Éden

MÁSODIK FEJEZET

Esteledett. Az alagút fekete torka egy kis domb tíz-egynéhány méteres, enyhe lejtőjére nyílt. Közvetlenül előttük véget ért a lejtő. Távolabb, egészen a láthatárig, amely fölött az első csillagok hunyorogtak, nagy síkság terült el. Helyenként, elég messze tőlük, fákhoz hasonló, bizonytalan körvonalú, karcsú oszlopok meredeztek. Nyuga-ton még keskeny fénycsík szegélyezte a láthatárt, de már olyan kevés világosságot adott, hogy a környezet színei egyhangú szürkeségbe olvadtak ösz-sze. A mozdulatlanul álló emberektől balra az űrhajó óriási, domború teste emelkedett ferdén a levegőbe. A Mérnök hetven méterre becsülte a kiálló rész hosszúságát, eszerint több mint negyven méter fúródott be a dombba. Pillanatnyilag azonban senki sem törődött ezzel a hatalmas csővel, amely feketén rajzolódott az égre, végén a kormányfúvókák tehetetlenül meredező csövei-vel. Az emberek mélyen beszívták a hűvös levegőt, amelynek valami alig érezhető, ismeretlen, meghatározhatatlan illata volt, és szótlanul néztek maguk elé. Csak most vett erőt rajtuk a teljes tehetetlenség érzése — az ásók vasnyele szinte magától esett ki a kezükből. Álltak, tekintetük lassan körbesiklott a végtelen pusztaságon, a sötétségbe merülő láthatáron és a lassan, egyenletesen hunyorgó csillagokon.

— A sarkcsillag? — szólalt meg a Vegyész akaratlanul is lehalkított hangon, és rámutatott egy alacsonyan álló csillagra, amely halványan pislákolt a sötét keleti égbolton.

— Nem, innét nem látni. Most… igen, a Tejútrendszer déli pólusa alatt vagyunk. Várjatok csak… Ott kell lennie valahol a Dél Keresztjének…

Felszegett fejjel szemlélték valamennyien a már csaknem fekete eget a fényesen sziporkázó csillagokkal. Sorolni kezdték a felismert csillagok, csillagképek nevét, ujjukkal mutogatták őket egymásnak, ettől kis időre felvillanyozódtak. Egyedül a csillagok nem voltak teljesen idegenek ezen az üres, halott vidéken.

— Gyorsan hűvösödik, mint a sivatagban — jegyezte meg a Koordinátor.

— Mindegy, ma már úgysem csinálhatunk semmit.

Vissza kell mennünk.

— Hová, abba a kriptába?! — fortyant fel a Kibernetikus.

— A nélkül a kripta nélkül két nap alatt felfor-dulnánk itt — felelte szárazon a Koordinátor.

— Ne legyetek gyerekek!

Többet nem is szólt, sarkon fordult, lassú, ki-mért léptekkel visszament a nyíláshoz — amelynek fekete foltja már alig látszott néhány méterrel felettük, a domb lejtőjén —, és lábbal előre beeresz-kedett az alagútba. Egy pillanatig még látszott a feje, aztán eltűnt.

A többiek némán összenéztek.

— Gyerünk — dünnyögte a Fizikus félig kérdő, félig kijelentő hangon. Vonakodva indultak utána. Mikor az elsők már bemásztak a szűk nyílásba, a Mérnök, aki leghátul állt a Kibernetikus mellett, azt mondta:

— Észrevetted, milyen különös szaga van a levegőnek?

— Igen. Olyan kesernyés… Ismered az összetételét?

— Hasonló a földihez, valami egyéb gáz is van benne, de nem ártalmas. Már nem emlékszem, az adatok egy kis zöld kötetben vannak, a második polcon, a könyvtár…

Elnémult, mert eszébe jutott, hogy ő maga hordta tele a könyvtárat földdel.

— Hogy az a… — mondta harag nélkül, nagyon szomorúan, és lassan bemászott a fekete gödörbe. A Kibernetikus, mikor egyedül maradt, hirtelen furcsán kezdte magát érezni. Nem félelem volt ez, inkább az elveszettség nyomasztó érzése, a táj riasztó idegensége nehezedett rá. Ráadásul ebben a visszakúszásban az agyaggödörbe, volt valami megalázó. Mint a rovarok — gondolta, aztán lehajtotta a fejét és bemászott az alagútba, a Mérnök nyomában. De nem állta meg, hogy vállig lemerülve még egyszer fel ne nézzen, és búcsúpillantást ne vessen a békésen hunyorgó csillagokra.

Másnap némelyikük fel akarta vinni az ennivalót, hogy a szabad ég alatt reggelizzenek, de a Koordinátor ellenezte a dolgot. Azt mondta, felesleges bajlódás lenne. Két lámpa fényénél reg-geliztek tehát a külső csapóajtó alatt, és iszogatták a már teljesen kihűlt kávét. Egyszer csak megszólalt a Kibernetikus:

— Mondjátok csak, tulajdonképpen hogy lehet az, hogy egész idő alatt jó levegőnk volt?

A Koordinátor elmosolyodott. Lesoványodott arcán szürke sávok húzódtak.

— Az oxigénpalackok épek. A tisztítással viszont rosszabbul állunk. Csak egyetlen önműködő szűrő dolgozik rendesen, a vegyi tartalék szűrő, mert a villamos szűrők persze mind leálltak. Úgy hat-hét nap múlva kezdtünk volna fuldokolni.

— Te tudtad ezt?… — kérdezte lassan a Kibernetikus.

A Koordinátor nem válaszolt.

— Most mit csinálunk? — kérdezte a Fizikus.

Elmosogatták az edényt egy vödör vízben.

A Doktor el is törölgetett az egyik törülközőjével.

— Ezen a bolygón van oxigén — mondta, miközben egymásra dobálta a csörömpölő alumínium tányérokat —, tehát élet is van. Mit tudsz erről?

— Semmit a világon. Az az űrszonda mintát vett a légkörből, de ezzel aztán vége az egész tudományunknak.

— Hogyhogy? Nem is szállt le?

— Nem hát.

— Ezt nevezem alapos helyismeretnek — jegyezte meg a Kibernetikus. Egy darab alkoholos vattával igyekezett arcot mosni. Nagyon kevés használható vizük volt, ezért már második napja nem mosakodtak. A Fizikus a saját tükörképét vette szemügyre a lámpafényben, a légkondicionáló készülék csillogó tetejét használva tükörnek.

— Amit tudunk, az nagyon is sokat jelent — felelte nyugodtan a Koordinátor. — Ha a levegő összetétele más volna, ha nem volna benne oxigén, akkor megölnélek benneteket.

— Micsoda? — A Kibernetikus majdnem kiejtette a kezéből az alkoholos üveget.

— Önmagammal együtt, persze. Annyi esélyünk sem lenne, mint egy a milliárdhoz. De most van.

Elhallgattak.

— És ha van oxigén, akkor biztos, hogy növények és állatok is vannak? — kérdezte a Mérnök.

— Nem biztos — felelte a Vegyész. — A Kismed-ve Alfájának bolygóin van oxigén, de nincsenek sem állatok, sem növények.

— Hát mi van?

— Fénylények.

— Lumenoidák? Azok a baktériumok?

— Azok nem baktériumok.

— Az most mindegy — jelentette ki a Doktor.

Elrakta az edényeket, és becsukta az élelmiszeres dobozokat. — Most igazán nagyobb gondjaink vannak.

A Védőt nem lehetne valahogy beindítani?

— A Védőt nem is láttam — vallotta be a Kibernetikus. — Nem lehet hozzáférni. Minden automata kirepült a helyéről, olyan csatatér van ott, hogy kéttonnás daruval kellene szétszedni az egész ócskavastelepet. A Védő legalul fekszik.

— De valamilyen fegyverre mégiscsak szükségünk van! — emelte fel a hangját a Kibernetikus.

— Ott vannak a sugárvetők.

— Kíváncsi vagyok, mivel töltöd fel őket!

— Nincs áram a vezérlőteremben? Hiszen volt!

— Nincs. Úgy látszik, zárlatosak az akkumulátorok.

— És miért nincsenek feltöltve a sugárvetők?

— A szabályzat szerint tilos feltöltve szállítani őket — morogta kelletlenül a Mérnök.

— Hogy az ördög vinné el a szabály…

— Hagyd abba!

A Koordinátor közbeszólására a Kibernetikus hátat fordított, és megvonta a vállát. A Doktor kiment. A Mérnök hozott a kabinjából egy köny-nyű műanyag hátizsákot, és telerakta a hátizsák zsebeit lapos konzervdobozokkal. Ekkor visszajött a Doktor, kezében csapban végződő, rövid fémhengerrel.

— Mi ez? — érdeklődött a Mérnök.

— Fegyver.

— Miféle fegyver?

— Altató gáz.

A Mérnök elnevette magát.

— Honnan tudhatod, hogy az, ami ezen a bolygón él, elalszik a gázodtól? És főleg hogy akarsz ezzel védekezni, ha megtámadnak? Cseppenként adagolt narkózissal?

— Nagy veszély esetén legalább önmagadat el-altathatod — mondta a Vegyész. Mindenki nevetett, leghangosabban a Doktor.

