Csillagközi invázió

VIII

Voltak még korbácsolások, de csak néhányszor. Az ezredünkben Hendrick volt az egyetlen, akit a hadbíróság ítélete alapján korbácsoltak meg; a többiek (például én) csak adminisztratív büntetést kaptak, és a korbácsolás miatt végig kellett járni a hivatalos utat az ezredparancsnokig — ami enyhén szólva kellemetlen egy alárendelt parancsnok számára. Akkor is, Malloy őrnagy sokkal szívesebben kirúgta volna az embert „nem kielégítő alkalmasság” miatt, minthogy fel kelljen állítania a szégyenoszlopot. Bizonyos értelemben az adminisztratív korbácsolás az enyhe dicséret egyik formájának számított; azt jelentette, hogy feljebbvalóid úgy gondolják, talán mégis megvan a jellemed ahhoz, hogy végül katona és teljes jogú polgár legyen belőled, még ha ez abban a pillanatban elég valószínűtlennek tűnik is.

Én voltam az egyetlen, aki a legnagyobb kiszabható adminisztratív büntetést kapta; a többiek közül egynek sem jutott három korbácsütésnél több. Én kerültem a legközelebb ahhoz, hogy újra civil ruhát húzzak magamra, és csak hajszál híján úsztam meg. Erre akár büszke is lehetne az ember, de azért senkinek sem ajánlom.

Volt azonban egy másik esetünk, az enyémnél, vagy Ted Hendrickénél sokkal rosszabb — egy valóban felkavaró ügy. Ez alkalommal az akasztófát állították fel.

Egy dolgot már az elején tisztáznunk kell. Ennek az ügynek semmi köze nem volt a hadsereghez. A bűntettet nem Camp Currie területén követték el, és annak a sorozótisztnek, aki azt a fiút beosztotta az M.E.-hez, az eset miatt tulajdonképpen vennie kellett volna a kalapját.

Az illető két nappal azután dezertált, hogy mi megérkeztünk Currie-be. Ez persze nevetséges, a dolognak semmi értelme nem volt — miért nem adta be a leszerelési kérelmét? A dezertálás természetesen egyike a „harmincegy pofáraesésnek”, de a sereg nem ad érte halálbüntetést, hacsak nincsenek különleges körülmények, mint mikor valaki „az ellenség elől futamodik meg”, vagy valami más, ami a dezertálást a lemondás különösen informális módjából olyan cselekedetté változtatja, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A hadsereg nem tesz erőfeszítést arra, hogy megtalálja és visszahozza a szökevényeket. Ennek megvan a maga értelme. Mi mindannyian önkéntesek vagyunk; az M.E. tagjai, azért, mert ide akarunk tartozni. Büszkék vagyunk erre, és az M.E. is büszke ránk. Ha akad valaki, akit nem ez az érzés tölt el a mocskos talpától egészen a szőrös füléig, akkor az inkább ne álljon mellettem, ha megkezdődik a tánc. Ha megsebesülök, azt akarom, hogy olyan emberek legyenek körülöttem, akik kimentenek, mert ők is az M.E tagjai, én is az vagyok, és az én bőröm éppen annyit ér nekik, mint a sajátjuk. Nem akarok műkatonákat, akik a farkukat behúzva lelépnek, ha kezd a buli vadulni. Sokkal jobb, ha senki sincs melletted, mintha megbízhatatlan sorkötelesek vennének körül. Úgyhogy ha meg akarnak lépni, hadd menjenek, csupán idő és pénzpocsékolás visszahozni őket.

A legtöbben természetesen maguktól is visszajönnek, bár némelyikükre éveket kell várni. A hadsereg ilyenkor kénytelen megbüntetni őket. Korbáccsal ötvenet vernek a hátukra, viszont megússzák az akasztófát, és a végén elmehetnek haza. Azt hiszem, hosszú távon nem lehet idegekkel bírni, hogy az ember üldözöttként éljen a teljes jogú polgárok és a legális helyi lakosok között, még akkor sem, ha a rendőrség meg sem próbálja megtalálni a szökevényeket. „Addig jár a korsó a kútra…” A végén ellenállhatatlanná válik a vágyakozás, hogy a dezertőr feladja magát, megkapja a büntetését, és azután végre újból szabadon lélegezzen.

