Éden

ÖTÖDIK FEJEZET

A nap már a láthatárig süllyedt, amikor visszaértek a kis dombhoz. A rakéta hosszú árnyéka messzire nyúlt a síkság homokján. Mielőtt bementek volna a hajóba, gondosan megvizsgálták a környéket, de semmiféle nyom nem mutatott arra, hogy távollétükben itt járt volna valaki.

A máglya kifogástalanul működött. A félautomata kitakarította az oldalfolyosókat és a könyvtárt, de aztán megrekedt a laboratóriumot vastagon elborító műanyag- és üvegtörmelékben.

Gyorsan megvacsoráztak, aztán a Doktor össze-varrta a Koordinátor sebét, mert az egyre vérzett.

Közben a Vegyész elemezte a patakból hozott vizet, és megállapította, hogy iható, bár elég sok vasvegyületet tartalmaz, és ezek elrontják az ízét.

— Most már legfőbb ideje, hogy megbeszéljük a dolgokat — jelentette ki a Koordinátor.

Leültek a könyvtárban a felfújt matracokra, középen a Koordinátor, fején a fehér kötéssel.

— Mi az, amit tudunk? — kezdte. — Tudjuk, hogy a bolygót értelmes lények lakják, amelyeket a Mérnök dupláknak nevezett el. Ez az elnevezés ugyan nem felel meg annak, amit… de mindegy. A “duplák” civilizációjából eddig a következő töredékeket láttuk: először egy automata gyárat, amelyről úgy véltük, hogy magára hagyták, és megbomlott a vezérlése — most már egyáltalán nem vagyok ebben olyan biztos —; másodszor az ismeretlen rendeltetésű, tükörfalú kupolákat a hegycsúcsokon; harmadszor az oszlopokat, amelyek valamit sugároznak, feltehetően valami energiafajtát, de ezeknek a rendeltetését sem ismerjük; negyedszer a járműveiket, amelyekből egyet — miután megtámadott bennünket — meg-szereztünk, beindítottunk és összetörtünk; ötödször: messziről láttuk a városukat, de arról semmi konkrétat nem tudunk mondani; hatodszor: az előbb említett támadás úgy történt, hogy a “dupla”, földi fogalmakkal kifejezve, ránk uszított egy állatot, amely nyilván megfelelő tulajdonságokkal rendelkezik, ez az állat egy kis gömbvillámhoz hasonló valamit bocsátott ki, és távirányította, amíg meg nem öltük. Végül hetedszer: tanúi voltunk egy árok, illetve tömegsír betemetésének, amely tele volt a bolygó kimúlt lakóival. Ha jól emlékszem, ez minden. Javítsatok ki, vagy egészítsétek ki, amit mondtam, ha tévedtem, vagy kifelejtettem valamit.

— Lényegében ez minden, illetve majdnem minden. . — mondta a Doktor. — Itt van még az, ami tegnapelőtt a hajón történt.

— Igazad van. Kiderült, hogy helyesen követ-keztettél: az a lény valóban meztelen volt. Talán menedéket keresett, és páni félelmében bemászott a legelső adódó rejtekhelyre — és ez éppen a mi hajónkba vezető alagút volt.

— Csábító, de kockázatos hipotézis — felelte a Doktor. — Emberek vagyunk, földi módon asszociálunk és következtetünk. Súlyos tévedésekbe eshetünk, ha idegen látszatokat a saját igazságunknak tekintünk, vagyis bizonyos tényeket a Földről hozott sémákba illesztünk be. Biztos vagyok benne, hogy ma mindannyian ugyanazt gondoltuk: egy tömeggyilkosság áldozatainak sírjára bukkantunk. Pedig valójában nem tudom, nem tudjuk. .

— Ezt hajtogatod, de magad sem hiszed — kezdte emelt hangon a Mérnök.

— Nem arról van szó, hogy mit hiszek — szakította félbe a Doktor. — Ha valahol különösen ártalmas az efféle hit, hát az Édenen biztosan. Például az a hipotézis, hogy villamos kutyát “uszítottak ránk”…

— Hogyhogy?

— Ezt te hipotézisnek nevezed? Hiszen ez tény — vágott közbe egyszerre a Vegyész és a Mér-nök.

