Az Androméda-Köd

II. fejezet TUCANA ÜPSZILONJA

Az asztalon halk, üveges csengés hangzott fel, a teremben narancsszínű és kék fény viliózott. Az áttetsző válaszfalon különböző színű fények villantak fel. A Nagy Gyűrű külső állomásainak vezetője, Dar Veter változatlanul a Spirál út fényét figyelte. Óriási íve fenn a magasban meggörbült, s a tenger szélén tompa, sárga visszaverődő csíkot rajzolt ki. Dar Veter nem vette le szemét róla, kinyújtotta kezét, és egy fogantyút állított Ü-re. Tovább töprengett. Ma ennek az embernek az életében nagy változás történt. Reggel a déli félgömb lakott övezetéből megérkezett Mven Masz, akit a Csillaghajózási Tanács nevezett ki utódjául. A Gyűrű utolsó adását még együtt végzik, aztán… Ez az „aztán” még nem volt eldöntve. Hat éven át végezte rendkívüli, idegfeszítő munkáját, amelyre csak nagy tudású, igen jó emlékező képességű és enciklopédikusán széles körű ismeretekkel rendelkező embereket választottak ki. Amikor baljós makacssággal ismétlődtek közönyösségi rohamai a munka és az élet iránt — a közöny egyike volt az ember legsúlyosabb betegségeinek —, Evda Nal, a kiváló idegorvosnő megvizsgálta őt. Dar Vetert bevezette a Kék Álmok Szobájába, melyet át- meg átszőttek az idegnyugtató hullámok és a szomorúan felcsendülő akkordok. De ez a jól bevált régi módszer nem használt. Nem maradt más hátra, foglalkozást kellett változtatnia, gyógyulásához fizikai munkára kellett mennie oda, ahol még szükség volt a mindennapos, mindenórás izommunkára. Jó barátja, Veda Kong történész tegnap felajánlotta, hogy dolgozzék nála az ásatásoknál… Az archeológiái ásatási munkálatoknál a gépek nem végezhettek el minden munkát, a munka utolsó szakaszát emberkéznek kellett befejeznie. Jelentkező akadt ugyan szép számmal, de Veda megígérte neki, hogy hosszú utat tesznek az ősi pusztaságokra, s egészen közel lesznek a természethez.

Ha egyszer Veda Kong!… A lány különben tud mindent. Veda szereti Erg Noort, a Csillaghajózási Tanács tagját, 37. csillagexpedíció vezetőjét. Erg Noornak hírt kellett volna adnia a Zirda bolygó felszínéről. De ha nem érkezik semmiféle közlés, s ha a csillagközi repülésekkel kapcsolatos számítások rendkívül pontosak, akkor Erg Noor visszatér, és nincs értelme Veda szerelmének elnyeréséről ábrándoznia. A „barátság-vektor” a legtöbb, ami a lányt hozzáköti. S mégis, elmegy dolgozni hozzá!

Dar Veter elfordította a fogantyút, megnyomott egy gombot, mire a szobát ragyogó fény öntötte el. A kristályüvegű ablak a helyiségnek a szabad természet felé kitáruló falát alkotta a talajszint és a tenger fölött. Egy másik fogantyú elfordításával ezt a falat maga fölé fordította, a helyiség egyszerre kitárult a csillagos ég felé, s fémkeretével elzárta a lenti tengeri partvidék útjainak, épületeinek és világítótornyainak fényét.

A galaktikai óra számlapja, a három koncentrikus osztógyűrű lekötötte Dar Veter figyelmét. A Nagy Gyűrű hatókörében a híradások továbbítása galaktikai idő szerint történt, minden százezredik galaktikai másodpercben vagy földi időszámítás szerint — nyolcnaponként egyszer, évente negyvenötször. A Tejút egy fordulata a saját tengelye körül alkotta a Tejút-napot.

A legközelebbi, s számára utolsó adás reggel kilenc órakor következik a tibeti obszervatórium időszámítása szerint, vagyis itteni idő szerint éjjel két órakor, a Tanács földközi-tengeri obszervatóriumán. Valamivel több, mint két órája volt még hátra.

Asztalán a műszer ismét megszólalt, s fel is ragyogott. A válaszfalon túl megjelent egy ember; selymes fényt árasztó, világos ruhában.

— Felkészüllünk az adásra és a vételre egyaránt — mondta kurtán, s a tiszteletnek semmiféle külső jelét nem adta, bár tekintetén látszott, hogy rajong főnökéért.

Dar Veter hallgatott, s hallgatott munkatársa is; tartása köny-nyed, büszke volt.

— A gömbteremben? — kérdezte végül Dar Veter, s amikor igenlő választ kapott, megkérdezte, hol van Mven Masz.

