Csillagközi invázió

XIII

A Rodger Young csupán egyetlen szakaszt szállított, és mégis csak alig fértünk el rajta, a Tourson viszont hat szakasz kapott helyet, és mégsem kellett szorongani. Ezen a hajón olyan sok a kivetőcső, hogy képes mind a hat szakaszt egyszerre kilőni, és ezen felül olyan sok tartalék kapszulának is jut hely, hogy szükség esetén még egyszer ugyanennyi katonát is ki lehessen lőni egy második sorozattal. Ez esetben persze kissé szűkössé válna a hely a fedélzeten, csak felváltva lehetne étkezni, a függőágyakat a folyosókon és a készenléti szobákban is fel kéne akasztani, korlátoznák a vizet, és csak azt lélegezhetnéd be, amit a melletted alvó egyszer már kilélegzett. Közben pedig végig vigyáznod kellene, hogy nehogy kinyomd valakinek a szemét a könyököddel. Boldog voltam, hogy semmi ilyesmire nem került sor, amíg én is a fedélzeten tartózkodtam.

A Tours kellően gyors és erős volt ahhoz, hogy a csapatokat még hadra fogható állapotban juttassa el a Federáció bármelyik pontjára, de még a csótányok felségterületére is. A Cserenkov-hajtóműveket bekapcsolva képes volt 400 M-mel, vagy még annál is gyorsabban repülni. A Nap és a Capella közötti 46 fényévet alig öt és fél hét alatt tette meg.

Természetesen egy hatos csapatszállító még nem tartozik az igazán nagy hajók közé. (Már ha egy cirkálóval vagy egy utasszállító hajóval hasonlítjuk össze.) Ez a hajótípus egy testet öltött kompromisszum. Az M.E. a parányi, egy szakaszt szállító korvetteket részesíti előnyben, amelyeket bármilyen operatív feladatra fel lehet használni, míg ha a Flotta dönthetne mindenről, akkor alighanem ezredenként szállítanának minket. Egy korvett irányításához majdnem ugyanolyan sok matrózra van szükség, mint egy olyan szörnyeteg elvezetéséhez, amelyiknek a bendőjében akár egy egész ezred is elfér. Természetesen egy ilyen behemót karbantartása és takarítása sokkal több munkával jár, de ezt ugye a katonák is megcsinálhatják. Végül is azok az alakok nem tesznek semmi mást, csak alszanak, esznek, és a gombjaikat fényesítik — biztos nem árt meg nekik a rendszeres munka! A Haditengerészetnél már csak így gondolkoznak.

A Flotta tisztikara még ennél is szélsőségesebb véleményt képvisel. Szerintük a hadsereg egy korszerűtlen létesítmény, érett a felszámolásra.

A tengerészek természetesen nem hangoztatják nyíltan ezt a véleményüket — de üljél csak le dumálni bármelyik, szabadságos tengerésztiszttel, amikor nincs rajta szájkosár! Nem fogsz hinni a fülednek! A Flotta azt hiszi, hogy egyedül is megvívhatja a háborút, a győzelem után csak pár emberüket kell leküldeni, hogy addig tartsák a leigázott bolygókat, míg a Diplomáciai Testület át nem veszi a felelősséget.

Elismerem, hogy a legújabb játékszereikkel bármelyik bolygót lerobbanthatnák az égről. Még nem láttam bevetés közben ezeket a fegyvereket, de azért hiszek nekik. Talán ugyanolyan korszerűtlen vagyok, mint egy Tyrannosaurus rex. Bár én furcsa módon nem érzem, hogy elavult lennék. Ezenkívül pedig a hozzám hasonló majmok olyan feladatokat is végre tudnak hajtani, amiket még a legnagyszerűbb hajóval sem lehetne véghezvinni. Ha a kormányzat nem akarja, hogy megcsináljuk ezeket a dolgokat, akkor arról úgyis szól nekünk.

Valószínűleg tényleg jó, hogy sem a Flotta, sem az M.E. nem dönthet egyedül. Senkiből sem lesz űrmarsall, ha előtte nem állt már egy teljes ezred és egy nagyobb csatahajó élén. Van, aki először a Mobil Erőknél bizonyít, és hagyja, hogy az őrmesterek faragjanak embert belőle, utána pedig elvégzi a tengerésztiszti iskolát is. (Azt hiszem, a kis Birdie is ilyen gondolatokat forgathatott a fejében.) A másik lehetőség, hogy valaki először asztrogátor pilótaként szolgál, és csak utána jelentkezik Camp Currie-be, alapkiképzésre.

Bárkit mélységes tisztelettel hallgatnék meg, aki mindkét fegyvernemnél képes volt helytállni.

A legtöbb csapatszállítóhoz hasonlóan a Tours is koedukált hajó volt. Idekerülve számomra az volt a legelképesztőbb változás, hogy most már „a harmincas zsiliptől északra” is mozoghattam. A nők szállását a borotválkozó, brutálisabb egyénektől elválasztó zsilip nem feltétlenül mindig a harmincas, de a régi hagyományoknak engedelmeskedve valamennyi vegyes legénységű hajón „harmincas zsilipnek” nevezik a két birodalom határát. A tiszti étkezde közvetlenül a határon fekszik, mögötte pedig, egészen a tatig tart a nők világa. A Tours tiszti étkezdéje egyben a tengerésznők ebédlője is volt. A hölgyek röviddel a tisztek előtt ettek. Két étkezés között a termet egy spanyolfallal osztották ketté. Egyik oldalon a matrózhölgyek tartózkodtak, a másik oldalon pedig a tisztjeik szalonja kapott helyet. A katonatisztek szalonja, egy térképszobának nevezett helyiség is közvetlenül a harmincas zsilip előtt, de már a mi oldalunkon volt.

Eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a harcoló egységek célba juttatásához és kimentéséhez a legjobb pilótákra van szükség (és ők nők), akad még egy oka annak, hogy miért a nőnemű tiszteket osztják be a csapatszállító hajókra: az ilyesmi jót tesz a katonák moráljának.

Egy pillanatra felejtsük el az M.E. hagyományait! Akadhat nagyobb baromság annál, mint egy űrhajóból kilövetni magadat a jeges semmibe, ahol mi másra számíthatnál, mint véráztatta káoszra, és a hirtelen halálra? De ha már valaki vállalkozik erre az idióta feladatra, akkor hogy a fenébe lehetne jobban kordában tartani, és önfeláldozásra késztetni, mint azzal, ha állandóan arra emlékeztetjük, hogy az ok, ami miatt beleveti magát a küzdelembe, nem más, mint egy eleven, lélegző élőlény?

A vegyes legénységű hajókon az utolsó, amit egy rohamosztagos kilövés előtt hall (és talán ez az utolsó mondat, amit életében hallhat), egy sok sikert kívánó, női hang. Ha azt hiszed, hogy ennek nincsen jelentősége, akkor már elég régen faképnél hagyhattad az emberi fajt.

A Tours fedélzetén tizenöt tengerésztiszt szolgált: nyolc nő és hét férfi. Ehhez jött még nyolc M.E. tiszt, akikhez csekélységemet is hozzá kellett számolni. (Boldog vagyok, hogy ezt hozzátehettem.) Nem akarom azt állítani, hogy pusztán a harmincas zsilip miatt jelentkeztem tiszti iskolába, de az a kiváltság, hogy a hölgyekkel együtt étkezhettem, sokkal jobban motivált, mint egy fizetésemelés. Olyan volt ez, mint egy elnökségi ülés: a hajó kapitányasszonya elnökölt az asztalnál, és a főnökömre, Blackstone kapitányra jutott az alelnöki feladatkör. Nem a rangja miatt, hiszen a tengerészek között hárman is magasabb rangúak voltak, mint ő. De mint a rohamosztagosok önálló egységének parancsnoka, a hajó kapitányától eltekintve de facto az összes tiszt fölött állt.

Minden étkezés ünnepnek számított. A térképszobában vártuk, hogy felcsendüljön a gong, bekísértük Blackstone kapitányt a tiszti étkezdébe, és megálltunk a székek mögött. Hölgyei kíséretében belépett a kapitány is, és mihelyt elérte az asztalfőt, Blackstone kapitány meghajolt, és azt mondta: „Elnök asszony… hölgyeim”, mire a kapitánynő így válaszolt: „Alelnök úr… uraim”, és a jobbján álló férfi alásegítette a széket.

Ez a szertartás társasági eseménnyé varázsolta az étkezést, ami így több volt, mint egy puszta tiszti gyűlés. A résztvevők a rangjuk alapján szólították meg egymást, kivéve a legalacsonyabb beosztású tengerészeket, és a hozzám hasonló, próbaidős katonákat, akiket miszternek, vagy missznek illett szólítani. Mindenki betartotta ezt a szabályt. Utam során csupán egyetlen, zavarbaejtő kivétellel találkoztam.

Amikor először étkeztem a fedélzeten, meglepődve hallottam, hogy Blackstone kapitányt őrnagynak szólítják, pedig a vállapján világosan látszott, hogy mi a rangja. Később elmagyarázták, hogy miért történt mindez. A hadiflotta egyetlen hajóján sem tartózkodhat egyszerre két kapitány, ezért azután a hadsereg kötelékében szolgáló kapitányokat, vagyis a századosokat udvariasságból őrnagynak szólítják, hogy elkerüljék a tengerészkapitányi cím megszentségtelenítését. Ez a rang ugyanis a hajót irányító fejedelmi személyiség kizárólagos tulajdona és kiváltsága. Még egy kapitányi rangú tengerésztisztet is csak parancsnoknak szólítanak, ha egy olyan hajó fedélzetére lép, amelyiknek nem ő az első embere. Ez akkor is így van, ha a hajó parancsnoka csupán egy ifjú sorhajó hadnagy.

Az M.E. tiszteli ugyan ezt a hagyományt, de a saját felségterületén igyekszik elkerülni, hogy az emberek ilyen körülményeskedve szólítsák meg egymást, úgyhogy nálunk senki nem törődik a hajó másik felén uralkodó hülye szabályok betartatásával.

Az asztalfőtől távolodva egyre csökken az ott ülők rangja. A hajó kapitánya ül az asztal egyik végén, a rohamosztagosok parancsnoka a másikon. A parancsnok jobb oldalán ült a legifjabb tengerésztiszt, a kapitányasszony jobbján pedig csekélységem. Legszívesebben az ifjú hadnagy mellé telepedtem volna le (hihetetlenül bájos volt a kislány), de az ülésrend egyúttal egy rendkívül ravaszul kigondolt erkölcsrendészeti szabályozás is, így még csak a keresztnevét sem sikerült megtudnom.

Azt tudtam, hogy én, mint a legjelentéktelenebb hímnemű tiszt, a kapitányasszony jobb oldalán fogok ülni, de arról fogalmam sem volt, hogy székének a betolása is az én feladatom. Első közös ebédünk alkalmával türelmesen várakozott, és senki nem ülhetett le — míg a hármasszámú mérnökhelyettes könyökével oldalba nem bökött. Azóta sem voltam ilyen zavarban, hogy óvodás koromban elkövettem azt a bizonyos szégyenletes baklövést, jóllehet Jorgenson kapitány úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.

Az ebéd akkor ér véget, ha a kapitányasszony felkel az asztaltól. Általában elég megértőnek bizonyult, ami ezt a háziszabályt illeti, ám egy alkalommal csak néhány percet töltött az asztalnál. Blackstone kapitány igen mérges lett emiatt. Felállt, és azt mondta:

— Kapitány…

Jorgenson asszony megfordult.

— Igen, őrnagy?

— Lenne olyan kedves a kapitányasszony kiadni az utasítást, hogy tisztjeim és én a térképszobában befejezhessük az ebédet?

— Természetesen, uram — válaszolta hidegen a kapitány. Megterítettek nekünk a térképszobában, de egyetlen tengerésztiszt sem evett velünk.

A rákövetkező szombaton a kapitányasszony kivételesen élt azzal a jogával — amivel a szállítóhajók kapitányai szinte sohasem foglalkoznak —, hogy körletszemlét tartson a rohamosztagosok szektorában. Egyetlen szó nélkül vonult el előttünk. Persze, azért nem kell azt hinni, hogy savanyú erénycsősz lett volna. Ha éppen nem mérgesen nézett rád, akkor elámulhattál azon, hogy milyen édes a mosolya.

Blackstone kapitány „Rozsdás” Graham hadnagyot bízta meg azzal, hogy segítsen nekem a matematikában. A kapitányasszony valahogy megtudta a dolgot, és arra utasította Blackstone-t, hogy ebéd után minden nap küldjön be hozzá, az irodájába. Átvette velem a matekot, és a sárga földig lehordott, ha nem volt elégedett a házi feladatommal.

Hat szakaszunk egy fél zászlóalj két századát alkotta. Blackstone kapitány egyszerre irányította a D századot, Blackie Bikáit, és a teljes fél zászlóaljat. A szolgálati lapunkon szereplő zászlóaljparancsnokunk, Xera őrnagy az A és a B századdal együtt a Tours testvérhajóján, a Normandy Beachen tartózkodott — talán a Galaxis túlsó felében. Ő személyesen csak akkor irányított minket, ha az egész zászlóalj egyszerre került bevetésre — jóllehet Blackie kapitány számtalan jelentést és levelet küldött neki. Másfajta szolgálati ügyekben közvetlenül a Flottához, a hadosztályhoz, vagy a bázishoz kellett fordulnunk, de Blackie-nek volt egy hétpróbás főtörzsőrmestere, aki elintézte, és megfelelő módon irányította a bürokratikus ügyeket, és segített a főnöknek a század és a fél zászlóalj csatába vezetésében is.

Nem könnyű dolog egy olyan hadsereget irányítani, amelynek egységei a szállítóhajók fedélzetén több fényévnyi körzetben szóródtak szét. A régi Valley Forge, a Rodger Young és most a Tours fedélzetén is megmaradtam ugyanannak az ezrednek a keretein belül. A harmadik (Elkényeztetett Cicák) ezred az első (Poláris) M.E. hadosztályhoz tartozott. Ezt az ezredet a Hangyaboly Hadművelet során hozták létre a rendelkezésre álló erőkből összeeszkábált két századból. A Klendathun nem sokat láttam az ezredemből, Bamburger őrvezető nyomában járva csupán a csótányok ezreiben gyönyörködhettem.

Lehetséges, hogy tisztként is az Elkényeztetett Cicákhoz osztanak be szolgálatra, és innen úgy vonulok nyugállományba, hogy egyetlenegy alkalommal sem találkozom az ezredparancsnokommal. A Rókák századparancsnoka egy másik szakasz (a Darazsak) élén, egy másik korvett fedélzetén harcolt. Még csak a nevét sem tudtam, egészen addig, míg meg nem pillantottam a tiszti iskolába való áthelyezésemet elrendelő parancs alján. Ki ne ismerné az „elveszett szakasz” legendáját, akiket akkor küldtek szabadságra, amikor kimustrálták a szállítóhajójukat? A társaság századparancsnokát éppen ekkor léptették elő, a többi szakaszt pedig más egységekhez osztották be. Arra már nem emlékszem, mi történt a szakaszparancsnokkal, de a seregbeli szokásokat figyelembe véve a katonák szabadsága a legalkalmasabb időpont arra, hogy tanfolyamra küldjék a tisztjüket. Elméletileg persze csak azután, hogy küldtek a helyére valakit, aki fokozatosan átvette a munkáját. Háborúban azonban elfogytak a tartalék emberek.

A történet szerint az elveszett szakasz egy éven keresztül dőzsölt a Churchill Road két oldalán, míg valakinek feltűnt, hogy hiányoznak. Én ugyan nem hiszem, de nem kizárt, hogy megtörtént az eset.

Az, hogy csak ilyen kevés tisztünk van, jelentős mértékben meghatározta, hogy milyen kötelezettségek várnak rám Blackie Bikáinál. A történelemben még egyetlen olyan hadsereg sem akadt, ahol olyan kevés tiszt irányított olyan sok közkatonát, mint a Mobil Erőknél. Ez a tényező csupán egy része az M.E. különleges felépítésének. A rohamosztagosok egy rendkívül egyszerű elv szerint élnek. Az M.E. nem jön zavarba, ha felteszik neki a klasszikus kérdést: tízezer rendelkezésre álló katonából ténylegesen vajon hányan harcolnak? És hányan ülnek az irodában, pucolják a krumplit, vezetik a teherautókat, számolják az elesetteket?

Az M.E.-ben mind a tízezren harcolnak.

A XX. század totális háborúi során gyakran 70 ezer emberre volt szükség ahhoz, hogy lehetővé tegye tízezer számára a harcot. Ez történelmi tény!

Elismerem, tényleg szükségünk van a Flottára, hogy oda vigyen minket, ahol harcolnunk kell. Ám mi még a legkisebb csapatszállító fedélzetén is háromszor annyian vagyunk, mint a korvett teljes legénysége. Igaz, hogy szükségünk van néhány civilre, hogy ellássanak minket, és gondoskodjanak rólunk. Állományunknak átlagosan tíz százaléka van egyszerre szabadságon. A legjobbak közülünk pedig kiképzőként váltják egymást az újoncok táboraiban.

Ha íróasztal mögött ülő rohamosztagossal találkozol, akkor látni fogod, hogy hiányzik a kezük, a lábuk, vagy valamelyik más, fontos testrészük. Ők azok a rettenthetetlenek — a Ho őrmesterek és a Nielssen ezredesek —, akik megtagadták, hogy nyugdíjba menjenek, és akiket tulajdonképpen duplán kellene számítani, hiszen olyan helyen pótolnak egy-egy egészséges rohamosztagost, ahol elengedhetetlen a harci szellem, de nincs szükség minden végtagra. Csak olyan munkát végeznek, amit a civilek nem tudnának megcsinálni — máskülönben civileket alkalmaznának. A civil olyan, mint egy zsák krumpli. Megvesszük, hogy elvégezzen egy munkát, egy feladatot, amihez csak iskolai végzettségre és egy kevés észre van szükség.

A harci szellemet azonban nem lehet megvenni.

A jó hozzáállás ritka kincs. Alaposan ki is használjuk, egyetlen grammját sem hagyjuk pocsékba menni. Arányait tekintve az M.E. a világegyetem legkisebb hadserege, ha figyelembe vesszük, hogy milyen óriási létszámú civil lakosságot kell megvédelmeznie. Rohamosztagosokat nem lehet vásárolni, nem lehet besorozni, nem lehet szolgálatra kényszeríteni — még csak vissza sem lehet őket tartani, ha elegük van az egészből. Bevetés előtt harminc másodperccel még felmondhat, idegösszeomlást kaphat, és megtagadhatja, hogy beszálljon a kapszulába. A legrosszabb, ami ez után történhet vele, az az, hogy megkapja a járandóságát, és utána már sosem lesz választópolgár.

A tiszti iskolában történelemórákon sokat foglalkoztunk azokkal a hadseregekkel, amelyeket úgy tereltek csatába, mint a gályarabokat. A rohamosztagos szabad ember. Önmagából meríti az erejét — tiszteli saját magát, és arra vágyik, hogy a társai is tiszteljék. Büszke arra, hogy ennek az alakulatnak a tagja, és élvezi ezt az egyedülálló csapatszellemet.

Mindenki dolgozik, mindenki harcol. Így hangzik fegyvernemünk jelszava. A rohamosztagosnak nem érdemes protekciót szerezni, hogy egy kényelmesebb és biztonságosabb beosztást kapjon: nem léteznek kényelmesebb és biztonságosabb beosztások. Persze, időnként mi is sumákolunk. Még a leganyátlanabb katona is, akinek csupán annyi esze van, hogy megkülönböztesse a jobb lábát a baltól, képes arra, hogy kifogásokkal álljon elő, csakhogy ne kelljen felmosnia a körletet, vagy kipucolnia a vécét. Ez a katonák ősi joga.

Nálunk azonban a kényelmes, biztos munkákat kizárólag civilek végzik. Kapszulába szálláskor a legjelentéktelenebb katona is tudja, hogy abban a pillanatban mindenki, de tényleg mindenki, a tábornoktól kezdve az újoncig ugyancsak bemászik a vetőcsőbe. Lehet, hogy több fényévnyire tőle, talán nem is ugyanazon a napon, esetleg egy órával később, vagy korábban — de nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy mindenki ugrik. Ezért szállunk be a kapszulába, még ha ezzel nem is vagyunk mindannyian tisztában.

Ha egyszer letérnénk erről az útról, akkor az az M.E. pusztulását jelentené. Csupán egy eszme tartja össze a fegyvernemet — egy eszme, amelyik erősebb kötést nyújt az acélnál, aminek varázsereje abban rejlik, hogy változatlanul hagyjuk.

