Éden

ELSŐ FEJEZET

A számításokba hiba csúszott. Nem repültek át a légkör fölött, hanem beleütköztek. A hajó akkora robajjal vágódott a levegőbe, hogy csaknem megrepedt a dobhártyájuk. Fekvőhelyükön elterülve érezték, hogy a lökéscsillapítók ütközésig csapódnak, az elülső képernyők lángba borultak és kialudtak, mert a hajó orrának feszül izzó gázpárna megolvasztotta a külső kamerákat, a fékezés későn kapcsolódott be, és elégtelen volt.

Égő gumi szaga töltötte be a vezérlőtermet, elvakultak és megsüketültek a lassulás prése alatt; ez volt a vég, de még ennyit sem tudtak végig-gondolni, ahhoz sem volt erejük, hogy kitágítsák a mellkasukat, és lélegzetet vegyenek, a végsőkig működő oxigénpulzátorok dolgoztak helyettük, úgy nyomták beléjük a levegőt, mint kis híján ki-pukkadó léggömbökbe. Hirtelen megszűnt a dübörgés.

Kigyulladtak a vészlámpák, minden oldalon hat, az emberek vonaglottak; a hajtómű műszerfalán, amely megrepedt, és harmonikává gyűrődött, vörös riadójelzés égett, szigetelésdarabok és pleximorzsák csúszkáltak zizegve a padlón, a dübörgés helyett tompa, erősödő sivítás hallatszott.

— Mi az ördög… — szólalt meg rekedt hangon a Doktor, miután letépte az oxigénmaszkot.

— Maradj fekve! — figyelmeztette a Koordinátor, aki az utolsó működő képernyőt nézte.

A rakéta megpördült, mintha falba ütközött volna, az embereket tartó nylonhálók megfeszültek, mint a húrok, egy pillanatig úgy érezték magukat, mint a tótágast álló hajóhintábán, aztán felbőgött a fékezőrakéta.

Az utolsó csapást váró, merev izmok ellazultak. A függőleges tűzoszlopon álló űrhajó lassan ereszkedett lefelé, a fúvókák megnyugtatóan sivítottak; ez pár percig tartott, aztán megremegtek a falak. A rezgés erősödött, nyilván meglazult a turbinák csapágyrögzítése. Egymásra néztek. Senki sem szólt semmit. Tudták, hogy minden attól függ, kibírják-e a forgórészek a mechanikai túlterhelést.

Hirtelen az egész vezérlőterem rezegni kezdett, mintha kívülről acélkalapács verné őrült sebességgel.

Az utolsó képernyőt szempillantás alatt repedések sűrű pókhálója borította el, foszforeszkáló fénye kialudt, a vészvilágítás alulról jövő, kísérteties derengésében látták saját megnőtt árnyékukat a ferde falakon, a dübörgés fülsüketítő robajba ment át, alulról recsegés-ropogás hallatszott, acéltárgyak törtek össze csikorogva. A hajó testén iszonyú rángások futottak végig, ők pedig vakon és tehetetlenül zuhantak tovább. Összehúzódzkodtak, visszafojtották a lélegzetüket, teljes sötétség, káosz, testük hirtelen a nylonzsinórok egész hosszúságában kivágódott, de nem ért el a törött műszerfalakig, amelyeken szétzúzódtak volna; ferdén függve maradtak, és lassan lengtek, mint a súlyos ingák…

Az űrhajó ledőlt, mint egy kőszirt. Már csak távoli, tompa moraj hallatszott: a becsapódástól felrepült, visszahulló rögök doboltak halkan a külső páncélon.

Minden mozdulatlanná vált. Alattuk sziszegtek a vezetékek, valami hevesen, gyorsan, egyre gyorsabban bugyborékolt, aztán kiömlő víz nesze vegyült ismétlődő, éles sistergéssel, mintha tüzes vasra folyadék csurogna.

— Élünk — szólalt meg a Vegyész a vaksötétben.

Semmit sem látott. Úgy függött nylongubójában, mint egy négy sarkán zsinórra kötött zsákban.

Ez azt jelentette, hogy az űrhajó az oldalán fekszik. Ha állna, a fekvőhely vízszintes lenne. Kattanás hallatszott.

Felgyulladt a Doktor ócska öngyújtójának ben-zinlángocskája.

— Legénység? — kérdezte a Koordinátor. Zsákjának egyik zsinórja elszakadt, és ő lassan, tehetetlenül hintázott, hiába próbált a nylonhálóból kinyújtott kezével megkapaszkodni valamiben a falon.

— Első — mondta a Mérnök.

— Második — szólalt meg a Fizikus.

— Harmadik — ez a Vegyész hangja volt.

— Negyedik — mondta a Kibernetikus, homlokát tapogatva.

— Ötödik — fejezte be a Doktor.

— Mindenki megvan. Gratulálok — mondta a Koordinátor nyugodt hangon. — Automaták?

Néma csönd.

— Automaták!

Semmi válasz. Az öngyújtó égetni kezdte a Doktor ujjait. Eloltotta. Megint sötét lett.

— Mindig mondtam, hogy mi jobb anyagból vagyunk — jegyezte meg a sötétben a Doktor.

— Van valakinek bicskája?

— Nekem van. Vágjam el a zsinórokat?

