VI. fejezet KÉK NAPOK LEGENDÁJA

A csillaghajó betegszobájából kilépett Luma Lasvy, az orvos és Eon Thai, a biológus. Erg Noor hozzájuk rohant.

— Nisa?

— Él, de…

— Haldoklik?

— Még nem. Súlyos bénulása van. Meg van támadva az egész hátgerince, a paraszimpatikus idegrendszere, az asszociatív központ és az érzőidegek központja. A lélegzése rendkívül lassú, de egyenletes. A szíve működik, száz másodpercenként egyet ver. Ez nem halál, de teljes kollapszus, amely bizonytalan ideig eltarthat.

— Nincs öntudatánál, és nem szenved?

— A tudat és az érzés ki van kapcsolva.

— Teljesen? — a vezető tekintete erélyes volt és éles, de az orvost nem ejtette zavarba.

— Teljesen.

Erg Noor kérdő pillantást vetett a biológusra.

— Mit óhajt tenni?

— A beteget egyenletes hőmérsékleten, a legteljesebb nyugalomban, halvány fényben tartom. Ha a kollapszus nem fejlődik tovább, akkor… De hiszen egészen mindegy — aludni fog… egészen addig, amíg a Földre nem érünk. Akkor pedig elküldjük az Idegáramok Intézetébe. A betegséget valamilyen áramfajta okozta. A védőruha három helyen át van ütve. Szerencse, hogy szinte egyáltalán nem lélegzett!

— Észrevettem a lyukakat, és be is ragasztottam mind a hármat flastrommal — mondta a biológus.

Erg Noor néma hálával szorította meg a biológus karját a könyöke fölött.

— Csak… — kezdte Luma — jó volna, ha minél előbb megszabadulnánk ettől a felfokozott nehézségi erőtől. Ugyanakkor nem is a repülés felgyorsulása lesz olyan veszélyes, mint inkább a normális nehézségi erőhöz való visszatérés.

— Értem: attól fél, hogy az érverés még inkább meglassul. De hiszen ez nem inga, amely a gravitációs erő növekedésével meggyorsítja járását.

— A szervezet impulzusainak ritmusa általában ugyanazoknak a törvényeknek van alávetve. Ha a szívverése akárcsak felére csökken, akkor az agy vérellátása elégtelenné válik és…

Erg Noor oly mélyen elmerült gondolataiba, hogy szinte elfelejtette környezetét, majd magához tért, és mélyen felsóhajtott. Munkatársai türelmesen várakoztak.

— Nem lehetne-e megoldani a dolgot úgy, hogy a szervezetet oxigénnel dúsított légkörben fokozott nyomásnak vetnénk alá? — kérdezte a vezető óvatosan, s Luma Lasvy, valamint Eon Thai boldog mosolyából rögtön látta, hogy gondolata helyes.

— A vért gázzal telíteni nagyobb parciális nyomás mellett nagyon jó volna… Persze megteszünk mindent, hogy elhárítsuk a trombózist, s akkor nem baj, ha a beteg szíve csak kétszáz másodpercenkint ver egyet. Majd kiegyenlítődik…

Eon nagy fehér fogai kivillantak fekete bajusza alól, szigorú arca egyszerre nagyon fiatallá s zabolátlanul vidámmá vált.

— A beteg eszméletlen marad, de élni fog — mondotta megkönnyebbülten Luma. — Megyünk, hogy előkészítsük a kamrát. Fel akarom használni azt a nagy szilikoll szekrényt, amelyet a Zirda számára hoztunk. Elfér benne a lebegő karosszék, amelyet a repülés idejére ággyá alakítunk. Ha pedig a felgyorsulás megszűnik, akkor véglegesen elhelyezzük Nisát.

— Mihelyt elkészülnek, közöljék a vezérlőfülkével. Egyetlen fölösleges percig sem maradunk tovább. Elegünk van már a fekete világ sötétségéből és nehézségi erejéből!…

Az emberek elsiettek a hajó különböző fülkéibe, s ki-ki a maga módján küzdött a fekete bolygó nehézségi ereje ellen.

A felrepülésre szóló jeladás győzedelmes dallamként zendült fel.

A csillaghajó személyzete soha nem tapasztalt felszabadultsággal és megkönnyebbüléssel helyezkedett el a hidraulikus karosszékek lágy ölében. Ámde a súlyos bolygóról való felszállás nehéz és veszélyes dolog. Az a felgyorsulás, amely a hajó felszállásához szükséges volt, az emberi teljesítőképesség határán mozgott, és a pilóta legcsekélyebb tévedése mindnyájuk pusztulását okozhatta.

A planetáris motorok rémületes zúgása közepette Erg Noor a csillaghajót az érintő szerint a látóhatár felé vezette. A hidraulikus karosszékek rugói mind mélyebbre süllyedtek a növekvő nehézségi erő hatása alatt. Ha a rugók elérnek az ütközőig, és a felgyorsulás nyomása tovább fokozódik, akkor a törékeny emberi csontok úgy roppannak össze, mint valami üllőn. Az expedíció vezetőjének keze a készülékek gombján fölemelhetet-lenül elnehezedett. De erős ujjai tovább végezték munkájukat, a Tantra óriási meredek ívben mind magasabbra emelkedett a sűrű sötétségből a végtelenség áttetsző feketesége felé. Erg Noor egy pillanatra sem vette le tekintetét a vízszintes kiegyensúlyozó vörös csíkjáról; ez egyre táncolt váltakozó egyensúlyában, s arról tanúskodott, hogy a hajó bármely pillanatban áttérhet az emelkedésből az esési ívben való ereszkedésre. A súlyos bolygó még mindig nem eresztette el fogságából a Tantrát. Erg Noor úgy döntött, hogy bekapcsolja az anamezonmotorokat, amelyek elég erősek voltak ahhoz, hogy a csillaghajót bármely bolygóról a magasba vigyék. Az erős hangot adó rezgés megreszkettette a hajót. A vörös csík 10 milliméterrel a o-vonal fölé emelkedett. Még egy kicsi…

A hajótest felső figyelőjének periszkópján át az expedíció vezetője észrevette, hogy a Tantrát vékony rétegben kékes színű láng borítja el, s lassan halad a hajó tatja felé.



Áttörték a légkört! A puszta térben a szupravezetés törvénye szerint a megmaradó villamos áram egyenesen a hajó testén fut végig. A csillagok ismét tűhöz hasonlítottak, s a kiszabadult Tantra mind messzebb repült a félelmetes bolygótól. Másodpercről másodpercre csökkent a nehézségi erő. A test mind könnyebbé vált. Halkan zümmögött a mesterséges gravitációs készülék, s szokásos földi feszültsége a fekete bolygó nyomása alatt átélt végtelen napok után szinte leírhatatlanul kicsinek látszott. Mindenki felugrott karosszékéről. Ingrid, Luma és Eon valami fantasztikus tánc legnehezebb lépéseit járták. De nemsokára megjött az elkerülhetetlen visszahatás, a személyzet többsége ideiglenes pihenésre rövid álomba merült. Csupán Erg Noor, Pel Lin, Poor Hiss és Luma Lasvy maradt ébren. Ki kellett számítaniuk a csillaghajó ideiglenes irányvonalát. A hajó gigászi ívben haladt, merőlegesen a T-csillag egész rendszerének forgási síkjára, el akarta kerülni e csillagrendszer jeges és meteoritos övezetét. Ezt követően már a normális fényközeli sebességgel vezethették a hajót, hozzáláthattak az igazi irányvonal megállapítását célzó tartós munkához.