Ez a szabály teszi lehetővé, hogy az M.E. olyan kevés tiszttel is működőképes legyen. „Mindenki harcol.”

Jóval többet tudok erről a témáról, mint amennyit valaha is tudni akartam, mivel egyszer valami hülyeséget kérdeztem a történelem órán, amit azonnal egy kiadós házi feladattal háláltak meg. Arra kényszerültem, hogy elmerüljek a régi idők homályában, a De Bello Gallicótól kezdve egészen Csing klasszikusáig, Az Aranybirodalom bukásáig. Vegyük szemügyre a nagykönyvben szereplő M.E. hadosztályt — persze, csak elméletileg, mivel a valóságban nem létezik ilyen. Hány tisztre lenne szükségünk? Most nem foglalkozunk azokkal az egységekkel, amelyeket más fegyvernemek bocsátották a rendelkezésünkre. Ezek talán nem is vesznek részt a bevetésben, és nem is hasonlítanak ránk — a logisztikánál és a hírközlésnél dolgozó furcsa fickók valamennyien tisztek. Ha egy emlékezőművésznek, egy telepatának, egy látnoknak, vagy egy csodagyereknek örömet szerez, ha tisztelgek neki, akkor szívesen megteszem ezt a szívességet. Ők értékesebbek, mint én, és akkor sem tudnám pótolni őket, ha kétszáz évig koptatom az egyenruhámat. De vehetnénk például a K-9 hadosztályt, ahol a személyi állomány ötven százaléka tiszti rangban van. Igaz ugyan, hogy a személyi állományuk másik fele kizárólag neo-kutyákból áll.

Ők ugyan valamennyien tisztek, de közülük egy sem tagozódik be a parancsnoki láncolatba. Így hát egyszerűbb, ha elfeledkezünk róluk, és a hozzánk hasonló majmokról beszélünk, meg azokról, akikre a vezetésünkhöz van szükség.

Az elképzelt, ideális hadosztályt 10800 katona alkotja. Mind a 216 szakasz élén egy-egy hadnagy áll. Egy század három szakaszból áll, és összesen 72 századosra van szükségük. Négy századból összejön egy-egy zászlóalj, amelyeket összesen 18 őrnagy, vagy alezredes vezet. A hat ezredből és a hozzájuk tartozó egy-egy ezredből két, vagy három divíziót lehet felállítani, mindegyik élén egy altábornaggyal, vagy vezérőrnaggyal. Most már csak egy vezérezredesre van szükségünk, és a nagyfőnök is megvan.

Ha összeszámoljuk, 317 tiszt vezet csatába 11 117 különböző rangú katonát.

Nincs tiszt, akinek ne lenne saját csapata. A személyi állomány 3 százalékát teszik ki a tisztek. Az M.E.-ben tényleg ennyi tiszt szolgál, de a valós életben az elosztásuk kicsit egyenetlenebb. Sok szakasz élén őrmesterek állnak, és nem kevés az olyan tiszt, aki „egyszerre több csákót is visel a fején”, mert valakinek, ha feltétlenül szükséges, a vezérkari munkát is el kell látnia.

Még egy szakaszparancsnoknak is rendelkeznie kellene a saját vezérkarával. Ez lenne az főtörzsőrmestere.

Persze, vezérkar nélkül is meg kell tudni állnia a helyét, és az altisztnek sincs feltétlenül szüksége a tisztre. Egy tábornok viszont nem engedheti meg magának, hogy ne legyen vezérkara. Az ő feladata túl nagy ahhoz, hogy egymaga megbirkózzon vele. Rendelkezésére áll a nagyobb tervezői, valamint egy kisebb taktikai stáb. Mivel pedig sosincs elegendő tisztünk, ezért a tábornok csapattisztjeinek a zászlóshajón egyéb kötelességeik mellett a haditervek elkészítésével is törődniük kell. Nem csoda, hogy az M.E. legjobb matematikusai közül választják ki őket. Bevetéskor persze ugyanúgy leugranak a katonáikkal, mint bárki más. A tábornok a kisebb létszámú, taktikai stábjával és a legkeményebb és legharciasabb rohamosztagosokból összeállított testőrséggel indul csatába. Az M.E. elitje vigyáz arra, nehogy a rosszindulatú bennszülöttek elvonják a tábornokok figyelmét a csata irányításától. Néha még sikerül is nekik ez a feladat.

A szükségszerű vezérkari feladatoktól eltekintve minden olyan csapatnak, amelyik nagyobb létszámú egy szakasznál, egy parancsnokhelyettesre is szüksége van. Mivel azonban soha sincs elegendő tisztünk, azzal kell beérnünk, ami a rendelkezésünkre áll. Ha az összes olyan, felelősségteljes döntéseket igénylő helyre tiszteket tennénk, ahol erre a papírforma szerint szükség van, akkor a tisztek aránya a fegyvernemen belül elérné az 5 százalékot. Nekünk azonban csak 3 százaléknyi tisztünk van.

Ehelyett az optimális 5 százalék helyett, amelyet az M.E. soha az életben nem fog elérni, a régi idők hadseregeiben a személyi állomány 10 százaléka tisztként szolgált. Akadt sereg, ahol a tisztek aránya elérte a 15 százalékot — néha pedig a hihetetlen 20 százalékot is! Ez olyan, mint egy mese, de megfelel a tényeknek, különösen pedig, ha figyelembe vesszük a XX. század hadseregeit. Milyen az a fegyveres erő, ahol több a „tiszt”, mint a tizedes? (És több az altiszt, mint a közkatona!)

Az ilyen felépítésű hadsereg el fogja veszíteni a háborút. A történelem is ezt bizonyítja. Hiszen ebben a seregben mindenekelőtt hivatalnokok, bürokraták, könyvelők és kirakati bábuk szolgálnak. A „katonáik” nagy része sosem harcolt.

De mit csinálnak azok a tisztek, akiknek nem harcolnak az alárendeltjei?

Csupán páváskodnak, ez teljesen nyilvánvaló — mint a tiszti klub ügyeletes tisztje, mint fegyelmezőtiszt, mint sporttiszt, mint ER. tiszt, mint szabadidő felelős, mint ellátótiszt, mint szállítási felelős, mint igazságügyi tiszt, mint tábori lelkész, mint tábori lelkész helyettes, mint a tábori lelkész helyettesének a helyettese, mint a bármilyen-elképzelhető-baromságért-felelős tiszt. Még óvodatisztek is léteztek!

Az M.E.-ben az ilyen feladatokkal a csapattisztek az egyéb kötelességeik mellett foglalkoznak, vagy pedig, ha igazi munkáról van szó, akkor a harcoló egységek demoralizálása nélkül jobban és olcsóbban el lehet őket intézni, ha civileket bízunk meg az elvégzésükkel. A huszadik századbeli nagyhatalmak seregeiben annyira megduzzadtak az ilyen adminisztratív vízfejek, hogy az igazi tiszteket, akik a harcoló egységek élén álltak, külön jelvénnyel kellett megkülönböztetni az irodai huszárok hordáitól.

A háború előrehaladtával mind kevesebb tisztünk maradt a feladatok végrehajtására, mivel a tisztek elhalálozási aránya különösen magas… és mert az M.E. sosem nevez ki valakit tisztnek csak azért, hogy betölthessen vele egy megüresedett szolgálati helyet. Hosszú távra nézve minden újoncezrednek ki kell termelnie a megfelelő mennyiségű katonatisztet, ám a leendő tisztek arányát nem lehet megemelni anélkül, hogy ne csökkentsük a minőségi elvárásokat. A Tourson hajózó haderőnek 13 tisztre lett volna szüksége — hat szakaszparancsnokra, két századparancsnokra, két századparancsnok-helyettesre, egy harccsoport parancsnokra az ő vezérkari helyettesével és az adjutánsára.

Ezzel szemben csak hat tisztünk volt… és én.

Tulajdonképpen Silva főhadnagy keze alatt kellett volna szolgálnom, de őt szolgálatra jelentkezésem napján kórházba szállították, mert valamilyen rettenetes görcsök vettek erőt rajta. Ez még nem jelentette azt, hogy minden további nélkül átvehettem a szakaszát. Egy próbaidős alhadnagy nem éppen a világegyetem legszilárdabb pontja. Blackstone kapitány megtehette volna, hogy beoszt Bayonne főhadnagyhoz, és egy őrmestert bíz meg a saját első szakaszának az irányításával. A másik lehetőség az volt, hogy még egy harmadik csákót is a fejére húz, és maga vezeti ezt a szakaszt is.

Valójában mindkét dolgot megcsinálta, és mégiscsak kinevezett szakaszparancsnoknak a Bikák első szakaszába. Ez úgy sikerült neki, hogy kölcsönvette a Varjak legjobb őrmesterét, akit berakott a század főtörzsőrmestere helyére, és a saját főtörzsőrmesterét megbízta azzal, hogy szolgáljon alattam az első szakasz őrmestereként. A főtörzsőrmesternek két csíkkal többje volt annál, mint ami ehhez a pozícióhoz szükséges. Ezután Blackstone kapitány egy rövid eszmefuttatással a fejembe verte, hogy papíron ugyan én vagyok a szakaszparancsnok, de a szakaszt saját maga, illetve a főtörzsőrmestere fogja vezetni.

Amíg rendesen viselkedek, úgy csinálhatok, mintha én lennék a szakaszparancsnok. Még azt is megengedik, hogy elsőnek lőjenek ki. De elég, ha a főtörzsőrmester egyetlen szót suttog a századparancsnok fülébe, és máris szorul a nyakamon a hurok. Nem izgattam magamat. Enyém a szakasz, amíg képes vagyok elvezetni — ha pedig nem vagyok alkalmas a feladatra, akkor mindenkinek jobb, ha a lehető leggyorsabban leváltanak. Mindenesetre számomra sokkal megnyugtatóbb volt, hogy kineveztek a szakasz élére, mintha egy harctéri katasztrófa következtében az ellenséges tűzözönben kellett volna átvennem.

Rendkívül komolyan vettem a munkámat, hiszen az én szakaszomról volt szó — legalábbis a papírforma szerint. Azonban még nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy delegáljam a feladataimat, és körülbelül egy héten át jóval többet voltam a közkatonák körleteiben annál, mint ami egészséges volt a számukra. Blackie behívatott magához.

— Mondja fiam, mit gondol, mi a fenét csinál itt maga?

Hidegen azt válaszoltam neki, hogy a szakaszomat akarom hadra fogható állapotba hozni.

— Igen? Ha így folytatja, azzal nem ér el semmit. Csak felzaklatja, és zavarba hozza őket. Mit gondol, mi a fenéért osztottam be magához a Flotta legjobb altisztjét? Zárkózzon be a kabinjába, akassza be magát egy fogasra a szekrényben, és lógjon ott, amíg fel nem hangzik a riadó! A főtörzs akkor majd átadja önnek a szakaszát, olyan tökéletes állapotban, mint egy felhangolt hegedűt.

— Ahogy a kapitány kívánja, uram — válaszoltam komoran.

— És még valami: nagyon utálom, ha egy tiszt úgy viselkedik, mint egy hülye kadét. Elegem van abból, hogy mindig egyes szám harmadik személyben szól hozzám. Az ilyen dumát tartogassa a tábornokoknak, meg a kapitányasszonynak! Nem kell ám mindig díszlépésben menetelnie, és ne csapja össze állandóan a bokáját! Fiam, egy tisztnek nyugodtnak kell tűnni, nem pedig idegesnek.

— Igenis, uram!

— És szeretném, ha erről az uramozásról is megfeledkezne egy hétre. Ugyanez vonatkozik a tisztelgésre. És ne vágjon már ilyen savanyú képet, hanem próbáljon meg mosolyogni!

— Igen, u… Rendben.

— Máris sokkal jobb. Támaszkodjon az ajtófélfának, és kezdjen el vakarózni! Ásítozzon! De az isten szerelmére, ne viselkedjen úgy, mint egy ólomkatona!

Megpróbáltam engedelmeskedni, de csak egy torz vigyor lett a végeredménye. Kénytelen voltam felismerni, hogy milyen nehéz megszabadulni a megszokott dolgoktól. Az ajtónak dőlni sokkal nehezebben ment, mint a vigyázzállás. Blackstone kapitány figyelmesen nézett rám.

— Gyakorolja! — mondta. — Egy tiszten nem látszódhat, hogy zavarban van, vagy hogy fáradt. Az ilyesmi ugyanis fertőző. Most pedig, Johnnie, mondja el nekem, mi a fene baja van a szakaszával! De ne tartson fel apróságokkal! Nem akarok arról hallani, hogy valamelyik beosztottjának hiányzik egy pár zoknija!

Gyorsan összeszedtem magam.

— Hát… nem tudja véletlenül, hogy Silva főhadnagy elő akarta-e léptetni őrmesternek Brumbyt?

— De véletlenül tudom. És mi az ön véleménye?

— Szóval, Brumby személyi aktájában az áll, hogy két hónappal ezelőtt kinevezték megbízott osztagparancsnoknak. A teljesítményét jónak ítélték.

— A véleményére vagyok kíváncsi, miszter.

— Tehát, ura… bocsánat! Még nem volt alkalmam bevetés közben megfigyelni Brumbyt. Így igazából nem is mondhatok véleményt róla. A fedélzeten mindenki eljátszhatja a jó katonát. Azonban már túl hosszú ideje megbízott őrmester ahhoz, hogy most lefokozzuk, és valamelyik tizedesét ültessük a nyakába. Ezt nem tartanám helyesnek. A következő bevetés előtt meg kellene kapnia a harmadik csíkját, vagy pedig át kell helyeztetnünk, ha visszatérünk a bázisra. Sőt, talán még hamarabb is, ha erre lehetőségünk van az űrben.

— Alhadnagy létére meglehetősen nagyvonalúan dobálja a Bikáimat — morogta Blackie.

Elvörösödtem.

— Kénytelen vagyok ragaszkodni a javasolt változtatásokhoz. Brumby a szakaszom gyenge pontja. Vagy előléptetjük, vagy át kell helyezni. Nem akarom visszarakni a régi beosztásába, és helyette másvalakit előléptetni. Ettől valószínűleg megkeseredne, és a gyenge pontból egy igazi fekély alakulna ki. Ha nem kaphatja meg a harmadik csíkját, akkor el kell távolítani, hogy helyet csináljunk egy új személynek. Ezzel megkímélnénk őt a megalázástól, és egy tisztességes lehetőséget kapna arra, hogy egy másik alegységben léptessék elő őrmesternek — ahelyett, hogy zsákutcába kerülne.

— Valóban? — húzta el a száját Blackie. — Ezután a mesteri elemzés után képes lenne annyira megerőltetni az agyát, hogy elmagyarázza nekem, miért nem helyeztette át Silva hadnagy Brumbyt, amikor Sanctuaryn voltunk?

Ezen már magam is csodálkoztam. Ha eldöntjük, hogy meg kell szabadulni valakitől, akkor attól a lehető leggyorsabban, előzetes bejelentés után válunk meg. Jobb ez neki, és jobb ez a csapatnak is — legalábbis így szól a tankönyv.

— Silva hadnagy már akkor is beteg volt, kapitány? — kérdeztem habozva.

— Nem.

A részek kezdtek összeállni.

— Kapitány, azt javaslom, hogy léptessük elő Brumbyt, amilyen gyorsan csak lehet.

Blackie felvonta a szemöldökét.

Egy perccel ezelőtt még arról beszélt, hogy felesleges teherként ki kéne dobni a fedélzetről.

— Ó, ez nem egészen így van. Én azt mondtam, hogy választanunk kell. Az előbb még nem tudtam, mi a helyes választás. Most viszont már tudom.

— Folytassa!

— Öö… feltételezem, hogy Silva hadnagy tehetséges tiszt…

— Micsoda? Miszter, csak hogy tudja: „Villám” Silva személyi lapján mindenütt ugyanaz jelző szerepel: kiváló, kiváló, kiváló. A harmincegyes űrlapot kitöltve előléptetésre terjesztettem fel.

— Tudtam, hogy tehetséges tiszt — folytattam óvatosan —, mivel egy rendkívül jó csapatot örököltem tőle. Egy kiváló tisztnek számtalan oka lehet arra, hogy ne léptessen elő valakit, még akkor is, ha kételyeit nem írja le. Ha nem akarta volna Brumbyt előléptetni, akkor nem is tartotta volna az egységében. Ebben az esetben az első adandó alkalommal áthelyeztette volna. Erre viszont nem került sor. Így aztán bizonyos lehetek, hogy elő akarta léptetni Brumbyt.

Ennek ellenére még mindig nem értem, hogy miért nem három héttel ezelőtt léptette elő, hogy Brumby már őrmesterként mehessen szabadságra — tettem hozzá.

Blackstone kapitány elvigyorodott.

— Ez azért van, mert önnek nehezére esik elismernie, hogy én is hatékony tiszt vagyok.

— Uram… tessék?

— Hagyjuk. Sikerült bebizonyítani, hogy kiváló detektív lenne magából, arra viszont nem számítok, hogy egy zöldfülű kadét tisztában legyen a napi munkához szükséges valamennyi trükkel. De figyeljen ide, és tanuljon, fiam! Amíg tart ez a háború, addig soha ne léptessen elő senkit röviddel a bázisra való visszatérés előtt!

— Hát… miért ne, kapitány?

— Éppen az előbb említette, hogy vissza akarja küldeni Brumbyt az Elhelyező Hivatalhoz, ha nem lehet előléptetni. Nos, akkor is pontosan oda került volna, ha már három héttel ezelőtt előléptettük volna. Fogalma sincs arról, milyen mohón keresi az Elhelyező Hivatal az áthelyezhető altiszteket. Nézze meg a kartotékainkat, és látni fogja, hogy a bázis két őrmestert követel tőlünk. Egy törzsőrmestert már elküldtünk a tiszti iskolába, az egyik osztag élén nincsen parancsnok, úgyhogy magam is emberhiánnyal küszködtem, így aztán elutasíthattam a kérelmet.

Keserűen elmosolyodott.

— Ez egy könyörtelen háború, fiam. És ha nem figyelsz, akkor a saját embereid lopják el a legjobb katonáidat.

Elővett két papírt az íróasztal fiókjából.

— Tessék.

Az egyik Silva írásbeli kérelme volt, amelyikben azt javasolta Blackie kapitánynak, hogy Brumbyt léptessék elő őrmesterré. A dátum szerint a levelet több, mint egy hónapja írták. A másik papír pedig Brumby őrmesteri kinevezése volt, amelyet ugyancsak a dátum szerint egy nappal azután írtak alá, hogy elhagytuk Sanctuaryt.

— Sikerült megoldanom a problémáját? — kérdezte.

— Igen, természetesen.

— Arra vártam, hogy felismerje a szakasz gyenge pontját, és azután benyújtson nekem egy javaslatot, hogy hogyan hárítsuk el a gondot. Örülök, hogy felismerte, mi is itt a baj, az viszont kár, hogy nem sikerült egyből felismernie az igazságot, pedig a szervezeti felépítésünk áttanulmányozása és a személyi akta elolvasása után ki kellett volna, hogy bökje a szemét. De hát, azért van itt, hogy tanuljon. Most pedig csinálja a következőket: írjon egy ugyanolyan kérvényt, mint Silva, és tegyen rá tegnapi dátumot! Utasítsa a főtörzsőrmesterét, hogy közölje Brumbyval, ön éppen most terjesztette fel altiszti előléptetésre — arról ne beszéljen, hogy már Silva is ugyanezt tette. Mivel a többiek nem tudnak erről a kérelemről, így mi is igazat mondunk, ha maga is javasolja Brumby előléptetését. Amikor pedig felesketem Brumbyt, akkor közlöm vele, hogy egymástól függetlenül mindkét szakaszparancsnoka javasolta az előléptetését — ez bizonyára jót tesz neki. Oké, további gondok?

— Ó… más szervezeti ügy nincsen, mivel Silva főhadnagy valószínűleg már javaslatot tett arra, hogy Naidival töltsük be Brumby helyét. Ez esetben az egyik őrvezetőből tizedest csinálhatnánk. Mivel pedig van további három szabad helyünk őrvezetők számára, négy közkatonát előléptethetünk. Azt persze nem tudom, hogy megfelel-e az ön elképzeléseinek, ha az üres helyeket a lehető leggyorsabban betöltjük.

— Semmi kifogásom nincs ellene — felelte lágyan Blackie —, mivel, ahogy azt mind a ketten tudjuk, a fiúk közül jó páran csak néhány napig örülhetnek az előléptetésüknek. Csupán arra akarom felhívni a figyelmét, hogy mi egyetlen közkatonából sem csinálunk tisztest, míg át nem esett a tűzkeresztségen. Blackie Bikái nem tesznek ilyet. Úgyhogy üljön le a helyettesével, és állítsák össze az előléptetendők listáját! Nem kell sietni vele… Elég, ha valamikor lefekvés előtt leteszi az asztalra. Nos… még valami?