— Ha anélkül is ki tudsz mászni, még jobb. Én nem tudok.

— Megpróbálom.

Mocorgás, lihegés hallatszott, dobbanás, üveg-csikorgás.

— Lent vagyok. Illetve a falon — szólt fel a Vegyész a sötétség mélyéből. — Doktor, világíts egy kicsit, hadd segítsek nektek.

— De siess! Kifogy a benzin.

Megint felvillant az öngyújtó. A Vegyész a Koordinátor zsákjával bajlódott, csak a lábát érte el. Végre sikerült félig kinyitnia az oldalsó villámzárat, és a Koordinátor talpra zuttyant.

Kettesben már gyorsabban ügyködtek. Pár perc múlva mindannyian lent álltak a vezérlőterem fél-rugalmas műanyaggal burkolt, ferde falán.

— Mivel kezdjük? — kérdezte a Doktor. Összeszorította a Kibernetikus homloksebének széleit, és tapaszt tett rá. A tapasz a zsebében volt. Mindig magánál hordta a szükséges holmikat.

— Azzal, hogy megállapítjuk, ki tudunk-e jutni — felelte a Koordinátor. — Először is világosságot kell teremteni. Mi az? Máris kialudt? Ide világíts, Doktor, hátha van áram a műszerfal csatlakozóiban, legalábbis a vészjelző rendszerben.

Az öngyújtó már csak szikrát vetett. A Doktor buzgón csiholta a tűzkövet a műszerfal romjai fölött már szinte lehorzsolta a bőrt az ujjáról. A Koordinátor és a Mérnök térden állva kotorászott a roncsok között.

— Mi van? — érdeklődött a Vegyész, aki hát-rább szorult.

— Egyelőre semmi. Nincs valakinek gyufája?

— Utoljára három évvel ezelőtt láttam gyufát.

A múzeumban — dünnyögte a Mérnök alig érthetően, mert közben a fogával szaggatta le a szigetelést a vezeték végéről. Egyszerre csak kis kék szikra világította meg a Koordinátor tenyeréből formált kagylót.

— Megvan — mondta. — Adjatok valami égőt.

Találtak egy ép izzót az oldalsó műszerfal riadójelzőjében. A kis villanyégő éles fényében a vezér-lőterem olyan volt, mint egy hengeres falú, ferdén emelkedő alagút része. Magasan a fejük fölött, ott, ahol most a mennyezet volt, látták a csukott ajtót.

— Több mint hét méter — mondta búsan a Vegyész.

— Hogy jutunk fel oda?

— Láttam egyszer a cirkuszban egy oszlopmu-tatványt, öt ember egymás vállán — morfondírozott a Doktor.

— Az nekünk túl nehéz. Majd felmászunk a padlón — jelentette ki a Koordinátor. Elvette a Vegyész bicskáját, és elkezdte szélesen behasogatni a szivacsos padlóburkolatot.

— Lépcsőfokok?

— Persze.

— Miért olyan hallgatag a Kibernetikus? — csodálkozott el egyszer csak a Mérnök. A szétroncso-lódott vezérlőfal maradványaival babrált, volt-mérőt illesztett a kihúzott kábelekhez.

— Megözvegyült — felelte széles mosollyal a Doktor. — Mit ér egy kibernetikus automaták nélkül?

— Majd megbütykölöm még őket — morgott a Kibernetikus. A kitört képernyők mögött tartott szemlét. A villanyégő lassan sárgult, halványodott, egyre sötétebb lett.

— Az akkumulátorok is? — dünnyögte a Fizikus.

A Mérnök felállt.

— Úgy látszik.

Negyedóra múlva hattagú expedíció indult a hajó mélyébe, vagyis most a tetejébe. Először a folyosóra jutottak ki, onnét az egyes helyiségekbe. A Doktor kabinjában találtak egy zseblám-pát — mindig volt nála egy halom fölösleges ka-cat —, azt magukkal vitték. Mindenütt romhalmaz fogadta őket. A padlóhoz erősített bútorok nem törtek össze, de a műszerekből, készülékekből, segédjárművekből, tartalék alkatrészekből valóságos kása lett, térdig gázoltak benne.

— Most pedig megpróbálunk kijutni — jelentette ki a Koordinátor, amikor ismét a folyosón álltak.

— És az űrruhák?

— A zsilipkamrában vannak. Nem hiszem, hogy megsérültek volna. De nincs rájuk szükség, az Éden légköre elviselhető.

— Járt itt már valaki egyáltalán?

— Igen, tíz vagy tizenegy éve a kutató járőr egyik űrszondája, akkor, amikor Altair odaveszett az űrhajójával. Emlékeztek?

— De ember még nem?

— Az nem.

A zsilip belső ajtaja ferdén a fejük fölött feküdt.

Lassan elmúlt az a kezdeti furcsa érzésük, amit az okozott, hogy az ismert helyiségek egészen új képet nyújtottak — a falból padló lett, a mennyezetből fal.

— Ezt már nem ússzuk meg tornamutatvány nélkül — vélekedett a Koordinátor. Felfelé világított a Doktor zseblámpájával. A fényfolt körbejárt a csapóajtón: mindenütt tökéletesen zárt.

— Nem is rossz — mondta a Kibernetikus, felfelé bámészkodva.

