Csillagközi invázió

VI

Camp Currie-beli tartózkodásom során a Hendrick kirúgatását követő éjszaka volt a mélypont. Nem tudtam aludni — aki volt kiképzőtáborban, az tudja, mennyire pocsékul kell lenni ahhoz, hogy ez megtörténhessen. De aznap nem végeztem semmilyen gyakorlatot, ezért fizikailag nem voltam fáradt, a vállam pedig még mindig fájt, bár „szolgálatra alkalmasnak” találtak. Ezen felül még anyám levele is a fejemben járt, és valahányszor lehunytam a szemem, mindig a korbács suhogását hallottam, és láttam, amint Ted összerándul az oszlopon.

Nem izgatott, hogy elveszítettem a rangjelzésemet. Nem számított többé, hiszen kész voltam a leszerelésre, már döntöttem. Ha nem lett volna az éjszaka közepe, amikor nincs kéznél se toll, se papír, azonnal megtettem volna.

Ted fél perc alatt több súlyos hibát is elkövetett. És valóban csak hiba volt, hiszen miközben utálta bandát (és ki szerette?), megpróbálta kibírni az idejét, és elnyerni a polgárjogot. Politikus szeretett volna lenni — sokat beszélt arról, mi lesz, ha megkapja a polgárjogot. „Lesznek változások, figyeld csak meg!”

Nos, ezután soha nem fog közhivatalt betölteni; pedig csak egy pillanatra veszítette el a fejét, ám ez is soknak bizonyult.

Ha vele megtörténhetett, velem is megtörténhet. Mi van, ha megbotlom? Holnap, vagy a jövő héten? Nem is engednek leszerelni, hanem csíkos háttal, gyászzene mellett úgy rúgnak ki a hadseregből.

Ideje volt, hogy beismerjem: tévedtem, és az apámnak volt igaza. Ideje volt beadni azt a darab papírt, hazakuncsorogni, és megmondani apámnak, hogy kész vagyok a Harvardra menni, azután pedig elhelyezkedni az üzletben — ha ugyan még engedni fogja. Ideje volt, hogy reggel azonnal felkeressem Zim őrmestert, és megmondjam neki, részemről ennyi. De reggelig nem, mert az ember nem ébresztheti fel Zim őrmestert — őt aztán nem, nekem elhiheti bárki! —, hacsak nem biztos benne, hogy az őrmester valóban vészhelyzetnek ítéli a dolgot.

Zim őrmester…

Aggasztott, csakúgy, mint Ted esete. Mikor lezajlott a hadbírósági eljárás, és Tedet elvitték, Zim ott maradt, és azt kérdezte Frankel kapitánytól:

— Beszélhetnék a zászlóalj parancsnokkal, uram?

— Természetesen. Akartam kérni, hogy maradjon egy szóra. Foglaljon helyet.

Zim egy pillantást vetett felém, majd a kapitány is rám nézett. Nem kellett szólniuk, hogy menjek ki, magamtól is felszívódtam. A külső hivatali helyiségben senki sem volt, kivéve egy pár civil tisztviselőt. Nem mertem kijjebb menni, féltem, hogy a kapitány hívatni fog, ezért kerestem egy széket egy halom dokumentum mögött, és leültem.

A válaszfalon keresztül, amihez a fejemet támasztottam, hallottam beszélgetésük minden szavát. A zászlóalj parancsnokság inkább épület volt, mintsem sátor, hiszen állandó kommunikációs és rögzítő-berendezésnek adott helyet, de ún. „minimális alapterületű épület” lévén inkább hasonlított egy kunyhóra. A belső osztottsága nem volt komoly. Nem hiszem, hogy a civilek hallották, mert mindegyikük fülhallgatót viselt, ezen felül írógépek fölé hajoltak, de ez nem is számított. Nem volt szándékomban hallgatózni. Na jó, talán mégis.

Zim azt mondta:

— Uram, szeretném, ha áthelyeznének egy harci egységbe.

— Nem hallom, mit mond, Charlie. Nincs elem a hallókészülékemben — válaszolta Frankel.

— Komolyan beszélek, uram. Ez a feladat nem való nekem.

— Ne varrja a nyakamba a problémáit, őrmester. Legalább addig várjon, amíg elrendezzük a szolgálati ügyeket! Mi a fene történt? — hallatszott Frankel ingerült hangja.

— Az a fiú nem érdemel tíz korbácsütést — válaszolta Zim keményen.

— Persze, hogy nem. Maga is tudja, hogy ki szúrta el a dolgot, és én is tudom — felelte Frankel.

— Igen, uram. Tudom.

— Igazán? Maga nálam is jobban tudja, hogy ezek a srácok, ebben a szakaszban még vadállatok. Tudnia kell, mikor fordíthat nekik biztonsággal hátat, és mikor nem. Ismeri a Szabályzatot és az érvényes parancsot a 9-0-8-0 bekezdéssel kapcsolatban. Soha nem adhat még csak esélyt sem arra, hogy megszegjék. Persze, némelyikük megpróbálja — ha nem volnának agresszívak, nem lennének jó nyersanyag az M.E. számára. A táborban azonban kezelhetőek; elég biztonságos, ha hátat fordít nekik étkezések alatt, vagy amíg alszanak, vagy amíg ülnek a fenekükön az előadáson. De ha kiviszi őket hadgyakorlatra, vagy bárhová, amitől felspanolódnak és teli lesznek adrenalinnal, akkor olyan robbanékonnyá válnak, mint egy kalapnyi robbanó higany. Maga tudja ezt, minden kiképző tudja, hiszen erre tanították — megtanították, hogy ügyeljen rá, hogy kiküszöbölje, mielőtt megtörténik. Magyarázza meg nekem, hogyan történhetett meg, hogy egy kiképzetlen újonc behúzzon magának egyet? Sosem emelhetett volna kezet magára, ki kellett volna ütnie a fiút, amikor látta, mire készül. Miért nem volt résen? Kezd lelassulni?

