Messier 13

IV.

– Tehát még egyszer elmondom – nem akartam tovább húzni ezt a jelenetet, mint amennyire szükség volt –, először is mától valamennyien itt laktok a főbázison, és nem hagyjátok el a védett területet napnyugtától napkeltéig. Másodszor valamennyiőtöknél ott lesz az én automata adó-vevőm, hogy tudjam, ki hol van. Ne keverjétek össze a leadókat, mert mindegyiknek megvan az azonossági kódja. Szükség esetén kapcsolatba léphettek velem... megmutattam már, hogyan. Harmadszor én ott fogok lakni – az ablakra mutattam – közvetlenül a sövényen túl, az egyik nagyméretű űrhajóban... nem áll szándékomban folyton a kabinban kuksolni. Onnan működésbe tudom hozni az egész felszerelést... és ott keressetek, ha nem mondom meg, hol vagyok. Negyedszer sorban meg fogom látogatni a munkahelyeket, mert ez a kötelességem. Nem akarok olyasmibe beleavatkozni, ami nem az én dolgom. Kérdéseimre azonban válaszolnotok kell majd – mondtam engedékeny hangon, miközben magam elé néztem. – Végül ötödször, tudomásom van róla, hogy egészében vezető nélkül dolgoztok. Csupán az egyes szakterületeknek van irányítója. Nektek biztosan megfelel ez a helyzet, sajnos azonban meg kell változtatni. Kérem, hogy most rögtön válasszatok valakit, akivel tárgyalhatok, aki a mindenki számára kötelező határozatokat közvetíti...

Senki sem válaszolt. Nem volt kedvem tréfálkozni. Fáradt tekintettel néztem végig az arcukon... igen, valamennyien jelen voltak. Mindjárt elkezdenek vitatkozni...

– Ki van legrégebben a Pettyn? – fordultam Zamfihoz. Csak nézett rám, de nem szólt. Bólintottam. Bekapcsoltam készülékemet, és a komputerrel tárgyaltam. Nem tartott sokáig.

– Az első hajóval érkezett Semow, Monk és Beccari – állapítottam meg, miután kikapcsoltam a készüléket. – Ők vannak itt a legrégebben. Közülük Semownak hat földön kívüli munkahelye volt. Tehát Semow lesz a misszió vezetője a Pettyn. Akinek nem tetszik – tettem hozzá gyorsan, mert láttam, hogy a paleobiológus, akit Semnek neveztek, kinyitja. a száját, hogy tiltakozzék –, a következő hajóval visszatér a Földre. És még egyszer kérlek titeket, ne kényszerítsetek, hogy emlékeztetnem kelljen arra, hogy mi tartozik rám. Senkinek sincs erre szüksége, szerencsére... és bár nem tudom, mit gondoltatok, én azért vagyok itt, hogy ne csak titeket védjelek meg, hanem a Földet is. Elég az hozzá – hangsúlyoztam –, hogy erről nem fogunk többet beszélni. Csak semmi teoretizálás. Ha egyáltalán beszélni fogunk, mert egyelőre úgy látszik, erre nem kerül sor. Van valakinek kérdése?

Léna megrázta gesztenyebarna haját, és felállt. A többiek kíváncsian néztek rá.

– Szeretném tudni – szólalt meg kissé rekedtes hangon –, hogy a tárgyak, amelyeket vizsgálunk, szintén ellenőrzés alatt lesznek-e... azaz ha például találunk valamilyen szerkezeteket, nem szabad érintenünk, amíg... – elhallgatott. Az utolsó szavakból leplezetlen irónia hangzott.

Rögtön megértettem, mire megy ki a játék. Ha azt felelem: igen, olyan fegyvert adok a kezükbe, amit biztosan fel is használnak. Oda fognak hívni mindenhez, ami a hajdani civilizáció után itt maradt. A legközelebbi alkalommal azután jelenteni fogják a Földre, hogy jelenlétem hallatlanul fékezi a kutatási tempót. Ha ellenben feloldom őket ez alól a kötelesség alól, szememre vethetik, hogy az idegenek a vizsgált romoki között elhelyezhetik az automatáikat, vagy akár maguk is elrejtőzhetnek, és akkor az egész gyámkodásom és egyáltalán jelenlétem értelmetlenné válik. Igen, valóban nem tévedtem, helyén van az esze ennek a nőnek. Az mit sem számít, hogy gesztenyebarna haja a lámpa fényében vörösen csillog. Annak sincs jelentősége, hogy olyan, mintha a fiatal házasok lapjának címoldaláról lépett volna le. Sokkal veszélyesebb, mint bármelyik öreg róka, aki megszokta, hogy őszintén gondolkodjék, és nyíltan cselekedjék. Mindenesetre számomra veszélyes lehet.

– Ebben mindig az a tudós fog dönteni, aki a leleten dolgozik – válaszoltam. – Úgy vélem, hogy bármelyikőtök képes első látásra megkülönböztetni a több ezer éves tárgyat vagy szerkezetet a hamisítványtól. Igen, a hamisítványtól, azaz valami modern dologtól, amelynek álcázásból kölcsönözték az évszázados patinát. Vagy tán tévedek ?

Vártam egy ideig, de senki sem szólalt meg. Tekintetemmel megkerestem Léna arcát, elmosolyodtam és folytattam:

– A hallgatás beleegyezés. Tehát magatok fogtok dönteni arról, hogy szóljatok-e nekem vagy sem. Ha azonban bármelyikőtök téved, az az utolsó tévedése lesz itt... érthetően fejeztem ki magamat?

– Mit jelent ez?! – robbant ki Warda. Zarnfi gúnyosan mosolygott, és vállat vont. Léna nyugodt arccal nevetett.

– Nem kell minket ijesztegetned – mondta szelíden. – Nem minket hozott ide a félelem...

Végigfutott rajtuk a kuncogás. Jókedvük támadt. Ez ellen semmi kifogásom nem volt. Azt mondhatnám, ellenkezőleg. Ha a hangulat kissé kellemesebb lesz, rájuk öltöm a nyelvemet. Kíváncsi vagyok, eszükbe jut-e valami...

Magam elé képzeltem a pár nappal korábbi jelenetet, és nekem is jókedvem támadt,

– Kérlek, Semow – szóltam hozzá mosolyogva –, ugorj be hozzám vacsora után. Beszélnünk kell. Sajnálom, hogy megterhellek ezzel a feladattal... mégis jobb, ha csak egy szenved, s nem mindenki. Most pedig jó étvágyat és jó éjszakát.

Búcsúzóul rámosolyogtam Lenára, derűs tekintettel végigpásztáztam a társaságot, és kimentem. Néhány perccel később végignyúltam a fotelban, az egyik Janusban, amelyet ideiglenes állomáshellyé változtattam, és figyeltem a lehallgatóból áradó izgatott hangegyveleget.

Nem érdekelt, mit mondanak rólam. Nem voltam kíváncsi az érvelésükre, ugyanazt a nótát fújják egyvégtében, mióta az NVÜ létezik. Ezt már úgyis ismertem. De meg kellett győződnöm arról, hogy nem akarják-e szabotálni az utasításaimat. Az enyémeket? Mondjuk, az enyémeket. Bár én is csak továbbítottam azokat. Igazság szerint helyettem akár automatákat is küldhették volna, az embereknek pedig egyszerűen kiadták volna a parancsokat a holdról vagy akár a Földről. Ezt persze nem fogom magyarázgatni nekik.

– Nem gondoljátok – szólalt meg kis idő múltán Léna, kihasználva a pillanatnyi csendet –, hogy ő mindent hall, amit itt mondunk? Meddig akarjátok még szórakoztatni?

– Hadd hallja! – csattant fel Beccari. – Érdekel is engem?!

– Folyton le fog hallgatni bennünket? – ijedt meg Warda. Igen, vele nem lesz gondom...