Ez a srác azonban nem adta fel magát. Több, mint négy hónappal ezelőtt szökött meg, és én kétlem, hogy a századából bárki is emlékezett volna rá, hiszen csak két napig volt náluk. Valószínűleg csak egy arcnélküli név volt a számukra, egy bizonyos „Diliinger, N.L.”, akit reggelente a sorakozókor engedély nélküli eltávozottként olvastak fel.

Aztán megölt egy kislányt.

Egy civil bíróság elé állították, és elítélték, de személyazonosságának ellenőrzése során kiderült, hogy leszerelési papírok nélküli hadköteles. Értesíteni kellett a Védelmi Minisztériumot, és a rohamosztagosok főparancsnoka azonnal bekapcsolódott az ügybe. A gyilkost visszahozták a táborba, mivel a haditörvényszék és a katonai igazságszolgáltatás prioritást élvez a polgárival szemben.

De miért foglalkozott egy tábornok ezzel az üggyel? Miért nem hagyta, hogy a helyi seriff intézze el a dolgot?

Azért, hogy példát statuáljon nekünk?

Egyáltalán nem. Szilárd meggyőződésem, a tábornokunk egy percig sem gondolt arra, hogy megkeserítse a katonái szája ízét, csak azért, hogy elvegye a kedvüket a kislányok meggyilkolásától. Biztos vagyok abban, hogy megkímélt volna minket ettől a látványtól — ha lehetősége lett volna rá.

De tanultunk mindebből, még akkor is, ha akkoriban senki sem beszélt róla, és rendkívül sokáig eltartott, amíg belénk szívódott és a lényünk részévé vált ez az elv:

A Mobil Erők törődik az embereivel — mindegy, hogy miről van szó.

Diliinger közénk tartozott, a neve még mindig ott szerepelt a listánkon. Ott volt, pedig mi sose akartuk őt, sosem kellett volna közénk tartoznia. Es bár boldogan letagadtuk volna, mégiscsak az ezredünk katonája volt. Nem fordíthattunk hátat neki, hogy egy tőlünk ezer kilométerre élő seriff zárja le az ügyet. Ha elkerülhetetlen, akkor egy férfi — egy igazi férfi — saját maga lövi agyon a kutyáját. Nem keres egy helyettest, aki talán elszúrja a dolgot.

Az ezred törzskönyvéből világosan kiderült, hogy Diliinger közénk tartozott, tehát a mi kötelességünk volt, hogy elítéljük.

Ezen az estén az ezred lassú menetütemben vonult a kivégzés helyére. Hatvan ütem percenként (cseppet sem könnyű így menetelni, ha az ember a száznegyvenes ütemhez szokott), miközben a zenekar a „Gyászdal az el nem siratottakért”-ot játszotta. Ezután elővezették Diliingert. Ő is a Mobil Erők kimenő egyenruháját viselte, mint ahogy mindannyian. A zenekar rázendített a „Danny Deever”-re, miközben Diliingert megfosztották a katonai jelzéseitől, még a gombjait is levágták, és a sapkáját is elvették tőle. Már csak a barna ing és a világoskék zubbony maradt rajta, és ez már nem volt egyenruha. Aztán még utoljára megdördültek a dobok, és véget ért az egész.

Ezután menetoszlopban elvonultunk, és futólépésben tértünk vissza a körletbe. Nem hiszem, hogy bárki is elájult volna, de még csak rosszul sem lettünk, jóllehet ezen az estén nem sokan kérték a vacsorájukat, és a kantinsátor sem volt még ilyen csendes. Bármennyire visszataszító látványnak is voltunk tanúi — számomra és a legtöbbünk számára ez volt az első találkozás a halállal —, mégsem okozott olyan sokkot, mint Ted megkorbácsolása. A különbség az, hogy senki sem tudta Diliinger helyébe képzelni magát. Senki sem érezhette úgy, hogy „ez velem is megtörténhetett volna”. Azon túl, hogy Diliinger elárulta a hadsereget, még legalább négy súlyos bűntényt követett el. Még ha életben is maradt volna az áldozata, a másik három bűnéért akkor is felakasztották volna. Hosszú volt a listája: emberrablás, váltságdíj kizsarolása, kegyetlenkedés, és így tovább.