— Igen… kapitány, gondjaim vannak az erővértekkel.

— Nekem is. Mégpedig az összes szakaszban.

— Nem tudom, hogy áll a többi szakasz, de nekünk öt újoncot kell beöltöztetnünk, négy vért megsérült, ki kell őket cserélni, kettőt múlt héten selejteztünk le, és újakat kértünk helyettük a raktárból. Nem tudom, hogy sikerül Cunhának és Navarrénak ezt mind rendbe hoznia. Az új vérteket elő kell készíteni a bevetésre, negyvenegy páncélt ki kell próbálni, és az egésszel elkészülni a következő bevetésünkig. Még akkor is, ha nem adódnak nehézségek…

— Nehézségek mindig adódnak.

— Igenis, kapitány. Csupán a vértek kipróbálására és a beigazításukhoz 286 munkaórára van szükségünk. Plusz 123 munkaóra, amíg elvégezzük az esedékes karbantartásokat. És akkor még nem is túloztam el a dolgot.

— Nos, kíváncsi vagyok, hogy ön szerint hogyan lehetne ezen segíteni. Ha valamelyik másik szakasz határidő előtt elkészül a vértekkel, akkor szívesen segítenék önöknek. Azt viszont erősen kétlem, hogy sikerül nekik hamarabb befejezni. Azt pedig ne is kérje, hogy a Varjaktól kérjek segítséget! Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy majd ők szorulnak a mi segítségünkre.

— Kapitány, nem tudom, hogy mit fog szólni a javaslatomhoz, mivel már mondta, hogy ne lábatlankodjak olyan sokat a legénység körleteiben. De tizedes koromban én voltam a fegyvermester helyettese.

— Folytassa!

— Nos, a vége felé már én voltam a fegyvermester. Persze, csak gyakorlati tapasztalataim vannak, nem végeztem el a különleges fegyverismereti tanfolyamot. De segédként és szerelőként még hasznomat vehetnénk, és ha megengedi, akkor magamra vállalhatnám az új vértek beüzemelését, vagy a rutinellenőrzéseket — Cunha és Navarre pedig nyugodtan foglalkozhat a nehezebb munkákkal.

Blackie hátradőlt, és elvigyorodott.

— Miszter, én meglehetősen jól ismerem az előírásokat, és sehol sincs leírva az, hogy egy tisztnek nem szabad bemocskolnia a kezét.

Elhallgatott, majd folytatta:

— Ezt csak azért mondom, mert a hozzám beosztott „fiatal úriemberek” némelyike mintha olvasott volna ilyesmit. Oké, szerezzen magának egy munkaruhát a raktárból! Mert arra nincs szükség, hogy az egyenruháját is bemocskolja. Menjen most hátra, beszéljen a helyettesével, és közölje vele, hogy elő akarja léptetni Brumbyt, és hogy ezért néhányan egy ranggal feljebb kerülhetnek, már ha én elfogadom a javaslatát. Azt is mondja meg neki, hogy mostantól az ideje nagy részét a fegyverszobában tölti, és ezért azt kívánja, hogy minden más ügyet a főtörzs intézzen el maga helyett. Azt is közölje vele, hogy a fegyverszobában keresse, ha valami gondja van. Azt azonban ne árulja el neki, hogy először tőlem kért tanácsot. Egyszerűen csak adjon neki parancsokat! Érthető, amit mondtam?

— Igen, u… Igen, mindent értek.

— Jól van! Akkor menjen! Már várja a munka. És ha úgyis átmegy a térképszobán, akkor szóljon már oda Rozsdásnak, hogy legyen olyan kedves, emelje már meg a dagadt valagát, és jelentkezzen nálam.

Az ezután következő két hét életem legdolgosabb időszaka volt. Többet dolgoztam, mint újonc koromban. Szerelőként napi tíz órát töltöttem a fegyverszobában, és ez még nem volt minden. Ott volt a matematika — ez elől nem volt kibúvó, hiszen személyesen a kapitány oktatott. Étkezések — erre naponta legalább másfél órát be kellett tábláznom. Ehhez jönnek a hétköznapi élet napi apróságai — borotválkozás, zuhanyozás, az egyenruha gombjainak felvarrása, és az is, hogy sorakozó előtt tíz perccel megpróbáljam elérni a hajó őrtisztjét, és rávenni arra, hogy kinyissa a mosodát, mert csak így juthatunk hozzá a frissen mosott egyenruhákkal teli zsákokhoz. (A Flottánál íratlan törvénynek számít, hogy a kincstári tárgyakat mindig akkor kell elzárva tartani, amikor valakinek véletlenül szüksége van rájuk.)

Az őrség beosztása, sorakozók, szemlék és még a szakaszommal is el kellett végeznem egy minimális mennyiségű rutinfeladatot. Ez naponta egy újabb órámba került. Ezenkívül én voltam a „George”. Minden csapatnak megvan a maga „George”-a. Ő a legifjabb tiszt, akinek az összes hülye feladat a nyakába szakad — ő a sporttiszt, az oktatótiszt, a távoktatás felelőse, vádló a hadbírósági eljárásokban, a takarékpénztár kincstárnoka, a leadott dolgok gondnoka, a legénységi konyha ellenőre, az ő feladata a levelek cenzúrázása, a bíráskodás a versenyeken, és ami még elképzelhető. Hihetetlenül hosszú ez a lista.

Előttem Rozsdás Graham volt az egység „George”-a, így aztán érthető, hogy a boldogságtól sugárzó arccal nyújtotta át nekem a szimbolikus piros lámpácskát. Később már nem volt ilyen boldog, amikor ragaszkodtam ahhoz, hogy készítsünk leltárt mindazokról a dolgokról, amelyeket aláírásommal megerősítve megőrzésre átveszek. Rozsdás jelezte, hogy amennyiben egy igazi tiszt aláírása nem elég nekem, akkor egy közvetlen parancs talán majd megváltoztatja a hozzáállásomat. Én azonban kötöttem az ebet a karóhoz, és azt mondtam neki, hogy írásban kérem a parancsait — méghozzá két aláírt példányban, hogy megtarthassam az eredetit, a másolatot pedig továbbíthassam a századparancsnoknak.

Rozsdás dühösen engedett, hiszen még egy hadnagy sem olyan buta, hogy leírjon egy ilyen parancsot. Én sem voltam túlzottan boldog, hiszen Rozsdással kellett egy kabinban laknom, és akkoriban még ő volt a matektanárom. Ennek ellenére közösen megcsináltuk a leltárt. Warren főhadnagy összeszidott, amiért ilyen szőrszálhasogató vagyok, de ennek ellenére kinyitotta a páncélszekrényét, és hagyta, hogy ellenőrizzem az ott őrzött tárgyakat. Blackstone kapitány szó nélkül kinyitotta a saját széfjét, ám az arckifejezését látva nem tudtam eldönteni, hogy helyesli-e vagy sem kötelességtudatomat.

A letétbe helyezett tárgyak kivétel nélkül megvoltak, viszont a listán szereplő dolgokból nem egy hiányzott. Szegény Rozsdás! Anélkül vette át ezeket az elődjétől, hogy ellenőrizte volna a leltárt, és most neki kellett megtéríteni a hiányokat. Az elődjét már nem lehetett felelősségre vonni, mivel már nem élt. Rozsdás egy éjszakán keresztül álmatlanul forgolódott (én szintén), aztán reggel elmentünk Blackie-hez, és meggyóntunk neki.

Blackie alaposan leteremtette, aztán megoldást keresve átnéztük a hiányzó tárgyak felsorolását, végül sikerült nagy részüket „ütközetben megsemmisültként” kipipálnunk. Ezzel az összeg annyira összezsugorodott, hogy Rozsdás egy heti járandóságából ki tudta volna fizetni, ám Blackie nem engedte meg, hogy átadja nekem a kincstárnoki posztot, így aztán a kár megtérítése meghatározatlan időre eltolódott.

Nem mindegyik feladatom okozott ilyen fejtörést. Hadbírósági tárgyalásra például nem is került sor. Egy jó csapatban nincs helye az ilyesminek. A levelek cenzúrázásával sem kellett túl sokat foglalkoznom, amíg Cserenkov-hajtóművel száguldoztunk az űrben. Ugyanez vonatkozott a takarékpénztárra. A sporttiszt feladatkörét sikerült Brumbyra sóznom. Csupán a jelentősebb eseményeken bíráskodtam, ilyen pedig nem sok adódott. A legénységi konyha minden kritikán felül állt. Kipipáltam az étlapot, és néha benéztem a szakácshoz — vagyis, ha nem akartam levenni a mocskos munkaruhát, akkor ott ettem egy szendvicset, és mentem vissza dolgozni a karbantartó műhelybe. A továbbképző tanfolyamok rendkívül sok papírmunkával jártak, mivel háború ide, vagy oda, a legtöbben igyekeztek tovább képezni magukat. Ezt a feladatot átpasszoltam a főtörzsnek, a papírmunkát pedig elintézte az egyik őrvezető az irodából.

Ennek ellenére legifjabb tisztként napi két órán át foglalkoztam ezekkel a plusz feladatokkal, egyszerűen csak azért, mert olyan sok akadt belőlük. Ha mindezt összeszámoljuk — tíz óra fegyverszoba, három óra matematika, másfél óra étkezés, egy óra mosakodás és karbantartás, egy óra gyakorlatozás, két óra egyéb feladatok, és még a nyolc órányi alvás, akkor a végén kijön egy huszonhat és fél órás munkanap. A hajón nem a huszonöt órás napok szerint éltünk, mint Sanctuaryn. Mihelyt elhagytuk a bázist, azonnal átálltunk a greenwichi időszámításra, és az univerzális naptárra.

Szabadidőm csak akkor volt, amikor aludtam.

Egyik nap, hajnali egy óra tájban ott ültem a térképszobában, és a matekleckémet próbáltam megoldani, amikor bejött Blackstone kapitány.

— Jó estét, kapitány — mondtam neki.

— Talán inkább jó reggelt, nem? Mi a francot csinál még itt, fiam? Talán nem tud aludni?

— Hát, azt azért tudnék.

Felvett néhány füzetet az asztalról, és megkérdezte:

— Mi az, az őrmester nem tudja elvégezni a papírmunkát? Menjen aludni!

— De kapitány…

— Üljön le, Johnnie! Már régóta akartam magával beszélni. Szolgálati idő után sosem látom itt, a térképszobában. Ha benézek a kabinjában, maga ott ül az íróasztalnál. Ha Rozsdás lefekszik aludni, akkor átjön ide, a térképszobába. Mondja, mi a baj?

— Hát, nem nagyon birkózom meg a feladataimmal.

— Az senkinek sem sikerülhet. Hogy halad a munka a fegyverszobában?

— Meglehetősen jól. Azt hiszem, sikerülni fog.

— Én is azt hiszem. Figyeljen ide, fiam! Meg kell tanulnia kiválasztani, hogy mi az igazán fontos. Önnek két nagy feladatot kell végrehajtania. Az első az, hogy harcra kész állapotba hozza a szakasz fegyverzetét — éppen ezzel foglalkozik. Az emberekkel nem kell törődnie, ezt már mondtam. Másodszor pedig — és ez ugyanolyan fontos — saját magát is fel kell készítenie a bevetésre. Na, ezt alaposan elszúrta!

— Készen állok, kapitány!

— Hülyeség! Fizikailag kezd lepusztulni, és nem alszik eleget, így kell felkészülni egy bevetésre? Ha egy szakaszt akar vezetni, fiam, akkor ahhoz csipkednie kell magát. Mától kezdve minden nap fél öttől hatig edzeni fog. Este fél kilenckor, lámpaoltáskor már a kabinjában fekszik. És ha előfordul, hogy kétszer egymás után több, mint tizenöt percig nem tud elaludni, akkor kezelésre jelentkezik a gyengélkedőben. Ez parancs!

— Igenis, uram.

Úgy éreztem, mindjárt rám szakad a mennyezet, és kétségbeesetten még hozzátettem:

— De kapitány, ha tizenegykor lefekszem aludni, hogyan fogok megcsinálni mindent?

— Akkor sehogy. De mint ahogy mondtam, fiam, tisztában kell lenni a prioritásokkal. Tudnia kell, melyik munkája a legfontosabb. Árulja már el, hogyan osztja be az idejét!

Elmeséltem neki, mire bólintott.

— Nagyjából ilyennek képzeltem el.

Kezébe vette a matematika leckémet, és átlapozta.

— Vegyük ezt, például. Világos, szeretné megcsinálni a leckéjét. De miért foglalkozik vele ilyen sokat, amikor éppen csatába tartunk?

— Hát, azt gondoltam…

— Éppen gondolkozni felejtett el közben. Négy lehetőség áll ön előtt, melyek közül csak egy követeli meg, hogy megírja a leckéjét. Először is, lehet, hogy elesik bevetés közben. Másodszor, előfordulhat, hogy megsebesül, és leszereléskor búcsúzóul kinevezik tisztté. Harmadszor pedig lehet, hogy sérülés nélkül megússza a bevetést, de a személyi papírjaira kap a vizsgáztatóitól, vagyis tőlem egy bejegyzést arról, hogy alkalmatlan katonatisztnek. Ebben a pillanatban úgy látom, hogy maga mindent megtesz ezért a megjegyzésért, mert én bizony nem engedem, hogy kapszulába szálljon, ha karikás szemmel és löttyedt izmokkal jelenik meg a készenléti helyiségben. Csak azért, mert túl keveset aludt, és túl sokat ült az íróasztal mögött. A negyedik lehetőség az, hogy összeszedi magát. Önfegyelemre van szüksége. Ha ez sikerül, akkor adok magának egy lehetőséget arra, hogy szakaszparancsnokként bizonyítson. Tételezzük fel, hogy sikerül megemberelnie magát, és végrehajtja a létező legfényesebb hőstettet azóta, hogy Akhilleusz Trójánál agyoncsapta Hektórt, mire én átengedem a vizsgán. A matematika lecke miatt csak ebben az utolsó esetben kell, hogy fájjon a feje. Úgyhogy tegye félre a tanulást, majd a bevetés után magolhat, ha már úton leszünk hazafelé. — Akkor ezt megbeszéltük, én pedig majd értesítem a kapitányasszonyt. Azonnali hatállyal felmentem az egyéb feladatai alól is! Úton, hazafelé majd hódolhat matematikai szenvedélyének. Már ha egyáltalán hazatérünk. Viszont soha nem viszi semmire, ha először nem a legfontosabbat intézi el. Úgyhogy mars aludni!

Egy héttel később találkoztunk a többi egységgel, miután kikapcsoltuk a Cserenkov-hajtóműveket, és üzenetet kaptunk a Flottától, mialatt a fénynél valamivel lassabban repültünk az űrben. Bemértük a pontos helyzetünket, és megkaptuk a haditerveket, a feladatainkat, és a bevetési parancsunkat. Az egész szövege olyan hosszú volt, hogy egy könyvet is meg lehetett volna tölteni vele. A legfontosabb az az utasítás volt, mely szerint nem kellett leugranunk. Ó, tehát egy olyan akcióban vehetünk részt, ahova az urak módjára, az űrkompok kényelmesen kipárnázott padjain érkezhetünk. Ezt azért engedhettük meg magunknak, mert a Federáció erői már megszállták a bolygó felszínét. A második, a harmadik és az ötödik M.E. hadosztály elvégezte a piszkos munkát — és igen magas árat fizetett a sikerért.

Úgy tűnt, hogy a telek, amit éppen megvásároltunk, nem éri meg az árát. A P bolygó kisebb, mint a Föld, a nehézségi ereje 0,7g, a felszíne nagy részét borító óceánból csak csupasz sziklák állnak ki, amin csupán zuzmók nőttek, az állatvilág pedig még említésre sem méltó. A bolygó levegője sem túl egészséges, mivel nagyon sok mérgesgáz, nitrogén és ózon van benne. Az egyetlen szárazföld nagyjából fele akkora, mint Ausztrália, körülötte pedig számtalan értéktelen szigetecske látható. Valószínűleg ugyanolyan sokat kell beruháznunk, mint a Vénuszon, ha lakhatóvá akarjuk tenni ezt a világot.

Persze, ezt a telket nem azért vettük meg, hogy letelepedjünk rajta, hanem azért, mert a csótányok már itt voltak. A vezérkarunk pedig azt gondolta, hogy a csótányok egy másik csoportja éppen úton van ide. Azt is közölték velünk, hogy P bolygó az óriáspókok befejezetlen, előretolt harcállása (87±6 % valószínűséggel). A bolygót a Federáció elleni támadás során akarták felhasználni.

Mivel ezzel a világgal nem voltak különösebb terveink, az is elég lett volna, ha a Flotta egységei megközelítik, és a biztos távolból addig bombázzák ezt a ronda űrgömböt, amíg az mind az emberek, mint az óriáspókok számára használhatatlanná nem válik. Ám a fegyveres erők főparancsnoka elvetette az ötletet, mivel neki egészen más tervei voltak.

Támadásunkat kommandóakciónak szánták. Tudom, hogy elég furcsának hangzik, ha egy többszáz hajót csatasorba állító, emberéletek ezreit követelő összecsapást „kommandóakciónak” nevezek, hiszen ezzel egy időben a Flotta és az M.E. többi rohamosztaga sokfényévnyi távolságban a csótányok birodalmának szívében portyázott, azért, hogy megakadályozza, hogy az ellenség erősítést küldhessen a P bolygóra. A főparancsnok azonban nem pocsékolja értelmetlenül az emberi életeket. Ez az óriási kommandóakció talán eldöntheti, hogy ki nyeri meg a háborút, esetleg már jövőre, de az is lehet, hogy csak harminc év múlva. Többet kellett tudnunk a csótányok pszichológiájáról. Tudni akartuk, hogy tényleg ki kell-e irtanunk a Galaxis összes csótányát, vagy elég, ha csak jól pofán vágjuk őket, és rájuk kényszerítjük a békét. Fogalmunk sem volt róla, hiszen a csótányokról ugyanolyan keveset tudtunk, mint a termeszek lelki életéről.

Ahhoz, hogy megérthessük őket, kommunikálni kellett velük, meg kellett ismernünk a mozgatórugóikat, rájönnünk, hogy miért is harcolnak, és milyen feltételekkel hagynák abba a háborút. A lélektani hadviselés szakértőinek azonban ehhez foglyokra volt szüksége.

A dolgozókat könnyű elfogni, ám egy dolgozó csótány alig valamivel több, mint egy lélektelen gép-rabszolga. A harcosokat is fogságba lehet ejteni, ha szép sorba ellövöd a lábaikat, hogy ne maradjon nekik egy sem. A főnökök nélkül azonban ők is majdnem olyan buták, mint a dolgozók. Persze a tudósaink egy csomó, fontos dologra rájöttek a foglyok segítségével. A dolgozók és a harcosok testében zajló kémiai folyamatokat megvizsgálva sikerült kifejleszteni azt az olajos harci gázt, ami megölte őket, bennünk viszont nem tett kárt. A kutatás eredményeképpen, viszonylag rövid idő alatt már azóta is, hogy rohamosztagosként szolgálok a seregben, számos új fegyverrel bővítették ki az arzenálunkat. Ám ha azt akarjuk megtudni, hogy miért harcolnak a csótányok, akkor el kell kapnunk az egyik agyasukat. Ezenkívül abban is reménykedtünk, hogy egy agyasért sikerül kicserélni a fogságba esett bajtársainkat.

Ez idáig senkinek sem sikerült élve elfogni egy agyas csótányt. Vagy teljesen megtisztítottuk a bolygó felszínét, mint a Sheolon, vagy (ami sajnos nemritkán megtörtént) hogy egy rohamosztag tagjai behatolnak a barlangokba, és azután nem térnek vissza. Az ilyen akciók során a legjobb katonáinkat veszítettük el.

A veszteségeink tovább növekedtek, mivel nem tudtuk megmenteni őket. Néha előfordult, hogy a lent harcoló alegységnek megsemmisült a hajója, vagy az egész flottája. Mi történik ilyenkor a katonákkal? Valószínűleg utolsó csepp vérükig küzdenek. Még valószínűbb azonban, hogy az ellenség a végsőkig kimeríti őket, utána a túlélőket olyan könnyedén gyűjti be, mint a hátukra fordított bogarakat.

