TIZEDIK FEJEZET

Négy óra után néhány perccel a rakodóajtó megremegett, és lassan leereszkedett, mint egy cápa alsó állkapcsa. Ferde hidat alkotott a levegőben, de a szélétől több mint egy méter hiányzott a földig.

Az emberek a rakéta alá gyűltek, és az ajtó két oldalán megállva, hátraszegett fejjel bámultak felfelé. A tátongó nyílásban először a szétterpesztett hernyótalpak jelentek meg, egyre hangosabb búgással egyenesen előrenyúltak, mintha az óriási gép ki akarna ugrani a levegőbe; egy pillanatig látták a jármű szürkészöld talpát, aztán a kolosz-szus hirtelen megingott, előrezuhant, két lánctalpa nagy robajjal a függőhídnak csapódott, le-gördült rajta, átzökkent a méteres ürességen, orra elérte a talajt, a lánctalpak belekapaszkodtak, egy pillanatig mintha a két lassan forgó acélszalag megállt volna, de aztán a Védő megrázkódott, felemelte lapos orrát, tíz-egynéhány métert gördült a sík terepen, és dallamos zúgással megállt.

— No, fiúk — a Mérnök kidugta a fejét a kis hát-só ajtón —, most pedig bújjatok be az űrhajóba, mert itt forró lesz a talaj, és ne gyertek ki fél óránál előbb. Legjobb, ha először a Feketét külditek ki, hogy vizsgálja meg, nem maradt-e sugárszeny-nyeződés.

A rakodóajtó bezárult. A három ember lement az alagútba, utánuk az automata. Az alagút nyílásában hamarosan megjelent a belülről odahelye-zett védőpajzs, amely hermetikusan elzárta a nyílást. A Védő nem mozdult, odabent a Mérnök a képernyőket törölgette, a műszereket ellenőrizte, aztán nyugodtan megszólalt:

— Kezdjük.

A Védő rövid és vékony, alul-felül hengeres domborulattal körülvett ormánya lassan nyugat felé fordult.

A Mérnök a kerítés tömör anyagára állította be a fekete vonalkeresztet, oldalra pillantott, megnézte a három — fehér, piros és kék — korongocska helyzetét, és megnyomta a pedált.

A képernyő egy pillanatig olyan fekete volt, mintha bekormozódott volna, s ugyanakkor a légnyomás olyan furcsa hanggal, mintha egy óriás, száját a földre szorítva, azt mondaná: “UMPF!”

— hatalmasat lökött a Védőn. A gép megingott, aztán a képernyő kivilágosodott.

A tűzgömb formájú felhő egyre tágult, körülötte vadul hullámzott a levegő, mint a folyékony üveg. A fényes sövény tízméteres darabon eltűnt, a vörösen izzó peremű kráterből gőz szállt fel.

A homok felső rétege vagy tízméteres körzetben megüvegesedett, és szikrázva verte vissza a napfényt. Csaknem súlytalan, libegő, fehér hamu hullott a Védőre.

“Kicsit túl sokat adtam rá” — gondolta a Mér-nök, de csak annyit mondott:

— Minden rendben, gyerünk. — A zömök gép megremegett, és meglepően könnyedén gördült a kráter felé. Alig hintázott egy kicsit, mikor a kráteren átkeltek. A gödör fenekén egy kevés izzó folyadék gyűlt össze — megolvadt kovaföld.

“Tulajdonképpen barbárok vagyunk — villant a Doktor eszébe. — És nekem mi dolgom itt?”

A Mérnök helyesbítette az irányt, és gyorsított.

A Védő olyan simán gördült, mint egy autópályán.

A lánctalpak puha belső felülete halkan surrogott a vezetőhengereken. Óránként majdnem hatvan kilométerrel mentek, de egyáltalán nem érezték a sebességet.

— Ki lehet nyitni? — kérdezte a Doktor. Alacsonyan ült egy kis fotelban, válla fölött hajóablak-hoz hasonló, domború képernyő.