Az orvos állandóan figyelte Nisa állapotát a felrepülés és a földi ember számára normális nehézségi erőhöz való visszatérés után. Nemsokára mindenkit megnyugtathatott azzal a közlésével, hogy az érverés közötti szünet 120 másodperc. Ha fokozzák az oxigénadagolást, ez nem lesz végzetes. Luma Lasvy-nak az volt a szándéka, hogy tiratronhoz, elektronikus szívserkentőhöz és neuroszekretor stimulátorhoz folyamodik.

Ötvenöt óra hosszat nyögtek a hajó falai az anamezonmotorok okozta rezgés miatt, amíg a sebességmutatók 970 millió kilométer óránkénti sebességet nem mutattak; ez már megközelítette a biztonsági határt. Leírhatatlan az a megkönnyebbülés, amelyet az utazás tizenhárom résztvevője érzett a súlyos megpróbáltatások után. A kihalt bolygó, az elpusztult Algráb, végül a félelmetes fekete nap szörnyű hatást tett rájuk. A szabadulás boldogsága azonban nem volt teljes: a személyzet tizennegyedik tagja, a fiatal Nisa Crit mozdulatlanul, félálomban, félig halottan feküdt a betegszoba elrekesztett fülkéjében…

A személyzet öt nőtagja: Ingrid, Luma, a második elektronikus mérnök, a geológus és Ione Mar, ritmikustorna-tanárnő, aki ezenkívül még az élelmiszerelosztás, a légi operátor és a tudományos anyagok gyűjtésének feladatát is ellátta, úgy gyülekezett, mintha egy ősi temetési szertartásra érkeznének. Nisát teljesen meztelenre vetkőztették, különleges TM- és AC-oldatok-kal megmosták, és lefektették a legpuhább földközi-tengeri szivacsból készült, kézi szövésű vastag szőnyegre. A szőnyeget egy légmatracra helyezték, s egy rózsaszínű szilikollból készült kerek kupolába zárták. A termobarooxisztat, ez a pontosan működő műszer akár évekig is biztosíthatta a szükséges hőmérsékletet, légnyomást és páratartalmat a vastag kupolán belül. Lágy gumicövekek állandóan ugyanabban a helyzetben tartották Nisa testét, s ezt a helyzetet Luma Lasvy hónaponként csak egyszer akarta megváltoztatni. A legjobban a felfekvésektől kellett tartaniok, amely a teljes mozdulatlanság miatt bekövetkezhetett. Ezért Luma úgy határozott, hogy állandóan figyeli Nisa testét, s az előttük álló út első egy-két esztendejére lemondott a tartós álomról. Nisa kataleptikus állapota nem múlt el. Az egyetlen, amit Luma Lasvynak sikerült elérnie, az érverés meggyorsítása volt; Nisa pulzusa percenként egyet vert. Bármilyen kicsi volt is ez az eredmény, lehetővé tette, hogy mellőzzék a tüdő szempontjából káros oxigéntöltést.

Négy hónap múlt el. A csillaghajó már pontosan kiszámított, jó útján haladt, megkerülte a szabad meteoritok körzetét. A személyzet teljesen kimerült az átélt kalandok és a túlfeszített munka nyomán, s héthónapos álomba merült. Ezúttal azonban nem három, hanem négy ember őrködött ébren, az ügyeletes Erg Noorhoz és Poor Hisshoz csatlakozott Luma Lasvy orvos és Eon Thai biológus is.

Az expedíció vezetője kijutott ugyan a legnehezebb helyzetből, amelybe földi csillaghajók valaha is kerültek, de magányosan érezte magát. A Föld felé vezető út első négy esztendeje végtelenül hosszúnak tetszett neki. Nem akarta becsapni önmagát, tudta, hogy ennek oka az, hogy csak a Földön remélheti Nisa megmentését.

Sokáig halogatta, amit egyébként a felszállást követő napon rögtön megtett volna, hogy megtekintse a Vitorláról hozott elektronikus sztereofilmeket. Szerette volna Nisával együtt látni és hallani az első híreket a szép idegen világokról, a kék csillag bolygóiról, a Föld nyári éjszakáiról. Szerette volna, ha Nisa vele együtt fog hozzá a múlt és a jelen legmerészebb, romantikus álmainak megvalósításához, új csillagvilágok, az emberiség jövendő távoli szigeteinek feltárásához…

A filmek, amelyeket a Naptól nyolc parszek távolságra nyolcvan évvel ezelőtt vettek fel, s amelyek a T-csillag fekete bolygóján ott voltak a nyitott hajón, kitűnő épségben megmaradtak.

A félgömb alakú sztereó-képernyő elvitte a Tantra négy nézőjét oda, ahol magasan fölöttük a kék Vega ragyogott.

A rövid szövegek gyorsan váltakozva követték egymást, vakító égitest tűnt fel előttük, majd jelentéktelen, rövid filmeket láttak a hajó életéből. A számológépnél egy hallatlanul fiatal, huszonnyolc éves ember dolgozott, ő volt az expedíció vezetője, s a megfigyeléseket még nála is fiatalabb asztronómusok végezték. Aztán látták a nézők a mindennapi kötelező sportot meg a táncokat, amelyeket az expedíció tagjai akrobatikus tökéletességgel elsajátítottak. Egy vidám hang megmagyarázta, hogy a Vegához vezető egész úton mindig a biológus járt elöl a táncban. Valóban, ez a lenszőke, rövid hajú leány a legnehezebb gyakorlatokat és a legvalószínűtlenebb hajlásokat végezte nagyszerűen fejlett testével.

Amikor ott négyen a hemiszferikus képernyő ragyogó, teljesen valószerű, a normális színárnyalatokat megtartó képsorozatát látták, elfelejtették, hogy ezek a vidám, erélyes csillaghajósok már régen a Vascsillag félelmetes szörnyetegeinek martalékaivá váltak.

Az expedíció életéről szóló rövid krónika gyorsan elsuhant előttük. A vetítőberendezés fényerősítői zúgni kezdtek, s olyan erősen világított az ibolyaszínű égitest, hogy még itt is, a visszaverődő sápadt fényben kényszerítette a nézőket, hogy tegyék fel védőszemüvegüket. A csillag átmérőjében csaknem háromszorosa volt a Napnak, tömegét tekintve pedig olyan kolosszális égitest, amely erősen belapult, másodpercenkénti háromszáz kilométeres egyenlítői sebességgel, fékevesztetten forgott. Ez a leírhatatlanul vakító gáztömb, amelynek felületi hőmérséklete 11000 fok, több millió kilométerre kiterjesztette gyöngyház-csillogású, rózsaszínben izzó szárnyát. Ügy látszott, mintha a Vega sugarai érezhetően vernének végig, és nyomnának mindent, ami útjukba kerül; óriási kévékben, több millió kilométer hosszúságban repültek a téren át. Ragyogásuk legmélyebb pontján bújt meg a kék csillaghoz legközelebb fekvő bolygó. De oda, ebbe a tűzóceánba nem merészkedhetett el egyetlen földi csillaghajó vagy a Gyűrűhöz tartozó egyetlen szomszédjának hajója sem. A képek vetítését szóbeli beszámolók váltották fel az addig végzett megfigyelésekről, s a képernyőn sztereometrikus rajzok félig átlátszó vonalai jelentek meg, amelyek a Vega első és második bolygójának helyzetét tüntették fel. A Vitorla még a második bolygót sem közelíthette meg; ez a bolygó százmillió kilométerre volt a csillagtól.

