Csillagközi invázió

II

Komolyan sohasem gondoltam arra, hogy bevonuljak.

Az meg végkép nem jutott az eszembe, hogy pont az Erőket, a gyalogságot válasszam. Inkább hagytam volna, hogy nyilvánosan megkorbácsoljanak, és elviseltem volna apám szemrehányásait, amiért bemocskoltam családunk büszke nevét.

Ó, egyszer persze — nem sokkal az érettségi előtt lehetett — mintha elejtettem volna apám előtt egy megjegyzést arról, hogy felvetődött bennem a bevonulás, az önkéntes szolgálat gondolata. Ez az elképzelés valószínűleg minden srácban felmerül a tizennyolcadik születésnapja táján, és az enyém pont a záróvizsgáim hetére esett. A legtöbben természetesen csak játszadoznak ezzel, és a végén valami teljesen más dolgot csinálnak — elmennek főiskolára, kerítenek maguknak valami melót, vagy ilyesmit. Valószínűleg én is ezt tettem volna, ha nem éppen a legjobb barátom közli velem halálkomoly arccal, hogy jelentkezni akar a hadseregbe.

Carl és én mindent együtt csináltunk az általános iskolában — együtt bámultuk a lányokat, egyszerre hívtuk őket randira, ugyanabba a klubba jártunk vitatkozni, és együtt küszködtünk Carl otthoni laboratóriumában az elektronika megszelídítésével. Én ugyan sohasem voltam valami nagy fej az elméleti elektronikában, viszont ügyesen bántam a forrasztópákával. Carl volt az agy, én pedig végrehajtottam az utasításait. Jól szórakoztunk. Bármit is csináltunk együtt, az mind szórakoztató volt. Carl szüleinek ugyan közel sem volt annyi pénzük, mint az apámnak, de ez nem befolyásolta a kapcsolatunkat. Amikor az apám egy Rolls-kopterrel lepett meg a tizennegyedik születésnapomra, akkor az ugyanúgy Carlé is volt. Mint ahogy én is a magaménak tudhattam Carl laboratóriumát. Éppen ezért eléggé elgondolkoztam a dolgon, amikor Carl elmesélte nekem, hogy abba akarja hagyni a tanulmányait, mert először inkább a szolgálati idejét kívánja letölteni. Pontosan úgy mondta, ahogy gondolta. Nyilvánvaló, hogy helyes és kézenfekvő döntésnek tartotta a dolgot.

Ezért aztán azt mondtam neki, hogy én is önként jelentkezem.

Egy furcsa pillantást vetett rám.

— Az apád nem fogja megengedni.

— Igen? És hogyan tudná megakadályozni?

Természetesen nem tudta volna megakadályozni, legalábbis a törvények szerint nem. Egy tizennyolcadik életévét betöltő fiatalember vagy ifjú hölgy első, teljesen szabad döntése (és talán az utolsó is) az, hogy bevonul-e vagy sem. A Szövetségi Szolgálatra önként lehet jelentkezni, és ebbe egyetlen más személy sem szólhat bele.

— Várd csak ki a végét!

Carl témát váltott.

Így azután előhozakodtam a dologgal apámnak, persze, óvatosan, kerülő utakon.

Apám letette az újságját és a szivarját, és rám bámult.

— Megőrültél, fiam?

— Nem hinném — morogtam.

— Pedig pont úgy hangzik — sóhajtott fel. — Ennek ellenére számítanom kellett volna valami ilyesmire. Egy felnövekvő, ifjú ember életében előre látható egy ilyen időszak. Emlékszem még arra, milyen volt, amikor megtanultál járni, és már nem voltál csecsemő. Őszintén szólva egy ideig valóságos kis ördögfióka voltál. Összetörted anyád egyik Ming vázáját — szándékosan. Ebben egészen biztos vagyok… De túl fiatal voltál ahhoz, hogy megérthesd, milyen értékes remekmű ment tönkre. Ezért csak rácsaptunk a kezedre. Arra a napra is nagyon jól emlékszem, amikor elloptál tőlem egy szivart — és arra, hogy milyen rosszul lettél tőle. Anyád és én akkoriban szándékosan nem fogtunk vallatóra, amikor aznap este nem tudtad megenni a vacsorát. Most van az első alkalom, hogy egyáltalán beszélek róla. A gyerekeknek saját maguknak kell kipróbálni ezeket a dolgokat, hogy rájöjjenek arra, a felnőttek bűnei csak kárukra lehetnek. Jól láttuk, milyen volt, amikor elérted a gyerekkor és a serdülőkor határvonalát, amikor rájöttél arra, hogy a lányok mások. Mások és csodálatosak.

Ismét felsóhajtott.

— A fejlődés normális fokozatai. Ezután következik az utolsó fázis, mielőtt valakiből igazi felnőtt lesz. Ekkor határozza el egy fiú, hogy beáll a hadseregbe, és magára húzza a csinos egyenruhát. Vagy éppenséggel az a meggyőződése, hogy megtalálta élete nagy szerelmét, olyan lángolót, mint amilyet eddig még senki nem érzett, és ezért azonnal meg kell házasodnia. Esetleg mind a két nyavalya egyszerre üt ki rajta.

Keserűen elmosolyodott.

— Én egyszerre akartam mind a kettőt. Szerencsére mindkét esetben még kellő időben visszataláltam a valóság talajára, mielőtt bolondot csinálhattam volna magamból, és tönkretettem volna az életem.

— De apa, én nem teszem tönkre az életem. Én csak az önkéntes időmet akarom letölteni, nem állok be hivatásosnak.

— Legjobb lesz, ha megbeszéljük a dolgot. Megmondom neked, hogy mit fogsz csinálni — mert tőlem akarod hallani. Úgyhogy figyelj ide! Először is, a mi családunk már több, mint száz éve távol tartotta magát a politikától, és csak a saját dolgaival törődött. Nem látom okát annak, hogy miért kellene szakítanod ezzel a büszke hagyománnyal. Valószínűleg az az alak az iskolából van a dolog mögött. Hogy is hívják? Tudod, kire gondolok.

A történelem és erkölcsfilozófia tanárunkra gondolt, aki magától értetődően egy egykori katona volt.

— Mr. Dubois.

— Hmm. Elég hülye név, de legalább illik hozzá. Minden kétséget kizáróan egy külföldi. Meg kéne tiltani, hogy az iskolákat álcázott toborzóirodáknak használják. Azt hiszem, kéne írnom egy panaszlevelet. Végül is egy adófizető polgárnak is megvannak a maga jogai.

— De apa, Mr. Dubois egyáltalán nem toboroz. Ő…

Elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan is írjam le őt. Tanárunknak nyers, tenyérbe mászó stílusa volt. Úgy kezelt minket, mintha közülünk senki sem lenne eléggé jó a katonai szolgálatra. Egyáltalán nem kedveltem.