— A reggeli frissítő készüléknél. Felüdíti magát az út után. Ezenkívül, azt hiszem, izgatott is…

— Én is izgatott volnék az ő helyében — mondta elgondolkozva Dar Veter. — Így volt ez hat évvel ezelőtt.

Munkatársa valósággal belevörösödött az erőfeszítésbe, hogy közönyös maradhasson. Ifjú szívének egész melegével együtt érzett főnökével; talán azért, mert tudta, hogy valamikor ő maga is végigjárja ezt a nagy és szép munkával, nagy, felelősségteljes örömökkel és bánatokkal járó utat. A külső állomások vezetője semmivel sem árulta el érzelmeit, az ő korában ez nem illett volna.

— Ha Mven Masz jelentkezik, vezessék rögtön hozzám.

Az ifjú távozott. Dar Veter odalépett a terem sarkába, ahol az áttetsző válaszfalon fekete vonal húzódott a mennyezettől a padlóig; egyetlen széles mozdulattal kitárta a faburkolatba láthatatlanul beépített ajtó két szárnyát. Fény villant fel, amely valahonnét, egy tükörre hasonlító képernyő mélyéből érkezett.

A külső állomások vezetője külön fogó segítségével bekapcsolta a „barátság-vektor”-t, azt a közvetlen vonalat, amelyet az egymás iránt mély és őszinte barátságot érző emberek számára létesítettek, hogy bármelyik pillanatban beszélhessenek egymással. A „barátság-vektor” az állandó tartózkodási helyeket kötötte össze egymással: a lakást, a munkahelyet, a kedvelt pihenőhelyet.

A képernyő megvilágosodott, nagy táblák rajzolódtak ki rajta, melyeken számtalan oszlop vált láthatóvá, az oszlopokon Code-ba foglalt megjelölések voltak azokról az elektronikus filmekről, amelyek pótolták a könyvek archaikus fotókópiáit. Amikor az emberiség bevezette az egységes ábécét, amelyet lineárisnak neveztek el, nem voltak benne bonyolult betűk, az automatikus gépek még a legrégibb könyveket is sokkal egyszerűbben és könnyebben vették filmre. Kék, zöld, vörös csíkok, a központi filmtárak jelei villantak fel; e könyvtárakban tárolták azokat a tudományos értekezéseket, amelyeket régen mindössze néhány tucat példányban adtak ki. Ha valaki ismerte az egyezményes jelsort, és ezt sorba szedte, a filmtár automatikusan közölte a könyv-film teljes szövegét. Ez a gép volt Veda magánkönyvtára. Egy halk kattanás, a kép kialudt, majd az ernyő újra megvilágosodott, és egy másik szobát ábrázolt, amely szintén üres volt. Ujabb kattanás következett, s a készülék a képet átvitte egy terembe, amelyben gyöngén megvilágított állványos asztalkák álltak. A legközelebbi asztalnál egy nő ült, aki éppen felemelte fejét, s Dar Veter felismerte a neki oly kedves keskeny arcot. Nagy szürke szempár nézett rá. A nő mosolygott, s ekkor merész ívű, kissé nagy szájából kivillant fehér fogsora, gyermekesen kerek-ded turcsi orrával kis fintort vágott, s az arca ettől még szelídebb, még vonzóbb kifejezést öltött.

— Veda, már csak két órája van hátra. Át kell öltöznie, és nagyon szeretném, ha korábban jönne az obszervatóriumba.

A nő a képernyőn sűrű, világos hamuszínű hajához emelte kezét.

— Engedelmeskedem, kedves Veter — s halkan elnevette magát —, rögtön hazamegyek. Dar Veter fülét nem tévesztette meg a vidám hang.

— Bátor kis Veda, nyugodjék meg. Mindenki, aki a Nagy Gyűrűn tart előadást, valamikor átesett az első szereplésen…

— Kár a sok szóért, hogy elvonja a figyelmemet — s Veda Kong dacosan felvetette fejét —, nemsokára ott leszek.

A képernyőn kialudt a fény. Dar Veter becsukta a táblákat, s megfordult, hogy fogadja utódját. Mven Masz nagy léptekkel jött feléje. Arcvonásai és sima, ragyogó bőrének sötétbarna színe arra engedett következtetni, hogy néger ősöktől származik. Fehér köpenye bő, nehéz redőkben hullott alá széles válláról. Sovány, erős kezébe szorította Dar Veter mindkét kezét. A külső állomásoknak mind a két vezetője, a régi és az új, igen magas termetű volt. Veter, akinek ősei oroszok voltak, szélesebbnek, izmosabbnak látszott a karcsú afrikainál.