– Én nem tudom – hallatszott egy fiatal leányhang. Ari-káé vagy Sawáé –, de ez valahogy... – tétovázott – tisztességtelen dolog lenne – találta meg végre az odaülő szót, amely gondolatát kifejezte. Valaki hangosan felnevetett.

– ők és a tisztesség! – kiáltott fel Zamfi. – Nem, Aria, te csakugyan gyerek vagy még...

– Csillapodjatok – hangzott ismét Léna hangja. – Ezt éppen arra az esetre mondtam, ha tényleg lehallgat bennünket. A vezetőnk – hangjából könnyed, alig felfogható gúny érződött – semmit sem szól, és neki van igaza. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy úgy viselkedünk, mintha itt sem volna. Végül is tényleg rengeteg dolgunk van... függetlenül attól, hogy érkeznek-e még látogatók vagy sem. Ami különben őket illeti, legalábbis a legutóbbiakat, emlékeztek, van egy bizonyos feltételezésem... de erről csak akkor fogok beszélni, ha biztos leszek benne, hogy nem hallgatnak le bennünket. Egyébként... mi kilencen vagyunk. Ő csak pusztítani tud. És egyedül van. Mi valamivel többre vagyunk képesek, és többet is akarunk. Nem kell annyira a szívünkre venni, ami, történt. Vacsora után oda kell menned, Sem. Abban az egyben igaza van, hogy jobb, ha egyikünkkel tartja

a kapcsolatot, mintha mindannyiónkkal tartaná. Azt különben el kell ismerni, hogy nagyon okosan választott. Nincs szükségünk vezetőre, de ha már lennie kell, senki sem felelne meg jobban, mint Sem...

– Hagyd abba, Léna – tört ki Semow. – Ez ostobaság. Elmegyek, és kész, elmondom, hogy mit gondolok erről az egészről... meg sem fordul a fejemben...

– Ne izgasd fel magad – szakította félbe Zamfi. Kíváncsi voltam, támogatja-e Lénát, ő azonban jelentőségteljesen csak annyit mondott: – Ne feledd, hogy nem vagyunk magunkban. – Ezután elhallgatott. Valaki felnevetett, egy másik köhögni kezdett, és beállt a csönd.

Egy rövid ideig még a lehallgató mellett ültem, végül pedig lehalkítottam a készüléket, és elterpeszkedtem a fotelban. “Tisztességtelen dolog lenne...” – visszhangzott a fülemben a leányhang. Elmosolyodtam. Nem a legvidámabb mosoly volt ez. Eszembe jutott egy egészen más leányhang és...

Felálltam. Most, hogy már mindannyian együtt vannak, az automatákkal is foglalkoznom kell. Mielőtt beindítom az erőteret létrehozó generátorokat.

Mindennek ellenére nem ilyen fürdőzést képzeltem magamnak. Először is a hőmérséklet. A parton közel negyven fok volt, és alighanem itt sem volt kevesebb. Azonkívül időnként úgy éreztem, folyékony, réteges üvegmassza vesz körül. A víz, legalábbis én úgy láttam, alig érintette a bőrömet, mintha pontosan a testemhez alakított alagútban úsztam volna. Idegen víz.

Néhány méterrel lejjebb mozgást észleltem. A tenger egyáltalán nem volt olyan áttetsző, amint azt gondolni lehetett volna, azon az alapon, hogy az üveghez hasonlítottam. Erőteljesebben elrugaszkodtam, és néhány méterrel lejjebb hatoltam. A mozgás megismétlődött, ezúttal oldalról. Megfordultam.

Közvetlenül a szemem előtt hirtelen ismerős test körvonalai bontakoztak ki. Közben kinyújtott kézzel megérintettem a tengerfenéket. Itt nem volt túl mély. Tizenöt, tizenhat méter. A part a közelben húzódott. Alattam és mellettem nagy, tojás alakú sziklatömbök sorakoztak, rajtuk polcszerű kiszögellések. Az egyik polcon, amely előtt éppen megálltam, egy tökéletes épségben megmaradt szép amfora állt. Pontosan olyan, amilyeneket a földközi-tengeri múzeumokban lehet látni. Képtelenség. Földi amfora, réges-régi, mintha az ókori görögök hagyták volna itt?...

Ösztönösen megérintettem a karomra erősített rádiókészülékemet. Rendben volt. Minden rendben volt. A harmóniát egyedül ennek a szép, karcsú korsónak a jelenléte zavarta, amelyről csupán a klasszikus ábrázolások és díszítések hiányoztak.

Kezemmel evezve közelítettem az amforához, és megérintettem mesterien kiképzett, ívelt száját. A másodpercnek ugyanebben a töredékében az állítólagos amfora erőteljesen növekedni kezdett. Alatta a víz felkavarodott, akár a startoló rakéta nyomában. Összekuporodtam, és teljes erőből csapkodni kezdtem a békaemberuszonnyal. Úsztam néhány métert, azután megfordultam.

A korsó helyét egy függőleges henger foglalta el, egy egyenes, hosszú cső, amelyen csak nagy nehézséggel tudott volna átcsúszni egy gyerek. A felső része lassan kezdett elválni az alsótól. Az egész szerkezet lassan haladt a víz felszíne felé. De ez még nem minden. A henger alakú test hirtelen elkezdett hullámzani és hajladozni, mintha illegetné magát. Közben a cső vízszintes rétegekre bomlott, amelyek egymástól egyre távolodó gyűrűkké váltak. Felfelé haladva ezek a gyűrűk növekedtek, és egyre világosabbak lettek. Egy pillanat alatt átvillant az agyamon a gondolat, hogy vajon a felszínre emelkedve nem alakulnak-e át egyetlen gigantikus szivárvánnyá, amelyet végül vízszintes, fénylő körök váltanak fel. De hiszen még nappal van. Délután. Azonkívül pedig, ami ebből az “amforából” lett, alig fénylett, de az is lehet, hogy csupán a vízrétegen áthatoló napsugár tükröződött vissza. Talán annak az emlékezetes éjszakának az eseményeit is a helyi faunának kell tulajdonítani?...

A gyűrűknek nyomuk sem maradt, fent szétoszlottak, mintha a levegő, a tenger felszíne fölé menekültek volna. Ránéztem az órámra. Már félórája úszom. Hamarosan kifogy az oxigén, csak egy palackot hoztam magammal, amelynek a reduktora a vízben nem működött valami jól.

Úsztam még néhány percig, azután megfeszítettem magamat, s engedtem, hogy feldobjon a víz. Lehúztam az álarcot, s egy gumiszalagon a nyakamban hagytam, és a part felé néztem. Mindkét űrhajó mozdulatlanul állt. Néhány automata kinyújtotta az antennáját, a többi láthatatlanul rejtőzött a part menti homokban. Nyugalom van. Persze hogy nyugalom van. Ha valami történt volna, a komputer azonnal riasztott volna. Velem volt a rádiókészülékem, amely – az oxigénpalacktól eltérően – egyformán jól működött levegőben, az űrben, vízben vagy akár a föld alatt.

Megdörzsöltem a szememet, és észrevettem a parton egy mozdulatlanul álló alakot. A következő pillanatban felismertem Arikát, akit a barátai, de legalábbis itt mindenki, röviden Áriának nevezett. Messziről olyan volt, mint egy kislány, aki fél bemenni a hideg vízbe.