Szörnyű protuberanciák szálltak fel az áttetsző ibolya színben lángoló csillagatmoszféra óceánjának mélyéből: mindent felgyújtó sugaraik messze behatoltak a térbe. A Vega energiája olyan óriási volt, hogy a csillag a legerősebb kvantumok fényét: a színkép ibolyaszínű és láthatatlan részét alkotó fényt sugározta. Még a háromszoros védőszűrővel ellátott emberi szemben is az átlátszóság félelmetes érzését keltette; mintha a nézők egy csaknem láthatatlan, halálosan veszélyes fantomot láttak volna… Fényviharok száguldtak tova, legyőzték a csillag nehézségi erejét. Távoli hatásuk veszélyesen taszította és megrázkódtatta a Vitorlát. A kozmikus sugarak és a kemény sugárzások más fajtái nem voltak mérhetők, mert a számlálók nem működtek. A megbízhatóan védett hajó belsejében egyre növekedett a veszélyes ionizáció. A hajó falai között csak sejteni lehetett a sugárenergia óriási erejét, amely szörnyű áradatban hatolt bele a puszta térbe, ahol az energia kvintillió kilowattjai fecsérlődtek el haszontalanul.

A Vitorla vezetője óvatosan a harmadik bolygóhoz irányította a csillaghajót: ez a bolygó nagy volt, és csak vékony, átlátszó atmoszféra vette körül. A kék csillag tüzes lehelete nyilvánvalóan elkergette róla a könnyű gázok takaróját, amelyek halványan ragyogó farokként húzódtak a bolygó nyomán, a bolygó árnyékos oldalán. A fluor megsemmisítő kipárolgása, a széndioxid mérge, a nemes gázok halálos sűrűsége akár egy másodpercre is lehetetlenné tette, hogy ebben a légkörben bármiféle földi lény életben maradhasson.

A bolygóról hegyes csúcsok meredeztek, rajta bordák emelkedtek, friss sebhez hasonló vörös színű és éjfekete sziklatömegek függőleges csipkézett falai magasodtak. A vulkanikus lávatalajú fennsíkokon, amelyeken tomboló forgószelek söpörtek végig, repedések és szakadékok látszottak, ezek izzó magmát vetettek ki, s a véres tűz erezetének látszottak.

Magasan kavarogtak a sűrű hamufelhők, amelyek a megvilágított oldalon vakítóan kékek voltak, az árnyékos részen áthatolhatatlan fekete színt öltöttek. Több ezer kilométer hosszúságú, óriási villámok csapódtak le minden irányban, s arról tanúskodtak, hogy a halálos légkört elektromosság tölti meg.

Az óriási nap félelmetes, ibolyaszínű jelensége, a fekete ég, amelyet a gyöngyházszínű ragyogás szikrázó koronája félig eltakart, lent, a bolygón pedig bíborvörös kontrasztárnyékok a sziklák vad káoszában, lángbarázdák, tekervények és körök, zöld villámok szakadatlan cikázása.

A sztereoteleszkópok közvetítették, az elektronikus filmek pedig szenvedélytelen, emberfeletti pontossággal följegyezték mindezt.

De a műszerek mögött ott volt az űrhajósok eleven lénye, az értelem tiltakozása a pusztítás esztelen erőivel és a merev anyag akadályaival szemben, ott élt az a tudat, hogy ez a világ ellenségesen áll velük szemben a maga tomboló kozmikus tüzével. A látványtól szinte megbűvölt négy néző biztató pillantást váltott egymással, amikor a hang közölte, hogy a Vitorla a negyedik bolygóra megy.

Néhány másodperc múlva a hajó orrtő felőli teleszkópjai alatt növekedni kezdett a Vega utolsó, szélső bolygója, amely méreteit tekintve a Földhöz hasonlított. A Vitorla meredeken ment lefelé. Utasai nyilvánvalóan elhatározták, hogy bármi áron is, de megvizsgálják ezt az utolsó bolygót, ezt az utolsó reménységet, hátha fölfedezhetnek ott valami világot, amely ha nem is szép, de legalább élni lehet rajta.

Erg Noor azon kapta magát, hogy gondolatban kimondja ezeket a megalkuvó szavakat. „De legalább”. Valószínű, hogy ugyanígy gondolkoztak azok is, akik a Vitorlát irányították, és hatalmas teleszkópokon keresztül figyelték a bolygó felszínét.

„De legalább!…” Ebben a két szóban benne volt az is, hogy elbúcsúzik a Vega gyönyörű világairól szőtt álmától, s attól az álmától is, hogy a Világmindenség térségeinek mélyén gyöngyszem-bolygókat talál, hiszen a földi emberek ennek nevében indultak el önként negyvenöt esztendős csillaghajókalandokra, s ezért hagyták el több mint hatvan esztendővel ezelőtt szülőföld-bolygójukat.

Erg Noor azonban annyira belemélyedt a látványba, hogy nem gondolt rögtön erre. A félgömb alakú képernyő mélyén ő is ott repült a mérhetetlenül távoli bolygó fölött. Igazi bánatot okozott az űrhajósoknak — az elpusztultaknak és az élőknek egyaránt —, hogy a bolygó nagyon hasonlított a Marsra, a Naprendszernek erre a hozzánk legközelebb levő, gyermekkorunktól fogva ismerős csillagára. Ugyanaz a vékony, átlátszó gázburkolat, mindig felhőtlen feketészöld éggel, a néptelen szárazföldek egyenletes felülete, szétporladó hegysorokkal. A különbség csak az volt, hogy a Marson éjszakánként metsző hideg uralkodott, s nappal élesen változott a hőmérséklet. Óriási tócsákra hasonlító sekély mocsarak voltak rajta, amelyek már szinte teljesen kiszáradtak, ritka és kevés volt az eső vagy a dér, haldokló növények, s különös, lomha, a talajban lakó állatok tengették életüket rajta.

A kék nap lobogó lángja itt úgy fölmelegítette a bolygót, hogy ez állandóan a legtikkasztóbb földi pusztaságok forróságát árasztotta. A vízgőzök jelentéktelen mennyiségben szálltak fel a légburkolat felső rétegeibe, s az óriási síkságokra árnyékot csak a meleg áramlatok okozta forgószelek hoztak, amelyek szakadatlanul fölkavarták a légkört. A bolygó gyorsan forgott, mint minden más bolygó is. Az éjszakai lehűlés szétporlasztotta és homok-tengerré változtatta a hegyi kőzeteket. A narancs-, ibolya-, zöld, kék vagy vakítóan fehér színű homok óriási foltokban árasztotta el az egész bolygót, s ezek a foltok messziről tengereknek vagy képzelt növényekkel benőit területeknek látszottak. A széthulló hegyláncok magasabbak voltak, mint a Marson, de ugyanolyan halottak, s felületüket ragyogó fekete vagy barna kéreg borította. A kék nap rendkívül erős ibolyántúli sugarakat árasztott, amely elpusztította, s párává változtatta a könnyebb elemeket.