— Minden lény, amely oxigént lélegez be, elalszik ettől — mondta —, és hogy hogyan akarom használni? Ide nézz!

Pisztolyszerkezetet illesztett a henger végére.

Rögtön elpárolgó folyadék tűvékony sugara hatolt a folyosó sötét mélyébe.

— Hát… jobb híján… — dörmögte meggyőződés nélkül a Mérnök.

— Megyünk? — kérdezte a Doktor, kezeslábasa zsebébe csúsztatva a hengert.

— Megyünk.

A nap magasan állt, kicsi volt, távolabbról, de forróbban sütött, mint a Földön. De nem ez döb-bentette meg őket, hanem az, hogy nem volt teljesen kerek. Az ujjaik résein át nézték, a sötét-vörös, félig áttetsző papíron át, amely a sugárvédő csomagocskák burkolatául szolgált.

— A gyors tengely körüli forgástól lapult el, ugye?

— kérdezte a Vegyész a Koordinátort.

— Igen. Repülés közben sokkal jobban lehetett látni.

Nem emlékszel?

— Lehet, de akkor… hogy is mondjam… egyáltalán nem érdekelt.

Aztán hátat fordítottak a napnak, és a rakétát vették szemügyre. A hengeres, fehér hajótest ferdén állt ki az alacsony dombocskából, amelybe befúródott. Holmi gigászi ágyú csövére hasonlított. Az árnyékban tejfehér, a napfényben ezüstös páncél sértetlennek látszott. A Mérnök odament, ahol a hajótest belemélyedt a földbe, felmászott a göcsörtös szélű földhányásra, amely gallérként vette körül a lejtőbe fúródott testet, és végigsimította a páncélt.

— Nem rossz anyag ez a keramit — mondta viszsza sem fordulva. — Hát még ha a fúvókákba is bepillanthatnék… — Tanácstalanul bámult fel a síkság szintje fölött meredező fúvókákra.

— Majd megnézzük azokat is — vigasztalta a Fizikus. — De most, azt hiszem, egy kis felderítő útra kellene indulni.

A Koordinátor felment a domb tetejére. A napsütötte síkság minden irányban egyforma, sima és fakó volt, a messzeségben a tegnap is megfigyelt karcsú oszlopfélék meredeztek, de napvilágnál már jól látszott, hogy nem fák. Az ég a fejük felett kék volt, akár a földön, a láthatár felé azonban kifejezetten zöldes színt öltött. Apró, pihe-szerű felhőcskék vonultak alig észrevehetően észak felé. A Koordinátor a csuklóján viselt kis iránytű segítségével azonosította az égtájakat.

A Doktor lehajolt, a földet rugdosta.

— Miért nem nő itt semmi? — kérdezte csodálkozva.

Ez mindenkinek szöget ütött a fejébe. Valóban — a síkság csupasz volt, ameddig csak elláttak.

— Sivatagosodó vidéknek látszik — mondta bizonytalanul a Vegyész. — Ott messzebb — látjátok azokat a foltokat? — egyre sárgább a talaj. Ott, ott, nyugat felé. Feltételezem, hogy ott sivatag terül el, és a szél onnét hordja ide a homokot. Mert ezen a dombon agyagos a talaj.

— Hát erről az utóbbiról alaposan meggyőződ-tünk — jegyezte meg a Doktor.

— Legalább nagy vonalakban fel kell vázolnunk az expedíció tervét — szólalt meg a Koordinátor.

— Az úti készleteink két napra elegendőek.

— Nem nagyon, mert kevés a vizünk — vetette közbe a Kibernetikus.

— A vízzel takarékoskodnunk kell, amíg itt nem találunk. De ha oxigén van, víz is lesz. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha csillagtúrákat teszünk: mindig más irányba indulunk el a bázistól, és annyit megyünk egyenesen előre, hogy biztonságosan és túl nagy sietség nélkül visszaérhessünk.

— Legfeljebb harminc kilométert egy-egy irányban — mondta a Fizikus.

— Úgy van. Ez amolyan előzetes felderítés.

— Várjatok egy kicsit — szólt közbe a Mérnök, aki eddig néhány lépésre állt tőlük, és látszott rajta, hogy nem a legvidámabb gondolatok foglal-koztatják. — Nem gondoljátok, hogy tulajdonképpen őrültséget csinálunk? Szerencsétlenül jártunk egy ismeretlen bolygón. Sikerült kijutnunk az űrhajóból. És ahelyett, hogy a legfontosabb munkához látnánk, ahelyett, hogy minden erőnket a javításra fordítanánk, beindítanánk, amit lehet, megpróbálnánk kiásni a rakétát és így tovább, egyszerűen elindulunk kirándulni, fegyver nélkül, minden védelmi eszköz nélkül, holott nem is sejtjük, hogy mi várhat bennünket.

A Koordinátor szótlanul hallgatta végig. Egyik bajtársáról a másikra nézett. Mindannyian borostásak voltak, a háromnapos szakáll már eléggé elvadult külsőt kölcsönzött nekik. A Mérnök szavai szemlátomást hatottak rájuk, de egyikük sem szólalt meg, mintha az ő válaszát várnák.

— Hat ember nem képes kiásni az űrhajót, Henrik — mondta, óvatosan mérlegelve szavait —, ezt te is tudod. A jelenlegi helyzetben a legkisebb aggregát beindításához is sok idő kell, nem is tudjuk kiszámítani, hogy mennyi. A bolygó lakott.

De semmit sem tudunk róla. Meg sem kerültük a katasztrófa előtt. Az éjszakai félteke felől köze-lítettük meg, és egy szerencsétlen tévedés folytán a gázcsóvába ütköztünk. Zuhanás közben eljutottunk az egyenlítő vonaláig. Én annál a képernyőnél feküdtem, amelyik utoljára repedt meg. Láttam… vagy legalábbis úgy rémlett, hogy látok valamit, ami… városra hasonlított.

— Erről miért nem szóltál? — kérdezte lassan a Mérnök.

— Igen, miért? — kérdezte a Fizikus is.

— Mert nem vagyok biztos benne. Azt sem tudom, merre keressük. A rakéta pörgött. Nem tudtam tájékozódni. Mindenesetre van valami reményünk, ha elenyésző is, hogy segítséget kapunk. Nem szívesen beszélek erről, de hiszen úgyis tudjátok: mindenképpen nagyon kevés az esélyünk. Azonkívül vízre van szükségünk. A vízkészlet túlnyomó része elárasztotta az alsó szintet, és szenynyezett. Ezért úgy vélem, hogy megengedhetünk magunknak bizonyos kockázatot.

— Egyetértek — mondta a Doktor.

— Én is — tette hozzá a Fizikus.

— Hát jó — dünnyögte a Kibernetikus, és néhány lépéssel arrébb sétált, dél felé bámulva, mintha nem akarná hallani, hogy mit mondanak a többiek. A Vegyész bólintott. A Mérnök nem szólt semmit, csak lement a dombról, felcsatolta a hátizsákot, és megkérdezte:

— Merre?

— Észak felé — felelte a Koordinátor. A Mérnök elindult, a többiek követték. Amikor néhány perc múlva körülnéztek, a dombocska már alig látszott — csak az űrhajó teste rajzolódott az égre, mint egy tábori ágyú csöve.

Nagy volt a hőség. Amint haladtak, árnyékuk egyre rövidült, cipőjük a homokba mélyedt, csak az egyenletes léptek és a felgyorsult lélegzetvétel nesze hallatszott. Egyre közelebb jutottak az egyik oszlopféléhez, azok közül, amelyeket a sötétben fáknak véltek. Lassítottak. A szürkésbarna talajból függőleges törzs emelkedett ki, szürke, mint az elefánt bőre, és tompa, fémes fényű. Ez a törzs, amely lent nem volt vastagabb egy férfikarnál, felül kehelyszerűen kiszélesedett. Odafenn, mintegy két méterre a földtől, a kehely laposan szétterült.

Nem láthatták, hogy felül nyitott-e vagy sem. A képződmény teljesen mozdulatlan volt.

Az emberek néhány méterre a különös valamitől megálltak, csak a Mérnök indult felé ösztönösen, és már emelte a kezét, hogy megérintse a “fatörzset”.

— Állj! — kiáltott rá a Doktor.

A Mérnök összerezzent és visszalépett. A Doktor a karjánál fogva hátrább húzta, aztán felvett a földről egy babszemnél nem nagyobb kavicsot, és feldobta a levegőbe. A kavics meredek ívet írt le, és egyenesen a kissé ráncos, lapos kehely tetejére esett. Valamennyien összerezzentek, olyan heves és váratlan volt a reakció. A “kehely” meg-vonaglott, összezárult, szisszenés hallatszott, mintha gázt eresztenének ki, és a most lázasan remegő, szürkés oszlop mindenestül eltűnt, mintha a föld beszívta volna. A helyén maradt nyílást egy pillanatig sűrű, habzó, barna folyadék töltötte meg, aztán a tetején homokszemek kezdtek úszni, a homokréteg egyre vastagabb lett, és további néhány másodperc múlva a nyílásnak már nyoma sem maradt; a homokos talaj felszíne ugyanolyan sima volt, mint körös-körül. Még fel sem ocsúdtak az ámulatból, amikor a Vegyész felkiáltott:

— Oda nézzetek!