Meg sem mozdult, amikor elnehezült felszereléseimmel küszködve kiléptem a partra. Ledobtam a palackot és az uszonyokat, s rámosolyogtam a lányra. Meglepetésemre mosollyal válaszolt. Kis ideig néztük egymást, mint két fiatal, akik véletlenül találkoztak a strandon, és hirtelen érdeklődni kezdenek egymás iránt. Ami őt illeti, bizonyára szokásos érdeklődés volt. A folyamatos tréning és a rövid távú repülések során gyakori túlterhelés hatására amolyan Tarzan-szerűség lett belőlem. Ha ehhez hozzászámítjuk termetemet, nem csoda, hogy a lányok egy bizonyos fajta nézése eléggé megszokott dolog volt számomra. Természetesen ennek az érdeklődésnek ezúttal nem volt különösebb jelentősége. Ami ellenben engem illet, egyszerűen tetszett nekem. Kék fürdőruha volt rajta, s alig takarta arányló bronzszínűre lesült, karcsú testét. Széles karimájú, világos kalapot viselt, finom vonású arca eltűnt a nagy napszemüveg mögött. Csinos lány. Lehet, hogy nem annyira csinos, mint Léna, de volt benne valami sajátságos báj. És üde volt. Nemcsak a csinosság szempontjából. Egy lány, akivel szívesen menne az ember a hegyek közé vagy a tengerpartra...

Micsoda ostobaság. Tenger... tele amforával. Torzonborz pilóták holtteste. Élőlények, akik valaha nagyszerű civilizációt hoztak létre ezen a bolygón, és végül elköltöztek... vagy kihaltak. A hatalmas, kúp alakú űrhajók...

– Jó a víz? – kérdezte váratlanul a lány. – Jó sokáig kuksoltál a víz alatt, mintha valamit kerestél volna... – tette hozzá kis idő múltán.

Felvontam a szemöldökömet. Pontosabban magától emelkedett fel. Mióta itt vagyok, először szólt hozzám valaki emberi hangon. Három napja. Azaz három nap és három éjszaka óta. Három nap és három éjszaka óta, amely teljes nyugalomban és teljes csendben telt el... Örülnöm kellett volna a nyugalomnak, mégsem örültem. Ha ezelőtt a titokzatos jelenségek szó szerint minden éjszaka mutatkoztak, akkor hirtelen eltűnésüket a legnagyobb valószínűséggel tulajdoníthattam saját összetalálkozásomnak itt, ezen a parton, azzal a valamivel, ami valószínűleg az idegenek űrhajója volt. Akkor, amikor rögtön azután én magam játszottam meg az idegent. Ez azt jelentené, hogy azok az űrhajók nem optikai csalódások voltak. Hogy tényleg figyelték a Pet-tyt, aztán visszavonultak a lárma után, amit én keltettem feltűnő landolásommal és a “felhívással”, amelyet előtte kihirdettem. Lehet, hogy már örökre eltűntek a térben. Ha azonban egy kicsit is hasonlítanak az emberre, legalábbis gondolkodásukat illetően, visszatérnek. Csak előtte egy kicsit alaposabban felkészülnek a találkozásra azokkal a lényekkel, akik megfertőzik a levegőt és a földet. Nem baj. Elboldogulok velük, akárkik is legyenek. Csak tényleg a körmükre kell néznem a tudósoknak... jobban, mint ahogy szerettem volna, figyelmen kívül hagyva az ő kívánságaikat. Nem, nem csodálkozhattam, hogy nem fogadtak túl barátságosan. Annál nagyobb meglepetés volt számomra ez a találkozás a parton.

– Amforákat kerestem – válaszoltam. – Egyet találtam is, de a szemem láttára esett szét aranygyűrűkre. Ha tudtam volna, hogy itt vagy, hoztam volna egyet neked...

A mosoly kissé szélesebb lett. Néhány lépést tettem feléje, erre abbahagyta a mosolygást. Megmozdult, mintha hátrálni akart volna, de helyben maradt.

– A víz nem rossz – folytattam. – Bár nekem egy kicsit túl meleg. Belemész?

Megrázta a fejét.

– Nem – válaszolta panaszkodás nélkül –, nincs időm. Azok az amforaszerűségek, amiről beszéltél, az itteni moszatok, így nevezzük őket, habár a szakemberek már adtak nekik valamilyen nagyon hosszú és bölcs elnevezést. Jó, hogy nem nyúltál hozzá. Elektromos töltésük van, igaz, nem túl erős, de meg lehet tőle ijedni. A vízből kiemelve pedig nyomtalanul eltűnnek. Semmi hasznom nem lenne az ilyen gyűrűből – visszatért a mosoly. A szája szeglete könnyedén remegett. Biztosan gyakran szokott nevetni. Arcán eközben gödröcskék alakultak ki, s kirajzolódtak finom arcvonásai.

– De én erről nem tudtam – mormogtam. – Lehet, hogy megijedtem volna – tettem hozzá komolyan –, de a gyűrűt elhoztam volna. Mindenesetre bizonyíthattam volna jóakaratomat... és azonkívül szívesen megnéztem volna, menynyire elcsodálkozol...

– Min? – érdeklődött.

– Éppen ez az – vágtam közbe komolyan. – Min? Ugyanis ritkán kockáztattok meg velem szemben emberi megnyilvánulásokat. .. úgy látszik, ez az én sorsom...

Elkomolyodott. Sőt ez több volt, mint komolyság. Szigorúan nézett rám.

– Ha már az emberi reflexekről van szó – közölte kissé emelt hangon –, attól félek, teljesen eltérő a véleményünk. De azt ígérted, hogy ilyesmiről nem fogsz beszélni velünk...

Bólintottam.

– Igaz. Elnézést kérek.

Rám nézett, azután sóhajtott egyet, és mélyebbre húzta a kalapját.

– Meleg van... – magyarázta. – Érted jöttem ide – valotta be váratlanul.

– Mi történt?

– Beccari olyasmit talált, amiről azt mondta, hogy jelentenie kell neked. Ott várnak...

– Az mit jelent?

– A tizenkettes munkahelyen... körülbelül hatvan kilométer.

– És külön azért jöttél ide?

– Igen.

– És ha az olyan valami, ami nem várhat?! – kiabáltam szenvedélyes hangon. – Nincs rádiótok? Alighanem elég világosan megmondtam, hogyan lehet kapcsolatba lépni velem ...

Megmerevedett. Szája sarkából a mosoly utolsó nyoma is eltűnt. Ajkába harapott.

– Menjünk -. indultam határozott léptekkel az állomás felé. Nem figyeltem, hogy követ-e. Elértem a Janushoz, amely állandóan a jármű mellett őrködött, melyben a szállásomat rendeztem be, azután elhelyezkedtem a fotelban. Ezt megelőzően felráncigáltam meztelen testemre a szkafandert, és kezem ügyébe helyeztem a sisakot. Amikor beindítottam a motorokat, Aria már a jármű mellett állt.

– Ülj be – vetettem oda, és a mellettem levő fotelra mutattam. Szó nélkül engedelmeskedett. Igazából éppen neki nem nagyon tehettem szemrehányást. Küldték, mit tehetett volna. Önkéntelenül megérintettem a fürdőruháját. Persze nem volt nála az adó. Pedig sok minden múlhatott azon, hogy a külön a számukra készített kis készülékek kéznél vannak-e. Csakhogy ők nem szerették az ilyesmit. Jobban szerettek elbeszélgetni, a másik szemébe nézve. Még olyan helyzetben is, amely arra késztette őket, hogy elküldjék értem a lányt... hatvan kilométerre. Ez oda-vissza százhúsz. Az ördög vigye el...

Először a csupasz part menti sávon haladtunk, azután utunk bekanyarodott az erdőbe. A fák közül egymás után bukkantak elő a régi építmények maradványai, leomlott falak, tornyok, hajdani épületek tetőgerendái, négyszögletes vagy kerek mélyedések, túlságosan is szabályszerűen, semhogy a természet alkotásai lehettek volna. Az utóbbiakat csupán magas gyom nőtte be, nyilván a fagyökerek nem voltak képesek áthatolni a romok padlózatán. Itt is, ott is az idők múlásával lecsiszolódött kúp alakú csúcsok körvonalai magasodtak a fejünk fölé. Ezek piramisra emlékeztető négyzetes alaprajzú építményekhez tartoztak, amelyeknek egy oldala lehetett háromszáz méter is. Ez a terület valaha egyetlen nagyváros volt. Mint ahogy az egész belső tenger partvidéke is.

