Csillagközi invázió

V

Ez csak azután történt, hogy otthagytuk Camp Currie-t, és már jócskán előbbre jutottunk a kiképzésünkben. Mindenekelőtt a harcászatban — harcászati gyakorlatok, harcászati képzés, harcászati hadgyakorlatok, amelyek során minden bevetésre került, amit csak fegyvernek lehetett használni, a puszta kezünktől kezdve egészen a szimulált atomcsapásig. Sohasem hittem volna, hogy ilyen sokféle módon lehet védekezni! Már puszta kézzel és a lábbal is sokra megy az ember — aki pedig kétségbe vonja az állításomat, annak bizonyára nem volt alkalma megnézni a la savate oktatása során Zim őrmestert és Frankel kapitányt, a zászlóalj parancsnokunkat vagy éppen a kis Shujumit, amint mosolyogva, puszta kézzel ellátta a bajunkat. Zim azonnal kinevezte önvédelmi kiképzőnek, és megkövetelte tőlünk, hogy engedelmeskedjünk a fiúnak. Igaz, nem kellett neki tisztelegnünk vagy uramnak szólítanunk.

Ahogy egyre ritkultak a soraink, Zim már nem foglalkozott az alaki képzéssel, csak a jelentéstételeket és a díszmeneteket vezényelte le, és ideje nagy részét az egyes-harcos kiképzésnek szentelte. Az oktatás során segített az altiszteknek. Tökéletesen bánt minden fegyverrel, de legkedvesebb gyermekének mégis a kése számított, amelyet saját maga élezett meg, és egyensúlyozott ki, jóllehet az a penge, amit a fegyverszobából kiosztottak nekünk, nem hagyott semmi kivetnivalót maga után. Egyéni kiképzőként ráadásul még szimpatikusabbnak is látszott. Már nem volt hányadék, csupáncsak elviselhetetlen. Rettenetesen türelmes tudott lenni, ha hülyeségeket kérdeztünk tőle.

Például, amikor az egyik srác — egy Ted Hendrick nevű fickó — a nap folyamán szűkmarkúan mért kétperces szünetek egyikében megkérdezte:

— Őrmester, én érteni azt, hogy a késdobálás vidám dolog… de miért kell megtanulnunk? Mi a fenére mehetünk vele?

— Hát — felelte Zim —, tegyük fel, hogy csak ez az egy késed van. Vagy még egy késed sincs. Mit teszel ilyen helyzetben? Elmondasz egy imát, és meghalsz? Vagy mégis ellenállsz, és sikeresen megvéded magad? Fiam, itt minden igazi, ez nem egy hülye játék, ahol feláldozhatsz egy parasztot, ha már vesztésre állsz.

— De hát pontosan ez az, amire gondolok, uram! Tételezzük fel, hogy egyáltalán nincs nálam fegyver. Vagy csak egy ilyen tőröm van. Az ellenségem pedig, akivel szembe kéne szállnom, egy két lábon járó, gyilkos fegyverraktár, tele veszélyes fegyverekkel. Ilyenkor nincs mit tenni. Már csak az imádkozás marad.

Zim szinte finoman válaszolt:

— Teljesen félreértetted a dolgot, fiam. Olyan dolog, hogy „veszélyes fegyver”, nem létezik.

— Tessék, uram?

— Nincsenek veszélyes fegyverek, csak veszélyes harcosok. Mi megpróbálunk belőletek ilyen veszélyes embereket faragni — akik az ellenségre nézve veszélyesek. Akkor is, ha még egy kés sincs nálatok. Halálosak az ellenség számára, amíg marad egy kezetek, vagy egy lábatok, és még életben vagytok. Ha nem értitek, hogy miről van szó, akkor olvassátok el a „Horatius a hídon”-t, vagy „A Bonhomme Richárd pusztulásá”-t! Mindkét könyvet megtaláljátok a tábori könyvtárban. De térjünk vissza arra a helyzetre, amiről az előbb beszéltél. Én vagyok te, és nincs más nálam, csak ez a kés. A célpont mögöttem van — a hármas számú céltábla, amit az előbb éppen elhibáztál —, egy őrszem, akit felszereltek mindennel, ami csak fellelhető egy fegyverraktárban, talán csak egy hidrogénbombát nem nyomtak a kezébe. Ki kell csinálnod… csendben és azonnal, hogy ne legyen ideje segítséget kérni.

Zim csípőből megfordult — huss! —, és a kés, ami még az előbb nem is volt a kezében, máris ott rezgett a hármas számú céltábla közepében.

— Látod? Legjobb, ha két kés van nálad, de szükség esetén puszta kézzel is el kell tudnod intézni.

— De…

— Még mindig vannak kétségeid? Ki velük! Azért vagyok itt, hogy megválaszoljam a kérdéseidet!

— Öö, igen, uram. Azt mondta, hogy az őrszemnél nincsen hidrogénbomba. De hát éppen ez a gond. Hogyne lenne nála! Vagyis, hogyha mi lennénk az az őrszem, akkor nálunk bizony lenne valami ilyesmi… És egészen nagy a valószínűsége annak, hogy akkor az ellenfelünknek is van.

— Értelek.

— Hát… Szóval ez az, uram, amit nem egészen tudok felfogni. Ha hidrogénbombát is alkalmazhatunk, és ahogy ön mondta, ez a háború, itt minden igazi, és nem babra megy a játék, akkor nem értelmetlen a földön kúszni-mászni, és a késsel dobálózni? Hiszen közben meg is halhatunk, sőt, el is veszíthetjük a háborút. Pedig a rendelkezésünkre áll a megfelelő fegyver, amivel megnyerhetnénk. Mi abban a logika, hogy egy seregnyi, elavult fegyverekkel felszerelt ember kockára teszi az életét, amikor egyetlen tojásfejű sokkal többet tud tenni azzal, hogy megnyom egy gombot?

Zim nem válaszolt azonnal, pedig ez nem volt a szokása. Aztán lágyan ennyit mondott:

— Jól érzed magad a katonaságnál, Hendrick? Leszerelhetsz, tudod jól!