— Nem hát — helyeselt a Mérnök. Arra gondolt, hogy a roppant erő, amely úgy összepréselte a tartógerendákat, hogy a közéjük illesztett fő ve-zérlőtábla darabokra törött, beékelhette az ajtót is, de ezt a gondolatot megtartotta magának.

A Koordinátor a Kibernetikusra pillantott, és már szólni akart neki, hogy álljon bakot a falnál, de eszébe jutottak az összevissza csavarodott ócs-kavasak ott, az automaták szobájában, és inkább a Vegyészt kérte meg: — Állj terpeszállásba, és támaszkodj a térdedre, úgy könnyebb lesz.

— Mindig az volt a leghőbb vágyam, hogy felléphessek a cirkuszban! — biztosította a Vegyész, és előrehajolt. A Koordinátor felkapaszkodott a vállára, és a falhoz támaszkodva ujjai hegyével éppen elérte a megvastagított végű nikkelkart.

Húzta, aztán rángatta, végül ráfüggeszkedett.

Akkor csikorogva megmozdult a kar, mintha a zár tele volna üvegtörmelékkel. Negyedfordulat után megállt.

— Jó irányba húzod? — kérdezte a Doktor, aki lentről világított a zseblámpával. — A hajó az oldalán fekszik.

— Azt figyelembe vettem.

— Nem tudod erősebben húzni?

A Koordinátor nem felelt. A fal mellett lógott, fél kézzel a karba kapaszkodva. Lassan megpróbált a másik kezével is megfogódzkodni. Nagyon nehéz volt, de végül sikerült. Most úgy függött, mint egy trapézon. Felhúzta a lábát, hogy meg ne rúgja az aIatta gubbasztó Vegyészt, aztán karjaival felhúzódzkodott, és egész testsúlyával nagyot rántott a karon. Ezt néhányszor megismételte. Nagyot nyögött, mikor törzse a lendülettől nekiütközött a falnak.

Harmadszorra vagy negyedszerre kicsit engedett a kar. Még vagy öt centi hiányzott az útja végéig. A Koordinátor összeszedte minden erejét, és még egyszer egész súlyával megrántotta.

A kar pokoli csikorgással ütközésig szaladt.

A belső retesz nyitva volt.

— Hát ez simán ment — örvendezett a Fizikus.

A Mérnök nem szólt semmit. Ő tudta, amit tudott.

Most nekifogtak kinyitni a csapóajtót; ez már nehezebb feladat volt. A Mérnök megpróbálta a hidraulikus nyitószerkezetet működtetni, bár úgyis tudta, hogy hiába. A csövek több helyen megrepedtek, és az egész folyadék kifolyt. A kézi-forgattyú karikája megcsillant a fejük fölött, mint valami dicsfény, amikor a Doktor felfelé irányította a zseblámpát. Több mint négy méter magasan volt — ez meghaladta tornászképességeiket.

Elkezdték hát összehordani valamennyi helyiségből a törött készülékeket, a párnákat, a könyveket.

Különösen hasznosnak bizonyult a könyvtár, főleg a hatalmas, vaskos csillagatlaszok.

Piramist építettek belőlük, mintha téglák lennének.

Csaknem egy óráig tartott, míg a kétméteres építményt felrakták. Egyszer leomlott egy része, attól kezdve módszeresen dolgoztak, a Mérnök parancsnoksága alatt.

— Rémes ez a nehéz testi munka! — lihegett a Doktor. A zseblámpát beékelték a klímaberendezés résébe, hogy megvilágítsa az útjukat, amint a könyvtárba ügetnek, és könyvekkel megrakodva visszatérnek. — Sose hittem volna, hogy az űrutazások ilyen primitív körülmények között folynak — szuszogta a Doktor. Ő volt az egyetlen, aki még győzte szóval. Végül a Koordinátor, társai segítségével, óvatosan felmászott a piramisra, és ujjai hegyével megérintette a kereket.

— Kevés — állapította meg. — Hiányzik még öt centiméter. Nem ugorhatok föl, mert leomlik az egész.

— Itt van egy alkalmatos mű, A gyors repülés elmélete — mondta a Doktor, egy jókora kötetet méricskélve a kezében. — Azt hiszem, éppen jó lesz.

A Koordinátor megragadta a forgattyú kerekét. Világítottak neki a zseblámpával. Árnyéka ingadozott a fehér műanyag felületen, amely most mennyezetnek számított. Egyszerre csak megmozdult a könyvrakás.

— Vigyázat! — kiáltotta a Fizikus.

— Nem bírok lendületet venni — lihegte a Koordinátor. — Fogjátok… A fene essen belé! — mordult fel. A forgattyú kicsúszott a kezéből. Egy percig egyensúlyozott odafent, végül elveszítette az egyensúlyát. Már senki sem nézett fölfelé — egymás kezét megragadva támogatták mindenfelől az ingatag könyvtornyot, hogy le ne dőljön.

— Csak ne káromkodj, mert ha egyszer elkezdjük, sohasem lesz vége — intette a Doktor odalentről.

A Koordinátor újra megfogta a kereket.

Egyszer csak hosszú csikorgás hallatszott, aztán a földre omló könyvek tompa dübörgése. A Koordinátor a levegőben lógott fölöttük, de a forgaty-tyú, amelybe kapaszkodott, teljes fordulatot tett.