— Nem tudom — válaszolta Zim lassan. — Biztosan.

— Hmm. Ha ez igaz, akkor a maga számára szóba se jöhet egy harci egység! De nem igaz. Legalábbis, amikor utoljára, három napja együtt dolgoztunk, még nem volt igaz.

— Akkor mi romlott el?

Zim csak egy idő után válaszolt.

— Azt hiszem, magamban biztos befutónak könyveltem el.

— Olyan nem létezik.

— Igaz, uram. De annyira lelkiismeretes volt, olyan makacsul eltökélte, hogy végigcsinálja — nem volt rátermett, de próbálta —, hogy valószínűleg tudat alatt így gondoltam.

Zim elhallgatott, majd hozzáfűzte.

— Azt hiszem, azért volt, mert kedveltem.

— Egy kiképzőtiszt nem engedheti meg magának, hogy kedveljen valakit — horkant fel Frankel.

— Tisztában vagyok ezzel, uram. Mégis megteszem. Jó srácok ezek. Az igazán bunkókat mostanra már kiszórtuk.

— Hendrick egyetlen hibája — eltekintve az ügyetlenségétől — az volt, hogy mindent jobban akart tudni. De nem bántam; én is jobban tudtam mindent ennyi idős koromban. A bunkók hazamentek, azok pedig, akik maradtak, mind lelkesek, törekvőek és talpraesettek — olyan agyafúrtak, mint egy alomra való kölyökkutya. Egy csomóan közülük katonák lesznek. Egyszóval ez volt a gyenge pont. Kedvelte őt… ezért nem tudta időben elküldeni. Így most hadbírósággal, korbáccsal, kirúgatással fejezi be. Szép.

— Bárcsak magamra vállalhattam volna valahogy azt a korbácsolást, uram! — mondta Zim komolyan.

— Sorba kellett volna állnia, mert én magasabb rangban vagyok. Mit gondol, én mit kívántam az elmúlt órában? Mit gondol, mitől féltem, mióta megláttam bejönni a monoklijával? Mindent megtettem, hogy elsimítsam a dolgot egy adminisztratív büntetéssel, de az a bolond fiú nem hagyta. Olyan őrültnek azonban soha nem gondoltam volna, hogy kikottyantsa, ő ütötte meg magát — az a fiú hülye; már hetekkel ezelőtt ki kellett volna tennie az egységből… ahelyett, hogy addig pátyolgatja, míg bajba nem keveredik. Hát kikottyantotta nekem, tanúk előtt. Ezzel arra kényszerített, hogy hivatalos feljegyzést készítsek az ügyről — és ez betett nekünk. Nincs rá mód, hogy kitöröljük az aktájából, nincs rá mód, hogy elkerüljük a hadbíróságot… most végigmehetünk az egész mocskos szemétkupacon, le kell nyelnünk a keserű pirulát. Íme itt van egy újabb civil, aki élete végéig utálni fog minket. Mert meg kell korbácsolni; sem maga, sem én nem vállalhatjuk magunkra helyette, még ha mi hibáztunk is. Az ezrednek látnia kell, mi történik, ha valaki megszegi a 9-0-8-0-t. A mi hibánk… az ő sebes háta.

— Az én hibám, kapitány. Ezért akarom áthelyeztetni magam. Öö… uram, azt hiszem így a legjobb a seregnek.

— Azt hiszi? Igen? Viszont én döntöm el, mi a legjobb a zászlóaljamnak, nem pedig maga, őrmester. Charlie, mit gondol, ki húzta ki a maga nevét a kalapból? És miért? Emlékezzen vissza tizenkét évvel ezelőttre! Tizedes volt, emlékszik? Hol volt akkor?

— Itt voltam, ahogy ön is jól tudja, kapitány. Pontosan itt, ugyanezen az istenverte prérin… Bárcsak soha ne jöttem volna vissza!

— Mindannyian ezt kívánjuk. De történetesen ez a legfontosabb és legfinomabb munka a hadseregben — idomítatlan, fiatal tacskókból katonákat faragni. Ki volt a maga csapatában a legszilajabb tacskó?

— Hmm… — kezdte Zim lassan —, azt azért nem mondanám, hogy ön volt a legrosszabb, kapitány.

— Nem mondaná, mi? De azért erősen kéne gondolkodnia, hogy eszébe jusson valaki más! Utáltam a pofáját, Zim „tizedes”.

— Igazán, kapitány? — kérdezte Zim csodálkozó és kissé megbántott hangon. — Én nem utáltam magát, kifejezetten kedveltem.

— Úgy? Persze, az utálat a másik dolog, amit egy kiképzőtiszt nem engedhet meg magának. Nem utálhatjuk és nem szerethetjük őket; a mi feladatunk a tanítás. Mindenesetre, ha kedvelt engem, hát… elég furcsa módon adott ennek kifejezést. Vajon még most is kedvel? Ne válaszoljon; nem érdekel, hogy igen, vagy nem — vagyis inkább nem akarom tudni a választ. Sebaj; akkoriban megvetettem, és arról álmodoztam, hogyan kaphatnám el. De maga mindig résen volt, sosem adott esélyt, hogy begyűjtsek egy 9-0-8-0-pert. És most, magának köszönhetően, itt vagyok. Szóval, hogy a kéréséről beszéljünk: volt egy parancs, amit újra és újra kiadott nekem, amikor újonc voltam. Annyiszor, hogy jobban utáltam, mint bármi mást, amit tett, vagy mondott. Emlékszik rá? Én igen, és most fel is idézem: „Katona! Pofa be, és tegye a dolgát!”

