jelt adott, és ekkor valaki ismét jól meglökte a vállamat. Ezúttal a lépcsőn mentünk fel, amelyet addig nem vettem észre, mert amikor megszólalt az az éles hang, mindenki beleugrott a gödörbe. Az ember, aki a jövevényt elkísérte, csatlakozott, hozzánk, és ekkor megint, nem tudom, honnan, meghallottam, hogy valaki kérdezi: “mi?”, a másik röviden így felelt: “semmi”. Ekkor ismét egy másik hang szólalt meg: “Lehet, hogy nincs értelme, hogy elinduljon.” Erre az első mérgesen – legalábbis én így hallottam – ezt válaszolta: “El kell indulnia, ha egyszer visszatért.” Ezután egy szót sem szóltak. Ami engem illet, akartam valamit mondani, de semmi sem jutott eszembe. Tudtam mozgatni a kezemet, lábamat, tisztában voltam vele, hogy egy vagyok azok közül, akik körülvettek, és hogy az, amit nézek, ismerős, és otthon kell ereznem magamat... ez minden.

A függőlegesen álló henger közelről még nagyobbnak látszott, mint feltételezhettem, amikor először megpillantottam. A lent álló kicsiny dobogóból két rúd vezetett fölfelé, amelyek egy nyitott ablaknál végződtek. A dobogóra helyezték az egyik embermódra lépegető gépet, nekem pedig megparancsolták, hogy álljak melléje. Egy pillanat múlva már emelkedtem felfelé az egész berendezéssel együtt, miközben a mellettem álló gépből kinyúló karszerűség tartott. Miután feljutottunk, becsapta mögöttünk az ajtót, azutánlkényelmet-len, szűk folyosókon át egy kis szobácskába vezetett, amely tele volt lámpával, kötelekkel és még valamilyen különös tárgyakkal. Ott leültetett egy fotelba, amely a körülményekhez képest egészen kényelmes volt, maga pedig elhelyezkedett a hátam mögött. Még egy pillanat, és szörnyen elnehezedtem, kiáltani akartam, de nem bírtam kinyitni a számat. Utána ez az érzés fokozatosan elmúlt. Ezután egy hangot hallottam, ugyanazt, amelyik nemrég mondta: “Ago”. így szólt: “Tarts ki. Bemész a folyosóba. Hello.” Megértettem, hogy ez nekem szólt. Kicsivel később világító felhőt pillantottam meg magam előtt, amely teljesen elborított, megfosztva látóképességemtől. Ebből a felhőből, először alig láthatóan, azután egyre plasztikusabban arcok kerültek elő... bizonytalan sejtésem támadt, hogy ezeket az arcokat valahonnan ismerem... csak azt nem tudtam, honnan. Nagyon kellemes és ugyanakkor nagyon szomorú érzéseket keltettek bennem...

Fejemet kékes füst borította el. Úgy tűnt, mintha az előbb még ebből a füstből arcok bontakoztak volna ki, amelyeknek látványa lényem legbelsőbb részében furcsa, meghatározhatatlan érzéseket keltett. Most azonban már semmit sem láttam. Kezemre, lábamra és fejemre váratlanul ólmos súly nehezedett. Mellemre furcsa, kétujjú mancs támaszkodott. Megfordultam és láttam, hogy a gép, amelynek jelenlétéről az előbb nem volt tudomásom, finoman a fotelhoz szorít. Megpróbáltam kiszabadítani magamat, a mancs eltávolításához azonban nem volt elég erőm.

Rögtön ezután elmúlt a nyomás. Ekkorra a gép is elvette nyúlványát, amely fekvő helyzetben tartott. Felemelkedtem, meglepetve állapítottam meg, hogy a fotel támlája a hátam mögé került. Előttem egy nagy ablak volt, amely mögött tűz gomolygott. Szinte elvakultam a fényétől. A tűz hirtelen megváltoztatta színét, a fény elsötétedett, enyhe rázást éreztem. A helyiséget addig betöltő halk, vibráló hang elnémult. A gép megmozdult mögöttem. Észrevettem nehézkesen emelkedő végtagjait, és megértettem, hogy azt akarja, hogy álljak fel. Engedelmeskedtem. Szűk folyosón át egy közepes nagyságú szobába vezetett, amelyen két ajtó volt. Azután kiléptem az ablakon, amely váratlanul kinyílt előttem, és megláttam a Földet. Vörösesbarna volt, mintha be lett volna piszkítva, itt-ott sziklatömbök és kiemelkedések tarkították. Távolabb, jobbra, egy kopár dombvonulat lejtőjén félkör alakú fal látszott. Nem messze tőle egymást keresztező támfákkal megerősített, függőleges vasrudak sorakoztak, valóságos erdő. Mögöttük egy vízszintesen elhelyezett óriási homorú tükör ragyogott.

