Éden

HETEDIK FEJEZET

Sötétedett. Nagy ívben megkerülték a lejtőt — nem építmény volt, aminek vélték, hanem egy magmafolyó ellaposodó vége. Az egész magmafolyót csak most pillantották meg: a völgy felső szintjéről ereszkedett le a lejtőkön, tucatnyi megszilárdult vízesést alkotva, másutt pedig görge-tegekre töredezve. A hegyoldal alját fémzúzalékhoz hasonló, hepehupás réteg borította, csak feljebb, ahol meredekké vált, álltak ki ebből a kopár rétegből a csupasz sziklaszirtek.

Szemben pár száz méteres szurdok nyílt a felhőkbe nyúló hegylánc falában. A szurdok fenekét zegzugosan repedezett, száraz agyagföld borította, a hegyoldalakat pedig, amennyire a felszakadozó felhőkön át láthatták, feketés növényi réteg: Az ólmos esti félhomályban a megdermedt folyó — bizonyára egy vulkánkitörés maradványa — nagy gleccsernek látszott mozdulatlan hullámainak csillogó falaival.

A völgy sokkal tágasabb volt, mint felülről néz-ve vélték. A szurdokon túl a völgy elágazott, oldalága laposan vezetett tovább a cipószerű magma-nyelvek mentén, jobboldalt karéjos lejtőkkel emelkedett a csaknem teljesen kopár talaj, különálló, szürke felhőcskék úsztak el fölötte. Még magasabban, előttük, a katlan mélyéből időnként fel-morajlott a kitörő gejzír, amelyet most eltakart a sziklás hegyoldal. Ilyenkor az elnyújtott, tompa moraj az egész völgyet betöltötte.

A színek lassan elfakultak, a formák elmosódtak, mintha vízbe merülne a táj. A messzeségben rőtes, meredek falak vagy sziklaszirtek rajzolódtak ki a kocsi előtt, labirintusukon halvány fény derengett, mintha a lemenő nap sugarai világítanák meg — pedig a napot eltakarták a felhők.

Közelebb, az egyre szélesedő szurdok mindkét oldalán szabályos sorban bunkószerű, sötét kolosszusok meredeztek — nagyon magas, vékony léggömbökre hasonlítottak. Mire az elsőket elérték, már besötétedett, és a nagy építmények ár-nyékában még sötétebb volt. A Koordinátor bekapcsolta a reflektorokat, és a hármas fénykévén kívül egy csapásra olyan sötét lett, mintha hirtelen leszállt volna az éjszaka.

A tömör salakpadokon meg-megzökkentek a kerekek, kődarabok csikorogtak, mint az üveg, a reflektorok körbejártak a félhomályban, a tartályok vagy tornyok falai higanyszerűen csillantak meg a fénykévében; az agyagföld végleg elmaradt mögöttük, dermedt lávához hasonló, enyhén domború felületen haladtak tovább, a mélyedésekben feketéllő sekély tócsák sisteregve fröcsköltek szét a kerekek alól. A felhőkre pókhálóvékony, fekete szerkezet rajzolódott, amely hídként kötött össze két egymástól vagy száz méterre levő, henger alakú tornyot. A reflektorok fényében néhány féloldalra dőlt gépezet csillant meg. Domború alju-kon fogazott nyílások voltak, a fogakra korhadt fűcsomók tapadtak. Megálltak, szemügyre vették a gépeket. Látták, hogy már régóta használatlanul hevernek, a fémlemezeket megette a rozsda.

A levegő egyre nyirkosabb lett, a henger alakú kolosszusok közül fúvó légáramlat émelyítő bűzt és égett szagot hozott. A Koordinátor csökkentette a sebességet, és a legközelebbi torony felé kanyarodott. Oldalt helyenként töredezett, sima burkolat vezetett a torony lábához, két oldalán hornyolt, ferde fallal. Az építmény lábán hosszú; szurokfekete vonal látszott, ez egyre nőtt, szélesedett, és bejáratnak bizonyult. A bejárat felett a hengeres fal elveszett a magasban, tekintetük már nem tudta átfogni az óriási épületet. A kolosszus láthatatlan mélyébe vezető fekete nyílás felett gombaszerű, lecsüngő, girbegurba eresz állt ki a falból, mintha az építőmester megfeled-kezett volna róla, és abban a befejezetlen, idomtalan formában hagyta volna, amely a függőleges felület lesimításánál kialakult.

Behajtottak a jókora ereszféle alá. A Koordinátor levette lábát a gyorsítóról, a tágas bejárat feketén tátongott, a reflektorok fénye tehetetlenül veszett el benne, balra és jobbra széles, enyhén homorú csatornák indultak felfelé, óriási csigavonalban. A Koordinátor fékezett, a kocsi csaknem megállt, aztán nagyon lassan megindult felfelé a jobbra vezető vájatban.

Koromsötétség vette körül őket, a reflektorok fénykévéjében a falba mélyedő vájat pereme fölött legyezőszerűen szétterülő, teleszkóposan egymásba mélyesztett ferde oszlopok sorai rémlettek fel és tűntek el újra; egyszerre csak halk moraj támadt, és valami megcsillant a fejük felett; amikor felnéztek, látták, hogy odafent derengő, fehéres foltok táncolnak. A Koordinátor felgyújtotta a vo-lán mellett levő,nagyszögű fényszórót, fölemelte, és körbevilágított vele. A fénykéve, amely útja végén már elhalványult, lépcsősen sorakozó, ka-litkaszerű, fehér valamiken vándorolt végig. Ezek a valamik a sötétségből kiszakítva csontfehéren felvillantak, aztán újra eltűntek, de közben visszaverődő fények ezernyi vakító szikrája villant a szemükbe.

— Ez nem jó — hallották a Koordinátor hangját, amelyet eltorzított a zárt tér kongó, fémes visszhangja —, de várjatok csak, itt vannak a világító rakéták!

A derengésben, amely a reflektorok fénykévéjéből szóródott a kocsi fölé, a Koordinátor ki-szállt. Fekete árnyéka kihajolt a vájat pereme fölé, fémcsattanás hallatszott, a Koordinátor felkiáltott:

— Ne ide nézzetek, felfelé nézzetek! — És a kocsihoz ugrott. Csaknem ugyanebben a pillanatban éles szisszenéssel meggyulladt a magnézium, és a lobogó, kísérteties fény egy csapásra széthasította a sötétséget.

Az öt méter széles vájat, amelyben álltak, valamivel feljebb véget ért: ívesen átment egy átlát-szó folyosóba, azaz inkább aknába, mert ez a folyosó meredeken felfelé emelkedett, és ezüstös csőként beletorkollott a fölöttük függő fehér hólyagok vakítóan villogó erdejébe. Ezek a fehér képződmények, egy üveglép számtalan kamrájához hasonlóan, az egész hatalmas, kupolaszerű térséget betöltötték. Az átlátszó falak összegyűjt-ve és megsokszorozva verték vissza a világító ra-kéta fényét. Mögöttük, a domború, mintegy ki-duzzadó üvegkamrák belsejében torz csontvázak fehérlettek. Hófehér, csaknem szikrázó, a lapátszerű lábfélék széles talapzatából kiemelkedő csontvázak, egy tojásdad csontkorongból sugara-san elágazó bordák legyezőjével, és mindegyik, elöl nyitott mellkasban egy előrebiccent, vékony-ka, madár- vagy majomszerű kisebb csontváz, fo-gatlan, gömbölyű koponyával. Végtelen sorokban fehérlettek egymás mellett, mintegy üvegtojásba zárva, sokemeletes csigavonalban egyre feljebb és feljebb, az ezernyi domború fal megsokszorozta és szétszórta a fényt, úgyhogy a valóságos formákat nem lehetett megkülönböztetni tükörképeiktől.

Az emberek dermedten ültek hat másodpercen keresztül, aztán a magnéziumfény hirtelen kialudt. Utolsó, sárgás villanásában még egyszer felszikráztak a domború üvegfalak, aztán sötét lett. Legalább egy percig tartott, míg érzékelni tudták, hogy a kocsi reflektorai továbbra is égnek, fénykévéjük megvilágítja az üvegtartályok alját.

A Koordinátor lassan továbbvezette a kocsit, egészen az akna nyílásáig, amelybe a vájat kúpos tölcsér formájában ment át. A fékek megcsikordultak, a kocsi kissé oldalt fordult — keresztbe álltak a lejtőn, nehogy a járgány lecsússzon, ha a fékek engednének —, aztán mindannyian ki-szálltak.

Az akna átlátszó csöve meredeken felfelé vezetett, de széttárt karokkal támaszkodva fel lehetett mászni. Kiemelték a fényszórót gömbfogla-latából, és elindultak az aknában, maguk után húzva a vezetéket. Az akna, mint húsz-harminc méter után észrevették, csigavonalban körbejárta az egész kupolát. Az átlátszó fülkék az akna két oldalán sorakoztak, valamivel a homorú padló fölött, amelyen az emberek, erősen előrehajolva, felfelé kapaszkodtak. Nagyon fárasztó volt ez a kapaszkodás, de az akna meredeksége hamarosan enyhült. Mindegyik üvegfalú fülke kétoldalt laposan illeszkedett a szomszédjához, az alagút felé eső falukból pedig hosszúkás csapféle nyúlt ki, amely kissé homályos üvegféléből készült, és pontosan a nyílásba illeszkedő, lencseszerű, kerek fe-dőlappal zárult. Mentek, mentek, s az imbolygó fényben sorra elvonultak előttük a csontvázak.

Különbözőek voltak. Ezt csak egy idő múlva vették észre, mert a szomszédos csontvázak szinte semmiben sem különböztek. A nagy csigavonal távoli pontjain elhelyezkedő példányokat kellett összehasonlítani, hogy a különbségeket felfedezzék.

Minél magasabbra kapaszkodtak, annál nyi-tottabbá vált a csontvázak mellkasa. A lábnyúlványok kisebbek lettek, a csontkorong viszont egyre nagyobb. A mellkasba zárt apró szörnyetegek feje is egyre nagyobb lett, koponyájuk kétoldalt furcsán kidomborodott, halántékaik úgy kidudo-rodtak, hogy némelyiknek mintha három összenőtt koponyaboltozata lenne, egy nagy középső és két kisebb a fülnyílások fölött.

Libasorban kapaszkodva bejárták a csigavonal másfél emeletét. Hirtelen meg kellett állniuk: a fényszóró vezetéke már teljesen letekeredett.