— Úgy érzem, hogy ma valami fontos dolognak kell történnie — szólalt meg Mven Masz azzal a bizalmas közvetlenséggel, amely a Nagy Gyűrű Korszakának embereit jellemezte. Dar Veter vállat vont.

— Fontos esemény előtt állunk mind a hárman. Én átadom a munkámat, maga átveszi, Veda Kong pedig először beszél majd a világmindenséggel.

— Veda Kong nagyon szép nő?! — Mven Masz ezt félig kérdezte, félig állította.

— Majd meglátja. Egyébként a mai közvetítésben nem lesz semmi különösebb. Veda történeti előadást tart a KRZ 664 456+ BS 3 252 bolygó számára.

Mven Masz csodálatos gyorsasággal bizonyos számításokat végzett magában.

— A Monoceros csillagkép, a Ross 614 csillag bolygórendszere már ősidőktől fogva ismeretes, de eddig egyáltalán nem jelentkezett. Nagyon szeretem a régi neveket és a régi szavakat — mondotta Mven Masz, és szavaiból alig észrevehető mentegetőzés csendült ki.

Dar Veter arra gondolt, hogy a Tanács jól választja meg az embereket. Fennhangon ezt mondta:

— Akkor maga jó barátságban lesz Junij Anttal, az elektronikus emlékezőgépek osztályának vezetőjével. Egy kis túlzással az emlékezetlámpák főnökének tartja magát. Persze Junij Ant nem arra a lámpára gondol, amely a régmúltban oly nyomorúságos fényt adott, hanem az első elektronikus műszerekre, amelyek nehézkesen végezték munkájukat kiszivattyúzott levegőjű üvegpalástjuk alatt, s az egykori villanyégőkre emlékeztettek.

Mven Masz szívből és őszintén felkacagott. Dar Veter egyre nagyobb rokonszenvet érzett iránta.

— Az emlékezet lámpái! A mi emlékezőhálózataink kilométer hosszúságú folyosók, amelyek sejt-elemek milliárdjaiból állnak! Jaj! — kapott egyszerre észbe. — Én itt szabadjára engedem érzelmeimet, és nem arról beszélek, amiről kellene. Mikor szólalt meg a Ross 614?

— Ötvenkét évvel ezelőtt. Azóta megtanulták a Nagy Gyűrű nyelvét. Tőlünk mindössze négy parszek távolságra vannak. Veda előadását tizenhárom esztendő múlva kapják meg.

— Hát még mi lesz?

— Az előadás után a vevőkészülék mellé ülünk. Régi barátainktól néhány újdonságot hallunk a Gyűrűről.

— A Hattyú 61 útján?

— Hát persze. Vagy olykor a Kígyó 107-en át, hogy az önök régi terminológiáját használjam.

Egy ember lépett be; a Csillaghajózási Tanács ezüstös ruháját viselte, akárcsak Dar Veter munkatársa. Alacsony termetű, élénk mozgású, görbe orrú ember volt. Sötét tekintetű, fürkésző meggy vörös szemével rögtön magára vonta a figyelmet. Tenyerével megtörölte kerek, kopasz fejét.

— Junij Ant vagyok — mutatkozott be; hangja magas volt és éles, s szavait nyilván Mven Maszhoz intézte.

Mven Masz tisztelettel üdvözölte őt. Az emlékezőgépek vezetői tudás tekintetében túlszárnyaltak mindenkit. Ők döntötték el, hogy a kapott közlésekből mit örökítsenek meg az emlékezőgépekben, s mit küldjenek tovább az általános tájékoztatás vonalain vagy az Alkotó Paloták számára.

— Ismét egy brevanusz — mormogta Junij Ant, s kezet szorított új ismerősével.

— Mit mondott? — kérdezte Mven Masz.

— Én találtam ki. Latin szó. így neveztem el mindazokat, akik nem élnek sokáig: a külső állomás munkatársait, a csillagközi flotta pilótáit, a csillaghajók motorjait készítő gyárak technikusait. Meg hát persze, magunkat is. Mi sem élünk tovább a normális életkor felénél. De mit tegyünk, azért érdekes az élet! Hol van Veda?

— Szeretett volna korábban jönni… — kezdte Dar Veter.

Szavait izgatott akkordok fojtották el, melyek a Tejút óráinak érces kattanása után hangzottak fel.

— Figyelmeztető az egész Föld számára. Ez a figyelmeztetés minden erőműnek, minden gyárnak, valamennyi hálózati közlekedési eszköznek és rádióállomásnak szól. Fél órán belül meg kell szüntetni minden energiaszolgáltatást, és az energiát kellő mennyiségben össze kell gyűjteni a kondenzátorokban, hogy az irányított sugárzás csatornáján áttörhessük az atmoszférát. Az adás a földi energia 43 százalékát emészti fel. Vétel csupán a csatorna fenntartására, 8 százalék — magyarázta Dar Veter.

