Éden

HARMADIK FEJEZET

Késő éjszaka értek vissza a dombocskához, amelynek oldalában az űrhajó teste meredezett. Hogy gyorsabban haladjanak, és elkerüljék a találkozást a bozót lakóival, ott haladtak át rajta, ahol a növényzetet több mint tíz méter széles vágat szakította meg, mintha óriási eke szántott volna végig az erdőn. A kiforgatott, mohos göröngyökön csak a parányi, bársonyos növénykék tenyésztek.

Mire leszállt a hirtelen sötétség, a síkság határán már jól látszott az űrhajó ferde sziluettje, így lámpa nélkül is biztonságosan hazaértek. Éhesek voltak, de még inkább fáradtak, ezért elhatározták, hogy kint éjszakáznak a sátorban. A Fizikus azonban annyira szomjas volt — visszafelé jövet kifogyott a vizük —, hogy mégiscsak lemászott az alagúton a hajóba. Elég sokáig nem jött vissza.

Már felfújták és kicövekelték a sátrat, amikor meghallották a kiáltását, még a föld alól. Az alagúthoz ugrottak és kisegítették. A Fizikusnak reszketett a keze. Alig tudott beszélni az izgalomtól.

— Mi történt? Nyugodj meg! — faggatták és csillapítgatták egymás szavába vágva. A Koordinátor erősen megragadta a vállát.

— Ott — mutatott a Fizikus a fölöttük sötétlő hajótestre —, ott volt valaki.

— Micsoda?

— Honnan veszed ezt?

— Ki volt az?

— Nem tudom.

— Hát honnan tudod, hogy volt ott valaki?

— A… a nyomairól. Véletlenül a kormányfülkébe mentem be… Tudjátok, tele volt földdel… és most nincsen.

— Hogyhogy nincsen?!

— Nincs benne föld. Majdnem tiszta.

— És hová lett a föld?

— Nem tudom.

— Benéztél a többi terembe?

— Igen. Illetve, én… elfelejtettem, hogy a kormányfülkében föld volt, és először még nem is gondoltam semmire, csak inni akartam, átmen-tem a raktárba, találtam vizet, de nem volt edény, hát bementem a te kabinodba — nézett a Kibernetikusra —, és ott…

— Mi van ott, mondd már?!

— Minden tele volt nyálkával.

— Nyálkával?

— Igen, átlátszó, ragadós nyálkával… biztosan még rajta van a cipőmön! Nem láttam semmit, csak aztán éreztem, hogy ragad a cipőtalpam.

— Talán kifolyt valami a tartályokból, vagy valami vegyi reakció ment végbe. Hiszen tudod, hogy az edények fele összetört a laboratóriumban.

— Ne beszélj butaságokat! Inkább világítsatok ide a cipőmre.

A fényfolt lefelé vándorolt, és megvilágította a Fizikus cipőjét, amely helyenként úgy fénylett, mintha színtelen lakkréteg lenne rajta.

— Ez még nem bizonyítja, hogy valaki járt ott — mondta gyenge hangon a Vegyész.

— Hát persze, hiszen ebből még én sem jöttem rá! Fogtam egy bögrét, és visszamentem a raktár-ba. Éreztem, hogy ragad a cipőtalpam, de nem törődtem vele. Megittam egy akó vizet, aztán visszafelé jövet eszembe jutott, hogy benézek a könyvtárba, nem is tudom, miért. Valahogy nyugtalan voltam egy kicsit, de még semmire sem gondoltam. Benyitok, bevilágítok, és tiszta az egész padló — nyoma sincs a földnek! Én magam hordtam oda a földet, hát ez rögtön eszembe jutott, és akkor jöttem rá, hogy hiszen a kormány-fülkében is föld volt!

— És aztán? — kérdezte a Koordinátor.

— Aztán semmi, aztán felrohantam.

— Talán még ott van… a vezérlőteremben vagy a másik raktárban — mondta halkan a Kibernetikus.

— Nem hinném — dünnyögte a Koordinátor.

A lámpa, amelyet a Doktor lefelé irányított, csak a föld egy darabját világította meg. Döbbenten állták körül a Fizikust, aki még mindig lihegett.

— Lemenjünk, vagy mit csináljunk? — töprengett hangosan a Vegyész, de látszott rajta, hogy nem nagyon lelkesedik a lemenésért.

— Mutasd még egyszer a cipődet — szólalt meg a Koordinátor.

Figyelmesen megnézte a bőrhöz tapadt száraz, csillogó réteget. Majdnem összeütötték a fejüket a Doktorral, aki ugyanakkor hajolt le. Egymásra néztek. Egyikük sem szólalt meg.