A Doktor tovább akart menni a zseblámpájával, de a Koordinátor nem engedte. A főalagútból minduntalan mellékfolyosók ágaztak ki, könnyen eltévedhettek volna ebben az üvegből fújt labirintusban. Elindultak visszafelé. Útközben megpróbálták kinyitni egyik-másik fedőlapot, de nem sikerült: mintha egybeforrtak volna átlátszó keretükkel.

A fülkék alját finom, fehéres por vékony rétege borította, a porréteg helyenként ritkább volt, és ezek a foltok titokzatos nyomoknak vagy rajzola-toknak látszottak. A Doktor, aki a menet végén haladt, minduntalan megállt a domború falaknál, képtelen volt rájönni, hogyan van felfüggesztve a csontváz, mi tartja. Körül akarta járni a fülkék egyik “fürtjét” egy kis oldalfolyosón, de a Koordinátor sürgette, lemondott hát a további vizsgálódásról, annál is inkább, mivel a Vegyész már előrement a fényszóróval, és ők sötétben maradtak a meg-megcsillanó üvegfalak között.

Egyre gyorsabban ereszkedtek lefelé. Mikor végre leértek a járgányhoz, megkönnyebbülten szívták be a levegőt, amely odalenn sokkal frissebb volt az üvegalagút állott, felhevült levegőjénél.

— Visszafordulunk? — szólalt meg félig kérdő, félig kijelentő hangon a Vegyész.

— Még nem — felelte a Koordinátor. Megfordult a kocsival, a vájatban elég hely volt, a reflektorok nagy ívet írtak le a felcsillanó sötétségben, a kocsi legördült a körbekanyarodó lejtőn, aztán megálltak a bejárattal szemben, amelyen át az esti félhomályt látták — olyan volt, mint egy széles, alacsony képernyő.

Mikor kiértek, a Koordinátor elhatározta, hogy megkerülik a henger alakú építmény alapját. A fal lefelé szélesedő, domború, öntött fémgallérban végződött. Félig sem kerülték meg az épületet, amikor a reflektorok fényében borotvaéles peremű, egymásba ékelt fémtömbök csillantak meg, és elállták a további utat.

A Koordinátor felemelte a fényszórót, és oldalra világított vele.

A kísérteties fényben az épület mögött barnás-fekete lávafal tűnt fel. A sötétségben láthatatlan, magas hegyoldalból érkező magma félhold alakú falként függött a környezete fölött, és ezt a falat oszlopokból és ágas-bogas karokból álló, sűrű tartószerkezet támasztotta alá, elállva a további utat.

A bonyolult, kusza szerkezet, amelynek árnyéka kísértetiesen táncolt a reflektorok fénykévéjében, egymásba kapcsolódó, vastag korongok rendszerével támasztotta alá a lávafalat. Egy-egy óriási, fénytelen felszínű, de törésfelületein frissen, feketén, üvegesen csillogó lávadarab átbukott a ke-rítés fölött, és lezuhant, a lávatörmelék helyenként magasan elborította a fémpalánkot. Azt is meg-figyelhették, hogy a felduzzadó magmafal helyenként szétfeszítette a támasztókorongokat, kidomborodott közülük, meggörbítette az oszlopokat, sőt itt-ott egész tartócölöpükkel együtt kidöntötte őket.

Ez a kép: a már-már elveszített, szívszorítóan ádáz csata a bolygó geológiai erőivel, olyan jól érthető és otthonos volt az emberek számára, hogy megerősödött lélekkel hagyták el ezt a helyet.

A járgány visszatolatott az óriási hengerek közötti szabad térségre, és továbbhaladt a völgyben.

A különös, kettős oszlopsor nyílegyenesen vezetett tovább. Aztán hirtelen karcsú kelyhek erdejébe értek — ugyanolyan kelyhek voltak ezek, mint a rakéta körüli síkságon, de gabonaföldhöz hasonló, hosszú, szabályos négyszögekben nőttek.

A reflektorok fényében látszott, hogy a kígyószerű növények szürke héja alól helyenként kibukkan rózsaszínű húsuk. A fény hatására megpróbáltak összehúzódni, mintha felébredtek volna, de nem bújtak a föld alá, csak álmosan imbolyogtak.

Gyenge remegés hulláma futott csak végig a növényszárak során pár méterrel előttük, a reflektorok fénykévéjében.

Még egyszer megálltak, az utolsó előtti henger alakú épületnél. A bejáratot romhalmaz torlaszol-ta el, a roncsok csikorogtak lépteik alatt. Bevilágítottak a romhalmaz fölött, de a zseblámpa fénye túl gyenge volt. Megint kivették hát a fényszórót a kocsiból, és bemásztak vele az épületbe.

A sötétséget, amelyben lámpájuk fénye körbejárt, átható szag töltötte be: mintha vegyszerekkel szétmart szerves anyag szaga lenne. Már az első lépéseknél térden felül gázoltak az üvegszerű falak cserepeiben. A Vegyész belegabalyodott egy üveg-cseréppel borított kusza fémhálóba; mikor kikecmergett belőle, a törmelék alatt hosszúkás, sárgásfehér csontdarabokat pillantott meg. A felfelé irányított reflektor fényében meglátták az üresen tátongó boltozatot: fürtökben lógtak le a törött, nyitott, üres üvegkamrák, és körös-körül csontvázmaradványok hevertek. Óvatosan átgázolva a recsegő-ropogó törmeléken, visszatértek a kocsihoz és továbbhajtottak.

A hegyoldal egy mélyedésében szürke omladékokat láttak, majd újabb kiszögelléshez értek, s a reflektor fénye felül tölcsérszerűen kiszélesedő, alul kampós lábakkal a földbe erősített tartóoszlo-pokra esett, amelyek a kiugró sziklafalat támasztották alá. Ezután a kocsi nem imbolygott és zötyögött többé, hanem sima, betonszerű felületen haladt; a reflektorfényben, amely messze előttük félhomályos felhőcskévé szóródott szét, az utat le-záró kerítésféle tűnt fel. Közelebbről nézve hoszszú oszlopsor volt, utána újabb oszlopsor következett — egész oszloperdő tartott egy boltíves födémet. Ez a különös, falak nélküli csarnok minden irányban nyitott volt. A boltívek repülésre készülő szárnyakként emelkedtek ki az oszlopokból, lejjebb pedig további, el nem készült boltívek kezdeményei, mintegy csírái látszottak, ezek összeragadt levelekhez hasonlóan, kifaragatlanul dudorodtak ki az oszlopokból.

A kocsi felzötyögött néhány egészen alacsony lépcsőfokon, és az oszlopcsarnokba ért. Az oszlopok formájában sajátos szabályosság volt, de nem mértani, hanem inkább növényi, mert noha mind hasonlítottak egymásra, két egyforma nem akadt közöttük — mindegyiknek kicsit mások voltak az arányai, másképp helyezkedtek el rajtuk a csomós dudorok, amelyekből a boltívek kiemelkedtek.

A kocsi nesztelenül gördült tovább a kőpadlón, sorra mögöttük maradtak a hosszú oszlopsorok a körbeforgó árnyékok erdejével együtt, még egy sor és még egy; ekkor a födém eltűnt, szabad térséget láttak maguk előtt, és messze, alacsonyan gyönge világosság derengett.

A járgány egyre lassabban haladt tovább a kőfelületen, a fékek halkan megcsikordultak: alig egy méterre tőlük váratlanul véget ért a szikla-fennsík, előttük mély szakadék tátongott.

Lenéztek. Alattuk falak erdeje sötétlett, mélyen a földbe építve, mint a régi földi erődítmények.

A falak teteje olyan magasra nyúlt, mint a sziklafal, amelyen az emberek álltak. Madártávlatból beláttak a meredek falú, szűk, kanyargós utcács-kák fekete mélyébe. A falakon négyszögletes, de lekerekített sarkú, ferdén befelé hajló, mintegy az égre irányított nyílások sötétlettek. A kőfalak körvonalai összeolvadtak, egyetlen fénysugár sem világította meg őket; jóval messzebb, a következő falak fölött, amelyek közé már nem láthattak be, szabálytalan fényfoltok derengtek, még messzebb a fényfoltok sűrűbbé váltak és összeolvadtak.

Ez a derengés mozdulatlan, aranyos ködöt hintett a kőfalak labirintusára.

A Koordinátor felállt, és lefelé világított a fény-szóróval. A sziklafal alatt, amelynek tetején kocsijuk megállt, utcácska húzódott. A fénykéve egy százlépésnyire álló, magányos, orsó alakú oszlop-ra esett, amely körül a falak kis teret képeztek.

Az oszlopon víz folyt végig csillogva, nesztelenül.

Körülötte háromszögletű kőlapokon némi folya-mi homok látszott. Nem messze, a fényfolt szélén, egyik oldalán nyitott, lapos, felfordult edény hevert. Feltámadt az éjszakai szél, a sikátorokból szalma zizegéséhez hasonló nesz hallatszott.

— Ez valami település… — mondta lassan a Koordinátor. Továbbvezette a reflektor fény-kévéjét. A kutas terecskéből felfelé szélesedő ut-cák nyíltak, a sarkoknál a függőleges falak hajóorrformán kiugrottak. Két ilyen kiszögellés között a fal egészen hátrafelé dőlt; lőrésszerű, üres, négy-szögletes nyílásainak felső peremétől halványodó, fekete sávok indultak felfelé, mintha egykori tűz-vész nyomai lennének. A fénykéve most a másik irányba fordult, végigfutott a hegyes falszöglete-ken, megállt egy pincelejárat fekete gödrén, behatolt a térre nyíló utcácskákba.

— Oltsd el! — szólalt meg hirtelen a Doktor.

A Koordinátor kikapcsolta a fényszórót. Csak most, a sötétben vette észre, hogy a település képe megváltozott.

Az egyforma, kísérteties derengés, amely a távoli falak tetejét és a belőlük kinyúló csöveket vagy kéményeket megvilágította, különálló fényfoltokra esett szét, elhalványodott, és a középpontból kiindulva, fokozatosan mindenütt kialudt. Kis ideig még derengett itt-ott egy-egy halvány fényoszlop, aztán ezek is kihunytak, a sötétség egyre terjedt, lassan ráborult az egész kőlabirintusra, végül az utolsó fényfoltocska is eltűnt — egyetlen szikra sem oszlatta el többé az éjszaka feketeségét.

— Tudják, hogy itt vagyunk… — szólalt meg a Vegyész.

— Lehet — felelte a Doktor —, de miért csak ott voltak fények? És… észrevettétek, hogyan aludtak ki? A központból kiindulva.

