Messier 13

V.

– Itt Léna dolgozik. – Barcew hangjából alig érezhető melegség hallatszott. – Ezt a kutatóhelyet három hete alakítottuk ki, és egyelőre nincs semmi érdekes benne. Mehetünk tovább – vetette oda hanyagul, és fejbólintással tessékelt tovább a folyosón.

Elmosolyodtam. Kérem. Még beszédes is lett, csakhogy Lénáját mihamarább megszabadítsa a hívatlan vendégtől.

Megálltam a plasztiklemezzel borított kőasztal vagy padszerűség keskeny végénél, itt rendezte be munkahelyét a vegyésznő. Ideális rend uralkodott. A karcsú, színes edényekben vegyszereket lehetett látni, egyik-másik különleges tartályban volt, amely állandó szinten tartotta a nyomást, illetve a hőmérsékletet. Középen három égő lángolt, valamivel távolabb pedig az asztal fölé a hajdani mikrofonokhoz hasonló kriogenikus vezetékvégződések hajoltak, amelyek odavezették a savakat és a gázokat. Palackjaik a szemközti falra erősített kisebb páncélozott lemezen túl sorakoztak.

Léna felemelte a fejét. Áttetsző hálóval lekötött vörös haja csillogott az éles reflektorfényben. Nyugodt tekintettel nézett rám, és sietség nélkül fordult vissza a preparátumhoz, amely a megvilágított kör közepén feküdt előtte.

Körülnéztem. A kicsiny helyiség, amely része volt a labirintusra emlékeztető csarnoknak, amelynek egyes helyiségeit derékszögben meghajló szűk folyosórendszer kötötte össze, semmilyen meglepetéssel nem szolgált. Nem vezetett ajtó a még át nem kutatott romok, lépcsők, a mennyezeten vagy a padlón levő nyílások felé. Talán egy kicsivel volt nagyobb, mint az a nyolc helyiség, amely elmaradt mellettem, ahogy lépkedtem Barcew nyomában, aki elkísért a néhány nappal korábban elhagyott munkaterületre. Ide akkor tértek vissza, amikor megtiltottam nekik a belépést a sziklába vájt régi templomba. Itt egykor bizonyára valamilyen üzem lehetett, amelyről a vezetékmaradványok tanúskodtak, bár, mint mondták, nyugodtan lehetett iskola vagy kórház is. Erre az utóbbira utalt az a valami, amit csak a csarnok további részében láthattam. A csarnok különben tizenkét hektárt foglalt el, a belseje mégis apró helyiségekre volt osztva.

– Hello, Léna – mondtam, és az ajtónál várakozó Barcew felé indultam –, sok sikert...

Csodálkozva nézett rám. Ujjai egy pillanatra megmerevedtek a preparátum fölött. Ha jól láttam, valamilyen csontdarab volt. A nő arcán ezután alig észrevehető mosoly suhant át. Felém bólintott.

A következő kamra egészen üres volt. Balra fordultunk, azután jobbra és ismét balra, állandóan a sajátos csatornaszerű, keskeny alacsony folyosón haladtunk. A falat időről időre bemélyedések tarkították, itt alakították ki azokat a helyiségeket, amelyekben tudósaink munkahelyüket rendezték be. A bemélyedést követően a fal ugyanabban a négyzetes keresztmetszetű folyosóban folytatódott.

Az egyik fülkében Barcew megállt. Odamentem, és én is megálltam. Az első pillanatban önkéntelenül felfelé néztem, kerestem a különleges fény forrását, amely betöltötte a helyiséget, mintha vörös üvegdarabkák szóródtak volna szét a levegőben. A mennyezet itt valóban üvegből készült, amely bár a napsugarakat átengedte, de átlátszatlan volt. Nem láttam az eget, az üvegen nem sikerült megtalálnom a kék színnek még a nyomát sem. Vöröses ibolyaszínű volt, de mégsem túl sötét.

– Mi ez? – kérdeztem a régészt. Nevetett.

– Menj tovább – javasolta sokat ígérő hangsúllyal.

Megfogadtam a tanácsát. A helyiség közepén, nagyjából egy méterrel a padló fölött, egy pad- vagy asztalféleség állott. A tetejét valamilyen massza borította, amelynek eredeti alakját lehetetlen volt felismerni. Mindenesetre nem kő volt.

– Ülj le – szólt Barcew. Tenyeremmel végigsimítottam a lemezt, és elcsodálkoztam. Sima volt és ugyanakkor a testemmel azonos volt a hőmérséklete. Valami olyan anyagból kellett lennie, amely nagyon rosszul vezeti a hőt.

Leültem. Vártam néhány pillanatot, azután szememmel megkerestem Barcaw tekintetét. Talányos mosollyal nézett rám, mintha várna valamire.

– Na? – kérdezte.

– Na? – válaszoltam ugyanúgy. De közben azért éreztem, hogy kissé kipihentem magam. Mintha eddig észre se vettem volna, hogy elfáradtam, és csak most jöttem rá, amikor ez a fáradtság már elmúlt. Előfordul ilyesmi, ha az embernek előzőleg fájt valamije, ha kisebb fejfájás vagy szűk cipő gyötörte. Éreztem, hogy szokatlan nyugodtság költözött belém. Könnyűnek éreztem magam...

– Értem – mondtam elismeréssel. – Ez a kórház – pillantásom önkéntelenül végigpásztázott az üvegmennyezeten. – Az valami szűrő?

– Érzed? – kérdezte feleslegesen Barcew. Hangjából némi büszkeség hallatszott. Elégedett volt a civilizációval, amelynek titkát nagy nehézséggel sikerült megfejtenie, a sivatagban szétszórt mozaikdarabkák összeillesztésével. Nagyon büszke volt, mint a földi régész, aki olyasmit talált, ami elsősorban a mi őseinkről állított ki jó bizonyítványt.

– Lefényképezted? – kérdeztem felelet helyett. Bólintott.

– Kvarcüveg. Nálunk kék színe lenne. Vannak benne adalékásványok, amelyeket eddig nem sikerült azonosítanunk. Meg nagymolekulájú szilíciumszármazékok. Egyébként elegendő néhány percet itt üldögélni, hogy az ember újjászülessen...

– És a mellékhatások? – kérdeztem. Elhúzta a száját.

– Nem tudom – vetette oda kurtán. – Ezért nem üldögélünk itt. Különösen intenzív reggel héttől tízig. A mostani csak halvány utánzat...

