Az Androméda-Köd

VII. fejezet KÉK F-MOLL SZIMFÓNIA

Délre, a tengerre néző széles veranda falait átlátszó műanyag lemezek alkották. A mennyezetről áradó sápadt, tompa fény nem versenyzett a ragyogó Holddal, csupán kiegészítette a holdfényt, s enyhítette az árnyékok nyers feketeségét. A tengeri expedíciónak úgyszólván minden tagja összegyűlt a verandán. Csupán a legfiatalabbak gondoltak ki valami játékot a holdfényes tengeren. Eljött Kart Szan, a festőművész is, s magával hozta gyönyörű modelljét. Frit Don, az expedíció vezetője megrázta hosszú, aranyszőke haját, s elmondotta, hogy milyen kutatást végeztek a Miiko felfedezte lóval kapcsolatban. Amikor meghatározták a szobor anyagát, hogy megállapíthassák a fölemelendő súlyt, váratlan eredményre jutottak. A felső réteg valami különleges öntvény volt, alatta pedig színaranyra bukkantak. Ha a lovat öntéssel készítették, akkor az egész szobor súlya kitesz vagy négyszáz tonnát, még akkor is, ha figyelembe veszik az általa kiszorított víz súlyát. Az ilyen óriás felszínre hozatalára különlegesen felszerelt, nagy hajókat kértek.

Mivel magyarázható ennek az értékes fémnek ilyen esztelen felhasználása? Erre a kérdésre az expedíció egyik régi munkatársa emlékeztette a jelenlevőket egy, a régi történeti levéltárakban még ma is megtalálható legendára, amely egy egész ország aranykészletének eltűnéséről szól. Valamikor régen az arany a munka egyenértéke volt. Gonosz, a népeket kiszipolyozó uralkodók bukásuk előtt más országba menekültek. Azokban az időkben még különféle akadályok gátolták az egyes népek egymás közötti forgalmát, s ezeket az akadályokat határnak nevezték. A menekülő uralkodó összeszedett minden aranyat, szobrot öntetett belőle, és ezt az ország fővárosának legforgalmasabb terén állíttatta fel. Az aranyat senki sem találta meg. A történész kifejezte azt a feltevését, hogy azokban az időkben senki nem is gondolt arra, mi rejlik az olcsó öntvény felső rétege alatt.

Az elbeszélés élénk fogadtatásra talált. Az óriási aranymennyiség megtalálása nagyszerű ajándék volt az emberiség számára. Bár a nehéz sárga fém már régóta nem volt az érték szimbóluma, változatlanul nagy szükség volt rá az elektromos készülékek, gyógyszerek, különösképpen az anamezon előállításánál.

A veranda külső részén, a sarokban szoros kör alakult ki; Veda Kong, Dar Veter, a festőművész, Csara Nandi és Evda Nal volt ebben a társaságban. Ren Boz is félénken leült melléjük, miután sokáig hiába kereste Mven Maszt, aki eltűnt valahová.

— Igaza volt, amikor azt állította, hogy a művész, helyesebben a művészet általában, mindenkor és elkerülhetetlenül elmarad a tudomány és a technika rendkívül gyors fejlődése mögött — mondotta Dar Veter.

— Nem jól értett engem — ellenkezett Kart Szán. — A művészet már kijavította hibáját, s megértette, mi az emberiség iránti kötelessége. Ma már nem alkot többé nyomasztóan monumentális formákat, nem ábrázolja a ragyogást és a nagyságot, amely valójában nem létezik, hiszen ez külsőség. A művészet igen fontos kötelességévé vált, hogy kifejezze az ember emocionális életét. Csak a művészet képes arra, hogy az emberi lelket a legbonyolultabb benyomások felfogására hangulatilag előkészítse. Ki ne tudná, milyen varázslatosán könnyű megértenünk azt, amit előzetes hangulatkeltéssel: zenével, színekkel, formával adunk? S hogyan zárkózik be az emberi lélek, ha durván és kényszerrel törünk be hozzá. Önök, történészek, mindenkinél jobban tudják, mit szenvedett az emberiség abban a harcban, amelyet a lelkivilág emocionális részének fejlesztéséért és neveléséért vívott.

— Valamikor a távoli múltban volt olyan időszak, amikor a művészet elvont formákra törekedett — jegyezte meg Veda Kong.

— A művészet absztrakciókra törekedett, hogy utánozza az értelmet, amely minden mással szemben elsőbbségre tett szert. De a művészetet nem lehet elvontan kifejezni, ezalól csupán a zene kivétel, amely különleges helyet foglal el, s a maga módján szintén teljesen konkrét. Helytelen út volt ez.

— Milyen utat tart tehát helyesnek?

— A művészet az én véleményem szerint visszatükröződése az emberek érzelmeiben a világon folyó harcnak és nyugtalanságnak; néha az élet illusztrálása, de csak az általános célszerűség ellenőrzése alatt. Ez a célszerűség az a szépség, amely nélkül nem látom a boldogságot és az élet értelmét. Másképp a művészet könnyen szeszélyes ötletekké válik, különösképpen akkor, ha a művész nem ismeri eléggé az életet és a történelmet…

— Mindig az volt a vágyam, hogy a művészet útja a világ legyőzése és megváltoztatása, ne pedig egyszerű érzékeltetése legyen — szólt közbe Dar Veter.

— Egyetértek! — kiáltott fel Kart Szán. — Csupán az a kikötésem, hogy ne csak a külső világot, hanem elsősorban az ember érzelmeinek belső világát is alakítsa át. Ennek nevelése… valamennyi ellentmondás megértése mellett…

Evda Nal Dar Veter karjára tette erős és meleg kezét.

— Melyik álmáról mondott le ma?

— Nagyon nagy álomról…

— Mi valamennyien, akik láttuk a régmúlt idők tömegművészetének alkotásait — folytatta beszédét a festőművész —, a filmeket s a színpadi előadásokról készült hangszalagokat, a festőművészeti kiállítások filmjeit, tudjuk, milyen csodálatosan finomak, szépek, minden fölösleges sallangtól mentesek a mi mai előadásaink, táncaink, festményeink… A hanyatlás koráról nem is óhajtok beszélni.

— Okos, csak sokat beszél — suttogta Veda Kong.

— A művész nehezen fejezi ki szavakkal vagy képletekkel azokat a nagyon bonyolult jelenségeket, amelyeket környezetében lát, belőle kiválaszt — szólt közbe Csara Nandi, s Evda Nal helyeslőén bólintott.

— Én pedig a következő utat szeretném járni — folytatta Kart Szan —, szeretném összegyűjteni és egyetlen alakban egyesíteni azokat a tiszta magvakat, amelyek az egyes emberek őszinte érzelmeiben, a formákban, a színekben vannak szerteszórva. A mai emberiség az ősi fajok keveredéséből alakult ki, és én szeretném a szépség magasrendű kifejezésével föltámasztani valamennyi ősi faj régi vonásait, így a „Gondvana lánya” eggyéolvadás a természettel, tudat alatti ismerete a dolgok és a jelenségek kapcsolatának, amelyet még teljesen átszőnek az érzésekből és az érzékletekből fakadó ösztönök.

— A „Thetisz — a Földközi-tenger lánya” című alkotás az erősen kifejlett, a bátor, nagy és végtelen sokféleségű érzéseket fejezi ki, itt már más fokon látjuk a természettel való egybeolvadást, az emóciók, nem pedig az ösztönök útján. Erosz ereje — én így képzelem. A Földközi-tenger régi kultúráiban — a krétaiak, az etruszkok, a hellének, a protoindiaiak között — kialakult annak az embernek az alakja, aki egyedül volt képes, hogy megteremtse ezt a matriarchálisból kifejlődött kultúrát. Milyen nagy szerencsém volt, amikor rátaláltam Csarára: benne véletlenül egyesülnek az antik görögök, krétaiak és a közép-indiai későbbi népek vonásai.

Veda mosolyogva állapította meg önmagában, hogy föltevése helyes volt, Dar Veter pedig odasúgta neki, hogy a művész aligha találhatott volna jobb modellt.