Hendrick motyogott valamit, mire Zim azt mondta:

— Beszélj hangosan!

— Hogy itt hagyjam a sereget? Nem, uram, végigcsinálom az időmet.

— Akkor jó. Nos, arra a kérdésre, amit éppen az előbb tettél fel nekem, egy őrmesternek tulajdonképpen nem lenne szabad válaszolnia. Tulajdonképpen nem is lett volna szabad megkérdezned engem. Azt várják el ugyanis tőled, hogy már akkor tisztában legyél a válasszal, mielőtt jelentkeznél a katonai szolgálatra. Volt neked az iskolában történelem és erkölcsfilozófia órád?

— Tessék? Igen, uram.

— Akkor tehát tudnod kellene a választ. De ennek ellenére, magánemberként, megosztom veled a személyes véleményemet. Ha meg akarnál büntetni egy gyereket, egyből levágnád a fejét?

— Tessék?… Nem, uram.

— Persze, hogy nem. Jól elfenekelnéd. Adódhatnak olyan körülmények, amikor az ellenség városának megsemmisítése egy hidrogénbombával ugyanolyan hülye dolog lenne, mintha egy fejszével próbálnál megrendszabályozni egy csecsemőt. A háború nem egyszerűen erőszak és pusztítás. A háború irányított erőszak egy cél elérése érdekében. A háború célja az, hogy erővel támogassuk kormányunk valamelyik döntését. A háborúnak sohasem az a célja, hogy a gyilkolás kedvéért végezzünk az ellenséggel, hanem az, hogy rákényszerítsük, tegye azt, amit elvárunk tőle. Nem pusztítás, ha nem ellenőrzött és értelmes erőszak. Az viszont nem az én vagy a te feladatod, hogy eldöntsük, mi legyen az erőszak célja. Sohasem a katona dolga, hogy döntsön arról, mikor, hogyan, hol és miért küzdjön. Ez a politikusok és a tábornokok dolga. A politikusok eldöntik, hogy mi célból, és hogy milyen mértékű erőszakot alkalmazzunk, a tábornokok pedig elfogadják ezt a döntést, és elmondják nekünk, hogy hol, mikor és hogyan. Mi alkalmazzuk az erőt, mások pedig — idősebb és okosabb emberek, ahogy azt mondani szokták — kézben tartanak minket. Úgy, ahogy annak lennie kell. Ez a legjobb válasz, amit csak adhatok neked. Ha nem vagy vele elégedett, akkor adok neked egy cédulát, amivel elmehetsz az ezredparancsnokhoz. Ha pedig ő sem tud meggyőzni, akkor eridj haza, és legyél újra civil! Mert ebben az esetben valószínűleg sohasem lesz belőled katona.

Zim talpra ugrott.

— Csak lógni akartok, azért hagytok ennyit dumálni. Talpra katonák, mintha élnétek! Küzdőtartást felvenni! Kés készenlétben! Hendrick, te vagy az első! Azt akarom, hogy most déli irányba dobd a kést. Déli irányba, érthető? Nem északnak! A cél pontosan déli irányban van tőled, és én azt akarom, hogy legalább nagyjából dél felé hajítsd azt a kést! Tudom, hogy nem fogod eltalálni, de talán kicsit megijeszted a céltáblát. Ügyelj arra, hogy ne vágd le a füled! Nehogy kicsússzon a kés a kezedből, mert még eltalálsz valakit a hátad mögött! Azzal az egérfingnyi agyaddal koncentrálj arra, hogy a cél délre van tőled! Vigyázz, kész, tűz! Dobd a kést!

Hendrick már megint eltévesztette a célt.

Botokkal gyakoroltunk, azután meg dróttal (rettentő dolgokat lehet ám egy szál dróttal művelni), és azt is megtanultuk, hogy valójában mire képesek a korszerű fegyverek. Megtanultuk a hogyant és a mikéntet, a fegyverek kezelését és karbantartását — a szimulált nukleáris fegyverektől kezdve a kézi rakétákon, a különböző harcigázféléken és mérgező hadianyagokon át egész a gyújtó és robbanószerekig. Olyan dolgokat is, amiről talán jobb nem is beszélni. Sok mindent megtudtunk az „elavult” fegyverekről is. Gyakorlófegyverekre szerelt bajonettekkel gyakorlatoztunk, meg olyan karabélyokkal, amelyek szinte tökéletesen azonosak voltak a XX. századi lövészek fegyvereivel — ezek sokban hasonlítottak a modern vadász és sportpuskákra, csak az volt a különbség, hogy a felhasznált lőszer teljes egészében fémből volt, az ólommagot fémötvözetből készült hüvely vette körül. Meghatározott távolságban lévő célokra lőttünk, meg a gyakorlótéren mozgatható, rugókkal felszerelt reflex-céltáblákra. Ezeknek a gyakorlatoknak az volt a célja, hogy felkészítsen minket az éles fegyverekkel való bánásra, arra, hogy résen legyünk, hegyezzük a fülünket, bármi is történjen. Azt hiszem, megtanultuk a dolgot. Sőt, egészen bizonyos vagyok benne.

A harcászati gyakorlatok során ezeket a karabélyokat a sokkal veszélyesebb és nagyobb pontosságú fegyverek helyett használtuk. És még sok minden mást is csak szimuláltunk. Ennek persze megvolt a maga oka. Az élő erő vagy valamilyen célobjektum ellen bevetett, gyakorló bomba illetve gránát csak fekete füstöt bocsátott ki magából, míg a gázgránátból áradó gáz mindenkit megbőgetett, vagy tüsszögésre kényszerített. Ebből tudni lehetett, hogy ki halt meg, vagy vált bénává. Elég mocsok érzés volt ahhoz, hogy ezután az ember sose legyen óvatlan, ha gázról volt szó, arról a letolásról már nem is beszélve, amit akkor kaptunk, ha vigyázatlanok voltunk.