Az erdei út enyhe ívű kanyarokon át vezetett, helyenként meg volt döntve, mintha egykor nagy sebességű járművek száguldoztak volna rajta. Alighanem így is volt. Valamennyi utat, amelyet a tudósok használtak, a légifelvételek alapján rekonstruált egykori utak helyén alakították ki. A Petty lakóinak autósztrádái... csakhogy furcsa autósztrádák ezek. Százkilométeres szakasz után az útnak vége lett. Mintha késsel vágták volna el, aztán már csak szurdokok, hegycsúcsok és erdő következett. Pár száz méter után megint elkezdődött egy út, amely valaha biztosan széles volt, kényelmes, és amelyet nem egykönnyen építhettek ki. így volt ez a bolygó valamennyi kontinensén. Talán nem autósztrádák, csak a helyi közlekedés útjai? Vagy sajátos starthelyek, amelyek a nagy sebesség eléréséhez kellettek?...

Jó néhány kilométerre a tengertől kiértünk a sűrűből, s egy tágas síkságra ereszkedtünk le. Ameddig a szem ellátott, körös-körül, a látóhatár széléig romok sorakoztak. Imitt-amott egymásba kapcsolódtak, zárt épületkomplexu mokat alkotva, másutt szabad térségek maradtak az épüle tek körül, mintha sétautak lettek volna, vagy ipari üzemek körül kialakított védősávok. Most képtelenség volt bármi féle harmóniát vagy szépséget találni ebben a látványban. Természetesen már jártam itt tegnap és tegnapelőtt, a bázis közvetlen környezetének felderítését a legfontosabbnak tartottam. Semmi újat nem tudtam meg, egyébként sejtettem, hogy így lesz, még mielőtt beültem a Janusba. Túlságosan is jól emlékeztem arra, mit mondtak a Pettyről az állomáson, és túl sok információval rendelkezett a komputerem is. De mindent, még a legjobban ismert dolgot is saját szemével meg kell néznie az embernek, ha tényleg mindent tudni akar róla.

Nem volt kétséges, hogy a bolygó paradicsom a régészek, az anyagi kultúra történetével, az egzobiológiával, a paleotechnikával és ki tudja még hányféle tudománnyal foglalkozó szakemberek számára. Abban sem lehetett kételkedni, hogy egy ilyen bolygó nemcsak a földiek érdeklődését keltheti fel. Ráadásul a földiek már itt vannak... mások pedig vagy későn érkeztek, vagy nemcsak a történelem iránt érdeklődnek...

Hát aztán! Amikor olyasvalami történt, amiről tudnom kell, rögtön elküldték hozzám a lányt. Mintha udvariassági látogatásról lenne szó feketekávé mellett...

Dombvonulatok tűntek fel előttünk. Ezeket is át- meg átszelték az utak, ha jól tudtam, még nem is sikerült megállapítani, hogy pontosan mennyi. A parttól messzebb eső építmények sokkal inkább elpusztultak, mint a bázis közelében levők. A Pettyn talált “legfiatalabb” emlékek húszezer év előttről származtak. Már akkor tudtak hőkezeléssel formált sziklából építeni. Az előttünk fekvő terület azonban már a bolygó legutolsó lakói számára is valami skanzenszerűséget jelentett. A városok létezéséről csupán benőtt dombok és jellegzetesen kialakított kiemelkedések tanúskodtak. A falakból és az épületek szerkezetéből szinte semmi sem maradt. Éppen itt dolgoztak legszívesebben régészeink. Ugyanúgy, mint a Földön. Azt mondták, hogy ez a terület ad kulcsot a helyi civilizáció keletkezésének és pusztulásának a magyarázatához. Én inkább hajlamos voltam azt feltételezni, hogy egész egyszerűen az érdekelte őket elsősorban, ami a legrégibb.

Szemem sarkából Ariára pillantottam, és kénytelen voltam elmosolyodni. Duzzogó arccal ült, mintha tényleg kislány lett volna, mereven maga elé nézett, és összeszorította a száját. Nem vettem észre, hogy elindulásunk óta egyszer is megmozdult volna a fotelban. Ő is régész volt. Őt is biztosan az érdekelte, ami a legrégibb. Mulatságos... Minden kontraszt mulatságos. Na, legalábbis a legtöbb.

Az út befutott egy hegyszorosba, amelynek az alján széles patak folydogált. Partjai valaha bizonyára szabályos medret képeztek. Most olyan volt, mint egy lassacskán bandukoló, földi folyó a hegyek lábánál. A legközelebbi kanyar után ideálisan sima talajú, kör alakú völgy tárult elénk. Kis ideig még az ősi úton haladtunk, amely átlósan metszette a völgyet, ezután Aria megérintette a vállamat, és szó nélkül jobbra mutatott. Engedelmesen fordultam arrafelé. Ránéztem a távmérőre, és megállapítva, hogy hatvannégy kilométert hagytunk magunk mögött, lassítottam.

Velünk szemben a teknó’ből egy keskeny leágazás vezetett a hegyek közé, amely távolabb nyugat felé fordult. Arra indultunk.

– Messze van még? – kérdeztem egy idő múlva. – Azt mondtad, hatvan kilométer – tettem hozzá szemrehányóan. – Elromlott a járműved távmérője.

– Annak semmi baja – válaszolta azonnal. – Más úton mentem... a hegyeken át. Már itt is van – bólintott, és pillantásával mutatta a helyet, amely “már itt is van”. Egy pillanattal korábban már magam is rájöttem, hogy a célnál vagyunk. Kikapcsoltam a motorokat. A Janus még megtett néhány métert, és megállt.

Kis katlanban álltunk, amelyet a legutolsó kanyar után váratlanul elénk bukkant függőleges szikla határolt, amely meglepően magas volt a völgy két oldalán álló enyhe dombvonulathoz képest. A bazaltfal előtt kis, sima térség volt, amelyet valaha bizonyára szilárd burkolat fedett. Néhány terepjáró állt rajta, amelyen a tudósok közlekedtek. Mellettük hat vagy hét automata várakozott mozdulatlanul. Közönséges mindentudó automaták voltak, a légynek sem tudott volna ártani egyikük sem. .

Kiszálltam, és a kezemet nyújtottam Arikának. Egy pillanatra rám támaszkodott egész testsúlyával, ami persze nem jelenti, hogy olyan súly lett volna, amit nem tudtam volna hosszabb ideig is tartani. Könnyedén leugrott, és elvörösödött arcát rögtön a szikla felé fordította. Tekintetemmel követtem, és megpillantottam a sziklába vágott közepes méretű nyílást, amelyet díszes kapu zárt le. A díszítés vonalai le voltak kopva, helyenként el is tűntek a sima kőről, egykor nyilván geometrikus mintát alkottak, amely bizonyára nem lepett volna meg egy földi múzeumban dolgozó műtörténészt. Egy méterrel a kapu előtt Zamfi várt ránk. Feltűrt ujjú kezeslábasban volt. Nagyon fiatalnak látszott. Sötét, csaknem göndör haja két oldalról az arcába lógott. Türelmetlen mozdulattal simította félre, és futólag a lányra mosolygott.

Megszaporáztam a lépteimet. Arra gondoltam, hogy ismét oda kell mondogatnom nekik a viselkedésük miatt. Ha még egyszer előfordul, hogy valamilyen fontos dologról “küldönc” révén értesítenek, ahelyett hogy rádiót használnának, valakit vissza fogok küldeni a Földre. Nem várom meg, hogy valami végzetes dolog történjék. Úgysem nagyon kedvelnek ...