— Valamit tenni kell — jelentette ki elszántan a Kibernetikus.

— Hiszen nem történt semmi. Az itteni fauna valamelyik példánya bemászott a hajóba, és mi-után nem talált semmit, ami érdekelné, eltűnt — mondta a Koordinátor.

— Biztosan egy földigiliszta, mi? Csak éppen akkora, mint egy cápa vagy két cápa — háborgott a Kibernetikus. — Azt mondd meg: mi történt a földdel?

— Ez csakugyan furcsa. Talán…

A Doktor elhallgatott, és járkálni kezdett az alagút nyílása körül. A lámpa fénye mutatta távolodó alakját. A fényfolt hol közelről világította meg a földet, hol távolabb keresgélt valamit a sötétben.

— Megvan! — kiáltott fel hirtelen a Doktor. — Megtaláltam!

Odafutottak. Egy néhány méter hosszú földhányás fölött állt, amelynek lenyomott felszínét helyenként csillogó, vékony hártya borította.

— Úgy látszik, ez csakugyan valami földigiliszta — motyogta a Fizikus fojtott hangon.

— Eszerint mégis a rakétában kell éjszakáznunk — döntött hirtelen a Koordinátor. — Először átkutatjuk, a biztonság kedvéért, aztán becsuk-juk az ajtaját.

— Öregem, az reggelig fog tartani! — jajdult fel a Vegyész. — Még egyszer sem jártuk végig valamennyi helyiséget!

— Hiába, meg kell csinálni.

Sorsára hagyták a felfújt sátrat, és leereszked-tek az alagútba.

Lassan múltak a negyedórák. Végigjárták a ha-jót, minden zugba és szögletbe bevilágítottak.

A Fizikus szerint a vezérlőteremben a műszerfalak roncsai nem ott vannak, ahol voltak, de ebben senki sem volt biztos. Aztán meg a Mérnöknek támadtak kétségei, hogy az alagútásáshoz használt szerszámokat olyan helyzetben hagyta-e, ahogyan most vannak.

— Mindegy — türelmetlenkedett a Doktor —, ne játsszunk detektívesdit, mindjárt két óra lesz!

Háromkor feküdtek le az ágyakról leszedett matracokra, akkor is csak azért, mert a Mérnök kijelentette, hogy a gépház két szintjének végigjárása helyett egyszerűen elreteszelhetik a gép-házba nyíló ajtókat az acélfalon. A zárt helyiségben fülledtnek érezték a levegőt, mintha valami kellemetlen szag is terjengett volna — de már majdnem összeestek a kimerültségtől. Gyorsan ledobták a cipőjüket és a kezeslábasukat, s mihelyt eloltották a lámpát, nehéz, nyugtalan álomba merültek.

A Doktor hirtelen felébredt a teljes sötétségben, és rögtön egészen ébernek érezte magát. Órájára nézett — egy darabig képtelen volt megérteni, hány óra van, az időpont nem egyezett a sötét-séggel; elfelejtette, hogy az űrhajóban van, a föld alatt. Végre megállapította az óra zöld fénypontjainak koszorújáról, hogy nyolc felé jár. Elcsodálkozott. Ilyen keveset aludni! Elégedetlenül dörmögött valamit, és már át akart fordulni a másik oldalára, mikor hirtelen kővé dermedt.

A hajóban történt valami — inkább érezte, mint hallotta. A padló enyhén remegett. Valahol, nagyon messze, megcsikordult valami. Alig hallatszott ez a nesz, de a Doktor rögtön felült a matracán. Érezte, hogy meggyorsult a szívverése.

“Visszajött! — jutott eszébe a lény, amelynek nyálkás nyomait a Fizikus felfedezte. — Be akar hatolni a csapóajtón” — volt a következő gondolata. Egyszer csak megremegett a hajó, mintha egy roppant erő még mélyebben bele akarná nyomni a földbe. Az egyik alvó nyugtalanul felnyöszörgött. A Doktor egy pillanatig úgy érezte, hogy minden haja szála izzó dróttá válik. A hajó súlya tizenhatezer tonna! A padló megremegett — egyenetlen, akadozó remegés volt. Hirtelen megértette.

Ez az egyik hajtómű! Valaki beindította!

— Keljetek fel! — ordította, a lámpa után tapogatózva. Az emberek felugráltak, egymásnak ütköztek az egyiptomi sötétségben, fojtott kiáltások vegyültek össze. A Doktor végre megtalálta a lám-pát, és felgyújtotta. Néhány szóval megmagyarázta, hogy mi történik. A Mérnök, még álomittasan, fülelni kezdett a távoli hangra. A hajótestet szaggatott lökések rázták meg, erősödő búgás töltötte be a levegőt.