Szövetségeseinktől, a paszulykaróktól tudtuk, hogy eltűnt katonáink közül sokan még élnek, csak fogságban vannak. Talán ezrek, reménykedtünk. Néhány százról viszont biztosan tudtuk, hogy nem haltak meg. A hírszerzőink úgy gondolták, hogy a foglyokat mindig elvitték Klendathura, mivel a csótányok legalább annyira érdeklődtek irántunk, mint mi őirántuk. Az óriáspókok kaptártársadalma számára hihetetlen érdekesnek tűnhettek azok a lények, akik magányos egyénenként képesek arra, hogy városokat építsenek, hogy űrhajókat, és egész hadseregeket küldjenek fel az űrbe. Ez nagyobb titok lehetett a számukra, mint az ő viselkedésük a mi számunkra.

Mindegy, hogy hogyan, vissza akartuk szerezni a foglyokat!

A világegyetem könyörtelen logikája szerint ez akár a gyengeség jele is lehet. Talán akad majd egy faj, amelyik, mivel sosem törődött az egyének megmentésével, kihasználja ezt az emberi gyengeséget, és megpróbál kiirtani minket. A paszulykarók nem nagyon törődnek a fogságba esett társaikkal, a csótányokból pedig töklétesen hiányzik ez az érzés. Soha senki nem látott még olyat, hogy egy csótány megpróbált volna segíteni sebesült társának. A harcban tökéletesen tudtak együttműködni, de a csoport nem törődött az egyénnel, ha az már nem tudta elvégezni a rábízott feladatot.

A mi hozzáállásunk teljesen más. Nézzük meg a híreket az újságok címoldalán — KÉT FÉRFI MEGHALT, AMIKOR MEGPRÓBÁLTAK MEGMENTENI EGY FULDOKLÓ GYEREKET. Ha valaki eltévedt a hegyekben, akkor önkéntesek százai sietnek a segítségére. Lehet, hogy kutatás közben két-három önkéntes is életét veszíti. Mégis, a következő alkalommal, amikor valaki mást kell megkeresni, semmivel sem lesz kisebb az önkéntesek száma.

Rossz aritmetika… de ugyanakkor mélységesen emberi. A hőskölteményeink tele vannak ilyen drámákkal, ugyanúgy, mint a vallásaink, az irodalmunk — fajtánk meggyőződése az, hogy senki más nem tudja eldönteni, mibe kerül egy emberélet megmentése.

Gyengeség? Talán éppen ez az a különleges erő, ami kezünkbe adja majd a galaxist.

Akár gyengeség, akár erő, a csótányok nem rendelkeznek vele; nem volt kilátás arra, hogy harcosainkat kicseréljük az ő harcosaikra.

De egy rovartársadalomban akadnak bizonyos értékes kasztok is — legalábbis ezt remélték a lélektani hadviselésben jártas szakértőink. Ha életben maradt és sértetlen agyas csótányokat tudnánk foglyul ejteni, talán jó áron eladhatnánk őket.

Hát ha még egy királynőt fognánk el!

Mennyi lehet egy királynő ára? Egy rohamosztagos ezred? Senki sem tudta, mindenesetre a taktikai terv azt adta nekünk parancsba, hogy „felsőbbrendű” csótányokat, agyasokat és királynőket fogjuk el, bármilyen áron, abban a reményben, hogy emberekre cserélhetjük őket.

A Fejvadász Hadművelet harmadik célja az volt, hogy kifejlesszük annak a módszereit, hogyan menjünk le értük, hogyan kaparjuk őket ki, és miként győzzünk anélkül, hogy valamennyi fegyverünket be kellene vetnünk. Rohamosztagosaink a felszínen már képesek voltak arra, hogy legyőzzék a harcosaikat, az űrhajó űrhajó elleni küzdelemben is hatékonynak bizonyultunk: a mi Flottánk volt jobb. Eddig azonban még sohasem jártunk szerencsével, amikor megpróbáltunk lemenni az üregeikbe.

Ha nem is járunk sikerrel a foglyok kicserélése terén, még mindig maradnak feladataink: a./ megnyerni a háborút, b./ ugyanezt, oly módon, ami esélyt ad nekünk arra, hogy a harc alatt megóvjuk az embereink életét, c./ — vagy ha másképpen nem megy — veszíteni, és meghalni, de úgy, hogy mindent megpróbáltunk. A P bolygó éles gyakorlat volt arra, hogy meghatározzuk: képesek vagyunk-e megtanulni, hogyan ássuk ki a csótányokat.

A haditervet minden rohamosztagosnak felolvasták, és alvás közben még egyszer, hipnotikusan is beléjük sulykolták, így azután, miközben mindannyian tudtuk, hogy a Fejvadász Hadművelet alapozza meg társaink későbbi kiszabadítását, azzal is tisztában voltunk, hogy a P bolygón nincsenek emberi lények, mivel ezen a helyen sohasem tartottunk rajtaütést. Ezért nem volt okunk arra, hogy ráhajtsunk a kitüntetések megszerzésére, amit azért kapnánk, mert személyesen részt vettünk egy fogoly kiszabadításában. A hadművelet csupán egy újabb csótányvadászat volt, amelyet azonban hatalmas erővel és új technikákkal akartunk véghez vinni. Meg kellett hámoznunk a bolygót, akár egy hagymát, egészen addig, amíg biztosak nem lehettünk abban, hogy kiástunk minden csótányt.

A Haditengerészet addig bombázta a szigeteket és a szárazföld lakatlan területeit, míg az egész radioaktív olvadékká változott, így azután úgy mehettünk a csótányoknak, hogy nem kellett aggódnunk amiatt, hogy valaki hátba támad bennünket. A Haditengerészet járőrökkel rakta tele a bolygó körüli űrt, amelyek azt a feladatot kapták, hogy megvédjenek minket, figyeljék a leküldött egységek útját, és vigyázó szemmel lessék a felszínt, nehogy a csótányok — a radioaktív olvadék ellenére — a hátunk mögé kerülve törjenek elő.

A Blackie Bikáinak szóló parancs azzal bízott meg minket, hogy támogassuk az elsődleges küldetést, illetve ahogy a lehetőségek megengedik, tehermentesítsük az elfoglalt területen tartózkodó egyik századot. Ezenkívül a megszállt vidéken állomásozó, baráti osztagok hátának a fedezése is a mi dolgunk volt. Ehhez kapcsolatba kellett lépnünk a közelünkben tartózkodó többi M.E. egységgel — és ki kellett nyírnunk minden csótányt, ami csak kidugja a ronda fejét.

Így hát kényelmesen leutaztunk, és a leszállást sem akadályozta meg senki. Szakaszomat futólépésben vezettem ki a szabadba. Blackie előresietett, hogy találkozzon a leváltandó század parancsnokával, és így áttekintést nyerjen a helyzetről és a terep adottságairól. Hatalmas ugrásokkal száguldott a látóhatár felé, mint egy megriasztott mezei nyúl.

Megparancsoltam Cunhának, hogy indítsa el osztagának felderítőit. Ők majd megszállják a számunkra kijelölt négyzet alakú terület határait. Ezzel egyidejűleg az őrmesteremet kiküldtem a bal szárnyra, hogy ott kapcsolatba léphessen az ötödik ezred járőrével. A harmadik ezrednek egy háromszáz kilométer széles és nyolcvan kilométer mélységű területet kellett megszállnia és megtartania. Én egy négyszögletes területért voltam felelős, egy negyven kilométer mélységű, és tizenhét kilométer széles földdarabért, amelyik az ezred megszállási övezetének a bal szélén, egészen a sarokban feküdt. Mögöttünk a Varjak voltak, tőlünk jobbra Khoroshen hadnagy szakasza, mellettük pedig Rozsdás csapata.

Az első ezredünk időközben már leváltotta az ötödik hadosztály egyik egységét, mégpedig úgy, hogy a két alakulat által megszállt övezetek a tetőcserepek módjára fedték egymást. Így a szomszédos alegységek nem csak mellettem, de egy kicsit előttem is ott voltak. Az „elöl” és „hátul”, a „jobb szárny” és „bal szárny” kifejezések a parancsnoki erővértek radarképernyőjén alkalmazott koordinátarendszerre vonatkoztak. Az irányokat a taktikai stáb által kidolgozott négyzet-hálóhoz tájolták. Nem alkottunk igazi frontot, csupán egy területet szálltunk meg, és ebben a pillanatban csak tőlünk több száz kilométernyire került sor fegyveres összecsapásokra, abban az irányban, amit mi jobb szó híján a mi jobb szárnyunknak neveztünk, valahol a hátunk mögött.

Ott, hátul, nagyjából kétszáz kilométernyire tőlünk küzdhetett a harmadik ezred második zászlóaljának G százada, vagyis ott harcolt a második szakasz — a csapat, amelyet a legtöbben csak „Rókák” néven emlegettek.

Persze, az is lehet, hogy a Rókákat valójában negyven fényévnyi távolság választotta el tőlünk. Taktikai felépítésünk szinte sosem egyezik meg a szervezeti felépítésben elképzeltekkel, és a haditervünkből csupán annyit tudtam, hogy egy magát második zászlóaljnak nevező egység a jobb szárnyunkon ásta be magát, a Normandy Beachről jött fiúk mellett. Lehet, hogy ezt a zászlóaljat egy másik hadosztálytól vették kölcsön. A főparancsnokság időnként lép egyet a sakktáblán, de a lépéseket nem beszéli meg a figurákkal.

Az biztos, hogy nem maradt időm túl sokat foglalkozni a Rókákkal. Éppen elég gondot okoztak nekem a Bikák. A szakaszommal momentán nem volt semmi baj, biztonságban voltunk — már amennyire egy ellenséges bolygón biztonságban lehet az ember —, de még egy csomó dolgot el kellett intéznem, mielőtt Cunha első osztaga megszállja a területem határvonalát. A következő feladatok vártak rám:

Beszélnem kellett annak a szakasznak a parancsnokával, aki előttünk tartotta megszállva a területet.

Meg kellett szállnunk a területem sarkait, és eligazítást kellett tartanom róluk az osztag- és rajparancsnokoknak.

Távközlési kapcsolatot kellett kiépítenem a területemhez csatlakozó, szomszédos négyszögek nyolc szakaszparancsnokával, akik közül öten már megszállták a kijelölt területeket (az ötödik és az első ezred szakaszparancsnokai), és akik közül három éppen most vonult be a területére (a Bikák közül Khoroshen, a Varjak közül Bayonne és Sukarno)

Útra kellett indítani a legényeimet, hogy a lehető legrövidebb úton eljussanak a számukra kijelölt területre.

Ez utóbbival kellett kezdenünk, mivel abban a formációban, ahogy földet értünk, nem lehetett megszállva tartani a célterületet. Brumby utolsó osztagának ki kellett mennie a bal szárnyra. Cunha első osztagának hadrendbe állva az első szakaszt és a bal szárny egy részét kellett ellenőriznie. A maradék négy osztagnak a két szárny közötti területet kellett ellenőrzése alá vonnia.

A szokásos, négyzet alakú felfejlődést alkalmaztuk. Korábban a készenléti szobában kipróbáltuk, hogy hogyan lehet a lehető leghamarább végrehajtani a feladatot. Felkiáltottam:

— Cunha! Brumby! Felkészülni a szétszóródásra!

Az altisztek hullámhosszán beszéltem.

— Első osztag, vettem!

— Második osztag, vettem!

— Osztagparancsnokok! Vegyék át a parancsnokságot! Figyeljenek oda az újoncokra, nehogy tévedésből lelőjék a szomszédos Arkangyalok valamelyik katonáját.

Az állkapcsom egy mozdulatával átkapcsoltam a magán hullámhosszomra.

— Főtörzs! Sikerült kapcsolatba lépni a többiekkel a bal szárnyon?

— Igen, uram. Látnak minket, és látják önt.

— Rendben van. De nem látom a saját jeladónkat a területünk sarkában.

— Az előbb még ott volt.

— Akkor tájékoztassa Cunhát és a felderítők főnökét, Hughest! Állítsanak fel egy új irányadót!

Csodálkoztam azon, hogy sem a harmadik, sem az ötödik ezred nem pótolta a jeladót a sarokponton. A bal első sarkunknál ért össze ugyanis a három ezred megszállási övezete.

Nem láttam értelmét ezen tanakodni. Folytattam:

— Helyzetellenőrzés! A maguk jelzését kettő, hét, öt, tizenkét kilométerről látom.

— Uram, visszajelzés kilenc, hat, nagyjából tizenkét kilométer távolságból.

— Rendben van, elég közeli. Még nem találkoztam az elődömmel, úgyhogy fokozom az iramot. Addig vegye át az irányítást!

— Értettem, Mr. Rico.

Átkapcsoltam a tisztek hullámhosszára, miközben a lehető leggyorsabban haladtam.

— Fekete egyes négyzet. Válaszoljon! Egyes négyzet! Csang Arkangyalai! Hallanak engem? Válaszoljanak!

Komolyan akartam beszélni a leváltandó egység szakaszparancsnokával. Ilyenkor nem elég a szokásos „azért jöttem, hogy leváltsam önt, uram”, meg akartam tudni, hogy mi zajlik itt valójában.

Amit eddig láttam, az egy cseppet sem tetszett.

Vagy a vezérkari tisztjeink voltak túl optimisták, amikor azt gondolták, hogy most hatalmas túlerővel lecsapunk a csótányok egyik parányi, még teljesen el sem készült bázisára, vagy pedig a Bikák pont oda kerültek, ahol meghasadni készült az égbolt. Az alatt a néhány másodperc alatt, amióta elhagytuk a leszállóegységet, legalább egy féltucatnyi erővértet láttam a földön feküdni. Remélhetőleg üres vérteket, talán néhány halottat, de még így is túl sokan voltak ahhoz képest, hogy érkezéskor milyen optimistán ítéltük meg a helyzetet.

Ezenkívül a taktikai radarképernyőmön csupán egyetlen szakaszt láttam (és az a saját szakaszom volt), amint éppen megszállni igyekezett a területet. A találkozópont felé, az űrkompokhoz viszont csak egy maréknyi leváltott katona tartott, és visszavonulásukban semmiféle rendszert nem bírtam felfedezni. Mivel én voltam a felelős egy 680 négyzet kilométeres ellenséges területért, így mindenképpen tudni akartam, hogy mi a fene folyik itt, mielőtt még a saját embereim is nyakig merülnek a szarba. A haditervben szerepelt, egy új taktikai utasítás, amitől felállt a szőr a hátamon: tilos volt berobbantani a csótányok alagútjait. A bevetés előtti megbeszélésen Blackie úgy csinált, mintha ez az ő zseniális ötlete lett volna, de azt erősen kétlem, hogy közben jól érezte magát.

A stratégia egyszerű volt, és gondolom, logikus is… ha képesek voltunk elviselni a veszteségeket. Engedni kell, hogy a csótányok előjöjjenek. Meg kell várni őket, hogy a felszínen lehessen végezni velük. Nem szabad bombázni a bejárataikat, nem szabad elgázosítani az üregeiket — ki kell engedni őket. Egy idő után — egy nap, két nap, egy hét múlva — ha valóban átütő túlerőben vagyunk, akkor többen már nem jönnek elő. A vezérkar tervkészítői úgy becsülték (fogalmam sincs, hogy milyen adatok alapján!), hogy a csótányok harcosaiknak 70-90 százalékát is feláldozzák, mielőtt lemondanának arról, hogy elűzzenek bennünket a bolygó felszínéről.

Akkor azután elkezdhetjük a hámozást, megöljük a maradék harcosokat, miközben haladunk lefelé, és megpróbáljuk élve elkapni a magasabb kasztok tagjait. Tudtuk, hogyan néznek ki az agyasok; láttuk a hulláikat (fényképen), és tudtuk, hogy nem tudnak elfutni előlünk — csupán csökevényes lábakkal rendelkeznek, felpuffadt testük nagy részét idegszövet alkotja. Királynőt ember még sohasem látott, de a biológiai hadviselésért felelős fiúk elkészítettek néhány fantomképet arról, hogyan nézhet ki — ezek a rajzok lónál is nagyobb, obszcén óriásszörnyeket ábrázoltak, amelyek önmaguktól képtelenek a helyváltoztatásra.

Az agyasokon és a királynőkön kívül létezhetnek más, „felsőbbrendű” kasztok is. Lehet, hogy így van — ezért arra kell sarkallni a harcosokat, hogy előjöjjenek, és elpusztuljanak, azután el kell fogni azokat a csótányokat, amelyek nem harcosok vagy dolgozók.

Jó kis terv, legalábbis papíron. Számomra viszont ez azt jelentette, hogy van egy 17x40 kilométeres területem, ami tele lehet nyitott csótánylyukakkal. Tudni akartam valamennyinek a pontos koordinátáit.

Ha túl sok van belőlük… hát akkor lehet, hogy véletlenül berobbantok néhányat közülük, hogy a fiaimnak csak a maradékkal kelljen törődniük. Egy romboló vértet viselő közkatona jó nagy területet le tud fedni, egy időben azonban ő is csak egy dologra figyelhet, hiszen ő sem emberfölötti lény.

Jónéhány kilométerrel az első osztag előtt ugráltam, és még mindig az Arkangyalok szakaszvezetőjét hívtam, közben megpróbáltam az Arkangyalok bármelyik tisztjével kapcsolatba lépni, és megadtam nekik az irányadóm azonosító jelét is (tá-ti-tá-tá).

De válasz nem jött…

Végül a főnököm válaszolt:

— Johnnie! Ne lármázzon itt nekem! Kapcsoljon át konferencia-hullámhosszra! — Úgy is tettem, Blackie pedig szárazon közölte, hogy hagyjam abba a Fekete Egyes Négyzet Arkangyal vezetőjének a keresését, mivel már nem él. Lehet, hogy egy altiszt még életben van valahol, de a parancsnoki lánc megszakadt.

A tankönyv szerint a parancsnoki hierarchia összeomlásakor azonnal egy új rendszer váltja fel a régit. Megtörténhet persze az is, hogy egyszerre túl sok lépcsőfok dől össze. Hiszen éppen erre figyelmeztetett Nielssen ezredes is, valamikor, réges-régen, majdnem egy hónappal ezelőtt.

Csang kapitány három tiszttel az oldalán lépett akcióba. Mostanra csak egy maradt közülük (az osztálytársam, Abe Moise), és Blackie belőle próbálta kiszedni, hogy mi történhetett. Abe azonban nem sokat segített. Amikor bekapcsolódtam a vonalba, és azonosítottam magam, Abe azt hitte, hogy én vagyok a zászlóaljparancsnoka, és egy szívszaggatóan precíz jelentést tett, aminek sajnos nem volt semmi értelme.

Blackie félbeszakította, és utasított, hogy tegyem a dolgomat.

— Felejtse el a helyzetjelentést! A helyzet olyan, amilyennek látja! Úgyhogy igyekezzen, és vizsgáljon meg mindent!

— Rendben, főnök!

Átrohantam a saját területemen, a távolabbi sarok felé, ahol összeért a három ezred, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, közben hívtam a helyettesemet.

— Őrmester! Mi van azzal az irányadóval?

— Abban a sarokban nincs hely, hogy odarakjuk, uram! Egy körülbelül hatos nagyságrendű, friss kráter van ott.

Füttyentettem magamban. Egy hatos nagyságrendű kráterbe még a Toursot is ledobhatnánk. A csótányok szívesen alkalmaztak egy trükköt, mivel ők a föld alatt, mi a felszínen vártuk az összecsapást: aláaknázták a terepet. (Úgy tűnt, hogy kizárólag az űrhajókról indítanak rakétákat, a felszíni hadviselés során sosem alkalmaztak ilyen fegyvereket.) Aki egy felrobbanó akna közelében tartózkodott, azzal a földben terjedő lökéshullám végzett, aki pedig a levegőben volt, annak tönkremehettek a műszerei, és használhatatlanná vált az erővértje.

Sosem láttam még négyes nagyságrendűnél nagyobb krátert. Az volt az elméletünk, hogy a csótányok nem mertek túl erős robbanószereket használni, mivel féltek, hogy megsérülnek a földalatti lakóhelyeik, még akkor is, ha körbe vannak szigetelve.

— Rakjon le egy tartalék adót! — mondtam neki. — Közölje az osztag- és a rajparancsnokokkal!

— Már megtörtént, uram. Egy-egy-nulla, egy egész három tized kilométer. Tá-ti-ti. Állítsa át a hullámhosszát három-három-ötre, és akkor ahol áll, fogni tudja majd a jeladót.

Olyan nyugodt volt, mint egy kiképzőőrmester a gyakorlaton, és kíváncsi lettem volna, hallotta-e a hangomban a remegést.

Megtaláltam a kijelzőmön, a bal szemöldököm felett — egy hosszú és két rövid.