Senki sem válaszolt.

A Koordinátor leült, és kikapcsolta a reflektorokat. Koromfeketén borult rájuk a sötétség.

— Kocsival nem tudunk lemenni. Ha itthagyjuk a járgányt, valakinek mellette kell maradnia — szólalt meg.

Hallgattak. Egymás arcát sem látták, csak a szél zúgott halkan valahol fölöttük. Aztán hátulról, a falak nélküli csarnok felől halk, lassú nesz hallatszott, mintha óvatosan lépkedne valaki.

A Koordinátor hegyezte a fülét, lassan hátrafelé fordította a kikapcsolt fényszórót, találomra be-irányozta, és hirtelen felgyújtotta. A fény fehér félkörében csak az oszlopok és a fekete árnyékok látszottak.

Nem volt ott senki.

— Ki marad itt? — mondta.

Senki sem válaszolt.

— Akkor majd én — határozta el. Megragadta a volánt. A kocsi, újra felgyújtott fényszóróival, lassan megindult a sziklafal pereme mentén. Pár száz lépéssel arrébb lefelé vezető lépcsőt találtak, kőpárkánnyal, alacsony lépcsőfokokkal. — Én itt maradok — ismételte.

— Mennyi időnk van? — kérdezte a Vegyész.

— Most kilenc óra. Egy órát adok nektek, ez-alatt vissza kell érnetek. Lehet, hogy eltévedtek.

Negyven perc múlva meggyújtok egy világító ra-kétát, aztán tíz perc múlva még egyet, és további öt perc múlva a következőt. Igyekezzetek akkor valami magaslaton lenni, bár a rakéta fényét lentről is meglátjátok. Igazítsuk össze az óráinkat.

Némán állították be az óráikat, csak a szélzúgás hallatszott. Egyre hidegebb lett.

— Atomágyút ne vigyetek, azokban a szűk ut-cákban úgysem lehetne használni. — A Koordinátor, mint mindegyikük, akaratlanul is lehalkította a hangját. — A sugárvető elég lesz. Különben is a békés kapcsolat a célunk. De nem mindenáron.

Világos, ugye?

Ezt a Doktornak mondta. A Doktor bólintott.

A Koordinátor hozzátette:

— Az éjszaka nem a legalkalmasabb időpont.

Lehet, hogy csak felderítitek a terepet. Ez lenne a legokosabb. Hiszen máskor is visszajöhetünk ide. Ügyeljetek arra, hogy együtt maradjatok, fedezzétek egymást, és kerüljétek a szűk sikátorokat.

— Meddig vársz ránk? — kérdezte a Vegyész.

A Koordinátor elmosolyodott. Arca hamuszür-kének tűnt a félhomályban.

— Amíg vissza nem jöttök. No, induljatok!

A Vegyész a nyakába akasztotta a sugárvetőt, hogy kezei szabadok legyenek, a fegyver a mellén lógott. Zseblámpájával megvilágította az első lép-csőfokokat. A Doktor már elindult lefelé. Hirtelen megvilágosodott előttük a lépcső — a Koordinátor világított nekik felülről. A kőfal hepehupáit megnagyították az éles árnyékok. Elindultak a sziklafal mentén a rájuk eső fénypászmában. Tágas, sötét tornácot pillantottak meg — kétfelől oszlopok tartották, félmagasságban nyúltak ki a sziklafalból, mintha belőle nőnének ki. Fürtös mintázattal díszített, vízszintes kőlapot tartottak. A kocsi fényszórói már alig világítottak idáig, a fény halvány félkörében feketén tátongott a tornác be-járata. A küszöb homorúan bemélyedt, mintha ezernyi lépés koptatta volna ki. Lassan bementek, a kapu hatalmas volt, mintha óriások számára emelték volna; a belső falakon nyoma sem volt a kőtömbök összeillesztésének, mintha az egész építményt egyetlen sziklából vájták volna ki.

A tornác vakon végződött: a szemközti homorú fal mindkét oldalán fülkék sorakoztak, bennük tér-deplőre emlékeztető mélyedésekkel, fenn pedig kéményféle nyílás vezetett a fal mélyébe — a zseblámpák csak a zománcosan fénylő, fekete falú, háromszögletű cső torkolatát világították meg.

Kiléptek az óriási kapun. Zegzugos sikátor nyílt meg előttük, az utca torkolatát alkotó falak szabályos, bár érthetetlen célú sokszöget képeztek.

Húsz-harminc lépés után a fal kiszögellése eltakarta előlük a reflektorokat. Továbbmentek a szűk utcácskában. Hirtelen megváltozott valami — a kőfalak szürkesége eltűnt, mintha elfújták volna.

A Vegyész visszafordult, mindenfelől teljes sötét-ség borult rájuk. A Koordinátor kikapcsolta a reflektorokat, amelyeknek fénye eddig bevetődött a kőfalak közé.

A Vegyész felnézett. Az eget nem látta — in-kább csak sejtette, egész arcával érezte távoli hűvösségét.

Lépteik visszhangzottak a csöndben. A magas falak közé szorított sikátor röviden, tompán verte vissza az egyenletes dobbanásokat. Mindketten, anélkül, hogy összebeszéltek volna, felemelték bal kezüket, és a falat tapintva haladtak tovább. A fal hideg volt, és majdnem olyan sima, mint az üveg.

Egy idő múlva a Doktor meggyújtotta zseblámpáját, mert sötét foltokat látott maga előtt. Magas falakkal övezett, kis téren álltak, mintha egy kút fenekén lennének. A homorú falakon, amelyeket csak a betorkolló utcácskák szakítottak meg, két ablaksor futott végig — de a hátradöntött, égre néző ablakok lentről alig látszottak. Körbevilágítottak zseblámpájukkal. A legszűkebb utcácska, vagyis inkább meredeken felfelé vezető lépcső torkolatát simán a falak közé illesztett, vízszintes kőgerenda hidalta át. Ezen homokóra formájú, sötét hordó függött. A legszélesebb utcácskát választották. Hamarosan érezték, hogy a levegő megváltozik körülöttük, a zseblámpák felfelé irányított fénye szitaszerűen kilyuggatott tetőt világított meg — mintha valaki háromszögletű nyílásokat vágott volna a kőboltozatba.

Sokáig mentek. Magas és tágas folyosóhoz hasonló, kővel fedett utcákon haladtak végig, boltívek alatt mentek át, amelyekről ormótlan haran-gok vagy hordók lógtak;a gazdag növényi orna-mentikával díszített keresztgerendákon pókhálószerű foszlányok lengedeztek. Tágas, üres, donga-boltozatú kapualjakba néztek be; ezeknek a meny-nyezetén nagy, kerek nyílások tátongtak, a nyílásokat csapszegként kiálló kövek vették körül. Az utcákból helyenként ferde csatornák indultak felfelé, keresztirányú, kidudorodó sávokkal, mintha megdermedő masszával leöntött létrák lennének.

Néha váratlanul meleg légáramlat csapott az arcukba, pár száz lépést majdnem fehér útburkola-ton tettek meg, megint elágazott az utca, lefelé indultak, itt hatalmas támpillérek tagolták a falat, mindegyik pillérbe fülke nyílt, tele száraz faleve-lekkel; alacsony lépcsőfokokkal tagolt lejtőn haladtak tovább lefelé, zseblámpáik előtt kavargott a por, amelyet lépteik felvertek, kétoldalt fülledt, dohos levegőjű kripták nyílásai ásítottak rájuk, a zseblámpák fénye tehetetlenül veszett el odabent, csak felismerhetetlen formák régen elha-gyottnak tetsző zűrzavarát látták; az út megint felfelé indult, továbbmentek, míg fejük fölött hirtelen meglátták az eget, és megcsapta őket a hideg éjszakai szél.

Sorra hagyták el a sikátorokat, az egymást keresztező galériákat, a tereket. Lámpáik végigpász-tázták a falakat; az árnyékok mintha szárnyra kelnének, és fekete rajokban rebbennének fel a lábuk alól, majd gomolyogva tűnnének el a sikátorok torkában, a falakból kinyúló, egymás felé hajló oszlopok között. Vándorlásukat lépteik szüntelen, éles visszhangja kísérte.

Olykor úgy rémlett, valaki van a közelükben.

Ilyenkor eloltották a lámpát, és megálltak a fal tövében. Szívük hevesen vert. Surranás, motozás hallatszott, a csosszanások neszét eltorzította a tompa visszhang, megint elcsöndesedett minden, aztán motyogó, dadogó hangok hallatszottak a falak mentén, mintha föld alatti patak csobogna; máskor egy kőfülkében tátongó kút mélyéből, a dohos sötétségből hosszú, szűnni nem akaró nyögés hallatszott fel, nem lehetett megállapítani, hogy élőlény hangja vagy a kút mélyének zúgása; a két ember felugrott, továbbment, úgy érezték a sötétségben, hogy ormótlan alakok surrannak el körülöttük; egyszer megpillantottak egy mellékutcából kihajló, a lámpafényben sárgás, homorú arcocskát, repedésekhez hasonló mély ráncokkal, de mire odafutottak, az utcasarok üres volt, csak egy darabka letépett, papírvékony, aranyszínű fólia feküdt a kövezeten.

A Doktor hallgatott. Tudta, hogy ezért a ve-szélyes, sőt esztelen kóborlásért, ilyen körülmények között, éjnek idején; csakis ő a felelős, a Koordinátor azért egyezett bele a kockázatos vállalkozásba, mert az idő sürget, és ő, a Doktor, mindannyiuk közül a legmakacsabbul követelte, hogy próbálják meg a kapcsolatteremtést. Száz-szor elmondta magában, hogy már csak a következő sarokig, a következő keresztutcáig mennek, aztán visszafordulnak- és mégis továbbment. Egy magas galérián, amelyet átlátszatlan, üvegszerű anyag egymásra erősített korongjai szegélyeztek — ezekből volt a födém is meg a csónak formájú, különös erkélyek vagy konzolok — fürtös növény-termés hullott a lábuk elé, pár lépéssel előttük.

Felemelték, még meleg volt, mintha egy kéz melegét őrizné.

Legjobban azon csodálkoztak, hogy a sötétséget a legcsekélyebb fény sem szakítja meg. Pedig a bolygó lakóinak van szemük, látnak. Ha pedig érkezésüket észrevették, inkább holmi őrséggel való találkozásra lehetne számítani, mint ezekre a teljesen üres, kihalt utcákra — hiszen bizonyos, hogy ez lakott település, a fentről látott fények is tanúsították.