— A bal oldali fúvókák kompresszorai! — suttogta a Mérnök. A Koordinátor némán gombol-ta be a kezeslábasát, a többiek is sietve öltözködtek, a Mérnök úgy, ahogy volt, ingben-glóriában kirohant a folyosóra, útközben kirántva a Doktor kezéből a zseblámpát.

— Hová mész? Mit akarsz csinálni?

Utána futottak. A kormányfülkébe rohant. Lábuk alatt egyre hevesebben kongott és remegett a padló.

— Pillanatokon belül eltörhetnek a lapátok! — lihegte a Mérnök, miközben berontott a kormány-fülkébe, amelyet a jövevény kitakarított. A főkapcsolókhoz ugrott, lenyomott egy kart.

A sarokban kigyulladt egy jelzőlámpa. A Mérnök és a Koordinátor, most már együtt, előrángatták a faliszekrényből a sugárvetőt, kivették a tartójából, aztán sietve rákapcsolták a töltőcsatlakozóra. Az ellenőrző óra nem működött, de a fegyver csövén levő hosszúkás csövecske kéken világított — van töltőáram!

A padló lázasan vibrált, a le nem csavarozott tárgyak ugráltak, a polcokon zörögtek a fémeszközök, egy üvegedény leesett és eltört, cserepei tovább csörömpöltek. A műanyag táblák maradványai egyre erősebben rezonáltak. Hirtelen teljes csönd lett, ugyanakkor kialudt az egyetlen lámpa. A Doktor rögtön bekapcsolta a zseblám-páját.

— Sikerült feltölteni? — kérdezte a Fizikus.

— Legfeljebb két sorozatra, de az is tiszta ha-szon — kiáltotta vissza a Mérnök, miközben gyorsan kirántotta a csatlakozót. Felkapta a sugárvetőt, alumínium csövét a földre irányította, ke-zét a fogantyúra tette, és elindult a folyosón a gép-ház felé. Félúton voltak, a könyvtár mellett, mikor pokoli, hosszú csikorgás hallatszott, két-három görcsös rándulás rázta meg az egész hajót, a gépházban nagy robajjal feldőlt valami, aztán csend lett.

A Mérnök és a Koordinátor egymás mellett rohant a páncélajtóhoz. A Koordinátor félretolta a megfigyelőablak fedőlapját, és benézett.

— Adjátok ide a lámpát — mondta.

A Doktor rögtön a kezébe nyomta a lámpát, de nem volt könnyű bevilágítani a szűk, üveges nyíláson, és közben be is nézni. A Mérnök kinyitotta a másik figyelőnyílást, benézett, és elakadt a lélegzete.

— Ott fekszik — szólalt meg hosszabb idő után.

— Ki? Mi? — türelmetlenkedtek a háta mögött.

— A vendég. Világíts jobban, lejjebb, még lejjebb — ez az! Nem mozdul. Semmi sem mozdul.

Hallgatott egy kicsit.

— Akkora, mint egy elefánt — mondta aztán tompán.

— Hozzáért a gyűjtősínekhez? — kérdezte a Koordinátor, aki nem látott semmit, mert a zseblámpa, amelyet a nézőlyukhoz szorított, az egész nyílást eltakarta.

— Inkább belemászott az elszakadt vezetékekbe. Látom, kiállnak alóla a végződések.

— Minek a végződései? — idegeskedett a Fizikus.

— A magasfeszültségű kábel végződései. Nem mozdul. Nos, kinyitjuk?

— Ki kell nyitni — felelte egyszerűen a Doktor, és nekilátott a főretesz elfordításának.

— Hátha csak színlel? — szólalt meg valaki hátulról.

— Ilyen jól színlelni csak a hulla tud — felelte a Doktor, aki még bepillantott a másik figyelőnyíláson, mielőtt a Koordinátor elvette volna a zseblámpát.

Az acélreteszek könnyen elfordultak. Nyitva állt az ajtó. Egy hosszú percig senki sem lépte át a küszöböt — a Fizikus és a Kibernetikus az elöl állók válla fölött nézett be. Odabenn, a képernyőfal törött lemezein, beszorulva az erőszakkal szétfeszített válaszfalak közé, a zseblámpa fényében enyhén csillogó, meztelen, púpos tömeg feküdt.

Felszínén olykor gyönge remegés futott végig.

— Él — suttogta fojtott hangon a Fizikus.

Erős, visszataszító szag terjengett a levegőben, olyan, mint az égett hajé. Vékony, kékes füstcsík oszlott szét a lámpafény pászmájában.