Nem fogott el együttérzés iránta, és ezt ma sem sajnálom. Van egy régi közmondás, miszerint „Mindent megérteni azt jeleni, hogy mindent megbocsátunk.” Micsoda baromság! Vannak dolgok, amiket annál jobban elátkozunk, minél jobban megértjük őket. Együttérzésem és rokonszenvem teljes egészében Barbara Anne Enthwaite-é, akit pedig sosem láttam — és a szüleié, akik többé nem fogják látni a kislányukat.

Amikor a zenekar elrakta a hangszereit, kezdetét vette a harmincnapos gyász. Néma menetgyakorlatokkal, feketével letakart zászlókkal és zene nélküli díszmenetekkel gyászoltuk Barbarát és a szégyenünket. Úgy hallottam, hogy csak egyetlen alkalommal panaszkodott emiatt egy újonc. Valaki rögtön megkérdezte tőle, hogy a zene helyett nem kér-e inkább egyet a pofájába. Persze, mi nem voltunk bűnösek — ám a mi kötelességünk az, hogy megvédjük a kislányokat, nem pedig az, hogy meggyilkoljuk őket. Az ezredünk elveszítette a becsületét, nekünk kellett újra tisztára mosni a nevét. Meggyaláztak minket, és mi ezt pontosan így is éreztük.

Ezen az éjszakán azon töprengtem, hogyan lehetne megakadályozni az efféle szörnyűségeket. Manapság természetesen nagyon ritkán történik ilyesmi — de már egyetlen eset is túl sok. Nem találtam kielégítő megoldást. Ez a Diliinger — nem látszott rajta semmi. A viselkedése és az aktái nem igazán térhettek el az átlagostól, hiszen máskülönben sosem jutott volna el Camp Currie-be. Valószínűleg egyike volt azoknak a beteges személyiségeknek, akiket nem lehet tesztek segítségével kiszűrni.

Bár ezeket a dolgokat nem lehetett megakadályozni, ismertünk egy biztos módszert, ami lehetetlenné tette, hogy megismétlődjenek. Ezt a módszert alkalmaztuk.

Ha esetleg Diliinger tudatában lett volna annak, hogy mit is tett (amit én szinte kizártnak tartok), akkor csak azt kapta, ami kijárt neki… Talán csak amiatt lehetnénk mérgesek, hogy a gyilkos nem szenvedett annyit, mint a kis Barbara Anne, Diliinger gyakorlatilag egyáltalán nem szenvedett.

De tegyük fel, hogy a legnagyobb valószínűség szerint annyira őrült volt, hogy nem jutott el a tudatáig, milyen szégyenletes dolgot cselekedett. Mi ilyenkor a teendő?

— Hát, mit csinálunk a veszett kutyákkal? Agyonlőjük őket.

— Igen, de ez az őrület egy betegség.

Szerintem két lehetőség van. Ha Diliinger gyógyíthatatlan, akkor a halál számára — és ezzel a többiek biztonsága számára — a lehető legjobb megoldás lett volna. Ha viszont sikeresen gyógykezeltetni lehet, akkor úgy gondolom, hogy ebben az esetben — már ha egyáltalán olyan mértékig sikerül rehabilitálni, hogy élhetett volna egy civilizált társadalomban — valószínűleg elgondolkozik azon, hogy mit is művelt, amikor még „beteg” volt akkor pedig milyen kiút maradt volna számára az öngyilkosságon kívül? Hogyan tudott volna megbékélni önmagával?

Tegyük fel továbbá, hogy Diliinger megszökik, mielőtt meggyógyították volna, és újra elköveti ugyanazt a bűntényt. És talán egy harmadik alkalommal is. Hogyan magyaráznád ezt meg a szenvedő szülőknek? Figyelembe véve a kórtörténetét. Csak egy megoldást láttam erre a problémára.

