Messier 13

VII.

Lassan lüktető zúgást hallottam a fülemben, mintha a tengerparton feküdnék, és egy kellemes sláger ritmusát hallgatnám. Ez a zaj azonban lassanként egyre halkabb lett. Végre rájöttem, hogy a hang forrása a halántékomon belül van. Méghogy tenger!...

Kinyitottam a szememet, és észrevettem a fölém hajoló Bess barátságtalan arckifejezését.

– Már nem alszol? – érdeklődött. Találó kérdés volt, figyelembe véve, hogy tágra nyílt szemmel néztem rá. Következésképp nem is válaszoltam.

Felemeltem a fejemet, tekintetemet elfordítottam az arcáról, amely semmi jót nem ígért, és körülnéztem. Az információs teremben voltam. Ugyanabban, ahová egy pillanattal korábban kísértek be... vagy mikor is. Bevezettek, és rögtön utána eloltották a lámpát. Hiszen ismertem ezt a helyiséget, egész berendezésével. A különbség csak annyi, hogy most ketten voltunk: Bess és én. Akkor egy egész népes társaság volt itt. Pillantásom a lábamra tévedt. A szétnyitott fotel támláján pihent, és meztelen volt. Természetesen, ha nem számítjuk a vöröses szőrt, amely beborította. Ismét Bessre néztem, aki már kényelmesen elhelyezkedett a szomszédos fotelban.

– Történt valami? – kérdeztem. – Nem repülök?

Bess elfordította a fejét. Úgy látszott, nincs kedve beszélgetni. Megint körülnéztem a teremben, és rájöttem, hogy talán már másodszor vagyok itt, és ebben az esetben a kérdést másként kell megfogalmazni.

– Már visszatértem?

– Igen.

– Értem – fejem visszazuhant a támlára. Elgondolkodtam, azután kiböktem: – Mikor?

– Tegnap.

– És mikor indultam?

– Szintén tegnap.

Néhány pillanatig még mozdulatlanul feküdtem, végül összeszedtem magamat, és felültem. Megfordultam a fotelban, lábamat letettem a földre, és kihúztam magamat.

– Nem tartott sokáig – jegyeztem meg. – Visszafordítottatok?

– Az űrhajód energiakészleteinek csak a fele fogyott el. Három galaktikán is átrepülhettél volna – vetette oda kelletlenül. – Visszatértél, mielőtt elindultál volna.

Agyam már tisztán működött.

– Tehát mégis voltam valakiknél... méghozzá olyan valakiknél, akik megtanulták, hogyan kell kihasználni a térfelettiség törvényeit gyakorlati célokra. Az ő Einsteinjüknek jóval a miénknél előbb kellett születnie. Egy apró hibát mégis elkövettek. Egy aprócskát. Úgy látszik, nem olyan könnyű dolog másodpercnyi pontossággal kiszámítani az időrelációkat hajlított térben. Szép kis látvány lehetett – tettem hozzá elismeréssel. – Nem gondoltam, hogy ilyen dolgok megtörténnek. Elméletileg persze... kár, hogy nem emlékszem – fejeztem be őszintén.

– Nincs mit sajnálnod – ellenkezett komoran. – Inkább ostoba látvány volt.

– És mi történt volna, ha nem startolok?! – kérdeztem, bár tudtam a választ erre a látszólag értelmetlen kérdésre. -Akkor most ketten lennénk...

– Nem fogunk paradoxonokkal szórakozni – vágott közbe savanyú képpel. – Most ugye semmire sem emlékszel? -megnyomta a “most” szót. Most, azaz miután ebben a teremben visszaadták az emlékezetemet.

– Mindenre emlékszem – feleltem – addig a pillanatig, amikor bejöttünk ide, és kikapcsoltátok a villanyt. Örömmel állapítom meg, hogy megtartottátok a szavatokat, legalábbis félig. Mi van most velem ?

Egy ideig hallgatott, azután vállat vont.

– Személyiségfeljegyzés és emlékhengerek nélkül utaztál. Semmit sem húzhattak ki belőled. De ne örülj – vetette oda. – Voltál náluk. Hozzányúltak az űrhajóhoz. Úgy tértél vissza, hogy semmire sem emlékeztél az egész útból. Ugyanúgy, mint Weyth.

– Weyth – ismételtem akaratlanul. – Vajon csináltatok vele valamit?

– Előtted volt itt – mormogta Bess. – Már ő is ugyanaz, aki volt... félig. – Mosolya felettébb ellenszenves volt a számomra.

– Visszaadtátok az emlékezetét, de meghagytátok torzonborz külsejét – vélekedtem fennhangon. – Beszélgettetek velem, amikor visszatértem. Ki?

– Én magam – válaszolta kisvártatva. – Én és Weyth. Ott volt az egyik specialista is... – Megtudtatok tőlem valamit? Fejét rázta, és nem válaszolt.

– Nem rossz... – böktem ki elgondolkodva. – Nem rossz... hogy csinálják ezek, az ördögbe is? És mi van az automatákkal? – kérdeztem.

– Még nem tértek vissza. Ha egyáltalán visszatérnek...

– Megeshet, hogy nem – bólogattam. – Még ki akartok húzni belőlem valamit? Jó, jó, ne nézz rám így – vigyorogtam el magamat. – Tudom, hogy gyanús vagyok, így kell bánnod velem, a helyedben én is így tennék, azért beszélhetsz normálisan. Nem vagyok gyerek. Csupán biztosítani akarlak minden eshetőségre, hogy tényleg semmit sem tudok. Számítottatok valamire, hogy visszaadtátok az emlékezetemet, vagy egyszerűen baráti gesztus volt?

– Ne bohóckodj – dörmögte, ismét elfordítva a fejét. Ezúttal a mennyezet nem létező részleteivel foglalta el magát. – Rögtön mondok neked valamit, amitől egyből elmegy a jókedved.

– Gondolod? – szóltam közbe kétkedve. – Nem hiszem -ráztam komoly képpel a fejemet. – Kiváló hangulatban vagyok. Az automaták az űrhajómon ugye semmiféle feljegyzést nem hoztak?