— Oké. Cunha első osztaga majdnem a helyén van. Engedje szétszóródni az osztagot, őriztesse velük a krátert. Egyenletesen szállják meg a terepet — Brumbynak még négy kilométernyi mélységbe kell lemennie.

Dühösen gondoltam, hogy már eddig is minden embernek tizennégy négyzetkilométert kellett őriznie; ha annyira szétterülnek, akkor egy emberre tizenhét négyzetkilométer jut — egy csótány pedig egy másfél méter széles lyukból is előjöhet.

— Mennyire forró az a kráter? — kérdeztem.

— Vörös izzásban van a szélénél. Nem másztam be, uram.

— Maradjon a kráteren kívül! Később ellenőrzöm.

Egy vörös izzásban lévő kráter megölhet egy védőöltözet nélküli embert, ám egy vértet viselő rohamosztagos jó darabig képes lenne elviselni a sugárzást. De ha a széleknél ennyire erős a sugárzás, akkor kétségtelen, hogy a kráter fenekén a gammasugarak kisütnék a szemedet.

— Mondja meg Naidinak, hogy hívja vissza Malant és Bjorkot a vörös zónából, és állíttassa fel velük a lehallgató készülékeiket!

Az öt újoncomból kettő abban az első rajban volt — az újoncok pedig olyanok, mint a kiskutyák; mindenbe beleütik az orrukat.

— Mondja meg Naidinak, hogy két dolog érdekel: a kráteren belüli mozgások és a zajok a kráter peremén.

Mi nem küldenénk ki rohamosztagosokat egy olyan lyukon keresztül, amelyik annyira radioaktív, hogy halálos sugárfertőzést kap, aki átmászik a járaton. A csótányok azonban hajlandóak erre, ha így elkaphatnak minket.

— Mondja meg Naidinak, hogy jelentsen nekem. Vagyis magának és nekem.

— Igen, uram — mondta a főtörzsőrmester, és hozzátette: — Tehetnék egy javaslatot?

— Persze. És legközelebb ne kérjen rá engedélyt!

— Navarre kézben tudja tartani az első egység maradékát. Cunha őrmester a kráterhez tudná vinni az osztagot, és akkor Naidinak csak a lehallgatókészülékek ellenőrzésével kellene törődnie.

Tudtam, mire gondol. Naidi tizedesi kinevezése olyan friss volt, hogy korábban még nem is vezetett osztagot bevetéskor. Nem igazán ő az a személy, akire rá lehetett volna bízni a Fekete Egyes Négyzet nyilvánvalóan legveszélyesebb pontját. Az őrmester ugyanazért akarta visszarendelni Naidit, amiért én visszarendeltem a két újoncot.

Kíváncsi vagyok, tudta-e hogy mire gondolok. Szorult a nyakamon a hurok — az altiszt ugyanazt a vértet viselte, amelyet Blackie helyetteseként is hordott, ebben volt még egy külön vonal, amivel én nem rendelkeztem, egy közvetlen összeköttetés Blackstone kapitánnyal.

Blackie valószínűleg bekapcsolódott, és azon a különvonalon keresztül hallgatta a beszélgetésünket. A szakaszvezető helyettesem szemmel láthatóan nem helyeselte azt, ahogyan felosztottam a szakaszt. Ha nem fogadom el a tanácsát, lehet, hogy a következő, amit hallok, Blackie hangja lesz, amint azt mondja:

— Őrmester, vegye át a vezetést! Mr. Rico, ön fel van mentve.

De a fenébe is, egy tizedes, akit nem engednek, hogy vezesse az osztagát, nem tizedes… és egy szakaszparancsnok, aki csupán bábja a helyettes őrmesterének, nem több egy üres zubbonynál!

Nem engedhettem meg, hogy ez történjen. Mindez egy szempillantás alatt villant át az agyamon, és máris válaszoltam:

— Nincs felesleges tizedesem arra, hogy két újoncot pátyolgasson. Sem egy létszám fölötti őrmesterem, aki négy közlegényre és egy tizedesre vigyáz.

— De hát…

— Egy pillanat! Azt akarom, hogy a kráter melletti őröket óránként váltsák. Azt akarom, hogy az egyes járőr azonnal derítse fel a terepet. A rajparancsnokok ellenőriznek minden jelentett alagutat, és bejelölik a pontos helyüket. Így az osztagparancsnokok, a főtörzs és a szakaszparancsnok a koordináták alapján maguk is ellenőrizhetik a lyukakat. Ha túl sok bejáratot találunk, akkor majd mindegyikhez állítunk egy őrt. Erről majd később döntök.

— Igenis, uram.

— Ezután még egyszer átfésüljük a terepet. Most már nem kell sietni. A felderítők közel menjenek egymáshoz, hogy azokat a lyukakat is észrevegyék, amelyek a terep első átfésülésekor elkerülték a figyelmüket! A rajparancsnok-helyettesek közben elhelyezik a lehallgató-készülékeket. Az osztagparancsnokok jeladót helyeznek el minden földön fekvő katona, vagy vért mellett. Lehet, hogy az Arkangyalok itt felejtettek néhány sebesültet. Senki sem áll meg megvizsgálni az elesetteket, amíg nem adok rá parancsot! Először azt kell megállapítanunk, hogy mit csinál itt az ellenség.

— Igenis, uram.

— Van valamilyen javaslata?

— Csupán egyetlen — válaszolta. — Azt javaslom, hogy a felderítők már a terep első átfésülésekor használják a lehallgató-készülékeiket.

— Rendben. Adja ki rá a parancsot!

Ez egy értelmes javaslat, mivel a felszín hőmérséklete lényegesen alacsonyabb, mint a csótányok alagútrendszerének belsejében. Az óriáspókok álcázott szellőzőcsatornája izzó gejzír-ként jelenne meg az infravörös monitorokon. Végigpásztáztam a terület képén.

Cunha legényei már majdnem elérték a szakasz határát.

— Kezdjék meg a felvonulást!

— Rendben, uram!

— Vége.

Átkapcsoltam a szakasz hullámhosszára, és folytattam az utamat a kráter felé, miközben hallgattam, ahogy a főtörzs megismételi az előkészített bevetési tervet. Az egyik osztaggal abbahagyatta az addigi feladatát, és elküldte őket a kráterhez. A szakasz első felének a maradékát két rajonként elindította egymás irányába, míg a szakasz másik fele két csoportra osztva nekilátott a számukra kijelölt terep átfésüléséhez. Helyettesem négy kilométerrel megnövelte az ellenőrizendő területet, majd átkapcsolt a rajok hullámhosszára, és megállította az első osztagot, miközben már majdnem elérte a kráternél lévő őrszemeket. Új utasítást adott nekik, majd átkapcsolt az osztag-parancsnokok személyi frekvenciájára, és megadta nekik az irányjelző új koordinátáit. Az osztagok ezeket a koordinátákat használták fel tájékozódásra, miközben átfésülték a kijelölt terepet.

Őrmesterem az egészet egy díszfelvonulást vezető tamburmajor eleganciájával végezte el. Gyorsabban és hatékonyabban, mint ahogy az nekem sikerülhetett volna. Az erővértbe bújtatott katonák harctéri mozgatása és irányítása, amikor a szakasz több kilométeres körzetben szétszóródott a terepen, sokkal nehezebb, mint részt venni egy díszszemlén — mégis, ugyanolyan pontosan kell végrehajtani, mivel különben fennáll a veszélye annak, hogy a bajtársak halomra lövik egymást, vagy pedig, mint a mi esetünkben is, előfordulhat, hogy a terepszakasz egy részét kétszer ellenőrzik, míg egy másik érintetlen marad.

A csapatot mozgató mester csak a képernyője segítségére számíthat. Puszta szemmel csupán azokat a katonákat láthatja, akik a közelében tartózkodtak. Miközben hallgattam a rádióforgalmat, a saját radarképernyőmön követtem figyelemmel a terület átfésülését. Egymástól azonos távolságban szentjánosbogarak kúsztak át a képernyőmön. „Kúsztak”, mivel még a negyven kilométer óránkénti sebesség is csupán csigatempónak tűnhet azon a képernyőn, amelyik egy húsz kilométeres átmérőjű terepszakaszt egy zsebtükör méretére zsugorít össze.

Egyszerre hallgatóztam az összes frekvencián, mivel tudni akartam, hogy miről beszélnek egymással az embereim.

Semmit nem mondtak. Cunha és Brumby továbbadták a parancsaikat és kikapcsoltak. A tizedesek csak akkor jelentkeztek, ha katonáikkal elérték a fordulópontokat. Az osztagparancsnokok és a felderítő páncélos katonák csak néha-néha szólaltak meg, ha valami gond volt a mellettük haladó katonák távolságával, és fennállt annak a veszélye, hogy tangóharmonika szerűen széthúzódik a rajvonal — a közkatonák pedig egyáltalán nem mondtak semmit.

Egyszerre ötven férfi lélegzését hallottam, ami olyan volt, mint a tenger zúgása. A csendet csak néha törte meg egy-egy kiadott parancs, ám ezt is olyan rövidre fogták, amilyenre csak lehetett. Blackie-nek igaza volt. Az ölembe hullott szakaszt olyan tökéletesen felhangolták, mint egy hegedűt.

Rám egyáltalán nem volt szükségük. Akár haza is mehettem volna, a szakasz nélkülem is eleget tudott volna tenni a kötelességének.

Sőt, talán még jobban is…

Nem voltam biztos abban, hogy igazam volt, amikor Cunhát nem akartam őrnek a kráter mellé állítani. A magyarázkodásnak nem lesz semmi értelme, ha a csótányok hirtelen kirontanak a barlangjaikból, és mi nem tudunk kellő időben a fiúk segítségére sietni. Senkit nem érdekel, hogy a tankönyv szerint cselekedtem. Ha megölnek, vagy ha nem képes megakadályozni, hogy másvalakit megöljenek, akkor egy ilyen rossz megoldás után semmi jelentősége nincs annak, hogy a „tankönyv” példája alapján járt el.

Hirtelen tudni szerettem volna, hogy a Rókáknál akad-e egy szabad hely egy őrmester számára…

A Fekete Egyes Négyzet legnagyobb része olyan sík volt, mint a Camp Currie-t övező préri, csak sokkal kietlenebb. Ezt egy cseppet sem bántam. A jó látási viszonyoknak köszönhetően így legalább esélyünk volt arra, hogy észrevegyük a tárnákból előbukkanó csótányokat, és elkapjuk őket, mielőtt tüzet nyitnának ránk. Olyan nagyon szétszóródtunk, hogy az egyes katonákat négy kilométer választotta el egymástól, és a terepet átkutató osztagok között hat percnyi távolság volt. Ez nem elegendő, mivel azt jelentette, hogy az átfésült területen három-négy percen keresztül őrizetlenül maradnak a terepszakaszok, míg meg nem érkezik oda a következő járőr. Három-négy perc alatt pedig rengeteg csótány tud előbukkanni egy apró lyukból. A radar persze messzebb lát a szemnél, de távolról sem olyan pontos.

Ezenkívül pedig csak korlátozott erejű, rövid hatótávolságú fegyvereket mertünk bevetni, hiszen minden oldalról a saját bajtársaink vettek körbe minket. Ha valamelyik lyukból kiszambázott egy csótány, és megpróbáltuk megperzselni a fickót, akkor közben végig arra kellett gondolnunk, hogy valahol a közelében egy másik rohamosztagos is lehet. Ezzel természetesen erősen leszűkült a felhasználható fegyverek köre. Ehhez a hadművelethez csupán a tiszteket és a szakaszparancsnok-helyetteseket szerelték fel rakétákkal, és még tőlük sem várták el, hogy elpuffogtassák a muníciójukat. A célját eltévesztő rakétának megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy addig megy tovább, míg nem talál magának egy megfelelő célpontot… az ellenséget pedig nem tudja megkülönböztetni a jó baráttól. Az ilyen parányi rakétákat irányító agy sajnos nem nagyon okos.

Sokkal szívesebben vezettem volna egy szakasznyi rohamosztagos bevetését, mintsem, hogy itt, a célnégyszögben keresgéljem a csótányok lyukait, mialatt sok ezer bajtársam ugyanazt tette a környékünkön. Ha kevesen vagyunk, akkor pontosan tudjuk, hogy ki a barát, és ki az ellenség. Aki nem hozzánk tartozik, az egy megsemmisítendő célpont.

Nem pocsékoltam az időmet panaszkodással, még mindig a területem sarkában elhelyezett irányjelző, vagyis az izzó kráter felé tartottam. Közben persze figyeltem a terepet, és megpróbáltam a képernyőn szemmel tartani az embereimet. Nem találtam csótánybarlangot, viszont átugrottam egy jókora hasadék fölött, amelyet akár már szakadéknak is lehetett volna hívni. Rengeteg csótány megbújhatott egy ilyen mélyedésben. Nem álltam meg, hogy szétnézzek odalent, de a koordinátákat megadtam a helyettesemnek, és megparancsoltam nekik, hogy az egyik emberemet állítsa a szakadék mellé.

A kráter sokkal nagyobb volt annál, mint amire számítottam. A Tours szinte elveszett volna benne. A sugárzásmérőmet pontmérésre állítottam be, és ellenőriztem a sugárzási értékeket a kráter talaján és a fal közelében. A műszer izzó vöröset mutatott, egészségtelenül magas sugárzást, ami még egy erővértbe bújtatott katona számára is igen veszélyes lehet, ha túl sokáig tartózkodik a zónában. A sisakomba épített távolságmérő segítségével megbecsültem a kráter szélességét és mélységét, majd elindultam a karimája mentén, hogy ellenőrizzem, nincsenek ott a mélybe vezető járatok.

Nem találtam bejáratot, viszont belefutottam azokba az őrökbe, akiket az ötödik és az első ezred szomszédos szakaszai állítottak a kráterhez. Megállapodtam velük abban, hogy a terepen egyenletesen osztjuk el az őrszemeket, így az őrök szükség esetén egymás segítségére siethetnek. A kráter peremén őrizetlenül maradt vékony sávot a bal szárnyunkon Do Campo főhadnagy fejvadászai vonták ellenőrzésük alá. Ezután visszavontam Naidi helyettesét és a katonáinak a felét (köztük az újoncokat is), és visszaküldtem őket a szakaszhoz. Az egészről jelentést tettem a főnökömnek és a törzsőrmesternek.

— Kapitány — mondtam Blackie-nek. — A lehallgató-készülékek nem éreznek remegést. Lemászok a kráterbe, és megkeresem a járatokat. A sugárzásmérőm adatai szerint nem fenyeget komolyabb veszély, ha…

— Fiatalember, jöjjön el a krátertől!

— De kapitány én csak…

— Fogja be a száját! Semmi használhatót nem találna lent. Jöjjön el onnan!

— Igenis, uram.

A következő kilenc óra során ásítoztunk az unalomtól. A bevetés előtt egy negyven órás akcióra készítettek fel minket. (Ez a P bolygón két napnak felel meg.) Megemelték a vércukorszintünket, hipnózist alkalmaztak, és előre ki kellett aludnunk magunkat. Az erővértjeink természetesen képesek eleget tenni viselőik valamennyi, alapvető igényének, ám nem bírják ki olyan sokáig, mint a katonák. Éppen ezért mindannyiunkat tartalék energiatelepekkel, és utántölthető levegőpatronokkal szereltek fel. Ám ha egy őrjárat során nem történik semmi, akkor lankadni kezd a katonák ébersége, és az súlyos hibákhoz vezethet.

Mindent megtettem azért, hogy egy kis értelmet adjak az itt tartózkodásunknak. Utasítottam Cunhát és Brumbyt, hogy váltsák fel egymást a terület átfésülésében (és ily módon szabad kezet adtam a törzsőrmesternek és a szakaszparancsnoknak, hogy kedvükre átvizsgálják a terepet). Utasítottam a szakaszt, hogy változtassák meg a terep ellenőrzésének módját, mert nem akartam, hogy egy katona állandóan ugyanazt a terepszakaszt vizsgálja meg. Egy megadott terepszakaszt rendkívül sok módon lehet átkutatni. Felhasználtam az újoncképzés során megtanult, lelkesítő módszereket, és miután kikértem a főtörzs tanácsát, jutalmat ígértem annak a katonának, aki először látja meg a csótányok kijáratát, aki megöli az első csótányt, és így tovább. Az ilyen trükkök segítségével sikerült elűznöm a tespedést. Aki pedig ébren marad, az többnyire életben is marad.

Nem sokkal később egy különleges osztag látogatott el hozzánk. Egy terepsiklóból három az utászok egyenruháját viselő mérnök szállt ki, akik egy látnokot kísértek (egy térfürkészőt). Blackie rádión jelezte érkezésüket.

— Adjon testőröket melléjük, meg mindent, amire csak szükségük lehet!

— Igenis uram, de mire lesz szükségük?

— Hát azt meg honnan a francból tudhatnám? Ha Landry őrnagy azt akarja magától, hogy ugorjon ki a bőréből, és a csontjain táncoljon előtte, akkor csinálja azt!

— Igenis, uram! Szóval Landry őrnagy.

Közöltem a hírt az embereimmel, és valamennyi terepszakaszon elhelyeztem a testőröket. A földet érő látogatókat személyesen üdvözöltem, mert igen kíváncsi voltam. Eddig még nem volt alkalmam arra, hogy bevetés közben lássak egy látnokot. A jobb szárnyunkon értek földet, és kiszálltak a terepsiklóból. Landry őrnagy és két tisztje erővértet viselt, és kézi lángszóróval voltak felszerelve, a látnoknál viszont nem volt sem fegyver, sem páncélzat, csupán egy légzőkészülék. Rangjelzés nélküli gyakorlóruhát viselt, és úgy tűnt, hogy mélységesen untatják a körülöttünk zajló dolgok. Nem mutattak be neki. Első látásra tizenhat évesnek tűnt… de aztán elég közel értem hozzá, hogy meglássam a ráncokat fáradt szemei körül.

Amikor kiszállt a terepsiklóból, levette a légzőkészüléket. Megdöbbentem, és azonnal szóltam Landry őrnagynak. Nem használtam rádiót, csak a sisakomat nyomtam hozzá a sisakjához.

— Őrnagy, a kráter környéke sugárfertőzött. Ezenkívül figyelmeztettek minket arra, hogy…

— Fogja be a száját! — felelte az őrnagy. — A látnok tudja, hogy mi a helyzet.

Így hát befogtam a számat. A látnok továbbsétált néhány métert, megfordult, és az alsó ajkába harapott. Szemét becsukta, és nem törődött a környezetével. Azután kinyitotta a szemét, és szemrehányóan azt mondta:

— Hogyan dolgozzak itt, ha azok az idióták ott összevissza ugrálnak?

Landry őrnagy rám pillantott, és határozottan azt mondta:

— Mondja meg az embereinek, hogy maradjanak nyugton!

Nagyot nyeltem, és ellenkezni akartam, de aztán mégis átkapcsoltam a szakasz hullámhosszára.

— Bikák első szakasza fedezékbe, és lefagyni!

Az eredmény Silva hadnagyot dicsérte. Csupán a parancsom visszhangját hallhattam, míg alárendeltjeim továbbadták az utasítást.

— Őrnagy, a talajon mozoghatnak az emberek? — kérdeztem.

— Nem. És fogja már be a száját!

A látnok végül visszaült a terepsiklóra, és felvette a légzőkészüléket. Nem fértem el a járművön, de megengedték nekem — vagyis inkább megparancsolták —, hogy hátul megkapaszkodjak, és már el is indultunk. Pár kilométert mentünk csupán. A látnok megint levette az oxigénmaszkját, és ment néhány lépést. Ez alkalommal mondott valamit az egyik utásznak, aki bólintott, és felírt valamit egy jegyzettömbre.

A különleges egység még egy tucatnyi helyen szállt le a négyszögemben, és mindannyiszor megismételte ezt a nyilvánvalóan értelmetlen eljárást. Ezután átmentek az ötödik ezred területére. Mielőtt eltávoztak volna tőlünk, a látnok megjegyzéseit felíró tiszt átnyújtott nekem egy darab papírt.

— Itt van a területének a térképe. Egészen pontosan, a föld alatti járatoknak a térképe. A széles, vörös vonal mutatja, hol halad itt a csótányok egyetlen, föld alatti országútja. Körülbelül háromszáz méternyi mélységben kezdődik a felszín alatt, meredeken emelkedik, míg a terület bal hátsó csücskében, százötven méter mélységben megszűnik. Az országút végén látható világoskék rácsozat a csótányok egyik nagy települését jelzi. Ikszet tettem azokra a helyekre, ahol a telep ötven méternyire megközelíti a felszínt. Állítson ezekre a helyekre megfigyelőket, amíg vissza nem jövünk, hogy kézbe vegyük a dolgokat!