— Persze — mondta a Mérnök —, csak egy pillanat…

Megindította a kompresszort. A torony talpán levő nyílások koszorújából tűhegyes sugarakban színtelen folyadék szökött fel, és lemosta a páncél-ról a radioaktív hamu maradványait. Aztán világos lett — a páncélfal kinyílt, teteje hátrahúzódott, oldalai a gép mélyébe süllyedtek. Most már csak az ülések körül húzódott egy vastag, átlátszó, hajlított védőfal, a nyitott tetőn befújt a szél, és fel-borzolta a hajukat.

— Úgy látszik, a Koordinátornak igaza volt — dünnyögte egy idő múlva a Vegyész. A táj nem változott, homoktengeren hajóztak, a súlyos jár-mű enyhén himbálózott, amint egyenletes ütemben keresztezték az uszonyszerűen mintázott homokbuckákat. A Mérnök növelte a sebességet, de akkor zötyögni kezdtek, a lánctalpak élesen sivítottak, a kocsi orra egyik buckáról egyenesen a másikra ugrott, egy pillanatra elakadt, nagy homok-felhőket vert fel, néhányszor még az utasokra is jutott a homokból.

Ötven kilométer után simább lett a terep.

Továbbhaladtak több mint két óra hosszat.

— Hát igen, úgy látszik, igaza volt — mondta a Mérnök, és kissé megváltoztatta az irányt. Eddig egyenesen nyugat felé tartottak, most egy kicsit délnyugati irányba tértek.

Megint eltelt egy óra, és a homoksivatag nem változott. Ismét irányt változtattak, most már egészen délnyugat felé. Eddig száznegyven kilométert tettek meg.

A homok színe lassan megváltozott. A könnyű, majdnem fehér homokot, amely hosszú felhőben húzódott utánuk, súlyosabb, vöröses homok váltotta fel, ez már nem porzott annyira, mindjárt visszahullott, mikor a lánctalpak felverték. A buckák is ritkábbak és egyre alacsonyabbak lettek.

Itt-ott betemetett bokrok ágai meredtek elő a homokból. A távolban elmosódott foltocskák tűntek fel, útirányuktól kissé oldalra estek. A Mérnök feléjük kanyarodott. Gyorsan nőttek, néhány perc múlva már látható volt, hogy a homokból függőleges lapok emelkednek ki, mintha magányos falmaradványok lennének. Lassítottak, be-hajtottak két düledező, korhadt fal közé, amelyek szűk átjárót alkottak. Középen nagy kőcölöp fe-küdt, elállta az utat. A Védő felemelte az orrát, könnyedén áthajtott az akadályon, szűk sikátorba kerültek — az össze nem érő falak résein át további romok látszottak, mindegyikbe mély, vízszintes csatornákat vájt az erózió. A romváros kövei után ismét szabad térségre jutottak. Megint feltűntek a homokbuckák, de tömörek voltak, mintha hen-gerelték volna őket, és nem is porzottak. Lassan lejtősödött a terep, enyhe lejtőn gördültek lefelé, messze alattuk husángszerű, tompa kis sziklák és újabb fehérlő romok tűntek fel.

A lejtő véget ért, áthaladtak a foltos sziklákkal teleszórt völgykatlanon, és felfelé indultak a láthatárig magasodó, másik hegyoldalban; a lánctalpak már egyáltalán nem merültek el, a talaj ke-mény volt, feltűntek az első, kerek növénycsomók.

A fürtös növények majdnem feketék voltak, de ahol átsütött rajtuk az alacsonyan járó nap fénye, mélyvörössé váltak, mintha hólyaglevélkéiket vér töltené meg. Még messzebb, délnyugat felé, a növények magasabbak lettek, helyenként elállták az utat, a Védő áttört rajtuk — lánctalpai félig a növényzetben gázoltak —, alig csökkentette sebességét; kellemetlen, tompa nesszel pattantak fel a hólyagocskák ezrei, ragacsos, sötét folyadék fröcs-csent belőlük a keramit páncélra; hamarosan olyan lett a Védő, mintha barnásvörös festékkel fröcs-költék volna tele, egészen a tornyáig.

Kétszáz kilométert tettek meg eddig. A nap már a nyugati láthatárt érintette, a jármű hosszú ár-nyéka hullámzott, hajladozott, egyre hosszabbra nőtt. Hirtelen fülsértő csikorgás hallatszott, a Védő egy pillanatra kissé felemelkedett, aztán visszazökkent, alatta csikorogva tört össze valami.