– A mellékhatások ismeretlenek – ismételtem, ahogy felálltam. – Ezért ültettél ide? Az életerő hiányára sosem panaszkodtam előtted. Vagy talán embert akartál formálni belőlem?

Fürkészően nézett rám, higgadtságom azonban megnyugtatta. Bizonyára előre jeleznem kellene, mikor tréfálok. Ha figyelembe veszem, mit gondolnak rólam...

– Mi van tovább? – kérdeztem a további folyosórészre mutatva.

– A csarnok végéig ugyanaz – felelte. – Ugyanezek a kis helyiségek... a betegek szobái. Ha kórház és nem, mondjuk, csirkekeltető... nem viccelek – jegyezte meg gyorsan, amikor észrevette a szám szélén a mosolyt. – Ez egyébként eléggé valószínű. Ha nem is csirkekeltető, de legalábbis például baktériumtenyészet, lehet, hogy valamilyen szérumokat állítottak elő, talán...

– Talán idejártak elmélkedni, vagy szaunaként használták ezeket a helyiségeket. Értem. Sokat tudtok, de nem mindent...

– Ühm... – mormogta. – Menjünk tovább?

Fejemet ráztam.

– Nem – válaszoltam. – Túl jól érzem magamat. Nem akarom elrontani a hangulatot, amelyet ez az üveg keltett bennem – néztem a mennyezetre. – Különben még egy helyet meg kell néznem, és már késő van – néztem az órámra.

Valóban meg kellett néznem. Egy órával ezelőtt Warda közölte velem rádión, amit nem kis elégtétellel nyugtáztam, hogy újabb emelet kutatását kezdi el egy régi, bizonyára kultikus építményben, amely a tengerhez közel, az erdőben helyezkedik el. Mivel elrepültem már a terület fölött – mint ahogy elrepültem e fölött a csarnok fölött is, amelyben olyan jó kedvem támadt –, és az érzékelők semmit sem jeleztek, megengedtem, hogy egy emelettel lejjebb menjen. Ha egyszer drákói szigort kényszerítettem rájuk, magamnak is be kell tartanom a rendet.

Barcewet otthagytam abban a helyiségben, amelyet Léna foglalt el, és elindultam a kijárat felé. Egy idő után kénytelen voltam bekapcsolni az adót, és irányt kérni, nehogy eltévedjek. Egy alkalommal mégis korán fordultam be. Tényleg labirintus.

Az erdőt egy négyzetkilométeres térségben kiirtották. A terep itt hullámos, a várost szemmel láthatóan teraszosan építették föl, s utánuk a mai napig megmaradtak a különböző magasságban álló fasávok.

A mesterséges tisztás közepén hatalmas mélyedés látszott. A járművet biztonságos távolságban hagytam, és elindultam a széléhez. Keskeny ösvény vezetett lefelé, amely egy méterrel a lábam alatt eltűnt a hatalmas falmaradványok között. A tudósok jó pár méteres mélységre leástak már. Még elképzelni is nehéz, hogy ez a zöld pusztaság néhány évszázaddal ezelőtt élettel teli város volt. Vagy talán nem is város, hanem hatalmas kultikus központ? Mint például Egyiptomban a piramisok övezete?

A katlan fenekét több szintes, különböző szélességű kutatóárkok keresztezték. A déli fal hosszában egyenlő távolságban sorakoztak a sötét aknanyílások. Pontosan ott tárt fel Warda egy lejjebb fekvő szinthez vezető bejáratot. Már rábukkantak a termekre, átjárókra és a hatalmas, boltíves csarnokok maradványaira, amelyeknek nem lelték meg a tetőtámpilléreit, mintha sosem lettek volna. Tudomásom szerint a régészek sok értékes leletet találtak, műtárgyakat, kisebb és nagyobb eszközöket, amelyek kézi technikára utaltak, meg valamilyen képeket és festményeket. Felirat azonban sehol sem volt. Egyáltalán a nyelvészek, például Zamfi bizonyára csalódtak kissé a Pettyben. Méltán gondolhattuk, hogy a Pettyn egyáltalán nem volt írásbeliség, de ha ismertek is valamilyen írást, nem használtak.

Jobb kezem irányában, mélyen, egy árokban rejlett az ezen a területen talált legnagyobb épület megmaradt faltöredéke. Az omladékos ablaknyílások alakjából arra lehetett következtetni, hogy ez sem gyár, sem erődítmény nem lehetett. A néhol megmaradt, hatalmas faragott portálos bejáratok az ókori szentélyeket juttatták az ember eszébe.

Lent emberek dolgoztak. Még a kényelmükről is gondoskodtak. A minden irányból zárt területen biztosan fülledt volt a levegő, először itt láttam működő klímaberendezést és friss levegőt fújó ventillátort. Még néhány vékony, áttetsző műanyagból készült, felfújt fotelt is észrevettem. Az egyikben Offian ült, és a térdén egy hatalmas kődarabot tartva valamit magyarázott a mellette álló Sawának. Tőlük jobbra Warda mélyen előrehajolva, szeizmikus lézerszondával vizsgálgatta a talajt. Időnként felegyenesedett, és jeleket . adott a legalsó szinten álló Arikának, aki az ideiglenes irányítópultról szabályozta a két közepes méretű ásóautomata munkáját.

Lementem, pontosabban lefutottam, elhaladtam Offian mellett, aki gondterhelt tekintettel nézett utánam szokatlanul bozontos őszes szemöldöke mögül, rámosolyogtam Sawára, aki gyorsan elfordította a fejét, és mentem tovább Warda irányába. Mikor már a közelében voltam, fel sem pillantva nyújtotta felém a kezét, és ezt kiabálta:

– Monk, hozz néhány csatlakozót az elektromos vezetékekhez? Szeretném elhelyezni lent... nem tudom kitapogatni a galéria határait!

Közelebb léptem, és tenyeremet a vállára tettem. Hirtelen rám-nézett, és arcvonásai megmerevedtek.

– Én vagyok – mondtam. – Idehoznám neked a csatlakozókat, de nem tudom, hol vannak. Értem, hogy meg akartad mutatni azt, ami alattunk van. Odamehetünk most mindjárt, vagy előbb el akarod helyezni a vezetéket?

Sóhajtott. Kikapcsolta a készüléket, és letette. Végül megszólalt:

– Menjünk. Nem sürgős...