— És így tovább, még tizenegyszer — sóhajtotta, miután földet ért a viharvert könyvhalom tetején.

Két óra alatt megbirkóztak a csapóajtóval. Amikor nyílni kezdett, mindannyian diadalordításban törtek ki.

Az ajtó kinyílt, és megállt a folyosó magasságának felénél, vízszintes hídfélét alkotva, amelyen elég könnyen be lehetett jutni a zsilipkamrába.

Az űrruhákat teljes épségben találták a lapos faliszekrényben. A szekrény most vízszintesen feküdt, az ajtaján járkáltak.

— Mind kimegyünk? — kérdezte a Vegyész.

— Előbb megpróbáljuk kinyitni a külső ajtót…

Az ajtó úgy állt a helyén, mintha egybeforrott volna a hajótesttel. A nyitókar meg se moccant, hiába feküdtek neki mind a hatan. Megpróbálták kilazítani a csavarokat, hol erre, hol arra rángatták — semmi eredmény.

— Úgy látszik, elrepülni valahová, az semmi.

Kiszállni, az a nehéz! — szögezte le a Doktor.

— De jó humorod van — morogta a Mérnök a foga között. Szemébe csurgott a veríték. Leültek a faliszekrény ajtajára.

— Éhes vagyok — jelentette ki az általános csöndben a Kibernetikus.

— Akkor enni kell — vélte a Fizikus, és felajánlotta, hogy lemegy a raktárba.

— Inkább a konyhába. Hátha maradt valami a hűtőszekrényben…

— Egyedül nem boldogulok. Fél tonna ócska-vasat kell eltakarítani, hogy hozzáférjünk a kajához. Ki jön velem?

A Doktor vállalkozott elsőnek, majd némi habozás után a Vegyész. Mikor fejük eltűnt a nyitott csapóajtó mögött, és a magukkal vitt zseblámpa fénye sem látszott többé, a Koordinátor halkan megszólalt:

— Eddig nem akartam beszélni. Tisztában vagytok nagyjából a helyzettel?

— Igen — felelte a Mérnök a koromsötétségben.

Kinyújtott kezével megérintette a Koordinátor lábát, és nem húzta vissza az ujjait. Szüksége volt erre az érintésre.

— Mit gondolsz, nem lehet átvágni az ajtót?

— Mivel? — kérdezte a Mérnök.

— Villamos vagy gázpisztollyal. Van autogén-vágónk és…

— Hallottál már olyan autogénvágóról, amely átvág negyed méter keramitot? No ne tréfálj!

Elhallgattak. A hajó mélyéből, mint valami vas-pincéből, tompa zaj hallatszott.

— Hát akkor? Akkor mi lesz?! — fakadt ki idegesen a Kibernetikus. Hallották ízületei reccsenését, amint felállt.

— Ülj le — szólt rá szelíden, de határozottan a Koordinátor.

— Gondoljátok, hogy az ajtó… összeolvadt a páncéllal?

— Nem biztos — felelte a Mérnök. — Tudod egyáltalában, hogy mi történt?

— Pontosan nem. Kozmikus sebességgel a légkörbe ütköztünk, ott, ahol nem kellett volna légkörnek lennie. Miért? Az automata nem tévedhetett.

— Az automata nem is tévedett. Mi tévedtünk — mondta a Koordinátor. — Megfeledkeztünk a csóva miatti módosításról.

— Miféle csóva? Miről beszélsz?

— A gázcsóva, amelyet minden légkörrel rendelkező bolygó maga után húz, a mozgásával ellenkező irányban. Nem tudod?

— Dehogynem, persze. Ebbe a csóvába ütköztünk?

De hát annak egészen ritkának kell lennie.

— Tíz a mínusz hatodikon, vagy ehhez hasonló — felelte a Koordinátor —, de gondold meg, öregem, hogy másodpercenként több mint hetven kilométerrel repültünk. Úgy lefékezte a hajót, mintha falba ütköztünk volna. Ez volt az az első rázkódás, emlékeztek?

— Persze — mondta a Mérnök —, és amikor be-léptünk a sztratoszférába, volt még tíz vagy tizenkettő.

Csoda, hogy kibírta, és nem ment szét apró darabokra.

— A rakéta?

— Hússzoros túlterhelésre van méretezve, és mielőtt a képernyő megrepedt, saját szememmel láttam, hogy a mutató túlugrott a skálán. A skála harmincig mutat.

— És mi?

— Mi van velünk?

— Mi hogy bírhattuk ki? Azt akarod mondani, hogy a tartós lassulás harminc g volt?

— Nem a tartós. Nyilván csak a csúcsértékei.

Hiszen a fékezőrakéták teljes erővel működtek.

Ezért következett be a pulzáció.

— De az automaták kiegyenlítették, és ha a kompresszorok nem… — kezdte a Kibernetikus némileg makacskodó hangon. Elhallgatott, mert a hajó mélyében csikorogva gurult valami, mintha vaskerekek gördülnének bádoglapon. Az-tán csönd lett.

— Mit akarsz a kompresszoroktól? — mondta a Mérnök. — Ha bemegyünk a gépházba, megmutatom neked, hogy a teljesítményük ötször akkora volt, mint amire méretezték őket.