— Ha sikerül megalkotnom a „Földközi-tenger lányát”, akkor elkerülhetetlenül meg kell festenem elgondolásom harmadik részét: az aranyhajú vagy a világosszőke északi nőt, akinek nyugodt és mély a szeme, magas az alakja, egy kicsit lassú a mozgása, állhatatosán szemléli a világot, hasonlít a régi orosz, skandináv vagy angol nőre. Csak ezután láthatok hozzá a szintézishez, a mai nő alakjának ábrázolásához, amelyben benne lesz mindaz, ami az előbbi három ősanyában a legjobb volt.

— Miért csak a nőre, nem pedig a férfira gondol? — titokzatosan mosolyogva kérdezte Veda.

— Kell-e magyaráznom, hogy a szép mindig tökéletesebb a nőben, és mindig finomabb is a fiziológia törvényei szerint… — komorodott el a festő.

— Amikor majd a harmadik képét festi, nézze meg egy kicsit jobban Veda Kongót — szólalt meg Evda Nal —, aligha… A festő gyorsan felállt.

— Azt hiszi, hogy nem látom! De küzdők magammal, nehogy ez az alak már most megragadjon, amikor még tele vagyok a másikkal. De Veda…

— A zenéről álmodik — mondta Veda elvörösödve. — Sajnálom, hogy itt napzongora van, amely éjszaka nem szólal meg!

— Olyan hangszer, amely a napfénnyel működő félvezetőkre épül? — kérdezte Ren Boz, s áthajolt a szék karfáján. — Mert ebben az esetben bekapcsolhatom a vevőkészülék áramába.

— Sokáig tartana? — kérdezte örömmel Veda.

— Körülbelül egy órai munka.

— Akkor ne tegye. Egy óra múlva megkezdődik a hírek közvetítése a világhálózatban. Nagyon belemerültünk a munkába, s már két este senki sem kapcsolta be a vevőkészüléket.

— Akkor énekeljen, Veda — kérte Dar Veter. — Kart Szánnak van egy nagyon régi hangszere, amelynek húrjai még a hűbéri társadalom sötét századaiból valók.

— Gitár — segített neki Csara Nandi.

— Ki fog kísérni?… Megpróbálom, hátha magam is tudok rajta játszani.

— Majd én játszom! — s Csara máris felállt, hogy elfusson a gitárért a stúdióba.

— Fussunk együtt! — javasolta Frit Don.

Csara szilajon hátravetette fekete fürtjeit. Sherlis elfordított egy fogantyút, a veranda oldalfala szétnyílt, s feltárta a kilátást a part mentén, egészen az öböl keleti szögletéig. Frit Don hatalmas ugrásokkal rohant. Csara fejét hátravetve futott. A leány nemsokára elmaradt, de a stúdióhoz már mind a ketten egyszerre érkeztek, eltűntek a világítás nélküli sötét bejáratban, s egy másodperc múlva már újra rohantak visszafelé a tenger partján, a holdfényben, makacs, gyors futással. Frit Don érte el elsőnek a verandát, de Csara beugrott a nyitott oldalsó ajtószárnyon, és máris bent volt a szobában. Veda lelkes csodálattal tapsolt neki:

— Hiszen Frit Don megnyerte a tavaszi tíztusa-versenyt!

— Csara Nandi pedig táncfőiskolát végzett: elvégezte a főiskola mindkét tagozatát, az ókori és a mai táncokét egyaránt — szólt közbe Kart Szán.

— Veda meg én szintén tanultunk táncolni, de csak alsó fokon — sóhajtotta Evda Nal.

— Az alsó fokot most már mindenki elvégzi — ingerkedett a művész.

Csara lassan végigpengette a gitár húrjait, fölemelte kemény kis állat. Magas hangjában bánat és vágyódás csendült fel. Üj dalt énekelt, amely a déli övezetből csak éppen a legutóbbi időkben érkezett, egy dalt a meg nem valósuló álomról. Az énekbe belevegyült Veda mély hangja, s ő vitte a vágymotívum szólamát, amelyet kiszínezett Csara lassan elhaló éneke. A kettős csodálatos volt, a két énekesnő annyira ellentéte volt egymásnak, és mégis annyira kiegészítette egymást. Dar Veter az egyikről a másikra nézett, de nem tudta eldönteni, melyik énekel szebben, Veda, aki a vevőkészülék asztalára könyökölve állt, feje meghajolt a Hold fényében ezüstösen csillogó szőke hajának terhe alatt, vagy pedig Csara, aki előrehajolt, a gitárt meztelen kerek térdére támasztotta, s napbarnított arcából élesfehéren csillantak ki a fogai, s tisztán látszott kékes szeme fehérje.

A dal elnémult. Csara bizonytalanul végigfuttatta ujjait a húrokon. Dar Veter összeszorította a fogát. Most ugyanaz a dal csendült fel, amely valamikor oly távol vitte őt Vedától, de ez a dal most gyötrő volt Veda számára is.

Szaggatottan zengtek a húrok, az egyik akkord kergette a másikat, hogy aztán erőtlenül elhaljon, mielőtt egybefolyna vele. A dallamban olyan volt a ritmus, mint amikor a hullámok nekicsapódnak a partnak, aztán egy pillanat alatt megtörnek a szirteken, s egymást követve hullanak vissza a végtelenül mély fekete tengerbe. Csara nem sejtett semmit, csengő hangjában a szerelemről szóló szavak támadtak életre, arról a szerelemről, amely csillagról csillagra repül a jeges tér végtelenjében, s szeretné megtudni, megérezni, hol van a szeretett férfi… Az a férfi, aki elindult a világűrbe, hogy hősi bátorsággal kutasson, s már nem tér vissza! De ha már nem tér vissza, legalább egyetlen pillanatra tudhatná szerelmese, hol van ő, mi történik vele, hogy segíthessen neki könyörgő, szerelmes gondolatával, üdvözletével!

Veda hallgatott. Csara megérezte, hogy itt valami nincs rendjén, félbeszakította énekét, felugrott, odaadta a gitárt a festőnek, majd odalépett a mozdulatlanul álló szőke hajú nőhöz, s bűntudatosan lehajtotta fejét.

Veda elmosolyodott.

— Táncoljon nekem, Csara!

Csara engedelmesen bólintott, de Frit Don közbeszólt:

— Várjunk a tánccal, kezdődik az adás!

A ház tetején teleszkopikus cső nyúlt a magasba, két, egymást keresztező fénycsíkot tartott, amelyen az építményt bekoronázó kör, ezen pedig nyolc félgömb volt. A szobát erős zúgás töltötte be.

Az adás azzal kezdődött, hogy bemutatták az északi lakóövezet egyik új, spirálépítésű városát. A városépítők között két építészeti irány alakult ki. Az egyik a gúlaszerű, a másik a spirális városépítés híve volt. A városokat az erre különösen alkalmas helyeken építették, ahol összpontosult az automata gyárak munkája; a gyárövezetek rétek és ligetek gyűrűivel váltakoztak, körbefogták a várost, amely feltétlenül valamely tenger vagy nagy tó partján épült.

A városok magaslatokon épültek, mert az épületeket lépcsőzetesen építették fel, nem volt egyetlenegy sem, amelynek a homlokzatát ne érte volna teljesen a napfény, a szél, s amely ne állt volna nyitva az ég és a csillagok felé. Az épületek belső oldalán voltak a géptermek, a raktárhelyiségek, az elosztók, a műhelyek és a konyhák, amelyek olykor mélyen a föld alá kerültek. A gúlaszerűen épített városok hívei a módszer előnyének azt tartották, hogy az épületek viszonylag nem nagyon magasak, ezzel szemben igen nagy a befogadó képességük, a spirális építés hívei pedig több mint egy kilométer magasságú épületeket emeltek. A tengeri expedíció tagjai előtt most egy meredek spirális emelkedett, amelynek műanyagból készült falai opálosan ragyogtak a napfényben. A spirális olvasztott kőtömbökből készült vázainak porcelán bordazata és fényezett fém tartóoszlopai voltak. A spirálisnak minden fordulata fokozatosan emelkedett, kívülről a középpont felé haladva. Az épülettömböket mély, függőleges falmélyedések választották el. Fent, szédítő magasságban könnyű függőhidak, erkélyek és függőkertek voltak láthatók. Csillogó merőleges síkok gyámpillérként ereszkedtek az alapig, ahol ezernyi árkád között széles lépcsők épültek. Ezek a lépcsők a teraszos parkhoz vezettek, amely sugárszerűen terült szét a sűrű ligetek első övezete felé. Az utcák szintén spirálisan kanyarogtak, s vagy a város külső kerületének vonalát követték, vagy pedig a kristálytetők alatt, belül haladtak csigavonalban fölfelé. Ezeken az utcákon semmiféle jármű nem volt látható, az örökmozgású szállítószalagok hosszirányú mélyedésekben helyezkedtek el.