Félreálltam, hogy előreengedjem. Megjelent mellettünk Aria, aki szintén félbehagyta a munkáját. Halkan zihálva kaptatott föl a meredek, agyagos domboldalon, és kérdőn nézett Wardára.

– Elmegyek veletek, jó?

– Persze hogy eljössz – válaszoltam. – Vigyázni fogsz, nehogy elrontsak vagy ellopjak valamit. Idegeneket nem lehet csak úgy egyszerűen beengedni a múzeumba...

Legyintett. Ellenséges tekintettel mért végig, azután türelmetlen mozdulattal igazította meg a haját, amely az arcába lógott, végül elfordult. De velünk jött.

Lent semmi érdekes nem volt. Nedvesség, ragacsos mázzal borított padló, amelynek csak imitt-amott látszott ki a valaha mozaikkal vagy festményekkel díszített felülete, langyos, fojtott levegő és sok-sok meghatározhatatlan figura, amelyek lehettek szobrok is, de nem biztos, hogy azok voltak. Jó néhány heti régészmunka kell ahhoz, hogy a területből a Petty egykori építészei és művészei tudásának látványos bizonyítéka legyen. Elgondoltam, hogy semmi szükség nincs rám itt, annál inkább, mert eddig nem találtak semmilyen kijáratot vagy folyosót, amely a szomszédos helyiségekbe vagy lejjebb, a föld belsejébe vezetne. Az illendőség kedvéért hagytam, hogy Warda végigvezessen az egész helyiségen, közben állandóan hallottam magam mögül Aria sárba süppedő szandáljának cuppogását. Ezek után kijelentettem, hogy minden rendben van, és hogy nem akarom őket tovább zavarni.

Megkönnyebbülten léptem ki ismét a napvilágra. Köszönetet mondtam Wardának, és indultam már a fölfelé vezető ösvény irányába, amikor visszatartott Arika hangja:

– Várj – mondta kényszeredetten –, láttad az ősök galériáját?

Megálltam. Eszembe jutott, hogy Warda, amikor azt hitte, hogy Monkhoz szól, említést tett valami galériáról.

– Látnom kellene? – kérdeztem.

Vállat vont. Mindenesetre, ami engem illet, arányló bronzszínű keskeny, de nem sovány vállát annyiszor vonogathat-ta, ahányszor csak akarta.

– Nem kötelező – dohogott megrovó hangon –, Semmiféle veszélyes dolog nincs ott...

Arra gondoltam, hogy csákugyan nem vagyok köteles megnézni, azután megkértem, vezessen oda.

Ahhoz a legépebben megmaradt falhoz indultunk, amely csaknem a munkagödör közepéig kiemelkedett. Egy pillanatra megálltam a kőportál előtt, és akaratlanul elámultam méretein. Felülről nem látszott ennyire lenyűgözőnek. Legalább tizenöt méter magas volt. Maga a szegélye olyan vastag volt, mint egy öreg tölgyfa törzse. A kopott ornamentika ráadásul egy vén fa kérgére emlékeztetett.

Belül, a kisebb előtéren túl, amelyből három, valaha talán ajtóval elzárt nyílás vezetett, egy rövid, kétfelé ágazó folyosó volt. Aria jobbra irányított. Bementünk a homályos, tömlőszerű helyiségbe, amelynek boltozatát a régészek aládúcolták. Beljebb, távol a bejárattól, automaták dolgoztak. Két halvány lámpa világított, amelynek fénye időnként eltűnt a szögletes mozgású automaták mögött.

Aria néhány méterrel tovább ment, és megállt a közepes nagyságú, mozdulatlanul álló automata mellett, amely előtt egy kis asztalra szerelt elég egyszerű berendezés kezelőgombjai voltak. Aria alig látható mozdulatot tett, és a helyiség egyszerre kivilágosodott. A mennyezetről kettős sorban lógtak a nagy erejű xenonreflektorok:

A lány rám nézett, azután mintha valamire fel akarta volna hívni a figyelmemet, széles kört írt le a kezével. Tekintetemmel követtem a kezét, és csak ekkor vettem észre, hogy a helyiség falát keret nélküli, nagyjából egy méterszer másfél méteres, azonos nagyságú képek díszítik. Odamentem a legközelebbihez, és meglepődtem.

Mellkép volt. Középkorú, finom, sőt talán túlidealizált arc-vonású férfit ábrázolt. Ovális, kopasz, gondosan leborotvált koponyája határozottságot kölcsönzött neki. Hosszú szempillával keretezett szemének szelíd csillogásában azonban mély értelem rejlett. Szeme nagy volt, az orrnyereghez közel ült. Száját kissé összeszorította, mintha az előbb valami hírt kapott volna, és most nehéz elhatározás előtt áll. Az arca teljesen sima, sem barázda, sem ránc nem látszott rajta. Füle apró, szorosan a koponyájához simult. Sima, rövid szakálla volt.

Első ránézésre nem volt rokonszenves arc. Annyi azonban bizonyos, hogy ez az ember nagy történelmi múltú emberfajhoz tartozott. Erről tanúskodott a ruhája is. Vállát fénylő, félig átlátszó kelme borította. A szakálla alatt széles, nőies dekoltázs nyílott. A mezítelen bőrön valamilyen ékszer díszlett. A kép felületéhez hajoltam, és ekkor ebben a látszólagos ékszerben néhány miniatürizált kapcsolót pillantottam meg. Tehát nyilván személyi rádiókészülék.

A férfi összefonta a mellén a karját, s csak egyik tenyere látszott. Közönséges emberi tenyér volt, csak kissé keskenyebb a szokásosnál, finom, nem túl hosszú ujjakkal.

Önkéntelenül a következő képre néztem, és ekkor csodálkoztam el igazán. Ugyanazt a férfit ábrázolta, ugyanabban a ruhában és ugyanabban a helyzetben. Nem jól mondom. Egyszerűen az első kép másolata volt. Tekintetem tovább haladt, és felfedeztem, hogy a következő kép is ugyanolyan. Pontosabban ugyanaz. És az utána következő is. És az ösz-szes többi is. Megfordultam, pillantásom végigfutott a szemközti falon. Sorban ugyanazok a képek, illetve másolatok...

Ezt minek csináljátok? – kérdeztem akaratlanul. – Szét akarjátok küldeni valamennyi földi múzeumnak?

Aria komoly tekintettel rázta a fejét.

