Éden

NYOLCADIK FEJEZET

Déltájban öt barnára sült arcú és nyakú, derékig meztelen férfi feküdt a rakéta árnyékában, a fehér hajótest alatt. Körülöttük edények és alkatrészek hevertek, egy sátorponyván hányódtak a ledobált zubbonyok, cipők, törülközők, a nyitott termoszból friss kávé illata szállt, a síkságon lassan kúszott végig a felhők árnyéka, béke és nyugalom honolt a vidéken. Ha pár lépésnyire tőlük ott nem kuporog az űrhajó alatt egy mozdulatlan, csupasz lény, a jelenet holmi földi táborozásra emlékeztetett volna.

— Hol van a Mérnök? — kérdezte a Fizikus.

Lustán felkönyökölt, és az égre nézett. A hófehér, tornyos gomolyfelhő a napszemüvegen keresztül is vakította.

— A könyvét írja.

— Miféle könyvét? Ja úgy, a javítások jegyzékét?

— Azt. Biztosíthatlak, hogy terjedelmes és izgalmas mű lesz!

A Fizikus odapillantott.

— Jókedvű vagy? Örülök neki. Tudod, hogy már majdnem begyógyult a sebed? Azt hiszem, a Földön nem gyógyulna be ilyen gyorsan.

A Koordinátor megérintette homlokán a hegesedő sebet, és felvonta a szemöldökét.

— Lehet. A hajó steril volt, és az itteni baktériumok ártalmatlanok, legalábbis miránk nézve.

Rovarok meg, úgy látszik, egyáltalán nincsenek.

Én legalábbis egyet sem láttam, és ti?

— A Doktor fehér lepkéi — dünnyögte a Fizikus.

Még beszélni is lusta volt ebben a hőségben.

— Az csak hipotézis.

— És mi nem hipotézis ezen a bolygón? — kérdezte a Doktor.

— Az, hogy mi itt vagyunk — felelte a Vegyész.

Hanyatt fordult. — Tudjátok mit — sóhajtotta —, nem bánnék már némi környezetváltozást…

— Én sem — jegyezte meg a Doktor.

— Láttad, hogy kipirult a bőre, mikor néhány percig a napon ült? — vetette közbe a Koordinátor. A Doktor bólintott.

— Láttam. Ez vagy azt jelenti, hogy eddig nem tartózkodott a napon, vagy azt, hogy valamilyen ruhát viselt, vagy…

— Vagy?

— Vagy valami mást, nem tudom, mit…

— Nem is állunk rosszul — mondta a Kibernetikus, felnézve egy teleírt papírról. — Henrik azt ígéri, hogy szerez diódákat a Védőből. Tegyük fel, hogy holnap befejezem a bütykölést, és minden rendben lesz. Akkor estére már működik az első automatánk! Azt ráállítom a többire, ha csak hármat hoz rendbe, már megkezdődhet a munka.

Beindítjuk a darukat, a kotrógépet, aztán még egy hét, felállítjuk a rakétát és… — nem fejezte be.

— Hogyhogy? — szólalt meg a Vegyész. — Azt képzeled, hogy csak úgy egyszerűen beszállunk a hajóba, és elrepülünk?

A Doktor elnevette magát.

— Az űrhajózás az emberi kíváncsiság édes-gyermeke! — mondta. — Hallottátok? A Vegyész már nem is akar elmenni innét!

— Csakugyan, Doktor, mi van a duplával?

Egész nap mellette ücsörögtél!

— Hát igen.

— No és? Ne titkolózz! Éppen elég rejtély van ezen a bolygón…

— Nem titkolózom én. Bárcsak tudnék valami titkot! Egyszerűen úgy viselkedik… mint egy gyerek. Mint egy szellemileg visszamaradt gyerek. Megismer. Odajön, ha hívom. Ha megtaszítom, leül. A maga módján.

— Levitted a gépházba. Ott hogyan viselkedett?