Hiszen azok csak segédaggregátok. Először kilazult a rög-zítésük, aztán mikor megkezdődött a pulzálás…

— Gondolod, hogy a rezonancia?

— A rezonancia is. Tulajdonképpen szét kellett volna kenődnünk több kilométer hosszan, mint az a teherhajó a Neptunon, emlékszel? Majd elhiszed te is, ha meglátod a gépházat. Előre megmondhatom neked, hogy ott mi van.

— Egyáltalán nem az a legforróbb vágyam, hogy meglássam a gépházat. Hol a fenében maradnak ezek ilyen sokáig? Olyan sötét van itt, hogy megfájdul a szemem.

— Világosságot tudunk csinálni, ne félj — mondta a Mérnök.

Ujjai hegyét, mintegy akaratlanul, még mindig a Koordinátor lábának támasztotta. Az némán ült, meg se moccant.

— A gépházba pedig csak azért megyünk le, hogy ne unatkozzunk. Egyéb dolgunk úgysem igen lesz.

— Komolyan azt gondolod, hogy nem jutunk ki innét?

— Dehogy, csak tréfálok. Imádom a fekete humort.

— Hagyd abba — szólalt meg a Koordinátor.

— Először is ott a vészkijárat.

— Köszönöm szépen! A vészkijárat pontosan alattunk van. A hajó nyilván mélyen befúródott a talajba, lehet, hogy még ez az ajtó is a föld alatt van.

— Hát aztán? Vannak szerszámaink, majd alagutat ásunk.

— És a rakodóajtó? — szólt közbe a Kibernetikus.

— Víz alatt van — közölte lakonikusan a Mér-nök. — Benéztem az ellenőrző aknába. Biztosan megrepedt az egyik főtartály, mert legalább két méter magasan áll a víz. És valószínűleg szenynyezett.

— Honnan tudod?

— Onnan, hogy mindig így van. A reaktor hűtése az első, ami lerobban. Nem tudtad? A rakodóajtót nyugodtan kihagyhatod a számításból.

Ezen át kell kijutnunk — ha sikerül…

— Kiássuk magunkat — ismételte halkan a Koordinátor.

— Ez elméletileg lehetséges — hagyta rá váratlanul a Mérnök. Elhallgattak. Lépések koppantak, egyre közelebbről, alattuk a folyosón világos lett, elvakulva hunyorogtak.

— Sonka, kétszersült meg füstölt nyelv vagy mi a csuda ebben a dobozban, mindez a vastartalék-ból! Csokoládét is hoztunk, és itt vannak a termoszok.

Adogassátok föl! — szólt le a Doktor a másik kettőnek, miután elsőnek kapaszkodott fel a zsilipajtóra. Zseblámpájával világított, mikor mind a hárman bemásztak a zsilipkamrába, és szétrakták a konzervdobozokat. Alumínium tányérokat is hoztak.

Szótlanul ettek a zseblámpa fényénél.

— A termoszok épségben maradtak? — szólalt meg egyszer csak csodálkozva a Kibernetikus. Kávét töltött a bögréjébe.

— Furcsa, de így van. Konzervekkel sem állunk rosszul. De a fagyasztó, a hűtőszekrények, a sütők, a kis szintetizátor, a tisztítóberendezés, a víz-szűrők mind ripityára törtek.

— A tisztítóberendezés is? — kérdezte aggódva a Kibernetikus.

— Az is. Talán meg lehetne javítani, ha volna mivel.

De hát ez bűvös kör: ahhoz, hogy akár a legegyszerűbb javító félautomatát is beindítsuk, áram kell; ahhoz, hogy áramunk legyen, meg kell javítanunk az aggregátot, ehhez viszont a félautomatára lenne szükség.

— Nagytanácsot tartottatok, jeles műszakiak?

No és? Hol a reménysugár? — kérdezte a Doktor, miközben vastagon vajat kent a kétszersültjére, és sonkát tett rá. Választ sem várva, folytatta:

— Kölyökkoromban több könyvet olvastam el az űrhajózásról, mint amennyit megboldogult rakétánk nyom, de egyetlen regényt, történetet vagy akár anekdotát sem találtam olyasmiről, ami velünk történt.

Vajon miért?

— Mert unalmas téma lenne — gúnyolódott a Kibernetikus.

— Mindenesetre új téma: csillagközi Robinsonok — elmélkedett a Doktor. Becsavarta a ter-moszt. — Mihelyt hazaérünk, igyekszem majd megírni, szerény tehetségemhez mérten.

Nagy csend támadt. Összeszedték a konzervdobozokat, a Fizikus azt javasolta, hogy tárolják őket az űrruhás szekrényben, a falhoz húzódtak hát, hogy kinyithassák a padlón levő ajtót.

— Igaz is, valami furcsa hangokat hallottunk, amikor a raktárban kotorásztunk — jegyezte meg a Vegyész.

— Milyen hangokat?

— Nyikorgást és recsegést, mintha valami nyomná a hajót.

— Talán egy szikla zuhant ránk? — kérdezte a Kibernetikus.