– Semmifélét.

– És a leadom?

– Melyik leadóra gondolsz? – kérdezte, furcsa hangsúllyal. – Az, amelyiket a bőröd alá helyeztünk, öt másodperccel elindulásod után elhallgatott. A másik ellenben továbbra is működik...

Felálltam. Kiegyenesedtem, hogy még a csontjaim is ropogtak bele, utána gyorsan lehajoltam, és a szeme közé néztem. A szemhéja remegett, de ezúttal nem fordította el az arcát.

– Milyen leadó? – kérdeztem halkan.

– Honnan tudjam! – mordult fel, és továbbra is szúrós szemmel nézett rám. – Mindenesetre nem a mienk...

– Mit jelentsen ez, az ördögbe is! – robbant ki belőlem. -És hol?

– Nem tudom, mit jelent – válaszolta azonnal. – Hogy hol? Ó, itt, előttem – emelte fel a tenyerét, és ujjával megcélozta a mellkasomat. Tekintetem önkéntelenül odatévedt a mellkasomon levő mélyedésre, amelyből azok a bizonyos nyúlványok álltak ki.

– Ne keresd – hallottam meg a hangját. – Már megtettük előtted. Elhiheted, hogy igyekeztünk kihasználni minden lehetőséget.

– És semmi? – nyögtem ki dermedten.

– Semmi...

Lassan felegyenesedtem. Ez tényleg több volt, mint amire számíthattam. Több, mint amit elviselhet az ember.

– Hogy lehet ez? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy a torkomban egyre növekszik egy kemény gombóc, amely hamarosan lehetetlenné teszi számomra, hogy beszéljek. -Nem kíváncsiságból érdeklődöm. Először is... – végigfutott rajtam a hideg, és rögtön azután valami megszabadította a torkomat. Ismét magamnál voltam. Feladattal bíztak meg, konkrétabbal, mint bármikor. – Először is – ismételtem – az adás iránya? Ugyanaz, mint Weyth esetében?

Bólintott.

– Igen. A folyosó adatainak megfelelően, amelyen repültél.

– Jó. Másodszor, biztosak vagytok benne, hogy leadok?

– Teljességgel biztosak vagyunk benne – hangjában némi gúnyos felhang jelentkezett. Nem vettem róla tudomást.

– Harmadszor. Abból, amit elmondtál, az következik, hogy a leadót egyszerűen a szervezetemből készítették. Mit használtak fel? Az idegrendszeremet? Nem lehet kioperálni?

Felsóhajtott.’ Elgondolkodott egy ideig, végül megcsóválta a fejét, mintha valamin sajnálkozna. El kellett hinnem, hogy tényleg sajnálkozik. Hogy min, azt inkább nem kérdeztem.

– Valószínűleg nem – felelte végre. – Azaz meg lehetne próbálni, az eredmény azonban több mint kétséges, számodra, természetesen. Nemcsak az idegrendszerről van szó. A neuronokról is... A specialistáink arra a következtetésre jutottak, hogy valamilyen különleges rendszert használtak fel a szervezetedben, amelyet a földi orvostudomány még nem ismer. Akkor hogy lehet kioperálni?

– Negyedszer – folytattam –, ha adóállomásként működök ... de erre biztosan ők is gondoltak – mosolyogtam, bár nem sok okom volt a mosolygásra –, nem lehet esetleg leárnyékolni? Biztosak vagytok benne?

– Igen – vetette oda kurtán.

– Semmiféle emberi módon nem lehet kikapcsolni a leadót – jelentettem ki inkább, mintsem kérdeztem. – Tehát itt fogok ülni a leárnyékolt állomás belsejében mindaddig, amíg a leadó működik. Csakhogy, ha a szervezetemben lejátszódó folyamatokból nyeri az energiát, akkor pontosan olyan sokáig fog működni, ameddig nekem fontos lesz, hogy abbahagyja, egy pillanattal sem rövidebb ideig. Gondoltatok erre?

– Ühm..., most neked kell erre gondolnod.

– Mást sem teszek – vágtam a szavába. – Vagyis, másként fogalmazva, életem végéig. Egyedül abban reménykedhe-tem, hogy a “specialistáinknak” végül sikerül megtalálniuk ezt a különleges rendszert, amelyet a földi tudósok nem ismernek. Értem. Nem kell válaszolnod. Valóban nevetséges, hogy miként Weythtal történt, a mi ottani kémünkből az ő itteni kémjük lettem. Be kell azonban vallanom, hogy nem tartom valami mulatságos dolognak. Még akkor sem, ha ez bővíti a szakmai ismereteimet, elismerheted, hogy sosem voltam rossz, most azonban túl jó lettem. Mint szakember, természetesen. Csakis mint szakember. Csak egyet szeretnék még tudni: visszaadjátok a régi külsőmet? Tudod, az emberi külsőmet?

Felállt. Egy ideig szó nélkül néztünk egymásra. Egy fejjel magasabb voltam. Most azonban ez nem tűnt fel.

– Egyelőre nem, Ago – szólalt meg végre kényszeredetten. – Meg kell értened. Senki sem vonja kétségbe, hogy számíthatunk rád... ameddig rólad, magadról van szó. De hogyan kezeskedhetnél mindenféle helyzetben... azért, ami benned van?

Csend támadt. A válaszomra vár? Szükség van a feleletre? Nem. Csupán azt akarja, hogy az egész simán menjen, kölcsönös egyetértésben. Bár ez sem olyan fontos neki. Egyszerűen el kell jutnia a végére. És meg is teszi. Pontosabban már megtette.