— Emlékszem.

— Még ne menjen el! Ennek a csúnya ügynek megvannak a pozitívumai is. Minden kiképző ezrednek kemény leckére lenne szüksége a 9-0-8-0-val kapcsolatban. Ezt mindketten tudjuk. Gondolkodni még nem tanultak meg, nem olvasnak, és csak ritkán hallgatnak a szóra — ezzel szemben látnak… és a Hendrick gyerek balszerencséje egy szép napon talán megóvja az egyik bajtársát attól, hogy felakasszák az első fára. Sajnálom, hogy a lecke adója az én zászlóaljamból került ki, és semmiképpen sem akarom, hogy ez a zászlóalj egy újabbat rossz példát adjon. Gyűjtse össze a kiképzőit, és figyelmeztesse őket. Ezek a srácok körülbelül huszonnégy órán át sokkos állapotban lesznek. Azután letörtté válnak, és a feszültség fokozódni kezd. Csütörtök vagy péntek táján néhányan, akik amúgy is kibuktak volna, elkezdenek olyasmire gondolni, hogy a Hendrick nem is kapott olyan sokat, még az ittas vezetésért járó korbácsütések számát sem érte el a büntetése… azután majd elkezdenek azon tűnődni, hogy talán megérné, hogy kitöltsék a dühüket azon a kiképzőn, akit legjobban utálnak. Őrmester, nem fajulhat idáig a helyzet! Megértette?

— Igen, uram.

— Azt akarom, hogy nyolcszor olyan óvatosak legyenek, mint addig voltak. Azt akarom, hogy tartsák a távolságot, és a tarkójukon is legyen egy szemük. Azt akarom, hogy annyira résen legyenek, mint egy egér a macskakiállításon. Bronski — vele beszéljen külön. Bronski hajlamos a haverkodásra.

— Bronskit is meghajtom, uram.

— Figyeljen oda rá! Mert amikor a következő srác elégtételt készül venni, le kell ütni, nem szabad elhibázni. Hülyére kell verni, és a kiképzőnek ezt anélkül kell megtennie, hogy rajta egyetlen karcolás is esne — ha nem, hát alkalmatlanságért kicsinálom. Ezt mondja meg nekik. Tanítsák meg azoknak a srácoknak, hogy nemcsak drága mulatság, de egyszerűen lehetetlen megsérteni a 9-0-8-0-t… hogy ha csak megpróbálják, pépesre lesznek verve, kapnak egy vödör vizet a képükbe, és nagyon fog fájni a pofájuk — ennyi, és semmi több.

— Igen, uram. Így lesz.

— Így kell lennie. Azt a kiképzőt, aki elhibázza, nem csak leváltom, de személyesen fogom kivinni a prérire, és dagadtra verem, mert még egyszer nem fogom eltűrni, hogy az egyik fiamat a szégyenpadra kössék a tanára hanyagsága miatt. Lelépni!

— Igen, uram. Jó napot, kapitány!

— Mi van rajta jó? Charlie…

— Igen, uram?

— Ha nincs sok dolga ma este, hozza át a tornacipőjét és a lábszárvédőjét a tiszti körletbe, és akkor bunyózhatunk egyet. Úgy nyolc óra táján.

— Igen, uram.

— Ez nem parancs, csak meghívás. Ha tényleg lassul, akkor talán le tudom rúgni a lapockáját.

— Hmm… Fogadni is merne rá a kapitány?

— Mi? Így, hogy egész nap az íróasztal mellett ülök, a forgószékben? Nem én! Hacsak bele nem egyezik, hogy egyik lábát egy vödör cementbe mártva harcol! Komolyan, Charlie, szörnyű napunk volt, és még rosszabb is lesz, mielőtt jobbra fordul. Ha maga és én jól leizzadunk ma, és elhelyezünk egy pár balhorgot, akkor talán jól fogunk aludni éjjel, az összes kis mama kedvence ellenére.

— Ott leszek, kapitány. Ne egyen túl sokat vacsorára — nekem is ki kell adnom magamból egy kis feszültséget.

— Egyáltalán nem szándékozom vacsorázni; itt fogok ülni, és kiizzadom azt a jelentést… amit az ezredparancsnok kegyeskedik majd elolvasni a saját vacsorája után… és ami valaki miatt, akinek a nevét most nem említem, két órával meghosszabbítja a szolgálatomat. Úgyhogy lehet, hogy kések egy pár percet a bunyóból. Menjen most, Charlie, ne zavarjon! Viszlát!

Zim őrmester olyan hirtelen indult el, hogy alig maradt időm lehajolni, és megkötni a cipőfűzőmet, hogy ne lásson meg a dossziék mögött, amint átment az irodán. Frankel kapitány máris ordított:

— Küldönc! Küldönc! KÜLDÖNC! Háromszor kell szólítanom? Hogy hívják? Jegyezzen elő magának három óra büntetőgyakorlatot, teljes menetfelszereléssel! Keresse meg az E, F és G század parancsnokait, adja át nekik üdvözletemet, és mondja meg nekik, hogy szívesen látom őket sorakozó előtt! Aztán ugorjon el a sátramba, és hozzon egy tiszta egyenruhát: sapka, oldalfegyverek, cipő, a kitüntetéseknek csak a szalagja kell, az érme nem. Hozza nekem ide ezeket! Aztán jelentkezzen a gyengélkedőn! Ha képes azzal a karral úgy vakarózni, ahogy az előbb láttam, akkor nem fájhat annyira a válla. Tizenhárom perce van az egészségügyi szemléig! Mintha élne, katona!