Egyre kevesebbet aludhattunk, a gyakorlatoknak több, mint a felét éjszaka tartották: éjjellátó készülékkel, infrával, radarral, halláserősítővel, meg csupa ilyesmivel.

A célkereső készülékekkel felszerelt fegyverek helyett használt karabélyok gyakorló lőszerrel voltak töltve. Ötszáz töltény között azonban akadt egy éles is. Hogy ez veszélyes dolog? Igen is, meg nem is. Élni veszélyes… Ezenkívül pedig, ha nem egy robbanó golyó talál el, akkor nem hal meg az ember, kivéve persze, ha a fejébe, vagy a szívébe kapja a golyót. Talán még akkor sem. Az ötszáz vaktöltény közé kevert egyetlen éles lőszer azonban életre keltette bennünk a túlélési ösztönt, hiszen tudtuk, hogy olyan fegyverekből lőtték ki őket, amelyekkel a kiképzőink közé tartozó mesterlövészek ránk céloztak. A puskások mindent megtettek azért, hogy eltaláljanak bennünket, pedig tudták, hogy van egy éles lőszer is a tárban. Csupán arról biztosítottak minket, hogy sosem céloznak egy újonc fejére… Kivételek persze mindig akadhattak.

A kiképzőink ígérete nem nyugtatott meg túlságosan senkit sem. Ez az ötszázadik lőszer hatalmas orosz ruletté változtatta az unalmas terepgyakorlatot. Az unalom abban a másodpercben semmivé foszlik, amikor először érzi az ember az éles lőszer forró leheletét a füle mellett, mielőtt még meghallotta volna a fegyver dörrenését.

De talán túl gyorsan hozzászoktunk a dologhoz, gyorsabban, mint ahogy azt a kiképzésünk számára hasznos volt, ezért fentről közölték velünk, hogy a vaktöltények és az éles lőszerek arányát 1:100-ra fogják emelni, ha továbbra is így viselkedünk… Azután pedig 1:50-re, ha még ez sem segít. Nem tudom, hogy beváltották-e ezt a fenyegetést — meglehetősen nehéz az ilyesmit ellenőrizni —, de az biztos, hogy hihetetlenül szemfülessé váltunk, mivel a szomszéd századból az egyik srácnak egy golyó súrolta a hátsó felét. A fiú megúszta egy meglepő forradással és egy nagy halom idevonatkozó csipkelődéssel, míg kint a terepen hihetetlen mértékben megnőtt az újoncok fedezékkeresési szorgalma. Nevettünk ugyan a srácon, mivel a hátsó felébe kapta a golyót, de mindannyian tudtuk, hogy a fejét is eltalálhatták volna — vagy éppen a mi fejünket.

Azok a kiképzők, akik nem puskával a kézben vadásztak ránk, nem vonultak fedezékbe, csupán egy fehér inget húztak magukra, és hülye botjukkal a hónuk alatt kihúzott derékkal mászkáltak a terepen. Nyilvánvalóan az volt a szilárd meggyőződésük, hogy egy újonc semmiképpen sem lőné agyon szándékosan a kiképzőjét. Véleményem szerint ez csak részben felelt meg a valóságnak, és az egészet a túlzásba vitt bizalom jeleként értékeltem. Ennek ellenére 500:1 volt az esélye annak, hogy a gyilkos szándékkal leadott lövés csak egy vaktöltény durranásának bizonyul, és a biztonsági tényezőt növelte az is, hogy az újoncok nagy részét még nem lehetett a mesterlövészek közé sorolni. A karabély nem egy túlzottan könnyen kezelhető fegyver. Képtelen kikeresni a célt magának — úgy hallottam, hogy a régi időkben, amikor még a háborúkat ilyen fegyverekkel vívták meg, átlagosan több ezer lövés leadására volt szükség ahhoz, hogy egyetlen embert megöljenek. Ez hihetetlenül nagy lőszerpocsékolásnak tűnhet, ám a hadtörténet megerősíti ezt a számot. Nyilvánvalóan a legtöbb lövést nem is célzottan adták le, hanem csak azért, hogy az ellenséget rákényszerítsék, hogy behúzza a fejét, és ne tudja megzavarni a baráti csapatok tüzelését.

Az biztos, hogy egyetlen kiképzőt sem sebesítettek vagy öltek meg karabéllyal. Egyetlen újonc sem esett a puskatűz áldozatául. A halálos balesetek az egyéb fegyverek, vagy a fegyverek hibás kezelésének a számlájára írhatók. Némelyik alkalmazott eszköz képes volt arra, hogy 180 fokos fordulatot tegyen, és belemarjon az emberbe, ha valaki nem tartotta be hajszálpontosan a használati utasításokat. Ja, és az egyik srácnak sikerült még a nyakát is kitörnie, amikor a gyakorlat során először lőttek rá. Túl hevesen ugrott fedezékbe, pedig a tárban tényleg csak vaktöltények voltak.

Ám ezek a puskagolyók és a beteges vágyakozás, hogy fedezékbe meneküljek előlük, egy láncreakciót váltottak ki bennem, és ennek következtében eljutottam Camp Currie-i karrierem mélypontjára. Először is megfosztottak a tizedesi csíkoktól, mégpedig nem azért, mert én csináltam valamit, hanem mert az egyik srác elkövetett egy baklövést, amikor éppen távol voltam… Én pedig szóvá tettem a dolgot. Bronski figyelmeztetett, hogy tartsam a számat, így aztán Zimhez mentem el, hogy panaszkodjak. Az őrmester dermesztő hangon kioktatott, hogy mindenért felelős vagyok, amit az embereim csinálnak, teljesen mindegy, hogy velem, vagy nélkülem… és ráadásul még a nyakamba sózott hatórányi büntető szolgálatot, mivel Bronski engedélye nélkül jöttem hozzá. Ezek után pedig kaptam egy levelet, ami igencsak elkeserített. Ez volt az első levél az anyámtól. Majd kificamítottam a vállamat, amikor először gyakorlatoztunk a páncélozott erővértben. (Ezekbe a gyakorló vértezetekbe egy olyan plusz szerkezetet is beépítettek, amelyik lehetővé teszi a kiképzők számára, hogy az erővértet tetszésük szerint távirányítással is kikapcsolhassák. Az enyémből ugrás közben ment el az áram, így ütöttem be a vállamat.) A gyógyulás idejére belszolgálatba osztottak be, ahol túl sok időm maradt a töprengésre. Pont egy olyan időszakban, amikor azt hittem, minden okom megvan arra, hogy sajnáljam magam.