Kiszáradt a torkom. Nehézkesen nyeltem egyet. El tudtam volna mondani egyet-mást. Ahogy álltam előtte, gondolkodást miméivé, rádöbbentem, hogy igazából mennyi ilyen ki nem mondott szó összegyűlt már, mennyi tény, amely felborítaná a szervezetét... minek is? Az NVÜ-nek? Nem. Nem a szervezetről van szó. Az alkalmazásáról. Az ember univerzalitása... á, dehogy. Egyszerűen lemaradtunk, annihilátorainkkal, erőtereinkkel, szabályzatunkkal és “specialistáinkkal” együtt. Már a Pettyn is gondoltam erre. Mit tettek volna ők a helyünkben? És vajon a konkrét esetben az nem lett volna biztonságosabb? Őrültség. Pedig nem tévedek. Biztonságosabb. Csakhogy ezt nem mondom el Bessnek. Még csak nem is azért, mert nem volna képes megérteni. Csakugyan nem tudná megérteni. Én viszont végleg megfosztanám magamat egy bizonyos esélytől... hogy is mondta? “Az állomás nem börtön.” Nos, meglátjuk...

Lehajtottam a fejemet. Megfordultam, és lassan elindultam az’ajtó felé. A küszöbön megálltam és megkérdeztem:

– Az állomáson szabadon járkálhatok ?

– Természetesen.

– Az egész állomáson ?

– Az egészen, Ago. – Hangjából némi együttérzés hallatszott. – Amint valami megváltozik, visszatérnek az automaták, vagy lesz több információnk... a specialisták állandóan dolgoznak... egyszóval, tarts ki. Mindent megteszünk, hogy segítsünk neked.

– Nem kétlem – vetettem oda hűvösen, és kimentem.

A kabinomban kezdtem el gondolkodni. A tréfálkozásnak vége. Most meg kell mutatnom, mennyit érek valójában. Nemcsak mint a “Hármas” ügynöke. Hanem úgy is, mint az emberiség ügynöke.

Már néhány perccel korábban, míg Bess-szel beszélgettem, nem tudni, honnan, a fülembe csendültek Arika szavai az idegenekről és az esetleges Kapcsolatról. Hogy az információk jellege, amelyeket keresnek, békés szándékaikról tanúskodik. Hogyha másként állna a dolog, nem az érdekelné őket, mit gondolunk egymásról, szeretjük-e egymást vagy sem, hogy érzelmi állapotunk hatással van-e cselekedeteinkre és így tovább. Ez nem a humanisták üres ábrándja. Ez tény. Pontosan ilyen információkat gyűjtött és továbbított az a berendezés, amelyet az idegenek az egyik romépületben helyeztek el. Az is tény, hogy általam, az NVÜ beavatkozása következtében, ez az adó nem működött tovább az idegenek számára, és nem lehetett kétségük, kinek köszönhetik ezt. Az embereknek. Két tényünk már van. A harmadik az emlékezetétől megfosztott pilóta elküldése, méghozzá a bőre alá rejtett adóval. A negyedik tény – az adójuk elhallgattatása, amelyet ugyanennek a pilótának a testébe rejtettek, amikor visszaküldték hozzánk az űrhajóval. Az ötödik – a következő pilóta, akit már anélkül küldtek el, hogy elhelyezték volna a komputerben a memóriafeljegyzést. Ez a második pilóta én voltam. Nálam már új trükköt alkalmaztak, valamiképp átalakították az idegrendszeremet, a szervezetemben energiahálózatot helyeztek el, vagy inkább egyszerűen sajátos erősítőként használták fel a testemet, s így egy modernizált kémleadóvá alakítottak át. De még ez a leadó is elnémult, amikor a pilóta, azaz én hazatértem.

Most érdemes lenne kikövetkeztetni, mit gondolnak az idegenek. Először is, vajon elgondolkodtak-e pilótáink hazatérés utáni sorsán. Ha így van, milyen következtetésre jutottak abból a tényből, hogy ezek a pilóták elhallgattak? Kevésbé érdekes Weyth, miután egy olyan tabletta nagyságú adót helyeztek a testébe, amelyet bármelyik jobb sebész kioperálhatott, anélkül hogy kárt okozott volna a pilóta szervezetében. És én? Ha “mondjuk tudták, hogy az adó elnémítása, amelyet szervezetemből kialakítottak, nem mehet végbe erőszak alkalmazása nélkül? Hiszen bizonyos információik már voltak rólunk. Tisztában lehettek avval, hogy tudományunk eddig nem tárta fel azt a különleges rendszert, amelyen az NVÜ specialistái most a fejüket törik. Vagy pedig, hogy az operáció, amelyet elvégeztek rajtam, számomra ártalmatlan, de visszafordíthatatlan. Legalábbis élő szervezetben. És ezekből a tényekből milyen következtetésekre kellett jutniuk? Ha elgondolkodunk azon, mi érdekelte őket, amikor beprogramozták a Pettyn elhelyezett adóállomásukat. Arra a következtetésre jutottak, hogy nem számolunk sem az emberi érzésekkel, sem az emberi élettel, mikor valamilyen cél felé törünk. Hát most – mi a cél? Vajon nem féltünk volna-e titkaink leleplezésétől, vajon nem némítottuk volna-e el az adóikat, vajon elküldtük volna-e személyiségüktől megfosztott pilótáinkat, ha nem lett volna túl sok titkolnivalónk? És mit akartunk titkolni? A terveinket, természetesen. Miféle terveinket?