Végrehajtottam a parancsot — a tisztek közül kettőt a kiképzők zuhanyozójában találtam meg (egy küldönc bárhová bemehet), a harmadikat az íróasztalánál. A kapott parancsok teljesítése nem volt lehetetlen, csak azért látszott annak, mert közel állt hozzá. Frankel kapitány egyenruháját abban a pillanatban tettem le elé, amikor megkezdődött az egészségügyi szemle. A kapitány, anélkül, hogy felnézett volna, azt morogta:

— Felejtse el a büntetőszolgálatot! Lelépni!

Éppen idejében értem haza, hogy „egyenruha tisztátlansága két helyen” címen büntetőszolgálatot kapjak, és lássam hogyan ér véget Ted Hendrick pályafutása a Mobil Erőknél.

Szóval sok időm volt a gondolkodásra, amikor aznap éjjel ébren feküdtem. Tudtam, hogy Zim őrmester keményen dolgozik, de még sosem merült fel bennem, hogy másmilyen is lehet, nem csak elégedett saját magával. Annyira önelégültnek, magabiztosnak látszott, mint aki tökéletes békében él a világgal és önmagával.

Az az elképzelés, hogy ennek a legyőzhetetlen robotnak kudarcélménye lehet, hogy személyében annyira mélyen megalázottnak érzi magát, hogy el akart menekülni, idegenek között elrejtőzni, és az a kibúvója, hogy a távozása jobb lenne a csapat számára, talán még megrázóbb élmény volt, mint Ted megkorbácsolása.

Az pedig, hogy Frankel kapitány is egyetértett vele, már ami a hiba nagyságát érinti, hú, az nem volt semmi. Az orra alá dörgölte a hibáját, és úgy leteremtette, hogy csak na! Hát, ez hihetetlen! Az őrmestereket nem szokták leteremteni, az őrmester az, aki leteremti az embert. Ez egy természeti törvény.

Azt azonban el kellett ismernem, hogy mindaz, amit eddig az én orrom alá dörgöltek az altisztek, ehhez képest valóságos szerelmi vallomásnak tűnt. Ráadásul a kapitány még csak fel sem emelte a hangját.

Az egész ügy annyira valószínűtlen volt, fel sem merült bennem, hogy meséljek róla a bajtársaimnak.

Itt van azután Frankel kapitány maga — a tisztekkel csak igen ritkán találkoztunk. Általában csak az esti sorakozókor tűntek fel, az utolsó pillanatban besétáltak az alakulótérre, és meg sem próbáltak olyasmit csinálni, ami a legkisebb erőfeszítéssel járt volna. Hetente egyszer szemlét tartottak, és utána közölték az altisztekkel a személyes véleményüket, ami kivétel nélkül negatív következményekkel járt, persze sosem számukra, hanem mindig valaki más számára. Hétről hétre ők döntötték el, hogy melyik század részesülhet az ezredzászló őrzésének nagy kitüntetésében. Néha teljesen váratlanul bukkantak fel közöttünk, hogy meglepjék a bandát egy szemlével. Mindig hibátlanok, megközelíthetetlenek voltak, tökéletes vasalású egyenruhájuk nem vetett ráncot. Amikor pedig eltűntek, egy leheletnyi kölniillat maradt utánuk.

Ó, persze, egy-kettő közülük mindig velünk volt, amikor meneteltünk, és Frankel kapitány vagy kétszer megmutatta nekünk, hogyan küzd a la savate nagymestere. A tisztek azonban nem dolgoztak, legalábbis nem komolyan, hiszen ott voltak alárendeltjeik, az altisztek. Ők adhattak parancsokat az őrmestereknek!

Most pedig egyszer csak kiderült, hogy Frankel kapitánynak olyan sok a munkája, hogy emiatt étkezéseket hagy ki, a különböző dolgok annyira lekötik az idejét, hogy már mozgáshiányra panaszkodik, és a szabad idejét kell feláldoznia, ha a fizikai erőnlétén akar egy kicsit javítani.

Ami az idegeskedést illeti, úgy tűnt, hogy Hendrick balsorsa jobban felidegesítette, mint Zimet. Nem is ismerte a fiút személyesen. Meg kellett kérdeznie a nevét.

Elfogott az a kellemetlen érzés, hogy mindeddig teljesen hibásan ítéltem meg a világot, amelyben élek. Az egyes részek egészen másmilyennek bizonyultak, mint amilyennek azelőtt tűntek. Olyan, mintha hirtelen ráébrednénk, hogy nem ismerjük a saját anyánkat, csupán egy gumimaszkot viselő idegen hajol a bölcsőnk fölé.

Egy dologban azonban biztos voltam. Semmi kedvem ahhoz, hogy kiderítsem, mit is takar az M.E. álarca. Ha ez egy olyan kemény egység, hogy még az isteni hatalommal bíró őrmesterek — és a tisztek, bizony, a tisztek — sem érzik magukat jól benne, akkor biztos, hogy a szegény kicsi Johnnie-nak nincs itt semmi keresnivalója. Hogyan legyünk tévedhetetlenek egy olyan egységben, aminek nem tudjuk felfogni a működését? Semmi kedvem nem volt akasztófán végezni! Már a megkorbácsolás gondolatától is kivert a hideg veríték… bár fenyítéskor egy orvos is jelen van, hogy megakadályozza a maradandó károsodások fellépését. A családunkból még soha senkit nem korbácsoltak meg (eltekintve egy-egy kiadós iskolai elfenekeléstől — ám a két dolgot össze sem lehet hasonlítani). Sem apai, sem anyai ágon nem akadt bűnöző a családunkban, és egyetlen ősömet vagy rokonomat sem vádolták meg soha bűntény elkövetésével. Büszke família volt a miénk, semmiben sem szenvedtünk hiányt, csupán a teljes jogú polgárjoggal nem rendelkeztünk, ám ezt apám nem tekintette kívánatos célnak. Az volt a véleménye róla, hogy haszontalan és hiú hivalkodás. Ha ne adj isten, egyszer megkorbácsolnának, attól tartok, az öreget megütné a guta.