Körülnéztek. Az imént alig száz méterre tőlük még három vagy négy hasonló karcsú, magas képződmény állott — és most egyiket sem látták többé.

— Mind eltűnt?! — kiáltott fel a Kibernetikus.

Erőltette a szemét, de a “kelyheknek” a legcsekélyebb nyomát sem találta. A nap egyre forróbban tűzött, perzselő volt a hőség. Továbbmentek.

Egy óra múlva már hosszú karavánná húzódtak szét. Elöl haladt a Doktor, most ő vitte a háti-zsákot, nyomában a Koordinátor. A menetet a Vegyész zárta le. Valamennyien kigombolták a kezeslábasukat, némelyikük az ujját is felhajtotta, csorgott róluk a veríték, kiszáradt szájjal, lassan vonszolták magukat a síkságon. A láthatáron hosszú, vízszintes csík ködlött fel.

A Doktor megállt, és bevárta a Koordinátort.

— Mit gondolsz, mennyit tettünk meg?

A Koordinátor hátranézett, a nappal szembe, arrafelé, ahol az űrhajót hagyták. Már nem látszott.

— A bolygó sugara kisebb, mint a Földé — mondta. Krákogott, zsebkendőjével megtörölte az arcát. — Körülbelül nyolc kilométert tettünk meg — mondta végül.

A Doktor összehunyorította duzzadt szemhéját.

Fekete haján vászonsapkát viselt, amelyet időn-ként megnedvesített a kulacsából.

— Hát ez tiszta őrület! — mondta egyszerre csak, és váratlanul elmosolyodott. Mind a ketten arrafelé néztek, ahol nemrégen még az űrhajó rajzolódott a láthatár fölé apró, ferde vonalként. Most azonban csak a “kelyhek” messziről halvány-szürke, vékony sziluettje látszott. Megint előbújtak, nem tudni, mikor. A menet többi tagja odaért. A Vegyész a földre dobta a tekercsbe csavart sátorlapot, és leült, vagy inkább lerogyott rá.

— Nem nagyon mutatkoznak az itteni civilizáció nyomai — jegyezte meg a Kibernetikus, a zse-beiben kutatva. Megtalálta a gyűrött csomagolású vitamintablettákat, és mindenkit megkínált.

— A Földön nem találnánk ilyen kihalt vidéket, igaz? — tette hozzá a Mérnök. — Nincs itt se út, se valamiféle repülő masina…

— Csak nem gondolod, hogy éppen itt találjuk meg a földi civilizáció hű mását? — fortyant fel a Fizikus.

— Ez állandó rendszer — kezdte a Doktor —, és a civilizáció hosszabb ideig fejlődhetett az Édenen, mint a Földön, tehát…

— Feltéve, hogy emberszabásúak civilizációja — szakította félbe a Kibernetikus.

— Nézzétek, itt nincs értelme ücsörögni — mondta a Koordinátor. — Gyerünk tovább, fél óra múlva elérjük azt ott — és a vékony lila sávra mutatott a láthatáron.

— És az micsoda?

— Nem tudom, de valami. Hátha találunk vizet.

— Pillanatnyilag egy kis árnyékkal is beérném — dörmögte rekedten a Mérnök. Egy korty vízzel kiöblítette a száját és a torkát.

Nyikorogtak a szíjak, amint ki-ki felvette a cso-magját, a csoport ismét széthúzódott, és egyenletes ütemben tovább menetelt a homoksivatagban.

Elhaladtak egy tucat “kehely” és néhány nagyobb képződmény mellett. Az utóbbiak olyanok voltak, mintha a földre bocsátott liánokra vagy indákra támaszkodnának, de egyik sem volt közelebb kétszáz méternél, és az embereknek nem volt kedvük irányt változtatni. A nap delelőjére hágott, mikor megváltozott a táj.

A homok egyre fogyott — hosszú, enyhén domború sávokban kibukkant alóla a napégette, vörös talaj. Itt-ott fakó, száraz mohacsomók borították. A moha, mikor megrugdosták, szürke porrá esett szét, mint az elégett papír. A lila sáv jól láthatóan növényforma képződmények csoportjaira tagolódott, színe is világosabb lett, inkább zöld volt, fakókékkel tarkítva. Az északi szellő enyhe, finom illatot hozott, amelyet gyanakvó kíváncsisággal szívtak be. Mikor az ágas-bogas, sötét “növények” kissé kihajló falának közelébe értek, az elöl haladók valamelyest lassítottak, hogy a többiek utolérjék őket, aztán rendezetlen csoportban bak tattak tovább, míg végül megálltak a bizarr alakzatok mozdulatlan fala előtt.

Száz lépés távolságból még növényeknek tűnhettek, holmi cserjéknek, amelyek tele vannak nagy, kékes madárfészkekkel — nem annyira a va-lóságos hasonlóság miatt, inkább azért, mert a szem az idegen formákat mindenáron valami ismerőssé igyekszik összerakni.

— Nem pókfélék ezek? — szólalt meg bizonytalanul a Fizikus, és akkor egyszerre mindegyiküknek úgy rémlett, hogy pókszerű lényeket látnak, amelyeknek orsó alakú kis törzsét sűrű, merev sörte borítja, és amelyek mozdulatlanul állnak maguk alá húzott, rendkívül hosszú és vékony lábaikon.

— De hiszen ezek növények! — kiáltott fel a Doktor.

Lassan megközelítette az egyik magas, szürkészöld “pókot”. A “lábak” valóban inkább vastag száraknak bizonyultak, bár szőrös bütykeiket könnyen vélhette volna az ember holmi ízeltlábú rovar ízületeinek. A mohos talajból kinövő hat, hét vagy nyolc ilyen szár fent ívet alkotva összekapcsolódott, és fölöttük emelkedett a kissé lapított potrohra emlékeztető, tobozszerű, vaskos “test”, amelyet a napfényben csillogó pókhálószálak vettek körül. A növényi “pókok” elég közel nőttek egymáshoz, de át lehetett menni köztük. A szárakból helyenként világosabb, majdnem a földi falevelekéhez hasonló színű elágazások és nyúlványok nőttek ki, végükön csukott rügyekkel. A Doktor megint a maga módszeréhez folya-modott, először kaviccsal dobálta meg a több méter magasan feketéllő “potrohot”, aztán mikor nem történt semmi, megvizsgálta a szárat, végül késsel is belevágott — a szárból apró cseppekben halványsárga, vízszerű folyadék szivárgott, ez rögtön habzani kezdett, színét narancssárgára, majd vörösre változtatta, néhány perc múlva pedig gyantára emlékeztető, sűrű, ragacsos anyaggá dermedt. Átható, aromás illatát elő ször mindenki kellemesnek ítélte, de hamarosan valami visszataszítót találtak benne.

A különös liget mélyében valamivel hűvösebb volt, mint a síkságon.

Csak a növények kövér “potroha” adott némi árnyékot — ezekből azonban egyre több volt, amint továbbhaladtak a különös vadonban, ügyelve, hogy lehetőleg ne érjenek hozzá a szárakhoz és főleg a fiatal nyúlványok végén növő fehéres bütykökhöz, mert ezek megmagyarázhatatlan undort keltettek bennük.

A talaj puha és szivacsos volt, nyirkos kigőzölgése megnehezítette a lélegzést, arcukon, kezükön átsuhant a “potrohok” árnyéka; ezek a “potrohok” hol magasabban voltak, hol alacsonyabban, egyik nagyobb, másik kisebb, némelyik vékonyabb volt, és gyűrűi élénk narancsszínűek, a másik száraz, fonnyadt, pudvás, és az ilyenek-ről hosszú, lengedező pókháló-csimbókok lógtak.

Ha feltámadt a szél, az egész bozót tompán, kellemetlenül sustorgott, nem a földi erdők lágy su-sogásával, hanem mintha kemény, zörgő papírdarabok ezrei hullanának. Olykor egy-egy növény elzárta az útjukat összefonódott nyúlványaival, és másutt kellett átjárót keresniük. Így aztán lassabban haladtak, mint a síkságon. Egy idő múlva már nem néztek fel a gyűrűs “potrohokra”, és nem hasonlítgatták őket madárfészekhez, tobozhoz vagy gubóhoz.

Egyszerre csak a Doktor, aki legelöl haladt, megpillantott az orra előtt egy vastag, fekete, füg-gőlegesen lelógó szőrszálfélét — olyan volt, mint valami fényes, vastag cérnaszál vagy lakkozott drót. Már félre akarta hajlítani a kezével, de mert eddig ilyesmivel még nem találkoztak, ösztönösen felpillantott, és földbe gyökerezett a lába.

Az egyik “gubó” alól sápadt gyöngyszürke valami nézett rá mozdulatlanul. Ez a valami gumóként lógott az odafenn összeérő szárak között.

Pillantását előbb érezte, mintsem rájött volna, hol vannak a szemei ennek a formátlan lénynek; nem látott rajta sem fejet, sem végtagokat, csak zsákszerűen dagadozó, tompa fényű bőrét látta, amely olyan volt, mintha gömböcökkel volna belülről kitömve; egy megnyúlt, sötét tölcsérből pedig két méter hosszan lelógott a vastag, fekete szál.