Ezt a kérdést válasz nélkül hagyhattam. Most meg kell oldani a következő problémát. A legkisebb illojalitást sem engedhettem meg saját munkám iránt. Annak előzményei iránt. Az NVÜ ügynöke voltam, s az- is maradok mindvégig. A “Hármas”-hoz tartoztam, annak része voltam, és nem egyszer és nem kétszer győződtem meg arról, hogy a laikusok rólunk alkotott véleménye annak a következménye, hogy nincsenek tisztában a dolgokkal. Szükség van ránk. Ez persze nem jelentette azt, hogy Besshez tartoztam. Vagy ehhez, vagy ahhoz a meghatározott specialistához. Szolgálatát végezve mindegyikünknek tudnia kellett önállóan gondolkodni és cselekedni. Ez a szolgálat túl sok lehetőséget nyújtott. Például most sem tettem semmi mást, mint hogy önállóan dolgoztam. Az adott esetben, a tények ellenére, amelyeket az imént felsorakoztattam, csupán felsorakoztattam, meg kellett ítélnem, mi a biztonságosabb civilizációnk számára: változatlanul viselkedni, mint eddig, vagy feltárni a kártyákat. Az a mód, ahogy engem “átalakítottak”, technikájukról tökéletes bizonyítványt állított ki. A mi szempontunkból túlságosan is jót. Csupán maguk azok a fénylő “korongok”, hogy másról ne is beszéljünk. Tehát folyton az alapkérdéshez térek vissza, vajon biztonságosabb-e ezeket a lényeket ellenségességre vagy legjobb esetben bizalmatlanságra hangolni irántunk, vagy meg kell-e mutatnunk magunkat, valamennyi hibánkkal és erényünkkel együtt? Természetesen nem szükséges egyből megmutatnunk nekik a Földre vezető utat. Elegendőek leszünk mi és azok a Pettyn. Az idegeneknek, ha nem bolondok – vagy ellenkezőleg, tökéletes géniuszok –, arra a következtetésre kellett jutniok, hogy olyan élőlényekkel van dolguk, akik sötét dolgokra hajlamosak s akiket nem is a legtisztább célok vezetnek. Vajon mit kell tennem, mint az NVÜ ügynökének? Közöljem feletteseimmel, hogy a helyzet átértékelésekor bizonyos következtetésekre jutottam... és utána pontról pontra kifejteni mindazt, amit magam számára összegeztem. Hiszen meg vagyok róla győződve, hogy éppen mint a Föld védelmére rendeltetett Ügynökségnek, most visszakoznunk kell, és a biztonságunkért békeszerződést kell kötnünk azokkal ott, az ördög tudja, hol. így tehát a második alapkérdés is, legalábbis számomra, megoldódott.

Hátra volt a harmadik. Kétségtelenül el kell mennem, és mindent el kell mondanom Bessnek. Azonban példa nélkül való helyzetbe kerültem. A kémje voltam azoknak az idegeneknek, akikkel fel akartam venni a kapcsolatokat. Hogyan fogadnák a javaslatomat? Számításba véve az NVÜ hagyományait. De hagyjuk a hagyományokat, rólam van szó. Hiszen véleményük szerint még emberi külsőmet sem adhatják vissza, nehogy kémkedhessem az idegen civilizáció javára. Hogy könnyebben megtalálhassanak, ha például sikerülne elfüstölnöm innen a Földre. Nem, ha a feletteseimhez megyek, keresztülhúzom saját terveimet. És tapasztalataimat is. Nekem különben több volt, mint nekik. Néha nem árt az embernek saját bőrén tapasztalnia egyet s mást, hogy egy kicsit többet tudhasson, mint mások.

Elég. Most pedig a legfontosabbat. Hogyan kell cselekednem ezután? Mit tehetek? Csak egy a válasz. Át kell jutnom a védő erőtéren, meg kell győznöm az idegeneket, hogy semmilyen bántódásom nem esett, s azután felvenni velük a kapcsolatot. Azaz arra kell koncentrálnom, hogy kigondoljam és megérezzem, mi az, ami leginkább meggyőzi őket igazi céljainkról, és hogy fegyverünk is van, de csak akkor használjuk, ha erre kényszerítenek bennünket.

Egyedül is boldogulok? Elég erős vagyok ehhez? Nem tudom. Úgy vélem azonban, hogy nem kell egyedül maradnom. Nem rólam van szó, inkább róluk. Valakinek még részt kell vennie. Kinek?

– Olyan kérdéseket teszel fel, amelyekre egyetlen válasz lehetséges – mormoltam magam elé. Csak már amikor el-

hallgattam, jöttem rá, hogy hangosan beszélek. Önkéntelenül körülnéztem. A kabinban egyedül voltam. Biztos lehettem azonban, hogy nem hagytak felügyelet nélkül. Mit mondtam egyáltalán? Rendben van. Semmi sem történt. Kérdéseket teszek fel magamnak? Mindenki ezt tenné a helyemben. Egyetlen felelet? Nagyon helyes.

Természetesen rendelkezésemre áll az állomás egész berendezése. Valamennyi információs vonal, komputer, fegyver... csak most jutott az eszembe. Tekintetem az ajtó melletti polcra tévedt, ahová le szoktam tenni a kézi annihilátort. Nem volt ott. Bólogattam. Én magam sem hagytam volna itt.

Minden világos. Tudom, mit kell tennem. Semmiség. Ki kell jutnom az állomásról, el kell mennem a starthelyen várakozó egyik űrhajóhoz, azután viszontlátásra. Amikor már a világűrben leszek, nem kapnak el. Az NVÜ valamennyi harci űrhajója ugyanolyan sebességű, és egyformán van felfegyverezve. És az űrhajókból még senki sem vette ki az annihilátorokat. Fz nem azt jelenti, hogy használnám. De ebben a helyzetben ellenem sem használja majd senki. Legfeljebb Change, a Pettyn. Igen, ez a legutolsó, amin gondolkodnom kell. Elég, ha kiadom majd a megfelelő közleményt. Jóval a landolás előtt, hogy idejük legyen összegyűlni az általam megjelölt helyen. Change kénytelen lesz számolni a jelenlétükkel. Más lenne a helyzet, ha idegen lennék, s nem ember. Azonban velem szemben, a tudósok társaságában, tehetetlen lesz. Ha megkísérel elpusztítani, az egyszer s mindenkorra véget vetne az NVÜ-vel kapcsolatos vitáknak. Most pedig hozzá kell látnom a feladat végrehajtásához. Az első szakasz: várakozás. Majd csak csökken egy kissé az éberségük...

Másnap elmentem Besshez. Elmondtam neki, hogy nem akarok tétlenül üldögélni. Ha már az állomáson kell kuksolnom, legalább legyen belőle valami haszon. Foglalkozhatom a minták kutatásával, a biokémiai laboratóriummal, a kriogenikus kötések kontrolljával, amivel csak akarják. Végül is nincsenek bőségében a munkáskezeknek.