A gép a kijárat előtti kis erkélyre helyezett. Ez az erkélyszerűség rögtön azután megmozdult, és elindult velünk lefelé az épület kidomborodó páncéljára szerelt síneken. Már rájöttem, hogy az épület, amelyet az imént hagytam el, a hatalmas henger volt, amely a rácsos szerkezeten állt. Amikor elértük a talaj szintjét, észrevettem, hogy az óriási méretű henger csak a földtől embermagasságnyira kezdődik. A gép odébb lökött, és ekkor körülöttünk megjelent a többi, hozzá hasonló gép. Odaérkeztek valamilyen föld felett mozgó, lapított tárgyak is, amelyekből rövid, ferdére vágott cső állt ki. Hallottam a hangot, amely mintha ezt mondta volna: “hisz ez Ago” – és rögtön ezután megláttam magam előtt az embert, aki ugyanúgy volt öltözve, mint én. Ugyanolyan volt a ruhája, de valahogy soványabb volt nálam, mintha lapos lett volna. Nem tetszett nekem, de nem tudtam megmondani, miért. Az ember megfogta a kezemet, azután gyorsan elengedte, és ezt mondta: “Gyere utánam.” Ezután elindult egyenesen a hegyoldalba vágott építményhez. Utunk mellett egyszerre csak valamilyen fény villant fel. Arrafelé néztem, és egy üvegtetőt pillantottam meg. A nap tükröződött benne, de azért észrevettem alatta az emberi arcokat. Az volt az érzésem, hogy úgy néznek, hogy én ne lássam őket. Ez sem tetszett. Utolért egy hang, amely más volt, mint az előző. Valaki megkérdezte, hogy érdemes-e elindulni, valaki más azt felelte, hogy meg kell tenni, ha már visszatért. Ki tért vissza? Sietni kezdtem, hogy utolérjem az előttem haladó embert, de az ebben a pillanatban elért az építmény súlyos ajtajához. Nyitva állt előttünk. Szűk helyiségben találtam magamat, amelyben egy időre megálltunk, és semmit sem csináltunk.

– Hol vagyok ? – kérdeztem egy idő után, mert megértet; tem, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kellene, ha már egyszer semmit sem tudok. Számat azonban a legkisebb hang sem hagyta el. Mi történik? Ismét megmozgattam az ajkaimat, és megállapítottam, hogy a számmal minden rendben van. Egyszerűen nem tudtam elmondani azt, ami eszembe jutott. Az más lapra tartozik, hogy a gondolataimat nemigen lehetett gondolatoknak nevezni. Csakhogy, ha ennek tudatában vagyok...

Az ajtó, szemben azzal, amelyiken bejöttünk, kinyílott, és továbbindultunk. Már nem is próbálkoztam, hogy valamit mondjak. Elhagytunk egy félkör alakú helyiséget, és egy alagútszerű átjáróban találtuk magunkat. Önkéntelenül lehajtottam a fejemet, nehogy beleüssem a mennyezetbe a buraszerű védősisakot. Az ember, aki elkísért, levetkőzött ebben a kis teremben, ahol, nem tudni, miért, oly sokáig várakoztunk. Éreztem, hogy én is szívesen megtenném ugyanezt. Dühös voltam, hogy továbbra is ebben a kényelmetlen, nehéz, légmentesen testre tapadó öltözetben kellett mennem, amelyet különböző érthetetlen díszek, fényben csillogó négyzetek, miniatűr üvegdarabok és más furcsaságok borítottak.

Az előttem haladó férfi végre megállt. Az alagút falában kinyílt egy ajtó. Amikor átléptem a magas, szögletes küszöböt, bejött utánam. A legteljesebb sötétségben találtam magamat. Egy kéz nehezedett a vállamra. Ezúttal élő ember keze volt, nem pedig a merev ujjú gép, amely felügyek rám, amikor egyedül voltam. Engedelmeskedtem a kéz mozdulatának, és néhány lépést tettem előre. A kéz ismét rám nehezedett. Megértettem, hogy le kell ülnöm. Valamilyen fotelba vagy ágyba huppantam, amely elég mély volt és kényelmes, hogy elöntsön az álmosság. Megpróbáltam leküzdeni, de erősebb volt nálam. Becsuktam a szememet, és a semmibe zuhantam.