— Pontosan így képzeltem — bólintott Mven Masz.

Feszülten figyelő tekintetében hirtelen lelkes öröm lángolt fel. Dar Veter hátranézett. A ragyogó, átlátszó oszlop mellett Veda Kong állt; eddig nem vették észre. Előadásához legszebb ruhájába öltözött; ezt a ruhát évezredekkel ezelőtt tervezték, a krétai kultúra korszakában, s azóta is a nő legszebb dísze volt.

Hamuszínű haját tarkóján nagy kontyba csavarta, de ez nem rontotta izmos, karcsú nyakának vonalát. Sima válla csupaszon tündöklött kék mellénye mély kivágásában. Rövid, bő szoknyája ezüstös szegélyét kék virágok díszítették, s a szoknya csupaszon hagyta meggyszínű cipőbe bújtatott, napbarnított lábszárát. A Venusról való, szándékosan durvára csiszolt, aranyláncba foglalt, nagy meggyszínű ékkövek tündököltek nyakának finom bőrén, amely egyszínű volt izgalomtól kipirult arcával és pici, vöröslő fülével.

Mven Masz most látta először a tudós történészt; nem is igyekezett leplezni lelkes bámulatát.

Veda Dar Veterre emelte izgatott tekintetét.

— Rendben van — válaszolta Dar Veter a szép jövevény néma kérdésére.

— Már sok előadást tartottam, de nem így — szólalt meg Veda Kong.

— A Tanács hódol a szokásnak. A különféle bolygók számára mindig szép nők tartottak előadást. Ez fogalmat ad a mi világunk lakóinak szépérzékéről, s még sok mindenről tanúskodik — folytatta Dar Veter.

— A Tanács jól választott — kiáltott fel Mven Masz. Veda átható tekintettel nézett az afrikaira.

— Nincs családja? — kérdezte halkan, s amikor Mven Masz a fejét rázta, Veda Kong elmosolyodott.

— Beszélni akart velem — fordult Dar Veterhez.

Kimentek a széles körteraszra, s Veda élvezettel tartotta oda arcát a friss tengeri szélnek.

Dar Veter, a külső állomások vezetője elmondta Veda Kongnak, hogy elhatározta: az ásatásokhoz megy, s hogy mennyit tétovázott a 38. csillagexpedíció, az antarktiszi víz alatti bányák és az archeológia között.

— Nem, nem, csak a csillagexpedíciót ne! — kiáltott fel Veda, s Dar Veter ráébredt, mennyire tapintatlan volt. Csak a saját dolgai foglalkoztatták, és akaratlanul is fájdalmas húrt pendített meg Veda lelkében.

Zavarából nyugtalan akkordok segítették ki, amelyek kihallatszottak az erkélyre.

— Mennünk kell, egy fél óra múlva bekapcsolják a Gyűrűt! — Dar Veter óvatosan karonfogta Veda Kongót. A többiekkel együtt lementek a mozgólépcsőn egy mély, föld alatti helyiségbe, a sziklába vájt gömbterembe.

Itt csak műszerek voltak. A fekete falak tompa fényű borítása bársonyosnak látszott. A falakat kristálycsíkok éles vonalai szelték át. Aranyos, zöld, kék és narancsszínű fények világították meg halványan a skálákat, jeleket és a számokat. A sma-ragdhegyű mutatók remegtek a fekete félkörök mellett, mintha a vastag falak feszülten, izgatottan várakoznának valamire.

Néhány karosszék, egy fekete fából készült nagy asztal, amely részben beleért egy hatalmas, félgömb alakú, vastag aranykeretbe foglalt, gyöngyházfényben villogó képernyőbe.

Dar Veter magához intette Mven Maszt, s a többieket hellyel kínálta a nagy fekete karosszékekben. Mven Masz óvatos léptekkel, lábujjhegyen közeledett hozzá, ahogyan egykor ősei jártak a Naptól felégetett, füves pusztán, amikor nagy és veszedelmes állatra lestek. Mven Masz visszafojtotta lélegzetét. Innét, ebből a megközelíthetetlen kősírból nemsokára kitárul az ablak a világűr végtelen térségei felé, s az emberek egyesítik gondolataikat és tudásukat más világon élő testvéreikéivel. Most ők öten képviselik a földi embereket a Világmindenség előtt. De holnaptól kezdve neki, Mven Masznak kell majd vezetnie ezt az összeköttetést. Őrá bízzák ezt a hatalmas erőt. Könnyű borzongás futott végig az afrikai hátán. Alighanem csak most döbbent rá, hogy milyen óriási felelősséget vállalt magára, amikor elfogadta a Tanács megbizását. Dar Veterre nézett, aki kimért mozdulatokkal kezelte a vezérlőmű fogantyúit, és tekintetében ugyanolyan lelkesedés villant fel, mint amilyen Dar Veter fiatal munkatársa szemében villogott.