Újra eszembe jutottak az iskolai viták a történelem és erkölcsfilozófia órákon. Mr. Dubois a XX. századi észak-amerikai köztársaság összeomlását megelőző zavargásokról beszélt. Az összeomlás előtt volt egy időszak, mesélte nekünk, amikor a Diliinger rémtettéhez hasonló bűnesetek olyan sokszor előfordultak, mint mondjuk a kocsmai verekedések. Nem csak Észak-Amerikában, de Oroszországban, a brit szigeteken és számos más helyén is a terror volt az úr. A borzalom azonban Észak-Amerikában csúcsosodott, közvetlenül a katasztrófa előtt.

— A törvénytisztelő polgárok — magyarázta Dubois — éjszaka alig mertek átsétálni egy nyilvános parkon. Fennállt a veszélye annak, hogy állig felfegyverzett gyerekekből álló, szervezett bandák támadnak rájuk, akik láncokat, késeket, házilag készített pisztolyokat és botokat lengetve nekik esnek, megsebesítik, a legtöbb esetben ki is rabolják, de talán örökre megnyomorítják őket. Lehet, hogy életükbe került volna egy ilyen séta. Ez az állapot jó pár éven át tartott, míg ki nem tört az orosz-angol-amerikai szövetség és a Kínai Hegemónia közötti háború. Mindennapos volt a gyilkosság, a kábítószer-fogyasztás, a gyújtogatás, a rablótámadások és a vandalizmus. Ezek az esetek pedig nem korlátozódtak a parkokra, hanem még fényes nappal is megtörténtek, kint az utcán, az iskolaudvaron — még az osztálytermekben is. Persze, a parkok voltak a leghírhedtebbek, de olyan mértékig, hogy a tisztességes emberek sötétedés után messze elkerülték őket.

Megpróbáltam elképzelni, hogy ilyen viszonyok uralkodnak az iskolánkban. Nem sikerült. A parkunkat sem tudtam ilyennek elképzelni. Hiszen oda azért megyünk, hogy pihenjünk, nem pedig, hogy szenvedjünk. És hogy ott esetleg megölhették az embert…?

— Mr. Dubois, akkoriban nem volt rendőrség, nem voltak bíróságok?

— Sokkal több volt a rendőr, mint ma. És sokkal több bíróságuk is volt, mint nekünk. De mindegyik túlterheltséggel küzdött.

— Hát ez felfoghatatlan!

Ha egy fiú a városunkból csak egy töredékét is megcsinálta volna ezeknek a dolgoknak, akkor őt, meg az apját egymás mellé kötözték, és alaposan megkorbácsolták volna. De ilyesmi egyszerűen nem történt.

Mr. Dubois rám mutatott.

— Határozd meg, hogy micsoda egy fiatalkorú bűnöző!

— Ó, hát ezek a gyerekek — akik mindig összeverték az embereket.

— Tévedsz.

— Tessék? De hát a könyvben az áll, hogy…

— Bocsánat. A tankönyved valóban ezt állítja. De attól, hogy a kutyára azt mondjuk, hogy szalonna, még nem lesz jobb íze. Az, hogy „fiatalkorú bűnöző”, egy olyan ellentmondásos kifejezés, amelyik segít nekünk megérteni, hogy milyen gondokkal küszködtek a huszadik században, és miért bizonyultak képtelennek a gondok megoldására. Volt már kutyád?

— Igen, uram.

— Szobatisztává nevelted?

— Igen uram. Végül az lett.

Éppen az e téren való lassúságom miatt ragaszkodott anyám ahhoz, hogy a kutyák a házon kívül maradjanak.

— Értem: Amikor a kutyád bepisilt, mérges voltál rá?

— Hogyhogy? Hiszen nem tudhatta, hová kell csinálni, mivel csak kiskutya volt.

— Mit csináltál olyankor?

— Hát, megszidtam, belenyomtam az orrát, és elvertem.

— De hát nem érthette, mit mondasz!

— Nem, de arra rájött, hogy mérges vagyok.

— De hiszen éppen az előbb mondtad, hogy nem voltál mérges.

Mr. Dubois-nak megvolt az az idegesítő képessége, hogy jól összezavarja az embert.

— Nem is, de el kellett hitetnem vele, hogy az vagyok. Csak így tanulta meg a leckét.