— Mint egy csecsemő. Semmi sem érdekelte.

Amikor lehajoltam a generátor mögött, és ezért nem látott, verítékezni kezdett a félelemtől. Ha ugyan az veríték, és ha ugyan félelmet jelent…

— Tud egyáltalán beszélni? Hallottam, hogy gagyog neked.

— Artikulált hangokat nem ad ki. Magnószalagra vettem a hangját, és elemeztem a frekvenciákat.

Hallani hallja a hangot, vagy legalábbis válaszol rá. Az egész dolog egyszerűen nem fér a fejembe… Ez a jószág bárgyú, ijedős és félénk, márpedig ilyenekből áll az egész társadalom, hacsak ez nem valami különleges példány… De hát az igazán furcsa véletlen lenne…

— Talán még fiatal. Hátha mindjárt ilyen nagyok?

— Ó, nem, nem fiatal. Az meglátszik rajta, a bőrén, a ráncain, a redőin. Ezek általános biológiai törvényszerűségek. A talpai is, mármint azok a nyúlványok, amiken jár, egészen kemények, el-szarusodottak. Szóval semmiképpen sem gyerek, ahogyan azt mi értjük. Egyébként éjjel, amikor hazafelé jöttünk, bizonyos dolgokat hamarabb vett észre nálunk, és sajátosan reagált például arra a tükörképre a levegőben, amiről meséltem. Félt.

Attól a… falujuktól is félt. Különben miért menekült volna el onnét?

— Hátha meg lehetne valamire tanítani. Hiszen gyárakat meg forgó korongokat építenek, hát nyilván értelmes lények… — mondta a Fizikus.

— Ez nem az.

— Várjál csak! Tudod, mi jutott eszembe? — könyökölt fel a Vegyész. Felült, és leverte könyökéről a rátapadt homokszemeket. — És hátha ez… gyagyás? Szellemileg visszamaradott? Vagy.

— Ja, úgy gondolod, hogy az ott… elmegyógyintézet? — mondta a Doktor. Ő is felült.

— Gúnyolódsz velem?

— Miért gúnyolódnék? Lehet éppenséggel egy elszigetelt telep, ahol a betegeiket tartják.

— És kísérleteznek rajtuk — tette hozzá a Ve-gyész.

— Te kísérletnek nevezed, amit láttál? — kapcsolódott be a beszélgetésbe az eddig hallgatag Koordinátor.

— Nem ítélem meg erkölcsi szempontból. Hogyan tehetném? Hiszen semmit sem tudunk — felelte a Vegyész. — A Doktor talált ott az egyik hullában egy csövecskét, hasonló volt abban a testben is, amelyet felboncolt…

— Értem. Tehát az, amelyik bemászott a rakétába, szintén onnan jött? Megszökött, és éjnek idején idefutott?

— Miért ne? Talán lehetetlen?

— És azok a csontvázak? — vetette közbe a Fizikus. Arca elárulta, hogy nem tartja túl meggyőzőnek a Vegyész következtetését.

— Hát… nem tudom. Talán így őrzik meg a halottaikat, vagy talán azzal gyógyítanak, hogy ezt megmutatják… Valami lelki sokkolásra gondolok.

— Na persze. És Freudjuk is van — mondta a Doktor. — Inkább hagyd abba, öregem. És ne mondd, hogy az a csontvázraktár a szellemvasút a Vidám Parkban. Óriási létesítmény az! Komoly vegyipar kell hozzá, hogy a csontvázakat azokba az üvegtömbökbe foglalják. Talán valami gyár?

De mit termel?

— Az nem számít, hogy ebből a duplából semmit sem tudsz kiszedni — jegyezte meg a Fizikus. — Próbálnál csak megtudni valamit a földi civilizációról a mi egyetemi portásunktól.