— Nem, az egészen más lehetett — szólt közbe a Mérnök. — Amikor behatoltunk a légkörbe, a külső páncél nagyon felhevült, az orrpáncél ta-lán meg is olvadt, most pedig a konstrukció részei lehűlnek, elmozdulnak, belső feszültségek támadnak, és ebből erednek a hangok. Most is hallani, figyeljetek csak…

Elnémultak. Csak arcukat világította meg a zseblámpa, amely az ajtó lapos nyitókerekén fe-küdt. Az űrhajó belsejéből hosszú nyikorgás, majd rövid, gyengülő reccsenések sorozata hallatszott, aztán csönd lett.

— De hátha valamelyik automata? — reménykedett a Kibernetikus.

— Hiszen láttad őket.

— Igen, de a tartalék kamrába nem néztünk, be.

A Kibernetikus kiállt a csapóajtó szélére, és kihajolva lekiabált a folyosó sötétségébe:

— Tartalék automaták!

A folyosó falai visszaverték a hangját. Válasz azonban nem érkezett.

— Gyere, vizsgáljuk meg rendesen ezt az aj-tót — mondta a Mérnök. Letérdelt a kissé homorú csapóajtó elé, és közel hajolva, centiméterről centiméterre megvilágította a peremét. A fényfolt végigvándorolt a hasadékon, amely körül repedések finom hálója rajzolódott ki.

— Belülről sehol sem olvadt meg. Nem is csoda, hiszen a keramit nagyon rossz hővezető.

— Ne próbáljuk meg még egyszer? — javasolta a Doktor, és megragadta a nyitókart.

— Nincs értelme — legyintett a Vegyész.

A Mérnök az ajtóra fektette a tenyerét, és hirtelen felugrott.

— Fiúk, vízre van szükség! Sok hideg vízre!

— Minek?

— Fogjátok csak meg az ajtót! Érzitek, milyen forró?!

Egyszerre több kinyújtott kéz érintette meg az ajtót.

— Majdnem éget — mondta valaki.

— Ez a mi szerencsénk!

— Hogyhogy?

— A hajótest felhevült, kitágult, az ajtó szintén. Ha lehűtjük az ajtót, összehúzódik, és akkor talán ki lehet nyitni.

— A víz nem elég. De talán van még jegünk.

Biztosan maradt a fagyasztókban — mondta a Koordinátor.

Egymás után ugrottak le a folyosóra, aztán futó léptek dobogtak a vízszintes falon.

A Koordinátor a csapóajtó mellett maradt a Mérnökkel.

— Kinyílik — mondta halkan, mintegy önmagának.

— Ha meg nem olvadt — dörmögte a Mérnök.

Széttárta karját, és mindkét tenyerével végigsimította az ajtó peremét, a hőfokot vizsgálva. — A keramit háromezer-hétszáz fok fölött kezd olvadni.

Nem figyelted, mennyi volt a páncél hőfoka a végén?

— A végén már minden műszer megbolondult.

Amikor a fékezőrakéták bekapcsolódtak, kétezerötszáz fok fölött volt, ha jól emlékszem.

— Kétezer-ötszáz, az még nem olyan veszélyes! — No igen, de aztán!

A vízszintesen fekvő belső ajtó fölött megjelent a Vegyész felhevült ábrázata. A zseblámpát a nyakába kötötte, a himbálózó fény megcsillant a vödrében hozott jégtömbökön. Feladogatta őket a Koordinátornak.

— Várjál csak… hogy is csináljuk ezt a hűtést… — akadt meg kissé a Mérnök. — Egy pillanat.

Eltűnt a sötétségben. Újabb léptek közeledtek, a Doktor hozott két vödör vizet, amelyben jégdarabok úsztak. A Vegyész világított, a Doktor meg a Fizikus locsolgatni kezdte az ajtót. A víz lefolyt a padlóra, onnét a folyosóra. Mikor tized-szer öntötték le a csapóajtót, úgy rémlett, hogy hallanak valami halk pattogást. Felkiáltottak örömükben. Megjelent a Mérnök. Jókora űrruhareflektort hozott, szalaggal a mellére erősítve.

Ennek a fényétől nyomban világos lett. A Mér-nök a földre dobott egy nyaláb műanyag lapot, amelyet a vezérlőteremből hozott. Módszeresen munkához láttak: telerakták az ajtó felületét kisebb-nagyobb jégdarabokkal, és rászorították a jeget a műanyag lapokkal meg a felfújható párnákkal és a könyvekkel, amelyeket a Fizikus közben odahordott. Végül, mikor már alig bírták a hátukat kiegyenesíteni, és a jégfalból nem sok maradt, mert az ajtólap melegétől nagyon gyorsan olvadt, a Kibernetikus két kézzel megragadta a nyitókart, és megpróbálta elfordítani.

— Várj, még ne! — kiáltott rá dühösen a Mér-nök, de a kar meglepően könnyen fordult. Mindannyian nekiugrottak. Egyre gyorsabban forgott.