— Biztonság kedvéért — mondta a Mérnök, felemelte a sugárvetőt, csípőjéhez támasztotta a fegyver áttetsző agyát, és csövét a formátlan tömeg oldalának szegezte. Szisszenés hallatszott. A szikramentes kisülés éppen a púp alatt érte a középütt meredeken emelkedő, másutt szétfolyó testet.

A hatalmas test megfeszült, felduzzadt, aztán mintegy összeroskadt, és még jobban szétterült.

A fehér válaszfalak felső széle megremegett, amint a nagy súly még jobban szétfeszítette őket.

— Vége — mondta a Mérnök. Átlépte a magas acélküszöböt.

Mindannyian beléptek. Hiába próbálták felfedezni a lény fejét, lábait vagy csápjait. A tehetetlen tömeg formátlanul hevert a transzformátor kitépett szakaszán, púpja lefittyent, mint egy kocsonyával teli, laza zsák.

A Doktor megérintette a tetem oldalát. Fölé hajolt.

— Ez inkább… — dünnyögte. — Szagoljátok meg — mondta aztán.

Eléjük tartotta kezét, ujjai hegyén halenyvhez hasonló cseppecskék csillogtak. A Vegyész küzdötte le először ösztönös undorát. Meglepődve kiáltott fel.

— Megismered, igaz? — mondta a Doktor.

Most mindannyian megszagolták — és felismerték a csípős szagot, amely a “gyár” csarnokaiban terjengett.

A Doktor talált a sarokban egy kiemelhető kapcsolókart, szélesebb végét a test alá tolta, és megpróbálta a tetemet oldalára fordítani. Egyszer csak megcsúszott, a kar vége átütötte a bőrt, és az acélrúd majdnem a feléig behatolt a puha testbe.

— No, szépen vagyunk! Nem volt elég a hajóroncs, most már hullaházzá alakultunk! — vicsorgott dühösen a Kibernetikus.

— Inkább segítenél! — mérgelődött a Doktor, aki egyedül kínlódott a test megfordításával.

— Várj egy kicsit, öregem — mondta a Mérnök. — Hogy lehet az, hogy ez a barom beindította az agregátot?

Meghökkenve meredtek rá.

— Csakugyan… — makogta a Fizikus. — Hát hogy van ez? — tette hozzá kissé elbambulva.

— Ha beledöglünk is, meg kell fordítani, nem értitek?! — fakadt ki a Doktor. — Gyertek ide mind! Ne onnan, innen. Úgy! Nem kell kényeskedni!

Na, mi lesz?

— Várj — mondta a Mérnök. Kiment, és kisvártatva az acélrudakkal tért vissza, amelyeket az alagút ásásához használtak. A tetem alá csúsztat-ták a rudakat, és a Doktor vezényszavára megemelték.

A Kibernetikus összeborzadt, mikor keze megcsúszott a síkos acélon, és a lény csupasz bőréhez ért. A test cuppanó hangot adva, tehetetlenül az oldalára fordult. Hátraugrottak. Valaki felkiáltott.

Mint egy gigászi, hosszúkás osztrigából, úgy lógott ki két összesimuló, vastag, ráncos hús-köteg közül egy kétkarú törzsecske. Saját súlyánál fogva egyre lejjebb csúszott, göcsörtös ujjacskái egészen a padlóig értek. Nem volt nagyobb egy gyermek felsőtesténél. Megnyúlt, halvány-sárga hártyaszalagokon függött, egyre lassabban himbálózott, aztán megállt. A Doktor szánta rá magát először, hogy odalépjen. Megfogta a puha, sokízületű kar végét, és a halványan erezett, apró törzs felemelkedett, megmutatva szem nélküli, lapos arcocskáját, tátongó orrlyukaival és egy elharapott nyelvhez hasonló húscafattal ott, ahol az embernek a szája van.

— Az Éden-lakó… — mondta tompán a Vegyész. A Mérnök szólni sem tudott a megrendüléstől, leroskadt a generátor hengerére, és anélkül, hogy tudott volna róla, folyvást a ruhájába törölgette a kezét.

— Hát egy lény ez vagy kettő? — kérdezte a Fizikus.

Közelről nézte, amint a Doktor óvatosan megérinti a tehetetlen kis törzs mellét.

— Két lény egy testben, vagy egy lény kettőben… Vagy talán valami szimbiózis… Nem lehetetlen, hogy időnként szétválnak.

— Úgy, mint az a rémség a fekete szőrszállal? — borzongott meg a Fizikus. A Doktor csak bólintott, és folytatta a vizsgálódást.

— De annak a nagynak nincs se lába, se szeme, se feje, se semmije! — szólalt meg a Mérnök.

Rágyújtott egy cigarettára, pedig sohasem dohányzott.