Ügy látszott, hogy a világos homoksíkságok maguk is lángot lövellnek. Erg Noor arra gondolt, hogy régen, amikor a Föld lakosságának nem a nagy többsége, hanem csak kis része volt tudós, az írók és művészek közölt sokan voltak, akik más bolygókon élő emberekről álmodoztak, olyanokról, akik hozzászoktak a fokozott melegben való élethez. Költői és szép álom volt ez, növelte az emberi természet hatalmába vetett hitet. Emberek, akik kék napok bolygóinak tüzes leheletében élnek, a Földről érkező testvéreiket fogadják!… Sokakra, köztük Erg Noorra is igen nagy hatást tett az a festmény, amelyet a déli lakóövezet keleti központjának múzeumában látott: a messzi láthatáron lángolóan vörös homoksíkság ködlik, izzó, szürke az ég, alatta jellegtelen emberi alakok a hőség ellen védőruhákat viselnek, s hihetetlenül éles feketéskék árnyékot vetnek. Nagyon dinamikus, csodálkozó testtartásban merevedtek meg valami acélalkotmány szöglete előtt, amely csaknem fehéren izzóit. Mellettük meztelen nő, kibontott vörös hajjal. Világos bőre még a homoknál is erősebben fénylik a vakító napsugárban, lila és málnaszínű árnyékok hangsúlyozzák magas, karcsú alakjának minden vonalát, úgy áll ott, mint az élet győzelmének szobra a világűr erői felett.

Merész, de teljesen megvalósíthatatlan álom, amely a biológiai fejlődés valamennyi törvényének ellentmond; e törvényeket most, a Gyűrű Korszakában sokkal mélyrehatóbban megismerték, mint abban az időben, amikor a festmény készült.

Erg Noor összerezzent, amikor a bolygó felülete a képernyőn rohanva közeledett. Az ismeretlen pilóta a mélység felé vezette a Vitorlát. Egészen közel úsztak el előttük a homokkúpok, a fekete sziklák, valamilyen zöld kristályok ragyogó telepei. A csillaghajó módszeresen írta le csigavonalát a bolygó körül az egyik sarktól a másikig. A víznek vagy akárcsak a legprimitívebb növényi életnek a legcsekélyebb jele sem mutatkozik. Megint az a „de legalább!”…

Erg Noort mély szomorúság lepte meg; szomorú volt a halott messzeségben tévelygő hajó magányossága, elhagyatottsága, a lángoló kék csillag hatalmának való kiszolgáltatottsága miatt… Mintha ő maga lenne a film forgatójának helyében, úgy érezte át annak reménységét, amikor a bolygót figyelték, s legalább valami elmúlt élet nyomait keresték. Mennyire ismeri mindenki, aki lakatlan, holt bolygókon járt, aki nem jutott vízhez, és nem talált atmoszférát, ezt a feszült keresést, képzelt romok, város- és épületmaradványok után, repedések véletlen formáiban, élettelen sziklák magányosságában, életet sohasem ismert, halott hegyek szakadékaiban!

A távoli világ kiégett földje, amelyen szilaj forgószelek söpörtek végig, s amelyen az árnyéknak még csak a nyoma sem volt látható, gyorsan suhant végig a képernyőn. Erg Noor átérezte régi álmának összeomlását, igyekezett megmagyarázni magának, hogyan is alakulhatott ki a helytelen elképzelés a kék csillag kiégett világairól.

— Földi testvéreink nagyon csalódottak lesznek, ha megtudják — mondta halkan a biológus, és közelebb húzódott a vezetőhöz. — Évezredeken át földi emberek milliói néztek fel a Vegá-ra. Észak nyári éjszakáin minden szerelmes és álmodozó fiatal az égre vetette tekintetét. A ragyogó kék Vega nyáron szinte a Zeniten áll, ki ne gyönyörködött volna benne? Hiszen az emberek már évezredekkel ezelőtt is elég sokat tudtak a csillagokról. Furcsa gondolkodásmódjuk miatt még csak nem is sejtették, hogy szinte minden lassan forgó, erős mágneses mezejű csillag mellett bolygók keletkeztek, mint ahogy szinte minden bolygónak holdjai vannak. Nem tudtak erről a törvényről, de már álmodoztak arról, hogy más világokban, s főként a Vegán, a kék napon, testvéreik élnek. Emlékszem néhány szép versre, amelyet fordításban olvastam valamely régi-régi nyelvből a kék csillag félisteneiről.

— Én is álmodoztam a Vegáról, amikor megkaptuk a Vitorla jelentését — fordult a vezető Eon Thaihoz. — Most már világos előttem, hogy a bennem is élő ezer esztendős vonzódás a távoli és szép világok felé elhomályosította az én látásomat is és sok bölcs, komoly emberét is.

— Hogyan értelmezi most a Vitorla jelentését?

— Egyszerűen. „A Vega négy bolygója teljesen élettelen. Semmi sem lehet szebb Földünknél. Mekkora boldogság lesz, ha visszatérünk!”

— Igaza van! — kiáltott fel a biológus. — Miért nem jutott ez senkinek hamarabb eszébe?…

— Lehet, hogy valakinek eszébe jutott, csak nem nekünk, csillaghajósoknak, sőt talán a Tanácsnak sem. De ez az álom mégis becsületünkre válik, mert az életben a merész álom, nem pedig a kételkedő csalódottság győz.

A képernyőn befejeződött a bolygó körülrepülése. Következtek a robotállomás följegyzései; ezt az állomást azért dobták le a Vitorláról, hogy elemezze a bolygó felületi viszonyait. Ezután erős robbanás hallatszott — a geológiai bombát dobták le. Egészen a csillaghajóig ért el az az óriási felhő, amely ásványi részecskékből képződött. Felbúgtak a szivattyúk, s az oldalsó szívócsatornák szűrőibe gyűjtötték a port. A kiégett bolygó homokjából és hegyeiről vett ásványi por több próbája töltötte meg a szilikoll próbacsöveket, s a légkör felső rétegeiből vett levegő a kvarctartályokat. A Vitorla visszaindult harminc esztendős útjára, de már nem adatott meg néki, hogy célhoz érjen. Földi társai most elvisznek haza mindent, amit elpusztult társaik oly nagy munkával, türelemmel és bátorsággal gyűjtöttek össze.

A feljegyzések — hat tekercsnyi megfigyelés — folytatását a Föld asztronómusainak kell majd tanulmányozniok, s a leglényegesebbeket át kell adni majd a Nagy Gyűrűnek.

Senkinek sem volt kedve hozzá, hogy végignézze a Vitorla további sorsáról, a szerencsétlenség és a T-csillag ellen vívott elszánt küzdelméről felvett filmet, még kevésbé a tragikus utolsó hangosfilm tekercset. Saját élményeik még nagyon erősek voltak bennük. Ügy döntöttek, elhalasztják a továbbiak megtekintését egészen addig, amíg az egész személyzet legközelebb föl nem ébred. Még az átélt élmények hatása alatt az ügyeletesek elmentek pihenni, s magára hagyták vezetőjüket a központi fülkében.

Erg Noor nem gondolt többé összeomlott álmára. Megkísérelte, hogy értékelje azokat a keserű ismeret-morzsákat, amelyeket a két expedíció: az övé és a Vitorláé olyan nagy erőfeszítések és áldozatok árán elvihet az emberiségnek. Vagy az eredmények talán csak azért olyan keserűek, mert oly nagyot csalódott.