Bolyongásuk egyre hasonlóbbá vált egy lidércnyomásos álomhoz. Leginkább világosságra áhítoztak, a zseblámpák csalóka fénye csak még mélyebbé tette a környező sötétséget, egy-egy töre-déket emelt ki belőle, és ezek a részletek, összefüggéseikből kiszakítva, még érthetetlenebbek voltak.

Egyszer olyan világosan és közelről hallották a csoszogást, hogy nyomába eredtek. A hirtelen felgyorsuló, menekülő léptek és az üldözés hangja betöltötte a szűk utcát, töredezett visszhang verődött vissza a falakról. Égő zseblámpájukat előre-szögezve futottak, a halvány derengés végigkúszott fölöttük a boltozaton; hol fejük magasságáig szállt le, mikor a lámpát leeresztették, hol felfelé csapott, a mennyezet hullámzott felettük, feketén tátongó mellékutcák előtt rohantak el, kifulladva álltak meg egy üres téren az esztelen hajsza után.

— Mondd… ezek… csalogatnak minket? — lihegte a Vegyész.

— Hülyeség! — förmedt rá a Doktor. Körbevilágítottak. Egy kiszáradt kőkút mellett álltak, körös-körül a falakon feketén ásítoztak a nyílások, az egyikben megvillant egy sápadt, lapos arcocska, de mire a fényfolt visszatért, a nyílás üres volt.

Továbbmentek. A lények jelenlétét már nemcsak sejtették: elviselhetetlenné vált, mindenfelől érezték, még a Doktor is közel volt ahhoz a gondolathoz, hogy az is jobb lenne, ha megtámadnák őket, ha harcolniuk kellene itt a sötétségben, mint ez a konok, értelmetlen, sehová sem vezet bolyongás. Órájára nézett. Majdnem félórája jár-káltak, rövidesen vissza kell fordulniuk.

A Vegyész, aki néhány lépéssel megelőzte, felemelte a lámpáját. A fal beszögellésében csúcsíves kapu nyílt, mindkét oldalán vaskos kőcölöpökkel. A sötét kapualj előtt elhaladva gépiesen bevilágított a lámpájával. A fénykéve falmélyedések során futott végig, aztán mozdulatlan, ösz-szebújt, csupasz hátakra esett.

— Ott vannak! — kiáltott fel halkan, és ösztönösen hátraugrott.

A Doktor bement a kapun. A Vegyész hátulról világított. A meztelen csoport egy bolthajtás alá húzódva, mozdulatlanul tapadt a falhoz. Első pillantásra úgy rémlett, hogy nem élnek; a zseblám-pa fényében megcsillantak a hátakon lecsurgó, át-látszó cseppek. A Doktor egy darabig tanácstalanul állt.

— Hé! — szólalt meg halkan, érezve, hogy az egész helyzet tökéletesen értelmetlen. Kint, valahol a magasban, hosszú, vibráló fütty hangzott fel. A kőboltozat alatt sokhangú nyögés válaszolt rá. A falhoz lapult lények nem mozdultak; csak elnyújtott, vékony hangon nyöszörögtek, kint az utcán viszont mozgás támadt, távolról léptek közeledtek, egyre gyorsultak, néhány fekete alak suhant el nagy ugrásokkal a kapu előtt, a visszhang egyre távolodott. A Doktor kinézett a kapun, üres volt az utca. Tanácstalansága fojtogató dühvé változott; állt a kapu előtt, és hogy jobban halljon, eloltotta a zseblámpát.

Közeledő dobogás hallatszott a sötétségből.

— Jönnek!

A Doktor inkább érezte, mint látta, hogy a Ve-gyész felemeli a fegyverét. Rácsapott a sugárvető csövére, lefelé fordította.

— Ne lőj! — kiáltott.

Az üres utcát egy pillanat alatt nyüzsgő kavargás töltötte be, a zseblámpák fényfoltjában púpos hátak ugráltak felfelé és oldalt, tolongás támadt, hallották a nagy, puha testek összeütközését, hatalmas árnyékok húztak el a falon, zűrzavaros lár-ma, nyekergő köhögés hallatszott, néhány éles hang szaggatottan sipákolt, egy hatalmas test a Ve-gyész lábának rohant, és a földre rántotta; mikor elesett, az utolsó pillanatban még meglátott egy fehér szemű, rájuk meredő arcocskát, aztán a zseblámpa nagyot koppant a köveken, és sötét lett.

A Vegyész kétségbeesetten kereste a lámpáját, vakon tapogatózott a kövezeten.

— Doktor! Doktor! — kiabálta, de hangját elnyelte a zavaros lárma, körülötte tucatjával rohantak el az ormótlan lények, a csenevész kezű, hatalmas testek minduntalan összeütköztek, vég-re megtalálta a fémhengert, talpra ugrott, egy erős lökés a falnak vetette, a magasban megint felhangzott a fütty, mintha a sziklafal tetejéről jön-ne, egy másodpercre minden mozdulatlanná vált; a Vegyész érezte a felhevült testekből áradó, közeledő meleg hullámot, valami félrelökte, megtántorodott, kiabált, keze undorító, síkos bőrt tapintott — és már mindenfelől nehéz lihegés vette körül.

Megnyomta a kapcsolót. A zseblámpa kigyulladt. Néhány másodpercig mozdulatlanul feszültek egymásnak előtte a hatalmas, púpos testek, fent a kis arcokban elvakult szemek csillogtak, a ráncos fejecskék bólogattak; aztán rárohantak a hátulról tovább nyomott, csupasz lények. Megint felordított. Saját hangját sem hallotta a kavargó zűrzavarban — a tolongó, forró, nyirkos testek majdnem összeroppantották, elveszítette egyensúlyát, nem is próbált védekezni, érezte, hogy vaktában továbbsodorják, lökik, taszigálják, fulladozott a csupasz testek bűzétől, görcsösen szorította a zseblámpáját, a melléhez szorult lám-pa megvilágította a legközelebbi Éden-lakókat, azok meglepődve néztek rá, és igyekeztek elhúzódni, de a tömeg nem engedte őket, a sötétségben szüntelenül jajgattak a rekedt hangok, a kis felső testek, amelyekről átlátszó folyadék csorgott, mint a veríték, elbújtak a kidomborodó mellizmok közé; egyszerre csak a tolongás roppant erejű hulláma szomszédaival együtt egy kapuhoz sodorta, a nagy testek közé szorulva, az összefonódó kezek és törzsek sűrűjén keresztül egy pillanatra meglátta a Doktor arcát és lámpájának fényét, úgy rémlett, a Doktor kiált valamit, de már nem látta többé, fulladozott a nehéz szagtól, zseblámpája az álla alatt ugrált, és szem nélküli, orr nélküli, száj nélküli arcocskákat hasított ki a sötétségből, öregesen löttyedt, lapos arcokat, és mindegyik csuromvizes volt; púpok ütődtek hozzá, egy pillanatig enyhült a nyomás, aztán megint összepréselték, háttal a falnak lökték; egy kis oszlopnak ütközött, megragadta, igyekezett hozzátapadni, a tolongók új hullámai már-már továbbsodorták, teljes erejéből kapaszkodott és küzdött, hogy tal-pon maradjon, mert ha elesik, agyontapossák, valami lépcsőt, nem, kőcölöpöt tapintott ki, felmászott rá, és magasra emelte a lámpát.

Megdöbbentő kép tárult elé. A két fal között fejek tengere hullámzott, a testek egymáshoz préselődtek, az alatta állók kitágult szemekkel meredtek rá, látta, hogy kétségbeesetten igyekeznek el-távolodni tőle, görcsös rángatózás fut át rajtuk, de csak az utcán folyamként végighömpölygő, meztelen tömeggel együtt mozoghattak, a tömeg szélén haladók egészen a falhoz szorultak, a ször-nyű jajveszékelés egy pillanatra sem maradt abba; egyszerre csak meglátta a Doktort — zseblámpa nélkül sodródott a tömegben, hol erre, hol arra fordították, tehetetlenül vergődött a nála jóval magasabb, nagy testek között, a levegőben rongy-foszlányok szállongtak. A Vegyész a keresztben maga elé tartott sugárvetővel igyekezett elszigetelni magát az áradattól, de karjai már gyengültek — a nedves, síkos testek újra meg újra neki-rontottak, elugrottak, továbbrohantak, a tömeg ritkult, aztán újabb áradat tört elő a sötétségből, zseblámpája kialudt, a szurokfekete sötétség kavargott, sipákolt, jajveszékelt, a veríték a szemébe folyt, tüdeje égető levegőt szívott be — elveszítette az eszméletét.

Lecsúszott a cölöp mellé, hátát a hideg kőfalnak támasztotta, zihálva lélegzett, már meg tudta különböztetni az egyes dobogó lépteket, cuppanó ugrásokat, a kárhozottak menete elvonult, a Ve-gyész a falnak támaszkodva feltápászkodott. Lábai remegtek, a Doktort akarta hívni, de nem jött ki hang a torkán. Egyszer csak fehér fény lobbant fel a szemközti sziklafal tetején.

Jó ideig tartott, míg megértette, hogy a Koordinátor jelzi a visszatérés irányát a világító rakétával.

Lehajolt, keresni kezdte a zseblámpáját, nem is tudta, mikor ejtette el. A föld fölött a levegő tele volt émelyítő, szörnyű bűzzel, nem bírta elviselni, hányingert kapott tőle. Felállt. Messziről kiáltást hallott. Emberi hang volt.

— Doktor! Ide! Ide! — ordította. A válasz már közelebbről hallatszott, a fekete falak közül fény-kéve bukkant elő. A Doktor feléje sietett, kicsit tántorogva, mintha részeg volna…

— Ó — mondta —, hát itt vagy, jól van…

Megfogta a Vegyész karját.

— Elsodortak egy darabon, de sikerült beugra-nom egy kapualjba. Elvesztetted a lámpádat?

— El.

A Doktor még mindig fogta a Vegyész karját.

— Szédülök — magyarázta nyugodt hangon, kissé még lihegve. — Nem veszélyes, mindjárt el-múlik.

— Mi volt ez? — suttogta a Vegyész, mintha magában beszélne.

A Doktor nem válaszolt. Fülüket hegyezték — a sötétségből megint távoli dobogás hallatszott, nyüzsgő moraj, egy-egy nyögés, de csak messziről, elmosódottan. Másodszor is felragyogott az ég, a rakéta megvilágította a falak tetejét és oldalait, aztán halványodva lehullott, olyan volt az egész, mint valami gyorsított napkelte és napnyugta.