Hendrick nem csinált semmi olyasmit, amit képzeletemben magam se tettem volna meg ezernyi alkalommal. Miért csak képzeletben? Valószínűleg túl félős voltam. Tudtam, hogy bármelyik kiképzőm pépesre tudná verni az arcomat, ha csak megmukkanok, ezért aztán befogtam a számat, és tettem a dolgomat. Johnnie nem volt bátor. Ted Hendrickről viszont kiderült, hogy legalább tökös gyerek. Én meg nem… és egy gyáva fickónak semmi keresnivalója a seregben.

Ezenkívül pedig Frankel kapitánynak eszébe sem jutott volna Tedet hibáztatni. Ha pedig én a gyávaságomnak köszönhetően nem fogom megszegni a 9-0-8-0 paragrafust, akkor is eljön a nap, amikor valamilyen más okból rám húzzák a vizes lepedőt — anélkül, hogy bűnös lennék, vagy hogy elkövettem volna valamit — és máris ott állok az oszlophoz kötve, és a hátamon csattog a korbács.

Itt az idő hazamenni, Johnnie. Most indulj, amíg még kijutsz az előírások dzsungeléból!

Anyám levele csak megerősített az elhatározásomban. Amíg a szüleim mereven elzárkóztak előlem, addig én is képes voltam arra, hogy ne is gondoljak rájuk. Ám amikor engedtek, képtelen voltam tovább haragudni. Legalábbis az anyám engedett. Ezt írta:

Értettem, nagyon is jól értettem. És ha apám túl büszke volt ahhoz, hogy sírjon, hát, én nem. Én tudtam sírni.

Végül aztán mégis elaludtam… és szinte rögtön felébresztett a riadó. Az egész ezred futólépésben kivonult a lőtérre, és lőszer nélkül végrehajtott egy harcászati gyakorlatot. A lőszertől eltekintve a teljes menetfelszerelést magunkkal vittük, a fejhallgatókat is, és már túl voltunk a nehezén, amikor megjött a parancs, hogy lefagyni.

Legalább egy órán keresztül hevertünk ott, mintha halottak lennénk, még lélegezni se mertünk. Egy lábujjhegyen osonó egér nagyobb zajt csapott volna, mint mi. Valami egyszer átgyalogolt rajtam, talán egy prérifarkas. Meg sem moccantam. Iszonyúan fáztam, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy ez az utolsó fagyos éjszakám.

Másnap reggel, hosszú hónapok után először, ismét bottal kellett kipiszkálni a hálózsákomból. Majdnem lekéstem a reggeli tornát, mert nem hallottam meg az ébresztő parancsot. Reggeli előtt nem lett volna módom beadni a leszerelési kérelmemet, mivel ahhoz először Zim őrmesterrel kellett beszélni. Ő viszont nem jelent meg reggelinél. Engedélyt kértem Bronskitól, hogy a századparancsnokkal beszélhessek. Ő csak annyit válaszolt:

— Persze, felőlem.

Még csak meg sem kérdezte, hogy miért.

Ha valaki nincs itt, azzal nem lehet beszélni. Márpedig reggeli után úgy vonultunk ki menetgyakorlatra, hogy Zimnek még nyomát sem láttam. Egynapos gyakorlat volt, és délben helikopterrel hozták ki az ellátmányunkat. Ennek nagyon örültem, mivel ha indulás előtt nem osztották ki a fejadagokat, az legtöbbször azt jelentette, hogy aznap nem ettünk. Nem készültem fel az éhezésre, hiszen túl sok gondom volt ahhoz, hogy begyűjtsek valamilyen tartós élelmiszert titkos úti tartaléknak.

Zim őrmester az ellátó helikopterrel jött ki, és magával hozta a postát. Ez nem volt váratlan dolog, mivel az M.E. kénye-kedve szerint visszatartja az ételedet, az italodat, nem hagy aludni, és bármit megtesz veled, amit nagyúri kedve diktál, de a leveledet soha, egyetlen percig nem tartja tovább vissza annál, ami feltétlenül szükséges. A levél téged illetett, és a sereg mindent megtett azért, hogy a lehető leghamarabb eljuttassa hozzád, még akkor is, ha éppen kint vagy a terepen. Ez a szolgáltatás eddig nem volt túlzottan fontos a számomra, hiszen (eltekintve Carl néhány leveléről) csak reklámküldeményeket kaptam. Anyám levele óta azonban újra vártam a postást.

Még csak fel sem keltem, amikor Zim elkezdte kiosztani a leveleket. Úgy döntöttem, hogy addig nem szólok neki, amíg vissza nem indulunk — nem akartam feltűnni, míg a főhadiszállás nincsen elérhető közelben. Éppen ezért igencsak meglepődtem, amikor a nevemet kiáltotta, és a magasba tartott egy levelet. Futólépésben siettem hozzá, és átvettem a borítékot.

Ekkor következett a második meglepetés — a levelet Mr. Dubois, az iskolai történelem és erkölcsfilozófia tanárom írta. Előbb számítottam egy levélre a Télapótól, mint tőle.