— Szóval ez egy tökkelütött portás? — kérdezte a Vegyész, és mind nevetni kezdtek. Hirtelen abbahagyták a nevetést. A dupla fölöttük állt.

Bütykös ujjacskáit mozgatta a levegőben, fejét lelógatta, lapos kis arca remegett.

— Mi ez?! — dadogta a Vegyész.

— Nevet — mondta a Koordinátor.

Most már valamennyien észrevették, hogy a kis felsőtest aprókat rándul, mintha a nevetéstől rázkódna. Az ormótlan nagy talpak egy helyben topogtak. A rámeredő ót szempár láttán a lény lassan lecsillapodott, egyikükről a másikukra nézett kék szemével, hirtelen behúzta felsőtestét, kezeit, fejét, még egyszer kikukkantott az izomrésen, aztán visszacammogott a helyére, és csendes szusszanással a földre ereszkedett.

— Ha ugyan ez nevetés — suttogta a Fizikus.

— Még az sem jelent semmit. A majmok is ne-vetnek.

— Várj — mondta a Koordinátor. Sovány, nap-barnított arcában élénken csillogtak a szemei. — Tegyük fel, hogy náluk sokkal nagyobb a vele született képességek biológiai szóródása, mint nálunk. Egyszóval vannak olyan rétegek… csoportok… kasztok, amelyek alkotómunkát végeznek, és van nagyszámú egyed, aki semmiféle munkára nem alkalmas… egyáltalán semmire. És ezeket a használhatatlan egyedeket…

— Lemészárolják. Kísérleteznek rajtuk. Meg-eszik őket. Ne ijedj meg, kimondhatsz mindent, ami eszedbe jut — felelte a Doktor. — Nem nevet ki senki, mert minden lehetséges. Csak, sajnos, az ember nem mindent tud megérteni abból, ami lehetséges.

— Várjál. Mi a véleményed arról, amit mondtam?

— És a csontvázak? — szólt közbe kurtán a Ve-gyész.

— Ebéd után szemléltető taneszközöket készítenek, iskolai szertárak számára — magyarázta a Kibernetikus kesernyés fintorral.

— Ha elmondanám neked mindazokat az elméleteket, amelyek tegnap óta eszembe jutottak — mondta a Doktor —, ötször olyan vastag könyv lenne belőle, mint amit Henrik körmöl, ha nem is olyan rendszeres. Sráckoromban ismertem egy öreg űrhajóst, aki több bolygót látott, mint ahány haja szála volt, pedig még egyáltalán nem volt kopasz… El akarta mesélni nekem, milyen a táj, nem tudom már, melyik holdon. Ott ilyenek vannak, mondta, és széttárta a karját, ilyen nagyok, és ilyenek vannak rajtuk, és emígy van, az ég pedig más, mint nálunk — más és ilyen, folyton ezt ismételgette, aztán végül elnevette magát, és legyintett. Aki még nem volt az űrben, annak nem lehet elmondani, milyen az, amikor az ember a semmiben függ, és a csillagok vannak a lába alatt — pedig akkor még csak eltérő fizikai körülményekről van szó! Itt meg egy idegen civilizációról, amely legalább ötven évszázada fejlődik. Legalább! És mi néhány nap után meg akarjuk érteni!

— Nagyon kell igyekeznünk, mert ha nem ért-jük meg, az… sokba kerülhet nekünk — jegyezte meg a Koordinátor.

Kis ideig hallgatott, aztán hozzátette:

— És szerinted mit kellene csinálnunk?

— Azt, amit eddig — felelte a Doktor —, de a siker esélyét olyan csekélynek tartom, mint egy a tízezerhez… vagy mondjuk, ahhoz a számhoz, ahány éves az Éden civilizációja…

Az alagútból előbújt a Mérnök. Látva, hogy társai úgy heverésznek a széles árnyékcsíkban, mint a strandon, ő is ledobta zubbonyát, és odament hozzájuk. Helyet keresett köztük, a Vegyész egy biccentéssel maga mellé invitálta.