— Gyerünk — mondták egyszerre.

A rakéták nélkül aligha találtak volna vissza pir-kadat előtt. Így azonban, követve a fényt, amely még kétszer bevilágított a kőfalak sötét szurdokai-ba, végig jó irányban haladtak. Útközben még találkoztak néhány menekülővel, ezek a zseblám-pa fényétől megriadva, vadul elfutottak. Egy meredek lépcső alján már teljesen kihűlt tetembe botlottak. Szó nélkül kikerülték. Pár perccel tizenegy előtt megtalálták a terecskét a kőkúttal. Mihelyt a Doktor rávillantotta a zseblámpáját, odafenn felragyogott a reflektorok hármas fénykévéje.

A Koordinátor a lépcső tetején várta őket. Lihegve futottak fel, és lerogytak a járgány szélére.

A Koordinátor lassan utánuk ment, eloltotta a fényszórókat, és a sötétségben fel-alá járkálva várta, míg megjön a szavuk.

Amikor mindent elmeséltek, csak ennyit mondott:

— Hát igen. Jó, hogy így végződött. Egyébként itt is van egy…

Nem értették, miről beszél. Mikor aztán felgyújtotta az oldalreflektort, és hátrafelé fordította, a másik kettő felugrott meglepetésében. Tíz méterre a kocsitól mozdulatlanul feküdt egy dupla.

A Doktor ment oda hozzá először. A reflektor széles fénypászmájában a kőlapok legkisebb gödre is jól látszott.

A csupasz lény félig fekvő helyzetben hevert ott, nagy törzsének felső részét ferdén felemelve.

A mellizmok közül nagy, világoskék szem nézett rájuk — a lapos arcocskának csak egy csíkját lát-ták, mintha résre nyitott ajtón kandikálna ki.

— Hogy került ide? — kérdezte halkan a Doktor.

— Lentről szaladt fel, pár perccel előttetek.

Mikor meggyújtottam a rakétát, elmenekült, az-tán visszajött.

— Visszajött?!

— Igen. Ide, ahol most van.

Álltak mellette, és nem tudták, mit csináljanak.

A lény lihegett, mint aki sokáig futott. A Doktor lehajolt, hogy a legegyszerűbb gesztussal meg-simogassa vagy megveregesse az óriást; az megremegett, ormótlan testének sápadt bőrén nagy, átlátszó cseppek jelentek meg.

— Fél tőlünk… — suttogta a Doktor. — Mit csináljunk vele? — tette hozzá habozva.

— Itt hagyjuk és megyünk. Késő van — mondta a Vegyész.

— Nem megyünk. Ide hallgassatok… — A Doktor tétovázott. — Tudjátok mit? Üljünk le.

A dupla nem mozdult. Csak pajzs alakú, széles mellkasa emelkedett és süllyedt egyenletesen, különben azt hihették volna, hogy nem él. A Doktor példáját követve, leültek körülötte a kőre.

A sötétségből a gejzír távoli moraja hallatszott, a láthatatlan növények olykor megzörrentek a szélben, a település koromsötétségbe merült alattuk. Olykor ritkás ködfoszlányok úsztak el a levegőben, a reflektorok fényében élesen kirajzolódó kocsi fekete díszletként állt a sziklafal szélén. Jó tíz perc múlva, mikor már kezdték feladni a reményt, a dupla egyszer csak kikukkantott rejtekéből. A Vegyész egy óvatlan mozdulatára a rés megint összezárult, de most már csak kis időre.

Végül, majdnem fél órával találkozásuk után, az óriás felegyenesedett. Lehetett vagy két méter, de még magasabb lett volna, ha nem görnyed előre. Amikor járt, idomtalan testének alsó része megváltozott. Úgy tűnt, hogy tetszés szerint képes kinyújtani vagy behúzni a lábait, de valójában csak annyi történt, hogy a lábnyúlványok körül összehúzódtak az izmok, így ezek a nyúlványok láthatóbbá és egyben mozgékonyabbá váltak.

Egyikük sem tudta, hogyan csinálta ezt a Doktor — később kijelentette, hogy ő maga sem tudja —, de tény, hogy különféle baráti simogatások, paskolgatások, megnyugtató suttogások után a dupla, már vígan kinyújtva mozgékony kis felsőtestét az erszényéből, szépen hagyta, hogy a Doktor vékony kezénél fogva a járgányhoz vezesse.

Kis fejét előrelógatta, mintha naiv csodálkozással pillantott volna le rájuk, mikor összegyűltek a reflektorfényében.

— No, és most mi lesz? — mondta a Vegyész. — Itt nem tudsz vele dűlőre jutni.

— Nem is — felelte a Doktor. — Magunkkal viszszük.

— Elment az eszed?

— Nagyon hasznos lenne — mondta a Koordinátor —, de hát… legalább fél tonna!

— No és? A járgány többet is elbír.

— Jópofa vagy! Mi hárman meg a rakomány, az már több mint háromszáz kiló. Tengelytörést kaphatunk.

— Azt mondod? — szólt a Doktor. — Hát akkor nem visszük. Hadd menjen.

És a faluba vezető lépcső felé kezdte tolni a duplát.

Az ormótlan lény (amikor így mellettük állt, különösen ha nem esett rá közvetlenül a reflektorfény, még mindig olyan volt, mintha levágták volna a fejét, és helyette egy másik, idegen, túl kicsi fejet tettek volna rá, de rossz helyre, túl alacsony-ra) hirtelen meggörnyedt, mintha összeroskadt volna, bőrét pedig egy pillanat alatt ellepték az át-látszó folyadék fényes cseppjei.

— Jaj, ne… hiszen csak tréfáltam… — dadogta a Doktor. A másik kettőt is megdöbben-tette ez a reakció. A Doktornak nem csekély fáradsággal sikerült megnyugtatnia a duplát. De az új utas elhelyezése sem ígérkezett könnyű fel-adatnak. A Koordinátor majdnem az egész levegőt kiengedte az abroncsokból, úgyhogy a kocsi szinte teljesen leült, aztán a kézi reflektor fényénél kiszerelte és a csomagtartóra kötözte a két hát-só ülést, a piramis tetejére pedig még az atomágyút is felerősítették. A dupla azonban nem akart a kocsira szállni — a Doktor unszolta, paskolgatta, taszigálta, többször felszállt és leugrott, hogy jó példát mutasson. Más körülmények között igazán mulatságos látvány lett volna. De tizenegy óra rég elmúlt, és több mint száz kilométert kellett megtenniük az űrhajóig a sötétségben, nehéz terepen, jórészt meredeken felfelé kapaszkodva.

A Doktor végül is elveszítette a türelmét. Megragadta az egyik vézna kezecskét, és felkiáltott:

— Toljátok hátulról!

A Vegyész habozott, de a Koordinátor neki-vetette a vállát a dupla púpos hátának. Az ormótlan lény sipákoló hangot adott, és egyensúlyát veszítve a kocsiba zöttyent.

Ettől kezdve már gyorsan ment minden.

A Koordinátor levegőt szivattyúzott az abroncsokba, és a járgány, bár eléggé féloldalra dőlve, derekasan megindult. A Doktor foglalta el az új utas előtti ülést, mert a Vegyész óvakodott ettől a szomszédságtól, inkább a Koordinátor háta mögött állva utazott, roppant kényelmetlenül.

A reflektorok hármas fénykévéje megvilágította előttük a már ismert utat, áthaladtak az osz-lopcsarnokon, aztán a henger alakú építmények két sora között. A sima terepen gyorsan ment a kocsi, csak a magmafolyam lábánál lassult le ismét. Negyedóra alatt elértek az agyagos föld-hányások és a hátborzongató gödrök vidékére.

Egy ideig sűrű, cuppogó sárban gördült a kocsi, aztán megtalálták saját keréknyomaikat az agyagos talajban, és csaknem ugyanazon az úton haladtak visszafelé, amelyen a völgybe érkeztek.

A járgány, vizet és sarat fröcskölve, ügyesen kerülgette az agyaghalmokat, amelyek hol jobbra, hol balra tűntek fel a hármas fénykévében.

Messze, a sötétségben elmosódott fénypont tűnt fel, közeledett, percről perere nőtt, hamarosan három különálló fényfoltra bomlott. A Koordinátor nem lassított, hiszen már tudták, hogy ez a sa-ját tükörképük. A dupla nyugtalankodni kezdett, mocorgott, köhécselt, sőt veszedelmesen a sarokba húzódott, úgyhogy az egész jármű balra dőlt.

A Doktor megnyugtató hangja nemigen hatott rá.

Mikor a Doktor hátranézett, látta, hogy a sápadt test felül legömbölyített cukorsüveghez vált hasonlóvá — a dupla behúzta kis felsőtestét, és mintha nem is lélegzett volna. Aztán megcsapta őket a már ismert forró hullám, és a kocsi tükörképe eltűnt — áthaladtak a rejtélyes határvonalon. Ekkor a nagy utas megnyugodott, azontúl mozdulatlanul ült, és szemlátomást nem izgatta különösebben az éjszakai utazás, pedig a kocsi most eről-ködve kapaszkodott fel az egyre meredekebb hegyoldalon, erősen zötyögött és ingadozott, megnövelt abroncsai keservesen birkóztak a hepehupás talajjal, egyre lassabban haladtak, a kerekek fürge surrogása helyett a motorok erőlködő búgása hallatszott, a kocsi orra néhányszor veszélyesen felemelkedett — már alig másztak előre, aztán egyszerre csak hátrafelé kezdtek csúszni, pedig a kerekek pörögtek, a laza talaj csúszni kezdett alattuk. A Koordinátor nagyot fordított a vo-lánon. Megálltak.

Óvatosan megfordultak, és ferdén lefelé indultak vissza a völgybe.

— Hová?! — kiáltotta a Vegyész. Az éjszakai szél egy-egy fuvallata apró vízcseppeket hozott, pedig nem esett az eső.

— Megpróbáljuk máshol — kiabálta vissza a Koordinátor.