Aztán pedig, a levelet elolvasva, úgy tűnt, hogy tévedés van a dologban. Néhányszor még ellenőriznem kellett a feladót és a címet, míg sikerült meggyőznöm magamat arról, hogy tényleg ő írta a levelet, és hogy valóban nekem szánta.

Az aláírás legalább annyira elképesztő volt, mint maga a levél. Alezredes volt a vén bajkeverő? Még a kerületi parancsnokunk is csak egy őrnagy! Mr. Dubois az iskolánkban sosem beszélt a rangjáról. Azt feltételeztük (már ha egyáltalán foglalkoztunk ilyesmivel), hogy tizedes, vagy valami hasonló beosztású lehetett, akit a keze elvesztése után kiszuperáltak, és adtak neki egy kényelmes tanári állást. Egy olyan tantárgyat, amiben nem kell osztályoznia, ahol a diákoknak nem kell tanulni, csak figyelni. Természetesen tudtuk, hogy túl van a Szövetségi Szolgálaton, hiszen a történelmet és az erkölcsfilozófiát csakis teljes jogú polgárok oktathatták. De hogy az M.E. veteránja? Egyáltalán nem úgy nézett ki! Finomkodó volt, és lekicsinylő, olyan, mint egy tánctanár, cseppet sem hasonlított ránk, majmokra.

Az aláírásából viszont kiderült, hogy a saját fegyvernemem veteránja.

Visszafelé, a táborba, végig a hosszú menetelés alatt csak ez az elképesztő levél járt a fejemben. A tartalmát össze sem lehetett hasonlítani az iskolai példabeszédeivel. Nem mintha bármit is visszavont volna abból, amit az iskolában mondott, csupán a hangvétel volt teljesen más. Mióta szólít egy alezredes bajtársának egy újoncot?

Amikor még csak egyszerűen „Mr. Dubois” volt, én meg egy azok közül a diákok közül, akiknek bent kellett ülni az óráján, úgy tűnt, mint aki észre sem vesz engem. Kivéve talán egyetlen alkalmat, amikor felkaptam az agyvizet, mert arra célozgatott, hogy túl sok a pénzem, és túl kevés az eszem. (Miért bűn az, ha az apám a mellényzsebéből meg tudná venni az iskolát, hogy karácsonyra odategye ajándéknak a fenyőfa alá? Ehhez a tanárnak semmi köze.)

Hosszasan és kiadósan értekezett az „érték” fogalmáról. A marxista elméletet a „haszonelvűség” ortodox teóriájával hasonlította össze. Mr. Dubois ezt mondta:

— A marxista értékmeghatározás természetesen nevetséges. Bármilyen sok munkát is fordítok arra, hogy a homokozólapátba préselt homoksütit almás rétessé változtassam, az erőfeszítéseim ellenére is csak értéktelen homok marad. Ennek megfelelően természetesen a selejtes munka is egy erőteljes értékcsökkentő tényező lehet. Egy tehetségtelen szakács első osztályú tésztából és friss zöldalmából is képes élvezhetetlen, értéktelen hulladékot készíteni. Pedig az alapanyagok maguk is értékkel bírtak. Ezzel szemben egy igazi mesterszakács ugyanezekből a nyersanyagokból valódi ínyencfalatot tud előállítani, amelynek értéke jóval meghaladja egy közönséges almás rétes értékét, anélkül, hogy nagyobb erőfeszítést tett volna, mint amire egy közönséges szakácsnak van szüksége egy hétköznapi édesség elkészítéséhez.

— Ez a konyhai példa a marxista értékelmélet megsemmisítő cáfolata — azé az elméleté, amelyikre a kommunizmus lenyűgöző szemfényvesztése alapul. Kiderül belőle, hogy a haszonelvűség fogalmában gondolkodó, józan emberi értelemnek van igaza.

Dubois rám mutatott a karcsonkjával.

— Ennek ellenére… Ébresztő, te ott, hátul!… Ez az öreg, zavart agyú misztikus, a Tőke szerzője, ez a terjengős, áttekinthetetlen, zavaros, neurotikus, tudománytalan és logikátlan Karl Marx, ez a lenyűgöző csaló, szóval ez az ember azért megragadta az igazságnak egy nagyon fontos elemét. Ha képes lett volna elemezni, akkor talán ő fogalmazhatta volna meg az érték első, valóban igaz meghatározását… ezzel pedig hihetetlen szenvedésektől szabadította volna meg bolygónkat. Persze az is lehet, hogy nem — tette hozzá. — Hé, te!

Összerezzentem.

— Ha már képtelen vagy idefigyelni, talán elmondanád az osztálynak, hogy „az érték” viszonylagos, vagy abszolút fogalom?

Megjegyzem, én figyeltem. Csupán azt nem látom be, miért nem lehet csukott szemmel és kényelmes testtartásban figyelni. A kérdésével viszont sikerült zavarba hoznia. Nem készültem ugyanis az órára.

— Abszolút — válaszoltam próba-szerencsére.

— Tévedés — felelte hidegen. — Az értéknek ugyanis csak az élőlényekkel összefüggésben van jelentősége. Egy tárgy értéke mindig egy bizonyos személytől, egy egészen személyes értékítélettől függ. Mennyiségileg, emberenként eltérő. A „piaci érték” csak egy elképzelés a személyes átlagértékek durva megsarcolása, amelynek azonban mennyiségileg különbözőnek kell lennie, különben lehetetlenné válna a kereskedelem. (Arra gondoltam, hogy mit szólna apám, ha azt hallaná, hogy a piaci érték csak elképzelés. Valószínűleg felháborodottan tátogott volna.)