Élénk, nevető és komoly emberek siettek az utcákon, sétálgattak az árkádok alatt, csoportosultak ezernyi eldugott helyen: oszlopsorok között, a lépcsők pihenőin, a kiszögellő tetők függőkertjeiben…

A hatalmas város nem látszott sokáig; megkezdődött a szóbeli adás.

— Folytatjuk annak a tervnek megvitatását, amelyet az

Irányított Sugárzás Akadémiája terjesztett elő — szólalt meg a képernyőn megjelenő bemondó —, s amely a lineáris ábécéaek elektronikus hangszalaggal való felváltásáról szól. A tervezet nem talált általános helyeslésre. A legfőbb ellentmondás: az olvasókészülékek bonyolult megoldása. A könyv nem lesz többé olyan jó barát, aki mindenhová elkíséri az embert. Bár a tervezet első pillantásra nagyon jónak látszik, visszautasítás lesz a sorsa.

— Sokáig vitáztak rajta! — szólalt meg Ren Boz.

— Nagy ellentmondás van benne — jegyezte meg Dar Veter. — Egyfelől a csábítóan egyszerű feljegyzés, másfelől pedig az igen nehéz olvasás.

A képernyőn a bemondó folytatta:

— Tegnapi közlésünket megerősítették, a 37. csillagexpedíció megszólalt. Az expedíció hazatér…

Dar Veter egyszerre megdermedt, olyan erővel csaptak reá ellentmondásos érzései. Nem is nézett oldalt, mégis látta, hogy Veda Kong lassan feláll, a szeme mind tágabbra nyílik. Dar Veter kifinomodott hallása felfogta Veda szaggatott lélegzését.

— … a 401. négyszög felől, s a hajó éppen most indult el a Neptunus-röppályától egyszázadnyi parszek távolságra levő mínusz-mezőről. Az expedíció késését az okoztas hogv a csillaghajó találkozott a fekete nappal. Emberveszteség nem történt! A hajó sebessége — fejezte be a bemondó — körülbelül öthatoda az abszolút egységnek. Az expedíció érkezését tizenegy nap múlva várják a Triton állomásán. Nagyszerű felfedezéseikről további közlések várhatók!

Az adás folytatódott. Újabb hírek következtek, de már senki sem hallgatta őket. Mindenki körülvette Vedát, melegen gratulált neki.

Veda mosolygott, az arca égett, a szeme mélyén nyugtalanság bújt meg. Dar Veter is odalépett hozzá. Erősen megszorította Veda kezét, és a lány érezte, mennyire szüksége van erre a kézre. Tekintete összetalálkozott Veter nyílt tekintetével. A férfi már rég nem nézett így rá. Veda ismerte azt a szomorú elszántságot, amely meglátszott kettőjük kapcsolatán. Tudta azt is, hogy Dar Veter most nemcsak örömet olvas le az ő arcáról..

Dar Veter lassan elengedte Veda kezét, és elmosolyodott az ő sajátos, utánozhatatlanul tiszta mosolyával. Aztán elment. Az expedíció tagjai élénken tárgyalták a közleményt. Veda továbbra is ott maradt az emberek gyűrűjében, de lopva Dar Vetert figyelte. Látta, hogy Evda Nal odalép Veterhez, és a következő percben csatlakozik hozzájuk Ren Boz is.

— Meg kell találnunk Mven Maszt, ő még semmit sem tud!

— kiáltott fel Dar Veter, mint aki csak most kap észbe. — Jöjjön velem, Evda. Maga is jön, Ren?

— Én is megyek — lépett hozzájuk Csara Nandi. — Mehetek?

Kimentek. Halkan csobogtak a hullámok. Dar Veter megállt, odatartotta arcát a hűvös szellőnek, s mélyen felsóhajtott. Amikor visszafordult, tekintete találkozott Evda Nal tekintetéve!.

— Elutazom, már vissza sem megyek a házba — mondta Dar Veter, mintha egy ki nem mondott kérdésre felelne.

Evda karonfogta Vetert. Egy ideig valamennyien szótlanul haladtak.

— Azon gondolkoztam, így kell-e tennie? — suttogta Evda.

— Valószínűleg igen, és igaza van. Ha Veda…

Evda elhallgatott, de Dar Veter megértőleg szorította meg a lány kezét, és az arcához emelte. Ren Boz ott haladt a sarkukban, óvatosan ki-kitéregetett Csara útjából, aki gúnyos mosolyát leplezve, óriási szemével oda-odapillantott, s hosszú léptekkel haladt mellettük. Evda alig hallhatóan elnevette magát, s szabad kezét a fizikusnak nyújtotta. Ren Boz egy ragadozó mozdulatával fogta meg. A félénk Boz mozdulata szinte nevetségesnek látszott.

Csara a víz szélén megállt.

— Hol keressük hát a barátját?

Dar Veter figyelmesen körülnézett, s a Hold ragyogó fényében élesen kirajzolódó lábnyomokat pillantott meg a nedves tengeri homokon. Az egyes, szimmetrikusan kifelé forduló lábnyomok teljesen egyforma távolságra voltak egymástól, de olyan mértani pontossággal, mintha egy gép nyomta volna őket a homokba.

— Arra ment — Dar Veter a nagy sziklák felé mutatott.

— Igen, ezek az ő lábnyomai — helyeselt Evda.

— Miért olyan biztos ebben? — kételkedett Csara.

— Nézze csak meg, milyen szabályosak a lépései, így jártak az őskori vadászok vagy azok, akik jellemvonásaikat örökölték, S én úgy érzem, hogy Mven, akármilyen tudós is, mindegyikünknél közelebb áll a természethez… Nen is tudom. Maga hogy gondolja, Csara?… — fordult Evda a gondolataiba mélyedő leány felé.

— Én? Én nem! — Aztán előremutatón s felkiáltott:

— Ott van!

A legközelebbi sziklán megjelent az afrikai hatalmas alakja, úgy ragyogott a Hold fényében, mint a csiszolt fekete márvány. Mven Masz erélyesen rázta a kezét, mintha fenyegetne valakit Hatalmas testén kidagadtak félelmetes izmai, s csomószerűen futottak végig ragyogó bőre alatt.

— Olyan, mint az éjszaka szelleme a gyermekmesékben! — suttogta izgatottan Csara.

Mven Masz észrevette a közeledőket, leugrott a szikláról, aztán felöltözve jelent meg újra. Dar Veter néhány szóval elmondta a történteket, mire Mven Masz azonnal látni akarta Veda Kongót.

— Menjen hozzá Csarával — mondta Evda —, mi még itt maradunk egy darabig.

Dar Veter búcsút intett az afrikainak, akinek arcán megértő kifejezés jelent meg. Valami gyerekes ösztön késztette rá, hogy rég elfelejtett búcsúszavakat suttogjon Dar Veter fülébe. Veter meghatódott, s gondolataiba merülve, a szótlan Evda társaságában távozott. Ren Boz zavartan topogott egy helyben, aztán megfordult, s elindult Mven Masz és Csara Nandi után.

Dar Veter és Evda elért a szírtfokhoz, amely az öblöt elválasztotta a nyílt tengertől. A tengeri expedíció tutajainak hatalmas korongjait szegélyező fények tisztán odalátszottak.

Dar Veter eltaszította az átlátszó csónakot a fövénytől, s most ott állt a víz szélén, Evda előtt; még erőteljesebb, még hatalmasabb volt, mint Mven Masz. Evda lábujjhegyre állt, s megcsókolta távozó barátját.

— Veter, én ott leszek Veda mellett — válaszolta Veter ki nem mondott kérdésére. — Visszatérünk övezetünkbe, s ott majd megvárjuk az érkezést. Értesítsen, hogyan rendezi be további életét, mindig boldog leszek, ha segíthetek magának…

Evda még sokáig nézett az ezüstös vízen távolodó csónak után.