— Hogy ment? — kérdezte a Koordinátor.

— Elég jól, már majdnem a háromnegyed része megvan… Egyébként nemcsak ezen dolgoz-tam. Megpróbáltam átgondolni azt a korábbi nézetünket, hogy az az első gyár, ott északon, azért működik ilyen háborodottan, mert senki sem ellenőrzi, és felbomlott a vezérlése… Mi az? Mi van ebben nevetséges? No, mit nevettek?!

— Mondok nektek valamit — szólt a Doktor.

Csak ő maradt komoly. — Amikor a hajó indulásra kész lesz, kitör a lázadás. Senki sem akar majd elindulni, amíg meg nem tudjuk… Mert ha már most is, ahelyett, hogy illő szorgalommal büty-kölnénk a rakétánkat… — És széttárta a karját.

— Ja, ti is erről beszéltetek? — értette meg végre a Mérnök. — És mire jutottatok?

— Semmire. És te?

— Tulajdonképpen én sem, de… Azon gon-dolkodtam, milyen általános és egyben közös vo-násokat lehetne találni azokban a jelenségekben, amelyeket megismertünk. Szöget ütött a fejembe, hogy az a gyár, tudjátok, az automata gyár, nemcsak körfolyamatban termel, hanem még azt is hanyagul csinálja: a “késztermékek” nem egyformák. Emlékeztek?

A többiek igenlően mormogtak.

— No mármost, tegnap a Doktor észrevette, hogy az egyes duplák furcsa módon különböznek egymástól: az egyiknek szeme nincs, a másiknak orra, az ujjaik száma és a bőrük színe is eltérő, de mindez bizonyos határok között ingadozik.

Mintha valami “szerves” technológiai folyamat pontatlanságából következne — mind a két esetben.

— Nagyon érdekes, amit mondasz! — kiáltott fel a Fizikus, aki feszült figyelemmel hallgatta a Mérnököt. A Doktor hozzátette:

— Igen, végre egy lényeges összefüggés. És az-tán? Aztán? — fordult a Mérnökhöz. A Mérnök zavartan rázta meg a fejét.

— Á, nem merem folytatni. Mikor az ember egyedül kotlik, mindenféle hülyeség jut eszébe…

— Beszélj! — kiáltott rá a Vegyész szinte haragosan.

— Ha már elkezdted — tette hozzá a Kibernetikus.

— Szóval arra gondoltam: a gyárban egy kör-folyamatot láttunk, termelés, rombolás és megint termelés; ti pedig tegnap felfedeztetek valamit, ami szintén gyárnak látszott… Ha pedig gyár, akkor termelnie kell valamit.

— De ott nem volt semmi — mondta a Vegyész.

— Csak a csontvázak. Igaz, hogy nem mindenütt kerestük… — tette hozzá tétován.

— És ha az a gyár… duplákat termel? — kérdezte halkan a Mérnök. Senki sem válaszolt.

— A gyártási rendszer azonos lenne — folytatta —, sorozatgyártás, tömegtermelés, eltérésekkel, amelyek, tegyük fel, nem az ellenőrzés hiányából következnek, hanem maguknak a folyamatoknak a jellegéből: a folyamatok olyan bonyolultak, hogy elkerülhetetlenek bizonyos eltérések a tervezett szabványtól. A csontvázak is különbözőek voltak.

— És… azt gondolod… hogy aztán legyilkol-ják a “selejtet”?… — kérdezte fojtott hangon a Vegyész.

— Dehogy! Arra gondoltam, hogy azok a… testek, amelyeket láttatok, sohasem éltek! A szintézis csak annyira sikerült, hogy csontokból és húsból álló szervezetek jöttek létre, a szükséges belső szervekkel, de ezek a szervezetek annyira eltérnek a szabványtól, hogy nem működőképesek, tehát egyáltalán nem keltek életre, és eltávolították őket a termelési ciklusból…

— No és… az az árok a város közelében, az mi? Az is “selejt”? — kérdezte a Kibernetikus.