— Való igaz. De miután kifejezted a nemtetszésedet, hogy lehettél olyan kegyetlen, hogy még el is verted? Hiszen magad mondtad, hogy a szerencsétlen állat nem tudta, hogy rosszat tesz. Mégis fájdalmat okoztál neki! Magyarázd meg! Vagy talán szadista vagy?

Akkor nem tudtam, mit jelent a szadista, de a kiskutyákat ismertem.

— Mr. Dubois, hiszen meg kellett tennem! Meg kell szidni, hogy tudja rosszat csinált, bele kell nyomni az orrát, hogy tudja, mi volt az a rossz, és el kell verni, hogy többé ne merészeljen ilyet csinálni. Mégpedig mindezt azonnal meg kell tenni! Semmi értelme, ha később büntetjük meg; azzal csak összezavarnánk. Még így sem fog egyetlen leckéből tanulni, ezért figyelni kell, el kell kapni legközelebb is, és még jobban meg kell verni. Így nagyon hamar megtanulja. De ha csak megszidjuk, az merő időpocsékolás.

Gondolom, még sosem nevelt kutyát — tettem hozzá.

— De igen, mégpedig többet is. Most például tacskóm van, és a te módszereid alapján nevelem. Térjünk vissza azokhoz a fiatalkorú bűnözőkhöz! Közülük a legkeményebbek valamivel fiatalabbak voltak nálatok, és bűnöző pályafutásukat gyakran még fiatalabb korban kezdték. Emlékezzünk csak a kiskutyára! Ezeket a gyerekeket gyakran elkapták; a rendőrség minden nap letartóztatott egy csomót közülük. Megszidták őket? Igen, legtöbbször nagyon keményen. Beledörgölték az orrukat? Ritkán. A hírszervezetek és a hivatalok általában titokban tartották a nevüket — a tizennyolc éven aluliak esetében a törvény sok helyen így követelte. Elverték őket? Hát persze, hogy nem! Legtöbbjüket sohasem verték el, még kisgyerekkorukban sem; az volt a széles körben elterjedt nézet, hogy a verés, vagy bármely büntetés, amely fájdalommal jár, maradandó lelki károsodást okozhat a gyerekben.

(Eszembe jutott, hogy apám valószínűleg sosem hallhatott erről az elméletről.)

— Az iskolákban törvény tiltotta a testi fenyítést — folytatta. — A korbácsolást mint törvényes büntetést, egyedül egy kistartományban, Delaware-ban ismerték, és csak nagyon ritkán, csupán egy pár bűnöző esetében alkalmazták. Úgy tekintettek rá, mint „kegyetlen és nem szokványos” büntetésre. Nem értem, mi kifogás lehet a „kegyetlen és nem szokványos” büntetésekkel szemben — töprengett Dubois hangosan. — A bírói szándéknak jóindulatúnak kell lennie, ám az ítélet szenvedést kell, hogy okozzon a bűnözőnek, máskülönben nem lenne büntetés — a fájdalom pedig egy, az evolúció által évmilliók során belénk ültetett alapvető mechanizmus, amely a figyelmeztetésével megóv bennünket, amikor valami a túlélésünket fenyegeti. Miért utasítaná el a társadalom ezt a tökéletes túlélési mechanizmust? Mindazonáltal az a korszak tele volt tudománytalan, álpszichológiai képtelenségekkel.

— Ami a „nem szokványost” illeti, a büntetésnek nem is szabad szokványosnak lennie, másképpen nincs értelme.

Ekkor kézcsonkjával egy másik fiúra mutatott.

— Mi lenne, ha a kiskutyát óránként elvernéd?

— Hát… valószínűleg megőrjíteném.

— Valószínű. Mindenesetre nem tanulna belőle semmit. Mikor történt utoljára, hogy ennek az iskolának az igazgatója meg kellett, hogy vesszőztessen egy tanulót?