— Tévedtek. Miért támadott meg bennünket? Erről nem tudunk semmit. Hátha valami itteni csótányra vagy nyúlra hasonlítunk… Ti viszont, bocsánat, mi viszont ezt a támadást rögtön összekapcsoltuk azzal, amit előzőleg láttunk, és ami annyira megrázott bennünket, hogy nem voltunk képesek higgadtan gondolkodni.

— Ha képesek lettünk volna, és nem lövünk azonnal, akkor most a mi hamvaink repkednének ott az erdőszélen, vagy nem? — fortyant fel dühösen a Mérnök.

A Koordinátor hallgatott, egyikről a másikra nézett.

— Azt tettük, amit tennünk kellett, de nagyon valószínű, hogy félreértés történt — mindkét rész-ről… Úgy találjátok, hogy ebben a fejtörőben már minden kocka a helyén van? És az a gyár, amelyet szerintünk több száz éve magára hagytak, és szétesett a vezérlése? Azzal mi van? Az a kocka hová illik?

Egy darabig hallgattak.

— Azt hiszem, a Doktornak sok mindenben igaza van — szólalt meg a Koordinátor. — Túl keveset tudunk még. A helyzet annyiban kedvező, hogy ők feltehetőleg semmit sem tudnak rólunk, véleményem szerint főleg azért, mert az útjaik, azok a barázdák, mind távol esnek ettől a helytől. De aligha számíthatunk arra, hogy ez sokáig így marad. Arra kérlek benneteket, hogy mérlegeljétek a helyzetünket ebből a szempontból, és mondjátok el, mit javasoltok.

— Most jószerivel védtelenek vagyunk ebben a roncsban. Ha kívülről betömik az alagutat, már-is végünk: megfulladunk, mint az egerek. Szerintem sürgősen cselekedni kell, éppen azért, mert bármelyik pillanatban felfedezhetnek bennünket, és bár a “duplák” agresszivitása csak az én földi képzelődésem — heveskedett a Mérnök —, mindamellett, mivel én már képtelen vagyok másképpen gondolkodni, azt javasolom, sőt követelem, hogy azonnal lássunk hozzá valamenynyi berendezés megjavításához, az aggregátok beindításához.

— Szerinted mennyi időre lesz ehhez szükség? — szakította félbe a Doktor. A Mérnök késett a válasszal. — No látod… — mondta fáradtan a Doktor.

— Minek áltassuk magunkat? Úgyis felfedeznek bennünket, mielőtt elkészülnénk. Én nem vagyok szakember, de annyit azért tudok, hogy hosszú hetekre lesz szükség.

— Sajnos, ez igaz — bólintott a Koordinátor. — Azonkívül ki kell egészítenünk a vízkészletünket, arról már nem is beszélve, hogy mennyi bajunk lesz még a sugárszennyezett vízzel, amely elöntötte az alsó szintet. Az is kérdéses, hogy elő tudunk-e teremteni a saját erőnkből mindent, ami a javításhoz szükséges lesz.

— Kétségkívül szerveznünk kell még egy expedíciót — helyeselt a Mérnök —, sőt többet is, de talán jobb lenne, ha éjszaka mennénk, és a társaság egy része, mondjuk, a fele, vagy két ember, mindig a rakétánál maradna… De miért csak mi beszélünk?! — fordult váratlanul a vita három néma hallgatójához.

— Az a helyzet, hogy minél gyorsabban meg kell javítanunk a rakétát, de közben az itteni civilizációt is fel kell derítenünk — mondta lassan a Fizikus. — Ezek a feladatok jórészt ütik egymást.

Olyan sok az ismeretlen tényező, hogy stratégiai számítással sem megyünk sokra. Csak egy biztos: akármilyen cselekvési módot választunk is, mindenképpen katasztrófával határos a kockázat.

— Látom, mire akartok kilyukadni — mondta megint azon a halk, fáradt hangon, a Doktor. — Meg akarjátok győzni önmagatokat, hogy további felderítő utakra nem indulhatunk nagy erejű fegyver, mármint atomfegyver nélkül. Persze önvédelmi célból. Mivel ez arra vezet, hogy az egész bolygó ellenünk lesz, nekem semmi kedvem részt venni egy ilyen pirruszi vállalkozásban, amely még akkor is pirruszi lesz, ha ezek nem ismerik az atomenergiát… márpedig ez egyáltalán nem biztos. Milyen motor hajtotta azt a korongot?

— Nem tudom — felelte a Mérnök —, de nem atommeghajtású. Ebben majdnem biztos vagyok.