Azt felelte, hogy gondolkodik rajta, és majd választ ad. Még aznap megtörtént. Én pedig azonnal hozzáláttam, hogy elvégezzem azokat az egyszerű munkákat, amivel megbíztak. Serénykedtem másnap meg a rá következőn is. Úgy dolgoztam, mint egy automata. Ugyanakkor gondoskodtam róla, hogy a lehető leggyakrabban népesebb társaságban legyek, hogy minél többet lássanak. Eleinte igyekeztek másfelé nézni, azután megszoktak. Nem undorodtak már a szőrös külsőmtől és a négy vállamtól, helyesebben két púpomtól. És ami a legfontosabb, már nem vették rossz néven tőlem, hogy így viselkedtek velem szemben. Hiszen tudták, hogy nyugodtan tűröm. Sőt még viccelődtem is.

Kerek két hetet dolgoztam. Egy napon a vezetékek ellenőrzése közben eljutottam egy tartalék bejárat zsilipjéhez, amelyet vészhelyzetben használtak. Nem őrizték. Még szkafanderek is voltak benne teljes felszereléssel. Belebújtam az egyikbe, és kinyitottam a bejáratot. Azt gondoltam, hogy úgy megy az egész, mint a karikacsapás, és hogy ez a leggyanúsabb a dologban. Ezzel a gondolattal indultam a starthelyhez. Találkoztam két vagy három automatával, amelyek engedelmesen félreálltak az utamból. Az egyiknek megparancsoltam, hogy jelöljön ki átjárót az erőtéren. Szokás szerint azonnal végrehajtotta a feladatot. Csak amikor már az erőtéren túl voltam, akkor hallottam meg a riadójelzést. De már a bejárathoz vezető liften álltam. Mire eljutottak a berendezésig, és kiválasztották annak az űrhajónak a billentyűjét, amelybe beszálltam, már beindítottam a hajtóművet. Egyidejűleg kikapcsoltam a robotirányítót, és átprogramoztam a komputert. Ekkor már biztonságban voltam. Könnyen ment. Túlságosan is könnyen, ahhoz képest, hogy az NVÜ-nél történt. No persze, a védelmi berendezés nem volt beprogramozva az állomás személyzete elleni tevékenységre.

Bekapcsoltam az adót, és az NVÜ által ellenőrzött valamennyi hullámhosszon közöltem, mi a szándékom. Előre figyelmeztettem őket, hogy ne fáradozzanak a válasszal, mert nem állok át vételre. Mindent meghallottak, amit kellett. Pontosan tudták, mi a tervem, és hogyan akarom végrehajtani. Azt is megtudták, hogyan biztosítottam be magamat velük szemben. Természetesen meg is okoltam cselekedetemet, pontosan úgy, ahogy végiggondoltam azután, hogy Bess-szel beszéltem. Ezzel tartoztam nekik. Azt is elmondtam, hogy tisztában vagyok azzal, mekkora felelősséget vállaltam magamra. Hiszen mióta az állomást elhagytam, az idegenek ismét fogják a jelzéseimet. Az információkat arról, mit csinálok, mit gondolok és érzek. Biztosítottam őket, hogy kellemes dolgokra gondolok, kellemes emberekre és olyan erényekre, amelyeket a legértékesebbeknek tartunk, ezután befejeztem az adást. Ekkor a Pettyn levő tudósokkal beszélgettem. Leski volt a rádióügyeletes. Bejelentettem, hogy a bázis mellett fogok leszállni a vízre, kétszáz méterre a parttól, és hogy várjanak. Nem volt időm mindent elmondani neki, de azért biztos voltam benne, hogy elég volt egy híradás, az tudniillik, hogy az idegenekkel való kapcsolatfelvétel ügyében közvetítek, és hogy tegyen meg mindent, amit kérek. Végül Change-et hívtam. Ő persze már mindenről értesült. Azt mormogta, hogy nem szeretne a bőrömben lenni, fogalma sem lévén arról, mennyire megalapozott ez az idegenkedés, még azt is hozzátette, hogy az ő részéről semmi sem fenyeget. Ezt az utasítást kapta. Mindenesetre jeleztem neki, hogy leszállás előtt felfegyverezett szondát küldök előre, és erőtérrel fogom körülvenni az űrhajómat. Ha ki akarja próbálni az NVÜ eszközeit, természetesen senki sem akadályozza meg, de el kell ismernie, hogy erre a célra alkalmasabbak a gyakorlótereink. Néhány perccel a leszállás előtt fejeztem be a beszélgetést.

Pontosan úgy tettem, ahogy elmondtam. Kilenc szondát előreküldtem, és hermetikusan bezárkóztam, még a víz alatti zónáról sem feledkeztem meg. Végül az annihilátorok ravaszain tattva ujjaimat, szálltam le az előre megjelölt helyen, az űrhajó orrát egyből a part felé irányítottam. Megvártam, amíg megnyugszik körülöttem a tenger, és ismét hívtam a bázist.

A nyitott ajtóban álltam, és a reflektor fényénél figyeltem az apró úszó jármű manővereit. A kabinja nyitva volt. Arika nyugtalanul nézegetett jobbra-balra, folyton igazgatta szélzilálta haját. Semow feje mozdulatlanul állt az elülső ablak mögött, mintha a lány egy kőszobrot hozott volna ajándékba.

Volt egy kis gondjuk, mire eljutottak az űrhajóhoz, és felmásztak a szabadon függő kötélhágcsón. A függőlegesen nyugvó rakéta elveszítette apróbb előnyeinek többségét, amelyeket megszokott a hosszú távon közlekedő űrhajók legénysége. Lehajoltam és besegítettem őket a kabinba, először Áriát, azután Semowot.

Szkafanderban voltam, sisakban és kesztyűben. Ha valamit észrevettek is, az legfeljebb homályos gyanút kelthetett bennük. A helyzet azonban túlságosan izgatta őket, semhogy a vállaimat vagy a mellkasomat nézegették volna.

Előreengedtem őket, azután reflektorral megvilágítottam a partot, megszámoltam az ott álldogáló alakokat, s visszatértem a zsiliphez. A folyosó elején vártak rám. A pilóta kabinjába vezettem és a fotelba ültettem őket. Magam a fal mellett maradtam, a lámpa fényén kívül.