A Mérnök fékezett, de még mentek tíz-egynéhány métert, míg a kocsi megállt. A bozótba vágott széles nyomban valami rozsdás szerkezet darabjait pillantották meg maguk mögött, a Védő súlyától laposra préselt roncsok összekeveredtek a bokrok letört gallyaival. Továbbhajtottak, megint valami rácsos szerkezet maradványai kerültek az egyik lánctalp alá, a lyukacsos, görbe léceket és lemezeket teljesen benőtték a bogyós bokrok, a Védő lánctalpai szétzúzták és a felhasadó fürtökkel együtt laposra préselték a csikorgó roncsokat. Egy idő múlva még magasabb lett a növények fala, a rozsdás vas fülsértő csikorgása és recsegése megszűnt, a páncélhoz csapódó, feketés, bogyós ágak hirtelen szétváltak — tíz-egynéhány méter, széles nyiladék tárult fel, túloldalán ugyanolyan bozót fala sötétlett, mint az, amelyen átgázoltak. A Mérnök helyben megfordult, és elindultak a nyiladékon, amely erdei úthoz hasonlóan vezetett lefelé. Kemény agyagtalaján iszapos erek kanyarogtak, valamikor víz folyhatott bennük.

A nyiladék nem volt egyenes, a nagy, bíborvörös napkorong fele olykor a gép előtt bukkant fel, és elvakította őket, aztán egy-egy kanyar után el-tűnt, csak néhány vérvörös sugár hatolt át a két-három méter magas, tömör, koromfekete erdőn.

Az út összeszűkült, meredekebbé vált; hirtelen meglátták a lenyugvó nap teljes, óriási korongját, és előtte, pár száz méterrel alattuk, tágas, színes, változatos táj terült el.

Csillogó víztükör lángolt a nap vörös fényében.

A tó öblökkel tagolt partját sötét erdőfoltok tarkították, másutt mesterségesen épített mólók, szétterpesztett lábú gépek látszottak. Közelebb, majdnem a szakadék alatt, amelynek peremén a Védő hirtelen megállt, az épületek világos sávjai mentén gyufa nagyságúnak látszó, erősen csillogó, függőleges oszlopok sorai ágaztak szét szabálytalan mozaikként. Élénk forgalom zajlott odalenn, szürke, fehéres és barnás pontok sorai haladtak különféle irányban, összevegyültek egymással, helyenként csomópontokba gyűltek, aztán megint vékony, hosszú sorokra oszlottak szét, és az egész sűrűn lakott területen szüntelenül apró szikrák villantak fel, mintha a lakók tucatnyi házban folyton nyitogatnák és csukogatnák a napfényt visszaverő ablakokat. A Doktor elragadta-tottan kiáltott fel:

— Hát ez sikerült, Henrik! Végre a normális, mindennapi életet látjuk, és micsoda remek megfigyelőpontról!

Már mászott is kifelé a nyitott torony peremén.

A Mérnök visszatartotta.

— Várj! Öt perc múlva lemegy a nap, és akkor már nem látunk semmit. Filmre kell vennünk az egészet, nagy gyorsítással, különben máris el-késtünk.

A Vegyész már előrántotta széke alól a felvevőgépet, társai segítségével gyorsan rátette a legnagyobb teleobjektív hatalmas csövét, siettükben a földre dobták az állványt, a Mérnök közben letekert egy köteg nylonkötelet, végét a torony tövéhez erősítette, a többit a Védő orra elé dobta, és kiugrott a járműből.

A másik kettő már felkapta az állványt, és futva távolodott a szakadék peremén. Utánuk rohant, kezében két kötélvéggel, utolérte őket, és mindegyiknek az övére csatolt egy kötelet.

— Még lerepültök nekem! — mondta. A napkorong már a tó vöröslő vizére ereszkedett, mikor beállították a felvevőgépet. A gép felzümmögött, a nagy objektív lefelé tekintett. A Doktor letérdelt, és az állvány elülső lábait fogta, nehogy az egész a szakadékba zuhanjon. A Vegyész a keresőbe nézett, elfintorodott.

— Rettenetesen vakít! — kiáltotta. — Add a fény-védőt!