— Éppen ellenkezőleg, ő inkább eltanácsol minket.

— Persze, ugye nem tudod, hogyan csalják jégre a szamarat. Na jó, hagyjuk! Ha lerakod a vizsgáidat, üzemgazdaságtant fogsz a Harvardon tanulni. Ezt már jó ideje tudod. Azután eltöltesz pár szemesztert a Sorbonne-on, utazgatsz egy kicsit, megismerkedsz a vezérképviseletünkkel, és szaglászol egy kicsit a konkurenciánál. Ezután hazajössz, és belevágsz a munkába. Egészen lent fogod kezdeni. Keményen fogsz dolgozni, mint raktáros, vagy valami hasonló. De hát ez csak formaság. Mert mielőtt egyáltalán körülnézhetnél, máris egy vezető pozícióban találod majd magadat, mivel én sem leszek fiatalabb. Minél hamarabb a válladra veszed a felelősséget, annál jobb lesz a számomra. Mihelyt elég talpraesett és felelősségteljes leszel, hogy elvezessed a céget, máris te vagy a főnök. Nos, hogy tetszik neked ez az elképzelés? Tényleg elpocsékolnál helyette két évet az életedből?

Nem mondtam erre semmit. A dolog nem jelentett újdonságot a számomra, és már alaposan elgondolkodtam rajta. Apám felállt, és a vállamra tette a kezét.

— Ne hidd azt fiam, hogy nem rokonszenvezek veled. Osztom az érzéseidet. Maradjunk azonban a tényéknél. Ha háború lenne, én volnék az első, aki téged felbátorítana — és aki azonnal átállítaná a céget a haditermelésre. De nincsen háború, és Istennek hála, nem is lesz már! Meghaladtuk már a háborút. Ezen a bolygón béke van, és szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk a többi bolygóval. Mit jelent akkor az úgynevezett „Szövetségi Szolgálat”? Élősködést, semmi mást. Egy céltalan szervet, egy haszontalan kövületet, ami alaposan megterheli az adófizetők zsebét. Bűnösen drága módja ez annak, hogy selejtes fickókat egypár éven keresztül a közvagyon terhére foglalkoztassunk. Ezek az alakok aztán munkanélküliek lesznek, és egész életükben a katonasággal hencegnek. Te talán ilyen élősködő akarsz lenni?

— Carl nem selejtes.

— Bocsánat, nem, ő egy rendes fiú… csak rossz hatásoknak van kitéve.

Komor ábrázata felderült, és rám nevetett.

— Tulajdonképpen meglepetésnek szántam, fiam, ajándéknak a sikeres vizsgáért. De már most elárulom neked, hogy könnyebben ki tudd verni a fejedből ezt a bolondságot. Nem mintha egy percig is kételkednék abban, hogy mit teszel, bízom benne, hogy jó fából faragtak, bár még nagyon fiatal vagy. Össze vagy zavarodva, tudom, és ez az ajándék majd helyre teszi a dolgokat a fejedben. Ki tudod találni, hogy mi lehet?

Hát, nem. Elvigyorodott.

— Vakáció a Marson.

A meglepetéstől majd megnémultam. — Te jó ég, apa, még csak nem is sejtettem.

— Meglepetésnek szántuk, és ahogy elnézlek, sikerült is meglepni. Tudom, hogy ti, fiatalok mennyire szerettek utazni, még ha nem is igen értem, mi a fene olyan érdekes abban, ha első alkalommal juttok el egy másik bolygóra. Számodra azonban most van a legalkalmasabb időpont, hogy átélj egy ilyen utazást — Teljesen egyedül: mondtam már? — ettől majd megjön az eszed… Mert ha azután egyszer majd vezető állásban leszel, annyi lesz a dolgod, hogy még a Holdra sem tudsz elmenni, nemhogy vakációzni.

Felemelte a papírjait.

— Nem, ne hálálkodj, menjél csak, és hagyd, hogy befejezzem ezt a memorandumot! Néhány fontos ember látogatását várom. Üzleti ügy.

Elbúcsúztam. Azt hiszem, apám azt gondolta, hogy ezzel megoldódott a probléma. Bizonyára én is egyetértettem vele. Mars! Űrutazás a Marsra, a szüleim nélkül! Carlnak azonban semmit sem mondtam az egészből, volt egy enyhe gyanúm ugyanis, hogy vesztegetésként értékelné az utazást. Lehet, hogy az is volt. Csupán annyit mondtam neki, hogy a nézeteim és apám véleménye nyilvánvalóan nem egyeznek meg.

— Az én ősöm is ellenkezik — válaszolta —, de hát ez az én életem.

Ez a mondat motoszkált a fejemben az utolsó történelem és erkölcsfilozófia óránkon. A T és EF abban különbözött a többi tantárgytól, hogy mindenkinek járni kellett az órákra, de nem volt kötelező vizsgázni belőle. Mr. Dubois-nak pedig nyilvánvalóan teljesen mindegy volt, hogy elért-e bármilyen pedagógiai hatást. Megvolt az a rossz szokása, hogy bal karja csonkjával (soha nem jegyzett meg egyetlen nevet sem) rábökött valamelyik diákra, és nekiszegezett egy kérdést. Ebből azután jó kis vita szokott kikerekedni.

Úgy tűnt azonban, hogy az utolsó napon meg akarta állapítani, hogy mennyit tanultunk. Az egyik diáklány eléggé megkönnyítette a dolgát, amikor azt mondta:

— Az anyám szerint az erőszak nem vezet semmire.

— Igen? — Mr. Dubois sötét pillantást vetett rá. — Biztos vagyok benne, hogy a karthágói városatyák örülnének ennek a kijelentésnek. Miért nem meséli el az anyád nekik? Vagy miért nem mondod el te?

A tanítás során már többször is vitatkoztak, és mivel ebből a tantárgyból nem lehetett megbukni, arra sem volt szükség, hogy kesztyűs kézzel bánjunk Mr. Dubois-val. A lány indulatosan válaszolt:

— Ne akarjon hülyét csinálni belőlem! Mindenki tudja, hogy Karthágót porig rombolták!