– Szükségem van a segítségetekre – kezdtem –, és biztos vagyok benne, hogy nem tagadjátok meg tőlem. Hiszen az emberek segíteni szoktak egymáson. Most pedig arról van szó, hogy ezt a mi kis társaságunkat bemutassuk másoknak, azazhogy egyáltalán bemutatkozzunk nekik – olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Ha lehet, tartózkodjatok a kérdésektől és a kommentároktól. Semmi esetre se gondoljatok olyasmire, hogy megváltoztattam a felfogásomat, hogy megváltam szolgálatomtól vagy valami ehhez hasonlót. Szó sincs róla. Úgj( alakult azonban, hogy a biztonságotok és másoké is, most a Kapcsolat felvételétől függ, s nem pedig annak megakadályozásától. Ez igazából csak az én véleményem... nincs birtokomban feletteseim beleegyezése. Először is kicsiny valószínűsége van annak, hogy tévedek, másodszor pedig ez a vélemény megegyezik a ti meggyőződésetekkel, legalábbis ebben a konkrét esetben. Számíthatok rátok?

Pár percig arrafelé néztek, ahol álltam, igyekeztek tekintetükkel áthatolni a sötétségen és kifürkészni arckifejezésemet. Csakhogy abból nem sok mindent olvastak volna ki...

– Igen, Ago – felelt végre lassan Semow –, persze, amennyiben a Földről erre engedélyt kapunk...

– Ó, Sem – kiáltotta Aria –, én... azaz biztos vagyok benne, hogy igen!

Semow elmosolyodott. Mosollyal válaszoltam neki, de ezt nem láthatta.

– Abba az irányba indítottak útnak, ahová az idegenek a Pettyn és másutt elhelyezett adóinak jelzései haladtak -mondtam. – Ez elég hosszú história, és nem is minden fontos belőle. Rövidre fogom a mondókámat – folyton szelíd, baráti hangon beszéltem, ugyanúgy különben, mint Bess-szel és másokkal. Egy pillanatra sem feledkeztem el ugyanis arról, hogy lehallgatnak. – Rövid ideig utaztam... figyelembe véve, hogy ugyanazon a napon visszatértem. De hiszen tudjátok, hogy van ez. A legtávolabbi galaktikán is megfordulhattam. Úgy tértem vissza, mint az idegenek kémje. Ne szakíts félbe – állítottam meg Áriát, aki szemét tágra nyitva valamit mondani akart. – Rögtön befejezem. Oly módon tették, hogy felhasználtak a szervezetemben valamilyen különleges’rendszert, ami az idegpályákkal van kapcsolatban. Egyszóval, átalakítottak egy sajátságos organikus leadóvá. Mindent, amire gondolok, amit mondok, amit nézek, minden információt, amely tudomásomra jut, ez a leadó azonnal továbbít az idegeneknek. Várok egy kicsit, hogy elgondolkozzatok azon, mit jelent ez az egész...

Elhallgattam. A csend azonban csak rövid ideig tartott. Nem kellett sokáig gondolkodniuk. Hiszen folyton a Kapcsolat járt az eszükben.

– Ez biztos? – kérdezte röviden Semow.

– Biztos. Számítottam rá, hogy nem fogtok hinni nekem. Hogy arra fogtok gyanakodni, hogy ez az NVÜ újabb trükkje. Erre is tudok válaszolni. Semmit sem kockáztattok. Azaz ti, ha segítetek. Mert én úgyis továbbítom ezeket az információkat. De az információk tartalma tőletek függ. Ha ellenben elutasításotok hatással lehet beavatkozásunk korlátozására vagy kiterjesztésére...

– Mondd meg, Ago – Arika néni tudta visszatartani magát –, mit tegyünk. Miért vagy szkafanderban, és miért nem lépsz elő?

– Csak sorjában – mormogtam. – Előttem repült már valaki, és emlékezetétől megfosztva érkezett vissza. Szerencsére indulás előtt elkészítették a memórialeírását, így most megint az lehet, aki volt – mindent azért nem akartam elmondani nekik. – Nos, velem ugyanez történt – folytattam. – Az emlékezetemet visszaadták, de csak az emlékezetemet. Emlékeztek arra az űrhajóra, arra az idegen űrhajóroncsra, amelyet a világűrben találtunk, amikor együtt utaztam a legutolsó csoporttal a Pettyre? Annak a roncsnak a fedélzetén volt egy... régóta halott pilóta. Úgy nézett ki, mint egy majom. Szőr borította, elöl és hátul púpja volt, hat ujja és más hasonló furcsaságok. Nos, mielőtt elrepültem, átoperáltak...

– Mi láttunk ilyet! – kiáltotta Aria. – Te nem tudod, de mielőtt megérkeztél a Pettyre, hogy őrködjél felettünk...

– Tudom – szakítottam félbe. – Ki kell hogy ábrándítsalak benneteket. Én voltam az. Akkor, mondjuk, inkogniíó-ban érkeztem ide. Arról volt szó, hogy közelükbe férkőzhes-sem az idegeneknek, ha csakugyan szemmel tartanák a bolygót. A bázisotok mellett szálltak le, és gyorsan kellett cselekednem. Elálltam az útjukat, ha lehet így mondani. Azután pedig...

– Te voltál az – Aria hangjában a meglepetést felváltotta a felháborodás –, aki ránk öltötte a...

– ...nyelvét? – fejeztem be. – Én. Buta vicc. Egy kicsit le akartam hűteni a lelkesedéseteket.

– Ez sikerült is – vetette oda Semow savanyú képpel. -Nem is annyira a mienket, mint az övékét. Attól a naptól kezdve nem jöttek többet a bolygóra.

– Más okuk is volt erre – válaszoltam. – Kikapcsoltuk az adójukat, ott a romok között, és feléjük indult el az állomásunkról az űrhajó, de ez nem olyan érdekes. Azok a dolgok már a történelemre tartoznak. Most mindent ki kell javítanunk. Rögtön megmutatom magamat... mert ez lesz az első dolog, amire megkérlek benneteket...