Mivel csak könnyített szolgálatra oszthattak be, beraktak futárnak a zászlóaljparancsnok irodájába. Kezdetben nagyon szorgalmas voltam, mivel még sosem jártam a parancsnokságon, és ezért jó benyomást akartam kelteni. Fel kellett azonban fedeznem, hogy Frankel kapitányt egyáltalán nem érdekli az igyekezetem. Csak azt akarta, hogy csendben legyek, ne dumáljak, és ne zavarjam a munkáját. Így aztán kénytelen voltam magammal foglalkozni, mivel elaludni viszont nem mertem.

Hirtelen, röviddel az ebéd után egy csapásra felélénkültem. Zim őrmester jött be három ember kíséretében. Zim ugyanolyan katonás és alakias volt, mint mindig, de arca, mint a fakó lovon vágtató halálé, és a jobb szeme be volt dagadva. Úgy tűnt, hogy jókora kék folt lesz belőle, amit természetesen képtelenségnek éreztem. Kísérői közül a középső Ted Hendrick volt. Mocsok borította — ami érthető, hiszen a század terepgyakorlatot hajtott végre. A prérit ugyanis nem sikálták ki a kedvünkért, és időnk nagy részét az édes anyaföld ölelésében töltöttük. De Hendrick ajka megrepedt, álla és az inge pedig véres volt. Sapka sem volt rajta. Úgy tűnt, mint aki felrobbanni készül a dühtől.

Mellette két újonc állt. Karabély volt náluk, Hendricknél meg semmi. A kísérők egyike a mi bandánkból volt, egy Leivy nevű srác. Idegesnek és izgatottnak látszott, és rám kacsintott, amikor senki sem figyelt ránk.

Frankel kapitány meglepetten felnézett.

— Mi a helyzet, őrmester?

Zim kihúzta magát, és úgy beszélt, mint aki egy magnószalagot játszik le.

— Uram, a H. Század parancsnoka jelenti a zászlóaljparancsnoknak. Fegyelmezési eljárás. 9-1-0-7 paragrafus. Harcászati gyakorlat során parancsmegtagadás és a taktikai oktatás semmibevétele. 9-1-2-0 paragrafus. Az engedelmesség megtagadása az előző körülmények között.

Frankel kapitány döbbenten meredt rá.

— És ezzel jön hozzám, őrmester? Hivatalosan?

Felfoghatatlan volt számomra, hogyan lehet valaki annyira zavarban, miközben az arca és a hangja olyan kifejezéstelen, mint amilyen Zimé volt ebben a pillanatban.

— Uram, ha a kapitány megengedi. Ez az ember megtagadta az adminisztratív fegyelmezési eljárást. Ragaszkodott ahhoz, hogy a zászlóaljparancsnokkal beszéljen.

— Értem. Szóval egy zugügyvéd. Még mindig nem értem a dolgot, őrmester, bár elméletileg az újonc valóban rendelkezik ezzel a kiváltsággal. Mi volt az a taktikai utasítás és a parancs?

— „Lefagyni”, uram.

Hendrickre pillantottam, és azt gondoltam: ajaj, ez nem lesz könnyű neki. A „lefagyni” parancsra a katonák azonnal a mocsokba vágják magukat, és amilyen gyorsan csak lehet, fedezékbe mennek, hogy azután lefagyjanak. Tökéletesen mozdulatlanná válnak, még a szempillájuk sem rebbenhet, míg fel nem oldják ezt a parancsot. A másik lehetőség az, hogy akkor kell jéggé dermedni, amikor az ember már fedezékben van. Egyszer olyan katonákról meséltek nekem, akiket ebben az állapotban talált el a golyó… szépen, lassan meghaltak, csendben, anélkül, hogy megmozdultak volna.

Frankel összevonta a szemöldökét.

— Mi történt ezután?

— Ugyanaz, uram. Megmozdult, majd megtagadta a parancsot, hogy újra lefagyassza magát.

Frankel kapitány most dühösnek látszott.

— A neve?

— Hendrick, T.C., uram — válaszolta Zim. — Ú-hét-kilenc-hat-nulla-kilenc-kettő-négyes újonc.

— Szép dolog, Hendrick! Harminc napig megfosztom az összes privilégiumától, a sátrát pedig kizárólag a szolgálati időben, étkezés, és tisztálkodás céljából hagyhatja el. Az ügyeletes tizedes felügyelete mellett minden nap három órás rendkívüli őrséget fog adni, egy órát a takarodó előtt, egy órát ébresztő előtt és egy órát ebédidőben. Vacsorára kizárólag vizet és kenyeret kaphat. Annyi kenyeret, amennyit meg tud enni. Vasárnaponként tíz óra büntetőszolgálatot fog ellátni, ezt az időt úgy ossza be, hogy alkalma legyen elmenni az istentiszteletre, ha akar.

(Azt gondoltam magamban: Ó, a teringettét! Ez most megszívta!) Frankel kapitány folytatta:

— Csak azért ússza meg ilyen olcsón, mivel nem adhatok ennél súlyosabb büntetést anélkül, hogy hadbíróságot hívnék össze… maga miatt pedig nem akarom megalázni a századát. Lelépni!

Ismét a papírjaira nézett, és már meg is feledkezett az ügyről…

Hendrick azonban üvölteni kezdett:

— Meg sem hallgatta, hogy mit akarok én mondani!

A kapitány felnézett.