— Úgy tűnik, hogy te mégsem vagy tisztában ezzel — válaszolta mogorván a tanár. — De mivel szemmel láthatóan tudatában vagy ennek a történelmi ténynek, kénytelen leszel elismerni, hogy az erőszak igen jelentős mértékben meghatározta a karthágóiak sorsát. Vagy talán nem? Nem állt szándékomban nevetségessé tenni téged, csupán hangot kívántam adni annak a megvetésnek, amit az ilyen megbocsáthatatlanul ostoba vélemény iránt érzek, úgy, ahogy azt az elveim megkövetelik. Azoknak, akik ehhez a történelmileg tarthatatlan — és teljességgel erkölcstelen — véleményhez ragaszkodnak, azt tanácsolom, hogy idézzék meg Napóleon Bonaparte és Wellington herceg árnyát, és velük vitassák meg a dolgot. Adolf Hitler szelleme lehetne a döntőbíró, az esküdteket pedig válasszák meg a dinoszauruszok, a kipusztult állatfajták, vagy a kiirtott élőlények soraiból. A történelmi döntésekben egyetlen tényezőnek sem jutott akkora szerep, mint a nyers erőszaknak, és az ezzel ellentétes vélemény egy olyan, már-már betiltást érdemlő gondolkodásmód, amelyiknek semmi köze a valósághoz. Ha egy élőlény nem volt hajlandó szembenézni ezzel az igazsággal, akkor tagadásáért életével és szabadságával fizetett.

Felsóhajtott.

— Ismét egy végzős évfolyam, ismét egy vereség számomra. A gyerek tudását bővíthetjük, de arra nem kényszeríthetjük, hogy gondolkozzon is.

Hirtelen rám mutatott a kézcsonkkal.

— Te, ott! Milyen erkölcsi különbség létezik, már ha van egyáltalán, a katona és a civil között?

— A különbség — válaszoltam óvatosan — az állampolgári erények területén mutatkozik meg. A katona személyes felelősséget vesz magára egy politikai közösség biztonságáért, és szükség esetén akár élete feláldozásával is megvédi a közösséget, amelynek tagja. A civil nem tesz ilyesmit.

— Szinte szó szerint a tankönyvből — mondta megvetően. — De érted is, amit mondasz? Hiszel benne?

— Hát, nem is tudom, uram.

— Természetesen nem hiszel benne! És abban is kételkedem, hogy egyvalaki akadna köztetek, aki képes lenne felismerni az „állampolgári erkölcsöt”, ha véletlenül megjelenne előtte, és a képébe üvöltene.

Az órájára pillantott.

— Ezzel vége az órának, a legutolsónak. Talán egyszer még találkozunk, kellemesebb körülmények között. Mehettek!

Rögtön ezután jöttek a vizsgák, három nappal később a születésnapom, azután pedig — még egy hét sem telt el — Carl születésnapja. Még mindig nem vallottam be neki, hogy nem állok be önkéntesnek. Bizonyára magában már eldöntött tényként kezelte, hogy nemet fogok mondani, ám nem beszéltünk a dologról. Lehetetlen állapot! Csupán annyit mondtam neki, hogy a születésnapja utáni reggelen érte megyek, és elkísérem a toborzóirodába.

A toborzóiroda lépcsőjén találkoztunk egy volt osztálytársnőnkkel, Carmencita Ibanezzel. Látványa azonnal arra emlékeztetett minket, hogy mindannyiunk nagy szerencséjére fajunkat két, ellentétes nem alkotja. Nem mintha Carmen a barátnőm lett volna, ő nem járt senkivel. Sosem ment el kétszer ugyanazzal a fiúval randizni, és mindannyiunkat azonos barátságossággal, de meglehetősen hűvösen kezelt. Ennek ellenére egészen jól ismertem, mert gyakran eljött hozzánk, hogy az úszómedencénket használja. Nekünk volt egyedül olimpiai méretű medencénk. Hol ezzel, hol azzal az osztálytársunkkal jött. Előfordult az is, hogy egyedül érkezett, mivel anyám, aki „jó társaságnak” tartotta, erre kérte. A mamának kivételesen igaza volt.

Carmen meglátott minket, és megállt.

— Halló, fiúk! — kiáltotta, és arcán megjelentek a gödröcskék.

— Hello, Ochee Chyornya! — válaszoltam. — Hát, téged mi szél fújt erre?

— Ilyen nehéz lenne kitalálni? Ma van a születésnapom.

— Tényleg? Fogadd jókívánságainkat!

— Ezért úgy döntöttem, hogy beállok önkéntesnek.

— Óóó…

Azt hiszem, Carl ugyanúgy meglepődött, mint én, pedig a dolog teljesen jellemző volt Carmencitára. Ez a lány sosem fecsegett senkivel sem, és a magánügyeit megtartotta saját maga számára.

— Komolyan gondolod?

— Nem viccelek. Űrpilóta akarok lenni. Legalábbis megpróbálok bekerülni közéjük.

— Nem látom okát, hogy ne sikerülhetne neked — felelte gyorsan Carl.

Igaza volt — ma már tudom, hogy milyen igaza volt. Carmen alacsony volt és talpraesett, egészséges, mint a makk, és a reflexei is csodálatosan működtek. A bajnokságon úgy úszott a víz alatt, mintha csak kopoltyúi lennének, és matematikából sem volt senki jobb nála. Nekem sosem sikerült algebrából hármasnál, és gazdasági aritmetikából négyesnél jobbat elérnem. Carmen eljárt az összes iskolai matematika tanfolyamra, ezenkívül pedig volt egy magántanára is, akivel a komolyabb dolgokat vette át. Sosem gondolkodtam el azon, hogy miért is csinálja. A kis Carmen ugyanis annyira vonzó volt, hogy az emberben fel sem merült a gondolat, ez a lány más is lehet, mint csak szép.

— Mi, izé, vagyis hogy én — mondta Carl — azért vagyok itt, hogy beálljak önkéntesnek.

— Én is — kontráztam azonnal. — Mind a ketten.

Nem, még egyáltalán nem döntöttem el a dolgot, egyszerűen csak kicsúszott a számon.

— Ó, nagyszerű!

— Én is űrpilótának jelentkezem — tettem hozzá elszántan. Nem nevetett ki, hanem komolyan azt mondta:

— Ó, ez csodálatos! A kiképzés alatt talán még találkozunk is. Ez klassz lenne.

— Persze, ha összeütköznétek. — szólt közbe Carl. — Bénákra nincs szükség a seregben.

— Ne hülyéskedj, Carl! Természetesen a talajon fogunk összefutni. Te is pilótának akarsz jelentkezni?

— Én? — döbbent meg Carl. — Én aztán nem leszek teherautósofőr. Ismersz, nem? Galaktikus hadmérnök. Már ha felvesznek. Elektronika.

— Teherautósofőr! Hallatlan! Remélem, bevágnak téged valami isten háta mögötti helyőrségre, a Plútóra, ahol majd lefagy a füled. Köszönöm, én abból nem kérek! De azért sok szerencsét! Bemegyünk?