— Nem tudom, bár végső soron az sem lehetetlen.

— Nem lehetetlen — mondta a Doktor. A kékesen ködlő láthatár felé nézett. — Abban, amit mondasz, van valami olyan, hogy… Az a törött csövecske, az egyik és a másik…

— Talán tápanyagokat vezettek be rajtuk a szintézis folyamán.

— Ez részben azt is megmagyarázná, hogy a mi duplánk miért ilyen fogyatékos értelmű — tette hozzá a Kibernetikus. — Mindjárt ilyen “felnőttnek” gyártották, beszélni nem tud, nincs semmiféle tapasztalata…

— No, ez nem így van — jegyezte meg a Ve-gyész. — A mi duplánk azért tud egyet-mást.

Nemcsak abba a kőfaluba nem akart visszamenni, ami viszonylag még könnyen megérthető, hanem a tükörsávtól is félt. Azonkívül tudott valamit arról a lebegő tükörképről, a láthatatlan ha-tárról, amelyen áthaladtunk…

— Ha továbbvisszük Henrik feltevését, olyan képet kapunk, amelyet nehéz elfogadni — mondta a Koordinátor. Nem nézett fel, a homokot bámulta a lába előtt. — Az első gyár használhatatlan alkatrészeket termel. És a másik? Élőlényeket?… De milyen célból? Úgy gondolod, hogy azok is… visszakerülnek a körfolyamatba?

— Úristen! — kiáltott fel a Kibernetikus. Megrázkódott. — Csak nem mondod ezt komolyan?

— Várjatok — ült fel a Vegyész. — Ha az élők visszakerülnének a retortákba, akkor teljesen fölösleges lenne eltávolítani az életképtelen, hibás termékeket. Különben sem láttuk semmiféle nyomát ilyen folyamatnak…

A beállott csöndben a Doktor fölegyenesedett, és végigpillantott a többieken.

— Hiába, meg kell mondanom — kezdte. — Ide figyeljetek… Valamennyiünkre nagy hatást gya-korolt az a közös vonás, amelyet a Mérnök fel-fedezett, és most a “termelési” hipotézisbe próbáljuk begyömöszölni a tényeket. Márpedig ebből az egészből csak egy következik: hogy mi jámbor és naiv emberek vagyunk…

Csodálkozva néztek rá. A Doktor folytatta:

— Az előbb megpróbáltátok kigondolni a legszörnyűbbet, amit csak képesek vagytok… és olyan feltevésre jutottatok, amely egy gyerek agyában is megszülethetne. Egy gyár élőlényeket termel, hogy aztán szétmorzsolja őket… Attól tartok, a valóság sokkal rosszabb lehet.

— Hogyhogy?! — fortyant fel a Kibernetikus.

— Várj. Hadd beszéljen — szólt közbe a Mérnök.

— Minél többet töprengek azon, amit abban a faluban átéltünk, annál szilárdabbá válik a meggyőződésem, hogy egészen mást láttunk, mint amit látni véltünk.

— Beszélj világosabban. Hát mi történt ott? — kérdezte a Fizikus.

— Nem tudom, mi történt. De tudom, egész biztosan tudom, hogy mi nem történt.

— Na tessék! Nem hagynád abba a rejtélyes-kédést?

— Csak annyit akarok mondani: miután elég sokáig bolyongtunk abban a föld alatti labirintusban, hirtelen ránk rohant a tömeg, egy darabig sodort bennünket, aztán szétfutott és elmenekült. Mivel a faluhoz érve láttuk, hogy eloltják a lámpákat, természetesen azt gondoltuk, hogy ez miattunk történik, a lakosok előlünk bújtak el, és az a rohanó tömeg, mondjuk, óvóhelyekre igyekezett, vagy valami ilyesféle. Hát én megpróbáltam minél pontosabban visszaemlékezni az események minden mozzanatára, mindarra, ami ve-lünk és körülöttünk történt, és azt mondom: ott valami egészen más játszódott le. Olyasmi, ami ellen az értelem úgy védekezik, mint a téboly ellen.