Dar Veter kikötött a második tutaj mellett, ahol még dolgoztak a szerelők, hogy minél előbb befejezzék az akkumulátorok szerelését. Dar Veter kérésére háromszög alakban felgyújtottak három zöld fényt.

Másfél óra múlva az első arra szálló spirál-helikopter ott lebegett a tutaj fölött. Dar Veter beleült a leeresztett felvonóba, egy másodpercre feltűnt alakja a kivilágított hajófenék alatt, majd eltűnt a nyílásban. Reggelre már a saját, állandó lakásán volt, a Tanács obszervatóriumának közelében. Dar Veter mindkét szobájában kinyitotta a fúvószelepeket. Néhány perc múlva minden felhalmozódott por eltűnt. Kinyitotta a falba épített ágyát, a szobáját tenger-illatra és hullámcsobogásra kondicionálta, mert a legutóbbi időben hozzászokott ehhez, aztán mélyen elaludt.

Azzal az érzéssel ébredt, hogy eltékozolta a világ gyönyörűségét. Veda messze van, és messze is lesz, mindaddig…

De neki az a kötelessége, hogy segítsen Vedának, nem pedig, hogy nehezebbé tegye a helyzetét.

Villamos árammal telített, forgó hidegvíz oszlop zuhogott rá a fürdőszobában. Oly sokáig állt alatta, hogy már dideregni kezdett. Felfrissülve a televizofonhoz lépett, kinyitotta tükrös felületű kis ajtaját, s felhívta a legközelebbi munkaelosztóállomást. A képernyőn fiatal arc tűnt fel. Az ifjú felismerte. Dar Vetert, és az udvariasság jeleként tartózkodó tekintettel köszöntötte őt.

— Szeretnék valami nehéz és tartós munkát kapni — kezdte Dar Veter —, olyat, ami testi munkával jár: például elmennék délsarki bányákba.

— Ott minden hely foglalt — a beszélő hangjából sajnálkozás csendült ki —, minden munkahely be van töltve a Venus, a Mars, sőt a Mercur bányáiban is. Hiszen jól tudja, hogy az ifjúság szívesebben megy oda, ahol nehezebb a munka.

— Igen, de én már nem sorolhatom magam ebbe a jó kategóriába… Mégis, mi volna most azonnal? Rögtön kellene nekem a munka.

— Van munka a közép-szibériai gyémántbányákban — kezdte lassan az ifjú, s egy táblára nézett, amelyet Dar Veter nem láthatott —, ha bányamunkára vágyik. Ezenkívül van munkahely az óceáni tutaj-élelmiszerüzemekben, a tibeti napszivattyúállomáson, de az már könnyebb munka. Egyebütt szintén nincs semmi, ami különösebben nehéz volna.

Dar Veter megköszönte a tájékoztatást, megkérte a tájékoztatót, adjon neki egy kis gondolkozási időt, de egyelőre ne töltse be a gyémántbányai munkahelyet.

Kikapcsolta a munkaelosztó-állomást, összeköttetésbe lépett a Szibériai Házzal; ez hatalmas földrajzi tájékoztató központ volt erre a területre vonatkozólag. Televizofonját bekapcsolták a legújabb feljegyzéseket tartalmazó emlékezőgépbe, s Dar Viter előtt a következő pillanatban hatalmas erdők vonultak el. A mocsaras és ritkás, lombos erdőkkel borított és örökké fagyos talajú tajga most már eltűnt, s fenséges erdőóriásoknak adta át helyét, amelyek szibériai cédrusból és az egykor már szinte kipusztult amerikai mammutfából álltak. Az óriási vörös törzsek hatalmas falként emelkedtek a betonsapkával borított dombok körül. Tízméteres átmérőjű acélcsövek bújtak elő mögülük, és kanyarogva haladtak a vízszakaszokon át a legközelebbi folyók felé, amelyeknek vizét nyitott szájú tölcsérek szívták magukba. Tompán zúgtak a hatalmas szivattyúk. Száz-meg százezer köbméter víz zúdult a gyémánthordozó vulkanikus csövek vízmosta mélyébe, dübörögve kavargóit, mosta a kőzetet, majd ismét a felszínre jött, s a mosókamrák szűrőrácsain vagonszám hagyta vissza a gyémántot. Fényben úszó, hosszú helyiségekben emberek ültek a válogatógépek mozgó számlapjai mögött, a ragyogó kövek apró szemcsés patakokban áramlottak, és a felfogó ládák méretezett nyílásaiba szóródtak. A szivattyúállomások kezelői szakadatlanul figyelték a számológépek mutatóit: a gépek kiszámították a kőzetnek folytonosan változó ellenállását, a víznyomást és fogyasztást, a fejtés mélységét és a kivetett szilárd részecskék mennyiségét. Dar Veter arra gondolt, hogy a napfényben fürdő erdők vidám látványa most nem illik az ő hangulatához, és kikapcsolta a Szibériai Házat. A következő pillanatban hívó jel hangzott fel, s a képernyőn megjelent az elosztóállomás tájékoztatójának képe.

— Szeretném pontosan tudni, hogy mi az elgondolása. Éppen most érkezett be hozzánk egy igénylés Dél-Amerika nyugati partvidékéről; az ottani víz alatti titánbányákban megüresedett egy hely. Ez a legnehezebb munka, ami ma rendelkezésre áll… De rögtön oda kell utaznia!

Dar Veter izgatott lett.

— Nem lesz időm, hogy átessem a pszichofizikai vizsgálaton a Pszichofiziológiai Munka Akadémiájának legközelebbi állomásán.

— Az ön korábbi munkájában kötelezővé tett évi vizsgálatok eredménye szerint erre a vizsgálatra nincs szüksége.

— Küldje el az értesítést, és adja meg a koordinátákat! — mondta azonnal Dar Veter.

— A Spirál út nyugati elágazása, a 17. déli ág, 6L állomás KM40. számú pont. Előzetes értesítést küldök.

A komoly arc eltűnt a képernyőről. Dar Veter összeszedte apró személyi dolgait, egy dobozba rakta azokat a filmszalagokat, amelyek a hozzá legközelebb állók fényképét és hangját, valamint a saját gondolatainak legfontosabb feljegyzéseit tartalmazták. A falról levette egy régi orosz festmény krómreflekszes másolatát, az asztalról elvette Bello Gall kis bronzszobrát; a szobor modellje hasonlított Veda Kongra. Mindezt néhány ruhadarabbal együtt berakta egy alumínium dobozba, amelynek tetején kör alakban elhelyezett kidomborodó számok és lineáris jelek voltak. Dar Veter összeválogatta belőlük a vele közölt koordinátákat, kinyitotta a falba épített nyílást, s betolta oda a dobozt. Örökmozgó szalag rögtön magával vitte. Ezután Dar Veter megvizsgálta szobáit. A bolygón már évszázadok óta nem voltak külön takarítók. Munkakörüket maguk a lakók látták el, és ez csak úgy volt lehetséges, hogy minden lakó igen pontos és fegyelmezett volt; emellett a lakások és a középületek berendezését a leggondosabban tervezték meg, automata takarító és átfúvóberendezéseket alkalmaztak.

Amikor végzett az ellenőrzéssel, elfordított egy fogantyút a lefelé vezető ajtó előtt, így jelezte a lakáselosztó-állomásnak, hogy szobái felszabadultak, majd távozott.

A külső galéria, amelyet tejszínű üveglemezek fedtek, fölmelegedett a Nap fényétől, de a lapos tetőn most is, mint mindenkor, hűvös tengeri szellő fújdogált. A könnyű gyaloghidak, amelyek a magasban a rácsos kiképzésű épületek fölött átíveltek, olyanok voltak, mintha a levegőben lebegnének, valósággal csábították az arra járót, hogy ne siessen, sétálgasson nyugodtan, de Dar Veter már ismét nem volt a magáé. Az automata lefutóaknán a föld alatti elektromágneses postára került, és egy kis vagon elszállította a Spirál út állomásához.