— Hát… nem is tudom. Úgy két éve. Azt a gyereket, amelyik megütötte a…

— Nem érdekes. Szóval, meglehetősen régen. Ez azt jelenti, az efféle büntetés elég szokatlan ahhoz, hogy jelentőségteljes legyen, hogy elrettentsen és tanítson. Visszatérve azokra a fiatal bűnözőkre: őket biztosan nem fenekelték el, amikor kisgyerekek voltak, biztosan nem vesszőzték meg a bűneikért. A szokványos ügymenet a következő volt: az első vétségért — figyelmeztetés — általában feddés, bírói eljárás nélkül. Több bűnelkövetés után elzárásos büntetés következett, de csak felfüggesztett, és a fiatal próbaidős lett. Egy fiút számos alkalommal letartóztathattak és vádolhattak, mielőtt tényleges büntetést kapott — ami akkor is csupán elzárás volt, és ezt a magához hasonlók között töltötte le, akiktől még több bűnöző hajlam ragadt rá. Ha az elzárás ideje alatt nem keveredett nagyobb disznóságba, akkor rendszerint még azt az enyhe büntetést is elengedték, és próbaidőt adtak neki — „feltételesen”. Ez volt rá a szakkifejezés abban az időben.

Ez az elképesztő ügymenet éveken keresztül tarthatott, miközben a bűnei gyakorisága és kegyetlensége növekedett, anélkül, hogy az ostoba, de kényelmes elzárások büntetést jelentettek volna. Azután hirtelen, a törvény szerint általában a tizennyolcadik születésnapján, ez az úgynevezett „fiatalkorú bűnöző” felnőtt bűnözővé vált — néha pedig csak hetekbe vagy hónapokba tellett, hogy az illető gyilkosságért a siralomházban várja a kivégzését. Te…

Megint rám mutatott.

— Tegyük fel, hogy csak megszidod a kiskutyádat, de soha sem bünteted meg, hagyod, hogy összepiszkítsa a házat… néha pedig bezárod egy melléképületbe, de hamarosan visszaengeded a házba, miközben figyelmezteted, hogy ne tegye újra. Egy nap aztán észreveszed, hogy már felnőtt kutya, és még mindig nem szobatiszta — ezért előhúzol egy pisztolyt és agyonlövöd. Hogyan kommentálnád ezt?

— Hát… ez a legőrültebb módja a kutyanevelésnek, amit csak hallottam.

— Egyetértek. Ez érvényes a gyereknevelésre is. Kinek a hibája lenne mindez?

— Hmm… feltételezem, hogy az enyém.

— Megint csak egyetértek. És nem csak feltételezem.

— Mr. Dubois — kottyantott közbe egy lány —, de hát miért? Miért nem fenekelték el a kisgyerekeket, amikor kellett, és miért nem szíjjalták el jól azokat az idősebb valakiket, akik kiérdemelték — úgy, hogy sose felejtsék el a leckét? Mármint azokat, akik tényleg rosszat csináltak. Miért nem?

— Nem tudom, — válaszolta zordan —, eltekintve attól, hogy a társadalmi erénynek és a törvénytiszteletnek az ifjakba való belesulykolása nem volt vonzó a tudománytalan ál-értelmiségiek számára, akik magukat „szociális munkásoknak”, vagy időnként „gyermekpszichológusoknak” nevezték. Szemmel láthatóan — miután ezt mindenki megteheti — túl egyszerűnek tűnt a számukra, hogy a türelem és következetesség módszerét alkalmazzák, amellyel a kiskutyát is okítani szoktuk. Néha eltöprengek azon, vajon nem állt-e érdekükben a rend hiánya — de ez valószínűtlen; a felnőttek majdnem mindig tudatos, „felsőbb indítékok” alapján cselekednek, függetlenül a viselkedésüktől.

— De az istenért! — fakadt ki a lány. — Én sem szerettem jobban a többi gyereknél, ha elvernek, de amikor szükségem volt rá, megkaptam a mamától. Az egyetlen alkalommal, amikor az iskolában megvesszőztek, a mamától is megkaptam a magamét, miután hazaértem — ez pedig sok-sok évvel ezelőtt volt. Nem hiszem, hogy egyszer bíróság elé citálnak, és korbácsolásra ítélnek; az ember normálisan viselkedik, és akkor ilyesmi nem történhet. Nem látok semmi rosszat a rendszerünkben; sokkal jobb, mintha még az utcára is lehetetlen lenne kimenni, anélkül, hogy az embernek az életéért kelljen rettegnie. Az lenne aztán a borzalmas!