Vészes, mély bugás hallatszott, mintha valami óriás rézkorong kondult volna meg. Dar Veter hirtelen megfordult, és elfordított egy hosszú kapcsolókart. A hang elhallgatott, s Veda Kong látta, amint a jobboldali fal keskeny tábláján a szoba egész magasságában kigyúlt a fény. A fal mintha beomlott volna, teljesen eltűnt a végtelen messzeségben. Gúla alakú hegycsúcs áttetsző körvonalai tűntek fel; a hegycsúcs egy óriás kőkorongban végződött. A gigászi öntött kősapka alatt itt-ott tiszta hegyi hó foltjai látszottak.

Mven Masz felismerte Afrika második legmagasabb hegyét, a Kenyát.

Újabb tompa kongás rázta meg a föld alatti szobát, s ez óvatosságra és feszült figyelemre késztette a benne levőket.

Dar Veter megfogta Mven Masz karját, s rátette egy kerek fogantyúra, amely gránátvörös fényben ragyogott. Mven Masz engedelmesen elfordította a fogantyút, egészen az ütközőig. Most a Föld egész ereje, az az óriási energia, amelyet 1760 hatalmas erőmű szolgáltatott, az Egyenlítő, az öt kilométer magasságú hegy felé irányult. A hegycsúcs fölött sok fénynyaláb ragyogott, gömbbé sűrűsödött, majd egyszerre fölfelé tört, s mint egy fölfelé repülő dárda, hasította át az eget. A kékség fölött vékony oszlop támadt, légörvény keletkezett. Vakítóan ragyogó, kék füst szállt csigavonalban fölfelé.

Az irányított sugárzás áthatolt a földi atmoszférán, állandó csatornát alkotott, és vezetékül szolgált a külső állomások felé adás és vétel céljára.

Ott fenn, a Föld fölött, 36000 kilométer magasságban egy űrállomás függött; nagy állomás volt ez, amely huszonnégy óra alatt kerülte meg a Földet az Egyenlítő síkján, s ezáltal mintha mozdulatlanul függött volna a keletafrikai Kenya hegy fölött. Ezt a pontot használták a külső állomásokkal való állandó összeköttetésre. Egy másik nagy mesterséges hold ötvenhétezer kilométer magasságban keringett a sarkokon át a hosszúsági körök mentén, s összeköttetést tartott fenn a tibeti adó-vevő obszervatóriummal. Ott az adócsatorna kialakításának feltételei jobbak voltak, ezzel szemben az összeköttetés nem volt állandó. Ezt a két nagy szputnyikot az egész Földet körülvevő több önműködő állomás kapcsolta össze.

A jobboldali keskeny tábla fénye kialudt, a csatorna bekapcsolódott az űrállomás vevőberendezésébe. Most az aranykeretbe foglalt, gyöngyszínű képernyő ragyogott fel. A közepén furcsán felnagyított alak jelent meg, élesebbé vált, óriási szája elmosolyodott. Hur Han, a huszonnégy órás szputnyik egyik megfigyelője mesebeli óriásnak látszott a képernyőn. Vidáman bólintott, kinyújtotta három méter hosszú karját, bekapcsolta a Föld külső állomásainak láncolatát, amelynek energiája egyesült a Földről küldött erővel. A vevőkészülékek érzékeny szemei a Világmindenség különböző tájai felé néztek. A Mono-ceros csillagképének egy homályos vörös csillaga, amelynek bolygójáról nemrég felhívás érkezett a Földre, jobban rögzíthető volt az 57. számú űrállomásról, s Húr Han kapcsolatot létesített vele. A láthatatlan kapcsolat a Föld és a másik csillag között mindössze háromnegyed óráig tarthatott. Ebből a drága időből nem veszíthettek el egyetlen percet sem.

Dar Veter intésére Veda Kong a képernyő elé állott, a kék fényt árasztó acélkörre. Felülről láthatatlan sugarak hullottak alá, amitől napbarnított bőre még sötétebben csillogott. Hangtalanul üzembe léptek az elektronikus gépek, amelyek Veda beszédét a Nagy Gyűrű nyelvére fordították. Tizenhárom év múlva a sötétvörös csillag bolygójának vevőkészülékei följegyzik majd a közismert jeleket tartalmazó rezgéseket, s ha majd ott beszélnek, az elektronikus fordítógépek a jeleket élő idegen beszéddé változtatják.