Dar Veter nem utazott északnak, a Bering-szoroshoz, ahol a nyugati ág összekötő íve húzódott. Ez a Dél-Amerikába vezető út körülbelül négy napig tartott, főleg azért, mert messze elnyúlt dél felé, valamint a 17. elágazás felé. Az északi és déli lakóövezetek szélességi körein nehéz teherszállító spirál-helikopterek közlekedtek menetrendszerűen, behálózták a bolygót az óceánon át, s a legrövidebb vonalon kötötték össze a Spirálútvonal elágazásait. Dar Veter a középső elágazás mentén elment egészen a déli lakóövezetig, arra számított, hogy itt majd meggyőzi a légi járatok vezetőjét, hogy sürgős szállítmánynak tekintse őt. Azonk vül, ha ilyenformán harminc órára csökkenthetné az út időtartamát, ráadásul még találkozhatna Grom Ormnak, a Csillaghajózási Tanács elnökének fiával: Grom Orm őt választotta ki fia nevelőjének.

A fiú már felnőtt, s a jövő évben meg kell kezdenie tizenkét herkulesi hőstettének végrehajtását: jelenleg a nyugat-afrikai mocsaraknál dolgozik a portyázószolgálatban.

Ugyan melyik ifjú ne vágyódott volna a portyázószolgálatra, ne törekedett volna arra, hogy figyelje, az óceánon mikor tűnnek fel cápák, mikor jelentkeznek kártevő csúszómászók, vámpírok és férgek a trópusi mocsarakban, kórokozó mikrobák a lakóövezetekben, állatjárványok vagy erdei tüzek a pusztai és erdős vidékeken, hogy felderítsék, és elpusztítsák a régi Föld káros szennyét, amely valami titokzatos módon újra meg újra előbúvik a bolygó legtávolabbi zugaiból? Az élet káros formái ellen vívott harc sohasem szűnt meg. A mikroorganizmusok kiirtására használt új szerekre a csúszómászók, a rovarok és a gombák új formák és törzsek kiválasztásával feleltek, s ezek ellenálltak a legpusztítóbb vegyszereknek is. Az emberiség csupán a Megosztott Világ Korszaka után tanulta meg, hogy helyesen alkalmazza az erős antibiotikumokat.

„Ha Disz Kent a mocsári portyázásra küldték — gondolta magában Dar Veter —, akkor már ifjú éveiben is komoly munkaerő lett belőle.”

Grom Orm fia, akárcsak a Gyűrű Korszakának más gyermekei is, az északi övezetben, tengerparti iskolában nevelkedett. Ott esett át a Pszichofiziológiai Munka Akadémiájának pszichológiai állomásán végrehajtott első vizsgálatokon is.

Az ifjúság mindig úgy kapott munkafeladatot, hogy tekintetbe vették a fiatalok pszichológiai adottságait, a távolba törekvések fokozott felelősségérzetét, egocentrizmusát.

Az óriás vagon zajtalanul, simán száguldott. Dar Veter felment az átlátszó tetejű felső emeletre. Mélyen lent és az út két oldalán épületek, csatornák, erdők és hegycsúcsok suhantak el. A földművelési és erdei övezet határán az automata gyárak keskeny övezete vakítóan csillogott a napfényben; „hold”-üvegből készültek a gyárak kupolái. Kolosszális gépek éles és komor formái látszottak át homályosan a kristályépületek falán.

Elsuhant Zsinn Kad szobra; Zsinn Kad dolgozta ki a mesterséges cukor előállításának módját. Az út árkádsora innét kezdve már a tropikus földművelési övezet erdeit szelte át. A beláthatatlan messzeségben különböző színárnyalatú lombkoronák, kérgek, különböző formájú és magasságú fák sávjai és ligetek húzódtak. A keskeny és sima utakon, amelyek ez egyes tömböket elválasztották, lassan haladtak a termésbetakarító, beporzó- és a nyilvántartógépek, pókhálóként csillogott a rengeteg vezeték. Valamikor a bőség jelképének tartották az érett kalászt ringató gabonamezőt. De már a Békés Egyesülés Korszakában ráébredtek arra, hogy gazdasági szempontból nem előnyösek az egyéves kultúrák, s amióta a földművelést kizárólag a tropikus övezetbe helyezték át, nem volt szükség többé arra, hogy nagy munka árán évenként termeljék a füves és bokros növényeket. A hosszú életű fák, amelyek sokkal kevésbé merítik ki a talajt, s ellenállóbbak az éghajlat viszontagságaival szemben, a legfontosabb mezőgazdasági növényekké váltak már évszázadokkal a Gyűrű Korszaka előtt.

A kenyérfák, a cseresznye-, meggy- és diófák, a fehérjékben gazdag gyümölcsfajták ezrei métermázsaszámra adták a termést. Óriási gyümölcsösök borították két övezetben, száz-meg százmillió hektárnyi területen az egész bolygót; Ceresnek, a termékenység mitikus istennőjének igazi övezetei voltak ezek. Közöttük feküdt az egyenlítői erdőzóna, trópusi, nedvdús erdők óceánja, amely faanyaggal: fehér, fekete, ibolya, rózsaszínű, arányló, selymes színben játszó szürke, csontkemény vagy almaszerűen puha fával látta el a bolygót; volt köztük olyan, amely kőként merült le a vízben, és olyan is, amely könnyű volt mint a szivacs. Tucatnyi gyantafajta termett ezekben az erdőkben. Ez a gyanta olcsóbb volt a szintetikusnál, s egyúttal nagyon értékes műszaki és gyógyító tulajdonságokkal rendelkezett.

A faóriások koronái egészen az úttest magasságáig emelkedtek. Az út mindkét oldalán zöld erdőtenger suhogott. E tenger sötét mélységeiben, meghitt tisztások közepette, magas acélpillérekre épült kicsi házak bújtak meg, s óriási pókhoz hasonló gépszörnyetegek rejtőztek, amelyek elég erősek voltak arra, hogy ezeket a nyolcvan méteres törzsekből vágott hasábokat engedelmes rönk- és deszkamáglyákba rakják.

A vonat megállt, és Dar Veter kilépett a zöld üveggel borított peronra; megérkezett az Egyenlítő-állomásra. A gyaloghíd mellett, amely atlaszcédrusok kékesszürke, lapos koronái fölött ívelt át, egy gúla magasodott; ez a gúla a Lualaba folyótól ideszállított porcelánszerű, fehér aplitból épült. A gúlának csonkára metszett csúcsán a Megosztott Világ Korszakának munkásait jellemző munkaruhát viselő emberszobor állt. Jobb kezében kalapácsot tartott, balját magasra emelte a sápadt egyenlítői ég felé, s benne egy ragyogó gömböt tartott, amelyből négy antennacsáp ágaskodott. Ezt a szobrot azoknak emelték, akik a Föld első mesterséges bolygóit megalkották, és ezzel a munka, a találékonyság, a merészség hőstettét hajtották végre. A szoboralak kissé hátravetette felsőtestét, mintha a gömböt az égbe akarná lökni; az egész test átszellemült erőfeszítést fejezett ki. Ezt a kifejezést hangsúlyozták a különös ruhájú emberalakok is a szobor talapzata körül.

Dar Veter meghatottan nézte a szobor emberalakjait. Tudta, hogy azok az emberek, akik a legelső mesterséges holdakat építették, s átlépték a világűr küszöbét, oroszok voltak, annak a csodálatos népnek a fiai, amelyből Dar Veter családfáját levezette. Annak a népnek a fiai, amely az első lépéseket tette egy új társadalom építésében és a világűr meghódításában…

Dar Veter szokása szerint megindult az emlékmű felé, hogy újólag elnézze a régi hősök alakjait, s megkeresse bennük azt, ami a mai emberre hasonlít, vagy azt, ami megkülönbözteti tőle. A vakító napfényben tündöklő emlékművet dél-afrikai leukodendronok övezték; ezüstös bolyhos lombjai alól két karcsú alak tűnt elő: mind a ketten megálltak. A következő pillanatban az egyik ifjú Dar Veterhez rohant. Átölelte karjával a férfi hatalmas vállát, s lopva vizsgálta a kemény arc ismerős vonásait: az erős orrot, a széles, erélyes állat, az ajkak meglepően vidám hajlatát, amely semmiféleképpen sem állt összhangban az összenőtt szemöldökök alól komoran néző acélos szem kifejezésével.