— Ó, bocsánat! Valamit mondani akar?

— Még szép, hogy mondani akarok! Zim őrmester ki akar készíteni. Amióta megjöttünk a táborba, csak velem szórakozik. Egész nap engem szopat, reggeltől estig! O…

— Ez a munkája — válaszolta hűvösen a kapitány. — Megkérdőjelezi az ön ellen felhozott vádakat?

— Nem, de… azt nem mondta, hogy egy hangyabolyban feküdtem!

Frankel undorodva nézett rá.

— Ó, szóval inkább megölette volna magát, és bajt hozott volna a bajtársaira néhány apró, nevetséges hangya miatt!

— Nem csak néhány apró hangya! Több százan voltak! Vöröshangyák!

— Tényleg? Fiatalember, tisztáznunk kell egy dolgot. Ha egy csörgőkígyófészekbe feküdt volna, akkor is azt várták volna el magától, hogy nyugton maradjon.

Frankel egy pillanatnyi szünetet tartott.

— Mit tud felhozni mentségéül?

Hendrick üvölteni kezdett:

— Hogy mentségül? Még szép, hogy van mentségem! Az őrmester megütött! Kezet emelt rám! Ez az egész banda állandóan a hülye botokkal szaladgál, a seggünkre vernek, hátba, meg a bordánk közé szúrnak vele, hajtanak, mint a barmot! Eltűrtem a dolgot, de most puszta kézzel ütött meg! A földre taszított, és azt ordította, hogy „Lefagyni, te hülye barom!” Hát ehhez mit szól?

Frankel kapitány lenézett a kezére, azután újra vissza, Hendrickre.

— Maga egy, a civilek között széles körben elterjedt tévedésben leledzik, hogy az elöljárói nem „emelhetnek kezet” magára, ahogy azt az előbb mondta. Tisztán társadalmi szempontokat figyelembe véve ez igaz is. Ha például egy üzletben, vagy a moziban találkoznánk, nem lenne jogom ahhoz, hogy lekeverjek magának egy pofont, ameddig megadja a rangomnak kijáró tiszteletet. Ugyanez természetesen önre is igaz. Szolgálatban azonban kissé más a helyzet…

A kapitány megfordult a fotelben, és rámutatott az irattartókra.

— Ott vannak a törvények, amelyek szerint itt élünk. Átrághatja magát a könyvekben megtalálható összes paragrafuson, valamennyi, ezekre a paragrafusokra támaszkodó hadbírósági tárgyalás jegyzőkönyvén, akkor sem talál egyetlenegy olyan szót sem, amelyik közvetve vagy közvetlenül megtiltaná az elöljáróinak, hogy „kezet emeljenek” magára, vagy hogy szolgálat közben bármilyen más módon megfegyelmezzék. Hendrick, én most eltörhetném az állkapcsát, és csupán a saját elöljáróimnak tartoznék felelősséggel azért, hogy intézkedésem megfelelt-e a követelményeknek. Magának viszont nem tartoznék számadással. Sőt, ennél komolyabb intézkedéseket is foganatosíthatnék. Vannak körülmények, amelyek egy elöljáró számára, akinek nem kell feltétlenül tisztnek lennie, nem csak megengedik, de akár kötelezővé teszik, hogy késedelem, és talán figyelmeztetés nélkül, megölje az alárendelt tisztek, vagy közkatonák valamelyikét. És ezért nem csak, hogy nem büntetik meg, de még meg is dicsérik. Ezt kell tenni például, ha valaki gyávának bizonyul az ellenség előtt.

A kapitány az asztalra csapott.

— Szóval, azok a botok. Ezeknek kettős feladatuk van. Egyrészt parancsnoki hatalommal ruházzák fel a viselőjüket. Másodsorban pedig azt várjuk el ezektől az emberektől, hogy a botokat az önök ösztönzésére és meghajtására használják. Úgy kell őket használni, hogy azzal semmiképpen ne sebesíthessék meg a kiképzendőket. Fájdalmat persze okozhatnak. Ezzel viszont ezernyi okítást és figyelmeztetést takaríthatunk meg magunknak. Tegyük fel például, hogy ébresztőkor nem kel fel rögtön. Kétségtelenül elképzelhető az is, hogy az ügyeletes altiszt mosolyogva odaáll maga elé, és azt mondja, hogy: „Kérem, kedves újonc, ha fel méltóztatik kelni, akkor kap egy cukorkát”, és megkérdezi, hogy ágyban szeretné-e a reggelit ezen a szép napon. Működhetne a dolog, ha elegendő altisztünk lenne arra, hogy mindenki mellé odaállíthassunk egyet óvónőnek. Ez azonban nem megy, úgyhogy nem marad más hátra, mint a bottal egy kissé besegíteni, és az altiszt már megy is tovább, hogy felriassza a többi lógóst is. Természetesen akár bele is rúghatna magába, ami ugyanolyan törvényes, és majdnem ugyanolyan hatásos volna. Az újoncok kiképzéséért és a hadsereg fegyelméért felelős tábornoknak azonban az a véleménye, hogy az ügyeletes altisztnek és önnek is sokkal méltóságteljesebb, ha a személytelen parancsnoki bottal ugrasztják fel a hétalvókat a durmolásból. Én is egyetértek ezzel, bár egyáltalán nem fontos, hogy mit gondolok én, vagy ön. Ez a dolgok rendje, és nem más.

Frankel kapitány felsóhajtott.

— Hendrick, ezt azért magyaráztam el magának, mert teljesen értelmetlen lenne egy embert úgy megbüntetni, hogy nem érti, miért is kapott büntetést. Maga úgy viselkedett, mint egy neveletlen kölyök. Azért mondom, hogy kölyök, mert még mindig nem sikerült embert faragni magából, bár mennyire is erőlködünk. Egy hihetetlenül neveletlen kölyök, ha figyelembe vesszük, hogy már hol tart a kiképzése. Abból, amit itt felhozott, semmi sem igazolja magát, és nem akad közöttük egyetlen enyhítő körülmény sem. Fogalma sincs, miről van szó, és azt sem érti, milyen feladatok várnak magára, mint katonára. Úgyhogy mondja el nekem a saját szavaival: miért érzi azt, hogy igazságtalanul bántak önnel? Tisztázni akarom a dolgot. Talán akadhat valami, ami az ön javára válhat, habár őszintén szólva ezt nehezen tudnám elképzelni.