„Csak azt sajnálom — gondolta Dar Veter —, hogy azok ott, a messzeségben nem hallják e földi asszony zengő, lágy hangját, nem fogják fel kifejező erejét. Ki tudja, milyen a fülberendezésük? Meglehet, hogy különböző típusú hallásuk van. Csak a látás, amely az elektromágneses rezgéseknek a légkört átható részét használja fel, megközelítőleg az egész Világmindenségben egyforma, és így meglátják majd a lázasan izgatott, elbájolóan szép Vedát.”

Dar Veter le nem véve szemét Veda füléről, amelyet félig eltakart egy hajfonat, figyelte az előadást.

Veda Kong világosan és tömören ismertette az emberiség történelmének legfőbb korszakjelzőit. Ismertetést adott az emberiség létének legrégibb időszakaszairól, a nagy és a kis népekre való felosztottságáról; arról a gazdasági és eszmei ellenségeskedésről, amely megosztotta országaikat, nagyon röviden beszélt. Ezek a korszakok az MVK, a Megosztott Világ Korszaka gyűjtőnevet kapták. A Nagy Gyűrű Korszakának emberét azonban nem a pusztító háborúk, a szörnyű szenvedések vagy a nagynak vélt uralkodók nevének felsorolása érdekelte, ahogyan ez az ókori történelemkönyveket megtöltötte; ezek a könyvek fennmaradtak az antik világ századaiból, a Sötét Századokból vagy a kapitalizmus századaiból. Mindezeknél sokkal fontosabb volt a termelőerők fejlődésének ellentmondásos története, az eszmék, a művészet, az ismeretek, a mai emberért és emberiségért vívott szellemi harc történetével együtt. Kialakult az az igény, hogy új képet alkossanak a világról és a társadalmi kapcsolatokról, az emberi jogokról és a boldogságról, mert ezekből nőtt ki és virágzott fel az egész bolygón a kommunista társadalom hatalmas fája.

A Megosztott Világ Korszakának utolsó százada, az úgynevezett Kettészakadás Százada meghozta azt, hogy az emberek végre megértették: minden nyomorúságuk az ősidőktől fogva ösztönösen kialakult társadalmi rendszerből ered, megértették, hogy az emberiség minden ereje, egész jövendőié — munkában, az elnyomás alól felszabadult embermilliók közös erőfeszítésében, a tudományban és az élet tudományos alapokon való átalakításában rejlik. Megértették a társadalmi fejlődés alapvető törvényeit, a történelemnek dialektikusán ellentmondásos folyamatát, valamint azt is, hogy szigorú társadalmi fegyelmet kell kialakítani, s ez annál fontosabb, mennél jobban megnövekszik a Föld lakossága.

A régi és az új eszmék harca különösen kiéleződött a Kettészakadás Századában, s ez arra vezetett, hogy a világ két táborra: a régi, kapitalista országok és az új, szocialista államok táborára oszlott, s mindkettőnek különböző gazdasági felépítése volt. Ebben az időben fedezték fel az atomenergia első fajtáit, s mert a régi világ védelmezői makacsul ragaszkodtak kiváltságos helyzetükhöz, ez csaknem az egész emberiség legnagyobb katasztrófájához vezetett.

Az új társadalmi rend győzelmét azonban már nem akadályozhatták meg, noha ezt a győzelmet késleltette a társadalmi tudat elmaradottsága. A világnak kommunista alapokon való átformálása elképzelhetetlen volt anélkül, hogy gyökeresen meg ne változtassák a gazdasági életet, meg ne szüntessék a nyomort, az éhséget és a gyötrően nehéz munkát. De a gazdaság megváltoztatása a termelés és az elosztás nagyon bonyolult irányítását követelte, márpedig az egyes emberek társadalmi tudatának nevelése nélkül ezt nem érhették el.

A kommunista társadalom nem hódított meg egyszerre minden népet és minden országot. A viszálykodásnak, különösképpen pedig annak a hazugságnak gyökeres kiirtása, amely a Kettészakadás Századában az ideológiai harc idején az ellenséges propaganda hatására felhalmozódott, gigászi erőfeszítéseket követelt. Hibákat is követtek el az új emberi kapcsolatok fejlődésének útján. Itt-ott felkelések lángoltak fel, amelyeket a múlthoz ragaszkodó, elmaradott elemek szítottak, akik ostoba módon a múlt feltámasztásával igyekeztek megtalálni a kivezető utat, amely az emberiség előtt álló nehézségek leküzdésére vezet.

Az élet új rendje azonban elkerülhetetlenül és feltartóztathatatlanul elterjedt az egész Földön, és a legkülönbözőbb népek s legkülönbözőbb fajok egyetlen, meghitt és bölcs családdá forrtak össze.