– Hol van? – vetettem oda, karnyújtásnyi távolságra megállva Zamfi előtt. A történész, aki tudomásom szerint a régi szövegek matematikai elemzésére specializálta magát, barátságtalan pillantást vetett rám, sarkon fordult, és elindult egyenesen a sziklaajtó felé. Utána mentem. Hátulról hallottam Aria apró lépteit. Miután beléptünk az ajtón, ezek a lépések harsány, fémes csengéssel visszhangzottak.

Szinte teljes homály uralkodott. Hiába nézegettem az alig kirajzolódó falakat, semmilyen mintát vagy rajzolatot nem sikerült észrevennem, ha egyáltalán voltak ilyenek. Bekapcsoltam kis kézilámpámat, de éppen ekkor értünk az ajtóhoz, amely az első bemélyedésből, afféle előszobából, egy terembe vezetett. A terem oly hatalmas volt, hogy minden további nélkül függőlegesen elfért volna benne egy transzgalaktikus űrhajó. Jobbra és balra szilárd, tükörsima, majd száz méter hosszú, öntött padló futott az oldalfalakig, itt már nem volt szükség lámpára. Az egész tágas helyiségben fény derengett, mintha a sziklafalak verték volna vissza a láthatatlan nyílásokon át beszüremlő napsugarakat.

Kissé távolabb észrevettem az elhagyott kutatóberendezést, munkaasztalokat, eszközöket és sok-sok töredékes régi szerkezetet. Itt is várakozott mozdulatlanul néhány robot. Úgy látszik, ebben a teremben a tudósok ideiglenes raktárt rendeztek be... de az is lehet, hogy munkahelyet is ki akartak alakítani. Amikor végre elhagytuk a régészek kincseit, váratlanul megpillantottam egy hatalmas sziklapillért. Mégsem természetes szikla volt, hanem egy tízméteres átmérőjű oszlop, amelyet ennek a réges-régi kolosszusnak az építői helyeztek el. A magasságát azonban meg sem próbáltam fölbecsülni. A sziklaoszlop körül hernyóként tekeredett a magasba a keskeny, meredek, korlát nélküli lépcsősor. Zamfi, se jobbra, se balra nem nézve haladt arrafelé, azután elindult a végeláthatatlan kapaszkodón. Akár akartam, akár nem, a nyomában lépkedtem.

Néhány perc múlva éreztem, hogy a szkafander a vállamhoz tapad. Sosem volt tériszonyom, itt azonban nem volt kedvem lenézni. A következő negyedóra után egyszerre megsajnáltam Áriát. Egyre jobban aggódtam miatta. Megfordultam, és láttam, hogy nyugodt léptekkel követ bennünket, mintha nem is szakadék lenne alatta, hanem, teszem azt, egy uszoda langyos vize. Elég jól tartotta az iramot is. Ez a madárút még vagy félóráig tartott. A vége felé már lélegzethez jutottam, és kezdett szórakoztatni a dolog, bár nem tudtam elhessegetni azt a gondolatot, nem is biztos, hogy ez az egyetlen célhoz vezető út. De saját munkatársukat csak nem teszik bolonddá.

Zamfi a mennyezeten levő négyzet alakú nyíláshoz ért, és kezdett eltűnni a szemem elől. Kivilágosodott. Hamarosan mindnyájan egy kis helyiségben voltunk, amelyet jól megvilágítottak a régészek lámpái, s amelyben a falak tövében elfeketedett, rozsdaette, régi szerkezetek sorakoztak. Beljebb, valami üregszerűségben ott volt a tudósok egész csoportja. Csaknem teljes létszámban.

Amikor közelebb mentem, kiléptek, hogy utat engedjenek. Elhaladtam a szokatlan, néma sorfal mellett, és egyszerre lépcsőt vettem észre magam előtt. Megint lépcső. Ezúttal, szerencsére, nem volt olyan meredek, és egyenesen egy kerek emelvényszerűséghez vezetett. Fölötte a mennyezet tölcsérszerűen emelkedett a magasba, a legtetején, akár egy csillag, egyetlen elég erős lámpa ragyogott. Sugarai visszatükröződtek a függőleges oszlopon vagy csövön, amelyet az emelvény kellős közepén helyeztek el. Az oszlop úgy ragyogott, mintha nemrég nikkelezték volna be. Néhány centiméterrel a padlózat fölött az oszlop tövét valami félkör alakú edény övezte. Beccari néhány lépésre állt tőle. Hétrét görnyedve, megszállottan vizsgálgatta a rejtélyes szerkezet felületét. Amikor közeledtem feléje, futó pillantást vetett rám, azután rögtön visszafordult az előtte álló valamihez.

Odamentem, fél térdre ereszkedtem, és éreztem, hogy végigfut rajtam a hideg. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy eszembe jussanak az emberek. Körülnéztem. Zamfi és Arika is odaértek. Két lépéssel hátrább álltak, kissé megelőzve a továbbra is szótlanul álló többieket. Mielőtt bármit kérdeztem volna, hívójelet adtam le automatáimnak az állomás területére és a három védelmi járműnek. Bekapcsoltam az automata leadót, amely a hozzám vezető utat mutatta nekik, ezután felegyenesedtem.

– Mindenki hagyja el a termet – mondtam csendesen. Valamit mégiscsak meg kellett érezniük a hangomból, mert ellenvetés nélkül engedelmeskedtek. – Várj – tartottam vissza Beccarit –, te találtad, ugye?

– Igen..

– Mikor?

– Ma reggel – felelte kis idő múltán. Az órámra néztem.

– A reggel nekem semmit sem mond – mondtam már kevésbé udvariasan. – Négykor? Ötkor?

– Kilenc körül – nyögte ki Beccari. – Ne gondold...

– Semmit sem gondolok – szakítottam félbe. Valódi indulat kerített a hatalmába. – Most délután három óra van! -dörögtem. – Ott voltál, amikor elmagyaráztam, mi a dolgom itt. Sajnálom, de az első Földről jövő űrhajóval hazautazol. Elmondhatod, mi a véleményed az egészről – tettem hozzá, látva, hogy elvörösödött, és a fogait csikorgatta –, de előre figyelmeztetlek, hogy ez legfeljebb megkönnyebbülést okoz a számodra. Nem maradsz a Pettyn. Akar valaki mondani valamit? – vetettem oda félvállról.

– Én tiltakozom – hangzott a hátam mögül Zamfi vékony hangja. – Ez megengedhetetlen...

– Zamfi veled együtt repül, Beccari. A panaszokat közvetlenül a Földön kell benyújtani. Világos? Még valakinek szolgálhatok ezzel a szívességgel... ha esetleg haza vágyik.

– Senki se szóljon egy szót sem – hallatszott Léna lihegő hangja. – Talán bojkottálni akarjátok a feltáró munkákat, és be akarjátok záratni a bázist a Pettyn? Alighanem ők pontosan ezt szeretnék. Semmi kedvem nincs ahhoz, hogy ebben a kezükre játsszam...

– Tökéletesen igaz – szóltam közbe. – Kezdettől fogva az a véleményem, hogy Léna pályát tévesztett. Az NVÜ-ben volna a helye. Most pedig menjetek innen mindannyian. És ne gyertek vissza. Egy óra múlva bárkit, aki ehhez a helyhez közeledik, a védő erőtér megsemmisít. Csak így tudom hatásosan leárnyékolni ezt a berendezést. Egy pillanat – tartottam vissza még egyszer Beccarit –, legalább eszedbe jutott, hogy Geigerrel megvizsgáld?

Rám nézett, már nem haragosan, de még mindig szomorúan, azután szó nélkül megfordult és elment. Előtte és utána sorjában kimentek társai. Utolsónak Aria ment le az alacsony lépcsőfokokon. Egyedül maradtam.