– Nem – felelte csendesen. – Ezek itt voltak. És ne gondold, hogy ugyanannak a képnek a másolatai. Először mi is úgy képzeltük. De analizáltattuk az automatákkal, és ekkor kiderültek a különbségek. Nem, szabad szemmel nem vehető észre. Ez nem egy és ugyanazon ember. Vannak bizonyos antropometrikus eltérések, amelyek kizárják a tévedés lehetőségét. Ez itt egyszerűen egymáshoz nagyon hasonló emberekről készült képek gyűjteménye... Elgondolkodtam.

– Emberek? – böktem ki végül.

– Hát kik lehetnének?

Ez az. Kik ezek? Egy szempillantás alatt szertefoszlott az az elmélet, hogy a kozmoszban talált torzonborz pilóta holtteste a Petty civilizációjának köréből származhatott. Talán csakugyan idomított majom volt, amely a személyzet nélküli űrjárműveikben az automatát helyettesítette. Sisakos szkafanderes majom, amelyet bonyolult berendezéssel láttak el? Nem, ez túl szép, hogy igaz lehessen.

Szó nélkül elindultam. Minél jobban távolodtam, a képek annál öregebbnek látszottak. Rájöttem, hogy a konzerváló berendezések ugyanezt az utat tették meg, mint mi. Végre eljutottam oda, ahol jelenleg is dolgoztak. A képek itt csupán valamilyen évezredek alatt szétmállott fehéres anyagdarabkák voltak, amelyeken nem lehetett megkülönböztetni még a fej körvonalait sem, nemhogy az arcvonásokat. Egy ideig figyeltem, ahogy a lézersugarak könnyed érintésére az anyagon lassanként kirajzolódik a már ismert arc. Ezután Ariához fordultam, aki néhány lépéssel hátrább állt, és elgondolkodva nézett rám.

– Ki programozta be az automatákat? – kérdeztem.

– Én – felelte csöndesen.

– És véletlenül nem azért lettek ilyenek a képek, mert nagyon akartad, hogy ilyenek legyenek?... Hogy embereket ábrázoljanak? És ezért lettek ilyen egyformák... Ezért ábrázolnak egyforma embereket?

– A programozásban nem volt hiba – mondta nyugodtan. – Mindnyájan ellenőriztük... többször is.

Arra gondoltam, hogy erről már említést kellett volna tenniük korábban. Az is eszembe jutott, hogy még mennyi mindent titkolnak előttem. Akár tudatosan, akár mert egyszerűen nem gondolják, hogy valami olyasmiről van szó, ami engem is érdekel...

- Ez sokat mond – mormogtam. – Olyan sokat, hogy azonnal kapcsolatba kell lépnem az állomásommal. Nem gondoltál erre?

– Miért? – kérdezte keserű mosollyal. – Hiszen magad mondtad, hogy emberek...

– Nem vagyok tudós – válaszoltam, és az ajtó felé indultam. – De nem hiszem, hogy normális dolog volna azonos külsejű lények jelentkezése a kozmosz két ellentétes szegletében. Még egyszer ellenőrizni kell a programokat, amelyeket a konzerváló automatákba tápláltál. Ne haragudj meg – tettem hozzá gyorsan –, ha kiderül, hogy semmilyen hiba sem történt, megfontoljuk, mit tegyünk a továbbiakban. Itt minden túlságosan emlékeztet a Földre ahhoz, hogy nyugodtan megmutathatnánk egy másik fajta lénynek, amely a Pettyt meg akarja látogatni. Például egy olyan lénynek, amelyiknek négy válla van, a kezén pedig hat ujja, és olyan szőrös, mint a fóka...

Aria mozdulatlanná vált.

– Láttad?... – nyögte ki végül. Határozatlan mozdulatot tettem a fejemmel.

– Vannak dolgok, amelyekről tudok, és vannak olyanok, amelyekről tudnom kéne, és titkolják előlem. Például ez a galéria. Eddig miért nem jutott eszetekbe, hogy látnom kellene a Petty egykori lakóinak arcát? – Széttártam a karomat, és a mozdulattal felöleltem mindazt, ami ezen a rokonszenves bolygón nem a természet műve volt.

Elállta az utamat, és visszatartott.

– Csak ez érdekel téged?! – kiáltotta szenvedélyesen. Szeme úgy fénylett, mint a higany. Hangosan zihált. – Tényleg nem akarsz semmit sem tudni azokról a lényekről, akiknek arcát az előbb láttad, csak akkor akarsz megismerkedni velük, ha már kiderült, hogy nem fenyegethetnek bennnünket?! És azokról sem, akik lefestették őket? Ez neked elegendő?! Hogy élhet normális emberek között egy ilyen ember!

Közelebb mentem. Kezemet a vállára akartam tenni, de dühösen elhúzódott.

Mondtam, hogy nem vagyok tudós – szóltam szelídlhan-gon. – Hát kiabálok én veled, hogy nem használod az anni-hilátort? Hogy nem állig felfegyverkezve jössz ki a bázisról? És azonkívül – mosolyodtam el – már elkéstél a nevelésemmel. Csak feleslegesen fárasztód magad...

– Azonos külsejű lények jelentkezése a kozmosz két ellentétes szegletében – idézte ironikusan a szavaimat. – Azért valamire mégis rájöttél. Én nem kényszerítelek, de legalább magad próbálj meg egy kicsit gondolkozni... nem akarlak én nevelni – még mindig mérges volt, a tekintete azonban némileg enyhült –, hiszen azok ott a képeken teljesen olyanok, mint mi! Az alkatuk! A ruhájuk!

– Én nem úgy öltözöm... jól van – tettem hozzá gyorsan békülékeny hangon, mert szeme ismét kikerekedett. Mosolyogva néztem rá. Tényleg csinos volt. Kedves, gondolkodó lány. Szakember, akit tisztelni kellett a munkájáért, és szeretni kellett a jelleméért. Nagyon csinos lány...

– És ha találkoznánk velük, ha tegyük föl találkoznánk utódaikkal valahol az űrben, akkor előbb bizonyosságot akarnál szerezni afelől, hogy ártalmatlanok-e ránk nézve? És ha valamilyen szerencsétlenség érte a bolygójukat... valamilyen kozmikus fertőzés, katasztrófa...

– Fertőzés? – vágtam közbe. – Mit mondasz? Lehetséges volna a kozmoszból fertőzést behurcolni?

Ezen ő is elgondolkodott. Ezt a pillanatot használtam ki.