A toborzóállomás az épület kupolájában, egy hosszú pult mögött kapott helyet. Az asztal mögött egy díszegyenruhát viselő rohamosztagos őrmester ült. Öltözéke ezernyi színben pompázott, mellét valósággal elborították a kitüntetések csíkjai, amelyeknek jelentését nem ismertem. Jobb karját közvetlenül a válla alatt amputálták, így a zubbonyának sem volt ujja… Amikor pedig odaértünk az asztalhoz, láthattuk, hogy lába sincs.

Úgy tűnt, nem zavarja a dolog.

— Jó reggelt kívánok — mondta Carl. — Be akarok állni önkéntesnek.

— Én szintén — tettem hozzá.

Az őrmester ránk sem nézett. Ültében könnyedén meghajolt, és azt mondta:

— Jó reggelt, kisasszony, mit tehetek önért?

— Én is a fegyveres erők tagja kívánok lenni.

Az őrmester elmosolyodott.

— Remek. Ha lenne olyan kedves, és elfáradna a 201. szobába. Keresse, ott Rojas őrnagyot! Majd ő foglalkozik önnel.

Tetőtől talpig végigmérte a lányt.

— Pilóta?

— Ha alkalmasnak találnak…

— Úgy néz ki, mint egy született pilóta. Menjen, és beszéljen Ms. Rojasszal!

Carmen köszönt az őrmesternek, nekünk pedig intett, és már el is ment. Az őrmester végre hajlandó volt tudomásul venni a létezésünket. Egy hűvös pillantást vetett ránk. Viselkedésében nyoma sem maradt annak a kedvességnek, amellyel az előbb a kis Carment kezelte.

— Na, mi van? — kérdezte. — Hát hová? Konyhai munkára?

— Dehogyis! — feleltem. — Pilóta akarok lenni.

Rám meredt, azután Carlra pillantott.

— És te?

— Engem a Kutató és Fejlesztő Stáb érdekel — felelte Carl. — Különösen az elektronikai részleg. Úgy hallottam, hogy elég jók az esélyek, ha valaki oda jelentkezik.

— Jók is, ha alkalmas vagy — felelte komoran az őrmester. — És kutya kemények, ha nem felelsz meg az elvárásoknak. Mit gondoltok fickók, miért ültettek ide engem, emögé az asztal mögé?

Nem értettem a kérdést.

— Miért? — kérdezte Carl.

— Mert a kormány nagy ívben leszarja, hogy jelentkeztek-e, vagy sem. Mivel mostanában bizonyos alakoknál valósággal divattá vált beállni a hadseregbe, hogy választójogot szerezzenek maguknak. Túl sokan vannak. Leszerelés után meg a gallérjukban viselik a kitüntetés szalagját, és veteránnak érzik magukat, pedig lehet, hogy egyetlen éles bevetésben sem vettek részt. Ha pedig ti a fejetekbe vettétek, hogy beléptek a seregbe, és én nem tudlak lebeszélni a dologról, akkor el kell fogadnunk a jelentkezéseteket, mert ez alapvető polgárjogotok. Az Alkotmány minden egyes polgár számára — legyen az férfi vagy nő — születésétől kezdve garantálja a jogot, hogy eleget tehessen honvédelmi kötelezettségének, és ezzel megszerezze a maga számára a teljes körű polgárjogot. Valójában azonban igencsak gondban vagyunk, ha olyan elfoglaltságot akarunk nyújtani a számtalan önkéntesnek, amiben több az értelem, mint a dicsőséges krumplipucolásban. Nem lehet mindenki igazi katona. Nincs is szükségünk ilyen sok emberre. A legtöbb önkéntesből amúgy sem lehet első osztályú katonát faragni. Van legalább valami halvány sejtelmetek arról, hogy kiből lesz a jó katona?

— Nincs — ismertem be.

— A legtöbb ember azt hiszi, hogy egy katonának elég, ha van két keze, két lába, meg egy nagy, buta feje. Az ilyen alakból csak ágyútöltelék lehet. Ezekkel az adottságokkal utoljára talán Július Caesar idejében lehetett menni valamire. Napjaink kiképzett katonája egy olyan specialista, aki magas képzettsége révén bármilyen más szakmában mesternek számítana. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az idiótákkal foglalkozzunk. Éppen ezért arra kényszerülünk, hogy azoknak, akik mindenképpen le akarják szolgálni a katonaidejüket, de nem rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amire szükségük van, és amit meg kell követelni — nos, ezeknek a fickóknak összeállítottuk a mocskos, kellemetlen és veszélyes feladatok egész listáját. Ez majd megtöri, és arra kényszeríti őket, hogy fülüket, farkukat behúzva félbehagyják a szolgálatot, és hazaszaladjanak. A másik lehetőség pedig az, ha életre szólóan a fejükbe véssük, milyen értékes dolog a teljes körű polgárjog. Kőkeményen megdolgoztatjuk őket ezért a privilégiumért. Nézzük meg például ezt az ifjú hölgyet, aki most érkezett. Űrpilóta szeretne lenni, és én remélem is, hogy sikerül neki. Jó pilótákra mindig szükség van, állandó emberhiánnyal küszködünk. Talán menni fog a dolog. De ha nem képes megfelelni a követelményeknek, akkor talán bevágják az Antarktiszra. A mesterséges fénytől előbb-utóbb karikás lesz a kedves szeme, a keze pedig bütykös a legmocskosabb munkáktól.

Felvilágosíthattam volna arról, hogy Carmencitából még a mélyűri megfigyelők számítógép-programozója is lehet. Ez a lány egy matekzseni. Az őrmester azonban nem hagyott szóhoz jutni.

— Szóval, azért ültettek ide, emögé az asztal mögé, hogy letörjem a szarvatokat, fickók. Jól nézzetek meg!

Hátratolta a székét, úgyhogy meggyőződhettünk arról, hogy tényleg nincs lába.

— Tegyük fel, hogy a nem megfelelő képzettségetek miatt mégsem kerültök fel árokásónak a Holdra, vagy nem csinálnak belőletek kísérleti nyulakat, amiken kipróbálhatják az új, biológiai ellenanyagokat. Ismétlem: tegyük fel, hogy sikerül igazi katonát faragni belőletek. Akkor vessetek rám egy pillantást! A dolog veletek is megtörténhet… Feltéve, ha nem haraptok azonnal a fűbe, mert akkor csak egy hivatalos együttérző táviratot hagyhattok emlékül a szüleitekre. Ennek egyre nagyobb a valószínűsége, mivel manapság a kiképzési idő alatt, vagy a harctéri bevetések során már nem igazán sebesülnek meg az emberek. Ha nincs szerencsétek, akkor koporsóban tértek haza. Nekem szerencsém volt. A kevés kivétel egyike vagyok. Bár azt hiszem, hogy nem mindenki tekintené szerencsének az állapotomat.