Dar Veter jólesően nézett annak a kiváló embernek fiára, aki a Centaurus bolygórendszeren támaszpontokat épített, és aki már az ötödik hároméves időszakban tölti be a Csillaghajózási Tanács vezetőjének tisztségét. Grom Orm már legalább százharminc éves volt, háromszor idősebb Dar Veternél.

Disz Ken odahívta barátját, egy sötéthajú ifjút.

— Ez az én legjobb barátom, Tor An, Zig Zornak, a zeneszerzőnek a fia. Együtt dolgozunk a mocsarakban — folytatta Disz —, együtt akarjuk végrehajtani herkulesi hőstetteinket is, hogy később is együtt dolgozzunk.

— Még most is annyit foglalkoztat az átöröklés kibernetikája? — kérdezte Dar Veter.

— Ó, igen! Tor magával ragadott. Ő muzsikus, akár az édesapja. Tor és jó pajtása, egy leány, arról álmodoznak, hogy olyan területen dolgoznak majd, ahol a zene megkönnyíti az élő szervezet fejlődésének megértését, vagyis az élő szervezet felépítésének szimfóniáját fogják tanulmányozni.

— Valahogy nem világos, amit mondasz — komorodott el Dar Veter.

— Még nem tudom világosan kifejezni magam — mondta zavartan Disz. — Majd Tor jobban elmondja. A másik ifjú elpirult, de állta Dar Veter fürkésző tekintetét.

— Disz az átöröklés mechanizmusának ritmusáról akart beszélni: amikor az élő szervezet kifejlődik az anyasejtből, akkordszerűen épül fel a molekulákból. Az elsődleges páros spirális olyan síkon fejlődik, amely teljesen megegyezik a zenei szimfónia kialakulásával. Más szóval: az a tervszerűség, amely szerint az élő sejtekből álló szervezet felépül, zenei jellegű!

— Igazán?… — Dar Veter még el is túlozta csodálkozását.

— De ebben az esetben az élő és az élettelen anyag egész fejlődését valami óriási szimfóniának tekintitek?

— E szimfónia felépítését és ritmikáját a fizikai alaptörvények határozzák meg. Csupán azt kell megértenünk, hogyan épül fel ennek tervszerűsége, és honnét származik ennek a zenei — kibernetikus mechanizmusának az irányító elve — hangsúlyozta ifjúi rendíthetetlen meggyőződéssel Tor An.

— Kinek az elgondolása ez?

— Apámé, Zig Zoré. Nemrég hozta nyilvánosságra 13. f-moll kozmikus kék szimfóniáját.

— Feltétlenül meghallgatom! Nagyon szeretem a kék színt… De mik a legközelebbi terveitek, ami a herkulesi hőstetteket illeti? Tudjátok már, milyen feladatot kaptatok?

— Csak az első hatot ismerjük.

— Persze, persze, a másik hatot majd akkor kapjátok meg, amikor az első hatot végrehajtottátok — jutott Dar Veter eszébe.

— Meg kell tisztítanunk, és látogatásra alkalmassá kell tennünk a közép-ázsiai Kon-i-Cut barlang alsó szintjét — kezdte Tor An.

— Utat kell építenünk a Mentei-tóhoz egy meredek hegygerincen át — vette át a szót Disz Kan —, újra kell telepítenünk Argentínában a régi kenyérfa-ligetet, fel kell derítenünk, mi az oka annak, hogy ismét hatalmas nyolckarú polipok tűntek fel Trinidad szigeténél, ahol nemrég ásatásokat végeztek…

— S el kell pusztítanunk őket!

— Ez öt feladat, de mi a hatodik? Mindkét fiú zavarba jött egy kicsit.

— Mindkettőnknél megállapították, hogy tehetségünk van a zenéhez, — mondt elvörösödve Disz Kan. — Ezért azt a feladatot kaptuk, hogy gyűjtsük össze Bali szigete ősi táncaira vonatkozó anyagokat, s teremtsük újjá ezeket a táncokat zenei és koreográfiái szempontból egyaránt.

— Vagyis válogassátok ki a táncosnőket, és szervezzétek meg az együttest? — nevette el magát Dar Veter.

— Igen — horgasztotta le a fejét Tor An.

— Nagyon érdekes feladat! De ez már egész csoport munkája, akár a tóhoz vezető út építése is.

— Ó, nagyon jó csoportunk van! S ők is arra akarják kérni önt, hogy legyen a nevelőjük. Milyen jó volna!

Dar Veter kétségbe vonta, hogy a hatodik feladat megoldásában is segítségükre lehet-e. Erre a fiúk — örömükben ugrálva, ragyogó arccal — megnyugtatták, hogy „maga” Zig Zor ígérte meg, hogy vezeti őket a hatodik feladat végrehajtásában.

— Egy év és négy hónap múlva majd találok magamnak munkát Közép-Ázsiában — szólalt meg ismét Dar Veter, s elégedetten nézte a fiúk boldog arcát.

— Milyen jó, hogy már nem a külső állomások vezetője! — kiáltott fel Disz Kan. — Nem is mertem remélni, hogy ilyen nevelővel fogok dolgozni! — az ifjú hirtelen úgy elpirult, hogy

a homlokát apró verítékcsöppék lepték el. Tor pedig szinte elhúzódott tőle, oly mélyen elítélte Disz hízelgését.

Dar Veter segítségére sietett Grom Orm fiának, hogy kikerüljön zavarából.

— Van időtök?

— Ó, egyáltalán nincs! Csak három órára engedtek el bennünket, egy maláriás beteget hoztunk el ide mocsári állomásunkról.

— Ejha, még mindig fordul elő maláriás megbetegedés?! Én már azt hittem…

— Ez ma már nagyon ritka. Csakis a mocsarakban fordul elő — mondta buzgón Disz. — Éppen azért vagyunk mi itt!

— Még két óra áll rendelkezésünkre. Menjünk e) a városba; valószínűleg szeretnétek megnézni az Üjdonságok Házát.

— Ó, nem! Mi azt szeretnénk… ha felelne néhány kérdésünkre; felkészültünk rá, s ez oly fontos volna az út megválasztása szempontjából…

Dar Veter teljesítette a fiúk kérését, s mind a hárman elindultak a Vendégház egyik szobájába, amelyet mesterséges tengeri szellő tett kellemes hűvössé.

Két óra múlva már egy másik vagon vitte tovább Dar Vetert, aki fáradtan szunnyadozott a puha ülésen. Akkor ébredt fel, amikor a vonat megállt a vegyészek városkájának állomásán. Egy óriási csillag alakú épület emelkedett egy nagy szénlelőhely fölé. Az épületnek tíz csillogó üvegfala volt. Az itt termelt szenet orvosságnak, vitaminnak, hormonnak, műselyemnek és műszőrmének dolgozták fel. A hulladékanyagokat cukorgyártásra használták. Az épület egyik elágazásában a szénből ritka fémeket: germániumot és vanádiumot állítottak elő. Mi minden nem volt ebben az értékes fekete ásványban!

Dar Veter egyik régi barátja, aki vegyész volt itt, kijött elébe az állomásra. Valamikor három vidám ifjú mechanikus dolgozott a trópusi övezetben egy indonéziai gyümölcsszüretelő gépállomáson… Ma az egyik vegyész, és egy hatalmas, gyár nagy laboratóriumát vezeti, a másik ma is kertész, s a beporzás új módszerét dolgozta ki, a harmadik ő, Dar Veter, aki most újra visszatért a föld ölébe, sőt még mélyebbre, a föld mélyére megy. A két jó barátnak mindössze csak tíz perce volt, de még ez a személyes találkozás is sokkal kellemesebb volt a számukra, mintha a televizofon képernyőjén látták volna viszont egymást.

Dar Veter további útja nem tartott sokáig. A szélességi körök légi járatainak vezetője engedett a meggyőző érveknek, hiszen igen jóakaratú volt ő is, miként a Gyűrű Korszakának emberei általában. Dar Veter átrepült az óceánon, s a Spirál út nyugati elágazásához jutott, a 17. elágazástól délre, s ennek zsákutcájában, az óceán partján átszállt egy siklónaszádra.