– A végén még azt mondod, hogy mindnyájan innen, a Pettyről származunk. Hogy a “találkozás a térben” már bekövetkezett, húszezer évvel ezelőtt, mert a véletlen úgy akarta, hogy a kozmikus fertőzés elől éppen a Földre vándoroltak. Ott letelepedtek, mondjuk az Atlantiszon, de a rossz sors tovább üldözte őket. Bekövetkezett a katasztrófa, amikor Szibériában kihaltak a mammutok, az Atlantiszon pedig valamennyi jövevény. Csupán egy család menekült meg, például egy bárkán... várj csak, hogy is hívták?

– Hülyéskedsz – nevette el magát. Hirtelen megfordult, felkavarta a levegőt fekete hajával, és gyors léptekkel elindult a kijárat felé. Álltam egy ideig, néztem utána, aztán a nyomába szegődtem. Mikor kiértem a napvilágra, már a helyén volt. Valamit mutogatott a feljebb álló Wardának, és bekapcsolta ásóautomatáit.

Bess nem értette. A jelenség maga nem volt szokatlan, csupán a tény volt meglepő, hogy ezt be is vallotta. Csakugyan nagyon meglepődhetett. Néhányszor elismételtem, milyenek voltak az emberek a képeken, és hogy mi a tudósok véleménye a hasonlóságukról. Először történt, hogy érdekelte a tudósok véleménye. Hanem... a mi automatáink ebben a konkrét esetben tanácstalanok voltak. Magyarázat? A komputer további adatokat kívánt. Honnan vegyük? Végül kijelentette, hogy értekezzem a történészekkel, azután kikapcsolta a rádiót. Még korábban tudomásomra hozta, hogy majd szuggerálni fogja nekem, mit kérdezzek tőlük, miután konzultált a mi “specialistáinkkal”. A lényeg az, hogy tudomásom szerint ilyen specialistája nem volt az NVÜ-nek.

Estefelé elmentem egyet sétálni a tengerparton. Az elmúlt nap forró volt és párás. Jólesett a tenger nedves és hűvös lehelete. Mikor visszatértem, messziről észrevettem két férfialakot, akik a lámpa fényében sétálgattak a Janus mellett, amelyben tanyáztam.

– Jó estét! – üdvözölt Leski, amikor közelebb értem. Felém fordult, néhányat lépett előre, s közben olyan mozdulatot tett, mintha kezet nyújtana. Erre azonban nem került sor.

– Jó estét! – visszhangozta mögötte Semow. – Mi... hogy is hívnak téged? – érdeklődött váratlanul.

Megálltam. Figyelmesen néztem rá. A lehető legbarátsá-gosabb hangulatban voltak. Leski mosolygott. Semow pedig olyan figyelmesen nézett rám, mintha először látott volna.

– Kifejezetten hozzám jöttetek? – kérdeztem. – Sajnos nem tudlak benneteket behívni. A Janusban csak két hely van. Viszont olyan kellemes az este, uraim, nem mennénk el egyet pihenni a lugasba?

Leski arca elkomorult, Semow ellenben éppen most moso-lyodott el.

– Kár – vallotta be váratlanul –, hogy nem vagy régész. A Földön volt egy tanítványom... Trymernek hívták nagyon hasonlítotok egymásra...

– Nem hinném – mormoltam kételkedve. – A te tanítványod bizonyára paleobiológus és nem régész. Azonkívül az én nevem Ago. És minthogy én nem akarok belőletek ügynököt csinálni, és ti sem akartok paleobiológust nevelni belőlem, jobb, ha rögtön kibökitek, hogy mi járatban vagytok. Egyébként – közelebb léptem, rákönyököltem a Janusra, és mosolyogva beszéltem, hogy kissé elvegyem az élét annak, amit nyilván meghallottak – attól tartok, tudom. Beccari és Zamfi, igaz? Kellemetlen lesz győzködnötök... főleg, ha kérni akarnátok, tehát rögtön megmondom, hogy nem fog sikerülni. (Csupán a kötelességemet teljesítem. Kérlek benneteket, én kérhetlek benneteket, anélkül hogy felfordulna a gyomrom, tehát, kérlek benneteket, ne rontsátok el számomra és számotokra ezt az estét. Nagyon kellemes. Ők pedig el fognak repülni a Földre, amint már megmondtam... az első űrhajóval. Hosszabb időre csend támadt. Semow szólalt meg:

– Kár – dörmögte –, hogy nem hallottad, mit mondott ma rólad Aria. Hogy nem értünk meg téged, és hogyha valaki összerombolná a régészek munkahelyét, és elpusztítaná az emlékeket, ti is biztosan tiltakoznátok a szakmátok és a munkátok nevében, amelyet nemcsak a magatok passziójára végeztek. Azt is mondta...

– ...hogy kedves fiú vagyok, akit érdemes házibulira hívni – szóltam közbe, mert éreztem, hogy elfog az indulat. -Arika? Az a formás, csinos kis barna lány, akinek az a túlságosan kis méretű fürdőruhája van? Ne mondjátok ilyen hangosan, hogy mit mondott rólam. Még meghallja a fiúja, és féltékenységében be talál lépni az NVÜ-be. Ezt pedig nem szeretném...

– Először is – szakított félbe nyugodt hangon Semow -annyival idősebb vagyok nálad, hogy végighallgathatnád, amit mondok... amúgy sem vagyok bőbeszédű. Másodszor, magad döntsd el, miért lettél mérges azért, amit Aria mondott. Talán rájössz, hogy sokféleképpen lehet másokkal szemben viselkedni. Harmadszor – mosolyodott el -nincs fiúja. Ami a házibulit illeti, nagyon örülnénk, ha eljönnél velünk vacsorázni. Én mindenesetre ostobaságnak tartanám, hogy itt üldögéljünk ebben a szűk járműben, amikor a közelben emberek vannak. Nos, hogy döntesz?

Hallgattam. Leski krákogott, egyik lábáról a másikra állt, mint egy zavarban levő kisfiú, és megszólalt:

– Már iderendeltétek az űrhajót, amelyik elviszi Zamfit és Beccarit?

Nem, ez reménytelen. Teljesen elpárolgott a haragom. A helyzet csakugyan groteszk. Ők... és én. Meg Aria...

– Nem – feleltem. – Nem mondtam, hogy különleges űrhajóval mennek el. Azt jelentettem csak ki, hogy az első ideérkező űrhajó elviszi őket.

– De hát – Leski nem bírta türtőztetni magát – hiszen csak három hete vagyunk itt! Eltelik fél év, mire...