— Mi van? — kérdezte a Mérnök, aki éppen utolérte. A Doktor nem válaszolt, a Mérnök felnézett, és ő is kővé dermedt. — Mivel néz ez? — tört ki belőle a kérdés, és hátrább lépett, olyan undorral töltötte el ez a lény, amely mintha rátapadna mohó, fürkésző pillantásával — bár a szemét a Mérnök nem látta, sőt nem is sejtette, hol van.

— Hű, de ronda! — kiáltott fel a hátuk mögött a Vegyész. Már mind ott álltak a Mérnök és a Doktor mögött. A Doktor először is kihátrált a magasból lefüggő lény alól — a többiek félrehúzódtak, amennyire a rugalmas szárak megengedték —, aztán elővette kezeslábasa zsebéből a fémhengert, lassú, kimért mozdulattal megcélozta a növényi környezetnél világosabb, hólyagszerű testet, aztán megnyomta a ravaszt.

Ekkor — egy másodperc töredéke alatt — nagyon sok minden történt egyszerre.

Először villanást láttak, olyan erőset, hogy teljesen elvakultak, kivéve a Doktort, aki éppen abban a pillanatban hunyorított — a villanás pedig, nem tartott tovább annál a pillanatnál, amikor csukva volt a szeme. A vékony folyadéksugár még mindig felfelé lövellt, amikor a szárak megrogy-gyantak, recsegni kezdtek, fekete páragomoly vette őket körül, és a lény ugyanekkor súlyos, vize-nyős cuppanással a földre pottyant. Talán egy másodpercig tehetetlenül feküdt, mint valami gu-mókkal teli, szürkés-hússzínű ballon, amelyből el-távozik a levegő — csak a fekete szőrszál tekergett és táncolt fölöttük tébolyultan, rángatózva és villámgyors csapásokkal hasogatva a levegőt. Aztán eltűnt a szőrszál, és lábuk előtt, a szivacsos mo-hán araszolva szanaszét kezdtek mászni a lény idomtalan, hólyagszerű tagjai — és mielőtt bármelyik ember megszólalhatott vagy megmozdulhatott volna, ez a menekülés, vagy inkább szétfutás már véget is ért, a lény utolsó darabkái, amelyek csak hernyó nagyságúak voltak, serényen befúrták magukat a földbe a növényszárak lábánál, és helyükön csak az üres talaj maradt. Csak ocsmány, émelyítő szaguk facsarta még mindig az emberek orrát.

— Ez valami telep volt?… — kérdezte bizonytalanul a Vegyész. Szemét dörzsölgette, a többiek hunyorogtak, még mindig fekete karikákat láttak az előbbi villanástól.

— E pluribus unum — felelte a Doktor —, vagy inkább e uno plures. Nem tudom, hogy jól mondtam-e latinul, de alighanem valami több egyedből álló lény, amely szükség esetén részeire oszlik…

— Szörnyen büdös — mondta a Fizikus —, gyerünk innét.

— Gyerünk — egyezett bele a Doktor. Mikor már tíz-egynéhány méterre távolodtak, váratlanul hozzátette: — Kíváncsi vagyok, mi történt volna, ha megérintem azt a szőrszálat…

— Sokba kerülhetett volna ez a kíváncsiság — vélekedett a Vegyész.

— De az is lehet, hogy nem. Hiszen tudod, hogy az evolúció gyakran teljesen ártatlan lényeket ruház fel rettenetes külsővel.

— Ugyan, hagyjátok már ezt a vitát! — kiáltott fel a Kibernetikus. — Amott, oldalt mintha már világosodna. Mi a fenének kellett nekünk ebben a pókerdőben kódorogni!

Patakcsobogást hallottak és megálltak. Továbbmentek, a csobogás egyre hangosabb lett, aztán gyengült, végül már egyáltalán nem hallották, de a patakot nem sikerült felfedezni. A növényzet ritkult, a talaj egyre puhább lett, olyan kellemetlen volt járni rajta, mintha zsombékos mocsár volna, olykor cuppogott is valami a lábuk alatt, mint a vízzel átitatott fű, de víznek nyoma sem volt sehol.

Egyszerre csak egy negyven-ötven méter átmérőjű, kerek gödör partjára értek. Néhány nyolclábú növény állt benne, távol egymástól, nagyon öregnek látszottak — száraik kihajlottak, mintha nem bírnák tartani a vaskos “potrohot”, és így ezek a növények még az eddig látottaknál is jobban emlékeztettek holmi nagy, kiszáradt pókokra.

A mélyedés fenekét helyenként valami lyukacsos anyag töredezett szélű, rozsdavörös darabjai borították, melyek részben befúródtak a talajba, részben a növények nyúlványai fonták át őket.

A Mérnök rögtön lecsúszott a meredek, de nem magas lejtőn — különös, de csak mikor már odalenn volt, akkor kezdték a fent maradottak a mélyedést kráternak látni, valamilyen katasztrófa színhelyének.

— Mint egy bombatölcsér — mondta a Fizikus.

A mélyedést övező földsánc tetejéről nézte, amint a Mérnök odamegy a legmagasabb “pók” lábai-nál heverő nagy roncsokhoz, és megpróbálja kimozdítani őket a helyükről.

— Vas?! — kiáltott le a Koordinátor.

— Nem! — kiáltott vissza a Mérnök. Eltűnt va-laminek a meredek roncsai között, ami repedt kúppalástra hasonlított.

A növényszárak közül bukkant újra elő, amelyek recsegve töredeztek, mikor széthajtotta őket, és gondterhelt arccal jött visszafelé. Több kéz nyúlt le érte, felkapaszkodott, és a várakozó arcok láttán megvonta a vállát.

— Nem tudom, mi az — mondta. — Fogalmam sincs.

Belül üres. Alatta nincs semmi. Előrehala-dott korrózió… Valami régi história, száz vagy talán háromszáz évvel ezelőtti…

Szótlanul megkerülték a krátert, és a bozót legalacsonyabb része felé folytatták útjukat. Egy helyütt a növényzet kettéoszlott: középen üres sáv húzódott, tökéletesen egyenes folyosóféle, de olyan szűk, hogy egy ember alig tudott rajta áthaladni.

Kétoldalt a növényszárakat mintha elvágta és szétzúzta volna valami, a tobozszerű nagy “potrohok” egy része féloldalra dőlt, rá a többi pókszerű növényre, egy részük pedig a földbe nyomódott — ezek teljesen laposak, szárazak voltak, és héjuk recsegett a cipőtalp alatt, mint a száraz fakéreg. Elhatározták, hogy ezen a bozót-ba vágott ösvényen mennek tovább libasorban.

Félre kellett hajtogatni útjukból a kiszáradt növényszárak maradványait, de így is gyorsabban haladtak, mint eddig. A folyosó nagy ívben, egyre határozottabban észak felé fordult — aztán elhagyták az utolsó, már teljesen csökevényes, élettelen növényi maradványokat, és ismét a síkságon voltak, a bozót túloldalán.

Folyosójuk ott, ahol elhagyta a bozótot, valami sekély nyomban folytatódott — első pillantásra ösvénynek vélték, de nem ösvény volt. A kopár talajba mintegy tizenöt centiméter mély és ennél alig szélesebb barázdát vagy árkocskát vágott valami. A barázdát zöldezüst, bársonyos tapintású mohaféle nőtte be. Ez a különös “pázsit”, mint a Doktor nevezte, nyílegyenesen haladt tovább a messzeségbe, és egy világos sávnál ért véget, amely a síkság egyik szélétől a másikig húzódó falként zárta le előttük az egész horizontot.

A sávból fényes csúcsok emelkedtek ki, ezüstös bádoggal fedett, gótikus toronysisakokra hasonlítottak.

A hat ember gyorsan haladt tovább, és szinte minden lépésnél újabb részletek bontakoztak ki előttük. A több kilométer hosszú, világos fal teteje szabályos ívekre oszlott, mintha emberfeletti méretű hangár volna, de az ívek domborulata lefelé nézett, s alattuk szürkésen villódzott valami, mintha finom por hullana vagy zavaros víz patakocskái folynának le a tetőről. Mikor még közelebb értek, idegen szagot hozott feléjük a szél, kesernyés, de kellemes szag volt, mintha ismeretlen virágok illata lenne. Továbbmentek, csökkent-ve maguk között a távolságot. Az íves tető egyre magasabbnak látszott, a gigászi, fordított hídhoz hasonló ívek hossza talán egy kilométer is megvolt. Ott, ahol a két ív összekapcsolódott, a felhők-re rajzolódó magas csúcson erősen fénylett valami, mintha tükrök vernék vissza a nap sugarait.

Ez a fény egyenletesen lüktetett.

Még közelebbről észrevették, hogy a fal mozog. A szürkés patakocskákból vagy zsinórokból álló felület sajátosan hullámzott — hullámszerű domborulatok vonultak rajta balról jobbra, egyenlő térközökben. Olyan volt az egész, mint egy különös anyagból készült függöny, amely mögött egymástól szabályos távolságban elefántok haladnak el, oldalukat nekidörzsölve, vagyis inkább az elefántnál jóval nagyobb állatok. Ott,ahol a bársonyos mohával benőtt keskeny barázda hirtelen véget ért, a kesernyés szag már elviselhetetlenül erős volt.