Egy rövid szünetet engedélyezett magának, azután folytatta:

— Tulajdonképpen miért nem mentek haza? Iratkozzatok be az egyetemre, legyen belőletek vegyész, biztosítási ügynök, vagy valami hasonló. A katonai szolgálat nem egy kimondott cserkésztábor. Ez igazi szolgálat, kemény és veszélyes, még béke idején is. Vagy legalábbis nagymértékben hasonlít az igazira. Szó sincs üdülésről, vagy romantikus kalandról. Nos?

— Azért jöttem, hogy önként jelentkezzem — felelte Carl.

— Én szintén.

— Tudjátok, hogy nem választhatjátok meg a fegyvernemeteket?

— Azt hittem, hogy elmondhatjuk, mit szeretnénk — mondta Carl.

— Persze, hogy elmondhatjátok. És azután a szolgálati időtök leteltéig ez lesz az utolsó kívánságotok, amit hangosan kimondhattok. Ráadásul a toborzótiszt még figyelembe is fogja venni ezt az óhajt. Először is meg fogja nézni, hogy vajon van-e szabad helyünk egy balkezes üvegfúvó számára — már ha azt hiszitek, hogy az ilyesmi boldoggá tesz benneteket. Mi után pedig nagy nehezen kiderül, hogy tényleg szükségünk van olyasmire, amit ti szeretnétek — valószínűleg a Csendes-óceán legmélyén —, ellenőrizni fogja a veletek született és a megszerzett készségeiteket. Húsz eset közül egyben még az is előfordulhat, hogy kénytelen lesz beismerni, most minden stimmel, és akkor tiétek a meló. Egészen addig, amíg valamilyen paprikajancsi el nem indít benneteket valamilyen teljesen más beosztás felé. A fennmaradó tizenkilenc esetben azonban el fogja utasítani a kívánságotokat, és ráébred arra, hogy veletek lehetne a lehető legjobban teszteltetni az új mentőfelszerelést a Titánon.

Töprengve hozzátette:

— Iszonyúan hideg van a Titánon. S az is megdöbbentő, hogy milyen gyakran elromlanak a kipróbálásra szánt felszerelések. Tudjátok, ezeket igazi éles körülmények között kell tesztelni, mert a laboratóriumban sohasem kaphatunk választ minden kérdésre.

— Én elektronikából megszerezhetném a szükséges képesítést — mondta Carl öntudatosan. — Ha vannak üres helyek ezen a szakterületen.

— Igen? És veled mi a helyzet, kicsikém?

Tétováztam, és hirtelen ráébredtem, hogy ha most nem szedem össze minden bátorságomat, akkor halálom napjáig azon rágódhatok, hogy több vagyok-e, mint a főnök fiacskája.

— Majd meglátom.

— Nos, nem állíthatjátok, hogy nem próbáltalak meg lebeszélni benneteket. Itt van nálatok a születési anyakönyvi kivonat? Mutassátok a személyiteket is!

Tíz perccel később még mindig nem tettük le az esküt, viszont felkerültünk a legfelső emeletre, ahol megkopogtatták a mellkasunkat, a szánkba kukucskáltak, és megröntgeneztek. Az volt az érzésem, hogy az orvosi vizsgálatnak kizárólag az volt a célja, hogy mindenáron kiderítsék, te beteg vagy. Még akkor is, ha nem vagy beteg. Ha nem sikerül rád húzniuk a vizes lepedőt, akkor célba értél.

Megkérdeztem az egyik orvost, hogy az áldozatok hány százaléka bukik el a vizsgálatok során. Döbbenten bámult rám.

— Micsoda? Mi soha senkit nem szórunk ki. Hiszen azt a törvény is tiltja.

— He? Úgy értem, tessék, doktor úr? Akkor miért csinálják velünk ezt az egész cirkuszt?

— Nos — válaszolta, miközben lendületet vett, és kalapáccsal rácsapott a térdemre (belerúgtam, de nem túl erősen) —, mi képet alkotunk arról, hogy milyen követelményeknek képes ön testileg megfelelni. Ha tolókocsival érkezett volna hozzánk, és mindkét szemére vak lenne, ráadásul pedig olyan ütődött, hogy ezek után is le akarja szolgálni a katonaidejét, a sereg akkor is találna valami őrületet magának, valami megfelelőt. Például, hogy puszta érintéssel számolja meg egy hernyó szőrszálait. Csupán akkor utasíthatnánk el, ha a pszichiáter szerint ön képtelen megérteni a katonaeskü szövegét.

— Ó… Doktor, maga már orvos volt, amikor belépett a hadseregbe? Vagy csupán itt döntötték el, hogy egyetemre küldik, és orvost csinálnak magából?

— Hogy belőlem? — döbbentnek látszott. — Tényleg ekkora idiótának látszom, fiam? Én polgári alkalmazott vagyok.

— Ó, bocsánat, uram.

— Semmi gond. De hidd el nekem, a katonai szolgálat a hangyáknak való. Látom, amikor mennek, látom, amikor visszajönnek, már ha egyáltalán visszatérnek. Látom, hogy mit tettek velük. És miért? Egy teljesen jelentéktelen, politikai kiváltságért, ami egyetlen centavo hasznot sem hoz. Ráadásul pedig a legtöbben amúgy sem tudnának mihez kezdeni a megszerzett privilégiummal. Na persze, ha minket, orvosokat kérdeznek — na de hagyjuk! Még azt gondolhatnád, hogy suttogó propagandával akarom aláásni a hadrafoghatóságodat. Bár az alkotmány nem tiltja, hogy pofázzak. De ha elég okos vagy ahhoz, hogy háromig tudjál számolni, akkor én a helyedben hagynám a francba a jelentkezést, amíg erre módom van. Nesze, itt vannak a papírok fiam, vidd le őket a toborzó-őrmesterhez — és gondolj arra, amit mondtam!

Újra lementem a kupolába. Carl már lent volt. A rohamosztagos őrmester átnézte a papírokat, és komoran azt mondta:

— Úgy tűnik, hogy ti ketten már szinte törvénytelenül egészségesek vagytok, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy víz van a fejetekben. Egy pillanat, hívok néhány tanút.

Megnyomott egy gombot, mire megjelent két nőnemű alkalmazott. Egyikük egy vén szipirtyó, a másik egy cicababa.

Az őrmester rámutatott a vizsgálati eredményeinkre, a születési bizonylatokra, és a személyi igazolványokra, majd hivatalos hangon a következőket mondta:

— Felszólítom önöket, külön-külön és együttesen is, hogy vizsgálják meg ezeket a dokumentumokat, győződjenek meg azok tartalmáról és jellegéről, és állapítsák meg, hogy milyen kapcsolat van a fenti dokumentumok és az önök előtt megjelent két fiatalember között.