Ekkor bekapcsoltam az analizátort, összekapcsoltam kézi berendezésemet a komputerrel, azután az érzékelők végződéseit közelítettem a leleplezett szerkezethez. Egyik sem jelezte, hogy vigyáznom kellene. Ez is valami.

Kikapcsoltam a berendezéseket, egy pillantást vetettem az oszlopra... nem, semmi értelme a fejünket a homokba dugni, és ezt a berendezést másként nevezni, mint egy rádióállomás vezérlőpultjának. Végül elgondolkodtam. Csak meg tudná valaki mondani, mióta működik itt ez a leadó! Sajnos, ez nem műemlék. A régészet ebben az esetben tanácstalan lenne. És egyáltalán a történelem. Valaki azonban felhasználta a romokat, hogy elhelyezze bennük az álcázott’le-adót. Mennyi információt tudott közölni már? Milyeneket? Kinek? Vagy talán csak a kúp alakú űrhajó számára szolgált irányjelzőként ?

Messziről sima, fényezett fémlemez. Túlságosan új a helyhez képest, ahol találták. Közelről viszont...

Nem, semmiféle jelzőt, érzékelőt, kapcsolót, lámpát vagy ehhez hasonlót nem lehetett látni rajta. Amikor azonban az ember szeme a látszólag sima felülethez közeledett, hirtelen sok száz apró csík jelent meg rajta, amelyek olyanok voltak, mintha a fémbe igen-igen vékony csövecskéket öntöttek volna bele. Élet lüktetett bennük. A különböző színű fénycsíkocskák alig láthatóan villogtak, felemelkedtek, mint a hőmérő higanyszála, azután lesüllyedtek, de ebben a mozgásban semmilyen szabályosság nem mutatkozott.

Kis időt vártam, azután ismét lehajoltam, és arcomat közelítettem az edényszerűséghez. A fények villódzni kezdtek. Az átlátszó csíkocskák – mintegy színes kristálytűk – belsejében hajszálnál vékonyabb szálacskák gyulladtak fel.

Hátrahúztam a fejemet. A fény lüktetése gyengült, a színek kissé elhalványultak. Bár meglehet, hogy csak én láttam így. Megismételtem a kísérletet. Semmi kétség, reagáltak az ember közelségére. Vagy talán csak a hőmérsékletre? Esetleg az élő szervezetre, mint energiaforrásra?

Feszülten figyeltem. A geometrodinamikai modellra összpontosítottam, amely új módon határozza meg az utat a görbült, üres térben. Vajon lehetséges-e a behatolás a térfölöttibe, amikor a geonok már nem állandó szubsztanciaként viselkednek? Persze hogy lehet. Kérdés, hogy milyen határig. A tér-idő struktúra – leszámítva a fekete folyosókat – melyik pillanatban hazudtolja meg a modern relativitáselméletet?

Egyszerűen ez volt az első kérdés, amelyik eszembe jutott. Meglehetőseri nehéz volt ahhoz, semhogy gondolkodni kezdjek rajta. Ugyanakkor azért továbbra is figyelemmel kísértem a világító csíkocskák viselkedését. Ismét jól láthatóan felgyorsult a hajszálvastagságú csövecskék belsejében a mozgás, bár ügyeltem arra, hogy a fejemet mozdulatlanul tartsam. Már nem lehetett kétséges, hogy igen-igen érzékenyek a környezetükben lejátszódó legapróbb elektromágneses-mező-változásokra.

Kipróbáltam még egy dolgot. Emlékezetembe idéztem Arika arcát, és Annára gondoltam. Nem ment könnyen. A gondolathoz társuló érzés erőtlenebb volt, mint vártam. Talán ezért is villogtak a lámpák ezúttal kissé halványabban. Lehet, hogy az idegenek berendezése tudott még valamit azon kívül, hogy reagáljon minden egyes elektromágneses mező intenzitásváltozására ?

Átfutott agyamon a gondolat, hogy a kísérlet, amelyet kipróbáltam, nem tetszene barátaimnak, a tudósoknak. Megint mondanának egy s mást a “Hármas”-beliek embertelen jellemvonásairól. Mit tegyek? Tevékenységem egyetlen mércéje az eredményesség. Mégpedig az adott helyzetben a lehető legnagyobb eredmény elérése. Hiszen még mindig nem érkeztek meg az automatáim.

Felálltam, és néhány lépést eltávolodtam ettől az üvegszerű anyaggal borított ládától, mert végül is csak ezt mondhattam róla, ha már végképp meg akartam nevezni. Ezután felemeltem a fejemet, és tekintetem végigfutott az oszlopon vagy árbocon, amely fénylő csillagban végződött. Ahogy jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy ez a csillag egyáltalán nem lámpa, mint gondoltam. Egyszerűen a meredeken felfelé törő tölcsérszerű mennyezeten volt egy nem nagy, kerek nyílás, amelyen keresztül a napsugarak beestek. Az oszlop ezt a nyílást célozta, valószínűleg nem is a föld felszínén volt, hanem kiállt belőle, mint valami antenna. Nem is “mint valami antenna”. Egyszerűen az volt.

Végiggondoltam az utat, amelyet eddig a helyiségig megtettem, ezután habozás nélkül ráléptem a fényoszlopocskákkal csíkozott ládára, az oszlopot átfogtam lábammal, és elkezdtem felfelé mászni, akár egy hajdani tűzoltó a gyakorlaton. Az oszlop jég simaságú volt, rajtam azonban szkafander volt. Felhúztam érdes kesztyűmet, amely addig a szkafander ujjából lógott kifelé, és így baj nélkül kapaszkodtam fölfelé. Tíz perc múlva elértem a nyílást. Nagyobb volt, mint amilyennek alulról látszott. Mindenesetre egészen könnyedén átmásztam rajta, ha persze nem számítjuk azt, hogy a sziklakürtő fölfelé szűkült. Szerencsére a kürtő menetes volt, azonkívül a sziklákkal már gyermekkoromban ismeretséget kötöttem.

Kimásztam, felálltam és körülnéztem. Az antenna, a lent működő berendezés közepére állított oszlop vége, azé az oszlopé, amelyet valaki a több ezer éves építmények közé rejtett, alig fél méterrel állt ki a talajból. Láthatóan mindent megtettek azért, hogy ne tűnjön szembe. Kicsiny, matt golyócskában végződött.

Körös-körül, amerre a szem ellátott, magaslatok sorakoztak. Némelyik sziklás volt, a legtöbb azonban enyhén lejtett, s az a sajátos itteni fű borította. A völgyeket a romokkal innen nem lehetett látni. Az biztos, hogy járműveim – az automatákkal – sokkal gyorsabban érhetnek ide, mint abba a lenti helyiségbe. Ha egyáltalán képesek lennének vezető nélkül megmászni azokat az ostoba lépcsőket. Ezért is választottam azt, hogy kölyökmódra felmásztam az oszlopon. Persze nemcsak ezért. Meg akartam nézni az antenna tetejét. Most már csak néhány percet kell az automatákra várnom.

Nyolc perc múlva érkeztek. Elhelyeztem őket, eltávolodtam a domboldal feléig ereszkedve, felfegyvereztem a járműveket, úgy programoztam be őket, hogy mindent pusztítsanak el, ami megkísérelné nyugalmukat megzavarni, végül az egész dombtetőt erőtérrel vettem körül. Nem kevés munkám volt a komputerekkel. Most viszont biztos lehettem benne, hogy semmilyen rádióhullám, semmiféle sugár nem lesz képes kívülről behatolni. Ha például továbbra is megpróbálnák működtetni az ókori építmény belsejében levő berendezést. S ami még fontosabb, ez a berendezés már semmiféle információt nem fog hozzájuk eljuttatni. Hermetikusan le van árnyékolva.