Egészen a part mentén magas hegyek emelkedtek. Az erős lejtők tövénél fehér sziklateraszok sorakoztak, amelyek megkötötték a feltöltött talajt; e talajon hosszú sorokban délvidéki fenyők és viddringtóniák magasodtak, bronz- és kékeszöld színű tűlevelűk váltogatta egymást a párhuzamos fasorokban.

A csupasz sziklák fölött sötét szakadékok tátongtak, amelyeknek mélyén porrá hullottak szét a vízesések. A teraszokon ritka láncban kékesszürke tetejű házacskák húzódtak, amelyeknek falát narancsszínre és vakító sárgára festették.

Messze a tengeren egy hullámverte toronyban végződő mesterséges zátony emelkedett. A torony a szárazföld lejtős szélén állt. A lejtő egy kilométer mélységig meredeken ereszkedett az óceánba. A torony alatt hatalmas, vastag cementcsőakna fúródott a mélybe; ez ellenállt a mélyvizi nyomásnak. A fenéken a cső egy víz alatti hegy csúcsára nehezedett, amely szinte teljesen tiszta rutilból, titánoxidból állt. Az érc teljes feldolgozása lent, a víz és a hegyek alatt történt. A felszínre csak már a tiszta titánt tartalmazó nagy tömbök kerültek, és az ásványi hulladékokkal kevert zavaros víz, amely mindenfelé szétömlött. Ezek a sárga, zavaros hullámok ringatták a naszádot a torony déli oldalán a kikötő előtt. Dar Veter megvárta az alkalmas pillanatot, s kiugrott a fröccsenésektől nedves pallóra.

Fölment az elkerített galériára, ahol már többen gyülekeztek, hogy fogadják új társukat. Ezek most nem voltak szolgálatban. Dar Veter komor hangulatában úgy vélte, hogy a bánya távol van a világon mindentől. Pedig a bánya dolgozói egyáltalán nem látszottak komor remetéknek. Vidám arcú, a kemény munkától kissé fáradt emberek köszöntötték. Öt férfi, három nő jött ki elébe; ebben a bányában nők is dolgoztak…

Tíz nap telt el, s Dar Veter máris megszokta új munkáját.

A bányának saját erőműve volt, a régi bányák mélyén, a szárazföldön bújt meg egy E-típusú, vagy ahogyan régen mondták, második típusú atomenergia berendezés, amely nem adott kemény, megmaradó sugarakat, s ezért alkalmas volt a helyi gépek hajtására.

A bonyolult gépeket a víz alatti hegy sziklás mélyére helyezték át; a gépek belemélyedtek a kemény vörösbarna ásványba. A legnehezebb volt a munka az agregát alsó szintjén, ahol az automata fejtés és a kőzet összetörése folyt. A gépbe állandóan jelzések érkeztek a felszínen levő központi vezérlőműtől, ahol összegezték a fejtő- és törőberendezések munkájával kapcsolatos megfigyeléseket, továbbá a változó keménységű és viszkozitású ásványról, valamint a nedves dúsítású aknákról szóló híreket. A változó fémtartalomtól függően növelték vagy csökkentették a fejtő és törő agregát sebességét. A mechanikusok egész ellenőrző és megfigyelő munkáját lehetetlen volt átadni a kibernetikus robotgépeknek, mert nagyon kevés volt a tengertől védett hely.

Dar Veter mechanikusként dolgozott, és az első agregátot ellenőrizte és kezelte. Hosszúak voltak a napi ügyeleti szolgálatok a félhomályos, számlapokkal telerakott kamrákban, ahol a kondicionálógép szivattyúja alig tudott megbirkózni a gyötrő forrósággal, amelyet még fokozott a sűrített levegő elkerülhetetlen átszivárgása miatt keletkező erős nyomás.

Dar Veter és fiatal segédje felment a felszínre, sokáig álldogáltak a mellvéden, tele tüdővel szívták magukba a friss levegőt, aztán elindultak, hogy megfürödjenek, ettek valamit, és felmentek az egyik felső házacskában levő szobájukba. Dar Veter megkísérelte, hogy újra foglalkozzék a matematikának új, kohleáris fejezetével. Úgy érezte, hogy elfelejtette a kozmosszal való korábbi kapcsolatát. Mint a titánércbánya minden dolgozója, ő is örömmel búcsúztatta az útjára induló tutajt, amely titánrudakat vitt magával. A sarkvidéki frontok csökkentése után a bolygó felületén a viharok sokkal gyengébbek lettek, és így sok tengeri teherszállítást vontatott vagy magánjáró tutajok végeztek el. Amikor a bánya személyzetét felváltották, Dar Veter meghosszabbította itteni munkáját két másik társával együtt, akik rajongtak a bányamunkáért.

De semmi sem tart örökké ebben a változó világban, s a bánya leállt, hogy elvégezzék a fejtő-törő agregát szokásos javítását. Dar Veter először hatolt be a pajzs előtti fejtésbe, ahol csak különleges védőruha óvta meg az embereket a forróság és a fokozott nyomás következményeitől, valamint a hasadékokból előtörő mérges gázok váratlan áramlatától. A vakító fényben a barna rutilfalak különös gyémántfényt adtak, s vörösen ragyogtak, mint megannyi dühös szem, amely elrejtőzött az ásványban. A fejtésben szokatlan csend uralkodott. Az ultrarövidhullámokat kisugároztató elektrohidraulikus szikravéső és hatalmas korongok hónapok óta most álltak először mozdulatlanul. Alattuk éppen most érkezett geofizikusok sürögtek-forogtak, elhelyezték műszereiket, hogy élve az alkalommal, ellenőrizzék a rétegek körvonalait. Odafent csendes és meleg napok jártak, a délszaki ősz jellemzői. Dar Veter felment a hegyekbe, s érezte, milyen fenségesek ezek a kőtömbök, amelyek évezredek óta mozdulatlanul merednek ég felé itt a tenger partján. Száraz fű susogott, lentről alig hallatszott ide a parti hullámverés. Dar Veter fáradt teste nyugalomra vágyott, de agya mohón fogta fel a világ benyomásait, amelyek most egészen újak voltak számára a föld alatti hosszú és nehéz munka után.

S a külső állomások volt vezetője mélyen magába szívta a napmelengette sziklák és pusztai füvek illatát, s most már elhitte, hogy előtte még nagyon sok szép dolog áll, annál több, mennél jobbá és erősebbé válik önmaga.

jutott eszébe a régi szólás-mondás. Valóban az ember legnagyobb harca az, amelyet az önzés ellen vív! Nem szentimentális szabályokkal és hangzatos, de tehetetlen moralizálással vívja ezt a harcot, hanem annak dialektikus megértésével, hogy az egoizmus nem holmi gonosz erők teremtménye, hanem az ősember természetes ösztöne, amely igen nagy szerepet töltött be a vadember életében, s amely az önfenntartásra irányult. Ez a magyarázata annak, hogy kiváló, erős egyéniségekben nem ritkán erős az önzés is, és ezt már nehezebb legyőzni. De erre a győzelemre szükség van, ez a győzelem talán a legfontosabb a mai társadalomban. Ezért fordítanak oly nagy erőt és oly sok időt a nevelésre, ezért tanulmányozzák oly gondosan minden ember átöröklött tulajdonságainak jellegét. A fajok és a népek ma a bolygón egységes családot alkotnak, de nagy keveredésükben valahonnét az átöröklés mélységeiből váratlanul a távoli ősök jellemének meglepő vonásai bukkannak elő. Előfordul, hogy a lélekben váratlan, még a Megosztott Világ Korszakából, nagy csapások idejéből származó elhajlások mutatkoznak: az emberek akkor még nem voltak óvatosak sem az atomenergia felhasználásában, sem a kísérletekben, és súlyos károkat okoztak sok ember öröklődő tulajdonságaiban… Régebben Dar Veter is messzire vezethette volna vissza családfáját, de erre ma már nem volt szükség. Az ősök tanulmányozását felváltotta az öröklött mechanizmus szerkezetének analízise, s ez az elemzés most még sokkal fontosabb volt, mert az élet hosszabbá vált. A Közös Munka Korszakától kezdve az ember már százhetven évig él, de legújabban kiderült az is, hogy a háromszáz év sem tekinthető az emberi kor végső határának.