— Az majd kiderül — mondta a Doktor. — Gondolom, nem ellenzitek, hogy felboncoljam? Úgy is fel kell darabolni, másképp nem tudjuk kivinni innét. Segíthetne valaki, de… nem lesz túl kellemes munka. Ki vállalkozik?

— Én.

— Majd én — szólalt meg majdnem egyszerre a Koordinátor és a Kibernetikus.

A Doktor felállt.

— Ha ketten lesztek, még jobb. Most összekeresem a szükséges eszközöket, az is elég soká fog tartani.

Meg kell jegyeznem, hogy itteni tartózkodásunk kezd túl bonyolulttá válni. Ha ez így megy tovább, egy hétig fog tartani, míg kipucol-juk a cipőnket. Semmit sem tudunk befejezni, amit elkezdtünk.

A Mérnök és a Fizikus kiment a folyosóra.

A Koordinátor a műtőből visszajövet, már gumikötényben és feltűrt ruhaujjal, megállt mellettük.

Nikkeltálcát hozott, tele sebészeti eszközökkel.

— Tudjátok, hogy nem működik a tisztító — mondta. — Ha dohányozni akartok, menjetek föl.

Felmentek hát az alagútba, a Vegyész csatlakozott hozzájuk, minden eshetőségre magával vitte a sugárvetőt is, amelyet a Mérnök a gépházban hagyott.

Magasan állt a kis, lapos nap, a messzeségben a felhevült levegő úgy remegett a homok felett, mint a kocsonya. Leültek a hosszú árnyéksávba, amelyet a ferde űrhajótest vetett.

— Nagyon fura állat ez, és igazán nem értem, hogy tudta beindítani a generátort — mondta a Mérnök. Végigsimította arcát, a szakálla már nem szúrt. Mindannyian szakállat eresztettek, pedig folyton hajtogatták, hogy borotválkozni kellene, de valahogy senkinek sem jutott rá ideje.

— De most, őszintén szólva, annak örülök a legjobban, hogy a generátor egyáltalán áramot adott.

Ez azt jelenti, hogy legalább a tekercselés ép.

— És a zárlat? — jegyezte meg a Fizikus.

— Az semmi, kiment az automata biztosító, szóra se érdemes. A mechanikus rész ripityára törött, de majd valahogy megcsináljuk. Csapágyakból van tartalék készletünk, csak meg kell keresni. Persze elméletileg a tekercselést is össze lehetett volna hozni, de így, puszta kézzel — beleőszül tünk volna. Most azt hiszem, egyszerűen azért nem tudtam rászánni magam, hogy alaposan körülnézzek, mert féltem, hogy teljesen ripityára ment minden, és tudjátok, mit jelentene az.

— A reaktor — kezdte a Vegyész. A Mérnök elfintorodott.

— A reaktor, az más tészta. Majd arra is sor kerül.

Előbb áramra van szükségünk. Áram nélkül semmit sem tudunk csinálni: A hűtés szivárgását öt perc alatt meg lehet szüntetni, de meg kell forrasztani a vezetékeket. Ahhoz is áramra van szükségem.

— És úgy gondolod, hogy most már hozzáláthatunk a javításhoz? — kérdezte reménykedve a Fizikus.

— Persze. Elkészítjük a javítások sorrendjének tervét, már beszéltem erről a Koordinátorral. Először is legalább egy működő agregátra van szükségünk.

Kockázat nélkül persze semmire nem jutunk, mert az agregátot atomenergia nélkül kell beindítani — a fene tudja, hogyan! Hacsak kurblival nem… Az ördög vinné el… amíg a villamos vezérlés nem működik, fogalmam sincs, mi történik a máglyában.

— Azzal nincs vész, a neutronlassítók távirányítás nélkül is működnek — mondta a Fizikus. — A máglya önműködően üresjáratra állt át. Legfeljebb az első beindításnál keletkezhet kicsit túl magas hőmérséklet, ha a hűtés…

— Köszönöm szépen! Szétfolyhat a máglya, és erre te azt mondod, hogy “nincs vész”?

Egyre jobban belehevültek a vitába, aztán elkezdték higgadtabban is megtárgyalni a dolgot, és mivel egyiküknek sem volt kedve lemenni a ra-kétához, a homokba rajzolgatták az ábráikat. Egyszer csak az alagútból kidugta a fejét a Doktor, és rájuk kiáltott.

Felugrottak.

— No, mi újság?

— Bizonyos szempontból kevés, más szempontból sok — felelte a Doktor, aki elég különös látványt nyújtott, mert csak a feje állt ki a földből, miközben beszélt.

— Kevés — folytatta —, mert bármilyen furcsán hangzik is, még mindig nem tudom biztosan, hogy egy lény-e vagy kettő. Mindenesetre állat.