A kérdés csupán az, mennyi ilyen leadót helyeztek el az idegenek a Pettyn. És hogy hol kell keresni őket? Ezeket a sziklabarlangokat már régóta ismerték a régészek. Nyilván valamilyen réges-régi kultuszhelynek tekintették, amelyet a Petty civilizációjának tetőfokán is már mint a múlt emlékét tartották számon. Véletlen folytán, előre kidolgozott tervüknek megfelelően, éppen most kezdték vizsgálni. Hány ilyen hely maradt még a bolygón?

Várjunk csak! Ha az idegeneket valóban nem az emlékek kutatása érdekli, hanem az emberek, akkor csak azok a jelfogók számítanak, amelyek a közvetlen közelükben vannak. Következésképp meg kell erősíteni a kutatóhelyek ellenőrzését. És állandóan figyelni a területeket, ahol a tudósok dolgoznak.

Kapcsolatba léptem Bess-szel, és közöltem az idegen berendezés vizsgálatának eredményeit, amelyet az űrhajók informatív berendezése végzett el. Én meg sem kíséreltem, hogy elemezzem őket. Tudtam, hogy legkevesebb egy napomat elvenne, különben is a specialisták az állomáson ezt sokkal jobban csinálják. Végül elindultam a völgybe.

A Janus ott állt, ahol hagytam. Mellette, a hegybe vájt építményhez vezető ajtónál gyülekeztek a tudósok. Odamentem hozzájuk, tekintetemmel .megkerestem Semowot.

– Nem akarok tudni róla, hogy Beccari rögtön beszámolt-e felfedezéséről reggel. Hogy ott voltál-e, amikor Arikát hozzám küldték, ahelyett hogy rádión hívtatok volna. Ebben az esetben téged is vissza kellene küldenem a Földre, de jobban szeretném, ha nem kellene megfosztanom a csoportot vezetőjétől. Ha azonban megismétlődik ez az eset, követelni fogom a munka felfüggesztését a Pettyn, mindaddig, amíg meg nem vizsgálok minden jelenséget, ami nektek a “látogatást” juttatja eszetekbe. Nem akarom ezt. Mint ahogy ti sem akarjátok, hogy valaki akadályozzon benneteket. De kénytelen leszek. Mától nem kezdhettek munkát semmiféle új helyen, amíg nem ellenőriztük... én és a berendezéseim. Egyelőre ez minden.

Nem vártam feleletet. Igaz, nem is állt szándékában felelni senkinek. Megfordultam, járművemhez mentem, és egyetlen ugrással az elfüggönyzött kabinban voltam. Már beindítottam a motorokat, amikor valaki a vállamhoz ért. Megfordultam. Arika volt az.

– Otthagytam a bázison a terepjárómat – mondta csendesen. – Elmehetek veled érte?

Szó nélkül a fotelra mutattam. Nem mozdult. Ekkor a kezemet nyújtottam. Rátámaszkodott, és fellépett az alacsonyan elhelyezkedő kabinba. Kezemet a kormányrúdra tettem. A Janus helyben megfordult, és azonnal nekirugaszkodott a visszafelé vezető útnak a tengerparton.

Hosszabb ideig néma csöndben haladtunk. Végül meghallottam halk sóhajtását. Az a képtelen gondolat jutott eszembe, hogy azért küldték, hogy próbáljon meg kiengesztelni. Lehetetlen. Túl sokat tudtak rólunk. Egyébként sem folyamodnának olyan módszerhez, amit nem tartanak erkölcsösnek.

Ismét sóhajtott. Ekkor már nem tettem úgy, mintha nem hallottam volna. Ránéztem és megkérdeztem, hogy fáj-e valamije.

Megrázta a fejét.

– Azon töprengek... – elhallgatott. Egy ideig vártam, azután csöndesen megállapítottam, hogy a dolog láthatóan megfontolást érdemel. – Azon “töprengek – ismételte kissé határozottabb hangon –, hogy vajon ilyennek kell-e lenned... vajon mindnyájan ilyenek vagytok-e? És hogyan választ valaki ilyen munkát magának?

- És az hogy lehet, hogy egy ilyen csinos kislány régész legyen, méghozzá a naprendszeren kívül? – feleltem kérdéssel. Eszem ágában sem volt elvi vitába bonyolódni.

– Az egészen más – felelte magabiztosan. – Érdeklődés kérdése. A te esetedben azonban az érdeklődésnek nincs szerepe. Ti semmit sem akartok megismerni, egyetlen dolog körül jár a gondolatotok, s ez a fegyver. Ki ellen?

Hangjában volt valami lefegyverző kislányos sajnálkozás, ezért a válasz szándékom ellenére komolyabbra sikerült.

– Miért valaki ellen? Megtámadok valakit? Nem tudod, mit beszélsz, kislány...

Elgondolkodott. De hamarosan újra megszólalt:

– És például az a berendezés, amelyet ma Beccari talált. Nem tudom, észrevetted-e, hogy a lámpák fénye változott az emberek közelségétől függően, de attól is, mire gondol az ember.

– Észrevettem – böktem ki. Kíváncsian nézett rám.

– De hiszen kikapcsoltad azt az adót... – mondta bizonytalanul. – Miért?

– Mert adatokat közvetített valakinek, akit nem ismerünk, és miután nem ismerjük, azt sem tudhatjuk, mi a szándéka velünk. És amíg ezt nem ismerjük, addig annak a valakinek sem kell többet tudnia rólunk.

– Miért?

Nem válaszoltam. Reménytelen. Ők ezt nem érthetik meg.

Egy ideig ismét csöndben haladtunk. Azután megint ő szólalt meg:

– Tettünk egy kísérletet... – kezdte bizonytalanul – nem beszéltünk erről neked... nem azért, hogy titkoljuk – tette hozzá gyorsan –, csak nem adtál rá lehetőséget. Nem tudom, tudod-e – kezdte, valamit suttogott, végül köhintett egyet, és csendesen folytatta: – hogy Barcew... azazhogy Barcew és Léna nagyon kedvelik egymást. Na, érted...

– Értem – válaszoltam hidegen. – Nagyon kedvelik egymást. – Sértődött arcot vágott, kis idő után azonban felvidult.

– Semow észrevette, hogy amikor Barcew Lénához beszél ott a teremben, ahol az idegen berendezés van, a lámpácskák fénye... hogy is mondjam... ne nevess ki – jegyezte meg teljesen feleslegesen –, lágyabb lett... pasztellszínűvé vált. De azért teljesen kitöltött minden kis árkot... vagy minek nevezzem. Ellenőriztük néhányszor, és mindig így történt. Amikor Warda vitatkozott Beccarival, hogy felhasználják-e az oszlopot a jelzéseink továbbítására, a lámpács-kák villogni kezdtek. Mintha belül valami időnként megszakította volna az összeköttetést... legalábbis úgy látszott. Amikor viszont Zamfi rólad beszélt, azaz... – ismét dadogni kezdett – arról, hogy az ellenőrzésed alatt állunk, a lámpácskák elhalványultak, és egy pillanat múlva igen erőteljesen villogtak. Azután még különböző dolgokról beszéltünk.,. igyekeztünk erre is, arra is gondolni... és mindig beigazolódott. A berendezés reagál a gondolatainkra, de még az érzéseinkre is... arra, mit gondolunk egymásról, békések vagyunk-e, egyetértünk-e, vagy ellenkezőleg, valaki ellenszenvet kelt bennünk vagy haragot... Jaj – árulta el magát elég hangosan , én olyan valószínűtlen dologra gondoltam...

– Szép – szakítottam félbe. – Szép, hogy ezt elmondod. Most. Valaki a kozmoszban már a ti ötleteiteken szórakozik... ezért vártatok fél napot, hogy értesítsetek ?

Nem válaszolt.

– Különben nem kell mondanod semmit sem – morogtam. – Magam is tudom. Téged is el kell küldenem a Földre Beccarival és Zamfival együtt.

– Ezt nem teszed meg!