– Nem erről van szó – próbálta menteni a helyzetet Semow. – Ők...

– Biztos vagy benne, hogy nem erről van szó? – Nem tagadhattam meg magamtól egy cseppnyi iróniát, amellyel az előbbi leckéért is visszavághattam. – Tehát mondjátok el nekik a beszélgetésünket. Kérlek benneteket. Meglátjátok, hogy ez a fél év nem lesz rájuk hatással, legalábbis nem annyira, mint rátok. Tisztára gyerekek vagytok. Fél év múlva ugyanolyan kellemetlen lesz elrepülniük, mint holnap. Ami a vacsorát illeti... köszönöm. Még van egy kis munkám, különben sem szeretnék jelen lenni, amikor valakinek majd eszébe jut, hogy egyet-mást elmondjon rólam, így is vidám dolog lesz, ha megmagyarázzátok a tévedésüket... azazhogy egy szóval sem tettem említést külön űrhajóról. Jó éjszakát és... jó étvágyat.

Megfordultam, és rájuk sem nézve beszálltam a járművembe. Semmilyen munkám nem volt már. Sajnos. De minek meghosszabbítani azt a jelenetet, amely bizonyára egyik fél számára sem kellemes?

Üldögéltem a sötétben néhány percig, azután ismét kiszálltam. Elhatároztam, hogy körbejárom az őrautomatákat, és ellenőrzöm a mágneses mező intenzitását. Természetesen semmi szükség nem volt erre. De az ördögbe is, el kell ütni valamivel az időt.

Amikor másfél óra múlva visszatértem, és ugyanúgy nem volt mit tennem, mint amikor ezt az értelmetlen sétát elkezdtem, a Janus előtt ott állt Aria. A lámpa tartóoszlopára támaszkodott, karját összefonta a mellén, és úgy nézett ki, mintha szunyókálni készülődne. Vagy egy bánatos dalra akarna fakadni.

– A végén már egy pillanatra sem hagyhatom el ezt a helyet – mondtam, amint kiléptem az árnyékból –, hogy valaki rögtön ide ne jönne felváltani. Hoztál egy szelet tortát, a vacsora maradékaiból?

Hangomra összerezzent, és gyorsan leeresztette a karját. Végül vállát elhúzta az oszloptól, és kiegyenesedett.

– A végén még ideg-összeroppanásba kergetsz – szólalt meg nem túl határozott hangon. – Kijöttem, hogy körülnézzek... észrevettem, hogy nem vagy itt. Hiszen mindnyájunknak kötelességünk vigyázni az emberek biztonságára ezen az idegen bolygón, elhatároztam tehát, megvárlak, hogy meggyőződjem, épen és egészségesen térsz-e vissza...

– Használhattad volna a rádiót – feleltem szemrehányó-an. – Valamit megjegyeztél abból, amire tanítottalak benneteket, de nem túl pontosan...

– Kellemes veled beszélgetni – mondta gondolkodás nélkül. – Szeretnélek egyszer olyan helyzetben látni, amikor másokra bízod magadat. Olyan udvarias, jó modorú ember lennél, aki egy számára fontos ember mozdulatára, mosolyára vagy szemöldökének jelzésére vár.

– Mindenki fontos a számomra – válaszoltam változatlan komolysággal. – A baj csupán az, hogy nem vagyok képes előre látni, mit csinálnak néhányan e fontosak közül. Ha például megérezném, hogy közületek valaki pohárköszöntőt mond az egészségemre, és meggyőzné a körülötte levőket, hogy nem vagyok egészen rossz, csak nehéz volt a gyermekkorom, valószínűleg abban a pillanatban elrepülnék a legtávolabbi galaktikába, és sohase térnék vissza. Szégyenemben!

– Elmondták — hangja dacos lett. – Én pedig hallottam, hogy egy csinos kis barnáról beszéltél. Sem mindenki füle hallatára mondta, hogy tetszem neked. Igaz ez?

– Semow egy közönséges intrikus – bizonygattam gyorsan –, hogy ne nevezzem kerítőnek. Ne törődj vele, mert még bonyodalmak lehetnek belőle. Hogy lehet az, hogy egy ilyen lánynak nincs fiúja?

Nem felelt. Éreztem, hogy ez az utolsó mondat már felesleges volt. Furcsa. Ilyen gondolatok sosem jártak a fejemben. Legalábbis régen fordult elő. Éppen azóta...

– És hogyhogy neked nincs barátnőd? – vágott vissza. Már csak ez a kérdés hiányzott. Ráadásul tudtam, hogy egy szót sem szólhatok. Azután, amit az előbb mondtam...

– Bocsánat... – hallottam hamarosan a suttogását. Mélyet sóhajtottam.

– Én kérek bocsánatot – válaszoltam. Magam is csodálkoztam, mennyire hűvösen hangzott. – Az a helyzet – kezdtem –, hogy nincs mit beszélnem a lányokról... vajon... -ismét mélyet sóhajtottam – Beccari és Zamfi nem ámítják már magukat?

Fél perc is eltelt, mire válaszolt. Nem tudta. Nem tudhatta. Női megérzés... vajon létezik egyáltalán ilyesmi, amikor a gyerekeknek már az óvodában van információs berendezésük, amely az embernél is pontosabban működik? Leszámítva a kivételes helyzeteket?

– Igen. Alighanem megértették, hogy nem akartál kellemetlenséget okozni nekik, csupán a kötelességedet teljesíted.

– Erről igyekeztél meggyőzni őket?

– Tán nem így van ?

Elnevettem magamat. Kicsit túlontúl is hangosan.

– Hagyd abba. Hagyd abba, mert elsírom magam, és akkor menthetetlenül megszerettek. Csakhogy engem nem kell szeretni. Azért vagyok, hogy féljenek tőlem. Hogy védelmezzek, elijesszek, elálljam az utat, undort keltsek, végül... öljek. Tévedtél.

– Megint szerepet játszol – mondta kedvetlenül.

– Nem fázol? – kérdeztem. Olyan mozdulatot tett, mintha el akarna futni.

– Már megyek is! – kiáltotta. – Nem akartam...

Megfogtam a kezét. Ujjaim tovább időztek a csuklóján, mint az elkerülhetetlen lett volna. De végül is néha az ujja-inknak is engedhetünk egy kis szabadságot. Ha már olyan jólesett nekik...

– Úgy gondoltam – magyarázkodtam gyorsan –, hogy nem jönnél-e be egy kicsit hozzám. Lassan tizenegy óra lesz...