Döbbenten néztem rá.

— Megbízható ez a térkép?

A mérnöktiszt egy lapos pillantást vetett a látnokra, majd halkan odasziszegte:

— Persze, hogy megbízható, maga idióta! Mi a fenét akar? Fel akarja idegesíteni a látnokot?

Otthagytak, miközben én még a térképet tanulmányoztam. Ez a művész-mérnök a látnok adatait bejelölte egy keresztmetszeti vázlatba, a rajzolódobozkája pedig az adatok alapján elkészítette az alattunk lévő talajréteg legfelső, ötszáz méternyi vastag rétegének a sztereo-képét. Annyira lenyűgözött a dolog, hogy úgy kellett figyelmeztetni, itt az ideje feloldani a szakaszom lefagyási parancsát. Visszahívtam a krátertől a lehallgató-készülékes katonákat, minden rajból kiválasztottam két embert, és megadtam nekik az ördögi térkép koordinátáit, hogy elhelyezkedhessenek a csótányok főútvonala és a föld alatti boly felett.

Jelentést tettem Blackie-nek. A szavamba vágott, amikor közölni akartam vele a csótányok alagútjainak koordinátáit.

— Landry őrnagy már eljuttatta hozzám annak a térképnek egy másolatát. Azt mondja meg inkább, hogy hová állíttatta a lehallgatókat!

Elmondtam neki, mire azt válaszolta:

— Nem rossz, Johnnie, de még nem olyan, ahogy én szeretném. A szükségesnél több lehallgató-készüléket állított az alagutak fölé. Vonjon vissza négyet, és küldje őket a csótányok autópályája fölé! További négyet állítson fel a kolóniájuk körül! Akkor még négy lehallgató-készüléke marad. Az elsőt állítsa a legnagyobb alagút és a jobb hátsó sarokpont által bezárt háromszögbe. A másik hármat küldje át az alagút túloldalán fekvő, szélesebb területre!

— Igen, uram! — Aztán még megkérdeztem: — Kapitány, megbízhatunk mi ebben a térképben?

— Mi a baja a térképpel?

— Hát… ez már szinte varázslat. Igen, fekete mágia.

— Hmm. Na, figyeljen ide, fiam! Éppen most kaptam egy táviratot a legfelsőbb főparancsnoktól. A nagyfőnök azt üzeni, hogy szolgálati célokra nyugodtan használhatja a térképet. Ezenkívül pedig mindent meg fog tenni azért, hogy a kis Johnnie kizárólag a szakaszával foglalkozhasson. Érti, hogy mire gondolok?

— Igenis, kapitány.

— A csótányok rohadtul gyorsan ásnak, úgyhogy nagyon figyeljen oda az alagút túloldalán elhelyezkedő lehallgató-készülékekre! Ha egy pillangó szárnycsapásánál hangosabb zajt hall a négy őrszem bármelyike is, akkor azt azonnal jelenti nekem! Mindegy, hogy honnan jött a zaj.

— Igenis, uram.

— Amikor a csótányok ásnak, akkor annak olyan a hangja, mintha zsír égne a tepsiben. Ezt arra az esetre mondom, ha még nem hallott volna ásó csótányt. Állítsa le az őrjáratokat! Elég, ha egy ember marad megfigyelőnek a kráter mellett. A szakasz felét küldje el két órára aludni, a másik fele pedig váltsa le a lehallgató-készülékek kezelőit.

— Igenis, uram.

— Valószínűleg nemsokára még több utász jön hozzánk. Itt van a módosított haditerv. Az utászszázad elhelyez egy robbanótöltetet, és berobbantja a fő alagutat azon a ponton, ahol az a legjobban megközelíti a felszínt. Vagy a maguk bal szárnyán zárják le az utat, vagy a szomszédban, a fejvadászok területén. Ezzel egy időben egy másik utászszázad robbantással ott zárja le az alagutat, ahol az elágazik az első ezred övezete felé. Mégpedig egy olyan helyen, amelyik nagyjából harminc kilométernyire van az önök jobb szárnyától. Ha sikerül lezárni az alagutakat, akkor elszigeteltük a földalatti országút egy részét, és a csótányok egyik nagy telepét. Számos más övezetben is létesítettünk hasonló csapdákat. Ezután már csak várnunk kell, hogy mi történik. Vagy feljönnek a csótányok a felszínre, és akkor egy döntő csatában mérjük össze az erőnket, vagy lent gubbasztanak, és arra várnak, hogy lemenjünk hozzájuk, és alagútról alagútra járva kifüstöljük őket.

— Értem.

Nem voltam egészen biztos abban, hogy tényleg értem, de a feladatomat sikerült felfognom: át kell helyeznem a lehallgatóimat a szakaszom fele pedig aludni fog. Aztán pedig elkapjuk a csótányokat — ha szerencsénk van, akkor a felszínen, de adott esetben a föld alatt is.

— A szárnyakon álló emberek lépjenek kapcsolatba az utászszázaddal, mihelyt megérkezik! Adjon meg minden segítséget az utászoknak, ha szükségük van rá!

— Rendben van, kapitány! — válaszoltam vidáman.

Az utászok majdnem olyan jó katonák, mint a rohamosztagosok, öröm velük dolgozni. Szorult helyzetben ugyan nem valami nagy harcosok, de bátrak, és előfordulhat az is, hogy egyszerűen folytatják a munkájukat, és meg sem rezzennek, ha mellettük vágódnak be a gránátok. Van nekik egy nem hivatalos, rendkívül cinikus és ősrégi jelmondatuk: „Először kiássuk az árkot, aztán meg beledöglünk!” Ez sokkal szebb, mint a hivatalos jelmondatuk: „Számunkra nincs lehetetlen!” Mindkét mondás igaz.

— Hajtsa végre a parancsait, fiam!

Tizenkét lehallgató-készülék esetén egy-egy fél rajt kellett mindegyikhez küldenem. Egy-egy tizedest, vagy a helyettesét, és három közkatonát. Így egyszerre két ember őrködött a készüléknél, míg a másik kettő aludt. Navarre és az osztag másik felderítője átvették a kráter őrzését. Egyikük őrködött, a másik aludt. A szakasz irányítását az az osztagparancsnok vette át, aki nem feküdt le aludni. Az átcsoportosítás még tíz percet sem vett igénybe, miután kidolgoztam a terv részleteit, és közöltem a koordinátákat az altisztekkel. Senkinek sem kellett hosszú utat megtennie az új helyéig. Mindenkit felszólítottam arra, hogy figyelje a területünkre érkező utászszázadot. Mihelyt mindkét osztag bejelentette, hogy felállították a lehallgató-készülékeket, átkapcsoltam a szakasz hullámhosszára.

— Páratlan számú katonák! Lefeküdni, és felkészülni az alvásra… egy… kettő… három… négy… öt — alvás!

Az erővért nem egy kényelmes ágyikó, de azért aludni lehet benne. Az éles bevetés előtti hipnotikus előkészítésnek az a nagy előnye, hogy egy poszthipnotikus paranccsal azonnal el lehet altatni a katonákat, ha bevetés közben megtörténik az a rendkívül ritka eset, hogy van időnk aludni. A parancs kiadójának nem kell hipnotizőrnek lennie. A másik nagy előny az, hogy a katonákat egy pillanat alatt fel lehet ébreszteni, és felébredve cseppet sem álmosak, hanem azonnal harcra foghatóak. A hipnotikus előkészítés számos katona életét mentette meg, mivel az ütközet annyira kizsigereli a résztvevőket, hogy elkezdenek nem létező célokra lövöldözni, és nem veszik észre azt, ami az életüket fenyegeti.

Eszem ágában sem volt lefeküdni aludni. Nem kaptam rá parancsot — és nem is kértem rá engedélyt. Görcsbe rándult a gyomrom attól a gondolattól, hogy alig ötven méternyire a talpam alatt sok ezernyi csótány készül a támadásra. Hogy a fenébe gondolhattam volna akkor alvásra? Lehet, hogy tévedett a látnok, és a csótányok már a hátam mögött vannak, mert sikerült elkerülniük a lehallgató-készülékeinket.

Talán — én azonban nem akartam kockáztatni.

Átkapcsoltam a magánhullámhosszomra.

— Őrmester…

— Igen, uram!

— Maga is megérdemel egy kis pihenőt. Átveszem az őrséget! Feküdjön le, és készüljön az alvásra! Egy… kettő…

— Bocsánat, uram! Lenne egy javaslatom.

— Igen?

— Ha helyesen értelmeztem az új haditervünket, akkor a következő négy óra viszonylag nyugodt lesz. Feküdjön le aludni, és azután…

— Verje ki ezt a fejéből, őrmester! Én nem fogok aludni! Ellenőrzöm a lehallgató-készülékeket, és megvárom az utászszázadot.

— Ahogy parancsolja, uram.

— Átmegyek a hármas őrszemhez, hiszen az úgyis a közelemben van. Maga maradjon Brumbynál, és aludjon egy kicsit, amíg…

— Johnnie! — Átkapcsoltam.

— Igen, kapitány?

Vajon hallgatózott az öreg?

— Kint vannak a lehallgató-készülékek?

— Igenis, kapitány. És a szakasz fele már alszik. Ellenőrizni fogom az őrszemeket. Utána pedig…

— Hagyja, majd az őrmester megcsinálja! Az akarom, hogy aludjon.

— De kapitány…

— Feküdjön le! Ez parancs! Készüljön fel az alvásra… egy… kettő… három… Johnnie!

— Kapitány, engedelmével először az őrszemeket ellenőrzöm. Aztán majd pihenek, ha azt parancsolja. De inkább ébren maradnék. És…

Majd megsüketültem Blackie harsogó nevetésétől.

— Figyeljen ide, fiam! Maga egy órát, és tíz percet aludt.

— Tessék?

— Nézze meg az óráját!

Megnéztem, és úgy éreztem, mint akit átvertek.

— Felébredt végre, fiam?

— Igenis, uram, azt hiszem.

— Fokozódnak az események. Ébressze fel az alvókat, és küldje aludni a banda másik felét! Ha szerencséjük van, lesz egy órájuk aludni. Váltsa le a lehallgató-készülékek kezelőit, ellenőrizze az őrszemeket, és utána hívjon vissza engem!

Azt csináltam, amit parancsolt, sorra jártam az őrszemeket, anélkül, hogy szóltam volna az őrmesternek. Dühös voltam rá, meg Blackie-re. A századparancsnokomra azért, mert utáltam, ha akaratom ellenére elaltatnak, a főtörzsre meg amiatt, mert az volt a kellemetlen gyanúm, hogy nem kellett volna csicsikálni mennem, ha én lennék itt a főnök. Sajnos azonban én csak egy bábu voltam, a fontos dolgokról a helyettesem döntött.

Miután ellenőriztem a hármas és az egyes lehallgató-készüléket (egyikük sem észlelt zajokat, mindketten a csótányok kolóniája előtti területen álltak), kissé lehiggadtam. Végül is nem hányhatom az őrmesterem szemére, amit a századparancsnokom csinált. Ezzel még egy főtörzsőrmestert sem vádolhattam meg.

— Hé, őrmester!

— Igen, Mr. Rico?

— Nem akar a szakasz másik felével ledőlni egy órácskára? Majd felkeltem egy pár perccel a többiek előtt.

Egy pillanatig habozott.

— Uram, személyesen akarom ellenőrizni a lehallgató-készülékeket.

— Még nem ellenőrizte őket?

— Nem uram. Én is aludtam egy órát. A kapitány utasított — válaszolta zavartan. — Átmenetileg Brumbyt bízta meg a szakasz vezetésével, és engem is azonnal elaltatott, miután önt leváltotta.

Válaszolni akartam valamit, de csak nevetni tudtam.

— Őrmester, nem akarunk félrevonulni, és lefeküdni aludni? Azt hiszem, csak az időnket pocsékoljuk. Blackie kapitány egyedül is elvezeti a szakaszt.

— Uram — felelte hűvösen —, tapasztalatból tudom, hogy Blackstone kapitány mindig tudja, mit miért csinál.

Helyeslően bólintottam, mivel elfelejtettem, hogy beszélgetőtársam jó tíz kilométernyire van tőlem.

— Igen, igaza van. A kapitány mindig tudja, hogy mit miért csinál. Lássuk csak… ha mindkettőnket elküldött aludni, az azt jelenti, hogy azt akarja, mindketten egyszerre legyünk ébren, hadra fogható állapotban.

— Azt hiszem, ez az oka.

— Sejti, hogy miért?

Ezúttal sokáig kellett a válaszra várnom.

— Mr. Rico — mondta megfontoltan. — Ha a kapitány tudná a választ, akkor már megmondta volna nekünk. Eddig még soha, semmit nem titkolt el előlem. De néha anélkül cselekszik, hogy logikusan meg tudná indokolni a tettét. Működik a híres hatodik érzéke. Megtanultam tisztelni a kapitány megérzéseit.

— Igen?… Ugye az osztagparancsnokok most alszanak?

— Igenis, uram.

— Riadóztassa a helyetteseket! Egyelőre ne ébresszünk fel mást… De ha eljön az idő, minden másodpercen életek múlhatnak.

— Igenis, uram.

Ellenőriztem az utolsó, előretolt lehallgató egységet, aztán odamentem ahhoz a készülékhez, amelyet a csótányváros peremén állítottunk fel. Rácsatlakoztam a mikrofonommal, és párhuzamosra kapcsoltam a lehallgató-készülékkel. Kényszerítenem kellett magamat, hogy hallgatózzak, mivel hallani lehetett őket, ott, lent, ahogy egymással suttogtak. Legszívesebben elszaladtam volna, de erőt vettem magamon, és nem mutattam, hogy inamba szállt a bátorságom.

Lehet, hogy az a különleges látnok csupán egy rendkívül jó hallással megáldott ember volt?

Mindegy, nem számít, hogy miben rejlett a varázsereje. A csótányok mindenesetre ott voltak, ahol ő megjósolta. A tiszti iskolában felvételről meghallgathattuk a csótányok hangját. A négy lehallgató-készülék egy nagy csótányváros tipikus fészekzajait hallotta. Azt a suttogást, ami akár a nyelvük is lehetett (mi a francért van szükségük nyelvre, ha egyszer távirányítással az agyasok vezérlik őket?). A zaj száraz levelek, vagy gallyak súrlódására emlékeztetett, a háttérben magas, éneklő, valamennyi településükre jellemző zaj hallatszott. Ezt a hangot gépek bocsátották ki, valószínűleg a klímaberendezésük.

De nem hallottam azt a sziszegő, őrlő hangot, amivel akkor találkozhatsz, ha néhány szikladarabot eszel reggelire.

A csótányok országútja egész más zajoktól volt hangos, mint a település. A háttérben mély zúgás morajlott, amelyik néhány másodpercenként üvöltéssé fokozódott, mintha csak egy teherautó oszlop haladt volna el alattunk. Rákapcsoltam az ötös számú lehallgatóra, és gondolkodni kezdtem. A négy berendezés mellett álló, tartalék kezelőnek kiadtam a parancsot, hogy kiáltsák el magukat akkor, amikor a leghangosabb a zaj. Ezután a parancsnoki hullámhosszon felhívtam a kapitányt.

— Kapitány!

— Igen, Johnnie!

— A közlekedés ezen a föld alatti országúton kizárólag egy irányban halad. Tőlünk, ön felé. A sebességük körülbelül száztíz kilométer per óra, és percenként átjön itt egy teherautó.

— Nem rossz — felelte. — Én óránkénti száznyolc kilométert számoltam, és egy teherautót minden ötvennyolcadik másodpercben.

— Ó.

Elszégyelltem magam, és témát váltottam.

— Még mindig nem találkoztam az utászokkal.

— Nem is fog találkozni velük. Az utászok a fejvadászoknál szálltak le, és a hátsó sávban kezdtek el ásni. Sajnálom, elfelejtettem szólni róla. Még valami?

— Nem, uram.

Kikapcsoltunk, és én valamivel jobban éreztem magam. Szóval még Blackie is elfelejt időnként dolgokat… ráadásul helyesnek bizonyult az ötletem. Otthagytam az alagút övezetét, és ellenőriztem a csótányok települése mögötti őrszemeket. A tizenkettest.

Ketten itt is aludtak, egy katona a készüléknél állt, egy pedig pihent. A tartalékoshoz fordultam:

— Hallottak valamit?

— Nem, uram.

A készüléknél álló katona, az öt újonc egyike, hirtelen felpillantott, és azt mondta:

— Mr. Rico, azt hiszem, éppen most romlott el a berendezés!

— Mindjárt ellenőrzöm — válaszoltam. Rákapcsoltam a mikrofonomat, és hallgatózni kezdtem. „Égő zsír”, olyan hangos, hogy szinte szagolni lehetett! Azonnal átkapcsoltam a szakasz hullámhosszára.

— Első szakasz, ébresztő.

— Felkelni! Létszámellenőrzés és jelentés!

Rögtön utána átkapcsoltam a parancsnoki hullámhosszra.

— Kapitány! Blackstone kapitány! Sürgős!

— Nyugalom, Johnnie! Jelentsen!

— „Égő zsír” hangját halljuk, uram — feleltem, miközben kétségbeesetten megpróbáltam nyugodt hangon beszélni. — A tizenkettes őrszem koordinátái: kilenc, kelet, Fekete Egyes Négyzet.

— Kilenc, kelet — ismételte meg. — Hány decibel?

Gyorsan a berendezés mérőműszereire pillantottam.

— Nem tudom, kapitány. Túl hangos! A műszer már nem tudja mérni! Olyan, mintha itt lennének a talpunk alatt!

— Nagyon jó — dicsért meg, miközben én csodálkoztam, hogy a fenébe lehet ennek örülni. — Eddig ez a legjobb hír, amit hallottam. Figyeljen ide, fiam! Ébressze fel az embereit…

— Már felébredtek, uram.

— Remek. Vonja vissza a két lehallgatót, és a tizenkettes őrszem közelében végezzen gyors próbákat! Meg kell állapítani, hogy hol akarnak előjönni a csótányok. Jöjjenek el attól a helytől, értette?

— Hallottam, uram — feleltem óvatosan. — De nem értem!

Felsóhajtott.

— Johnnie, maga még a sírba visz engem. Figyeljen, fiam! Azt akarjuk, hogy kijöjjenek. Minél többen, annál jobb. Maguk most nem rendelkeznek azzal a tűzerővel, ami megállíthatná a pókokat. Legfeljebb az alagutakat tudnák berobbantani, amikor az ellenség elérte a felszínt. Pontosan ez az, amit nem szabad megtennünk! Ha a csótányok elözönlik a felszínt, akkor még egy ezred sem tudna szembeszállni velük. A tábornok viszont pontosan erre vár: hogy tömegesen előjöjjenek a csótányok. A bolygó fölött már ott kering egy nehézfegyverekkel felszerelt hadosztály. Maguknak nincs más dolguk, mint hogy megjelöljék a kitörés helyét, aztán rögtön visszavonulnak, és szemmel tartják a terepet, ha szerencséjük van, és a maguk területén kerül sor a tömeges áttörésre, akkor közvetlenül a vezérkarral léphet kapcsolatba. Úgyhogy próbálják meg összeszedni magukat, és életben maradni. Érti, hogy miről van szó?

— Igenis, uram. Megfigyelni az áttörést, és jelezni a helyét. Visszavonulunk, és kerüljük a harci érintkezést. Figyelünk, és jelentünk.

— Hajtsa végre a feladatát!

Visszavontam a kilences és a tízes őrszemet a csótányok országútjának közepéről, és elküldtem őket a kilenc, kelet koordináta irányába, hogy félkilométerenként hallgassák meg a talajt. Tudni akartam, hogy hallatszik-e az égő zsír hangja. Ezzel egy időben visszahívtam a tizenkettes őrszemet, és utasítottam, hogy visszavonulás közben ő is végezzen méréseket.

Időközben a főtörzsőrmester végrehajtotta az átcsoportosítást a csótányok telepe és a kráter közötti terepszakaszon. A lehallgató-készülékeknél álló tizenkét katona kivételével ide vonta össze az embereimet. Mivel az volt a parancsunk, hogy ne támadjunk, nem húzhattuk szét a szakaszt annyira, hogy az emberek ne tudják egymást kölcsönösen fedezni. Éppen ezért, egymáshoz viszonylag közel állította fel őket. Brumby osztaga került a bal szárnyra, a csótányok telepének irányába. A harcvonal öt kilométer hosszú volt, a katonákat alig háromszáz méter választotta el egymástól. (Úgy érezték, hogy szinte összeér a válluk.) Az őrmester visszahívta a lehallgató-készülékek egy-egy emberét, és belőlük állított fel egy tartalék egységet, amit úgy helyezett el, hogy szükség esetén a harcvonal bármelyik oldalán be tudjon avatkozni. Csupán a mellettem működő, három lehallgató-készülék legénysége volt magára utalva.