A mérnök megragadta az ajtót biztosító hármas retesz fogantyúját, megrántotta, vastag üveglap repedéséhez hasonló hang hallatszott, és a csapóajtó nyílni kezdett feléjük, először csak lassan, aztán hirtelen rázuhant a legközelebb állókra, és a sötétlő nyílásból fekete lavina omlott rájuk nagy robajjal, térdig betemetve a szemben állókat. A Vegyészt és a Koordinátort, akik a legközelebb álltak, hátralökte a kinyíló ajtó. A Vegyész úgy nekiszorult a falnak, hogy moccanni sem tudott, de nem történt semmi baja. A Koordinátor az utolsó pillanatban félreugrott, kis híján feldöntve a Doktort. Most valamennyien mozdulatlanul álltak. A Doktor zseblámpáját betemette az omladék, csak a Mérnök mellén levő reflektor világított.

— Mi ez? — szólalt meg fojtott hangon a Kibernetikus. Ő állt leghátul, a többiek mögött, a belső ajtólap szélén.

— Talajminta az Éden bolygóból — felelte a Koordinátor. Kisegítette a Vegyészt a kinyílt külső ajtószárny mögül.

— Hát igen — mondta a Mérnök —, az egész kijárat föld alatt van, alaposan belefúródhattunk a talajba!

— Ez az első leszállás egy ismeretlen bolygó felszíne alá, nem igaz? — kérdezte a Doktor. Egyszerre csak valamennyien nevetni kezdtek, a Kibernetikus úgy kacagott, hogy könnyes lett a szeme.

— Elég! — kiáltott fel erélyesen a Koordinátor.

— Nem állhatunk így reggelig. Hozzatok szerszámokat, fiúk, kiássuk magunkat!

A Vegyész lehajolt, és felemelt egy súlyos, kemény rögöt a földrakásról, amely az ajtónyílás alatt halmozódott fel a padlón. A tojásdad nyílás-ból tovább pergett a föld, egy-egy zsíros fényű, feketés rögöcske legurult a halom oldalán, és meg sem állt a folyosóig.

Leugráltak a folyosóra, mert a zsilipkamrában már annyi hely sem volt, hogy leüljenek. A Koordinátor és a Mérnök ugrott le utolsónak.

— Milyen mélyen fúródhattunk be? — kérdezte halkan a Koordinátor a Mérnöktől. Egymás mellett mentek a folyosón. Jóval előttük gyorsan sikló fényfolt világított. A Mérnök átadta a reflektort a Vegyésznek.

— Milyen mélyen?… Ez rengeteg tényezőtől függ. Tagerssen nyolcvan méter mélyen vágódott be a talajba.

— No igen, de mi maradt a hajójából és belőle!

— És az a holdszonda? Aknát kellett vágni a sziklába, hogy kiszedhessék. A sziklába!

— A Holdon habkő van…

— És honnan tudhatjuk, hogy itt mi van?

— Hiszen láttad. Márgának néz ki.

— Itt az ajtónál, de távolabb?…

Szerszámokkal nagyon rosszul álltak. Az űrhajó, mint minden távolsági rakéta, két teljes készlet automatát és távirányítású félautomatát vitt magával, mindenfajta munkához, ami csak előadódhat a különféle bolygókon, így földmunkákhoz is.

Csakhogy ezek a gépek nem működtek, és áram nélkül gondolni sem lehetett a beindításukra.

Nagyobb gépük csak egy volt, egy mikroatommáglyás meghajtású exkavátor, de ennek a beindításához is áram kellett volna. Nem maradt más hátra, mint hogy egészen kezdetleges eszközöket fabrikáljanak: csákányokat és lapátokat. Ez is roppant nehéz feladat volt. Ötórai fáradozás után a legénység ismét a zsilip felé baktatott a folyosón, magukkal cipelve három lapáttá kalapált ásót, két acélrudat és néhány nagy bádog-lemezt a járat falának biztosításához. A kiásott föld cipelésére a vödrökön kívül néhány nagy műanyag láda szolgált, ezekre kétoldalt rövid alumínium csöveket erősítettek fülnek.

Tizennyolc óra telt el a katasztrófa óta, már alig álltak a lábukon a fáradtságtól. A Doktor kijelentette, hogy legalább néhány órát aludniuk kell. Előbb azonban fekvőhelyekről kellett gon-doskodni, legalább ideiglenesen, mert a hálófül-kék padlójához erősített ágyak most függőlegesen álltak. Lecsavarozásuk túl fáradságos lett volna, inkább felfújható gumimatracokat vittek a könyvtárba — ez volt a legépebb helyiség, a könyvek felét már előzőleg kihordták a folyosóra —, és sorjában lerakták őket a földre.

Hamarosan kiderült, hogy a Vegyészen és a Mérnökön kívül senki sem tud elaludni. A Doktor tehát újra felkelt, és elment egy zseblámpával altatót keresni. Ez csaknem egy órába tellett, mert a kis műtőbe roppant nehéz volt bejutni: az előtérben a faliszekrényekből kiesett és szilánkokká tört készülékek és laboratóriumi üvegedények halmai eltorlaszolták az ajtót. Végül — karórája hajnali négyet mutatott a fedélzeti idő szerint — kiosztotta az altató tablettákat, eloltották a lámpát, és nemsokára nyugtalan szuszogás töltötte be a sötét helyiséget.

Meglepően hamar felébredtek, szinte mindannyian, kivéve a Kibernetikust, aki túl nagy adag altatót vett be, és egészen kába volt. A Mér-nök viszont panaszkodott, hogy nagyon fáj a vál-la. A Doktor fájdalmas duzzanatot talált azon a helyen, a Mérnök biztosan túlerőltette az ízületet, amikor az ajtónyitással kínlódtak.