Mialatt tartott a kapitány lelki fröccse — az ő nyugodt, szelíd stílusa sokkal inkább megviselt, mint Zim bármelyik menydörgő letolása —, vetettem titokban néhány pillantást Hendrick arcára. Felháborodottsága dacos hallgatássá változott.

— Mondja már! — förmedt rá Frankel.

— Hát… szóval, az volt a parancsunk, hogy fagyjunk le. Fedezékbe mentem, de azután észrevettem, hogy egy hangyabolyban fekszem. Megpróbáltam egy kicsit arrébb kúszni, de egy akkora ütést kaptam a hátamra, hogy visszazuhantam a földre. Üvöltözni kezdett velem, mire felugrottam, és behúztam neki egyet, aztán meg…

— ÁLLJ! — Frankel kapitány felpattant a székéből, és Hendrick fölé magasodott, jóllehet alig volt magasabb nálam. Rámeredt az újoncra.

— Maga… megütötte… a… századparancsnokát?

— Tessék? Hát nem ezt mondom? De először ő ütött meg hátulról! Még csak nem is láttam! Nem hagyom, hogy akárki megüssön! Bemostam neki egyet, erre újra megütött, és azután…

— Csend legyen!

Hendrick elhallgatott, majd hozzátette:

— Itt akarom hagyni ezt a tetves bandát.

— Azt hiszem, ezt a kívánságát teljesíthetjük — felelte jéghidegen Frankel. — Nagyon hamar teljesíthetjük.

— Adjon egy darab papírt, megírom a leszerelési kérelmem!

— Egy pillanat! Zim őrmester?

— Igenis, uram.

Zim már jó ideje nem szólt egy szót sem. Vigyázzban állt, előreszegezett pillantással, mereven, akár egy szobor. Csak az arcizmai rángatóztak. Ránéztem, és megállapítottam, hogy tényleg van egy monoklija a jobb szeme alatt. Hendrick alaposan behúzhatott neki. Ám Zim egy szót sem szólt erről, és Frankel kapitány sem mutatott érdeklődést az ügy iránt. Talán azt feltételezte, hogy Zim beverte a fejét egy kilincsbe, és majd alkalom adtán szóvá teszi a dolgot.

— Az előírásoknak megfelelően megtörtént az ön századában is a Fegyelmi Szabályzat kihirdetése?

— Igen, uram. Minden vasárnap reggel felolvasták, és kiakasztották a hirdetőtáblára.

— Ezzel én is tisztában vagyok. Csak a jegyzőkönyv miatt kérdeztem.

Vasárnap reggelente, istentisztelet előtt felsorakoztattak minket, és felolvasták nekünk a törvénykönyvből a fegyveres erőkre vonatkozó fegyelmi előírásokat. Ezeket a századiroda előtti faliújságra is kiakasztották. Senki sem törődött igazából vele, a kiképzésünk megszokott részének számított, aludtunk, miközben a felolvasást hallgattuk. Ha az egészből egyáltalán valami beszivárgott az agyunkba, akkor az nem volt más, mint azok a paragrafusok, amelyeket „a pofára esés harmincegy fajtájának” hívtunk. Végül is a kiképzőink gondoskodtak arról, hogy még álmunkban is fújjuk az igazából fontos előírásokat. A „pofára esés” egy ugyanolyan ősi eufémizmus volt, mint a katonanyelv másik, hasonlóan régi kifejezése, „a kopaszok szopatása”. Pofára esni annyit jelentett, hogy valaki elkövette a harmincegy katonai főbűn egyikét. Néha-néha akadt valaki, aki azzal hencegett, vagy éppen azzal vádolt meg valaki mást, hogy sikerült elkövetnie a pofára esés harminckettedik változatát is, ám ez szinte minden esetben abszurd és többnyire obszcén dolognak bizonyult.

„Megütötte szolgálatot ellátó elöljáróját!”

A dolog hirtelen már egyáltalán nem tűnt nevetségesnek. Megütötte Zimet? Nem szokták ezért felakasztani az embert? Igaz, a századból szinte mindenki megpróbálta már megütni Zimet, és néhányunknak sikerült is eltalálni… amikor éppen Zim tartotta a közelharc oktatást. Általában akkor vett kezelésbe minket, miután összeakaszkodtunk a többi kiképzővel, és már kezdtük azt hinni, hogy mi vagyunk a jobbak. Ekkor jött Zim és még egy kicsit csiszolt rajtunk. Egyszer viszont magam is a tanúja voltam annak, amint Shujumi leütötte az őrmestert. Bronski egy vödör vizet öntött a nyakába, mire Zim felállt, és kezet rázott Shujumival. Aztán úgy megdobta a srácot, hogy az majdnem leverte a Holdat.

Frankel kapitány körülnézett, és odaintett magához.

— Maga, ott. Hívja fel az ezredparancsnokságot!

Engedelmeskedtem, megnyomtam a gombokat, és hátra léptem, amikor megjelent egy tiszt arca a képen.

— A parancsnok adjutánsa — mondta az arc.

Frankel határozottan válaszolt:

— A második zászlóalj parancsnoka azzal a kéréssel fordul az ezredparancsnokhoz, hogy jelöljön ki egy tisztet hadbírósági tárgyalás céljából.

— Mikor van rá szükséged, Ian? — kérdezte az arc.

— Olyan gyorsan, ahogy csak lehet.

— Tehát azonnal. Biztos vagyok benne, hogy Jake itt van a főhadiszálláson. A paragrafus száma és a vádlott neve?