— Egyetértek. Ifjú hölgy, óriási különbség volt aközött, amit ezek a derék emberek tettek, és aközött, amit cselekedeteik közben gondoltak. E kornak nem volt az erkölcsről tudományos elmélete. Volt ugyan az erkölcsről egy elméletük, és megpróbáltak eszerint élni (nem kellene kigúnyolnom az indítékaikat), ám az elméletük hibásnak bizonyult — egyik fele zavaros álmodozás, a másik fele racionalizált sarlatanizmus. Minél komolyabbak voltak, annál tévesebb irányba indultak el. Például úgy gondolták, hogy az ember rendelkezik erkölcsi ösztönnel.

— De uram? Én azt hittem… de hiszen rendelkezik is! Én legalábbis igen!

— Nem, kedvesem, te körültekintő képzéssel kiművelt tudatossággal rendelkezel. Az embernek nincs erkölcsi ösztöne. Nem születik erkölcsi érzékkel. Sem te, sem én nem születtünk úgy — és a kiskutyának sincs ilyen tulajdonsága. Az erkölcsi érzéket úgy szerezzük, a tapasztalat és az ész kemény munkája révén. Azok a szerencsétlen fiatalkorú bűnözők is erkölcsi érzék nélkül születtek, akárcsak te, vagy én, de nekik nem volt lehetőségük arra, hogy megszerezzék, és a tapasztalataik ezt nem tették lehetővé. Mi is az „erkölcsi érzék”? A kifinomult túlélési ösztön. A túlélési ösztön maga az emberi természet, és a személyiségünk minden árnyalata ebből következik. Bármi, ami ellentétbe kerül az életbenmaradási ösztönnel, előbb-utóbb megsemmisíti az egyént, és ezért nem mutatkozik meg a következő nemzedékekben. Ezt az igazságot matematikailag is bizonyítani lehet, minden téren igazolható, ez az egyetlen örök kényszerítő erő, amely minden tettünket irányítja.

A túlélési ösztönt azonban finomabb és komplexebb indítékokká lehet fejleszteni — folytatta —, mint ami az egyén vak és brutális késztetése az életbenmaradásra. Ifjú hölgyem, amit ön „erkölcsi ösztönnek” nevezett, az valójában a szülei által önbe ültetett igazság, hogy a túlélés kényszerítő ereje másra is vonatkozhat, nem csak a saját, személyes túlélésünkre. Például a családunk túlélésére. A gyerekeinkre, ha vannak. A nemzetünkre, ha elég magasztosak vagyunk. És így tovább. Egy tudományosan igazolható erkölcsi elméletnek az egyéni túlélési ösztönben kell gyökereznie, és sehol másutt! Helyesen kell leírnia a túlélés hierarchiáját, észre kell vennie minden szinten az indítékokat, és meg kell oldania minden konfliktust.

Mi már rendelkezünk ilyen elmélettel; bármilyen szintű, bármely erkölcsi problémát képesek vagyunk megoldani. Önérdek, családszeretet, a haza iránti kötelesség, az emberi faj iránti felelősség — még a nem emberi lényekkel való kapcsolat egzakt etikáját is kifejlesztjük. Ám minden erkölcsi problémát szemléltetni lehet egy pontatlan idézettel: „Az ember nem szeret jobban, mint a kölykeiért elpusztuló anyamacska.” Ha megértjük a macskát, és azt, ahogyan az megoldotta a problémát, akkor képesek vagyunk az önvizsgálatra, és megtudjuk, hogy az erkölcsi létra milyen fokára tudunk feljutni.

Azok a fiatalkorú bűnözők nagyon alacsony szinten álltak. Születésükkor csupán a túlélési ösztön dolgozott bennük, és az erkölcsi érzéknek mindössze egy olyan fokára jutottak el, amely a legszűkebb csoporthoz, egy utcai bandához való bizonytalan lojalitásban merült ki. Jóakaróik persze megpróbáltak „a jobbik énjükre apellálni”, „megragadni őket”, „szikrára lobbantani a morális érzéküket”. Hiába! Hiszen nem volt nekik „jobb természetük”; a tapasztalataik azt tanították nekik, hogy amit csinálnak, az a túlélés módja. A kiskutya nem kapta meg a verését, így azután az, amit örömmel és sikeresen tett meg, számára „erkölcsös” volt.