— Ez a “majdnem” sokba kerülhet nekünk — mondta a Doktor. Hátradőlt, behunyta a szemét, és fejét a fekvő könyvespolc szélének támasztotta, mint aki nem kíván többet szólni.

— A kör négyszögesítése — dünnyögte a Kibernetikus.

— És ha megpróbálnánk… felvenni velük a kapcsolatot? — kezdte vontatottan a Vegyész.

A Doktor rögtön felült és ránézett.

— Köszönöm. Már komolyan félni kezdtem, hogy ez senkinek sem jut eszébe!

— De ha megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot, az azt jelenti, hogy a kezükbe adjuk magunkat! — kiáltotta a Kibernetikus hevesen előre hajolva.

— Miért? — kérdezte hűvösen a Doktor. — Előbb felfegyverkezhetünk, akár atomágyúval is — de nem fogunk éjnek idején odalopózni a városaikhoz vagy a gyáraikhoz.

— Jó, jó. Hát hogy képzeled azt a kapcsolat-felvételt?

— Tényleg, hogy képzeled? — mondta a Koordinátor.

— Belátom, hogy nem most kell megpróbálnunk — felelte a Doktor. — Minél több berendezést sikerül megjavítanunk a hajón, annál jobb, ez világos. Fel is kell fegyverkeznünk — ha nem is feltétlenül atomágyúval… Aztán a legénység egyik része a hajónál marad, másik része, mondjuk, három ember, elmegy a városba. Ketten hátramaradnak, hogy figyelemmel kísérhessék a harmadikat, aki megpróbálja felvenni a kapcsolatot az Éden-lakókkal.

— De pontosan eltervezted! Persze már azt is tudod, hogy melyikünk lesz az, aki bemegy a városba — mondta baljós hangon a Mérnök.

— Igen. Tudom.

— Én pedig nem engedem meg, hogy a szemem láttára öngyilkosságot kövess el! — tört ki a Mérnök, felugrott, és ott termett a Doktor mellett, aki még csak fel sem nézett. A Mérnök egész testében reszketett. Még sohasem látták ilyen fel-indultnak. — Ha túléltünk — mindannyian! — egy ilyen katasztrófát, ha sikerült kijutnunk a sírból, ebből a hajóroncsból, ha épségben megúsztuk ezeket a könnyelmű kirándulásokat, fütyülve a mérhetetlen kockázatra — mintha egy idegen bolygó holmi városliget lenne! — hát nem azért éltük túl, hogy most hülye agyrémekért, üres szóvirágokért. . — A Mérnök szinte fuldoklott a dühtől. — Tudom, mi jár a fejedben! — kiabálta ökölbe szorított kézzel. — Az ember küldetése!

A humánum! Ember a csillagok között! Jog és igazság! Balek vagy a hülye eszméiddel, tudod?!

Nem is akartak ma megölni bennünket! Nem földeltek be tömegsírt! Mi? Hallod?! Mi? — És a Doktor fölé hajolt. A Doktor ránézett, erre a Mérnök elhallgatott.

— Meg akartak ölni bennünket. És könnyen lehetséges, hogy csakugyan egy tömegmészárlás ál-dozatait temették el — mondta a Doktor, és látták rajta, mekkora erőfeszítéssel kényszerít nyugal-mat magára. — De a városba mégis el kell menni.

— Azután, amit csináltunk? — szólalt meg a Koordinátor.

A Doktor összerezzent.

— Igen — mondta. — Elégettünk egy holttestet… igen. Tegyétek, amit jónak láttok. Döntsetek. Én… alávetem magam.

Felállt és kiment, átbújva a vízszintesen nyíló ajtón. Becsukta maga után. Egy darabig nézték az ajtót, mintha azt várnák, hogy a Doktor meg-gondolja magát és visszajön.

— Kár volt így elragadtatni magadat — mondta halkan a Mérnöknek a Koordinátor.

— Tudod jól — kezdte a Mérnök, de aztán a szemébe nézett, és halkabban hozzátette: — Igen.

Kár volt.

— A Doktornak egyben igaza van — mondta a Koordinátor. Megigazította fején a félrecsúszott kötést. — Az, amit északon fölfedeztünk, nem vág egybe azzal, amit keleten láttunk. A város nagyjából ugyanolyan messze lehet tőlünk, mint a gyár. Légvonalban nem sokkal messzebb harminc-harmincöt kilométernél.