Frankel kapitány erre megadta Hendrick adatait és a törvénykönyv megfelelő paragrafusát. Az arc a képernyőn megdermedt, aztán halkan füttyentett.

— Azonnal elintézem, Ian. Ha nem tudom elérni Jake-et, akkor magam jövök, mihelyt szóltam az Öregnek.

Frankel kapitány Zimhez fordult.

— A kísérők? Ők a tanúk?

— Igenis, uram.

— Az osztagparancsnok tanúja volt a dolognak?

Zim egy leheletnyit habozott.

— Azt hiszem, igen, uram.

— Hozassa ide. Van valaki sugárhajtású erővértben a közelben?

— Igenis, uram.

Zim a telefonhoz lépett, mialatt Frankel megkérdezte Hendricket:

— Milyen tanúkat kíván megnevezni a maga védelmében?

— Micsoda? Nincs szükségem tanúkra. Az őrmester pontosan tudja, hogy mit művelt. Adjon csak egy darab papírt, és már el is tűntem…

— Mindent a maga idejében.

És ez nem lesz hosszú idő, gondoltam. Alig öt perccel később földet ért a parancsnoki erővértbe bújtatott Jones tizedes. Karjában hozta Mahmud tizedest. Lerakta Mahmudot, és már repült is vissza, éppen akkor, amikor Spieksma hadnagy belépett az ajtón.

— Jó napot, kapitány — mondta. — Itt vannak a tanúk és a vádlott?

— Minden készen áll. Vegye át a dolgot, Jake!

— Működik az adatrögzítő?

— Éppen most kapcsoltam be.

— Rendben van. Hendrick, lépjen elő!

Hendrick engedelmeskedett, de úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat az indulattól. Spieksma hadnagy határozottan azt mondta:

— Tábori hadbíróság, összehívva a Kiképzési Parancsnokság és a Fegyelmi Ügyek megbízott tábornokának négyes számú, általános parancsa alapján. Összhangban a Terrai Federáció fegyveres erőire vonatkozó törvényekkel és határozatokkal. Az összehívó parancsot F.X. Malloy őrnagy, az Arthur Currie Kiképző Tábor Harmadik Kiképző Ezredének parancsnoka adta ki, Ian Frankel kapitány, a Mobil Erők Harmadik Kiképző Ezrede második zászlóalja parancsnokának a kérelmére. Bírónak Jacques Spieksma, a Mobil Erők Harmadik Kiképző Ezrede első zászlóaljának a parancsnokát jelölték ki. A vádlott: Hendrick, Theodore C. közkatona, azonosító száma: Ú 7960924, akit a 9080 számú paragrafus alapján azzal vádolnak, hogy megütötte egy elöljáróját, mialatt a Terrai Federáció riadókészültségben volt.

A leginkább az lepett meg, hogy milyen gyorsan ment az egész. Hirtelen azt hallottam, hogy kineveztek „bírósági rendésznek”, és felszólítottak, hogy „távolítsam el” a tanúkat, de tartsam őket készenlétben a kihallgatásra. Fogalmam sem volt arról, hogyan tudnám „eltávolítani” Zim őrmestert, ha nem magától megy, de ő csak egy pillantást vetett Mahmudra és a két újoncra, aztán kivonultak, hallótávolságon kívülre. Zim arrébb ment, és egyedül várakozott. Mahmud leült a földre, és sodort magának egy cigarettát, amit aztán rögtön el kellett oltania, mert ő volt az első behívott tanú. Nem egészen húsz perc alatt mind a három tanút kihallgatták. Többé-kevésbé valamennyire megerősítették Hendrick vallomását az ügyről. Zimet egyáltalán nem hallgatták meg.

Spieksma hadnagy odafordult Hendrickhez.

— Kíván kérdéseket feltenni a tanúknak? A bíróság támogatja ebben, ha ez a kívánsága.

— Nem.

— Álljon vigyázzba, és mondja, hogy „uram”, ha a bírósággal beszél.

— Nem, uram — mondta. És még hozzátette: — Ügyvédet szeretnék.

— Az egyszerű, tábori hadbírósági eljárás során a törvény nem teszi lehetővé a jogi tanácsadást. Kíván-e tanúként felszólalni a saját ügyében? Nem köteles így tenni, és az eddig felvonultatott bizonyítékokat figyelembe véve a bíróság nem fogja tudomásul venni, ha ön megtagadja a tanúvallomást. Arra azonban fel kell hívnom a figyelmét, hogy bármi, amit saját mentőtanújaként mond, az ön ellen felhasználható, és hogy önt is keresztkérdéseknek vethetjük alá.

Hendrick megvonta a vállát.

— Nincs mit mondanom. Mit segítene az rajtam?

— Ismétlem: kíván-e tanúként felszólalni a saját ügyében?

— Hát, nem, uram.

— A bíróságnak fel kell még tennie egy formális kérdést. Tudomására hozták-e önnek azt a paragrafust, ami alapján vádat emeltek ön ellen, mielőtt még sor került volna arra a bűntettre, ami miatt önt most felelősségre vonják? Igennel, vagy nemmel válaszolhat, de hallgathat is, ám felhívom a figyelmét arra, hogy a 9167-es paragrafus értelmében köteles választ adni, és a hamis válaszadásért meg is büntethetik.

A vádlott néma maradt.

— Hát jó. A bíróság még egyszer hangosan felolvassa önnek azt a paragrafust, ami alapján vádat emeltek ön ellen, és utána újra felteszik ezt a kérdést. „9080-as paragrafus: A Fegyveres Erők azon tagja, aki megüti, vagy megtámadja elöljáróját, vagy megpróbálja megütni, vagy megtámadni…”

— Ó, azt hiszem, ezt már hallottam! Vasárnap reggelente mindig ilyesmit olvasnak fel nekünk. Egy baromi hosszú listát azokról a dolgokról, amiket nem szabad megtenni.

— Szerepelt ez a paragrafus a felolvasottak között?

— Hát… igen. Igen, uram. Ez is köztük volt.