A nőkön érződött az unalmas megszokás, ahogy velünk foglalkoztak. Ennek ellenére nagyon alaposan megvizsgálták a dokumentumokat, és még egyszer levették az ujjlenyomatunkat. A cicababa pedig még egy ékszerész nagyítót is a szeme elé csippentett, és azzal hasonlította össze a születésünkkor levett ujjlenyomatot a mostanival. Ugyanezt tette az aláírásunkkal is. A végén már kételkedni kezdtem, hogy tényleg azonos vagyok-e magammal.

Az őrmester folytatta.

— Találtak-e bármilyen olyan bizonyítékot, amelyik a két jelenlevő alkalmasságára vonatkozik? Ha találtak, akkor mifélét? Le tudják tenni a katonaesküt?

— Találtunk a vizsgálati eredmények mellékleteként egy olyan, előírásosan megerősített pszichiátriai szakvéleményt, amelyet egy arra hivatott és meghatalmazott grémium állított ki — válaszolta az idősebbik. — A szakvélemény megállapítja, hogy a két jelenlevő mindegyike teljes mértékben beszámítható, és képes letenni az esküt. Egyikőjük sem áll alkohol, kábítószer, vagy bármilyen más, káros hatású anyag befolyása alatt, és hipnotizálva sincsenek.

— Remek — az őrmester hozzám fordult. — Ismételjék el, amit mondok!

— Én, nagykorú állampolgárként, szabad akaratomból kijelentem…

— Én — ismételtük mindketten — nagykorú állampolgárként, szabad akaratomból kijelentem…

— …hogy külső kényszer, ígéretek, vagy bármiféle idegen befolyás nélkül, miután az előírásoknak megfelelően felvilágosítottak az eskü jelentőségéről és következményeiről…

— …be kívánok lépni a Terrai Federáció Szövetségi Haderejébe nem kevesebb, mint két éves szolgálati időre, vagy amennyiben a haderő ezt szükségesnek tartja ennél hosszabb időszakra…

(Ennél a résznél kissé dadogni kezdtem. Mindig is csak a kétéves szolgálat lebegett a szemem előtt, bár pontosan tudtam, hogy a szolgálati idő korlátlanul hosszú is lehet. Valójában egész életünkre elköteleztük magunkat.)

…esküszöm, hogy a Federáció alkotmányának megfelelően viselkedem, és megvédem a Federációt külső és belső ellenségei ellen, megőrzöm a Federáció, a társult államok és területek valamennyi polgárának és a jogokkal rendelkező lakosoknak alkotmányban rögzített szabadságjogait és privilégiumait; mind Terrán, mind Terrán kívül lelkiismeretesen végrehajtom az alkotmányos felsőbb szervezetek és az azok hatóságai által rám kiszabott, törvényes feladatokat és eleget teszek kötelességeimnek…

…engedelmeskedni fogok a Terrai Védelmi Erők főparancsnoka valamennyi törvényes parancsának, azoknak a tiszteknek, vagy azoknak a meghatalmazott személyeknek, akiknek alárendelnek…

— …és ezt az engedelmességet megkövetelem a fegyveres erők valamennyi tagjától, vagy azoktól az egyéb személyektől, vagy nem emberi lényektől, akiket a törvény alám rendel…

— …esküszöm, hogy miután meghatározott idejű aktív védelmi szolgálati időm lejárt, és érdemeim elismerése mellett elbocsátottak, vagy miután az aktív védelmi szolgálatom teljesítése után nyugállományba helyeztek, végrehajtom a Federáció teljes jogú polgárának kiváltságát képező kötelességeket és feladatokat, és élek a teljes jogú polgár jogaival; élek azzal a lehetőséggel is — anélkül, hogy kiváltságaimat csak erre korlátoznám —, hogy természetes életem végéig rendelkezem a korlátlan választójoggal, amennyiben egy bíróság ítélete és a Legfelsőbb Szövetségi Bíróság megfellebbezhetetlen megerősítése által nem fosztanak meg az ehhez való jogtól.

(Fú!) Mr. Dubois a történelemoktatás során részletesen elmagyarázta nekünk a szolgálati esküt, amit azután mondatról mondatra elemezni kellett. Az eskütétel igazi súlyát azonban csak akkor érezzük, ha a nyakunkba szakad, és legázol minket ez a végtelen mondatszörnyedvény, mint egy nehéz és feltartóztathatatlan harci szekér.

Az eskü legalább azt a fejembe véste, hogy többé már nem vagyok gondtalan civil, akinek kilóghat az inge a nadrágból.

— Isten engem úgy segéljen! — fejeztük be az esküt, és Carl keresztet vetett. Az édes kis cica ugyanígy tett.

Ezek után mind az öt jelenlevőnek alá kellett írni, és ujjlenyomatával le kellett pecsételni a papírokat, majd kétdimenziós, színes fotókat készítettek Carlról és rólam, és végre lepecsételték a papírjainkat. Az őrmester végül felnézett, és azt mondta:

— Mindjárt kezdődik az ebédszünet. Menjetek, egyetek valamit, fiúk!

Nyeltem egyet.

— Izé… őrmester?

— Igen, mit akarsz?

— Felhívhatnám innen a szüleimet? Hogy elmondjam nekik, mit csin… mi történt?

— Ennél sokkal többet tehetünk.

— Tessék, uram?

— Mindketten kaptok 48 óra eltávozást — hidegen ránk mosolygott. — Tudjátok, mi történik, ha nem jöttök vissza az eltávozásról?

— Hát… hadbíróság?

— Semmi ilyesmi. Csupán egy megjegyzés kerül a papírjaitokra, hogy nem tettetek eleget szolgálati kötelezettségeiteknek. És ezek után soha, de soha többé nem kaptok második lehetőséget. Ez a negyvennyolc óra a mi kijózanító kúránk, ami segít nekünk abban, hogy a jelentkezők közül kiszűrjük azokat az óriásira nőtt bébiket, akik egyáltalán nem gondolták komolyan a dolgot, és akiknek sosem lett volna szabad letenniük az esküt. A kormányzat így egy csomó pénzt spórol meg, az óriásbébiknek meg a szüleiknek pedig nem kell rettegniük és aggódniuk. A szomszédok nem tudnak meg semmit, és ha nem akarjátok, akkor még a szüleiteknek sem kell mesélni róla.

Hátratolta a székét.

— Akkor tehát holnapután 12 órakor találkozunk, már ha találkozunk valaha is. Hozzátok magatokkal a cuccotokat!

Rohadt két nap következett. Az apám üvöltözött velem, és utána nem volt hajlandó egy szót is szólni hozzám. Az anyám egyszerűen visszavonult az ágyába. Amikor pedig végül a szükségesnél egy órával korábban elhagytam a szülői házat, csupán a szakácsnő és a szolgák búcsúztattak el.