— Messzebb van — mondta a Fizikus.

— Lehet. Mindenesetre nem hinném, hagy dél vagy nyugat felé ugyanilyen közel megtalálhatnánk az itteni civilizáció valamiféle elemét, mert az azt jelentené, hogy éppen egy hatvan kilométer átmérőjű “civilizációs sivatag”, “civilizációs űr” kellős közepébe pottyantunk. Az túl furcsa lenne, tehát nagyon is valószínűtlen. Egyetértetek velem?

— Igen — mondta a Mérnök. Nem nézett senkire.

— Igen — bólintott a Vegyész, és hozzátette:

— Mindjárt ebben a hangnemben kellett volna kezdenünk.

— Osztom a Doktor aggályait — folytatta a Koordinátor —, de a javaslatát naivnak és a hely-zethez nem illőnek tartom. Nem számol a körül-ményekkel. Az idegen lényekkel való kapcsolatteremtés szabályait ismeritek, de azok nem olyan helyzetre vonatkoznak, mint amilyenbe mi kerültünk: majdnem teljesen védtelen hajótöröttek, egy földbe fúródott roncs lakói. Természetesen meg kell javítanunk a hajót, de közben az információgyűjtés versenye folyik köztünk és közöt-tük. Eddig mi vagyunk előnyben. Azt, aki megtámadott bennünket, megsemmisítettük. Nem tudjuk, miért támadott meg. Talán csakugyan valamilyen ellenségükre hasonlítunk — ezt is meg kell majd állapítani, ha lehet. Mivel a hajó megjavításához hosszabb időre van szükség, mindenre fel kell készülnünk. Ha az itteni civilizáció elég magas színvonalú — és azt hiszem, így van —, akkor az, amit tettem… amit tettünk, legjobb esetben is csak késlelteti valamelyest a fölfedeztetésünket.

Most tehát elsősorban fegyverkeznünk kell.

— Mondhatok valamit? — szólalt meg a Fizikus.

— Mondjad.

— Visszatérnék a Doktor álláspontjára. Igaz, hogy elsősorban érzelmi jellegű álláspont, de azért más érvek is szólnak mellette. Ismeritek a Doktort. Tudom, hogy nem lenne elragadtatva attól, amit a javaslata mellett fel akarok hozni — de azért elmondom. Arra gondolok: egyáltalán nem mindegy, hogy milyen helyzetben kerül sor az első kapcsolatra köztünk és közöttük. Ha ők jönnek el hozzánk, akkor… a nyomok után jönnek.

És akkor aligha számíthatunk kapcsolatteremtés-re. Minden bizonnyal támadni fognak, mi pedig kénytelenek leszünk harcolni az életünkért. De ha mi mennénk el hozzájuk, akkor valami esélye mégiscsak lenne a kapcsolatteremtésnek. Stratégiai szempontból tehát jobbnak látszik a kezdeményezés és az aktivitás, függetlenül a morális megítélésektől…

— No jó, de mit jelent ez a gyakorlatban? — kérdezte a Mérnök.

— Gyakorlatilag egyelőre semmi sem változik.

Fegyverre van szükségünk, méghozzá minél előbb. Ha már lesz fegyverünk, akkor megpróbáljuk felvenni velük a kapcsolatot — de nem azon a vidéken, ahol már jártunk.

— Miért? — kérdezte a Koordinátor.

— Mert nagyon valószínű, hogy mielőtt elérnénk a várost, harcba keverednénk. A korongokban száguldozó lényekkel nem tudunk kapcsolatot teremteni. Rosszabb körülményeket el-képzelni sem lehet.

— És honnan tudod, hogy másutt jobb körül-ményeket találunk?

— Azt nem tudom, de annyit tudok, hogy északon és keleten nincs keresnivalónk. Legalábbis egyelőre.

— Ezt fontolóra vesszük — mondta a Koordinátor.

— Mi van még?

— Üzembe kell helyezni a Védőt — mondta a Vegyész.

— Mennyi idő kell hozzá? — fordult a Koordinátor a Mérnökhöz.

— Nem tudom megmondani. Automaták nél-kül hozzá sem férünk a Védőhöz. Tizennégy tonna a súlya. Mondja meg a Kibernetikus.