A Kibernetikus köhögni kezdett.

— Ez valami mérgező kipárolgás lehet — mondta.

Álldogáltak, rövid, formátlan árnyékuk a lábuk elé hullott, és nézték az egyenletesen hullámzó falat.

Ismét elindultak, már csak pár lépés választotta el őket a “függönytől”, most egységes felületnek látszott — vastag, tompa fényű szálakból fonott anyagnak. A Doktor felvett egy kavicsot, és a függöny felé dobta. Mindannyian látták a kavics röptét és azt is, hogy egyszerre csak el-tűnt, mintha elpárolgott volna, de a hullámzó fe-lülethez nem ért hozzá.

— Beesett? — kérdezte habozva a Kibernetikus.

— Dehogy! — kiáltott fel a Vegyész. — Nem is ért hozzá ehhez az… izéhez…

A Doktor egész marék kavicsot és földdarabkát szedett fel, és sorra elhajította őket. Egyik sem ér-te el a “függönyt”, mind eltűnt néhány centiméterrel előtte. A mérnök egy kulcsot kapcsolt le kis kulcskarikájáról, és az éppen kidomborodó fe-lülethez vágta. A kulcs csengő hangot adott, mintha bádogba ütközött volna, és eltűnt.

— No, most mit csináljunk? — kérdezte a Kibernetikus, a Koordinátorra nézve. Az nem válaszolt.

A Doktor ledobta hátizsákját, kiszedett egy konzervdobozt, bicskájával levágott egy darab vagdalt húst, és a “függönyhöz” vágta. A húsdarab odatapadt a fénytelen felülethez, egy pillanatig ott maradt, azután zsugorodni kezdett, mintha olvadna.

— Tudjátok, mi ez? — szólalt meg a Doktor csillogó szemmel. — Valami szűrő, szelektív védőfal vagy ilyesmi…

A Vegyész a hátizsákja egyik fémkarikájában észrevette egy “póknövény” száraz darabkáját — biztosan beleakadt, amikor áthatoltak a bozóton.

Hirtelen ötlettel a hullámzó függöny felé hajította. A száraz inda visszaverődött, és a lábuk elé hullott.

— Szelektor… — mondta bizonytalanul.

— Hát persze! Egész biztosan! — A Doktor a “függönyhöz” lépett, olyan közel, hogy árnyékának csücske már a függőleges felület aljára esett, aztán a falnak szegezte fekete fegyverét, és megnyomta a ravaszt. Mihelyt a tűvékony sugár a kidomborodó felülethez ért, a “függönyön” orsó alakú nyílás keletkezett, és azon át nagy, félhomályos térségbe láttak, amelyben magasan és alacsonyan szikrák szálldostak, távolabb pedig fehéres és rózsaszínű lángocskák raja röpködött.

A Doktor hátraugrott, köhögött és krákogott, or-rát és torkát égette a keserű szag, valamennyien hátrább szaladtak, aztán megint megálltak.

Az orsó alakú nyílás egyre szűkült. A közeledő hullámok lelassultak, mikor a nyíláshoz értek, felülről és alulról megkerülték, aztán sietve haladtak tovább. A nyílás zsugorodott. Belülről hirtelen valami fekete dolog nyúlt ki, végén ujjszerű nyúlvánnyal, villámgyorsan körüljárt a nyílás szélén, és a hézag egy szempillantás alatt bezárult.

Ismét csak a “függöny” egyenletes hullámzását látták.

A Mérnök azt javasolta, hogy tanácskozzák meg a helyzetet. Beszélgetésük — a Doktor szavai szerint — maga volt a tanácstalanság. Végül úgy dön-töttek, hogy továbbmennek a nagy épület mentén. Felcsatolták a hátizsákokat, és elindultak.

Gyalogoltak vagy három kilométert. Útközben tucatnyi keskeny “pázsitcsíkot” kereszteztek, mind a síkság felől érkezett. Egy darabig tanakodtak, mik lehetnek ezek — azt a hipotézist, hogy a földműveléshez van valami közük, valószínűtlennek találták és elvetették. A Doktor meg is vizsgálta a sötétzöld barázdákat borító növényzetet, kissé hasonlított a mohára, de a növénykék gyökerein gyöngyszerű csomók voltak, és azok apró, fekete, kemény magvakat tartalmaztak.

Dél már régen elmúlt. Megéheztek, megálltak hát, hogy egyenek valamit — a tűző napon, mert árnyék sehol sem volt, a nyolcszáz méternyire húzódó bozótba pedig nem volt kedvük visszamenni, a pókerdő nem valami előnyös benyomást tett rájuk.

— A történetek szerint, amelyeket sráckoromban olvastam — elmélkedett a Doktor tele szájjal —, ebben az átkozott falban most tűzokádó hasadéknak kellene nyílnia, és egy pasasnak kellene kimásznia belőle három kézzel és csak egy, de annál vastagabb lábbal. Interplanetáris telekom-munikátort hozna a hóna alatt, vagy bolygóközi gondolatolvasó volna, és közölné velünk, hogy egy roppant fejlett civilizáció képviselője, amely…

— Nem hagynád abba a locsogást? — morgott a Koordinátor. Termoszkulacsából vizet töltött a bögréjébe, s az rögtön harmatossá vált. — In-kább azon törjük a fejünket, hogy mihez kezdjünk.

— Szerintem — mondta a Doktor — be kellene menni. — És felállt, mintha máris erre készülne.

— Kíváncsi vagyok, hol akarsz bemenni — düny-nyögte lustán a Fizikus.

— Te megőrültél! — kiáltott fel ugyanakkor a Kibernetikus.

— Egyáltalán nem őrültem meg. Persze gyalo-golhatunk így tovább is, feltéve, hogy az egylábú ürgék enni adnak közben.

— Csak nem akarsz komolyan bemenni? — mondta a Mérnök.

— Dehogynem, és tudod, miért? Mert egyszerűen elegem van ebből. — Azzal sarkon fordult.

— Állj! — kiáltott rá a Koordinátor.

A Doktor egyenesen a fal felé ment, rá sem hederítve kiabálásukra. Mikor egy méterre volt a függönytől, a többiek felugrottak, és utána vetették magukat. Lábdobogásukat hallva, a Doktor kinyújtott kézzel megérintette a függönyt.

Keze eltűnt. A Doktor egy másodpercig mozdulatlanul állt, aztán lépett egyet előre, és megszűnt létezni. Az öt ember elakadó lélegzettel megtorpant azon a helyen, ahol a Doktor bal cipőjének a nyoma látszott. Egyszer csak a levegőben, a függöny előtt megjelent a Doktor feje.

A nyakánál végződött, mintha levágták volna.

Szeméből könnyek csurogtak, krákogott, köhécselt.

— Kicsit fülledt a levegő idebenn, és rettentően csípős — mondta —, de pár percig ki lehet bírni.

Valami könnygáz vagy mi a fene. Gyertek csak utánam, nem fáj, egyáltalán nem lehet érezni.

És vállmagasságban feléjük nyúlt a semmiből a karja.

— Hát tudod! — fakadt ki félig rémülten, félig elismerően a Mérnök, és megragadta a Doktor kezét. A kéz megrántotta, és ő eltűnt a többiek szeme elől. Egymás után áthaladtak a hullámzó függönyön. A Kibernetikus maradt utolsónak.

Kicsit habozott, furcsán viszketett a torka, és vadul dobogott a szíve. Behunyta a szemét, és nagyot lépett előre. Egy pillanatig sötétség vette körül, aztán világos lett.

Ott állt a többiek mellett egy hatalmas térségben, amelyet hangos, asztmás szuszogás töltött be. Ferdén fölfelé, függőlegesen lefelé és egyik oldalról a másik felé óriási, egymást keresztező, különböző vastagságú hengerek, csövek vagy oszlopok húzódtak; helyenként kidomborodtak, másutt összeszűkültek, és közben saját tengelyük körül is forogtak, eltakarták egymást, vibráltak, és a fényes csöveknek ebből a minden irányba szétterjedő, szüntelenül mozgó erdejéből valahonnét egyre gyorsabb, cuppogó hang hallatszott, majd hirtelen megszűnt, néhány bugyborékolás követte, aztán az egész hangsorozat elölről kezdődött.

A csípős szagot nehéz volt elviselni. Sorra köhögni kezdtek, szemükből csurgott a könny. Zsebkendőt tartva orruk elé, kissé távolabb mentek a faltól, amely belülről valami sűrű, fekete folyadék vízesésének látszott.

— No, végre otthon vagyunk! Ez egy gyár, automata gyár! — nyögte ki a Mérnök két köhögés között. Mintha hozzászoktak volna a csípős szaghoz, lassacskán megszűnt a köhögésük, és hunyorgó, könnyes szemmel körülnéztek.

Alig tettek tíz-tizenöt lépést a rugalmasan be-mélyedő, felfújt gumimatrachoz hasonló padlón, mikor fekete aknák nyíltak meg előttük. Az aknákból fényes tárgyak ugráltak a magasba, de olyan gyorsan, hogy alakjukat nem lehetett felismerni.