Minden erkölcsiség alapja a kötelesség, ez ugyanúgy vonatkozik a csoportra, mint az egyén önérdekére. Azokat a gyerekeket senki sem tanította kötelességre, úgy, hogy az számukra érthető legyen — vagyis a verés segítségével. Ezzel szemben a társadalom, amelyben éltek, szüntelenül a „jogaikról” beszélt.

A végeredmény természetesen előre megjósolható volt, hiszen egy emberi lénynek nincsenek semmiféle természettől adott jogai!

Mr. Dubois szünetet tartott. Várta, hogy valaki bekapja a csalit.

— Uram! Akkor mi a helyzet a joggal az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra való törekvéshez?

— Hát persze, azok az „elidegeníthetetlen jogok”! Valaki minden évben idézi ez a nagyvonalú kitalációt. Élet? Miféle „joga” van az élethez annak az embernek, aki éppen a Csendes-óceánban fuldoklik? Az óceán nem hallja meg a kiáltását. Miféle „joga” van az élethez annak az embernek, akinek a gyerekei megmentéséért cserében meg kell halnia? Ha úgy dönt, hogy inkább a saját bőrét menti, akkor helyesen cselekszik? Ez lenne a „jog”? Ami a szabadságot illeti, azok a hősök, akik aláírták ama nagy dokumentumot, arra kötelezték magukat, hogy életükkel is megváltsák a szabadságot. A szabadság sohasem elidegeníthetetlen; a hazafiaknak időről időre a vérükkel kell megváltani, másképpen mindig eltűnik. Valamennyi, valaha is idézett, úgynevezett „természetes emberi jog” közül a szabadság az, amely valószínűleg a legkevésbé olcsó, és sohasem ingyenes.

A harmadik „jog”, „a boldogságra való törekvés”? Ez természetesen elidegeníthetetlen, de nem jog; egyszerűen csak egy univerzális feltétel, amelyet sem a zsarnokok nem tudnak elvenni, sem a hazafiak visszaállítani. Vessenek sötétzárkába, égessenek el egy oszlophoz kötve, koronázzanak a királyok királyává, addig törekedhetek boldogságra, amíg csak az agyam él — de sem istenek, vagy szentek, sem bölcsek, vagy kifinomult drogok nem biztosíthatják, hogy el is érem azt.

Ekkor Mr. Dubois hozzám fordult.

— Említettem neked, hogy a „fiatalkorú bűnöző” egy ellentmondásos kifejezés. A tettes az olyan személy, hogy „nem tudta teljesíteni a kötelességét”. De a kötelességtudat egy felnőtt erénye — valójában a fiatalkorú akkor, és csak akkor válik felnőtté, amikor birtokába jut a kötelességtudatnak, és fontosabbnak tartja azt a veleszületett önérdeknél. Sosem léteztek, hiszen nem lehettek „fiatalkorú bűnözők”. Mindegyikükre jutott ugyanis egy vagy több felnőtt tettestárs — olyan idősebb kort megért emberek, akik vagy nem voltak tudatában kötelességeiknek, vagy tisztában voltak ugyan vele, de nem teljesítették azokat.

És ez volt az a gyenge pont, amely lerombolta ezt az, egyébként csodálatra méltó, kultúrát. A fiatalkorú zsiványok, akik az utcákat uralták, csupán egy nagyobb betegség tünetei voltak; az állampolgárok (mindenki annak számított), glorifikálták a „jogokról” szóló mitológiát… és közben szem elől tévesztették a kötelességeiket. Egyetlen társadalom sem maradhat fenn, amely így épül fel.

Kíváncsi voltam, hová sorolná Mr. Dubois Diliingert. Vajon fiatalkorú bűnöző volt, aki sajnálatra méltó, annak ellenére, hogy meg kell tőle szabadulni? Vagy felnőtt gazfickó, aki csupán megvetést érdemel?

Nem tudtam, sohasem fogom megtudni. De egy dologban voltam biztos: Diliinger többé nem fog kislányokat gyilkolni.

Ez elégedettséggel töltött el. Lefeküdtem aludni.