— Ahhoz, hogy megvizsgáljam, két napra van szükségem. Legalább — nyomta meg az utolsó szót a Kibernetikus. — De előbb az automatákat kell megbütykölnöm.

— Két nap alatt beindítod valamennyi automatát?

— kétkedett a Koordinátor.

— A csudát! Két nap kell magához a Védőhöz — majd akkor, amikor már legalább egy automata működik. A javító automata. Azonkívül kell még egy a kiemeléshez. Ezeknek az átvizsgálása önmagában két nap. Persze nem tudom, sikerül-e egyáltalán üzembe helyezni őket.

— Nem lehetne kiszerelni a Védő szívét, és egy ideiglenes páncél mögé helyezni ott fenn, a hajótest mögé rejtve? — kérdezte a Koordinátor.

A Fizikusra nézett. Az megrázta a fejét.

— Nem. A szív mindegyik pólusa több mint egy tonna súlyú. Azonkívül a pólusok nem férnek ki az alagúton.

— Az alagutat ki lehet tágítani.

— A csapóajtón sem férnek át. A rakodóajtó pedig öt méterrel a föld fölött van, és elöntötte a víz, mikor a tatban megrepedt a tartály, hiszen tudod.

— Megvizsgáltad már, hogy mennyire szennyezett az a víz? — kérdezte a Mérnök.

— Meg. Stroncium, kalcium, cérium, a bárium minden izotópja és amit még akarsz. Nem lehet leereszteni, mert négyszáz méteres körzetben megmérgezné az egész talajt. Megtisztítani sem lehet, amíg az antiradiátorok szűrői nem működnek.

— A szűrőket pedig nem lehet megtisztítani mikroautomaták nélkül — tette hozzá a Mérnök.

A Koordinátor, aki egyik beszélőről a másikra nézett, megjegyezte:

— Sok mindent “nem lehet”, de sebaj, ezt is jó volt felsorolni. Térjünk vissza a fegyverekre.

Maradnak hát az atomágyúk, igaz?

— Azok nem ágyúk — mondta kissé ingerülten a Mérnök. — Ne áltassuk magunkat. A Doktor olyan lármát csapott körülöttük, mintha éppen atomháborút akarnánk itt kirobbantani. Dúsított oldatot fecskendezhetünk belőlük, de a hatótávolságuk hétszáz méter sincsen. Kézi locsolók, és kész.

Ráadásul veszélyesek a kezelő számára, ha nincs rajta páncél. A páncél pedig százharminc kiló.

— Csupa nehéz holmi van ezen a hajón — mondta a Koordinátor olyan hangon, hogy senki sem tudta, gúnyolódik-e. — Elvégezted a számítást, ugye? — fordult a Fizikushoz.

— El. Van még egy ilyen variáns is: két folyadékvető, egymástól legalább száz méterre, úgy lő, hogy a két folyadéksugár a célpontban keresztezze egymást. A két mennyiség külön-külön alatta marad a kritikus mennyiségnek, de a kettő együtt túllépi, és bekövetkezik a láncreakció.

— Ilyesmivel el lehet játszadozni a gyakorlótéren — mondta a Vegyész. — Tábori körülmények között az ilyen pontosság elképzelhetetlen.

— Szóval egyáltalán nincs is semmiféle atomágyúnk? — kérdezte a Kibernetikus megrökönyödve.

Előrehajolt. Elfutotta a méreg. — Hát akkor mire volt jó ez az egész vita, ez a veszekedés, ez a marakodás, hogy harcba induljunk-e szörnyű fegyvereinkkel, vagy sem? Még egyetlen lépéssel sem jutottunk előbbre!

— Igaz, sok mindent fejetlenül csinálunk — mondta változatlan nyugalommal a Koordinátor.

— Illetve csináltunk eddig — tette hozzá. — De tovább már nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. Nem egészen úgy van, ahogy mondod — pillantott a Kibernetikusra —, mert itt van az atomágyú felhasználásának első variánsa: ha kilőjük a tartály tartalmának felét, a célpontban bekövetkezik a robbanás. Csak lehetőleg jó fedezékből kell lőni, és mindig a maximális távolságra.

— Szóval mielőtt tüzet nyitnánk, egy méter mélyen be kell ásni magunkat a földbe?

— Legalább másfél méter mélyen, kétméteres mellvéd mögé — közölte a Fizikus.

— Akkor ez csak állóharcban jöhet szóba. Me-netben egy fityinget sem ér — mondta megvetően a Vegyész.