Két véredényrendszere van, de nem teljesen különválasztva. A nagy, a hordozó, azt hiszem, ugrálva vagy lépkedve mozgott.

— Ez elég nagy különbség — jegyezte meg a Mérnök.

— Talán így is, úgy is — magyarázta a Doktor. — Amit púpnak néztünk, abban az emésztőrendszere van.

— A hátán?

— Az nem a háta! Hanyatt esett, amikor az áramütést kapta!

— Hogyhogy? Azt akarod mondani, hogy az a kicsi, amelyik… — A Mérnök nem fejezte be a mondatot.

— Amelyik egy gyerekre hasonlít — egészítette ki nyugodtan a Doktor —, igen, az jóformán lovagolt a hordozóján… vagy mindenesetre ez is lehetséges. No, nem éppen lovagolt — igazította helyre magát —, többnyire valószínűleg annak a nagyobbik törzsnek a belsejében ücsörgött, van ott egy erszényszerű fészke, az egyetlen dolog, amihez hasonlíthatom, a kenguru erszénye, de a hasonlóság nagyon csekély és nem funkcionális.

— És feltételezed, hogy értelmes lény? No persze, nyilván az — mondta a Fizikus.

— Feltétlenül értelmesnek kellett lennie, ha ki tudta nyitni az ajtót, és becsukta maga után, a gépek beindításáról már nem is beszélve — mondta a Doktor, akinek valahogy nem akarózott ki-mászni a felszínre —, csak az a bökkenő, hogy nincs idegrendszere, úgy, ahogyan mi értelmez-zük.

— Hogyhogy?! — döbbent meg a Fizikus.

A Doktor felvonta a szemöldökét.

— Mit csináljak? Ez a helyzet. Vannak szervei, amelyeknek a rendeltetését nem is sejtem. Veleje van, de a koponyájában, abban a kis koponyájában nincsen agy. Illetve van ott valami, de minden anatómus kontárnak nevezne, ha meg akarnám győzni, hogy az ott agy… Inkább mirigy-félék, de mintha nyirokmirigyek lennének. De a tüdői között — mert három tüdeje van — találtam a legfurcsábbat. Valamit, ami egyáltalán nem tetszik nekem. Spirituszba tettem, később majd megnézitek.

Egyelőre sürgősebb munka vár ránk.

A gépház, sajnos, olyan lett, mint egy vágóhíd.

Azonnal ki kell hordani és el kell ásni mindent, mert a hajóban elég meleg van. Igazán sürgős a dolog, különös tekintettel erre a hőségre. Te-gyetek fel sötét szemüveget, kössétek be az arcotokat, a szag nem kellemetlen, de ilyen mennyiségű nyers hús…

— Tréfálsz? — sápadt el a Fizikus.

— Dehogy.

A Doktor csak most mászott ki az alagútból.

A gumiköpenye fölé húzott fehér köpeny merő vér volt.

— Belátom, hogy nem valami üdítő látvány.

Igazán sajnálom, de hát mit csináljunk? Muszáj.

No, gyertek!

A Doktor hátat fordított és eltűnt. A többiek összenéztek, aztán sorra lekecmeregtek az alagútba.

A sírásói munka, mint a Vegyész nevezte, csak késő délután ért véget. Félmeztelenül dolgoztak, hogy össze ne piszkítsák a kezeslábasukat, miközben vödrökben és bádogsaroglyákon kicipelték az óriási hústömeget, majd elásták a feldarabolt tetemet kétszáz méterre a rakétától, a domb tetején. A Koordinátor takarékossági intelmei ellenére öt vödör vizet használtak el a mosakodáshoz. A behemót lény vére embervérre hasonlított, amíg meg nem alvadt, de hamarosan narancssárgára változott, majd laza, sárga porrá száradt.

A legénység elcsigázva roskadt le napnyugta táján a rakéta alá. Evésre gondolni sem tudtak, csak a kávét meg a vizet vedelték mohón, aztán sorra elaludtak, pedig még meg kellett volna be-szélniük a javítómunkák első szakaszát. Éjszaka volt, mire felébredtek. Megint le kellett menni a raktárba ennivalóért, konzervdobozokat nyitogatni, ételt melegíteni, evés után elmosogatni — éjfélkor hirtelen elhatározták, hogy mivel mindannyian kialudták magukat, most már nem fekszenek le, hanem hozzálátnak az előkészítő munkálatokhoz.