Megint megálltak, a forgatható reflektor fény-kévéje felfelé kúszott, egyre halványabb lett, erőltették a szemüket, de úgyszólván semmit sem láttak. Mivel hiába fürkészték a sötét hegyoldalt, in-kább találomra vágtak neki ismét; hamarosan megint ugyanolyan meredek lett, mint ott, ahol csúszni kezdtek, de itt száraz volt a talaj, és a jár-gány derekasan kapaszkodott; valahányszor azonban a Koordinátor északnak igyekezett kanyarodni, a gép veszedelmesen felemelte az orrát, és szinte felágaskodott a hátsó kerekein. Kénytelenek voltak egyre inkább eltérni nyugat felé. Ez baj volt, mert belekeveredhettek a bokrok sűrűjébe. A Koordinátor úgy emlékezett, hogy a fennsíknak, amely felé kapaszkodtak, csaknem az egész peremét benőtte a bozót. De nem tudott irányt változtatni. A reflektorfényben lassan mozgó, fe-hér alakok tűntek fel — nem, csak ködfoszlányok voltak, egy pillanat alatt elnyelte őket a felhő, sötétebb lett, nehezen lélegeztek, a levegő lehűlt, a szélvédőn és a nikkelkorlátokon vízcseppek csapódtak le, az átláthatatlan köd hol sűrűbb lett, hol megritkult, az orrukig sem láttak. A Koordinátor vaktában vezette a kocsit, csak arra törekedett, hogy lehetőleg egyenesen felfelé kapaszkod-janak.

A reflektorok hirtelen megint megvilágították a terepet, a ködgomolyagok eloszlottak, mögöttük maradtak, a fénykévében meglátták a meredek hegyoldalt, fölöttük pedig a csillagos, fekete ég-boltot. Ettől valahogy rögtön megjavult a kedvük.

— Hogy van az utasunk? — kérdezte a Koordinátor, de nem fordult hátra.

— Jól. Azt hiszem, alszik — felelte a Doktor a Vegyész mögül. A hegyoldal megint egyre meredekebb lett, a kocsi kellemetlenül ingadozott, az első kerekek egyre kevésbé engedelmeskedtek, a súlypont érezhetően hátrafelé tolódott.

Amikor a kocsi megfarolt, és pár métert oldalra csúszott, a Doktor aggódva megszólalt:

— Te, ne üljek át előre, a reflektorok közé, a lök-hárítóra?!

— Még ne — felelte a Koordinátor. Kiengedett egy kis levegőt az abroncsokból, a kocsi leereszkedett, és egy ideig kicsit jobban húzott, az ugráló fénykévékben magasan fölöttük feltűnt a bokrok görbe vonala, áthaladtak egy nagy, kopár, agyagos részen, a bokrok egyre közeledtek, ágaik feketén meredeztek a kihajló agyagfal legszélén, itt semmiképpen sem juthattak fel, de megfordul-ni sem tudtak, hogy jobb helyet keressenek, to-vább kapaszkodtak hát felfelé, míg tíz-egynéhány lépéssel a kétméteres fal előtt a kocsi megállt, megrázkódva a hirtelen fékezéstől. Az erős fényben sárgán meredezett előttük a vékony gyökér-szálakkal átszőtt agyagfal.

— No, megérkeztünk — mondta a Vegyész, és káromkodott egyet.

— Add az ásót! — kiáltotta a Koordinátor. Ki-szállt, az ásó élével kivágott néhány agyagtéglát, a hátsó kerekek alá tette őket, visszatért az agyagfalhoz és felfelé kezdett kapaszkodni. A Vegyész követte. A Doktor hallotta, amint átvágnak a száraz bozóton, recsegtek a letört ágak, a Koordinátor zseblámpája felvillant, elaludt, megint másutt tűnt fel.

— Mi ez a rondaság?! — hallotta a Vegyész fel-csattanó hangját. Surrogás hallatszott, a fényfolt imbolygott a sötétségben, aztán megállt.

— Kockázatos lesz — hallotta megint a Vegyészt.

— Az űrhajózás általában kockázatos — felelte a Koordinátor, majd lekiabált: — Doktor! Csinálunk egy kis hegyomlást, akkor talán fel tudunk jutni! Csak vigyázz az utasunkra, hogy meg ne ijedjen.

— Jó! — kiáltotta vissza a Doktor. Hátrafordult a duplához, aki mozdulatlanul kuporgott. A meredély széléről hullani kezdtek a göröngyök.

— Még egyszer! — nyögte a Koordinátor; a göröngyök már széles sávban gurultak le a hegyoldalon, aztán nagy dübörgéssel hatalmas agyagtömb zuhant le közvetlenül a kocsi előtt, a felrepülő rögök kopogtak a szélvédőn, az agyagtömb legördült a hegyoldalon, odalenn elhalt a moraj, az omlás helyén még jó darabig peregtek lefelé a rögök. A Doktor előrehajolt — a dupla egyáltalán nem reagált az eseményre —, és oldalra világított a forgatható fényszóróval. A kihajló agyag-falban széles tölcsér keletkezett. Fölötte ott állt a Koordinátor, és buzgón ásott. Jóval elmúlt éj-fél, amikor előszedték a csomagtartóból a csörlődobot, a horgonyokat, a kampókat, majd a drót-kötél egyik végét a reflektorok közé erősítették, a másikat felvitték az omlasztás helyén át a bokrok közé, s ott kétszeresen lehorgonyozták. Aztán a Doktor és a Vegyész félreállt, a Koordinátor pedig bekapcsolta egyszerre mind a négy kerék motorját meg a csörlődob motorját; a dob lassan feltekerte a drótkötelet, és lépésről lépésre felvon-tatta a kocsit az agyagos lejtőn. Még egyszer elő kellett venni az ásókat, hogy a kocsi feljusson a fennsíkra, de fél óra múlva a horgonyokat meg a drótkötelet már el is csomagolták, és a járgány elindulhatott. Nagy recsegéssel-ropogással tört utat a bozóton át, egy darabig nagyon lassan haladtak, bár a bozót szerencsére száraz és törékeny volt, tehát viszonylag könnyen áthajtottak rajta.

Aztán véget értek a bokrok, és a kocsi sebesen robogott tovább.

— Félúton vagyunk! — kiáltotta a Doktornak a Vegyész, aki a Koordinátor háta mögül a kilométerórát figyelte. A Koordinátor arra gondolt, hogy nincsenek még félúton — a viszontagságos hegymászás miatt tíz-tizenöt kilométeres kerülőt tettek. Előrehajolt, arca majdnem a szélvédőt érte, feszülten figyelte az utat, vagyis inkább útvesztőt, igyekezett kikerülni a nagyobb akadályokat, a ki-sebbeket pedig a kerekek közé venni. Ennek ellenére a kocsi zötyögött, rázkódott, a bádog víztartály csörömpölt, egy-egy gödörnél akkorát ugrott a jármű, hogy csak úgy sziszegtek a lökéscsillapítók, mikor a négy kerék a földre zökkent.

Szerencsére köd nem volt, jól látták a terepet, és egyelőre semmilyen meglepetés nem érte őket.

A reflektorok fénykévéjének végénél, a szétszórt, derengő félhomályban elsuhant valami — egy magas árboc, még egy, a harmadik, a negyedik — az oszlopok sorát keresztezték. A Doktor meg akarta figyelni, hogy most is remeg-e a levegő az oszlopok csúcsa felett, de ehhez túlságosan sötét volt.

A csillagok békésen hunyorogtak, a nagy böhöm lény mögöttük meg sem nyikkant, csak egyszer mocorgott egy kicsit, helyet változtatott, mintha elzsibbadt volna a hosszú mozdulatlanságban, és ez az ismerős, emberi mozdulat furcsán megindította a Doktort.

Az abroncsok keresztirányú barázdákon zötyögtek át. Már lefelé tartottak, a hosszanti völgyekkel barázdált hegyoldalon. A Koordinátor kicsit lassított, a mészkőgörgetegen túl már látta a következő barázdákat a reflektorfényben. Ekkor erősödő sivítás hallatszott balról. A hang egyre élesebb lett, elmosódott tömeg suhant át előttük, óriási korongja megcsillant a reflektorfényben, aztán eltűnt. A fékek élesen megcsikordultak, a kocsi megrázkódott, forró, kesernyés fuvallatot éreztek az arcukon, újabb süvítő hang közeledett, a Koordinátor kikapcsolta a reflektorokat. Mintha légörvények suhantak volna el pár lépéssel előttük a sötétségben, egyik a másik után, magasan a föld felett repültek a foszforeszkáló fényű utasfülkék, körülöttük a láthatatlan, örvénylő koronggal, kissé féloldalt dőlve bekanyarodtak, egyik a másik után, mindegyik egyformán dőlt meg a kanyarban, az emberek számolni kezdték őket: nyolc, kilenc, tíz…

A tizenötödik után szünet következett, akkor elindultak.

— Ennyivel még nem találkoztunk — jegyezte meg a Doktor.

Újabb, eddig ismeretlen hang hallatszott, jóval mélyebb, és lassabban közeledett. A Koordinátor gyorsan hátramenetbe kapcsolt, és a kocsi hátrál-ni kezdett. Felfelé tolattak, az abroncsok halkan csikorogtak a mészkőgörgetegen, aztán a kocsi megállt. Hatalmas jármű húzott el előttük, olyan hangos dübörgéssel, hogy a járgány beleremegett.

Alakját nem tudták kivenni, de magasan a fák fölött is eltakarta a csillagokat, és remegett alatta a föld, mintha lavina omlott volna le a lejtőn.

Gigászi dongóként búgva eldübörgött a következő, aztán még egy; utasfülkét nem láttak rajtuk, csak valami szabálytalan csillagalakzat látszott, vörösesen izzott, és lassan forgott, a jármű mozgásával ellentétes irányban. Megint csend lett, csak messziről hallatszott hol halkabb, hol kissé hangosabb, egyre távolabbi búgás.

— Ezek óriásiak voltak! Láttátok?! — mondta a Vegyész.

A Koordinátor még jó ideig várt, aztán meggyújtotta a fényszórókat, kiengedte a féket, a jár-gány először magától kezdett gurulni, aztán a Koordinátor bekapcsolta a motorokat, és a kocsi egyre gyorsabban robogott lefelé. Bár a barázdák mentén kényelmesebb lett volna az út, mert azok kikerülték a nagyobb gödröket és buckákat, a Koordinátor nem akarta megkockáztatni, hogy hátulról nekik rontson egy átlátszó szörnyeteg.

Figyelmesen kerülgette az akadályokat, s közben igyekezett gondolatban meghosszabbítani a hatalmas járművek útirányát — északnyugat felől érkeztek, és keletnek haladtak tovább, de ez semmiről sem tanúskodott, hiszen ahogyan itt bekanyarodtak, éppúgy elkanyarodhattak máshol is.

Nem szólt semmit, de nyugtalan volt.