Közöltem Bayonne-nal, a Varjaktól és Do Campóval, a Fejvadászoktól, hogy a területünkön befejeztük a járőrözést, és azt is, hogy miért. Ezután jelentettem Blackstone kapitánynak, hogy hogyan helyeztem el a szakaszt.

— Tegye azt, amit helyesnek tart! — brummogta. — Mit gondol, hol fognak áttörni?

— Úgy tűnik, hogy kelet, tíznél csoportosulnak. Nem tudjuk pontosan meghatározni a helyzetüket. Egy háromkilométeres sávon rendkívül hangos a zaj, és ez a sáv egyre tágul. Megpróbálom ott kijelölni a határát, ahol még éppen le tudjuk olvasni a hangerőt a mérőműszer skáláján. Nem lehetséges, hogy közvetlenül a felszín alatt ásnak egy új alagutat?

Meglepettnek látszott.

— Elképzelhető. De remélem, hogy nem. Azt akarjuk, hogy kijöjjenek.

Még hozzátette:

— Jelentse nekem, ha a zajok forrása valamilyen irányban elmozdul! Ellenőrizzen mindent a lehallgató-készülékekkel!

— Igenis, uram! Kapitány!

— Tessék? Mondja már!

— Az a parancsunk, hogy ne támadjunk, ha ki akarnak törni. De mit csinálunk azután? Csak bámuljunk?

Hosszabb szünet következett, tizenöt, húsz másodperc hosszú. A kapitány valószínűleg valamelyik felettesünkhöz fordult tanácsért. Végül ezt mondta:

— Mr. Rico! A kelet, tízes négyszögben és annak a peremén nem indíthat támadást. Bárhol másutt, de ott nem. Egyébként meg az a feladatunk, hogy kinyírjuk a csótányokat.

— Igen, uram — feleltem vidáman. — Elkapjuk a csótányokat!

— Johnnie! — szólt rám éles hangon. — ha megpróbál nekem itt hősködni, ahelyett, hogy a csótányokra vadászna — és én rájövök —, akkor úgy meghúzom a vizsgán, hogy attól koldul.

— Kapitány — válaszoltam nyugodtan. — A legcsekélyebb szükségét sem érzem annak, hogy valamilyen plecsnit szerezzek magamnak. Az a feladatunk, hogy kinyírjuk a csótányokat.

— Rendben. És most már ne zaklasson!

A közvetlen hullámhosszon felhívtam a helyettesemet, elmagyaráztam neki, hogy milyenek az új munkakörülményeink, és utasítottam, hogy ennek megfelelően igazítsa el az embereit. Gondoskodjon arról is, hogy valamennyi erővértet feltöltsék levegővel és energiával.

— Ezt már megcsináltuk, uram. Javaslom, hogy váltsuk le az ön kísérőit.

Felsorolta a három katonát.

Ez jó ötlet volt, mivel a lehallgató-készüléknél álló őrszemeknek nem volt idejük feltölteni a vértezetüket. Ám az a három, akit felsorolt, kivétel nélkül felderítő volt. Magamban csendben káromkodtam a mulasztásom miatt. Egy felderítő vértje ugyanolyan gyors, mint a parancsnoki páncél. Kétszer olyan gyorsan tud mozogni a terepen, mint egy romboló. Valamiért az egész bevetés alatt egy hülye érzés tartott hatalmában, mintha csak megfeledkeztem volna valamiről. Azt hittem, hogy csak az idegesség, ami mindig elfog, ha a csótányok közelébe kerülök.

Rájöttem, hogy mi a baj. Ott álltam tíz kilométernyire a szakaszomtól, három, rombolópáncélos katona társaságában. Ha támadnak a csótányok, akkor egy rendkívül kellemetlen választásra kényszerülnék… mivel a kísérőim nem tudnának ugyanolyan gyorsan visszavonulni a szakaszhoz, mint én.

— Rendben van — egyeztem bele a javaslatába. — Három emberre viszont nincs is szükségem a váltáshoz. Csak Hughest küldje ide! Ő majd leváltja Nyberget. A másik három felderítőt a terepszakasz elején álló lehallgatóhoz küldje! Őket kell leváltani.

— Csak Hughest? — kérdezte kételkedve.

— Hughes elég. Az egyik lehallgató-készüléket magam fogom kezelni. Mi ketten az egész terepszakaszt ellenőrizni tudjuk most, hogy már nem titok, merre vannak a csótányok. Hughes mozogjon, mintha élne.

A következő harminchét percben nem történt semmi. Hughes-zal egy félkör alakú útvonalon mozogtunk a kelet tízes négyszög két oldalán, és öt percenként lehallgattuk a talajt. Ezután tovább ugrottunk. Már nem volt szükség arra, hogy a földhöz nyomjuk a mikrofont. Elég volt csak odatartani, és máris tisztán és világosan hallottuk az „égő zsír” hangját. A zajos szektor folyamatosan bővült, de a középpontja nem mozdult el. Egyszer jelentettem Blackstone kapitánynak, hogy hirtelen elnémult a zaj, azután pedig, három perccel később arról értesíthettem, hogy a csótányok újra morajlanak. Ettől eltekintve csak a felderítőkkel beszéltem, az ő mérési eredményeikre voltam kíváncsi. A szakaszt és a rajvonal közelében elhelyezett lehallgatókat a főtörzs felügyeletére bíztam.

Harminchét perc elteltével azután elszabadult a pokol.

Valaki felkiáltott, amikor átkapcsoltam a felderítők hullámhosszára.

— Sercegő zsír! Albert kettő!

Átkapcsoltam, és üvölteni kezdtem:

— Kapitány! Égő zsír Albert kettőn, a fekete egyben!

Ezután átkapcsoltam csevegőre, vagyis arra a hullámhosszra, amivel a szomszédos terepszakaszokon készenlétben álló alakulatokat hívhattam.

— Ég a tető, fiúk! Égő zsír Albert kettőn, a Fekete Egyes Négyzetben!

Azonnal hallottam Do Campo válaszát:

— Égő zsír Adolf hármon, a zöld tizenkettesben.

Továbbítottam a jelentést Blackie-nek, visszakapcsoltam a felderítőimhez, amikor azt hallottam, hogy:

— Csótányok! Csótányok! SEGÍTSÉG!

— Hol?

Semmi válasz. Átkapcsoltam.

— Őrmester! Ki látott csótányt?

Visszakiáltott:

— Jönnek ki a városukból! Körülbelül Bangkok hatnál.

— Nyírjátok ki őket!

Átkapcsoltam Blackie-hez.

— Csótányok Bangkok haton, a fekete egyesben! — Támadók!

— Hallottam a parancsát — válaszolta nyugodtan. — Mi a helyzet kelet tízen?

— Kelet tízen…

Hirtelen megnyílt alattam a talaj, zuhantam, és rengeteg óriáspók vett körül.

Fogalmam nem volt arról, hogy mi történhetett. Nem sebesültem meg; olyan volt az érzés, mintha fatörzsek között zuhannék le. Csakhogy itt az ágak mozogtak, és összevissza lökdöstek. Miközben a vértem stabilizátorai őrülten forogva megpróbáltak újra függőleges helyzetbe tornázni. Három métert zuhantam, vagy tán tízet is — mindenesetre elég mélyre ahhoz, hogy ne lássam a napvilágot.

Ezután újra megragadott az eleven szörnyek áradata, és visszasodort magával fel, a fényre. Most látszott csak, mennyit ér az alapkiképzés. Talpra estem, miközben egyszerre beszéltem és harcoltam.

— Áttörés kelet tízen. Nem, kelet tizenegyen. Ott, ahol éppen most vagyok. Óriási lyuk, és özönlenek kifelé. Százával. Nem, még többen.

Mindkét kezemben lángszórót tartottam, és vadul perzseltem a pókokat, miközben jelentettem.

— Tűnjön el onnan, Johnnie!

— Rendben.

És már ugrottam is. Azaz csak ugrottam volna. Az utolsó pillanatban lefékeztem, kikapcsoltam a lángszórót, és alaposan szétnéztem — ekkor értettem meg, hogy már rég meg kellett volna halnom.

— Helyesbítek — jelentettem, miközben még mindig hitetlenül bámultam a csótányokat. — A kelet tizenegyes hadművelet csak egy elterelő támadás. Nincsenek köztük harcosok.

— Ismételje meg!

— Kelet tizenegy, fekete egyes terepszakasz. Tömeges áttörés. Eddig csak dolgozók jöttek elő. Nincs köztük harcos. Minden oldalról csótányok vesznek körül, de egyiknél sincs fegyver. Amennyire látom a pofájukat, mindegyik dolgozó. Eddig még nem támadtak rám.

— Kapitány, gondolja, hogy ez csak egy elterelő hadművelet? — fűztem még hozzá. — Valahol másutt fognak valójában támadni?

— Lehetséges — ismerte be. — A jelentését épp most továbbítjuk a hadosztálynak. Úgyhogy ne fárassza magát gondolkodással! Járőrözzenek a szektorukban, és ellenőrizzék mindazt, amit jelentett! Ne kövesse el azt a hibát, hogy mindegyiket dolgozónak nézi! Különben még könnyen pórul járhat.

— Rendben, kapitány.

Megsarkantyúztam a sugárhajtóművemet, hogy egyetlen hosszú és magas ugrással kiszabadítsam magam az ártatlan, de undorító szörnyek nyüzsgő tengeréből.

A sziklás síkságot ellepték a minden égtáj felé szétszóródó, csúszómászó, fekete alakok. Bekapcsoltam a hajtómű automata irányítását, meghosszabbítottam az ugrásom ívét, miközben elkiáltottam magam:

— Hughes! Jelentkezzen!

— Csótányok, Mr. Rico! Seregnyi csótány! Felperzselem őket.

— Hughes! Nézze meg alaposabban a csótányokat! Volt egy is, aki visszalőtt? Nemcsak dolgozók jönnek?

— A francba…

Földet értem, és újra felugrottam. Hughes folytatta:

— Hé, igaza van, uram! Honnan tudta?

— Menjen vissza az osztagához, Hughes!

Hullámhosszot váltottam.

— Kapitány! Egy közelebbről meg nem határozható számú lyukból több ezer csótány jött a felszínre. Nem támadtak meg. Ismétlem: eddig még nem támadtak meg. Amennyiben harcosok vannak közöttük, akkor nincs tűzparancsuk, vagy csak álcázásra használják a dolgozókat.

Nem válaszolt. Messze tőlem, a bal oldalamon egy vakítóan fehér villanás szökött fel az égbe, aztán még egy, ám ezúttal messze jobbra, jóval a mi célterületünkön túl. Automatikusan megjegyeztem az időt és az irányt.

— Blackstone kapitány! Válaszoljon!

Ugrásom csúcspontján megpróbáltam betájolni a parancsnokot, de a fekete kettes terepszakaszon dombok fedték el a látóhatárt.

Átkapcsoltam, és felkiáltottam:

— Őrmester! Össze tud kötni a kapitánnyal?

Ebben a pillanatban kihunyt az őrmester jeladója. Ismertem a koordinátáit, és amilyen gyorsan csak a vértemtől tellett, rohanni kezdtem felé. Az utóbbi percekben nem nagyon figyeltem szakaszom helyzetét a képernyőn, mivel a helyettesem vezette a katonákat, és én más dolgokkal foglalkoztam. Először a lehallgató-készülékekkel, aztán pedig néhány ezer csótány kötötte le a figyelmemet. Csak az altisztek helyzetjelzőjét hagytam a képernyőmön villogni, mert így jobban láttam a csótányokat.

A képernyőre meredtem, beazonosítottam Brumbyt és Cunhát, ezenkívül a rajparancsnokokat és a felderítőket.

— Cunha! Hol van a főtörzs?

— Éppen egy barlangot vizsgál meg, uram.

— Mondja meg neki, hogy már úton vagyok.

Nem vártam meg a választ, hanem hullámhosszt váltottam.

— Bikák első szakasza hívja a második szakaszt. Válaszoljanak!

— Mi a francot akar? — jött Koroshen hadnagy zord hangja.

— Nem tudom elérni a kapitányt.

— Nem is fogja elérni! A kapitány padlót fogott.

— Meghalt?

— Nem. De elfogyott az energiája. Úgyhogy kiesett.

— Igen? Akkor most maga a századparancsnok, igaz?

— Igen. De mondja már, mit akar! Segítségre van szüksége?

— Öö… nem. Nem, uram.

— Akkor pofa be! — válaszolta Koroshen. — Akkor visítson, ha segítségre van szüksége! Már így is több a dolgunk annál, mint amit meg tudunk csinálni.

— Rendben.

Hirtelen ráébredtem, hogy nekem is több a gondom annál, mint amivel meg tudok birkózni. Miközben Koroshennel beszéltem, visszakapcsoltam a képernyőre az összes katonám irányjelzőjét. Szinte a teljes szakasz egy helyre gyűlt össze. Odanéztem, így a tanúja lehettem, amint az első osztag, ember ember után, szépen eltűnik a képernyőről. Először Brumby irányjelzője aludt ki.

— Cunha! Mi történik az első osztaggal?

Ideges hangon válaszolt:

— A főtörzs után mentek, a föld alá.

Ha a tankönyvben akadt olyan szabály, amelyik erről a helyzetről szólt, akkor én hiányoztam, amikor erről tanultunk. Brumby önhatalmúlag cselekedett volna? Vagy kapott egy parancsot, amit nem hallottam? Mindegy, már eltűnt egy csótánylyukban, így halló- és látótávolságon kívülre került. Egyébként is: pont most foglalkozzak a szabályokkal? Majd holnap tisztázom a dolgot, már ha bármelyikünk is életben lesz akkor…

— Na jó — válaszoltam. — Ismét a szakasz hullámhosszán vagyok. Jelentsen!

Utolsó ugrásommal az embereim között értem földet. Közvetlenül földet érés előtt még elintéztem egy csótányt. Ez már nem dolgozó volt. Tüzelt, miközben rohant felénk.

— Eddig három embert veszítettünk — válaszolta Cunha lihegve. — Nem tudom, milyenek Brumby veszteségei. Egyszerre három helyen törtek át — akkor estek el a fiúk. De most visszavágunk…

Egy rettenetes erejű lökéshullám csapott le rám, amikor éppen ugrani akartam, és elsodort oldalra. Három perc, harminchét másodperc — tehát körülbelül harminc kilométer. A mi utászaink kezdték meg a csótányváros lezárását?

— Első osztag! Készüljetek fel a következő lökéshullámra!

Ügyetlenül szálltam le, éppen három-négy csótány fejére.

Éltek, de nem harcoltak. Feküdtek, és a lábukkal kapálóztak. Otthagytam nekik egy kézigránátot, és továbbugrottam.

— Most kapjátok el őket! — kiáltottam. — Elkábultak! Figyeljétek a következő lö…

A második lökéshullám akkor kapott el minket, amikor figyelmeztetni akartam a katonákat. Valamivel gyengébb volt az előzőnél.

— Cunha! Sorakoztassa az embereit! Elkezdjük a takarítást!

A sorakozó elhúzódott, mert túl sokan kihulltak a sorból, ahogy azt a képernyőmön is láthattam. A parancsomat még így is pontosan és gyorsan végrehajtották. Végigsiettem a bekerített terület határán, és saját kezűleg intéztem el egy féltucatnyi csótányt. Az utolsó éppen akkor tért magához, amikor megnyomtam a lángszóró ravaszát. Miért kábította el őket a lökéshullám jobban, mint minket? Mert nincs rajtuk páncél? Vagy nem is ők kábultak el, hanem az agyasok, akik valahonnan a föld mélyéről irányították őket?

A sorakozókor kiderült, hogy a szakaszom tizenkilenc harcképes, három sebesült és három harcképtelen katonából állt. Ketten meghaltak. Három embernek a vértje mondta fel a szolgálatot, de Navarre már javította őket. Kiszerelte az energiatelepeket a halottak és a sebesültek páncélzatából. A harmadik katonának a rádiója és a radarja romlott el, ezt pedig nem tudtuk megjavítani, ezért Navarre a sebesültek őrzését bízta rá. Ez majdnem annyit ért, mintha kimentették volna őket. Csak addig kell majd várniuk, amíg leváltják a csapatot.

Eközben Cunha őrmesterrel megvizsgáltam azt a három lyukat, amelyeken át a csótányok előjöttek a földalatti városukból. Egy pillantást vetettem a felszín alatti térképemre. Kiderült, hogy a csótányok azokon a helyeken rágták keresztül magukat a sziklán, ahol az alagutak leginkább megközelítették a felszínt.

Az egyik nyílást lezárták a visszazuhanó kövek. A másikban már nem mutatkozott mozgás. Megparancsoltam Cunhának, hogy állítson egy tisztest és egy katonát a nyíláshoz, és intézzék el az összes kimerészkedő csótányt. Ha túl sokan jönnek, akkor robbantsák be a bejáratot. A főparancsnoknak talán nem tetszett volna a dolog, de egész más dolog ott fent ülni, és eldönteni, hogy nem zárjuk be a lyukakat, mint itt lent szembesülni a problémákkal. Nekem a gyakorlat okozott fejtörést, nem az elmélet.

Ezután azt a barlangot vettem szemügyre, amelyik elnyelte a főtörzsöt és a szakaszom felét. A csótányok egyik folyosója itt alig hat méternyire a földfelszín alatt futott. Úgy jöttek ki, hogy tizenöt méter hosszúságban egyszerűen kinyitották a tetőt. Fogalmam sem volt róla, hogy hova tűntek azok a kövek, amelyeknek az eltávolítása okozta azt a bizonyos „égő zsír” hangot. Az biztos, hogy eltűnt a tető. A folyosó oldalfalai homorúak és rovátkoltak voltak. A térkép alapján kitaláltam, hogy mi történhetett itt. A másik két lyukat apróbb mellékfolyosók meghosszabbításával fúrták a felszínre. Ez az alagút viszont az egyik főútvonalukba torkollott. A két másik nyílás tehát csak elterelő manőver volt, míg ezen a járaton zúdult át a tulajdonképpeni támadás fő ereje.

Lehet, hogy a csótányok keresztüllátnak a sziklán?

Ám most semmit sem láttam a folyosón — sem embert, sem csótányt. Cunha megmutatta az irányt, amerre a második osztag eltűnt a föld alatt. Hét perc, negyven másodperc telt el azóta, hogy a főtörzs behatolt az alagútba, és kerek hét perc, amióta Brumbyék utána mentek. Lenéztem a sötétbe, nyeltem egyet, miközben a gyomrom görcsbe rándult.

— Őrmester, vegye át az osztagot! — parancsoltam, és megpróbáltam elűzni a remegést a hangomból. — Ha segítségre van szükségük, hívják Koroshen hadnagyot!

— Valamilyen parancs, uram?

— Semmi más. Legfeljebb a vezérkar üzenhet valamit. Most lemegyek, és megkeresem a második osztagot — úgyhogy egy darabig nehéz lesz beszélgetni velem.

Leugrottam, mielőtt az idegeim felmondták a szolgálatot.

— Osztag! — hallottam a hátam mögül.

— Első raj!… Második raj!… Harmadik raj!

— Figyelem! Rajonként… utáá-nam! — és Cunha már a nyomomba is eredt.

Most már nem éreztem olyan elhagyatottnak és mezítelennek magam.

Megparancsoltam Cunhának, hogy hagyjon hátra két embert hátvédnek a bejáratnál — egyiket az alagútban, a másikat fent, a felszínen. Ezután a csapat élére álltam, és elindultam az alagútban, amelyik irányban az osztag is ment. Olyan gyorsan mozogtam, ahogyan csak lehetett — de még így sem nagyon haladtunk, mert a fejünk szinte súrolta a mennyezetet. Egy erővértet viselő katona egyfajta korcsolyázó mozgással is haladhat, anélkül, hogy felemelné lábát a talajról, de ez nem könnyű, vagy természetes mozgásforma. Futólépésben, páncél nélkül sokkal gyorsabban haladhattunk volna.

Be kellett kapcsolnunk az infravörös szűrőket, ezzel egy csapásra bebizonyítottuk, amit eddig csak sejtettünk. A csótányok az infravörös tartományban látnak. Infrával nézve a sötét alagút valójában ragyogóan fényes volt. Eddig semmi különöset nem fedeztünk fel, a sima fal íve ráborult az ugyancsak sima, egyenes talajra.

