Csillagközi invázió

XIV

Minden évben nyertünk egy kicsit. Érezni kell a különbséget.

— Itt az idő, uram.

Képzős tisztem, Bearpaw tisztjelölt, avagy „alhadnagy” megállt a kabinom ajtajában. Rettentően fiatalnak tűnt, és nagyjából annyira lehetett ártalmatlan, mint skalpokat gyűjtögető ősei.

— Köszönöm, Jimmie.

Már felvettem az erővértemet. Hátramentünk a készenléti szobába. Útközben odafordultam hozzá:

— Jegyezd meg, Jimmie, hogy mindig a közelemben kell maradnod. Arra ügyelj, hogy ne lábatlankodj, de egyébként szabad a vásár, használd el a lőszeredet! Viszont ha véletlenül történik velem valami, akkor te vagy a főnök. Persze, ha van egy csöppnyi sütnivalód, akkor hagyod, hogy a főtörzsőrmester intézkedjen.

— Igenis, uram.

Amikor beléptünk a készenléti körletbe, a szakaszvezető őrmester vigyázzt vezényelt, és üdvözölt. Viszonoztam a köszönését, és azt mondtam:

— Pihenj!

Majd végigmentem az első osztag előtt, míg Jimmie a szakasz másik felét ellenőrizte. Ezután én is megvizsgáltam a második osztagot, és ellenőriztem minden emberem teljes felszerelését. Az őrmesterem sokkal lelkiismeretesebb nálam, így azután nem találtam semmi kivetnivalót. Sohasem találok semmit sem. Az viszont jót tesz a fiúk hangulatának, ha az „Öreg” mindent maga is ellenőriz. Végül is ez a munkám.

Megálltam szemben a sorral.

— Megint csótányvadászatra megyünk, fiúk. Ez a vadászat azonban kicsit más lesz, mint régen, ahogy azt ti is tudjátok. Mivel a társaink fogságban vannak, nem dobhatunk nova-bombát Klendathura — úgyhogy most mi is lemegyünk, megszálljuk a bolygót, megvédjük, és kitépjük a csótányok karmai közül. A csapatszállító kompok nem visznek haza minket, hanem még több lőszert és felszerelést hoznak le utánunk. Ha valaki fogságba esne közülünk, az nem adja fel, és követi az előírásokat — mert az egész Federáció veletek van, és mi jövünk, és kihozunk titeket. Ez az, amiben a Montgomery meg a Swamp Fox katonái is bíznak. Azok közülük, akik még életben vannak, várnak minket, és pontosan tudják, hogy nem hagyjuk cserben őket. Ezért vagyunk itt. Kihozzuk őket.

— Ne felejtsétek el, hogy aki csak itt van a közelünkben, az mind azért jött, hogy segítsen. Rengeteg segítő van a fejünk fölött. Teljes erőnkkel arra koncentrálhatunk, amivel megbíztak minket. Emlékezzetek arra, mindent úgy csinálunk, mintha csak gyakorlat lenne!

— Még egy szót, indulás előtt. Amikor elhagytuk a bázist, kaptam még egy levelet Jelal kapitánytól. Azt írja, hogy az új lábai nagyon jól működnek. De ezt a levelet azért küldte, hogy megmondjam nektek, a kapitány gondol rátok… és elvárja, hogy dicsőséget hozzatok a nevetekre!

— Én is ezt várom el tőletek. Öt perc az atya számára.

Éreztem, ahogy elfog a remegés. Megkönnyebbültem, amikor újra sorba álltak, és kiadhattam a parancsot: „Osztagonként… jobboldalt és baloldalt… felkészülni az ugrásra!”

Mialatt ellenőriztem a jobb oldali katonák szíjait, Jimmie és az őrmester ugyanezt tették a másik oldalon. A remegésem elmúlt. Ezután Jimmie-t is bepakoltuk a középső ágyú hármas kapszulájába. Amikor a tető eltakarta az arcát, újra elfogott a remegés.

Az őrmesterem páncélozott vállamra tette a kezét.

— Olyan, mint egy gyakorlat, fiam.

— De hiszen tudom, apa — Már nem remegtem. — Csak a várakozás, attól van az egész.

— Tudom. Még négy perc. Beköttetjük magunkat, uram?

— Rögtön, apa.

Gyorsan átöleltem, aztán hagytuk, hogy a tengerész tüzérek bezárják a kapszulákat. A remegés nem tért vissza. Azonnal jelenthettem a hídnak:

— Kapitányi híd! Rico Rókái kilövésre készen!

— Még harmincegy másodperc, hadnagy. — A kapitányasszony még hozzátette: — Sok sikert, fiúk! Ezúttal elkapjuk őket!

— Így lesz, kapitány!

— Szorítunk nektek. Egy kis zene, amíg vártok?

És felcsendült a muzsika:

„A gyalogosok örök dicsőségére…”