Emberfej nagyságúak voltak, izzónak látszottak, felrepültek, és a pipaszerűen az akna fölé hajló nyitott csövek egyike beszívta őket, miközben tovább forgott. Nem tűntek el rögtön, mert a cső remegő falán, mint valami sötét üvegen, átvilágított az izzó tárgyak egyre halványuló rózsaszínű fénye, így hát látszott, hogy a cső belsejében valahová messzebbre vándorolnak.

— Sorozatgyártás, futószalagon — dörmögte a Mérnök a zsebkendője mögül.

Óvatosan lépkedve körüljárta az aknát. Honnan jön a világosság? A födém áttetsző volt — az egyforma, szürke derengés a levegőben kígyózó, hajlékony csövek erdején át jutott le hozzájuk. Mintha ezek a rugalmas kígyók mind azonos parancs-ra, azonos ütemben működnének, itt is, ott is izzó tárgyak szökőkútja szökkent a magasba, ugyanez történt magasan a fejük fölött is, még a mennyezet alatt is vörös íveket rajzoltak a levegőbe a felrepülő tárgyak, de azok sokkal nagyobbak voltak a lentieknél.

— Meg kell találnunk a késztermékraktárat, vagy legalábbis azt, ami itt a végtermék — jelentette ki izgatottan a Mérnök. A Koordinátor megérintette a karját.

— Mit gondolsz, milyen energiával működik?

A Mérnök vállat vont.

— Fogalmam sincs.

— Attól tartok, hogy a készterméket egy éven belül aligha találjuk meg. Ez a csarnok több kilométer hosszú — jegyezte meg a Fizikus.

Érdekes módon minél beljebb mentek a csarnokba, annál könnyebben lélegeztek, mintha a csípős szag csak a “függöny” körül terjengene.

— Nem fogunk eltévedni? — aggodalmaskodott a Kibernetikus.

A Koordinátor az iránytűjére nézett.

— Nem. Jól mutat… Úgy látszik, itt nincs semmiféle vas vagy elektromágnes.

Több mint egy órát bolyongtak a különös gyár remegő erdejében, míg végre tágasabbá vált körülöttük a térség. Friss légáram csapta meg őket, olyan hideg levegő, mintha hűtenék valahol. A különböző irányú, vastag csövek szétágaztak, és ők egy óriási, kupolaszerű csigaház alsó nyílásánál álltak. A magasból vékony, hajlékony csövek nyúltak a csigaház fölé, ostorként csapkodva a levegőben, vastagabb, tompa végükből pedig hevesen bukfencező, fekete tárgyak záporoztak. A fényes tárgyak — mintha csillogó lakk borítaná őket — a csigaházba potyogtak be, olyan helyen, amelyet ők nem láthattak, mert néhány méterrel a fejük felett volt.

A csigaház domború, sötétszürke fala most ki-dudorodott velük szemben, belülről nekiütközött valami, egyre duzzadt — akaratlanul is hátrál-ni kezdtek, olyan fenyegető látványt nyújtott a táguló, piszkosszürke hólyag —, majd egyszer csak hangtalanul megrepedt, és a kerek nyíláson fekete tárgyak özöne zuhogott ki. Ugyanebben a pillanatban lentről, egy széles aknából kihajló peremű vályú emelkedett fel, és a tárgyak dobogva, mintha vastag gumipadlóra hullanának, bele-potyogtak, a vályú pedig ugrált és rázkódott, de mozgása bámulatos módon elrendezte a belé hulló fekete tárgyakat, úgyhogy néhány másodperc múlva a csillogó holmik már rendezett négyszögben feküdtek a vályú lapos fenekén.

— A késztermék! — kiáltott fel a Mérnök, a vályú széléhez futott, gondolkodás nélkül belehajolt, és egy kiálló részénél megragadta a legközelebbi fekete tárgyat. A Koordinátor az utolsó pillanatban kapta el az övénél fogva, különben a Mérnök fejjel lefelé a vályúba pottyant volna, mert a nehéz tárgyat elengedni nem akarta, kiemelni pedig egyedül nem bírta. A Fizikus és a Doktor segített, és együttes erővel sikerült felhúzni a súlyt.

A fekete tárgy emberi törzs nagyságú volt, vi-lágosabb, félig áttetsző sávokkal, amelyekben egyre apróbb, fémes fényű kristályok beolvasztott sorai csillogtak; aztán voltak rajta fülszerű gumókkal körülvett nyílások, a tetejét sötétlila, de fénnyel szemben fekete, rendkívül kemény anyagból való domborulatok érdes mozaikja borította — egyszóval mérhetetlenül komplikált volt. A Mér-nök letérdelt mellé, mindenfelől benézett a nyílásokba, mozgó alkatrészeket próbált találni, tapogatta, kopogtatta — senki sem zavarta vizsgálódásában. Ez elég sokáig tartott, közben a Doktor azt nézte, mi történik a vályúban. A szabályos négyszögbe rendeződött fekete tárgyak — ugyanolyanok, mint az, amit a Mérnök vizsgált — lassan felemelkedtek a vályú vastag szárán, amely mintha az erőfeszítéstől remegett volna. Egyszerre csak a vályú pereme meglágyult, de csak az egyik oldalon, megváltoztatta formáját, óriási kanállá vált, ekkor vele szemben nagy ormányhoz hasonló valami jelent meg, szétnyílt, csípős szagú, forró levegő tört elő belőle; ez a tátongó száj rémes cuppogással felszívta valamennyi fekete tárgyat, becsukódott, mintha csak elnyelné őket, és hirtelen az egész roppant ormány belseje kivilágoso dott — a Doktor látta, amint a belülről felizzó csőben felolvadnak a fekete tárgyak, összefolynak, egységes, narancssárgán izzó péppé válnak, az-tán kihunyt a fény, elsötétedett az ormány.

A Doktor, társairól megfeledkezve, elindult a két vastag, emelkedő cső mentén, amelyekben most óriási kortyokban továbbhaladt az izzó tömeg — ment, ment a labirintusban, és fölszegett fejjel, könnyező szemét törölgetve, követte a tüzes pép útját. Olykor elveszítette a szeme elől, aztán megint a nyomára bukkant, mert az izzó anyag átvilágított a kígyószerűen vonagló, fekete csöveken. Egyszerre csak ismerősnek tűnő helyre ért a Doktor — látta, amint a részben már megformált, izzó testek egy hasadékba zuhannak, arrébb pedig egy nyitott aknából más, hasonló testek szöktek a magasba, elnyelik őket az elefántormányhoz hasonló, fentről lecsüngő, vastag, fekete csövek, aztán lassan halványodva, rózsás fényű gyöngysorként haladnak tovább ezeknek a csöveknek a belsejében, egyre lejjebb szállnak — a Doktor csak ment, ment hátraszegett fejjel, semmire sem gondolt, a csőben haladó tárgyak megelőzték, de ez nem számított, hiszen mindig ugyanolyanok követték őket — és egyszer csak földbe gyökerezett a lába, fojtott kiáltás tört ki belőle.

Megint ott állt azon a tágas térségen, előtte ma-gasodott a csigaház kupolája, és a hosszú vándorlásban már teljesen kihűlt, fekete tárgyak a csigaház belsejébe potyogtak. A Doktor körüljárta a csigaházat, mert már tudta, melyik oldalán tűnik majd fel a “késztermék” — és ott találta ma-gát a társai mellett, akik a Mérnök köré csoportosultak.

A Mérnök még mindig a fekete tárgyat vizsgálta, miközben a felhasadó, nagy hólyagból éppen újabb adag “késztermék” ömlött az ismét megjelenő vályúba.

— Halló! Ne fárasszátok magatokat! Már mindent tudok, és mindjárt el is mondom! — kiáltott rájuk a Doktor.

— Hol voltál? Már aggódni kezdtem — nézett rá a Koordinátor. — Igazán rájöttél valamire?

Mert a Mérnök nem ért semmit.

— Semmit! Az lenne még a jobbik eset! — fortyant fel a Mérnök. Felállt, dühösen belerúgott a fekete tárgyba, és a Doktorra vetette mérges pillantását.

— No, mire jöttél rá?

— A helyzet a következő — mondta furcsa mosollyal a Doktor. — Ezeket a holmikat felszívja az az ormány — mutatott az éppen kinyíló csőre —, figyeljétek csak, most belülről felizzik, látjátok?

Ezek a fekete vackok felolvadnak, összekevered-nek, adagonként továbbvándorolnak, megkezdődik a feldolgozásuk, aztán mikor még vörös izzásban vannak, lepotyognak a föld alá, nyilván ott is van egy szint, megint történik velük valami, újra feljönnek egy aknán, amikor már kihűlőben vannak, de azért még fénylenek, aztán felsétálnak egészen a tető alá, onnan bepotyognak ebbe a kupolába — mutatott a csigaházra —, innen a “késztermékraktárba” kerülnek, aztán megint felszívja őket az ormány, elolvadnak benne, és így tovább a végtelenségig: megformálódnak, elolvadnak, és újra megformálódnak.

— Megőrültél? — suttogta a Mérnök. Homlokán nagy csöppekben ütött ki a veríték.