Elértünk egy alagút kereszteződéshez, és rövid időre megálltunk. Van ugyan előírás arra, hogyan kell a föld alatt elhelyezni a csapatokat, de mit segít nekünk ez az előírás? Eddig csak annyi derült ki, hogy a kitalálója soha az életben nem járt a föld alatt… a Fejvadász Hadművelet előtt ugyanis még egyetlen bajtársnak sem sikerült magát visszaverekednie a felszínre, hogy beszámoljon arról, mennyire jók is az alkalmazott taktikai módszerek.

Az előírás szerint minden kereszteződésbe őröket kellett volna állítanom. Már két embert otthagytam az alagút bejáratánál, és ha minden egyes kereszteződésnél otthagyom az osztagom tíz százalékát, akkor minden alkalommal tíz százalékkal közelebb kerülünk a biztos halálhoz.

Úgy döntöttem, hogy együtt maradunk, és elhatároztam, hogy senki sem kerül élve a csótányok kezébe. A gyors, biztos halál lényegesen vonzóbb volt számomra, mint az óriáspókok vendégszeretete. Ezzel a döntéssel nagy kő esett le a szívemről, és már nem féltem.

Óvatosan benéztem a kereszteződésbe, és szétnéztem mindkét irányban. Csótány sehol. Ezután az altisztek frekvenciájára kapcsoltam.

— Brumby!

Meglepett az eredmény. Ha az erővértben használod a rádiót, akkor alig hallasz valamit a hangodból, annyira jó a szigetelés. De itt, a föld alatt, a sima falú alagutak útvesztőjében visszaverődött a hangom, mintha a barlangrendszer egy óriási erősítő lett volna.

— BRRRUMMBY!

Csengett a fülem a zajtól.

Aztán pedig megint egy hangos „MR. RRRICCCO!”

— Halkabban! — mondtam, és megpróbáltam suttogni. — Hol vannak?

Brumby valamivel halkabban válaszolt:

— Nem tudom, uram. Eltévedtünk.

— Csak semmi pánik! Jövünk, és kihozzuk magukat. Már nem lehetnek messze. Magukkal van a főtörzsőrmester?

— Nem, uram. Egyetlenegy…

— Maradjon csendben!

Átkapcsoltam a parancsnoki hullámhosszra. — Főtörzs…

— Hallom magát, uram — válaszolta nyugodt, és rendkívül visszafogott hangon. — Rádióösszeköttetésben vagyok Brumbyval, de eddig még nem futottunk össze.

— Hol van?

Habozott egy picit, mielőtt válaszolt volna.

— Uram, azt javasolnám, hogy keresse meg Brumby osztagát, aztán menjenek vissza együtt a felszínre.

— A kérdésemre feleljen!

— Mr. Rico. Akár egy hetet is bolyonghatnak itt, anélkül, hogy megtalálnának… én pedig nem tudok mozogni. Fel kell…

— Felejtse ezt el, őrmester! Megsebesült?

— Nem uram, de…

— Akkor meg miért nem tud mozogni? Csótány van a közelben?

— Tömegével. Nem férnek hozzám… én viszont nem tudok kijönni. Éppen ezért lenne jobb…

— Őrmester! Ne pocsékolja az időnket! Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja, melyik kereszteződéseknél fordult be. Mondja el, amíg a térképet nézem! Adja meg a nóniusz mérőszámát a helyzetjelzőjén! Ez parancs! Válaszoljon!

Engedelmeskedett, és néhány tőmondattal meghatározta a pontos helyét. Bekapcsoltam a sisaklámpámat, a homlokomra toltam az infrakeresőt, és a térképen követtem az útmutatását.

— Jól van — válaszoltam. — Majdnem pontosan alattunk van. Csak két emelettel lejjebb — és már azt is tudom, hogy hol kell bekanyarodnunk. Lemegyünk magáért, mihelyt csatlakozik hozzánk a második osztag. Maradjon adásban!

Átkapcsoltam.

— Brumby…

— Itt vagyok, uram.

— Amikor elérték az első kereszteződést, jobbra, balra, vagy egyenesen mentek tovább?

— Egyenesen, uram.

— Rendben. Cunha, kövessen az embereivel. Brumby, mit csinálnak a csótányok?

— Most semmit, uram. De miattuk tévedtünk el. Összecsaptunk velük… és amikor vége volt, már nem tudtuk, hogy hol vagyunk.

Meg akartam kérdezni, hogy hány embert veszítettek, de aztán úgy döntöttem, hogy a rossz hírek még várhatnak. Egyesíteni akartam a szakaszomat, hogy visszamenjünk a felszínre. Egy üresen tátongó csótánytelepülés még ijesztőbb volt, mint azok a veszélyek, amikre itt, a föld alatt számítottunk. Brumby segített nekünk, hogy a következő két kereszteződésben a helyes irányba kanyarodjunk. „KO-gáz gránátot” dobtunk az ellenkező irányban futó folyosókba. A KO-gáz annak a harci gáznak a továbbfejlesztett változata, amivel régebben harcoltunk a csótányok ellen. Nem öli meg őket, hanem csak megbénítja az óriáspókokat, ha kapcsolatba kerülnek vele. Ezt a hígított ideggázt kifejezetten erre a bevetésre fejlesztették ki. Ennek ellenére jobban örültem volna, ha a régi jó halálos méreggel szereltek volna fel bennünket. A KO talán még így is elég erős volt ahhoz, hogy megvédjen minket a hátbatámadástól.

Az egyik hosszú alagútban megszakadt az összeköttetésem Brumbyval. Ennek talán az összekavarodó rádióhullámok voltak az okai, mert a következő kereszteződés után ismét tisztán és érthetően hallottam.

Itt azonban már nem tudta megmondani, hogy melyik irányban forduljunk be. Ez volt az a hely ahol lecsaptak rájuk a csótányok.

És ahol minket is megtámadtak.

Gőzöm sincs, honnan jöhettek elő. Az egyik pillanatban még minden nyugodt volt, aztán valaki felüvöltött:

— Csótányok! Csótányok!

Megpördültem, de ekkor már a nyakunkba szakadtak a csótányok. Ezek a sima falak valószínűleg nem is voltak olyan vastagok, amilyennek látszottak. Csak ezzel tudom megmagyarázni, honnan a fenéből kerülhettek elő olyan gyorsan.

Nem használhattunk lángszórót, sem gránátokat. Ezekkel a fegyverekkel ugyanis egymást is kinyírtuk volna. A csótányoknak nincsenek erkölcsi gátlásaik, ha fel kell áldozni néhány társukat, csakhogy megöljenek közülünk valakit. Szerencsére megtanultuk, hogyan harcoljunk az öklünkkel és a csizmánkkal.

Az összecsapás nem tarthatott tovább egy percnél, de a végére egyetlen csótány sem maradt életben, csupán szétszórt darabjaik hevertek a folyosó padlóján… és közöttük hevert négy bajtársunk teste is.

Közülük az egyik Brumby őrmester volt. Akkor halt meg, amikor az összecsapás közben ránk bukkant a második osztag. Egyáltalán nem voltak távol tőlünk, az egyik közeli folyosón alakítottak ki sündisznóállást, mert nem akartak még mélyebbre tévedni a labirintusban. Ott hallották meg a küzdelem zaját. A hangokat követve jutottak el hozzánk, így, egyszerűen, rádiójelek nélkül.

Cunha és én meggyőződtünk arról, hogy az elesettek tényleg meghaltak, aztán egyetlen szakaszt formáltunk a négy rajból, és elindultunk lefelé. Itt, a mélyben találtuk meg a sarokba szorított főtörzset, és körülötte a csótányokat.

Ezúttal csupán néhány másodpercig tartott a harc, mert rádión pontosan felkészített arra, ami ránk várt. Elkapta a csótányok egyik agyasát, és az idegen duzzadt testét pajzsként tartotta maga elé. Nem tudott kijönni a folyosóból, de a csótányok sem mertek rátámadni, mert ezzel a szó legszorosabb értelmében öngyilkosságot követtek volna el. Meg kellett volna ölniük saját, irányító agyukat.

Ezúttal nem kellett erkölcsi gátlásokkal törődnünk. Hátba támadtuk őket.

Ránéztem arra a visszataszító dologra, amit a főtörzs átölelve tartott, és a veszteségeink ellenére elöntött a boldogság. Ám ekkor, közvetlenül a fejem fölött meghallottam az „égő zsír” hangját. A mennyezet jókora darabja a fejemre szakadt, és ezzel számomra véget ért a Fejvadász Hadművelet.

Az ágyamban ébredtem fel, és azt hittem, hogy még mindig a tiszti iskolában vagyok, és éppen most menekültem meg egy különösen hosszú és kacskaringós csótány-rémálomból. Hamarosan kiderült, hogy ez mégsem az iskola; az Argonne csapatszállító gyengélkedőjében feküdtem, s minden kétséget kizáróan tizenkét órán keresztül önállóan vezettem egy szakaszt.

Most azonban csak egy voltam a betegek között, akiket igen megviselt a gázmérgezés és a sugárfertőzés. Több, mint egy órán keresztül hevertem az erővértem mellett, mielőtt kimentettek volna. Ehhez jött még egy jó pár törött borda, és a púp a fejemen. Ez utóbbinak köszönhettem hosszú álmomat.

Elég sokáig eltartott, míg megtudtam, hogyan is folyt le a Fejvadász Hadművelet. Bizonyos részeket sosem fogok megtudni. Például azt, hogy miért vitte le Brumby osztagát az alagútba. Brumby halott, és Naidi is elesett a harcban, boldog voltam, hogy még bevetés előtt előléptettük őket, így aztán csíkjaikat azon a napon is ott viselték a P bolygón, amikor semmi sem ment a tervek szerint.

Azt azért sikerült kiderítenem, hogy a főtörzsőrmester miért döntött úgy, hogy bemegy a csótányok városába. Ő is hallotta, amikor Blackstone kapitánynak beszámoltam arról, hogy a „nagy áttörés” csupán egy látszathadművelet volt, és a dolgozókat csak azért küldték a felszínre, hogy a lemészárlásukkal kössenek le minket. Amikor a csótányok harcosai, az igaziak, ott jöttek elő, ahol ő is állt, ebből ugyanarra a következtetésre jutott (jogosan), mint valamivel később a vezérkarunk, hogy a csótányok egy kétségbeesett kitörési kísérletre készülnek, hiszen különben nem küldték volna fel ágyútölteléknek a dolgozókat.

Ezután észrevette azt is, hogy a csótányok ellentámadása meglehetősen gyengére sikerült, és ebből levonta a megfelelő következtetéseket: úgy látszik, hogy az ellenségnek már nincsenek tartalékai, akkor pedig ez lehet a megfelelő pillanat arra, hogy egy magányos harcos behatoljon a városba, és eljusson felsőbbrendű csótányhoz, és fogságba ejtse. Elegendő erőnk volt arra, hogy letaroljuk az egész P bolygót, ne felejtsétek azonban, hogy az egész vállalkozásnak az volt a célja, hogy elkapjuk a csótányok elitjének tagjait, és kitanuljuk, hogyan lehet lejutni hozzájuk. Az őrmester kivárta a megfelelő pillanatot, és lecsapott. Sikerült neki.

Ezzel a Bikák első szakasza végrehajtotta a kijelölt taktikai feladatot. Az akcióban részt vevő sok száz szakasz közül ezt nem sokan mondhatták el magukról. Királynőt senkinek sem sikerült elfognia (a csótányok inkább megölték őket), és az agyasok közül is csak hat esett fogságba. Soha, egyiküket sem cserélhettük ki elfogott bajtársainkra. Ehhez nem maradtak elég sokáig életben. De a lélektani hadviselésnél szolgáló fiúk megkapták az eleven példányaikat, ezért azt hiszem, hogy a Fejvadász Hadművelet sikeresen ért véget.

A főtörzsőrmesteremet előléptették tisztnek. Engem nem terjesztettek elő, de nem is fogadtam volna el. Nem lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy soron kívül tisztet csináltak belőle. Hiszen annak idején Blackie kapitány megígérte, hogy mellém adja „a Flotta legjobb őrmesterét”, és egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy Blackie állítása megfelel a valóságnak. Régóta ismertem a főtörzsöt. Nem hiszem, hogy a Bikák közül bárki is tudott volna erről. Tőle aztán biztosan nem hallottak semmit. Azt sem hiszem, hogy maga Blackie tudott a dologról. A főtörzsőrmesteremmel katonai pályafutásom legelső napján, a kiképzőtáborban ismerkedtem meg. Úgy hívták, hogy Zim.

Úgy tűnt, hogy nem szerepeltem valami túlzottan fényesen a Fejvadász Hadművelet során. Több, mint egy hónapig maradtam az Argonne-on, először mint beteg, aztán mint lábadozó, egészen addig, míg néhány tucat hozzám hasonló alak társaságában ki nem raktak minket Sanctuaryn. Volt időm gondolkozni. Mindenekelőtt a veszteségekről. Meg arról a kavarodásról, amit az alatt a rövidke idő alatt okoztam, amíg szakaszparancsnok voltam. Tisztában voltam azzal, hogy a nyomába sem érhetek annak a hadnagynak, akinek tulajdonképpen a szakasz élén kellett volna állnia. Még csak megsebesülnöm sem sikerült rendesen. Egyszerűen hagytam, hogy fejbe csapjon egy jókora szikladarab.

És a veszteségek — nem tudtam, hányan estek el. Csak annyit tudok, hogy sorakozókor már csak négy rajom maradt, pedig hattal értem földet. Azt sem tudtam, hogy hányan estek el még az alatt, amíg Zim felvezette őket a felszínre, megérkezett a váltás, és a Bikákat visszavitték a csapatszállítójuk fedélzetére.

Még azt sem tudtam, hogy életben maradt-e Blackstone kapitány (életben volt — abban a pillanatban vette vissza az irányítást, amikor leugrottam az alagútba), ráadásul még csak nem is sejtettem, hogy mi lesz azzal a tisztjelölttel, aki túléli azt a bevetést, amelyik során fűbe harap a vizsgáztató. Abban viszont nem kételkedtem, hogy a kitöltött vizsgalapom kijelöli a helyemet az őrmesterek között. Ezek után már nem is idegeskedtem amiatt, hogy a matematika tankönyveim egy másik hajó fedélzetén maradtak.

Ennek ellenére egy fiatal tiszttől kölcsönkértem néhány könyvet, miután újra lábra tudtam állni, és egy napon át poshadtam, és morfondíroztam az Argonne gyengélkedőjében. Újra elkezdtem magolni. A matematika kutya kemény dolog, és nem lehet fél gőzzel tanulni. Ráadásul pedig senkinek nem árt meg, ha tud számolni, mindegy, hogy hány csík van a zubbonyán. Ami fontos az életben, az a matematikán alapszik.

Amikor végül visszatértem a tiszti iskolába, és visszaadtam a váll-lapjaimat, megtudtam, hogy továbbra is tisztjelölt vagyok, és nem őrmester. Azt hiszem, hogy Blackie látott valami halvány reményt bennem.

Szobatársam, Angyal az íróasztalon pihentette lábát, amikor beléptem a szobánkba. Az asztalomon a matematika könyveim hevertek, felpillantott, és meglepődve azt mondta:

— Szia, Juan! Azt hittük, kipurcantál.

— Én? Annyira nem szeretnek engem a csótányok! És te mikor indulsz vizsgabevetésre?

— Micsoda? Én már vissza is jöttem! — tiltakozott Angyal. — Egy nappal utánad hajóztak be, részt vettem három éles bevetésen, és egy hete már itt vagyok. Hát, te meg merre csámborogtál?

— Nagyobb kitérőt kellett csinálnom. Egy hónapig a turistaosztályon utaztam.

— Van, aki burokban született. És hányszor kellett ugranod?

— Egyszer sem — feleltem az igazságnak megfelelően. Döbbenten rám meredt:

— Milyen disznó szerencséd van!

Talán neki volt igaza, mert végül sikerült befejeznem a tiszti iskolát. Ebben ő maga is sokat segített nekem. Azt hiszem, azért voltam szerencsés, mert sosem maradtam egyedül. Mindig volt, aki mellém állt — Angyal és Jelly, meg a Hadnagy és Carl és Dubois ezredes, igen, és az apám, meg Blackie… Brumby… és Ace — és nem is egyszer Zim őrmester. Akarom mondani, Zim kapitány — erről ugyan még nincs papírja, de ott van a zsebében a főhadnagyi kinevezése. Egyszerűen nem lett volna tisztességes, ha engem előtte léptettek volna elő tisztté. Egyik osztálytársammal, Bennie Montezzel a kinevezésünk napján ott álltunk az űrkikötő csarnokában, és a hajónk indulására vártunk. Még annyira új volt a tiszti rang, hogy teljesen idegesek lettünk a tisztelgő katonáktól. Azzal próbáltam meg elvonni a figyelmemet, hogy a Sanctuary körül keringő hajók listáját olvasgattam. Hosszú volt a lista, annyira hosszú, hogy mindenki sejthette, itt valami nagyszabású dolog készül. Igaz, a főnökség nem tartotta fontosnak, hogy velem is közölje, mi fog történni.

Izgatott voltam. Egyszerre két, titkos kívánságomat is teljesítették. Visszahelyeztek a régi egységemhez, mégpedig még akkor, amikor az apám is ott szolgált. Ez pedig azt jelentette, hogy Jelal hadnagy fogja befejezni a képzésemet, hiszen nyilvánvaló, hogy egy rendkívül fontos bevetés vár ránk.

Annyira izgultam, hogy beszélni sem tudtam róla. Éppen ezért a hajók listáját bámultam. Rengeteg űrhajó keringett körülöttünk. Típusok szerint voltak csoportokba osztva, mert különben nem lehetett volna megtalálni az egyes járműveket. Először a csapatszállítók listáját olvastam el, mivel egy rohamosztagost ez az egy hajótípus érdekel.

Itt volt a Mannerheim! Lehet, hogy összefutok Carmennel? Valószínűleg nem, de azért küldök neki egy üzenetet, már csak a próba kedvéért is.

Aztán a nagy hajók — az új Valley Forge és az új Ypres, a Marathon, az El Alamein, az Iwo, a Gallipoli, a Leyte, a Marne, a Tours, a Gettysburg, a Hastings, az Alamo, a Waterloo — csupa olyan hely, amelynek nevét a gyalogság véste bele a történelemkönyvekbe.

Aztán a kis hajók, amelyeket nagy harcosokról neveztek el: a Horatius, az Alvin York, a Swamp Fox, a Rog, isten óvja, a Colonel Bowie, a Devereux, a Vercingetorix, a Sandino, az Aubrey Cousens, a Kamebameha, az Audie Murphy, a Xenophon, az Aguinaldo…

— Tulajdonképpen Magsaysaynek kellett volna keresztelni — mondtam.

— Tessék? — csodálkozott Bennie.

— Ramon Magsaysay — magyaráztam. — Egy nagyszerű ember, egy legendás katona — ma valószínűleg a lélektani hadviselés főnöke lenne, ha még élne. Sosem volt még történelemkönyv a kezedben?

— Hát — felelte Bennie —, azt azért tudom, hogy Simon Bolivár építette a piramisokat, aztán legyőzte a nagy Armadát, és elsőként jutott el a Holdra.

— Kifelejtetted, hogy feleségül vette Kleopátrát.

— Ó, persze! Na igen, azt hiszem, hogy minden országban másképp látják a történelmet.

Ebben biztos vagyok.

Még mondtam valamit, amit Bennie nem értett meg, ezért rákérdezett:

— Tessék? Mit mondtál?

— Bocsánat, Bernardo. Ez egy közmondás az anyanyelvemen. Többé-kevésbé úgy lehetne lefordítani, hogy „ott van a hazád, ahová a szíved húz.”

— Milyen nyelven mondtad?

— Tagalogul. Ez az anyanyelvem.

— Nem standard angolul beszélnek ott, ahonnan te jöttél?

— Dehogynem. Természetesen. Az iskolában, a hivatalokban, az üzleti életben, és így tovább. De odahaza néha-néha a régi nyelvet beszéljük. Hagyományból, tudod?

Igen, értelek. Az én szüleim is beszélnek néha-néha spanyolul. De hol a csudában…

A hangszórókból hirtelen felcsendült a „Hívnak a rétek”. Bennie szélesen elmosolyodott.

— Randevúm van a hajómmal! Vigyázz magadra, haver! Még találkozunk!

— Vigyázz a csótányokkal!

Megfordultam, és tovább olvastam a csapatszállítók felsorolását: Maléter Pál, Montgomery, Csaka, Geronimo…

Aztán meghallottam a világ legédesebb melódiáját: „…ragyog egy név, ragyog Rodger Young neve!”

Felkaptam a zsákomat, és a zsiliphez futottam. „Ott van a hazád, ahová a szíved húz.” Én hazaértem.