Megálltam a toborzó őrmester pultja előtt, és azon gondolkoztam, hogy kell-e tisztelegnem, csak éppen nem tudtam, hogy hogyan. Végre rám pillantott.

— Aha, te vagy az! Itt vannak a papírjaid. Fogd, és menj el a 201-es szobába! Ott majd elkezdődik az egészségügyi vizsgálat. Röviden kopogj, azután lépj be!

Két nappal később már tudtam, hogy nem lehetek pilóta. A vizsgáztatóim ilyen dolgokat írtak rólam: „A háromdimenziós viszonyok elégtelen intuitív felfogása…”, „Nem kielégítő matematikai tehetség…”, „Elégtelen matematikai felkészültség.,.”, „Megfelelő reakcióidő…”, „Jó látóképesség…” Nagyon örültem, hogy ezt a két dolgot azért odaírták a végére. Már az volt az érzésem, hogy az ujjaim megszámolásánál bonyolultabb műveletek végrehajtására nem lennék képes.

Az elhelyező tiszt felszólított, hogy állítsak össze egy listát azokról a csapatokról, ahol szívesen szolgálnék. Ezután négy napon keresztül a legütődöttebb alkalmassági tesztek következtek, amiket csak el lehet képzelni. Például azt szeretném tudni, hogy mi a fenét lehet azzal megállapítani, ha egy gépírónő hirtelen felugrik a székére, és elüvölti magát, hogy „kígyó, kígyó!” A szobában nem is volt kígyó, hanem csak egy darab ártalmatlan műanyag cső.

Az írásbeli és szóbeli vizsgafeladatok nagyjából ugyanolyan hülyék voltak, de mivel úgy tűnt, hogy a vizsgáztatóimnak örömet okoz a dolog, ezért hagytam, hadd kérdezgessenek. Leginkább a kívánságlistám miatt kellett megerőltetnem magamat. A lista legtetejére természetesen összeírtam az összes olyan feladatkört, amit csak szóba jöhetett az Űrflottában (a pilóta kivételével). Mindegy volt nekem, hogy hajtóműtechnikusként dolgozhatok a gépházban, vagy szakácsnak alkalmaznak, nem akadt olyan beosztás a flottánál, amit ne részesítettem volna előnyben a hadsereggel szemben. Utazni akartam.

A kívánságlistámon ezek után a hírszerző szolgálat következett. A kémek mindenhová eljutnak, úgyhogy a szolgálat ennél az egységnél semmiképpen nem lehet unalmas. (Tévedtem, de hát ez nem számít.) Ezután még hosszú volt a felsorolás: lélektani hadviselés, vegyi hadviselés, biológiai hadviselés, harcászati ökológia (nem igazán értettem, hogy mit takar ez a név, de érdekesnek tűnt), logisztikai hadtest (ezzel jócskán melléfogtam: az iskolai vitakörben sokat foglalkoztunk a logikával, erre most kiderült, hogy a logisztika szónak ettől teljesen eltérő a jelentése), és még vagy egy tucatnyi más beosztás. Alap aljára egy kevés bizonytalankodás után beírtam még a K-9 hadtestet és a Mobil Erőket is.

Megspóroltam magamnak a fáradságot, hogy az ellátó erőket is feltüntessem, mivel ha nem bizonyulok alkalmasnak harcoló egységnél letöltendő szolgálatra, akkor tulajdonképpen mindegy, hogy kísérleti nyúlnak használnak, vagy a Vénusz terraformálása során robotoltatnak. Minden más csak vigaszdíj lett volna.

Mr. Weiss, a személyzeti tiszt egy héttel az esküm után hívatott magához. Ő tulajdonképpen a lélektani hadviselés nyugállományú őrnagya volt, akit a sorozások idejére reaktiváltak. Ennek ellenére civil ruhát viselt, és ragaszkodott ahhoz, hogy miszternek szólítsuk, így aztán előtte nem kellett vigyázzba állni, és lazábban is lehetett viselkedni. Ott hevert előtte a kívánságlistám és az összes eddigi tesztem kiértékelése. Azt is láttam, hogy az iskolai bizonyítványomat tartja a kezében. Ennek örültem, hiszen egészen jó eredménnyel zártam le az iskolát. Mindig is jobb voltam az átlagnál, bár sosem tartoztam a kimagaslóan jók közé, így aztán senki sem tarthatott strébernek. Egyetlen tanfolyamon sem buktam meg, és csupán egyet hagytam félbe. Ha pedig eltekintünk az általánosan kötelező tantárgyaktól, akkor meglehetősen fontos valaki voltam a suliban. Benne voltam az úszócsapatban, a vitakörben, a váltófutó csapatban, én voltam az osztály kincstárnoka. Volt egy ezüstérmem az évenként megrendezett irodalmi versenyről, megválasztottak elnöknek a hazatérő hadfiakat üdvözlő bizottság élére. Szóval, ilyenek voltak benne. Egy kerekded jellemzés, és az egész ott volt feketén-fehéren a bizonyítványomban.

A tiszt rám nézett, amikor beléptem, és ezt mondta:

— Ülj le, Johnnie! — Még egy pillantást vetett a bizonyítványomra, aztán letette az asztalra. — Szereted a kutyákat?

— Tessék? Igenis, uram!

— Mennyire szereted őket? A kutyád szokott az ágyadon aludni? És egyébként is: hol van most a kutyád?

— Hát… jelenleg egyáltalán nincsen kutyám. De amikor volt, hát akkor… izé… nem aludt az ágyamban. Értse meg, a mamám nem engedett kutyákat a házba.

— És te nem is csempészted be titokban?

— Ó — egy pillanatig arra gondoltam, hogy megpróbálom elmagyarázni neki, milyen is volt anyám nem-mérges-de-rettentően-rettentően-megbántott viselkedése, ami olyankor jött elő, ha szembefordultam valamelyik döntésével. Végül is feladtam. — Nem, uram.

— Hmm… Láttál már valaha neo-kutyát?

— Ó, igen, egyszer, uram. Két évvel ezelőtt bemutattak egy neo-kutyát a MacArthur Színházban. De aztán az állatvédő egyesület balhézni kezdett miatta.

— Elmondom neked, hogy is működik a K-9 csoport. Egy neo-kutya nem egyszerűen csak egy beszélő eb.

— A MacArthur Színházbeli neót képtelen voltam megérteni. Tényleg tudnak beszélni?