— Nem hiszed? Magad is utánajárhatsz.

A mérnök utánajárt — kétszer. Ez legalább egy óra hosszat tartott. Mikor ismét valamennyien a vályúnál voltak, amely éppen újabb, négyszögbe rendeződő adag “késztermékkel” telt meg, már alkonyodni kezdett, és a csarnok elsötétült.

A Mérnök szinte tébolyodottnak látszott. Remegett a dühtől, arca rángatózott. A többieket, bár ők is megrökönyödtek, nem rázta meg ennyire a felfedezés.

— Rögtön ki kell innen mennünk — mondta a Koordinátor —, sötétben nehezen találnánk ki.

Megfogta a Mérnök karját. A Mérnök kábán tűrte, hogy vezessék, de hirtelen kitépte magát, visszafutott a fekete tárgyhoz, amelyet otthagytak, és nagy nehezen húzni kezdte.

— El akarod hozni? — mondta a Koordinátor. — Jól van. Segítsetek neki, srácok.

A Fizikus megragadta az egyik fülszerű nyúlványt, így cipelték ketten a formátlan, fekete tárgyat.

Eljutottak a csarnok hullámzó falához.

A Doktor nyugodtan nekiment a sziruposan csillogó “vízesésnek” — és máris kinn volt a síkságon, a hűvös esti szélben. Élvezettel szívta be a friss levegőt. Sorra előléptek a többiek is. A Mérnök és a Fizikus szuszogva cipelte terhét odáig, ahol a hátizsákokat hagyták, aztán a földre dobták a fekete tárgyat.

Begyújtották a főzőt, egy kis vizet forraltak, hússűrítményt oldottak fel benne, és farkaséhe-sen nekiláttak az evésnek. Vacsora közben senki sem szólt egy szót sem. Már teljesen besötétedett, feltűntek a csillagok, percről percre fényesebben ragyogtak, a távoli bozót bizonytalan körvonalait elnyelte a sötétség, már csak az enyhe szélben libegő, kékes főzőláng adott némi világosságot.

Hátuk mögül, az éjszakába merült csarnok felől a legcsekélyebb nesz sem hallatszott. Azt sem lehetett látni, hullámzik-e még a “függöny”.

— Olyan gyorsan sötétedik itt, mint nálunk a trópusokon — szólalt meg a Vegyész. — Az egyenlítői övezetbe zuhantunk, igaz?

— Azt hiszem, igen — felelte a Koordinátor —, bár még azt sem tudom, mekkora a bolygó hajlásszöge az ekliptikához.

— Hogyhogy? Hiszen azt már biztosan megmérték.

— Hát persze. Az adatok a hajón vannak.

Elhallgattak. Fázni kezdtek a hideg éjszakában, takarókat csavartak magukra, a Fizikus pedig hozzálátott a sátor felállításához. Felfújta a sátorlapot, míg merev, lapított félgömb lett belőle, kis be-járati nyílással. Aztán elindult köveket keresni, amelyekkel leszoríthatná a sátor szélét, hogy ne rángassa a szél — cövekeket ugyan hoztak, de nem volt mivel beverni. Köveket azonban nem talált, csak apró kavicsokat, és üres kézzel tért vissza a kékes lángocska körül ülő társasághoz.

Pillantása a csarnokból hozott nehéz tárgyra esett, megragadta, és a sátor peremére gurította.

— Legalább valami hasznunk van belőle — jegyezte meg a Doktor.

A Mérnök görnyedten ült, fejét tenyerébe támasztva, mint a kétségbeesés eleven szobra. Egy szót sem szólt, még a tányérját is csak egy érthetetlen mordulással kérte.

— No, és most aztán mit csinálunk? — fakadt ki hirtelen felegyenesedve.

— Alszunk, természetesen — felelte nyugodtan a Doktor. Szertartásosan előszedett egy csomag cigarettát, rágyújtott, és élvezettel szívta le a füstöt.

— És holnap mit csinálunk? — kérdezte a Mérnök.

Látszott, hogy nyugalma vékony, pattanásig feszült hártya.

— Gyerekesen viselkedsz, Henrik — mondta a Koordinátor. Szétmorzsolt földdel tisztogatta a lábost. — Holnap megvizsgáljuk a csarnok következő részét. Ma körülbelül négyszáz métert nézhettünk meg.

— És gondolod, hogy ott valami mást találunk?

— Nem tudom. Egy napunk van még. Délután vissza kell mennünk a rakétához.

— Igazán örvendek — morogta a Mérnök. Felállt, nyújtózkodott, nyögött egyet. — Minden porcikám sajog — jelentette ki.

— Nekünk is — biztosította jólelkűen a Doktor. — Te igazán semmit sem tudsz mondani erről a vacakról?

— mutatott cigarettája izzó végével a sátorlap szélén fekvő, alig látható tárgyra.

— Tudok én. Miért ne? Hát már hogyne tudnék. Ez egy elmés szerkezet, amely arra szolgál, hogy először…

— Nem, komolyan. Hiszen vannak valamiféle alkatrészei. Én nem értek ehhez.

És azt hiszed, hogy én értek?! — fortyant fel a Mérnök. — Ezt egy őrült csinálta — mutatott a láthatatlan csarnok felé. — Vagy inkább sok őrült.

Ez a drágalátos Éden nem egyéb, mint elmebete-gek civilizációja! Az a tárgy, amit kihoztunk, folyamatok egész sorával készült — tette hozzá nyu-godtabban. — Sajtolás, az áttetsző sávok beillesz-tése, hőmegmunkálás, csiszolás. Az anyaga… valamilyen nagymolekulás polimerek meg valami szervetlen kristályok. Hogy mire szolgálhat, azt nem tudom. Valaminek a része, nem önálló egész.

De még ha arról az egész ördögmalomról nem is beszélünk — ez az alkatrész egymagában is maga a téboly.

— Hogy érted ezt? — kérdezte a Koordinátor.

A Vegyész elrakta a tányérokat és az ennivalót, széthajtogatta a takaróját. A Doktor elnyomta félig szívott cigarettáját, és gondosan visszatette a dobozba.

— Nem tudom bebizonyítani. Vannak benne csatlakozások, amelyek sehová sem kapcsolódnak.

Hogy is mondjam… mintha egy zárt áramkört szigetelőkkel szabdalnának fel. Ez — ez nem működhet. Érzem. Végül is ennyi év után kialakul az emberben valami… szakmai intuíció. Persze tévedhetek, de… Nem, jobb, ha erről egyáltalán nem beszélek.

A Koordinátor felállt. A többiek követték példáját.

Mikor eloltották a főzőt, koromfekete éjszaka borult rájuk. A csillagok nem világítottak, csak fényesen ragyogtak a furcsán alacsonynak tűnő égen.

— A Deneb — szólalt meg halkan a Fizikus.

Az égre néztek.

— Melyik? Az? — Kérdezte a Doktor. Akaratlanul is lehalkították a hangjukat.

— Az. És az a kisebb mellette, az a Gamma Cygni. Milyen fényes!

— Háromszor olyan fényes, mint a Földről néz-ve — erősítette meg a Koordinátor.

— Fázom, és a Föld messze van — morogta a Doktor. Többet nem is szólt senki. Egyenként bemásztak a felfújt kunyhóba. Olyan fáradtak voltak, hogy amikor a Doktor szokása szerint jó éjszakát kívánt a sötétségben, már csak az alvók szuszogása válaszolt.

Ő maga még nem aludt el. Arra gondolt, hogy könnyelműek voltak — a közeli erdőből éjszaka előmászhat valami ocsmány féreg. Őrséget kellett volna állítani. Egy darabig fontolgatta, ne vállal-ja-e önkéntesen ezt a feladatot, de aztán csak ironikusan elmosolyodott a sötétségben, másik oldalára fordult és felsóhajtott. Észre sem vette, hogy mikor nyomta el az álom.

Napsütéses reggelre ébredtek, de az égen több fehér gomolyfelhő úszott, mint az előző nap. Szerény reggelit ettek, a maradék élelmet az indulás előtti utolsó étkezésre hagyták. További készletek már csak az űrhajóban várták őket.

— Ha legalább egyszer megmosakodhatnék! — panaszkodott a Kibernetikus. — Ilyen koszos még sohasem voltam! Egészen izzadtságszagú az ember, rémes! Valahol csak kell itt víznek lennie…

— Ahol víz van, ott borbély is van — jegyezte meg békésen a Doktor, kis tükrébe nézve. Szkeptikus és hősies arcokat vágott, felváltva. — Csak attól félek, hogy a borbély ezen a bolygón először megborotvál, aztán visszanöveszti a szakálladat. Nem találod ezt nagyon valószínűnek?

— Te a sírban is viccelni fogsz? — tört ki a Mérnök, aztán zavarba jött és hozzátette: — Ne haragudj. Nem akartam…

— Nincs semmi baj — mondta a Doktor. — A sírban már nem, de ameddig csak lehet. No, indulunk?

Összecsomagoltak, kiengedték a levegőt a sátorból, és megrakodva elindultak az egyenletesen hullámzó fal mentén.