A tárgyhoz való egészen személyes viszonyt — az értéket — két tényező határozza meg: egyrészt, hogy mit tud az érintett ember tenni a dologgal, mennyire hasznos az a számára, másrészt pedig az, hogy mit kell áldoznia a dolog tulajdonlásáért, vagyis az ár… Van egy régi dal, amelyik arról szól, hogy az élet legfontosabb dolgai ingyen hullanak az ölünkbe. Micsoda hazugság! Teljesen hamis! Ez a tragikus tévedés vezetett a huszadik század demokráciáinak összeomlásához és a dekadenciához. Csődöt mondott ez a nemes politikai kísérlet, mert akkortájt az embereket abban a téveszmében nevelték fel, hogy a szavazatuk leadásáért cserébe mindent megkaphatnak, amire csak vágynak — fáradság, izzadság és könnyek nélkül.

Aminek értéke van, azt nem lehet ingyen megkapni. Születéskor még az életet adó levegőért is fájdalmas, és fárasztó erőfeszítésekkel kell megküzdeni.

Még mindig rám nézett, és így folytatta:

— Ha ti, fiúk és lányok ugyanúgy megszenvednétek a játékszereitekért, mint ahogy egy újszülött megszenved az első korty levegőéért, akkor sokkal boldogabbak lennétek… és sokkal gazdagabbak. De ahogy a dolgok állnak, némelyikőtöket csak sajnálni tudom aranyketrecének szegénységéért. Hé, te! Neked adom a százméteres futóbajnokság aranyérmét. Örülsz neki?

— Hát, bizonyára!

— Ne próbálj meg kitérni a válasz elől! Tiéd az első hely — már írom is az oklevelet: „Megnyerte az iskolai bajnokságon a százméteres futóversenyt.”

Tényleg ott volt nála az oklevél, odajött hozzám, és a mellemhez nyomta.

— Nesze, itt van! Most boldog vagy? Értékes számodra? Vagy talán nem?

Dühbe gurultam. Először az a piszkos kis megjegyzés a gazdag fiúkról — a nincstelenek jellegzetesen gúnyos megjegyzése —, most meg ez a pofátlanság. Letéptem az oklevelet a dzsekimről és a lába elé vágtam.

Mr. Dubois meglepődve nézett rám.

— Hát nem örülsz neki?

— Tudja jól, hogy csak a negyedik lettem!

— Pontosan! Az aranyérem nem ér neked semmit, mert nagyon is jól tudod, hogy nem szolgáltad meg. És még mindig ott van benned a szerény elégedettség amiatt, hogy legalább a negyedik helyre felverekedted magad. Azért ugyanis megküzdöttél. Remélem, hogy néhányan az itt ülő alvajárók közül felfogták ezt a kis erkölcsi prédikációt. Azt hiszem, a régi dal költője valójában azt akarta mondani, hogy az életben igazán fontos dolgokat nem pénzért kapja meg az ember. Ebben igaza volt. Az is kiderül viszont, hogy tévedés lenne betű szerint értelmezni ezt a dalt. Az életben igazán fontos dolgokat pénzért nem lehet megvásárolni, az ő áruk a harc, az izzadság és az odaadás… Életünkben a legértékesebb dolgok ára maga az élet — ez a legmagasabb fizethető ár. Ezért az árért már megkaphatod a tökéletes éneket is.

Ilyen dolgok jártak a fejemben, amiket Mr. Dubois — Dubois ezredes — mondott, és írt nekem az ő szokatlan levelében, miközben siettünk vissza a tábor felé. Gondolataimból a zenekar zökkentett ki, amely csatlakozott menetoszlopunkhoz. Énekelni kezdtünk, egy sor francia dalt — a „Marseillaise”-t természetesen, a „Madelon”-t, a „Minden nehézségen és veszélyen át”-ot, no meg az „Armentiéresi kisasszony”-t.

Megvan annak a hangulata, ha zenekar kíséri a menetelést. Az ember összeszedi magát, akkor is, ha már térdig kopott a lába. Kezdetben csak magnóról szólt a zene, és az is csak sorakozókor vagy a díszmenet alatt. De azután az életünket szabályozó erők gyorsan kiderítették, hogy ki tud muzsikálni és ki nem. Kiosztották a megfelelő hangszereket, és már meg is alakult a kizárólag újoncokból álló ezredzenekar. Még a karmester és a tamburmajor is közülünk került ki.

Ez persze nem jelentette azt, hogy emiatt valami kiváltsághoz jutottak. Éppen ellenkezőleg: a szabadidejükben gyakorolhattak, esténként és vasárnap, ráadásul a zenekar önállóan hajtott végre alaki gyakorlatokat, és díszelgéskor külön meneteltek, nem pedig közöttünk, az oszlopban. A kiképzőtáborban számos dolog működött így. A lelkészünk szintén újonc volt. A legtöbbünknél idősebb volt, és valamilyen apró, számomra teljesen ismeretlen nevű szektában szentelték pappá. Lendületesen tudott prédikálni, bár azt nem tudnám eldönteni, hogy beszédei megfeleltek-e a kánoni követelményeknek, vagy sem. Ezenkívül pedig igazi lelki támasznak bizonyult, aki megértette az újoncok gondjait. Istentisztelet után jó volt együtt énekelni. Ehhez jött még az is, hogy vasárnap a reggeli sorakozó és az ebéd között amúgy sem volt hova mennünk.