— Megfeledkezel a helyzetünkről — vágott viszsza a Koordinátor. — Szükség esetén egy ember fedezi az atomágyúval a többiek visszavonulását.

— Anélkül, hogy méteres lövészárkot ásna?

— Ha nem lesz rá idő, akkor anélkül.

Egy darabig hallgattak.

— Mennyi használható vizünk van még? — kérdezte a Kibernetikus.

— Nem egészen ezerkétszáz liter.

— Az nagyon kevés.

— Nagyon kevés.

— Akkor most konkrét javaslatokat kérek — szólalt meg a Koordinátor. Sapka formájú fehér kötésén vörös folt jelent meg. — Célunk az, hogy megmentsük magunkat és… a bolygó lakóit.

Csönd lett. Egyszerre csak minden fej egy irányba fordult. Halk zene hallatszott a fal mögül. Jól ismert, lassú dallam.

— Nem ment tönkre a készülék?… — suttogta csodálkozva a Kibernetikus. Senki sem válaszolt.

— Várok — ismetelte a Koordinátor. — Senki?

Akkor így döntök: a felderítő utakat folytatjuk.

Ha a körülmények lehetővé teszik, hogy felvegyük a kapcsolatot a bolygó lakóival, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ez a kapcsolat békés és baráti legyen. Vízkészletünk roppant csekély. Pillanatnyilag nem tudunk vizet hozni, mert nincs szállítóeszközünk. Meg kell tehát osztanunk a feladatokat. A legénység fele állandóan az űrhajóban fog dolgozni, a másik fele kimegy felderíteni. Holnap elkezdjük a járgány javítását és az atomágyúk felszerelését. Ha elkészül a kocsi, már este elindulunk vele. Ki akar mondani valamit?

— Én — szólalt meg a Mérnök. Görnyedten ült, arcát kezébe temetve, mintha ujjai résén át a padlót bámulná. — A Doktor maradjon a rakétánál…

— Miért? — csodálkozott a Kibernetikus. A többiek mind megértették.

— Ő nem tesz olyat, ami… árthatna nekünk… ha erre gondolsz — mondta lassan a Koordinátor. Óvatosan keresgélte a szavakat.

Kötésén kicsit megnőtt a vörös folt. — Tévedsz, ha azt hiszed…

— De ő… nem hívhatnánk be? Nem akarok a háta mögött…

— Beszélj — mondta a Kibernetikus.

— Tudjátok, mit csinált ott, annál a… gyár-nál. Elpusztulhatott volna.

— Igen. De… egyedül ő segített nekem… széttaposni… — A Koordinátor nem fejezte be a mondatot.

— Igaz — mondta a Mérnök. Még mindig tenyerébe temette arcát. — Akkor nem szóltam semmit.

— Kinek van még mondanivalója? — A Koordinátor kicsit kihúzta magát, felemelte a kezét, megérintette a kötést, és az ujjára nézett. A falon túl még mindig szólt a zene.

— Itt vagy odakint… Nem tudhatjuk, hol ta-lálkozunk velük először — mondta a Fizikus halkan a Mérnöknek.

— Sorsolunk? — kérdezte a Vegyész.

— Nem lehet. Mindig azoknak kell itt maradniuk, akiknek dolguk van a hajón, tehát a szak-embereknek — mondta a Koordinátor. Lassan, kicsit bizonytalanul felállt. Hirtelen megingott, a Mérnök odaugrott és elkapta. A szemébe nézett.

— Fiúk — mondta, felvonva a szemöldökét.

A Fizikus a másik oldalról átkarolta a Koordinátort.

Engedte, hogy felemeljék. A többiek megágyaztak neki a padlón.

— Nem akarok feküdni — mondta. Csukva volt a szeme. — Segítsetek… Köszönöm. Semmi az egész, azt hiszem, felszakadt a varrás.

— Mindjárt csend lesz — mondta a Vegyész, és az ajtó felé indult. A Koordinátor szeme tágra nyílt.

— Ne, ne! Hadd szóljon…

Behívták a Daktort. Kicserélte a kötést, újabb kapcsokat rakott fel, és valami erősítő port adott a Koordinátornak. Aztán mindannyian lefeküdtek a könyvtárban. Éjjel kettőre járt, mikor végre eloltották a villanyt, és csend borult a hajóra.