— Még mindig nem beszélsz nyíltan — morogta a Fizikus.

— Nyíltan beszélek. Tessék, adva van a következő helyzet: egy bolygón, ahol értelmes lények élnek, űrhajósok szállnak le. Hogyan reagálhatnak a bolygó lakosai?

Mivel senki sem válaszolt, a Doktor folytatta:

— Még akkor is, ha ezeket a bolygólakókat lom-bikban gyártották, vagy még fantasztikusabb módon jönnek a világra, csak háromféle magatartást látok lehetségesnek: megpróbálnak kapcsolatot teremteni a jövevényekkel, megtámadják őket, vagy pánikba esnek. De kiderült, hogy egy negyedik fajta magatartás is lehetséges: a teljes közöny!

— Magad mondtad, hogy kis híján agyonnyomtak benneteket, és ezt közönynek nevezed?! — kiáltott fel a Kibernetikus. A Vegyész feszült figyelemmel hallgatta a Doktort, tágra nyitott szemében hirtelen fény gyulladt ki.

— Ha tűzvészből menekülő csorda útjába ke-rülnél, még rosszabbul is járhatnál, de ebből nem következne, hogy a csorda törődött veled — felelte a Doktor. — Higgyétek el: az a tömeg, amelybe belecsöppentünk, nem is látott bennünket! Nem érdekeltük őket! Pánikba estek, az igaz, de egyáltalán nem miattunk. Merő véletlen volt, hogy közéjük kerültünk. Persze rögtön biztosra vettük, hogy mi vagyunk az okai az elsötétítésnek, a zűr-zavarnak meg mindannak, amit láttunk. De nem igaz. Nem így volt.

— Bizonyítsd be — mondta a Mérnök.

— Előbb hallani szeretném, mit szól mindehhez a társam — felelte a Doktor a Vegyészre nézve, aki furcsán szórakozottnak látszott, és hangtalanul mozgott a szája, mintha magában beszélne. Most összerezzent.

— Igen — mondta. — Azt hiszem, igen. Igazad van. Egész idő alatt, egészen mostanáig rágódtam valamin, ami nem hagyott nyugodni — éreztem, hogy volt ott valami bökkenő, valami félreértés, vagy minek nevezzem… úgy értem… mondjuk, mintha egy zavaros szöveget olvasnék, és nem tudnék rájönni, hol cserélődtek fel a mondatok.

De most minden rendeződött. Csakugyan úgy kellett lennie, ahogyan a Doktor mondja. Attól tartok, ezt nem tudjuk bebizonyítani… Nem is lehet. Ott kellett volna lennetek, abban a tolongásban. A duplák egyszerűen nem is láttak bennünket. Kivéve persze azt a néhányat, aki a legközelebb volt, de éppen azokat, akik közé beszorultam, kevésbé ragadta el az általános pánik — sőt ellenkezőleg, azt mondanám, hogy kicsit kijózanodtak, amikor engem megláttak. Egyszerűen úgy néztek rám, mint hallatlanul meglepődött, álmélkodó bolygólakók, akik ismeretlen lényeket pillantottak meg. Egyáltalán nem akartak bántani, sőt emlékszem, hogy bizonyos mértékig még segítettek is kiszabadulni a tolongásból, már amennyire lehetséges volt…

— És ha azt a tömeget valaki rátok uszította?

Talán hajtóvadászat volt — vetette fel a Mérnök.

A Vegyész megrázta a fejét.

— Nem volt ott semmi efféle. Se forgó korongok, se fegyveres őrök, semmiféle szervezettség. csak a teljes káosz, semmi egyéb. Igen — tette hozzá —, csodálkozom, hogy csak most jöttem rá!