Kezdtem lehúzni a szkafanderomat. Levettem a sisakot, ledobtam az ingemet, és néhány lépést tettem előre. Beléptem a lámpa fényébe.

– Ó, igen! – kiáltott fel Aria. Hosszabb időre csend lett.

– Honnan tudhatjuk – szólalt meg végre Semow halkan –, hogy ugyanaz az Ago vagy, aki néhány napot együtt töltött velünk a Pettyn?

– Kérdezd meg őt – válaszoltam határozottan, ami honnan, honnan se, belém költözött. – Ő megmondja neked. Igaz, Aria?

– Ez az ő hangja – mondta akadozva. – De...

– Hello, Ago – hallatszott váratlanul a hangszóróból.

Elmosolyodtam. Számítottam erre. Jelentkezniük kellett. Nekem pedig rá kellett kényszerítenem őket erre. Hiszen az operációt csak azok tudták elvégezni, akik tudták, miről van szó.

– Itt vagyok, Bess! – szóltam békésen. – Hallod a beszélgetésünket? Te is? – Megnyomtam az utolsó szót.

– Igen – dörmögte. – Én is. Figyelsz egy kicsit?

– A legnagyobb örömmel – adtam beleegyezésemet.

– Továbbítanom kell neked a vezérkar határozatát. Beleegyezünk az operációba. Gyere vissza, és még ma...

– Ide figyelj, Bess – nevettem el magam hangosan. – Megígértem, hogy nem szakítalak félbe, de nem képzeltem, hogy viccelődni fogsz. Majd ha elkezdesz komolyan beszélni, esküszöm, úgy fogok ülni, mint aki megnémult...

Semow és Aria egymásra néztek. A lány az ajkába harapott. Nem szokták meg az ilyen hangot... még az én számból sem.

A hangszóró egy időre elhallgatott. Amikor végre ismét megszólalt, Bess hangjából jeges hideg áradt.

– Mikorra akarod, hogy odamenjenek?

– Még ma.

– Nálatok már csaknem éjszaka van. Mit jelent az, hogy ma?

– Az út nem több mint két óra... az előkészületekkel együtt. Várok. Nem vagyok álmos...

– Jó.

Még egy ideig füleltem, de a hangszóró végleg elhallgatott. Ekkor kihátráltam az árnyékba, hogy ne lássák a mosolyomat. Emlékeztem, milyen ilyenkor a jelenlegi arcom.

– Látjátok – vetettem oda könnyedén –, az egyik dolog magától megoldódott. Sőt valójában kettő. Választ kaptál – fordultam Semowhoz – kérdésedre, hogy valóban az az

Ago vagyok-e, akit ismertek, és ami még fontosabb, holnapra normális emberi külsőm lesz, legalábbis, amilyen volt. Az volt a szándékom, hogy a közbenjárásotokat kérem az operáció dolgában, de ez már felesleges. Természetesen magam is elintézhettem volna, csakhogy ha a Földdel próbáltam volna felvenni a kapcsolatot, a feje tetejére állítottam volna a sajtót, és nagy zűrzavart keltettem volna. Egészen más dolog, ha ti teszitek, hiszen megvannak a saját csatornáitok. Szerencsére ezen már túl vagyunk. Most jön a legfontosabb. Szeretnék elméleti konferenciát szervezni valamennyiőtök részvételével. Szó sincs valamilyen meghatározott témáról. A földi civilizáció kivonatos bemutatása lenne. Történelem, társadalmi viszonyok, etika, fejlődési folyamatok, minél kevesebb technika – jegyeztem meg.

– Mégiscsak ügynök maradsz – szólt közbe csipkelődve Semow.

– Az vagyok – erősítettem meg. – És ezt a tényt be is kell dobnunk. Az olyan embereknek, mint én, ez nagyon fontos. Az NVÜ és elsősorban a “Hármas” emberének. Meg kell érteniök, hogy kizárólag a biztonság érdekel bennünket... csak ehhez az kell, hogy előbb ti is értsétek meg. De a véleménycsere öem árthat. Az a tervem, hogy meghívok még valakit azok közül, akik az állomásunkról idejönnek. Eljön Change is... különben hogy jöttök ki vele?

– A munkáját végzi... – válaszolta kis idő után Semow meggyőződés nélkül. Elnevettem magamat.

– Ez már haladás – állapítottam meg. – Régebben csak azt gondoltátok volna, hogy akadályoz. Vajon Aria róla is zen-gedezett?

– A helyedben... – kezdte kelletlenül Semow, de a lány nem hagyta befejezni.

– Hagyd, Sem – sziszegte. – Csak annyira érdeklődik irántunk, amennyire segíteni tudunk neki... a szolgálatában. Hagyd, mert tényleg mondok valamit... – mosolygott kényszeredetten.

Kellemetlen érzésem támadt. Eszembe jutott az az este... különben nem is érdekes, hogy mi jutott eszembe.

– Elnézést mormoltam –, egy szót sem szólok. Mellesleg – tettem hozzá magam számára is váratlanul – azt egyáltalán nem rosszmájúságból mondtam. Én... – hagytam félbe. Eszembe jutott, hogy az, amit mondani akartam, bizonyára tetszene az idegeneknek. De nem az idegenekről volt szó... no, mindegy.

– Nos, jól van – hangzott talán kissé túl hangosan. – Térjünk a tárgyra. Azt akarom tehát, hogy beszélgessünk a Földről, annak tudatában, hogy azok mindent hallanak, amit mondunk, és mindent tudni fognak, amit arról gondolni fogok. És azt is, amit érezni fogok. Arra kell törekednetek, hogy úgy gondolkozzam és érezzék, ahogy kell. Ezért van szükségem a tudósok... a humanisták jelenlétére, egyszóval – rátok. Meggyőződésetekkel, az emberekhez és a kozmoszbéli más lényekhez fűződő viszonyotokkal együtt. Természetesen megtehetném, hogy leülök az első, megfelelően beprogramozott, jobbfajta komputer memóriaegysége elé, és továbbítanám nekik a Földről szóló tudományos előadást. Csakhogy ez olyan... száraz dolog lenne. Ugyanakkor ti magatok állapítottátok meg, hogy azoknak, akik irántunk érdeklődnek, valami másra van szükségük. Emlékszel, hogyan igyekeztél meggyőzni? – fordultam Ariához. – Na, ne haragudj már – tettem hozzá, mert láttam, hogy a lány sértődött arccal, mozdulatlanul ül.