A zenekar is megszenvedte a komoly lemorzsolódást, de valahogy mindig csatasorba tudtak állítani kellő számú zenészt. A tábornak még négy skótdudája is volt, meg egypár hozzá való, szoknyás egyenruhája, amelyet a cameroni Lochiel ajándékozott a tábornak, miután a fia a kiképzés alatt életét vesztette. Az egyik újonc értett a dudához. Valamikor a skót cserkészektől tanulta. Így aztán nemsokára már négy skótdudásunk volt a táborban, akik nem valami művészien, viszont jó hangosan tudtak játszani. Meglehetősen különös élmény először hallani a skótduda zenéjét, és egy kezdő dudás, aki a közeledben gyakorol, igencsak megviselheti az idegeidet. Olyan, mintha egy macskát tartana a hóna alatt, és időnként beleharapna a farkába.

Ez a zene azonban csodát művel az emberrel. Amikor a dudásaink először vonultak be a zenekar élén, és rázendítettek az „Alamein hősi halottai”-ra, úgy égnek állt a hajam, hogy majdnem leesett a sapka a fejemről. Ettől a zenétől könny szökik a szemekbe.

A menetgyakorlatokra természetesen nem vihettük magunkkal a zenekart, mivel a szervezeti szabályzat szerint nem járt nekünk egy zenész alegység. A tubák és az üstdobok a körletben maradtak, mivel a zenész srácoknak pontosan olyan súlyos a menetfelszerelésük, mint bármelyik újoncé, ezért csak olyan hangszert vihettek magukkal, ami nem volt túl nehéz. Ám a Mobil Erők rendelkezik néhány olyan hangszerrel, amilyen szerintem senki másnak nincsen. Itt van például az a kis elektromos doboz — alig nagyobb, mint egy szájharmonika — amelyik ugyanúgy szól, mint egy tuba, és ugyanúgy kell fújni. Ha felhangzik a parancsszó, hogy gyülekezzen a zenekar, akkor a zenészek menet közben ledobják a hátizsákjukat, amit a többiek egyenlően elosztanak egymás között, és futólépésben a menetoszlop élére sietnek. Kezdődhet a koncert.

Az ilyesmi segít.

A zenekar hátramaradt, már alig hallhattuk, úgyhogy abbahagytuk az éneklést, mert különben túlharsogtuk volna a dobszót, ami alapján énekelhettünk.

Hirtelen rájöttem, hogy jól érzem magam.

Megpróbáltam rájönni, hogy miért. Talán, mert pár óra múlva ismét bent vagyunk a táborban, és végre beadhatom a leszerelési kérelmemet?

Nem. Amikor végre elszántam magamat, hogy feladom a küzdelmet, tényleg sikerült megnyugodnom, enyhült valamit rettenetes idegességem, így végre el tudtam aludni. Most viszont egy teljesen más érzés fogott el, valami, aminek nem láttam az okát.

Aztán rájöttem. Átjutottam a hegyen!

Átjutottam a „hegyen”, amiről Dubois ezredes írt a levelében. Felküzdöttem magam a csúcsra, és innentől kezdve már kényelmesen sétálhattam lefelé. A préri körülöttünk lapos volt, mint egy palacsinta. Mégis, kifelé menetelve fáradtan vánszorogtam a hegyre fel, és még egy jó darabig azután is, útban visszafelé a táborig. Később valamilyen ponton — azt hiszem, énekelés közben — elértem a csúcsot, és ettől kezdve már lefelé haladtam. Mintha könnyebbé vált volna a hátizsákom, és többé nem féltem.

Amikor beértünk, nem beszéltem Zim őrmesterrel. Nem volt rá szükségem. Éppen ellenkezőleg, oszolj után ő intett oda magához, és megszólított.

— Igen, uram?

— Egy személyes jellegű kérdés. Nem kell megválaszolnod, ha nem akarod.

Elhallgatott, és én ijedten arra gondoltam, hogy most meggyanúsít azzal, kihallgattam, amikor a főhadiszálláson lehordták a sárga földig.

— Ma a postabontáskor kaptál egy levelet. Véletlenül elolvastam — mert semmi közöm a magánlevelezésedhez — a feladó nevét. Persze sok embert hívnak így, de — ez egy személyes kérdés, amit nem kell megválaszolnod — a levél írója nem véletlenül egy olyan személy, akinek amputálták a balkezét?

Azt hiszem, leesett az állam.

— Hát ezt meg honnan tudja, uram?

— Ott voltam mellette, amikor ez történt. Szóval akkor Dubois ezredes. Igazam van?

— Igen, uram. — Még hozzátettem: — Az iskolánkban ő volt a történelem és erkölcsfilozófia tanárom.

Azt hiszem, ezt volt az egyetlen olyan alkalom, amikor sikerült bármilyen benyomást is tennem Zim őrmesterre. A szemöldöke egy leheletnyit a magasba emelkedett, és kissé elkerekedett a szeme.

— Igen? Akkor hihetetlen szerencséd volt!

Még hozzátette:

— Ha megválaszolod a levelét, nem okozna gondot megírni neki, hogy Zim szállítóhajó-őrmester üdvözletét küldi?

— Szívesen, uram. Ó, azt hiszem, hogy ő is üzent magának valamit, uram.

— Tessék!

— Hát, nem vagyok egészen biztos.

Kivettem a levelet a zsebemből, és felolvastam azt a mondatot:

— „Ha pedig véletlenül találkozol valamelyik régi bajtársammal, add át neki szívélyes üdvözletem!” Ez önnek szól, uram?

Zim elgondolkodott, miközben keresztülnézett rajtam. Mintha csak a múltba pillantott volna.

— Micsoda? Igen. Többek között nekem is. Nagyon köszönöm.

Aztán véget ért ez a pillanat, és megint olyan volt, mint régen. Harsányan azt mondta:

— Kilenc perc a sorakozóig. Még le kell zuhanyoznod és átöltöznöd! Úgyhogy mozgás, katona! Mintha élnél!