Hevesen dobogott a szívük, mialatt eltakarították a műanyag- és fémroncsokat a megsérült generátor tetejéről. Kéziemelőkkel, csörlőkkel dolgoztak; órákat töltöttek azzal, hogy az acélroncsok közül kiszedjenek minden pótalkatrészt, minden használható apróságot, szintezőt vagy kulcsot, végül eljutottak odáig, hogy az oldalsó generátort már teljesen átvizsgálták, a törött csapágyat éppel helyettesítették, és a legkisebb kompresszor la-pátjait működőképes állapotba hozták. Ezt egyébként igen egyszerű, sőt primitív módon oldotta meg a Mérnök: mivel tartalék lapát túl kevés volt, egyszerűen kivágott minden második lapátot — a forgórész így persze kisebb teljesítményű lesz, de mindenesetre működőképes. Hajnali ötkor a Koordinátor kijelentette, hogy most befejezik a munkát — mindenképpen szükség lesz még egypár expedícióra, mondta, már csak a vízkészlet kiegészítése végett is, meg egyéb okokból, tehát nem forgathatják fel az álom és az ébrenlét rit-musát. Reggelig alszanak, aztán megint munkához látnak.

Az éjszaka hátralevő része nyugodtan telt el.

Reggel senki sem vágyott kimenni a felszínre, mindenki kész volt folytatni a munkát, mégpedig azonnal. A Mérnök már összehozott holmi szerszámkészletet, nem kellett minden apróságért be-futkosni az összes kabint. Először megvizsgálták az elosztót, amely mindenütt olyan zárlatos volt, hogy szinte újra kellett összeszerelni. A roncsokat ép alkatrészekkel helyettesítették, amelyeket könyörtelenül kiszereltek a többi, nem működő aggregátból, aztán hozzáláttak a generátor voltaképpeni beindításához. A Mérnök terve, amelynek megvalósítására felkészültek, elég kockázatos volt — a dinamót a kompresszorral forgatták, amelyet palackos oxigénnel hajtott turbinává alakítottak. Rendes körülmények között a tartalék aggregátot a reaktorból nyert magasnyomású vízgőzzel indítják be — a reaktor ugyanis, mint a hajó szíve, a legkevésbé sérülékeny gépezetnek számít —, de most erre nem is gondolhattak, hiszen a villamos berendezés teljesen tönkrement. Kénytelenek voltak hát a vastartaléknak számító oxigént felhasználni. Az értékes gáz csak látszólag veszett kárba, hiszen arra számítottak, hogy ha majd az egész gépház beindul, a kiürült palacko-kat ismét megtölthetik a légkörből nyert oxigénnel. Más lehetőség nem volt — az atommáglya beindítása villanyáram nélkül őrültség lett volna.

Ámbátor a Mérnök, bár erről senkinek sem szólt, erre az őrült lépésre is felkészült — amennyiben az oxigénes terv nem sikerülne. Nem tudhatták ugyanis, hogy a sűrített oxigén kitart-e addig, amíg sikerül beindítani a máglyát. A Doktor egy kis aknában állt a gépház felső emeletének padlója alatt, és fennhangon közölte az oxigén-manométerek adatait a csökkenő nyomásról. A többiek odafent sürögtek-forogtak. A Fizikus a máglya ideiglenes vezérlőtáblája előtt állt — ezt úgy bütykölték össze, hogy láttára minden földi szakembernek égnek állt volna a haja. A Mérnök fejjel lefelé lógott a generátor alatt, és a gyűrűkeféket erősítette fel, tetőtől talpig feketén a gépzsírtól. A Koordinátor a Kibernetikus mellett állt, mindketten az egyelőre mozdulatlan neutronszámlálót figyelték, a Vegyész pedig szerszámokat adogató kisinasként szaladgált közöttük.

Sziszegett az oxigén, a gázturbinának kineve-zett kompresszor mérgesen búgott, a generátor kissé csörömpölve és remegve növelte fordulatszámát — forgórésze, mellyel a Mérnök olyan barbárul elbánt, nem volt pontosan kiegyensúlyoz-va —, búgása egyre magasabb sivításba ment át, a mennyezet alatt kutyafuttában kifeszített vezetékekről függő lámpák már erős, fehér fényt adtak.

— Kettőszáztizennyolc — kettőszázkettő — száz-kilencvenöt — hallatszott a láthatatlan Doktor monoton hangja, amelyet a bádogfalak visszhangja is eltorzított.

A Mérnök kimászott a dinamó alól, a gépzsírt és verítéket törölgetve borostás képéről.

— Lehet — lihegte.

Kezei reszkettek az erőfeszítéstől. Úgy elfáradt, hogy nem is volt nagyon izgatott, mikor a Fizikus megszólalt:

— Kapcsolom az elsőt.

— Százhetven, százhatvanhárom, százhatvan — szavalta egyenletesen a Doktor, túlkiabálva a si-vító dinamót, amely már elkezdett indítóáramot adni a reaktornak, és egyre több oxigént igényelt fordulatszáma fenntartásához.