Erg Noor először gondolt most úgy a gyönyörű Földre, kedves bolygójára, mint az emberi lélek kimeríthetetlen gazdagságára, ez a lélek már kifinomult, tele van tudásszomjjal, és megszabadult a súlyos gondoktól, a természet vagy a primitív társadalom veszélyeitől. A korábbi szenvedések, kutatások, balsikerek, tévedések és csalódások megvoltak még most, a Gyűrű Korszakában is, de csak az alkotás, a művészet és az építészet magasabb síkján. A Föld csupán a tudás és az alkotó munka következtében szabadult meg az éhség, a túlnépesedés, a fertőző betegségek, a kártevő állatok szörnyűségeitől. Megszabadult az üzemanyag kimerülésének, a hasznos vegyi elemek hiányának, a korai halálnak és az emberi gyengeségnek veszélyétől. S azok az ismeret-morzsák, amelyeket most a Tantra magával visz, szintén benne lesznek a gondolkozásnak abban a hatalmas lavinájában, amely minden évtizedben újabb nagy lépést tesz előre a társadalom építése és a természet megismerése területén.

Erg Noor kinyitotta a Tantra útinaplóját tartalmazó páncélszekrényt, s elővette a dobozt, amelybe a fekete bolygó korongcsillaghajójáról hozott fémet rejtették. A ragyogó ékszínkék, nehéz fém súlyosan feküdt tenyerén. Erg Noor tudta, hogy sem a hazai bolygón és naprendszerbeli szomszédain, sem a legközelebbi csillagokon nincs ilyen fém. Ez egy újabb, s bizonyára igen fontos közlés, amelyet a Zirda pusztulásáról szóló híren kívül továbbítanak a Földre és a Gyűrűnek…

A Vascsillag nagyon közel van a Földhöz, a fekete bolygó meglátogatása egy különlegesen előkészített expedíció számára most, a Vitorlával és a Tantrával szerzett tapasztalat után már nem lesz olyan veszélyes, bármennyi fekete kereszt és medúza legyen is ott az örökös sötétségben. A spirális csillaghajót nem sikerült felnyitni. Ha lett volna idejük rá, hogy jól meggondolják, mit akarnak tenni, akkor rögtön megértették volna, hogy a hatalmas spirális cső a csillaghajó hajtóművének egy része.

Az expedíció vezetőjének emlékezetében újra megelevenedtek a legutolsó, végzetes nap eseményei, maga előtt látta Nisát, aki pajzsként vetette magát eléje, s tehetetlenül bukott fel a szörnyeteg közelében. Nem sokáig virágzott ifjú lénye, amely egyesítette magában a Föld ókori asszonyainak hősi önfeláldozását és hűségét a modern kor nyílt és megfontolt bátorságával…

Poor Hiss jelent meg nesztelenül mögötte, hogy felváltsa a szolgálatban. Erg Noor kiment a könyvtár-laboratóriumba, de onnét nem ment tovább, a központi részhez, a hálófülkékhez vezető folyosóra, hanem kinyitotta a betegfülke nehéz ajtaját.

Földi napfényhez hasonló szétszórt fény ragyogott az orvosságokat és műszereket tartalmazó szilikoll szekrényeken, visszaverődött a röntgenkészülék, a mesterséges szív és a mesterséges tüdő fémalkatrészeiről. Az expedíció vezetője elhárította a mennyezetről a padlóig érő sűrű függönyt, s belépett a félhomályba. A holdfényszerű halvány világítás meleg színárnyalatot kapott a rózsaszínű szilikoll kristályban. A váratlan kollapszus esetére bekapcsolt két tiratron stimulátor alig hallhatóan kattogott, s nem engedte, hogy a beteg szíve megszűnjön dobogni. A bura belsejében ezüstös rózsaszín fényben mozdulatlanul kinyújtózva feküdt Nisa; olyan volt, mint aki nyugodt, boldog, mély álomba merült. Száz egészséges, tiszta és jó életű nemzedék finomította a legmagasabb művészi tökéletességig a leány hajlékony vonalú, erős testét, a hatalmas földi élet legszebb alkotását. Az emberek már régen tudták, hogy vízben gazdag bolygó határozta meg sorsukat. A víz táplálta a bőséges növényi életet, amely megteremtette az óriási szabad oxigénkészletet. Azután rohamosan fejlődött az állati élet, száz- meg százmillió éven át fokozatosan tökéletesedett, amíg meg nem jelent a gondolkozó lény: az ember. Az a gigantikus történelmi tapasztalat, amelyet a végtelen sok világ bolygórendszerein kialakult élet fejlődéséről összegyűjtöttek, tanúsította, hogy mennél nehezebb és hosszabb volt a kiválasztódás vak fejlődési útja, annál szebbé váltak a magasabb rendű gondolkozó lények formái, annál finomabban volt kidolgozva a környező feltételekhez és az élet követelményeihez való alkalmazkodásuk célszerűsége, az a célszerűség, amely maga a szépség.

Minden létező spirális úton halad és fejlődik. Erg Noor szinte tapinthatóan maga elé képzelte ezt a hatalmas spirális utat, amelyet az emberek az élethez és a társadalomhoz való alkalmazkodásban megtettek. Most először értette meg szinte megrendítő világossággal, hogy mennél nehezebbek a szervezetnek mint biológiai gépnek az élet- és munkafeltételei, mennél nehezebb a társadalmi fejlődés útja, annál szorosabb a felfelé haladás spirálja, annál közelebb vannak egymáshoz a „kanyarulatok”, következésképpen tehát mennél lassabban megy végbe ez a folyamat, annál hasonlatosabbak lesznek egymáshoz a keletkező formák.

Nincs igaza tehát, amikor a kék napok csodálatos bolygóit hajszolja, és helytelenül tanította Nisát! Az új világokhoz nem azért kell elrepülniük, hogy holmi lakatlan, önmaguktól véletlenül kialakult bolygókat keressenek és fedezzenek fel, hanem azért, hogy tervszerűen, lépésről lépésre jusson el az emberiség a Galaxis minden ágához, győzelmesen haladjon rajta a tudásával és az élet szépségével… olyan szépséggel, mint amilyen Nisáé…



Erg Noort hirtelen mély bánat fogta el, féltérdre ereszkedett Nisa szilikoll szarkofágja előtt. A leány lélegzetvétele nem volt hallható, szempillái lilás árnyékcsíkokat vetettek szorosra zárt szemhéjai alatt, kissé nyitott ajka mögül előragyogott fehér foga. A bal vállán, a könyökénél és a nyaktőnél halvány kék foltok látszottak: a gyilkos áramütések helyei.

— Látsz-e, emlékszel-e valamire álmodban? — kérdezgette Erg Noor gyötrelmesen feltámadó nagy fájdalmában, s érezte, hogy viasznál puhábbá válik akarata, légzése elszorul, s valami a torkát fojtogatja.

Az űrhajó vezetője úgy összeszorította egymásba font ujjait, hogy elkékültek; szerette volna közölni gondolatait Nisával, szerette volna, ha a lány meghallja hívását az életre, a boldogságra. A vörös fürtű leány azonban mozdulatlan maradt, mint rózsaszín márványból vésett szobor, amely a legfinomabb tökéletességgel ábrázolja az eleven modellt.

Luma Lasvy halkan belépett a betegszobába, s rögtön megérezte, hogy valaki van bent. Óvatosan hajtotta félre a függönyt, s ekkor megpillantotta a térden álló Erg Noort; mozdulatlan volt, mintha csak annak a sok millió férfinak emlékére állított szobor volna, akik hozzá hasonlóan szerelmesüket siratták. Az orvos nem először találta itt Erg Noort, s mély szánalom fogta el a vezető iránt. Erg Noor komoran fölállt. Luma hozzálépett, s izgatottan, suttogva mondta neki;

— Beszélnem kell önnel.