— Akkor jó. Mivel ön nem kívánt tanúként vallomást tenni a saját ügyében, tud talán olyan körülményeket említeni, amelyek felmentik önt, vagy enyhítik a tettének megítélését?

— Uram?

— Akar-e bármit is mondani a bíróságnak az üggyel kapcsolatban? Valamit, ami az ön véleménye szerint más megvilágításba helyezi a már jegyzőkönyvbe vett vallomásokat, vagy valamit, ami enyhítheti az önnel szemben felhozott vád megítélését? Például összeférhetetlenséget, kábító vagy gyógyszerek hatását. Eddig még nem kellett esküvel megerősített vallomást tennie. Bármit elmondhat, amiről azt gondolja, hogy segíteni fog. A bíróság ezzel a felszólítással a következő dolgot kívánja tisztázni: úgy érzi-e ön, hogy az eljárással összefüggésben igazságtalanságnak lett kitéve? Ha igen, akkor miért?

— Micsoda? Még szép, hogy igazságtalanság! Hiszen ő ütött meg először! Hallották a tanúkat, ő ütött meg először!

— Még valamit?

— Tessék? Nem, uram. Nem elég ennyi?

— A tárgyalás véget ért. Theodore C. Hendrick közkatona lépjen előre.

Spieksma hadnagy az egész idő alatt vigyázzban állt. Most Frankel kapitány is felemelkedett a foteljéből. A teremben hirtelen fagyossá vált a levegő.

— Hendrick közlegény, a hadbíróság bűnösnek találta az ön ellen felhozott vádban.

Görcsbe rándult a gyomrom. Meg fogják korbácsoltatni, vagy talán még ennél is szörnyűbb történik. Pedig ma reggel még ott ült mellettem, és együtt reggeliztünk.

— A hadbíróság — folytatta a hadnagy, mialatt kavarogni kezdett a gyomrom — tíz korbácsütésre ítéli önt, és rossz magaviselet miatt elbocsátja a hadseregből.

Hendrick nyelt egyet.

— Le akarok szerelni!

— A bíróság nem engedi meg önnek, hogy leszereljen. A bíróság még hozzá kívánja fűzni, hogy a büntetés csak azért ilyen alacsony mértékű, mivel a törvény értelmében ez a bíróság nem szabhat ki ennél magasabb büntetést. A bírósági tárgyalást kezdeményező elöljárója tábori hadbíróság összehívását javasolta. Hogy miért ezt, azt a bíróság nem vizsgálja. Ha azonban önt rendes hadbíróság elé állították volna, akkor az elém beterjesztett bizonyítékok alapján egy szemernyi kétely nélkül állíthatom, hogy a hadbíróság kötél általi halálra ítélte volna önt. Magának nagy szerencséje volt, és az elöljárója nagyfokú jóindulatról tett tanúbizonyságot.

Spieksma hadnagy elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta.

— Az ítélet haladéktalanul végrehajtásra kerül, mihelyt a bíróságot összehívó hatóság megerősítette azt. Addig a bíróság szünetet rendel el. Erre az időre a vádlottat őrizetbe veszik.

Ezt a megjegyzést nekem címezték, de semmi más teendőm nem akadt, mint hogy felhívjam a fogdasátrat, és kiállítsak egy átvételi elismervényt, amikor eljöttek érte.

Frankel kapitány délután elküldött egészségügyi szemlére, és felmentett a küldöncség alól, amikor az orvos szolgálatra alkalmasnak nyilvánított. Éppen kellő időben érkeztem vissza a századomhoz ahhoz, hogy átöltözzek, és részt vegyek az alegység sorakozóján, csak azért, hogy Zim őrmester megfenyítsen a „foltos egyenruhám” miatt. Nos, neki egy sokkal nagyobb folt terpeszkedett a jobb szeme alatt, de ezt nem kívántam szóbahozni.

Ott, ahol az adjutáns állt, egy jókora állványt szereltek össze az alakulótéren. Amikor elérkezett az alegység szemle időpontja, nem került sor a napi rutinfeladatok kiosztására, hanem felolvasták Hendrick bírósági ítéletét.

Ezután bilincsbe verve, két, felfegyverzett őr kíséretében elővezették.

Sosem éltem még át nyilvános korbácsolást. Otthon ugyan a nyilvánosság előtt kerül sor az ilyesmire, de csak a bíróság épületének az udvarán. Egyszer meg akartam nézni egy ilyesmit, bár az apám szigorúan megtiltotta, hogy elmenjek egy ítélet végrehajtására. Csak egyszer próbáltam meg szembeszegülni a tilalmával… amikor pedig odaértem a bíróságra, kiderült, hogy elhalasztották. Többé nem próbálkoztam.

Egy alkalom is túl sok.

Az őrök a magasba rántották a karját, és bilincsének a láncát beakasztották az oszlopra szerelt, jókora kampóba. Ezután lehúzták róla a speciális szabású inget. Ezt a ruhadarabot így is le lehetett venni. Hendrick nem viselt trikót. Az adjutáns kiadta a parancsot.

— Hajtsák végre a bíróság ítéletét!

Egy másik századbeli kiképző őrmester lépett ki az alakzatból. Az őrség parancsnoka számolni kezdett.

Nagyon lassan számoltak, öt másodperc telt el az egyes csapások között, és ez a szünet örökkévalóságnyi időnek tűnt. Ted a harmadik korbácsütésig néma maradt. A negyediknél vinnyogni kezdett.

Ezután már csak arra emlékszem, hogy Bronski tizedes hajolt fölém. Adott néhány baráti pofont és kutatóan nézett rám.

— Magadhoz tértél? Akkor jó, állj vissza a sorba! Mintha élnél! Rögtön kezdődik a szemle!

A szemle után visszatértünk a zászlóalj körletébe. Ezen az estén nem volt étvágyam, és a többiek is csak turkáltak az ételben.

Senki sem tette szóvá, hogy elájultam. Később kiderítettem, hogy nem én voltam az egyetlen — több, mint két tucat újonc esett össze.