Kövek zöreje arra késztette Dar Vetert, hogy magához térjen bonyolult és homályos töprengéséből. Fent a völgyből ketten jöttek lefelé: a villamos olvasztási osztály operátora, egy tartózkodó és hallgatag nő s egy alacsony, élénk mozgású mérnök, aki a felszínen dolgozott. Mind a ketten kipirultak a gyors járástól: köszöntötték Dar Vetert, s el akartak menni meŰette, de Dar Veter megállította őket.

— Már régen meg akarom kérni magát — fordult az operátorhoz —, hogy játssza el nekem a 13. kék f-moll kozmikus szimfóniát. Már sokat játszott nekünk, de ezt még egyszer sem játszotta el.

— Zig Zor kozmikus szimfóniájára gondol? — kérdezte az operátor, s amikor Dar Veter igenlően bólintott, a nő elnevette magát.

— Nagyon kevesen élnek bolygónkon, akik el tudnák játszani ezt a darabot… A hármas klaviatúrája napzongora is kevés hozzá, áttétel egyelőre nincs… s aligha lesz. De miért ne kérné meg a Felsőrendű Zene Házát, hogy játsszák le hangszalagról? Vevőberendezésünk univerzális, és elég nagy teljesítő képességű.

— Nem tudom, hogyan intézik ezt — dörmögte Dar Veter — ezelőtt nem…

— Majd én megrendelem a szimfóniát ma este! — ígérte az operátor, majd kezet nyújtott társának, s folytatták útjukat lefelé.

A nap hátralevő részében Dar Veter nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy valami fontos dolog történik vele. Különös türelmetlenséggel várta a tizenegy órát. A Felsőrendű Zene Háza ekkorra tűzte műsorára a szimfónia közvetítését.

Az operátor vállalta a rendező szerepét; leültette Dar Vetert és a többi zenekedvelőt a zeneterem félgömb alakú képernyőjének fókuszában a hangadó berendezés ezüstös rácsával szemben. Kioltotta a fényt, s megmagyarázta, hogy másképp nehéz volna követni a szimfónia színes részét, amelyet csak külön erre a célra berendezett teremben lehet eljátszani, itt pedig korlátozza a leadást a képernyő belső tere.

A homályban csak halványan csillogott a képernyő, és kívülről halkan behallatszott a tenger állandó zúgása. Valahol, a valószínűtlen messzeségben mély hang keletkezett, olyan tömör, hogy csaknem az érezhetőség hatását keltette. Egyre erősödött, megzendítette a szobát és a hallgatók szívét, tónusában emelkedve hirtelen mélyre zuhant, s milliónyi kristályszilánkra for-gácsolódva hullott szét. A sötét levegőben apró narancsszínű szikrák villantak fel. Olyan volt ez, mint az ősidők villámcsapása, amelynek kisülése millió évszázadokkal ezelőtt a Földön először kapcsolta össze az egyszerű szénvegyületeket bonyolultabb molekulákká, amelyek a szerves anyag és élet alapjává váltak.

Nyugtalan és disszonáns hangok hulláma tört rájuk, az akaratnak, a vágynak és a kétségbeesésnek ezer hangú kórusa, amelynek kiegészítéseképpen bíbor és bársonyárnyalatú zavaros lángok villantak fel, és hunytak ki újra.

A rövid és éles rezgésű hangok áradatában visszatérő rend volt megfigyelhető, s a magasban szürke fény elmosódó csigavonala kanyargott. A mind magasabbra törő kórust váratlanul hosszú, büszke és csengő akkordok vágták el. Tele voltak feltörő erővel.

A tér tompa fénykör-vonalait kék tüzes nyilak éles vonala vágta át. A tüzes nyilak a csigavonal szélén túl a feneketlen sötétségbe röppentek, s elmerültek a félelem és némaság homályában.

Sötétség és némaság — így végződött a szimfónia első része.

A kissé elképedt hallgatók még meg sem szólalhattak, a zene máris újra kezdődött. Hatalmas hangok széles lépcsőben, különböző színű vakító színárnyalatok kíséretében hullottak lefelé, egyre mélyebbre, mindjobban gyengülve, s a fénylő tüzekben melankolikus ritmusban haltak el. Ismét valami vékony és szakadozott hang vegyült a mélyülő lépcsőzetekbe, s a kék fények ismét megkezdték táncoló, ritmikus fölfelé ívelésüket.

A megrendült Dar Veter a kék hangokban meghallotta a mind bonyolultabbá váló ritmusok és formák felé való törekvést, s arra gondolt, hogy jobban nem is lehetne kifejezni az életnek ősi harcát az entrópiával szemben… Lépcsők, pihenőlapok, szűrők, amelyek felfogják az alacsony szintekre hulló energia lépcsőzeteit. „Igen, igen, igen! Íme, ez a bonyolult szerkezetű anyag első csobogása!”

A kék nyilak mértani alakok, kristályos formák és rácsok körtáncában egyesültek, a moll-hangzatok kapcsolatainak megfelelően mind bonyolultabbá váltak, szétszóródtak, és újra egyesültek, majd váratlanul feloldódtak a szürke homályban.

A szimfónia harmadik része mély, egyenletes akkordokkal kezdődött, amelyeknek ütemére kék lámpák gyulladtak fel, és aludtak ki újra, a végtelenség és az idő szakadékába távolodva. A félelmetesen közeledő basszusok áradata egyre erősödött, ritmusa fokozatosan gyorsult, szakadozott és vésztjósló dallamba ment át. A kék fények karcsú tűzszáraikon hajladozó virágoknak látszottak. E virágok szomorúan horgasztották le fejüket az alacsony, zúgó és harsonázó, a távolban elhaló akkordok áradatában. De a tüzek vagy a lámpák sorai mind sűrűbbé, száraik mind vastagabbá váltak. Két fénycsík rajzolta ki a végtelen feketeség felé távozó utat, a mérhetetlen Világmindenségben az élet arányló, csengő hangjai lebegtek, és édes melegükkel melengették a közönyös, komor, mozgó anyagot. A sötét út folyóvá, gigászi kék lángáradattá változott, amelyben mind bonyolultabb díszként csillantak fel a különböző fények.

A kerek, hullámzó és a szférikus gömbívek egyesülése ugyanolyan gyönyört keltett, mint a sok lépcsős, feszültséget kifejező akkordok zúgása, amelyeket csengő dallam váltott fel, s egyre erősebbé, bonyolultabbá vált…

Dar Vetert szédülés fogta el, már nem volt képes követni a zene és a fény minden árnyalatát, a gigászi szándéknak már csak az általános körvonalait fogta fel. A kristálytiszta magas hangok óceánja ragyogó, szokatlanul erős, vidám kék színben csobogott. A hangok tónusa egyre emelkedett, maga a dallam vad erővel, csigavonalban tört fölfelé, aztán egyszerre röptében, a tűz fellobbanó, vakító fényében megszakadt.

A szimfónia véget ért, s Dar Veter egyszerre megértette, hogy mi hiányzott neki ezekben a hosszú hónapokban. Olyan munkára van szükség, amely közelebb van a kozmoszhoz, az ember jövőbe törekvésének töretlen erővel fölfelé kanyargó spiráljához. A zeneteremből egyenesen a távolsági beszélgetések szobájába ment, s felhívta az északi lakóövezet központi munkaelosztó-állomását. A fiatal tájékoztató tisztviselő, aki Dar Vetert ideirányította a bányába, rögtön felismerte, s nagyon örült.

— Ma reggel a Csillaghajózási Tanács kereste önt, de nem tudtam összeköttetést létesíteni. Rögtön bekapcsolom önt.

A képernyő kihunyt, majd újra megvilágosodott, s Mir Óm, a Tanács négy titkára közül a vezető titkár jelent meg rajta. Nagyon komolynak látszott, sőt Dar Veter úgy érezte, hogy nagyon komor.

— Nagy szerencsétlenség történt! Elpusztult az 57. űrállomás. A Tanács nagyon nehéz munkára szólítja önt. Planetáris ion-repülőgépet küldök önért. Legye n készen!

Dar Veter megderraedten állt a kialvó képernyő élőt.