Erg Noor bólintott, s szemét összehúzva kiment az előszobába. Nem ült le a székre, amellyel Luma kínálta, hanem állva maradt és egy gomba formájú sugárzókészülék állványának támaszkodott. Luma Lasvy, aki nem nőtt valami nagyra, kiegyenesedett, hogy minél magasabbnak látszódjék, és így nagyobb tekintélye legyen az elkövetkező beszélgetésre. A vezető úgy nézett rá, hogy az orvos nem is tudott felkészülni erre a beszélgetésre.

— Amint tudja — kezdte az orvos bizonytalanul —, a modern ideggyógyászat behatolt a lélek tudatos és tudat alatti területem fellépő emóciók keletkezésének folyamatába. A tudat alatti enged a fékező gyógyszerek hatásának az agy ősi rekeszein keresztül, ezek szabályozzák a szervezet kémiai tevékenységét, ezen belül az idegrendszert és részben a legmagasabb idegtevékenységet.

Erg Noor felvonta szemöldökét. Luma Lasvy egyszerre úgy érezte, hogy nagyon hosszan beszélt, és fölösleges részletekbe bocsátkozik.

— Azt szeretném mondani, hogy az orvostudománynak már megvan az a lehetősége, hogy az agynak arra a területére hasson, amely a mélyre ható élményeket irányítja. Megtehetném…

Erg Noor szeméből látszott, hogy érti, amit az orvosnő mondani akar, s ez kifejezésre jutott futó mosolyában is.

— Az a szándéka, hogy befolyásolja szereknemet — mondta gyorsan —, s ezzel megkíméljen engem a szenvedéstől?

Az orvosnő lehajtotta fejét.

Erg Noor hálásan nyújtotta kezét az orvosnő felé, de tagadó-lag rázta fejét.

— Nem adom oda érzéseim gazdag birodalmát, bármennyire szenvedjek is tőlük. A szenvedés, ha nem haladja meg erőnket, megértésre vezet, a megértés pedig elvezet a szerelemhez, és itt a kör bezárul. Maga nagyon jó teremtés, Luma, de a kezelésre nincs szükségem.

S a vezető szokott határozott, gyors járásával eltűnt az ajtón túl.

Az elektromérnökök és mechanikusok ugyanolyan sietősen, mint a szerencsétlenség idején, tizenhárom év után most újra felállították a központi fülkében és a könyvtárban a földi adások televizofon vevőkészülékeinek képernyőit. A csillaghajó abba az övezetbe ért, amelyben már lehetségessé vált, hogy fogják a Föld világhálózatának a légkör által szétszórt rádióhullámait.

Beszéd, hangok, a kedves bolygó színei és formái felbátorították, felrázták az űrhajósokat, de egyúttal türelmetlenné is tették őket, a hosszúra nyúló űrhajózás egyre elviselhetetlenebb lett számukra.

A csillaghajó a távoli űrhajózások megszokott hullámhosszán hívta az 57. mesterséges holdat, s minden órában várta, hogy a Földet és a kozmoszt összekapcsoló hatalmas adóállomása válaszol nekik. A csillaghajó hívása végre elérte a Földet.

Mindenki ébren volt, senki el nem mozdult a vevőkészülékektől. Tizenhárom földi és kilenc a sebességtől függő éves távollét után visszatérhetnek az életbe, hazájukba! Csillapíthatatlan mohósággal vártak minden földi hírt, megvitatták a világhálózat útján az összes fontos kérdéseket, amelyeket — mint mindenkor — bárki feltehetett.

Így fogták el véletlenül Heb Úr talajkutató tudós javaslatát, amely hathetes vitát keltett náluk, és igen bonyolult számításokra késztette őket.

„Vitassák meg Heb Úr javaslatát! — zengett a Föld hangja. — Mindenki, aki ezen a területen dolgozott, és elgondolásai vannak, mindenki, akinek gondolatai egyeznek a javaslattal, vagy aki ellenkező következtetésekre jutott, mondja el a véleményét!” Mekkora öröm volt az űrhajósok számára a széles körű vitára való felhívásnak ez a szokásos módja. Heb Úr a Csillaghajózási Tanács elé terjesztette azt a javaslatát, hogy tanulmányozzák rendszeresen az elérhető kék és zöld csillagok bolygóit. A tudós véleménye szerint ezek hatalmas sugárerejű különleges világok, amelyek kémiailag serkenthetik a földi viszonyok között inerciás ásványi vegyületeket arra, hogy harcoljanak az entrópia ellen, vagyis életre lehet hívni őket. A gázoknál nehezebb ásványokból keletkezett különleges életformák aktívvá válnak a magas hőmérsékleteken és a legmagasabb színképosztályokhoz tartozó csillagok rendkívül erős sugárzásában. Heb Úr úgy vélte, hogy a Sirius-expedíció balsikere, ugyanis ott az életnek semmiféle nyomát nem fedezték fel, egészen törvényszerű, minthogy ez a gyorsan forgó csillag kettős, és nincs erős mágneses mezeje. Senki nem szállt vitába Heb Úrral, hogy a kettős csillagokat nem lehet úgy tekinteni, mint a kozmosz bolygórendszereinek alkotóit, de a javaslat lényege erős ellenkezést keltett a Tantra személyzetében.

Az expedíció asztronómusai Erg Noor vezetésével elkészítettek egy közleményt, amelyet úgy küldtek el a Földre, mint olyan emberek véleményét, akik először látták a Vegát a Vitorla által készített filmen.

S a Föld lakói lelkesedve és boldogan hallgatták azt a hangot, amely a közeledő csillaghajóról szólt hozzájuk.

A Tantra állást foglalt az ellen, hogy expedíciót küldjenek ki Heb Úr tételei alapján. A kék csillagok valóban olyan óriási energiamennyiséget küldenek ki bolygóik egy felületegységére, hogy az elegendő a nehéz vegyületekből kialakuló élet számára. De minden élő szervezet egyben szűrője és gátja is annak az energiának, amely a termodinamika vagy az entrópia második törvényével szembeszáll a szerkezet megteremtése, az egyszerű ásványi és gázmolekulák nagy bonyolítása útján. Az ilyen bonyolítás csak rendkívül hosszú történelmi fejlődési folyamatban alakulhat ki, ennélfogva tehát csak akkor, ha a fizikai feltételek hosszabb időn át állandóak. Éppen a magas hőmérsékletű csillagok bolygóin nem beszélhetünk a feltételek állandóságáról, mert ezek a csillagok igen gyorsan elpusztítják a bonyolult vegyületeket, igen erős sugárzásuk kitöréseiben és forgószeleiben. Nincs itt semmi, ami tartósan létezne, de ilyen nem is lehet, bár az ásványok a legállandóbb kristályszerkezetet veszik fel, amelynek jellemzője a kockás atomrács.

A Tantra véleménye szerint Heb Úr is elköveti azt a hibát, amelybe már a régi csillagászok is beleestek, mert nem értették meg a bolygók fejlődésének dinamikáját; Heb Úr is egyoldalúan ítél. Minden bolygó elveszíti könnyű anyagait, amelyek a térbe jutnak és szétszóródnak. Különösen nagyarányú a könnyű elemek elvesztése a kék napok okozta erős felhevülésben és sugárnyomásban.

A Tantra példákat sorolt fel, és következtetéseit azzal az állítással zárta, hogy a kék csillagok bolygóinak „elnehezedési” folyamata nem teszi lehetővé az életformák kialakulását.

Az 57. mesterséges hold a csillaghajó tudósainak ellenvetéseit egyenesen a Tanács obszervatóriumához továbbította.