Egy kilométernyire lehettek a táborhelyüktől, mikor a Fizikus megszólalt:

— Lehet, hogy tévedek, de itt mintha magasabbnak látszana — mondta, miközben hunyorogva nézett fel a mindkét irányban folytatódó ívekre. Csúcsaik ezüstösen csillogtak a magasban.

Lerakodtak, és megindultak a csarnok felé. Simán bejutottak, éppúgy, mint az előző nap. A Fizikus és a Kibernetikus hátramaradt.

— Mit gondolsz, mi ez az eltűnés? — kérdezte a Kibernetikus. — Itt annyi minden történik, hogy tegnap egészen megfeledkeztem róla!

— Valami tükröződési história — felelte tétován a Fizikus.

— És mi tartja a födémet? Mert ez aligha — mutatott az előttük hullámzó függönyre.

— Nem tudom. Talán középen vannak az oszlopok elrejtve, vagy a túloldalon.

— Aliz a csodák országában — üdvözölte őket odabenn a Doktor hangja. — Kezdjük? Mintha ma kevésbé köhögnék. Talán alkalmazkodik a szervezetünk. Merre menjünk először?

A környezet nagyjából hasonló volt a tegnapi-hoz. Már biztosabban és gyorsabban mozogtak.

Először úgy látták, hogy minden ugyanolyan, mint ott volt. Csövek, aknák, ferde, lüktető ör-vénylő kígyók erdeje. A felizzás, villózás, az egész folyamat üteme azonos volt. De amikor szemügyre vették a “készterméket”, amelynek vályúszerű tartályát hamarosan megtalálták, látták, hogy a fekete tárgyak másfélék, nagyobbak és más formájúak, mint a tegnapiak. De ez még nem volt minden. A “termékek” (amelyek egyébként ugyanúgy visszatértek a körfolyamatba, mint amazok) egymástól is különböztek. Csúcsán rovátkolt fél tojásra emlékeztetett a formájuk. Ezen a fél tojáson különböző nyomai voltak annak, hogy más alkatrészekkel kellene összekapcsolni, csövek álltak ki belőlük, amelyekben lencse formájú lemezkék mozogtak, szelephez hasonlóan.

Amikor azonban nagyobb számú ilyen tárgyat hasonlítottak össze egymással, kiderült, hogy az egyiken két nyitott cső meredezik, a másikon három vagy négy; a nyúlványok némelyiken kisebbek, és sokszor mintegy befejezetlenek, mintha a megmunkálást félbehagyták volna. A lencseszerű lemezke hol az egész csövet kitöltötte, hol csak egy részét, némelyik példányon pedig teljesen hiányzott; az egyiken csak holmi csökevényes csíráját találták meg, amely alig volt nagyobb egy búzaszemnél. A “tojás” felszíne hol simára csiszolt, hol érdes volt. A “szelep” tokja is különbözött az egyes példányokon, az egyiken két iker-csövet találtak, amelyek részben összeolvadtak, és apró nyílás kötötte őket össze, a lencseforma lemezkék pedig nyolcast alkottak — a Doktor elnevezte őket “sziámi ikreknek”. Ezen a példányon ráadásul nyolc csövecske ágaskodott, egyre kisebbek, és a legrövidebbek vége nem is volt nyitott, mint a többieké.

— No, mit sólsz ehhez? — kérdezte a térdelve vizsgálódó Koordinátor a Mérnököt, aki a vályúforma “raktárból” kiszedett egész kollekciót maga köré rakta.

— Egyelőre semmit. Gyerünk tovább — felelte a Mérnök, és felállt, de szemlátomást kissé megjavult a hangulata.

Már rájöttek, hogy a csarnok mintegy részle-gekre oszlik, bár ezeket a végbemenő folyamatok ciklusának belső összefüggésén kívül semmi sem választja el egymástól. A termelőberendezés — te-hát a kígyózó, lihegő, csápszerűen vonagló erdő — mindenütt egyforma.

Pár száz méterrel távolabb olyan részlegbe értek, amely ugyanazokat a mozgásokat végezte, mint az előző, kígyózott, cuppogott, lihegett, de amit vezetékeiben szállított, a nyitott aknába dobott, a mélységből felhajigált, elnyelt, feldolgozott, összegyűjtött és felolvasztott — az csak a puszta semmi volt.

Mindenütt, ahol az előző részlegekben az izzó félkész terméket vagy a már kihűlő, megmunkált darabokat látták, az egész bonyolult vándorúton felfelé, lefelé és oldalirányban itt csak a puszta semmi haladt.

A Mérnök először azt hitte, hogy a termék teljesen átlátszó, és azért nem látják. Mélyen beha-jolt az aknába, megpróbált elfogni valamit, aminek a csövek megnyíló torkából ki kellene repülnie, de nem talált semmit.

— Tiszta őrület — kiáltott fel megdöbbenve a Vegyész. A Mérnököt azonban most valahogy nem rázta meg a dolog.

— Nagyon érdekes — mondta, és továbbmentek.

Arrafelé közeledtek, ahonnét egyre növekvő zajt hallottak. Tompa, de annál fülsiketítőbb hangok voltak ezek — mintha súlyos, nedves bőrponyvák milliói csapkodnának egy hatalmas, la-zán megfeszített dobot. Egyszer csak világosabb lett.

Magasan a fejük fölött, egészen a födém alól tucatjával lógtak le a bunkóforma, hintázó csövek, és ezekből valósággal záporoztak az üveges mennyezet alatt a feketéllő tárgyak, nekiverődtek a hol az egyik, hol a másik oldalon kidomborodó irányító falnak — ezek a függőleges falak áttetszően szürkések, hólyagszerűek voltak, és egyenletes ütemben felduzzadtak és lelapultak, mintha gáz fújná fel őket —, aztán félúton sebesen forgó, ör-vénylő, kígyószerű karok szakították meg a hulló tárgyak záporát, majd innét is továbbpotyogtak, egészen a padlóig. Lent szabályos rendben helyezkedtek el, egyik tárgy a másik mellett, egyenes sorokból álló négyszögekben, az ellenkező oldalról pedig időnként előkúszott egy bálnafejhez hasonló, óriási, lapos valami, és hosszú szisszenéssel egyszerre több sornyi “készterméket” szívott ma-gába.

— A raktár — magyarázta közönyösen a Mér-nök. — Felülről jön a késztermék, ez meg valami szállítószalag. Összegyűjti a kész darabokat, és visszaviszi a körforgásba.

— Honnan tudod, hogy visszaviszi? Hátha itt nem? — kérdezte a Fizikus.

— Onnan, hogy a raktár tele van.

Senki sem értette pontosan, hogy mire gondol, de nem szóltak semmit, hanem továbbmentek.

Négy óra felé a Koordinátor kijelentette, hogy ideje visszafordulni. Az a részleg, amelyben most álltak, két “műhelyre” oszlott. Az első fülszerű fogantyúkkal ellátott, vastag korongokat termelt, a második lenyeste a fogantyúkat, és helyükre tojásdad gyűrűk töredékeit erősítette, majd a korongok a föld alá vándoroltak, és onnét sima peremmel — mint a Doktor mondta, “megkopasztva” — tértek vissza, hogy az első műhelyben ismét fülszerű fogantyúkat kapjanak.

Mikor kiléptek a síkságra, és a még elég magasan álló nap fényében megindultak arrafelé, ahol a sátrat meg a többi holmit hagyták, a Mérnök megszólalt:

— No, ez már lassacskán érthetővé válik.

— Igazán? — kérdezte a Vegyész kissé gúnyos hangon.

— Igazán — tanúsította a Koordinátor. — Neked mi a véleményed? — fordult a Doktorhoz.

— Ez egy hulla — felelte a Doktor.

— Mi az, hogy hulla? — idegeskedett a Vegyész, aki egy szót sem értett mindebből.

— Mozgó hulla — tette hozzá a Doktor. Egy darabig szótlanul mentek tovább.

— Megtudhatnám végre, hogy miről van szó? — kérdezte végül ingerülten a Vegyész.

— Különféle alkatrészeket gyártó, távirányított üzem, amelynek a vezérlése lassacskán teljesen összezilálódott, mert felügyelet nélkül hagyták — magyarázta a Mérnök.

— Ahá! És mit gondlsz, milyen régen?

— Azt nem tudom.

— Nagyon nagy hibahatárral és nem kisebb kockázattal feltételezhetjük, hogy… legalább néhány évtizede — mondta a Kibernetikus.

— De az is lehet, hogy még régebben. Azon se csodálkoznék, ha megtudnám, hogy kétszáz éve.

— Vagy ezer éve — tette hozzá közönyösen a Koordinátor.

— Mint tudod, az ellenőrző elektronikus agyak felbomlási ütemének együtthatója… — kezdte a Kibernetikus, de a Mérnök félbeszakította: — Más elv alapján is működhetnek, mint a mie-ink. Egyébként még azt sem tudjuk, hogy elektronikus rendszerek-e. Én a magam részéről kételkedem benne.

Az építőanyag nem fémes, félfolyékony.

— A részletek mellékesek — mondta a Doktor —, de mit szóltok az egészhez? Úgy értem, milyennek tartjátok a kilátásainkat? Mert én elég sötétnek.

— A bolygó lakóira gondolsz? — kérdezte a Ve-gyész.

— A bolygó lakóira gondolok.