Néhány perccel kettő után megcsillant a reflektorfényben a tükörszalag. A dupla, aki meg sem rezzent, mikor a nagy korongokkal találkoztak, most már egy ideje kidugta a fejét, és néze-lődött. Mielőtt a kocsi ráhajtott a tükörsávra, a behemót lény hirtelen köhécselni kezdett, aztán nyögve és szuszogva fölegyenesedett, izgett-mozgott, teljes súlyával féloldalra dőlt, mintha ki akarna ugorni a robogó kocsiból.

— Állj! Állj! — kiáltotta a Doktor. A Koordinátor fékezett, egy méterrel a tükörsáv előtt álltak meg.

— Mi történt?

— Meg akar szökni!

— Miért?

— Nem tudom, talán emiatt. Oltsd el a fényszórókat!

A Koordinátor lekattintotta a világítást. Mihelyt sötét lett, a dupla visszazöttyent a helyére.

Világítás nélkül indultak el, a kocsi két oldalán egy másodpercre látszott a csillagok tükörképe a fekete sávon, aztán megint a kopár talajon gör-dültek tovább. A reflektorok belehasítottak az éjszakába. Már a síkságra értek. A járgány egyre gyorsabban robogott, az egész kocsitest remegett és vibrált; egy-egy mészkőszikla mellett haladtak el, a sziklák nagy árnyéka körbefordult a homokon, mintha egy függőleges tengely körül forog-na, a kerekek alól surrogva repült fel a homok, a metszően éles, hideg levegő arcukba vágott, a motorok zúgtak,az alváznak csapódó kavicsok nagyokat koppantak. A Vegyész előrehajolt, igyekezett a szélvédő mögött tartani a fejét, a sík terepen egyre gyorsabban robogtak, már ideje volt, hogy megpillantsák az űrhajót.

Megbeszélték, hogy az otthon maradók villogó lámpát függesztenek az űrhajó tatjára. A járgány utasai türelmetlenül keresték a villogó fénypontot, de a percek múltak, a kocsi kissé lassított, elkanyarodott, most északkeletnek tartottak, de mindenütt koromsötétség vette körül őket. Már régóta tompított reflektorokkal haladtak, most a Koordinátor teljesen kikapcsolta a világítást, megkockáztatva, hogy a sötétben valami akadály-ba ütköznek. Egyszer megpillantottak egy hunyorgó fénypontot, arrafelé indultak, amilyen gyorsan csak bírtak, de pár perc múlva kiderült, hogy a fénypont egy alacsonyan álló csillag. Már húsz perccel múlt két óra.

— Talán elromlott a lámpájuk — szólalt meg a Vegyész. Senki sem válaszolt. Megtettek öt kilométert, megint bekanyarodtak, a Doktor az ülésről felállva fürkészte a sötét tájat. Még jobban lelassítottak, egyszer csak nagyot zökkent a kocsi, először az első, aztán a hátsó kerekek — a homokos talajba vágott barázdán haladtak át.

— Fordulj balra — mondta hirtelen a Doktor.

A járgány irányt változtatott, a tompított reflektor fényében buckák tűntek fel, átzökkentek egy másik, fél méter mély barázdán, egyszer csak homályos derengést pillantottak meg, és arra hosszú, ferde árnyék rajzolódott, csúcsát egy másodpercig fénykoszorú vette körül, aztán megint sötét lett, és semmit sem láttak. A kocsi nekiru-gaszkodott, és egyenesen arrafelé robogott, megint felvillant a lámpa a hajótat mögött, fényében há rom parányi alak is feltűnt, a Koordinátor bekapcsolta a reflektorokat, a három ember felemelt karokkal feléjük rohant.

A Koordinátor lassított, a futva érkezők félrehúzódtak, a kocsi néhány méterrel mögöttük állt meg. Az űrhajó már közel volt. Olyan irányból érkeztek, hogy a tat felső része eltakarta a ki-akasztott lámpát.

— Megvagytok? Mind?! — kiáltotta a Mérnök.

A járgányhoz futott, de rögtön visszahőkölt a negyedik, fej nélküli alak láttán, amely nyugtalanul mozgolódott.

A Koordinátor egyik karját a Mérnök, másikat a Fizikus vállára tette, és így állt egy másodpercig, mintha rájuk támaszkodna. Öten gyűltek össze az oldalreflektor mellett- a Doktor a duplát nyug-tatgatta csöndes szóval.

— Nálunk minden rendben — mondta a Ve-gyész —, és nálatok?

— Nagyjából — felelte a Kibernetikus. Jó darabig nézték egymást, senki nem szólt semmit.

— Beszámolót tartunk, vagy aludni megyünk? — kérdezte a Vegyész.

— Te képes lennél aludni? No hallod! — kiáltott fel a Fizikus. — Aludni! Uramisten! Itt voltak, értitek?!

— Gondoltam — mondta a Koordinátor. — És… harcolni kellett?

— Nem. És nektek?…

— Nekünk sem. Azt hiszem… az, hogy felfedezték az űrhajónkat, fontosabb lehet annál, amit mi láttunk. Beszéljetek. Mondd el talán te, Henrik.

— Azt ott… foglyul ejtettétek?… — kérdezte a Mérnök.

— Hát… inkább ő ejtett foglyul minket. Az-az… saját jószántából jött velünk. De ez hosszú történet. Hosszú, bonyolult, és sajnos, egy szót sem értünk belőle.

— Nálunk ugyanez a helyzet! — tört ki a Kibernetikus. — Idejöttek, talán egy órával azután, hogy ti elmentetek! Azt hittem… azt hittem, hogy mindennek vége — tette hozzá halkan.

— Nem vagytok éhesek? — kérdezte a Mérnök.

— Eszembe sem jutott az éhség. Doktor! — kiáltotta a Koordinátor. — Gyere ide!

— Tanácskozunk? — A Doktor kiszállt, és odament hozzájuk, de továbbra is a duplán tartotta a szemét, aki váratlanul, meglepően könnyed mozdulattal leugrott a földre, és lassan odacaplatott az emberekhez. A fénykör határánál visszahőkölt.

Szótlanul nézték — a hatalmas lény leereszkedett a földre, egy pillanatig látták a fejét, aztán már csak a mellizmok réséből rájuk tekintő kék szem látszott a fénykévén túl szóródó halvány derengésben.

— Szóval itt voltak? — kérdezte a Doktor. Most ő volt az egyetlen, aki nem a duplát nézte.

— Itt voltak. Huszonöt forgó koronggal jöttek, ugyanolyanokkal, mint amelyiken mi utaztunk, meg négy sokkal nagyobb géppel. Azok nem füg-gőleges korongok, hanem olyanok, mint egy át-látszó búgócsiga.

— Találkoztunk velük! — kiáltott fel a Vegyész.

— Mikor? Hol?

— Talán egy órája, visszafelé jövet! Majdnem összeütköztünk velük! És mit csináltak itt?

— Nem sokat — mondta a Mérnök. — Egyszerre érkeztek, nem tudjuk, merről, mert amikor feljöttünk — véletlenül éppen mind a hárman lent voltunk az űrhajóban, de legfeljebb öt percig — , akkor már a rakéta körül keringtek libasorban.

Nem jöttek közelebb. Azt gondoltuk, ez valami előőrs, járőr, harcászati felderítő osztag, hát felállítottuk a rakéta alá az atomágyút, és vártunk.

A korongok meg csak keringtek körülöttünk, mindig egy irányban, se nem távolodtak, se nem közeledtek. Ez körülbelül másfél óra hosszat tartott.

Aztán megjelentek azok a nagyobbak, a búgócsigák — vagy harminc méter magasak! Óriásiak!

Sokkal lassabban haladnak, és valószínűleg csak azokon a barázdákon tudnak közlekedni, amelyeket a korongok hasítanak a földbe. A körbejáró korongok helyet adtak nekik maguk között, két nagy gép közé mindig egy korong került, aztán tovább keringtek. Néha lelassítottak, egyszer pedig két korong kis híján összeütközött, illetve csak a peremük ért össze óriási reccsenéssel, de nem történt semmi bajuk, nyugodtan forogtak tovább.

— És ti?

— Mi? Hát mit tehettünk volna? Vacogtunk az atomágyú mellett. Nem volt valami kellemes.

— Elhiszem — mondta ünnepélyesen a Doktor. — És aztán?

— Aztán? Eleinte folyton azt vártam, hogy mikor támadnak meg, később arra gondoltam, hogy csak megfigyelnek, de furcsállottam a harcrend-jüket meg azt, hogy egy pillanatra sem állnak meg, pedig mint tudjuk, a korongok egy helyben is képesek forogni. Aztán hét óra körül leküldtem a Fizikust a villanólámpáért. A ti számotokra kellett volna kiakasztanunk, de ezen a kavargó falon keresztül nem tudtatok volna visszajönni — akkor jutott először eszembe, hogy talán blokád alá vettek! Mindenesetre, gondoltam, meg kellene próbálni valahogy szót érteni velük, amíg még lehet.

Hát elkezdtünk onnan a fegyverünk mellől jele-ket adni a lámpával. Sorozatokat adtunk le, először mindig két villantás követte egymást, aztán három,aztán négy.

— A Pitagorasz-tétel? — kérdezte a Doktor, és a Mérnök hiába kémlelte a magasan függő lámpa felvillanásában, hogy a Doktor gúnyolódik-e.

— Nem — mondta végül —, közönséges számsor.

— No és ők? — sürgette izgatottan a Vegyész.

— Hogy is mondjam… Tulajdonképpen nem reagáltak…

— Mi az, hogy “tulajdonképpen”? Hát mit csináltak?

— Különféle dolgokat műveltek egész idő alatt, a mi jeladásaink előtt is, közben is, azután is, de semmi olyat, amit úgy magyarázhattunk volna, hogy válaszolni próbálnak, vagy fel akarják venni a kapcsolatot.

— Mégis, mit csináltak?

— Gyorsabban vagy lassabban keringtek, közelebb húzódtak egymáshoz, az utasfülkékben mozgott valami.

— A nagy búgócsigáknak is van utasfülkéjük?

— Azt mondtad, láttátok őket.

— Sötét volt, amikor találkoztunk velük.

— Nincs utasfülkéjük, középen egyáltalán nincs semmi. Ott üresek. A kerületükön viszont körbejár vagy kering valami nagy tartályféle, kívül domború, belül homorú, ez különböző helyzeteket foglalhat el, oldalt pedig egy csomó szarva van, vagy minek nevezzem, valami kúpfélék. A világon semmi értelmük, persze az én szememmel nézve. No szóval, hol is tartottam? Ja igen. A búgócsigák néha kiléptek a körből, és helyet cseréltek a kisebb korongokkal.