S végre elérkezett az a pillanat, amelyet Ingrid Ditra és Kay Ber éppen olyan mohó türelmetlenséggel várt, mint kivétel nélkül az expedíció minden tagja. A Tantra csökkenteni kezdte fényközeli sebességű száguldását, elhaladt a Naprendszer jégövezete mellett, és a Tritonon levő csillaghajó-állomáshoz közeledett. Ekkora sebességre nem volt már szükség, innét, a Neptunus holdjától a 900 millió kilométer óránkénti sebességgel haladó Tantra alig öt óra alatt is elérhette volna a Földet. De a csillaghajó felgyorsítása annyi időt követelt volna, hogy a Tritonról elinduló hajó elkerülte volna a Napot, és óriási távolságra távolodott volna el tőle.

Hogy ne pazarolják a drága anamezont, s hogy ne terheljék a hajókat súlyos berendezéssel, a rendszeren belül ion-plane-táris gépeken közlekedtek. Ezeknek sebessége nem haladta meg az óránkénti 800 ooo kilométert a belső bolygók eléréséhez, és az óránkénti két és félmillió kilométert a legtávolabbi külső bolygók eléréséhez. A Neptunustól a Földig az út rendszerint két és fél, három hónapig tartott.

A Triton igen nagy hold, amely méreteit tekintve alig marad el a Jupiter harmadik és negyedik holdja, az óriási Ganymedes és a Caüisto mögött, valamint a Mercur bolygó mögött. Ezért vékony atmoszférája volt, amely főként nitrogénból és széndioxidból állt.

Erg Noor a csillaghajóval a Triton sarkvidékén a megadott helyen szállt le, távol az állomásépületek széles kupoláitól. A fennsík lejtőjén, egy szakadék táján, amely alatt föld alatti helyiségek voltak, az egészségügyi zárlat céljait szolgáló szanatórium épületének üvegfalai csillogtak. Az űrhajósoknak öt hetet kellett eltölteniök itt, minden más embertől teljesen elszigetelve. Ez alatt az idő alatt tapasztalt orvosok vizsgálták meg az űrhajósok testét, amelyben valami újfajta fertőzés telepedhetett meg. A veszély túlságosan nagy volt, semhogy lebecsülhették volna. Éppen ezért mindenkinek, aki más — akár lakatlan — bolygóra is leszállt, feltétlenül át kellett esnie ezen az eljáráson, bármilyen sokáig volt is a csillaghajón. Magát a hajót is megvizsgálták a szanatórium tudósai, mielőtt az állomás engedélyt adott volna, hogy továbbrepüljön a Földre. Azoknak a bolygóknak esetében, amelyeket az emberiség már régen birtokba vett, az egészségügyi zárlatot a bolygók állomásain a felszállás előtt kellett letölteni; ilyenek voltak a Venus, a Mars és néhány aszteroid.

Az űrhajósok a szanatóriumi tartózkodást sokkal könnyebben elviselték, mint a csillaghajón való életet. Laboratóriumok álltak rendelkezésükre, szórakozási lehetőségek — hangversenytermek, villamosságból, zenéből, vízből és hullámrezgésekből kombinált fürdők, könnyű védőruhában végzett napi séta a hegyekben és a szanatórium környékén. És végül a kapcsolat a drága bolygóval, a Földdel! Bár ez nem is volt mindig rendszeres, de csak öt órára volt szükség ahhoz, hogy híradásuk innét elérje a Földet!

Nisa szilikoll szarkofágját a legnagyobb óvatossággal átszállították a szanatóriumba. Erg Noor és Eon Thai, a biológus, hagyta el a Tantrát utolsónak. Még a nehezékekkel felszerelve is könnyedén lépkedtek; a nehezékeket azért vették fel, nehogy hirtelen felugorjanak e kicsiny hold csekély vonzereje miatt.

Kialudtak a leszállótér körül égő reflektorok. A Triton átkerült a Neptunusnak arra az oldalára, amelyet a Nap megvilágított. Bármilyen homályos volt is ez a szürkés fény, amelyet a Neptunus visszavert, a hatalmas bolygónak óriási tükre szétszórta a fényt, s a mellékbolygón olyan világos alkonyatot okozott, amely erősen hasonlított a Föld magasabban fekvő szélességi köreinek tavaszi alkonyataihoz; a bolygó alig 350000 kilométerre volt a Tritontól. A Triton körülrepülte a Neptunust a saját bolygója forgási irányával ellenkezően, keletről nyugat felé; ez csaknem hat földi napig tartott, s „nappalai” körülbelül hetven órásak voltak. A Neptunus ezalatt négyszer fordult meg a saját tengelye körül, s holdjának árnyéka észrevehetően futott át a homályos korongon.

Az expedíció vezetője és a biológus csaknem egyszerre vett észre egy kis hajót, amely a fennsík szélétől távol helyezkedett el. Nem csillaghajó volt ez, nem volt feldomborodó hátrésze, sem magas egyensúlyozó taraja. Az igen hegyes orr és a keskeny test után ítélve a hajónak planetáris gépnek kellett lennie, de ezektől a hajóktól, amelyeknek körvonalait az űrhajósok jól ismerték, abban különbözött, hogy a tatján vastag gyűrű volt, felül pedig egy hosszú, orsószerű kis építmény volt látható.

— Rajtunk kívül még egy hajó van itt egészségügyi zárlat alatt? — kérdezte, de félig állította is Eon. — A Tanács megváltoztatta volna eddigi gyakorlatát?

— Azt, hogy nem küld újabb csillagexpedíciót addig, amíg a korábbiak vissza nem tértek? — kérdezte vissza Erg Noor. — Valóban, mi megtartottuk határidőnket, de az a közlés, amelyet a Zirdáról kellett volna elküldenünk a Földre, két évet késett.

— Ez talán expedíció a Neptunusra — találgatta a biológus.

Két kilométert tettek meg gyalog a szanatóriumig, aztán felmentek egy széles teraszra, amely vörös bazalttal volt díszítve. A fekete égen valamennyi más csillagnál fényesebben ragyogott a Nap egészen kicsi korongja, amelyet innen, a forgó hold sarkvidékéről jól lehetett látni. A kegyetlen, 170 fokos hideg áthatolt a melegítő védőruhán is, olyan metsző volt, akár a Földön a sarkvidéki szél megszokott hidege. Megfagyott ammóniák és széndioxid szálldogált nagy hópelyhekben lassan lefelé a mozdulatlan légkörben, s az egész környéknek a nyugodt földi havazás békés hangulatát adta.

Erg Noor és Eon Thai szinte hipnotizáltán nézte a hópelyhek hullását; hasonlítottak azokhoz a távoli őseikhez, akik mérsékelt szélességi körök alatt éltek, és akiknek a hóhullás a földművelő munka végét jelentette. Ez a szokatlan hó az ő számukra szintén a munka végét, az utazás befejezését jelezte.

A biológus — mintha csak tudat alatti érzéseinek engedelmeskednék — kezét nyújtotta az expedíció vezetője felé.

— Kalandjaink véget értek, épségben megvagyunk, s ezt önnek köszönhetjük. Erg Noor erélyes mozdulattal hárította el.

— Valamennyien épségben megvagyunk? S én kinek köszönhetem, hogy nem történt bajom? Eon Thai nem jött zavarba.

— Szilárd meggyőződésem, hogy Nisa életét megmentik! Az itteni orvosok rögtön meg akarják kezdeni gyógyítását. Magától Grim Sártól, a bénulásos megbetegedések laboratóriumának vezetőjétől kaptak útmutatást a kezeléshez.