Egy ideig még éreztem kezemen az ellenállását, de aztán megenyhült.

– Nem fázom válaszolta. – Ilyen nap után? Megőrültél?

Arra gondoltam, hogy ez a feltevés hamarosan bebizonyosodhat. Honnan az ördögből jutott eszembe, hogy a szűk kabinba hívjam, a két fotel közül az egyikbe, amelyikben az ember úgy érzi magát, mint a hering a hordóban ?

– Mondd csak – kezdtem el gyorsan –, sok ilyen dolgotok van még, mint az “ősök galériája”? Olyasmi, ami hasonlóan érdekes? Persze, amit még nem ismerek.

Elgondolkodott.

– Nem... talán nincs. Amit eddig csináltunk, az csupán felderítés. Tervet készítettünk... és egyelőre egyetlen szakaszt kutatunk. De valójában még ezt sem kutatjuk, hanem csak összesítjük a leleteket. Évek múlnak el, mire...

– Ezt tudom. De valami olyasmi is lehet, amit nem tartotok különlegesnek, számomra mégis érdekes. Nem jut eszedbe semmi ilyesmi?

Ismét gondolkodóba esett.

– Olyan konkrét dolog, mint a képek vagy a kórház, talán nincs... – szólalt meg végre tétovázva. – Vannak bizonyos feltevések egyes ásatásokkal kapcsolatban... de ez téged biztosan nem érdekel. Tudod, mire gondolok? A távközlés... Eddig sehol sem bukkantunk elektromos vezetékek, telefonok, leadok és antennák nyomára... elsősorban antennák nyomára nem. Emlékszel, hogy néznek ki nálunk... hatalmas, magas építmények, a régi távközlési rendszerekből maradtak meg. A mesterséges holdak előtti időkből. A berendezés megsemmisülhetett, ez világos, csakhogy abban a néhány városban, amelyet eddig a levegőből vizsgáltunk, semmilyen nyomát nem találtuk tornyoknak vagy reléknek. Ha ehhez hozzávesszük a vezetékek hiányát... végül is némileg már ismerjük a berendezéseiket, feltétlenül találnunk kellett volna valami ilyen készüléket, ami a hajdani földi telefon szerepét játszotta... ez mindenesetre elgondolkodtató. Lénának van egy. elmélete...

– Lénának? – ismételtem akaratlanul.

A lány elhallgatott, mintha gondolkodott volna valamin.

Amikor ismét megszólalt, olyasmit hallottam, ami egyáltalán nem volt kellemetlen a számomra.

– Igen. Léna úgy véli, hogy az, amit mi a földi növényektől nemrég lestünk el, azt az itteniek már több tízezer éve ismerték. És hogy éppen ebbe az irányba fejlesztették távközlési rendszereiket... és bizonyára mást is. Talán a pszichikai folyamatok irányítását... sőt a társadalmi folyamatokét is. Nagy dolog lenne az ilyen civilizáció.

– Nagy – szakítottam félbe. – Annál inkább, mert valaki, aki irányítaná, bármelyik pillanatban megfeledkezhetne olyan apróságokról, mint a többség akarata, az ellenzékről már nem is beszélve. Az ilyen társadalommal bármit meg lehetne tenni...

– Abban az esetben, ha valaki ezt akarná – vágott a szavamba. – Te mindennek az árnyoldalát látod. Ha azok a lények olyan korán kifejlesztették a bioelektromos mezqk és biológiai hullámok tudományát, akkor ez a tény mégiscsak társadalmuk belső struktúrájáról is elárul valamit. Ez természetes – erősítette meggyőződéssel. – így tehát megvolt az idő feletti távközlésük, még mielőtt megismerték volna a térfelettiség létezését...

– Nem találtatok temetőket? Csontvázakat?

– Ó, rengeteget. Mint mindenütt, ahol az ember ásóval érinti a földet. Pontosan olyanok voltak, mint azok ott a képeken. Ha nem tudnám, hogy a Mills-rendszerben vagyok, egy idegen csillagrendszerben, azt gondolhatnám, hogy egy sumer városban ások vagy az egyik Amazonas menti kultúrában.

– Tudod – mondtam elgondolkodva –, az ember, amikor elindul a kozmoszba más értelmes lények felkeresésére, elképzeli magának, hogy milyenek, írtak már miniatürizált idegrendszerű rovarokról, hatalmas majmokról, szervetlen anyagból létrehozott gondolkodó lényekről... ijesztő figurák számtalan fajtájáról, amelyeknek csápjaik vannak, farkuk és egész testükön szétszórt szemeik... Ha viszont az ember akár a hagyatékaival találkozik olyan lényeknek, amelyek teljesen idegenek, de egyúttal egészen olyanok, mint mi – ebben mégiscsak van valami undorító... Kisebb megrázkódtatást jelentene számomra bármilyen csáp és egyéb szörnyűség. Legalábbis így éreztem abban az idióta galériában.

– Nekem más a véleményem – felelte hűvösen. – Én jobban szeretem az ujjakat, mint a csápokat. Mi az? – kérdezte változatlan hangon.

Követtem a tekintetét, és összerázkódtam.

– Kezdődik – mormoltam, gépiesen megérintve az övemet, amelybe bele volt fűzve miniatürizált rádiókészülékem.

Messze a tenger felett széles szivárvány ragyogott fel. Vicces, de a látványt némi megkönnyebbüléssel vettem tudomásul. Túl sokáig nem történt semmi... a Pettyn töltött első napok, azaz inkább első éjszakákhoz képest.

A szivárvány a szemünk láttára lobbant lángra. A tengerből az ég felé tört a váltakozó színű, szabálytalanul tekergő oszlop. A félkör hamarosan kiegyenesedik, azután pedig megjelennek a vízszintesen lüktető körök...

– Ezt látnom kell! Aria felugrott, mielőtt visszatarthattam volna, és rohant a tengerpart felé.

– Állj meg! Az erőterek!

Éjszaka volt. Az erőterek szoros és hermetikus hálóval vették körül a bázist. Mindenkit, aki megérinti, megfog és nem ereszti... élve.

– Aria!

Futott tovább. A rádióra g’ondoltam, és eszembe jutott, hogy miután körbejártam az automatákat, rögzítettem az erőtér stabilizátorait. Most ki kellene adnom egy egész sor intézkedést. Aria előtt alig harmincméternyi biztonságos térség maradt. Azután...