Így kezdődött meg a VEK, a Világ Egyesülésének Korszaka, amely a következő századokból állt: Az Országok Szövetsége, a Különböző Nyelvek Szövetsége, az Energiáért és Közös Nyelvért Vívott Harc századai.

A társadalmi fejlődés mindjobban meggyorsult, s minden újabb korszak gyorsabban haladt az előzőnél. Az ember hatalma a természet fölött gigászi lépésekkel jutott előre a fejlődés útján.

Amikor a régmúlt emberei utópisztikus képeket alkottak a szép jövendőről, arról álmodoztak, hogy az ember fokozatosan megszabadul a munkától. Az írók azt ígérték, hogy kevés — a köz javára végzett két-három órai — munka árán az ember biztosíthatja magának mindazt, amire szüksége van, és szabad idejében az édes semmittevésnek hódolhat.

Ezek az álmodozások onnan eredtek, hogy az ember utálta a régmúlt nehéz és kényszerű munkáját.

Ám az emberek nemsokára ráébredtek, hogy a munka voltaképpen boldogság, akárcsak a természettel vívott szakadatlan harc, az akadályok legyőzése, a tudomány és a gazdaság fejlesztésével összefüggő új meg új feladatok megoldása. Az embernek szüksége van a munkára, amely teljesen megfelel erejének, ez azonban alkotó munka, s összhangban áll vele született képességeivel és ízlésével, amely változatos, és időről időre változik is. A kibernetika — az automata vezetés technikája —, terén elért fejlődés, a nagy műveltség és képzettség, az emberek kitűnő testi edzettsége lehetővé tette az egyes foglalkozási ágak változtatását, új hivatás elsajátítását, s végtelen változatosságot adott a munkának, amelyben az ember mind nagyobb örömét lelte. Az egyte jobban fejlődő tudomány kiterjedt az egész emberi életre, s a természetben rejlő újabb titkok felfedezésének alkotó öröme elérhetővé vált rengeteg ember számára. A művészet nagy helyet foglalt el a társadalmi nevelésben és az élet alakításában. Ekkor elérkezett az emberiség egész történelmének legnagyobb korszaka, a Közös Munka Korszaka, amelyben a következő évszázadok különböztethetők meg: a Dolgok Egyszerűsítésének, az Átalakításnak, az Első Bőségnek és a Kozmosznak Százada.

A villamosság tömörítésének feltalálása óriási térfogatú akkumulátorok és tömör, de igen nagy teljesítő képességű villamosmotorok építésére vezetett, s az új korszak legnagyobb technikai forradalma volt. Az emberek már korábban megtanulták, hogy félvezetők segítségével összekössék a legbonyolultabb gyengeáramú hálózatokat, és önszabályozó kibernetikus gépeket alkossanak. A technika ötvösmunkához hasonló finom, magasrendű művészetté vált, s egyúttal kozmikus méretű erőket rendelt alá magának.

Ahhoz azonban, hogy minden embernek megadjanak mindent, szükséges volt lényegesen leegyszerűsíteni a mindennapi használati tárgyakat. Az ember nem volt többé a tárgyak rabja, s a részletekre kiterjedő szabványok kidolgozása lehetővé tette, hogy bármely használati tárgyat vagy gépet viszonylag kevés alkotóelemből készítsenek el, mint ahogyan az élő szervezet csodálatos sokfélesége tulajdonképpen a sejtek kevés változatára épül; a sejt fehérjéből, a fehérje proteinből épül fel, és így tovább. Megszüntették az emberi tápláléknak a korábbi évszázadokban tapasztalt, szinte hihetetlen tékozlását, s ez magában véve is biztosította embermilliárdok ellátását.

Az emberi társadalom a régmúltban rengeteg erőt áldozott hadigépek alkotására, hasznos munkát nem végző, óriási hadseregek fenntartására, politikai propagandára és talmi csillogásra; mindezt az erőt az élet szépítésére és a tudományos ismeretek fejlesztésére fordították.

Veda Kong intésére Dar Veter megnyomott egy gombot, s a szép történésznő mellett megjelent egy hatalmas földgömb.

— Azzal kezdtük — folytatta Veda —, hogy teljesen újra felosztottuk a Föld lakó- és ipari övezeteit…

A földgömbön látható barna csíkok a 30. szélességi fok mentén az északi és déli földgömbön városi települések egybefüggő láncolatát jelezték, ezek a meleg vizű tengerek partján, az enyhe éghajlati övezetben helyezkedtek el, ahol a telet nem ismerték. Az emberiség nem pazarolt többé óriási energiát arra, hogy fűtse a lakásokat a téli időszakban, sem pedig arra, hogy kényelmetlen ruhákat készítsen. A lakosság az emberi kultúra bölcsőjénél, a Földközi-tenger partján volt a legsűrűbb. A szubtropikus övezet a sarkvidéki jég felolvasztása után háromszorosára növekedett.