— Milyen gyakran?

— Az változó volt. De semmilyen szabályszerűséget nem tudtunk megállapítani benne. Elhihe-titek, hogy a mozgásuk minden elemét figyeltem és számoltam, hiszen valami választ vártam. Elég bonyolult mozgásokat is végeztek. A második órában például a nagy gépek egészen lelassultak, majdnem megálltak, minden búgócsiga elé odaállt egy kisebb korong, és lassan megindult fe-lénk, de nem tett meg többet tizenöt méternél, a nagy búgócsiga követte, és aztán megint körben kezdtek járni, akkor már két körben: a belsőben a négy nagy gép és négy kisebb keringett, a külsőben meg a többi lapos korong. Mikor már azon törtem a fejem, mit csináljunk, hogy ti hazajöhes-setek, akkor egyszerre csak abbahagyták a keringést, és egyetlen hosszú sorban elvonultak, először csigavonalban, aztán egyenesen délnek.

— Hány óra lehetett akkor?

— Pár perccel múlt tizenegy.

— Akkor mi mégsem ugyanezekkel találkoztunk — fordult a Vegyész a Koordinátorhoz.

— Nem biztos. Meg is állhattak valahol útközben.

— No, most ti meséljetek — szólt a Fizikus.

— Beszéljen a Doktor — mondta a Koordinátor.

— Jó. Tehát… — A Doktor néhány perc alatt elmondta, amit tapasztaltak, majd így folytatta:

— Figyeljétek meg, hogy mindaz, ami itt történik, részben emlékeztet bennünket a Földről ismert különféle dolgokra, de mindig csak részben. Néhány kocka mindig kimarad, és sehogy sem illeszt-hető bele a fejtörőbe. Ez nagyon jellemző! Ahogy a járműveik itt megjelentek, az harcrendre hasonlított — de mi volt? Felderítő járőr, előőrs vagy blokád? Látszólag ez is, az is, de végső soron egyik sem. Nem tudjuk, mi volt. És azok az agyaggödrök! Persze hogy szörnyűek voltak, de micsodák tulajdonképpen? Sírok? Annak látszottak. Aztán az a település, vagy minek nevezzem.

Az már egészen valószínűtlen volt! Mint egy li-dércnyomás. No és a csontvázak? Az mi volt?

Múzeum? Vágóhíd? Templom? Biológiai szemléltető eszközök gyára? Börtön? Mindenre gon-dolhatunk, még koncentrációs táborra is! De nem találkoztunk ott senkivel, aki meg akart volna ál-lítani, vagy bármiféle kapcsolatot akart volna létesíteni velünk — senkivel! Ez talán a legérthetetlenebb, legalábbis nekem. A bolygó civilizációja kétségkívül magas fokon áll. Az építészetük tech-nikailag nagyon fejlett. Olyan kupolákat építeni, mint amilyeneket láttunk, nem csekély feladat!

És mellettük egy középkori városra emlékeztető, kőből épült település. Szinte hihetetlen, hogy a fejlődés különböző fokai így keveredjenek! Azonkívül nyilván tökéletes jelzőhálózatuk van, hiszen egy perccel az érkezésünk után elsötétítették a városukat, pedig nagyon gyorsan hajtottunk, és út-közben nem láttunk senkit… Minden bizonnyal értelmes lények, és mégis: az a tömeg, amely elsodort bennünket, úgy viselkedett, mint egy riadt birkanyáj. Nyoma sem volt semmiféle szervezettségnek… Először mintha előlünk menekültek volna, aztán körülvettek bennünket, majdnem agyonnyomtak, leírhatatlan zűrzavar támadt, teljesen értelmetlen volt az egész, maga a téboly!

No, és így van ez mindennel. Az, akit megöltünk, ezüstfóliába volt öltözve, ezek meg csupaszok voltak, csak némelyiken lógott valami rongy vagy fonadék. A gödörben fekvő hulla bőrnyúlványából egy cső állt ki, és ami még furcsább, szeme volt, mint ennek, akit láttok; más hulláknak nem volt szemük, de volt orruk, vagy megfordítva. Ha erre gondolok, attól kezdek félni, hogy ezzel sem me-gyünk sokra, akit magunkkal hoztunk. Persze megpróbálunk szót érteni vele, de nem nagyon hiszem, hogy sikerül…

— Az egész információanyagot, amit eddig ösz-szegyűjtöttünk, le kell írni, és valahogy rendezni kell, különben belezavarodunk — jegyezte meg a Kibernetikus. — Meg kell mondanom. : a Doktornak biztosan igaza van, de… azok a csontvázak biztosan csontvázak voltak? És ez az egész história, hogy a tömeg először közrefogott benneteket, aztán elmenekült…

— A csontvázakat ugyanolyan jól láttam, ahogy most téged látlak. Hihetetlen, de igaz. Ami pedig azt a tömeget illeti… — A Doktor széttárta a karját.

— Tiszta őrület volt — erősítette meg a Vegyész.

— Talán felébresztettétek az egész falut, és meg-ijedtek. Képzeld el például, hogy egy földi szállodába berontana egy ilyen édeni forgó korong.

Nyilvánvaló, hogy pánik törne ki!

A Vegyész konokul csóválta a fejét. A Doktor elmosolyodott.

— Nem voltál ott, hát nehéz megmagyarázni.

Mondjuk, kitör a pánik. De aztán, mikor már minden ember elbújt és elmenekült, a korong ki-gördül az utcára, és akkor az egyik menekülő, meztelenül, ahogy kiugrott az ágyból, reszketve a félelemtől, a korong után rohan, és értésére adja a korong pilótájának, hogy vele akar menni. Ehhez mit szólsz?

— De hát ő aligha kért meg benneteket…

— Nem kért meg? Kérdezd meg tőlük, ha nekem nem hiszel, hogy mi történt, mikor úgy tettem, mintha vissza akarnám küldeni a falujába.

És különben is — miféle szálloda körül vannak sírok, nyitott sírok hullákkal?

— Háromnegyed négy van, fiúk — mondta a Koordinátor —, és holnap, illetve ma, megint látogatók érkezhetnek. Egyáltalán, bármikor bármi megtörténhet. Én már semmin sem csodálkozom.

Mit csináltatok az űrhajóban? — fordult a Mér-nökhöz.

— Nem sokat, mert vagy négy órát ültünk az atomágyú mellett. Egy mikro típusú szupravezető elektronikus agyat átvizsgáltunk, a rádióberendezés már majdnem beindítható. A Kibernetikus majd elmondja részletesebben. Sajnos, sok minden ripityára tört.

— Tizenhat niób-tantál diódára lenne szükségem — mondta a Kibernetikus —, a kriotronok épek, de diódák nélkül nem tudom rendbe hozni az agyat.

— Nem szedheted ki a többiből a diódákat?

— Már kiszedtem, sokat találtam, több mint hétszázat.

— Több nincs?

— Talán a Védőben vannak még, ahhoz nem fértem hozzá. Legalul fekszik.

— Mondjátok, egész éjjel itt fogunk állni a ra-kéta előtt?

— Igazad van, gyerünk. De várjatok csak, mi lesz a duplával?

— No és a járgánnyal?

— Szomorú dolgot kell közölnöm: nem marad-hatunk tovább őrség nélkül — mondta a Koordinátor. — Az is nagy bolondság volt, hogy eddig nem állítottunk őrséget. Az első két órára, haj-nalig, önkéntes jelentkezőt kérek, aztán…

— Majd én — szólalt meg a Doktor.

— Te? Szó sem lehet róla, majd közülünk valaki — mondta a Mérnök. -Mi legalább egy helyben ültünk.

— Én meg a járgányban ültem. Nem vagyok fáradtabb nálad.

— Ne veszekedjetek. Előbb a Mérnök, aztán a Doktor — mondta a Koordinátor. Nyújtózkodott egyet, átfagyott kezeit dörzsölgette, a kocsihoz ment, kikapcsolta a reflektorokat, és lassan az űrhajó mellé tolta a járgányt.

— Várjatok — állt meg a Kibernetikus a mozdulatlanul fekvő dupla mellett —, és ezzel mi lesz?

— Itt marad. Biztosan alszik. Nem szökik meg.

Akkor minek jött volna veletek? — mondta a Fizikus.

— De hát így nem lehet… valahová be kellene zárni — kezdte a Vegyész, de abbahagyta. A többiek egymás után lemásztak az alagútba. Körül-nézett, dühösen vállat vont, és utánuk ment.

A Mérnök egy gumimatracot tett az atomágyú mellé, és leült, de mivel érezte, hogy rögtön el-nyomná az álom, inkább felállt, és fel-alá járkált.

A homok halkan zizegett a lába alatt. Keleten szürkülni kezdett az ég, a csillagok elhalványultak, és már nem hunyorogtak. Mélyen beszívta a tiszta, hideg levegőt — megpróbálta kiérezni be-lőle azt az idegen szagot, amelyet akkor éreztek, amikor először léptek ki a bolygó felszínére, de már nem találta. A közelben fekvő Éden-lakó oldala egyenletesen emelkedett és süllyedt. A Mér-nök hirtelen észrevette, hogy a lény melléből hoszszú, vékony csápok nyúlnak ki, és megragadják az ő lábát. Rémülten összerándult, megbotlott, majdnem elvágódott — és kinyitotta a szemét.

Úgy látszik, jártában aludt el. Már világosabb volt. Keleten bolyhos felhőcskék sorakoztak ferde vonalban, mint egy hosszú ecsetvonás, a felhőcsík vége lassan rózsássá vált, az ég homályos szürkeségét kék szín váltotta fel. Az utolsó, fényes csillag is eltűnt. A Mérnök megállt, és nézte a horizontot. A szürke felhők aranyvörössé váltak, peremük felizzott, rózsaszínből és hófehérből ösz-szeolvadt fénycsík szökkent fel az égre — a bolygó lapos pereme hirtelen behorpadt, ahol a súlyos, vörös korong felbukkant mögötte. Mintha a Föl-dön lett volna.

Elmondhatatlan kétségbeesés fogta el.

— Váltás! — harsant fel mögötte a Doktor hangja. A Mérnök összerezzent. A Doktor nézte és mosolygott, a Mérnök hirtelen meg akart neki köszönni valamit, megmondani, hogy… maga sem tudta, mit — valami hallatlanul fontosat, de nem tudta megfogalmazni. Megrázta a fejét, visszamo-solygott a Doktorra, és lemászott a sötét alagútba.