Nem érem utol. Talán, de ez olyan kockázat, amelyet nem engedhetek meg magamnak. Az erőterek természetesen belülről meg voltak jelölve, csakhogy elragadtatásában nem veszi észre a figyelmeztető lámpákat és jelzéseket...

Ezek a gondolatok a másodperc töredéke alatt futottak át a fejemen. Futás közben kikerestem ujjaimmal a rádió és a védőrendszer billentyűit.

– Aria!!!

Még húsz méter volt előttem. Tíz. Már itt voltak a figyelmeztető lámpák, amelyeket nem is lehetett látni nagyobb távolságból. Egy pillanat...

Megbotlottam és előrezuhantam. Nehezen visszanyertem az egyensúlyomat, de veszítettem néhány métert: Egyenesen az erőtér felé futott, hogy egy pillanat múlva átvágja, majdnem megérintve a vörös lámpácskát...

Néhány utolsó, kétségbeesett ugrást tettem, és végre sikerült utolérnem. Megmarkoltam a hátán a blúzt, és teljes erőmből hátralöktem. Még láttam, ahogy hátraesett, és ez volt az utolsó esemény, amelyet öntudatom rögzített. A szemem előtt körök kavarogtak. Akartam mondani valamit, de nem tudtam kinyitni a számat. A szívem akkorát ugrott, mint egy rugó, aztán elcsendesedett.

A szemhéjam olyan nehéz volt, mint sok ájmatlan éjszaka után. Kinyitottam a szememet, és rögtön be is csuktam. Ez alatt a töredéknyi idő alatt úgy láttam, hogy egy idegen ember hajol fölém. Lehetetlenség. Lázálom.

Vékony hang ütötte meg a fülemet, mintha ventillátor si-vított volna valahol. Nyugodtan feküdtem, és egyszerre rájöttem, hogy nem a Janus kabinjában vagyok, sem a bázison. Ott nem volt ilyen fotel.

– Hogy érzed magad? – hangzott a közömbös, ismeretlen hang.

Megfordultam és felnéztem. Igen. Ismeretlen volt. Csak az embléma volt ismerős a mellén. NVÜ. A “Hármas”. Tehát...

Nehézkesen emeltem fel a fejemet, és körülnéztem. Nem, még nem volt idejük átvinni a holdon levő állomásra. Az egyik űrhajónk kabinjában feküdtem... vagy legalábbis olyanban, mint a mieink. A fotel, amelyben elnyúltam, hozzá volt kapcsolva a komputer diagnosztikai berendezéséhez. Az adta ki a sivító hangot. Beteg voltam...

Egyszerre eszembe jutott minden. Megijedtem.

– Aria?... – motyogtam.

– Feküdj nyugodtan – felelte az NVÜ embere. – Sikerült megelőznöd. Te magad azonban a lendülettől megérintetted az erőteret... Szerencsére, amikor a földre zuhantál, kikerültél a hatása alól. Máskülönben...

A fejem visszahanyatlott a támlára. Máskülönben? Micsoda ostobaság. Ha egyszer minden nem “máskülönben” történt, hanem pontosan így.

– Hol vagyok? – kérdeztem.

– Űrhajón. Amikor magadhoz térsz, elrepülsz az állomásra. Bess vár. Állítólag visszajött Weyth... – tette hozzá mellékesen.

Elgondolkodtam.

– És te maradsz itt helyettem? – kérdeztem végül.

– Ühm...

Vártam még vagy fél percet, azután felemelkedtem ülő helyzetbe. Gyanakodva nézett rám.

– Nem túl korán? – bökte ki.

– Nem – válaszoltam. – Megmosakszom, eszem valamit, és elindulok. Hogy hívnak?

- Change. Semmit sem kell mondanod. Már átnéztem a feljegyzéseket...

Ezt meg neki nem kellett volna mondani. Átnézte a feljegyzéseket, beszélt Bess-szel, meghallgatta a “specialistáink” intelmeit...

Nem szándékozom beszélni dörmögtem. – Hol van Aria?

Csodálkozó arcot vágott.

– Segített idehozni téged. Előtte náluk voltál a bázison. Azután elment. Mi dolga lett volna itt?

Világos. Az biztos, hogy máshol volt a helye. Mégsem érzem olyan jól magamat, mint gondoltam.

Felálltam. Kis időt a fürdőszobában töltöttem, azután végeztem néhány tornagyakorlatot, majd nekiültem a reggelinek. Visszatért Weyth... Mi az, hogy visszatért? Még valami másnak is kellett történnie, ha elvisznek innen a bázisról. Vagy az a véleményük, hogy alkalmatlan vagyok, hogy nem védtem meg... Aria?...

Elvetettem ezt a gondolatot. Lehetetlen. Még nekik sem lehet ilyen hülye ötletük.

– A te űrhajóddal utazom vagy a magaméval ? – kérdeztem két falat koncentrátum között.

– Természetesen a magadéval – csodálkozott el. – Én már megyek is vissza.

– Hát csak menjél – vetettem oda. – Ahogy befejezem a reggelit, elindulok.

– A helyedben még várnék egy keveset – aggodalmaskodott.

– Én pedig a te helyedben nem beszélnék ennyit – feleltem. Megfordult. Odament a komputerhez, és kikapcsolta az

orvosi berendezést. Végül a padlóról felvett egy kis csomagot, amelyet nyilván magával hozott, és az ajtó felé indult. A nyitott zsilipből odavetett egy hellót, és becsapta az ajtót.

– Hello – mormogtam, amikor már meg sem hallhatta.

A hajtómű már működésbe lépett, amikor még egyszer felmértem tekintetemmel a partot és a bázis épületeit. A fürdésre gondoltam. Az emberekre a villámgyorsan kisebbedő tetők alatt meg a romokra, amelyek szét vannak szórva az erdőben, a hegyekben és körös-körül mindenfelé. A képekre, a gyógyító ablakokra a mennyezeten, az idegenek berendezésére, amelyet az általam elhelyezett védőernyő gömbje takart, a hűvös éjszakákra... mint amilyen a tegnapi volt.

Ebből elég. Semmi értelme, hogy sajnálkozással hagyjam itt a bolygót. Van elintéznivalóm az állomáson, ha egyszer hívnak...

Aria is eszembe jutott. Egy tűnő gondolat volt, amely azonnal átadta helyét a koncentráltságnak, ahogy a műszerekhez nyúltam. Lenyomtam a zöld billentyűt a vezérlőpulton, és kapcsolatba léptem Bess-szel.