Semow lopva ránézett, azután tekintetét visszafordította az arcomra, és elmosolyodott. Felsóhajtottam.

– Tehát, holnap? – kérdeztem. – Dél körül, jó? Készüljetek fel. Ott leszek én, Change, talán még valaki az NVÜ-től... ne feszélyezzétek magatokat. Véleménycserének kell kialakulnia, hiszen valódi céljaink egyáltalán nem olyan bizonyítványt állítanak ki rólunk, amely miatt szégyenkeznünk kellene.

Semow felállt. A találkozás a végéhez közeledett.

– Ami engem illet – sóhajtott fel –, nem látom akadályát, hogy megtegyem, amit mondasz. De magam nem határozhatok erről. Beszélek a többiekkel, azután pedig megbeszéljük a földi Intézeteinkkel. Kérni fogjuk a beleegyezésüket és a segítségüket. Az ügy túl ‘komoly ahhoz, semhogy ez a... nevezzük így, eszmecsere teljesen esetleges jellegű lehessen. Személy szerint az a véleményem, hogy elsősorban társadalmunk dinamikáját kell bemutatnunk, a jelenlegi és a történelmi fejlődés egyes állomásainak megfelelő állapotokat. A politikai tudományokat, a tudományos szocializmus eszméjének elterjesztéséért vívott harcot. De ezt a saját magunkra vonatkozó tudás megszerzésének történetével kell bevezetni. Ez a véleményem... ebben a pillanatban. Az Intézetek vezetősége is bizonyára tárgyalni akar a Tudományos Tanáccsal, ha a dolog a Földet egészében érinti. A választ majd továbbítjuk neked, amint valamivel többet fogunk tudni... különben is állandó összeköttetésben leszünk. Lehallgatsz bennünket?

– Természetesen – mondtam. – Jelezzétek, mikor kezditek a megbeszéléseket. Minden, amit hallok, el fog jutni azoknak a fülébe... ha van fülük. Kikapcsolhatnám, persze, a hangszórót, de nem akarom. El kell kerülnünk, hogy azt gondolják, hogy valamit titkolunk előttük. Ha azok az idegenek olyan okosak, mint amilyennek tartjuk őket, akkor már ez a beszélgetésünk is bizonyára némi tanulsággal szolgált számukra. Most pedig menjetek. Kár az időért. Amúgy sem maradt túl sok hátra...

Semow sokatmondóan nézett Arikára. A lány tétovázva felállt, és még egyszer rám tekintett, viccesen ráncolva a szemöldökét.

– Azt akarod, hogy mindnyájan eljöjjünk? – kérdezte kikerekedett szemmel, hogy meglássa árnyékban rejtőző arcomat. – Beccari és Zamfi is?

El kellett nevetnem magamat.

– Természetesen – feleltem. – Hiszen itt vannak, és tudomásom szerint nem is szándékoznak elmenni sehova... egyelőre. Hadd számoljanak be pechjükró’l, én pedig megmagyarázom, miért érte utol őket. Nem gondoljátok, hogy az idegenek, akik most hallanak bennünket, ha bármilyen barátságosak és őszinték lennének is, a világűrben fegyver nélkül röpködve, nem alkalmaznak bizonyos óvatosságot abban a meggyőződésben, hogy akárhol jelennek meg, tárt karokkal fogadják őket? Ne legyetek naivak... legalább most már ne. Menjetek. Lesegítelek benneteket a kétéltűhöz...

Semow Aria vállára tette a kezét, és könnyed mozdulattal

Még két órára sem volt szükségük. Beláttam, hogy a dolgok már túl messzire jutottak, és közöltem velük, hogy akár egy méterre tőlem leszállhatnak, mert kikapcsoltam az erőtérstabilizátorokat. Ezután tényleg kikapcsoltam őket. Ennek ellenére fél kilométerrel távolabb szálltak le. Eltelt még további félóra, mire űrhajójukból előjött a nagy, páncélozott jármű, és elindult felém.

A nyitott ajtóban vártam őket. Segítettem nekik felvergődni a fedélzetre. Négyen jöttek. Bess nem volt köztük. Úgy látszik, feleslegesnek tartotta a jelenlétét a rájuk kényszerített operációnál. Bizonyára közvetlenül a, mint én neveztem, konferenciára fog megérkezni.

Minden teketória nélkül beengedtem valamennyiüket. Csak az automatáikat tartottam vissza lent. Semmit sem kérdeztek, és nekem sem volt kedvem bájcsevegni. Szó nélkül figyeltem az előkészületeket, amelyek különben nem tartottak túl sokáig. Átprogramozták a komputert, az egész kabint át- meg átszőtték valamilyen hajszálvékony vezetékkel, ezután az űrhajóm orvosi berendezéséhez láttak hozzá. Végül közölték, hogy szükségük lesz két automatájukra az operáció elvégzéséhez. Az egyiknek, eredeti külsőm leírásával, ellenőriznie kellett, hogy ne szépítsenek meg a programon felül, megrövidítve az orromat vagy több hajat helyezve a fejemre. A másik, úgymond, a sebészeti technika legújabb vívmánya volt. Megengedtem, hogy felhozzák mind a kettőt. Rögtön ezután lefektettek a fotelba. Mindenesetre emlékeztettem őket, hogy óvatosak legyenek, mert mindent, amit érzek, továbbítok az idegeneknek, és ha például jajgatni fogok a fájdalomtól, az egész világmindenség előtt kompromittálják magukat. Végül nyugodtan elaludtam.