A hangulat komor volt. Mindenki hallgatásba merült, még a Doktor is. A zsilipkamrában hagyott élelemhez nem férhettek hozzá, mert a nagy omladékhalom éppen a faliszekrény ajtajára zuhant. A Fizikus és a Vegyész megint elzarándokolt hát á konyhai raktárba újabb konzervekért.

Kilenc óra volt, mikor nekifogtak az alagút ásásának.

Csigalassúsággal haladt a munka. Az ovális aj-tónyílásban még lendületet sem lehetett venni, az emberek ásóikkal döfködték a tömör föld-falat, a hátul állók pedig a folyosóra lapátolták az omladékot. Némi tanakodás után elhatározták, hogy a kormányfülkébe szórják be a földet, mert az volt a legközelebb, és nem volt benne semmi olyasmi, ami a közeljövőben szükségesnek bizonyulhat.

Négy óra leforgása után a kormányfülkét térd-magasságig megtöltötte a lehordott föld, az alagút azonban még csak két méter hosszú volt.

A márga tömör volt, ha nem is kemény; a rudak és ásók beleragadtak, és a vasnyelek meggörbültek a túl heves nyomástól az ádázul dolgozó emberek kezében. Legjobban a Koordinátor acélásója vált be.

A Mérnök aggódott, hogy a földfödém megsüllyed, és különös gondot fordított az aládúcolásra. Estefelé, mikor nyakig agyagosan vacsorához ültek, az alagút, amely az ajtónyílástól meredeken, csaknem hetvenfokos szögben felfelé vezetett, még mindig csak öt és fél méter hosszú volt.

A Mérnök megint lenézett az aknába, amely az alsóbb szintek felé vezetett — odalent volt, harminc méterre a főajtótól a tat irányában, a rakodóajtó, de csak a víz fekete tükrét látta; magasabban állt, mint tegnap, alighanem egy másik tartály is megrepedt, és tartalma lassan kifolyt.

A víz, mint a kis Geiger-mérő azonnal jelezte, sugárszennyezett volt. A Mérnök gyorsan be-zárta az akna csapóajtaját, és visszatért társaihoz, de semmit sem szólt erről a felfedezéséről.

— Ha minden jól megy, holnap kijutunk, ha rosszabbul megy, akkor holnapután — jelentette ki a Kibernetikus, miközben a harmadik bögre kávét itta a termoszból. Mindannyian nagyon sok kávét ittak.

— Honnan tudod? — csodálkozott a Mérnök.

— Csak úgy érzem.

— Rendelkezik az intuíció adományával, ebben különbözik az automatáitól — nevetett a Doktor.

Ahogy telt a nap, egyre jobb kedvre derült. Amikor a többiek felváltották az ásásban, mindig leruccant a hajó különböző helyiségeibe, és felderítő útjai gyümölcseként két magnetoelektromos zseblámpával, egy hajnyíró géppel, több tábla vi-taminos csokoládéval és egész halom törülközővel gazdagította a társaságot. Mindenki fülig agyagos volt, kezeslábasuk merő kosz; áram híján persze nem is borotválkoztak, és rá sem hederítettek a Doktor nagy szerzeményére, a hajnyíró gépre. Egyébként ő maga sem használta.

Másnap is reggeltől estig ásták az alagutat.

A kormányfülkében már olyan magasan állt a föld, hogy egyre nehezebb volt az ajtón át beszórni.

A könyvtár került sorra. A Doktornak ebben a kérdésben bizonyos kételyei voltak, de a Ve-gyész, akivel együtt cipelték a vaslemezből barkácsolt saroglyát, habozás nélkül rázúdította a márgahalmot a könyvekre.

Az alagút egészen váratlanul nyílt meg. A Fizikus ugyan már egy ideje kijelentette, hogy a föld szárazabb lett és lazább szerkezetű, de megfigyelését a többiek kétkedéssel fogadták.

Az űrhajó belsejébe szállított márgát továbbra is ugyanolyannak találták. Éppen a Mérnökre és a Koordinátorra került az ásás sora, megragadták az ásók nyelét, amely még meleg volt társaik kezétől, és az első csapásokat mérték a göcsörtös falból kiálló rögökre, mikor az egyik rög hirtelen eltűnt, és az így keletkezett nyíláson enyhe légáramlás hatolt be. Tisztán érezték az enyhe léghuzatot — odakinn valamivel magasabb volt a légnyomás, mint az alagútban és az űrhajóban.

Az ásó és az acéldorong lázas munkába kezdett, már senki sem hordta el a földet, a legénység töb-bi tagja, minthogy elöl nem segíthettek, mert nem volt hely, egy csoportban toporgott az elöl dolgozók mögött. Néhány újabb ásócsapás után a Mérnök ki akart mászni, de a Koordinátor visszatartotta. Előbb ki akarta tágítani a kijáratot.

Ezenkívül az utolsó adag földet is levitette az űrhajóba, hogy az alagutat ne torlaszolja el semmi.

Így aztán még eltelt vagy egy negyedóra, amíg a hat ember a szabálytalan nyíláson át kimászha-tott a bolygó felszínére.