— Már tudják, miféle betegség ez?

— Még nem. Az azonban világos, hogy Nisát egy áramfajta ütötte meg, amely megváltoztatja a különálló rendszerek idegközpontjainak kémiai működését. Ha megállapítják, hogyan lehet megszüntetni ezt az érthetetlenül tartós hatást, akkor meg is gyógyítják a leányt. De hiszen feltártuk mi már a lelki eredetű makacs bénulások mechanizmusát is, pedig azokat évszázadokon át gyógyíthatatlannak hitték. Itt is valami hasonlóról lehet szó, de ezt a betegséget külső ok idézi elő. Ha majd megvizsgálják az én foglyaimat — egészen mindegy, életben vannak-e még vagy nincsenek —, akkor majd az én kezem is használható lesz újra.

Erg Noor elszégyellte magát, s arca elkomorodott. Csak a saját bánatát érezte, s elfeledkezett róla, mennyit tett érte a biológus. Megengedhetetlen udvariatlanság egy felnőtt embertől. Megszorította a biológus kezét, s a két tudós ebben a hagyományos, férfias kézszorításban kifejezte egymás iránti kölcsönös szimpátiáját.

— Ügy gondolja, hogy a fekete medúzák és a kereszt alakú rém gyilkoló eszközei egyformák? — kérdezte Erg Noor.

— Nem kételkedem benne. A kezemmel kezeskedem érte… — a biológus nem vette észre, hogy véletlenül szójátékot mondott. — Az elektromos energia felhalmozása és megváltoztatása kifejezésre juttatta a fekete lényeknek — a villamosságban oly gazdag bolygó lakóinak — közös alkalmazkodását az ottani élethez. Nyilvánvaló ragadozók ezek, csak még zsákmányukat nem ismerjük.

— De emlékszik, hogy mi történt velünk mindnyájunkkal, amikor Nisa…?

— Ez más dolog. Nagyon sokat gondolkoztam ezen. A félelmetes kereszt feltűnésekor óriási erejű infrahang szólalt meg, amely megtörte tudatunkat. Abban a fekete világban a hangok is feketék, nem hallhatók. Az infrahang elnyomja a tudatot, s a rém ezután bizonyos fajta hipnózist alkalmaz, erősebbet, mint amilyet a mi — azóta kihalt — óriáskígyóink, például az anakonda, használtak. Ez volt az, amely csaknem megölt bennünket, ha nem lett volna ott Nisa.

Az expedíció vezetője a távoli Napra nézett, amelynek fénye most a Földre ragyogott. A Nap — az ember örök reménysége, már attól a történelem előtti időtől kezdve, hogy a kegyetlen természet ölén vegetált — megtestesíti az értelem ragyogó erejét, amely elkergeti a homályt és az éjszaka rémeit. S a reménység boldog szikrája vált kísérőjévé vándorlása további útján.

A Triton-állomás vezetője eljött a szanatóriumba Erg Noorért.

A Föld hívta az expedíció vezetőjét, és az a tény, hogy az állomás vezetője megjelent az egészségügyi zárlat tilos helyiségeiben, az elszigetelés befejezését jelentette, s azt a lehetőséget, hogy befejezhetik a Tantra tizenhárom éves útját. Az expedíció vezetője nemsokára visszajött, s még jobban gondolataiba merült, mint máskor.

— Még ma felszállunk. Arra kértek engem, hogy az Amat pla-netáris gépről hat embert vigyünk magunkkal; a gépet itt hagyják, hogy új érclelőhelyeket vegyen birtokba a Plútón. Az expedíció tagjait és az általuk a Plútón gyűjtött anyagokat magunkkal visszük.

Az a hat ember, akiről szó volt, megváltoztatta a planetáris repülőgép szokásos berendezését, s határtalanul merész hőstettet hajtott végre. Lemerültek a poklok fenekére, a Plútó sűrű neonmetán atmoszférájába. Repültek az ammóniák hóviharokban, minden pillanatban attól kellett tartaniok, hogy a sötétben beleütköznek valami jégtömb óriási tűszilánkjaiba, amelyek oly kemények voltak, akár az acél, s összetörik magukat. Sikerült megtalálniuk azt a helyet, ahol csupasz hegyek emelkedtek. Megoldották végre a Plútó rejtélyét; ez a bolygó nem tartozik a mi Naprendszerünkhöz. A naprendszer akkor ragadta magához, amikor a Nap áthaladt a Tejúton. Ez magyarázza meg, hogy a Plútó sűrűsége sokkal nagyobb, mint a többi távoli bolygóé. A kutatók különös ásványokat fedeztek fel ebben az egészen idegen világban. De még ennél is fontosabb volt az, hogy az egyik hegyháton szinte teljesen lerombolt építmények nyomait találták, amelyek arról tanúskodtak, hogy itt elképzelhetetlenül régen már civilizáció alakult ki. A kutatók által összegyűjtött adatokat természetesen még ellenőrizni kell. Az építőanyagok ésszerű feldolgozásához még bizonyítékokra van szükség… De mégis megragadó hőstett volt ez. Büszke vagyok rá, hogy csillaghajónk viheti e hősöket a Földre, s égek a vágytól, hogy meghallhassam elbeszéléseiket. Egészségügyi zárlatuk pár nappal ezelőtt befejeződött… — Erg Noor elhallgatott, a hosszú beszéd kifárasztotta.

— De hiszen itt erős ellentmondás van! — kiáltott fel Poor Hiss.

— Az ellentmondás az igazság szülőanyja! — válaszolta nyugodtan Erg Noor az asztronómusnak, a régi közmondást idézve. — De itt az ideje, hogy előkészítsük a Tantrát!

A sok vihart látott csillaghajó könnyedén szakadt el a Tritontól, s indult meg száguldva, óriási ívben, amely merőleges volt a Nappálya síkjára. Egyenes úton nem mehettek a Földre: minden hajó elpusztult volna a meteoritok és az aszteroidok, a Phaeton, e szétvert bolygó maradványainak széles övezetében; ez a bolygó valamikor a Mars és a Jupiter között volt, de a Naprendszer óriásának vonzása kettészakította.

Erg Noor meggyorsította a hajó sebességét. Eszeágában sem volt, hogy a hősöket a megszabott hetvenkét nap alatt vigye el a Földre, hanem úgy döntött, hogy kihasználja a csillaghajó kolosszális erejét, s az anamezonnal nagyon takarékoskodva, ötven óra alatt jut el a Földre.

A Földről érkező adások áttörték a teret a csillaghajóhoz; a bolygó köszöntötte azt a győzelmet, amelyet a csillaghajó utasai a Vascsillag sötétségével és a Plútó jeges homályával szemben arattak. A zeneszerzők románcokat és szimfóniákat komponáltak a Tantra és az Amat tiszteletére.

A világűrben harsogtak az ünnepi, diadalmas dallamok. A Marson, a Venuson és az aszteroidokon levő állomások egymás után hívták a hajót, s ünnepi akkordjaik belevegyültek a hősök iránti tisztelet közös kórusába.

— Tantra, Tantra — szólalt meg végre a hang a Tanács őrhelyéről —, szabad a leszállás az El Homrán!

A központi világűr-kikötő Észak-Afrikában egy pusztaság helyén épült, s a csillaghajó most feléje szállt a Föld atmoszféra-ián át, amelyet átjárt a napfény.

Загрузка...