A Mérnök visszarohant, hamarosan hozta a legnagyobb fényvédőt, és vad sietséggel megint for-gatni kezdtek. A nap már félig a láthatár mögé süllyedt. A Mérnök két kézzel fogta a vezetőrudat, egyenletesen forgatta a kamerát jobbra-balra, a Vegyész időnként megállította ezt a mozgást, és arra a helyre irányította az objektívot, ahol a kereső kis látóterében sűrűn nyüzsgő foltokat és ala-kokat látott, szabályozta a fókuszváltót; a Doktor csak térdelt az állványnál, a felvevőgép halkan zümmögött, a filmszalag gyorsan tekeredett le a dobról, az egyik tekercs kifogyott, lázas sietséggel kicserélték, a másodikkal folytatták a felvételt.

A napnak már csak egy darabkája látszott a sötétülő víz felett, amikor az objektív egészen lefelé fordult, a legnagyobb forgalmi csomópont felé.

A Doktor majdnem derékig kihajolt a mélység fölé, a feszes kötél tartotta — másképp nem tudták volna elkészíteni a felvételt —, maga alatt a meredek, rőtes, egyenetlen agyagfalat látta az egyre halványabb vörös fényben. A második tekercs utolsó métereinél a vörös nap a láthatár alá süly-lyedt, az ég még ragyogott, de a síkságra és a tóra kékesszürke árnyék borult — a villogó fényponto-kon kívül már nem látszott odalent semmi.

A Doktor a kötélbe kapaszkodva felállt. Hárman vitték vissza a felvevőgépet, óvatosan, mint valami kincset.

— Mit gondolsz, sikerültek? — kérdezte a Ve-gyész a Mérnököt.

— Legalábbis részben. Az eleje talán fényt kapott. Majd kiderül a hajón. Legrosszabb esetben vissza is jöhetünk ide.

Berakták a Védőbe a felvevőgépet, a tekercseket és az állványt, aztán még egyszer megálltak a meredély szélén. Csak most vették észre, hogy keleten a tó partja meredeken emelkedik, és mesz-szebb szabálytalan sziklafalba megy át, amelynek csúcsait még rózsásra festi az alkonypír. A sziklafal fölött, messze, barna füstoszlop csapott fel a kék égre az első csillagok között. A füstoszlop gombaszerűen kiszélesedett, egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán visszasüllyedt a sziklafal mögé.

— Látod?! Ott van az a völgy! — mondta a Ve-gyész a Doktornak. Megint lenéztek. Fehér és zöldes fénypontok kúsztak hosszú sorokban mindenfelé a tó partjai mentén, bekanyarodtak, egyenetlenül mozgó sávokat alkottak, helyenként kialudtak, újabb, nagyobb fénypontok tűntek fel.

Lassan sötétedett odalent, a fénypontok sokasod-tak. Fejük fölött békésen zúgott a koromfekete, magas erdő. Alig akaródzott elindulni, olyan szép volt a táj, a fényes csillagok tükörképét ringató, fekete tó.

Mikor visszamentek a Védőhöz, a Doktor megkérdezte a Vegyészt:

— Mit láttál?

A Vegyész zavartan elmosolyodott.

— Semmit. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy mit látok. Folyton csak arra ügyeltem, hogy éles legyen a kép, és Henrik olyan gyorsan mozgatta a gépet, hogy semmit sem tudtam megfi-gyelni.

— Nem baj — mondta a Mérnök, és nekitámaszkodott a Védő lehűlt páncéljának. — Kétszáz felvételt csináltunk másodpercenként. Ha majd előhívjuk, mindent látni fogunk, ami odalent van.

Most pedig induljunk visszafelé!

— Mint egy vasárnapi kirándulás — dörmögte a Doktor. Felkapaszkodtak. A Mérnök hátrafelé irányította a képernyő kameráit, és hátramenetbe kapcsolt. Egy darabig tolattak felfelé a hegyoldalban, aztán egy szélesebb helyen megfordultak.

A nyiladék egyenesen észak felé vezetett.

— Nem ugyanazon az úton megyünk vissza — mondta a Mérnök —, legalább száz kilométeres ke-rülő lenne. Továbbmegyünk a nyiladékban, ameddig csak lehet. Két óra múlva otthon le-szünk.

Загрузка...