– Miért? Nem küldöm el őket vagy téged? Róluk ne is beszélj, csak az időt pazarlód. De te nyugodt lehetsz, nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy a legközelebbi fogócskázás eseten az emberek el fognak utazni a Pettyről. Valamennyien. Tehát te magad egyelőre nyugodt lehetsz...

– Azért, mert valaki tudni akarja, mit gondolunk ? Olyan... vagy... de tévedsz – visszafordult arról az útról, amely az utolsó pillanatban bizonyára kissé túl kockázatosnak tűnt a számára. – Kizárólag az embereket fenyegető veszélyre gondolsz ...

– És a Földet fenyegető veszélyre – vágtam közbe. – Nemcsak mi tudunk a tér felettiben közlekedni. Ha valakit tényleg érdekel a civilizációnk, nem lesz nehéz a forráshoz eljutnia.

– De miért?! – fakadt ki. – Hiszen ha rossz szándékuk lenne, nem érdekelné őket, milyenek az érzéseink, mit gondolunk egymásról, milyenek az érzelmeink és így tovább. Elegendő lenne a számukra egy jó adag információ a technikánkról. Az, hogy valami több érdekli őket, legalábbis békés szándékaikról tanúskodik. Nem jutott eszedbe, hogy nekik is lehet NVÜ-jük, amelyik azt kutatja, hogy a felfedezett lények nem fenyegetik-e létüket? Mi más adhatna jobb biztosítékot, mint az idegen lények pszichikumának megismerése, kapcsolataik megismerése és annak vizsgálata, hogy milyen elvek vezérlik őket. Ha egymáshoz őszinték és barátságosak vagyunk, ha nyíltak vagyunk és érzékenyek, akkor nyilván más civilizációhoz tartozó lényekhez is így közeledünk, akik esetleg velünk akarnak találkozni... és talán együttműködni is... Te pedig mindent elrontottál, leárnyékoltad az adásukat... lehet, hogy ideutaznak a hibát elhárítani, de lehet, hogy azt gondolják, hogy nem akarják, hogy itt működjenek az adóik, hogy nem fedhetjük fel magunkat, mert túl sok titkolnivalónk van...

Ha erről van szó – szóltam közbe komoran –, elég jól lelepleztétek magatokat. Még az a szerencse, hogy csak a szerelem körül forognak a gondolataitok... legfeljebb ártatlan ábrándozóknak gondolnak bennünket...

– Ne tréfálkozz! förmedt rám. – Itt jóval többről van szó, mint a mi biztonságunk... Hát tényleg nem érted, milyen előnyt jelenthet egy magas fejlettségű civilizációval való találkozás, amely...

– Jól lakatná az éhségtől szenvedő embereket – folytattam a gondolatmenetét. – Megszüntetné a háborút. Bevezetné a kommunizmust, meghatározná fejlődési állomásait, s azután megvalósítaná azokat. Megtalálná az ellenszerét minden betegségnek, amely az emberiséget tizedeli. Elérné, hogy bölcs civilizációnk még több tudásra akarjon szert tenni, és egyúttal segíteni tudna minden kisgyermeken, aki akár a játéka elvesztésén búsul. Ezt mind már magunk megtettük. Régen. Nagyon régen. Akkor meg mit akarsz tőlük? Miért ne haladjunk a magunk útján, miért kerüljük el a természetes extrapolációt? De ne válaszolj! Inkább azt mondd meg – nevettem el magamat –, honnan szerezted ezt a fürdőruhát. Úgy nézel ki benne, mint egy színésznő... a nagy karrier küszöbén... ez nem jelenti azt, hogy szerintem nincs tehetséged. Ellenkezőleg – mondtam gondterhelten –, a rám gyakorolt hatásokból ítélve, talán túlontúl nagy is...

Csönd. lett. Ezúttal hosszabb ideig tartott. Amikor kiértünk az erdőből, és megpillantottuk a parti dombvonulatot,

a bázis háztetőivel és a három égnek meredő rakétával, csipkelődve szólalt meg:

– Az embereknek volt is meg van is gondjuk. Ezért vagyunk itt...

– Az emberiség mindaddig értékelni fogja a gondokat, ameddig létezik – feleltem. – Min fogsz töprenkedni, ha már nem létezel?

– Ők meg akarnak ismerni bennünket. De nem megsemmisíteni – ismételte makacsul.

– Ugyanarról beszélünk – próbáltam elsimítani a vitát, mert már a célnál voltunk. – Csupán más nézőpontból értékeljük a dolgot. Ha nem volna az Ügynökségünk, talán eszedbe jutna néha, hogy egykor mennyit harcoltunk egymással... szakadatlanul. Történész vagy ugye, nem kell részleteznem, mennyi ideig tartott? És talán olyan nehéz elképzelni, hogy a kozmoszban vannak olyan lények, akik a mai napig ezt teszik... például most is?

– És készülékeket helyeznek el nálunk, hogy megtudják, vajon szelídebbek vagyunk-e náluk ? Vajon egykor a zsoldosoknak eszükbejutott ilyesmi?

– A kozmoszban mindenkinek az emberhez kell hasonlítania, igaz?

– Talán ha nem volna az NVÜ – vetette oda kis idő után –, azok is többet foglalkoznának a biztonságunkkal, akik bennünket küldenek. És vajon neked, ha valamennyi kutató úgy viselkedne, mint ti, nem lenne eleged az egészből? Nem várnál valami mást egy idegen civilizációval való találkozástól?

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De maradjunk a tényéknél! Egyelőre a gondtalan ismeretgyűjtőkhöz tartozol, én viszont a zsoldosokhoz, amint magad voltál szíves nemrég megállapítani.

– Nem rólad beszéltem – szakított félbe. Megráztam a fejemet.

– Nem teszek szemrehányást – nevettem el magamat. -Egy ideig még így lesz. Nem fogtok szeretni, még ha térdre esnék is előttetek, és gyönyörködnék minden egyes cserépdarabban, amit sikerül majd kiásnotok. Esténként pedig dalokat énekelnék nektek az idegen civilizációval való közös mulatságokról. Nincs értelme sokat beszélni erről...

– Igazad van. Azt azonban rosszul teszed, hogy gyereknek tartasz bennünket. És akkor sincs igazad, ha azt mondod, hogy nem szeretünk téged. Azt nem szeretjük, amit képviselsz. Csak azért, mert létezik. Azonkívül pedig azok, akiknek ma kikapcsoltad a készülékét, nem akarnak elpusztítani minket...

– Karthágót el kell pusztítani...

– Micsoda?

– Semmi. Volt valaki, akinek az volt a szokása, hogy ezt ismételgette a végtelenségig... egészen Karthágó szétdúlásáig.

– Tudom – sértődött meg. – De nem léteznek olyan lények, akiktől ennyire védenetek kellene bennünket.

A válasz bennem maradt, mert megérkeztünk a bázis területére. Gépiesen ellenőriztem az automaták és a járművek helyzetét, ezután egy kört írtam le, és megálltam a terepjáró mellett, amely idehozta a lányt a völgyből, ahol valaki megbolygatta előttünk a civilizáció emlékeit. Kezemet nyújtottam, hogy segítsek kiszállni. Amikor már a terepjárójához ment, utána szóltam:

– Van egy régi szólásmondás: “A világ olyan nagy, hogy semmi olyan nincs, ami ne lenne benne.” Kár, hogy csak az anyagi történelem iránt érdeklődsz...

– Nemcsak a történelem tárgyi emlékei érdekelnél? – felelte hidegen, ahogy elhelyezkedett a terepjáró kabinjában. Néztem utána, amint kecsesen megfordult egy helyben, és elindult az alacsony sövénybe vágott kapu felé. A sövénybe, amely a legügyetlenebb állatot sem tudná visszatartani, ha annak kedve támadna az emberek bázisát meglátogatni ...