— Teljes terhelés! — nyögött fel a Mérnök, a mutatókat figyelve.

— Mindent bekapcsolok! — kiáltotta elszánt, megcsukló hangon a Fizikus, és önkéntelenül összegörnyedve, mintha csapást várna, két kézzel megrántotta a fekete fogantyút.

Kinyitotta a száját. A Koordinátor, anélkül hogy észrevette volna, egyre erősebben szorította a Fizikus karját. A kitört üvegű, négyszögletes óralapra meredtek, sebtiben kiegyenesített, görbe mutatóival: ezek jelezték a gyors neutronok áramlásának sűrűségét, az elektromágneses szivattyúk helyes cirkulációját, mutatták az izotópos szennyeződést és a máglya belső hőelemeinek működését.

A dinamó jajgatott, üvöltött, szikrák pattogtak a tökéletlenül érintkező gyűrűk alól. A máglya belsejében, a vastag, fényes páncél alatt dermedt nyugalom honolt. A mutatók meg sem rezdültek.

Hirtelen mind berezegtek a Fizikus szeme előtt, összemosódtak, behunyta a szemét, és mikor könnyek között kinyitotta, működési helyzetben pillantotta meg őket.

— Túl van a kritikuson! — ordította a Fizikus, és felzokogott, tovább szorongatva a két fogantyút. Érezte, amint az izmai elernyednek. Egész idő alatt a robbanást várta.

— Biztosan beragadtak a mutatók — mondta nyugodtan a Koordinátor, mintha nem látná, hogy mi történik a Fizikussal. Nehézére esett a beszéd, olyan görcsösen összeszorította eddig az állkapcsát.

— Kilencven, nyolcvanegy, hetvenkettő… — mondogatta egyenletesen a Doktor.

— Most!!! — üvöltötte a Mérnök, és nagy, vörös kesztyűs keze meghúzta a főkapcsolót. A generátor felnyögött, és veszíteni kezdte a fordulatszámát.

A Mérnök a kompresszorhoz ugrott, és lezárta mindkét bevezető szelepet.

— Negyvenhat, negyvenhat, negyvenhat — is-mételgette ütemesen a Doktor.

A turbina már nem vett fel oxigént a palackból.

A lámpák gyorsan sápadtak, egyre sötétebb lett.

— Negyvenhat, negyvenhat… — hajtogatta az aknából a Doktor.

Hirtelen egy csapásra felfénylettek a lámpák.

A dinamó már alig forgott, de volt áram, minden bekapcsolt óra mutatta a növekvő feszültséget.

— Negyvenhat… negyvenhat… — ismételgette tovább a Doktor, aki semmiről sem tudott acélkalitkájában.

A Fizikus leült a padlóra, és kezébe temette arcát. Majdnem teljes csönd volt. A generátor forgórésze mély hangon zümmögött, egyre lassabban forgott, még hintázott egy kicsit, megingott és megállt.

— Negyvenhat… negyvenhat… — folytatta rendületlenül a Doktor.

— Mi van a szivárgással? — kérdezte a Koordinátor.

— Szabályos — felelte a Kibernetikus. — Nyilván a lassulási csúcsnál következett be a szivár-gás. Az automata még be tudta cementezni, mi-előtt beállt a zárlat.

Többet nem mondott, de mindenki megértette, milyen büszke erre az automatára. Titkon egyik kezével leszorította másik kezének ujjait, mert annyira remegtek.

— Negyvenhat… — szajkózta a Doktor.

— Hagyd abba, te ló! — kurjantott fel hirtelen az aknába a Vegyész. — Már nem kell! A máglya áramot ad!

Egy percnyi csönd állt be. A máglya működött, hangtalanul, mint mindig. Az acélgerendák között megjelent a Doktor sötét szakállal keretezett, sápadt arca.

— Igazán? — mondta.

Senki sem válaszolt. A műszereket nézték, mintha nem tudnának betelni a mutatók látványával, amelyek rezzenés nélkül munkahelyzetben álltak.

— Igazán? — ismételte a Doktor. Hangtalanul nevetni kezdett.

— Ez meg mi?! — szólt rá mérgesen a Kibernetikus.

— Hagyd már abba!

A Doktor felkapaszkodott, leült a Fizikus mellé, és nézni kezdte a műszereket a többiekkel együtt.

Senki sem tudta, meddig ültek így.

— Ide figyeljetek — szólalt meg fiatalos, új hangon a Doktor. Mindenki ránézett, mintha álomból ébredtek volna. — Még sohasem voltam ilyen boldog — suttogta, és elfordította a fejét.