Akik közelről rám néztek, szinte kijózanodtak, és a többi viselkedett őrültek módjára!

— De ha így volt — szólalt meg a Koordinátor —, akkor elég furcsán egybeestek az események. Miért éppen akkor oltották el a lámpákat, amikor mi megérkeztünk?

— Ahá, a valószínűségszámítás — jegyezte meg a Doktor, majd hangosabban hozzátette: — Én nem látok ebben semmi rendkívülit. Miért ne feltételezhetnénk, hogy az ilyen állapot viszonylag gyakori ezen a bolygón?

— Milyen állapot?

— Az általános pánik.

— De mi okozhatja?

— Talán ez a bolygó civilizációs folyamatának alkonya — szólalt meg hosszabb szünet után a Kibernetikus. — Visszafejlődési szakasz. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk: a civilizációt valami… társadalmi rákbetegség pusztítja.

— Ez nagyon ködösen hangzik — jegyezte meg a Koordinátor. — A Föld, mint tudjuk, egészen átlagos bolygó. Voltak visszafejlődő korszakai, egész civilizációk keletkeztek és tűntek le, de az évezredek folyamán az élet végső soron egyre bonyolultabb jelenséggé vált, és egyre nagyobb védelemben részesült. Ezt nevezzük haladásnak.

Az átlagos bolygókon ilyen haladás megy végbe.

Vannak persze, a nagy számok törvényének megfelelően, statisztikai eltérések az átlagtól, pozitívak és negatívak. Nem kell mindjárt az elfajulás, visszafejlődés szakaszát feltételeznünk. Lehet, hogy a civilizáció keletkezését kísérő szenvedések itt nagyobbak voltak, és most is nagyobbak, mint másutt. Talán éppen a “negatív eltérést” képviselő bolygón kötöttünk ki…

— Matematikai démonizmus — dörmögte a Mér-nök.

— Az a gyár létezik — jegyezte meg a Fizikus.

— Az első igen. A másodiknak a létezése csak hipotézis, mégpedig tarthatatlan.

— Egyszóval: újabb felderítő utat kell tennünk — jelentette ki a Vegyész.

— Hát ennyit már az elején is tudtunk.

A Mérnök körülnézett a vidéken. A nap már jóval alacsonyabban állt, egyre hosszabb árnyékok vetődtek a homokra. Enyhe szellő kerekedett.

— Ma?… — kérdezte a Koordinátorra nézve.

— Ma vízért kellene menni, de máshová nem.

Azzal a Koordinátor felállt.

— Nagyon érdekes beszélgetés volt — mondta olyan arckifejezéssel, mint aki másra gondol.

Felemelte a zubbonyát, de mindjárt vissza is dobta, olyan forró volt a naptól.

— Estefelé lekocsizunk a patakhoz — mondta. — Az útitervtől nem térünk el, hacsak közvetlen ve-szélybe nem kerülünk.

Visszament a homokban üldögélőkhöz. Egy darabig nézte őket, aztán vontatottan megszólalt:

— Meg kell mondanom nektek, hogy kicsit… aggódom.

— Miért?

— Nem tetszik nekem ez a nagy csend… a tegnapelőtti látogatás után. Több mint huszon-négy órája felfedeztek bennünket, és… semmi.

Egyetlen társadalom sem viselkedik így, ha űrhajósok pottyannak le az égből.

— Ez az én feltevésemet támasztaná alá — jegyezte meg a Kibernetikus.

— Azt, hogy az Édent “társadalmi rák” pusztítja? Hát ami azt illeti, a mi szempontunkból nem is ez lenne a legrosszabb eset, csakhogy…

— Csakhogy?

— Semmi. Ide figyeljetek, ássuk ki végre a Védőt. Letakarítjuk róla a törmeléket, belül biztosan épek lesznek a diódák.