— Tudnak beszélni. Csupán a hallásodat kell finomítani, hogy megértsd az akcentusukat. A szájuk nem igazán alkalmas a b, m, p vagy a v hangok kimondására, úgyhogy először hozzá kell szokni az ezeket helyettesítő hangokhoz. Olyan, mintha egy farkastorokban szenvedő ember beszélne, aki ráadásul nem ugyanazokat a betűket használja. Ettől eltekintve az ő nyelvük ugyanolyan tiszta, mint bármely más emberi nyelv. Mégis, a neo-kutya nem egyszerűen egy beszélő kutya. Egyáltalán nem lehet kutyának tekinteni, hiszen ő egy mesterségesen mutálódott szimbionta, amelyet genetikai módszerekkel a kutyafajból fejlesztettek ki. Egy neo, vagyis egy betanított Caleb legalább hatszor olyan intelligens, mint egy kutya, tehát nagyjából annyira okos, mint egy csökkent értelmi képességű ember. Bár ez az összehasonlítás nem teljesen fair a kutyával szemben, hiszen a fogyatékos csak egy csökkent értékű ember, ezzel szemben a neo egy igazi zseni a maga munkaterületén.

Mr. Weiss szomorúan nézett rám.

— Feltéve persze, hogy van neki szimbiontája. Éppen ez itt a gond. Hmm… túl fiatal vagy ahhoz, hogy nős legyél, de azért ismersz egy házasságot, például a szüleidet. El tudod képzelni, hogy egy Caleb a feleséged?

— Tessék? Nem, nem tudom elképzelni.

— A K-9 csapatot alkotó kutya-ember és az emberkutya között az emocionális kapcsolat sokkal szorosabb és sokkal fontosabb, mint a legtöbb házasságban előforduló érzelmi kötődés. Ha meghal a gazda, akkor mi megöljük a neo-kutyát. Mégpedig rögtön. Ez a legtöbb, amit megtehetünk a szegény jószágért. Megadjuk neki a kegyelemdöfést. Ha a neo-kutya hal meg, akkor természetesen nem ölhetjük meg a gazdáját, bár ez lenne a legegyszerűbb megoldás. Ehelyett kényszer zubbonyt húzunk rá, és berakjuk egy intézetbe, ahol azután lassan újra embert csinálnak belőle.

Fogott egy ceruzát, és beikszelt valamit.

— Nem hiszem, hogy megkockáztathatjuk egy olyan fiú beosztását a K-9-esekhez, aki még a saját anyját sem próbálta becsapni, hogy a kutyájával aludhasson. Úgyhogy keresünk neked egy másik egységet.

Legkésőbb ebben a pillanatban végre felfogtam, hogy a K-9 csoport előtt felsorolt kívánságaimat nyugodtan elfelejthetem, és hogy ezt az alkalmassági tesztet is éppen most szúrtam el. Annyira zavarba jöttem, hogy szinte meg sem hallottam a következő megjegyzését. Weiss őrnagy töprengve, színtelen hangon, mintha csak olyasvalamiről beszélne, ami már régóta halott, és nagyon messze van, ezt mondta:

— Valamikor én is egy K-9 csapat tagja voltam. Amikor a kutyám elesett bevetés közben, hat hétre telenyomtak drogokkal, hogy megmentsenek valamilyen más beosztás számára. Johnnie, ha megnézném, hogy eddig mivel foglalkoztál — miért nem tanultál valami hasznosat is?

— Tessék, uram?

— Mindegy, késő, felejtsd el! A történelem és erkölcsfilozófia tanárodnak elég jó véleménye van rólad.

— Tényleg? — feleltem meglepődve. — Mit írt rólam?

Weiss nevetett.

— Azt mondja, nem vagy buta, csak tudatlan, és nagy hatással volt rád a környezeted befolyása. Tőle ez igen nagy dicséretnek számít — elég jól ismerem.

— Hát, szerintem ez egyáltalán nem hangozott úgy, mint egy dicséret. Ez az arrogáns, konok…

— És — folytatta Weiss — azt a fiút, aki ilyen rossz jegyet kap, mert ennyire utál TV-t nézni, azt igazából nem faraghatták rossz fából. Mit szólnál a gyalogsághoz?

Amikor elhagytam a sorozóbizottság épületét, letört voltam, de nem igazán boldogtalan. Legalább már katonának érezhettem magamat, hiszen ott voltak a zsebemben az ezt bizonyító dokumentumok. Ezek szerint nem tartottak túl sötétnek, és alkalmatlannak se arra, hogy a legegyszerűbb feladatoknál bonyolultabb munkákat is elvégezzek.

Néhány perccel ezelőtt ért véget a munkanap, és az épületben már csak az éjszakai szolgálatot ellátó kis csapat tartózkodott.

Amikor egy-két késlekedő társaságában elhagytam az épületet, a csarnokban belefutottam egy férfibe, aki szintén menni készült. Az arca ismerősnek tűnt, de nem tudtam, hogy honnan. Ő azonban rám nézett, és azonnal felismert.

— Jó estét! — mondta vidáman. — Még mindig nem hajóztál ki?

Ekkor már én is felismertem. Ő volt az a toborzó őrmester, akinél felesküdtünk. Leesett az állam a meglepetéstől. Most civil ruhát viselt, és megvolt mind a két keze és mind a két lába.

— Ó, jó estét őrmester! — dünnyögtem.

Pontosan leolvashatta érzelmeimet az arcomról, mert végignézett magán, és vidáman elmosolyodott.

— Ne szívd mellre, fiú! A szabadidőmben nem kell ijesztgetnem az újoncokat. Úgyhogy nem is teszem. Nem kaptad még meg a beosztásodat?

— Megvannak a parancsaim.

— Hová szólnak?

— A Mobil Erőkhöz.

Sugárzó mosoly öntötte el az arcát, és felém nyújtotta a kezét.

— Az én régi bandám! Csapj a kezembe, fiam! Mi majd embert faragunk belőled, még ha belepusztulsz is. Lehet, hogy mind a kettő összejön.

— Jók a lehetőségek? — kérdeztem kételkedően.

— Hogy jók-e a lehetőségek? Fiam, ez az egyetlen lehetőség! A Mobil Erők maga a hadsereg. A többiek csak azért vannak ott, hogy a gombokat nyomogassák, vagy olyan tojásfejű professzorok, akik a szerszámokat nyomják a kezünkbe. A melót viszont mi végezzük el.

Még egyszer megrázta a kezemet, és még hozzáfűzte:

— Küldjél majd egy képeslapot!

(???)

Kihúztam magam, és dühösen azt mondtam:

— Pofa be! A Mobil Erők a hadsereg legjobb csapata! Az Erők maga a hadsereg. Mindenki más csak kisegítő, aki a kezünk alá dolgozik. Az igazi melót mi végezzük el.

Nevetni kezdett.

— Majd rájössz.

— Akarod, hogy pofán vágjalak?