Az északi lakóövezettől feljebb mezők és füves pusztaságok végtelensége húzódik, és ezen háziállatok sokasága legelész.

Az északi félgömb déli részén és a déli félgömb északi részér, száraz és forró pusztaságok övezete terült el, amelyet azóta kertté varázsoltunk. Korábban itt hőelektromos erőművek övezete állt; a Nap energiáját gyűjtötték össze.

A trópusi övezetben összpontosul a növényi eredetű élelmiszerek és faanyag termelése, amely itt ezerszeresen előnyösebb, mint a hideg éghajlati övezetek. Az emberiség már régóta nem termel cukortartalmú növényeket, pontosabban azóta, hogy fölfedezték azt az eljárást, amellyel a szénhidrátokból, a napfényből és szénsavból lehet cukrot előállítani. Azt a kérdést még nem oldottuk meg, hogyan állíthatunk elő olcsó, nagyipari módszerekkel teljes értékű tápfehérjét, ezért a szárazföldön nagy fehérjetartalmú növényeket és gombát termesztünk, az óceánokban pedig óriási kiterjedésű mezőkön algákat termelünk. A tápzsírok mesterséges előállításának egyszerű módját a Nagy Gyűrű tájékoztatása alapján dolgoztuk ki; a legkülönbözőbb vitaminokat és hormonokat pedig bármilyen mennyiségben előállíthatjuk kőszénből. Az új világ mezőgazdasága megszabadult attól, hogy kivétel nélkül minden élelmiszert úgy termeljen, ahogy régen. Gyakorlatilag nincs előttünk semmiféle korlát a cukrok, a zsírok és a vitaminok termelésében. Csupán a fehérjék előállítása céljából vannak a szárazföldön és a tengeren óriási területeink. Az emberiség már régen megszabadult az éhség félelmétől, amely évezredeken át uralkodott rajta.

Az ember egyik legnagyobb öröme — eljutni egyik helyről a másikra. Az utazás vágyát még őseink, a kóbor vadászok, a szűkös táplálék összegyűjtői hagyták ránk. Ma az egész bolygót befutja a Spirál út, amely óriási hidakkal kapcsolja össze a kontinensek beltengereit — Veda ujjával egy ezüstös fonalra mutatott, s megfordította a földgömböt. — A Spirál úton szakadatlanul villamos vonatok száguldanak. Száz- meg százezer ember juthat el a lakóövezetből a legrövidebb idő alatt a pusztai, a szántóföldi, a hegyi övezetbe, ahol nincsenek állandó városok, hanem csupán ideiglenes táborok az állattenyésztők, a szántóvetők, a faipar és a bányászat szakemberei számára. Az összes gyárak és erőművek teljes automatizálása szükségtelenné tette, hogy mellettük városokat vagy nagyobb lakótelepeket építsünk, ezeknek közelében csupán egyes házak vannak, az ügyeletes szolgálatot teljesítők: az ellenőrök, a gépészek és a szerelők számára.

Végül pedig az élet tervszerű megszervezése megszüntette a gyilkos sebességőrületet, a mind gyorsabban közlekedő gépek építését. A Spirál úton a vonatok 200 kilométer órasebességgel haladnak. Csak nagy szerencsétlenség esetén használjuk az óránként több ezer kilométer sebességű repülőgépeket.

Néhányszáz esztendővel ezelőtt nagyon megszépítettük bolygónkat. Már a Kettészakadás Századában feltaláltuk az atomenergiát. Ugyanakkor azt is megtanultuk, hogyan szabadítsuk fel ennek az energiának parányi kis részét, s hogyan változtassuk hőfellobbanássá, amelynek gyilkos tulajdonságait azonnal fél is használták katonai fegyver céljára. Hatalmas készleteket halmoztak fel ezekből a szörnyű bombákból, amelyeket később, a kommunizmus elérkezte után energiatermelésre próbáltak meg felhasználni. Hamarosan felismerték azonban kisugárzásának veszélyességét és az emberi életre gyakorolt káros hatását, ezért a régi atomenergetikát szűk korlátok közé szorították. Ezzel csaknem egyidejűleg felfedezték az asztronómusok a távoli csillagok fizikájának tanulmányozása útján a nukleáris energia előállításának két új módját, a Q- és az F-energiát, amelyek sokkal nagyobb hatásúak, és semmiféle káros bomlási termékük nincsen.

Mindkét módot használjuk ma is, bár a csillaghajó-motorok számára újabb nukleáris energiafajtát, az anamezont találtuk fel, amelyet akkor ismertünk meg, amikor a Nagy Gyűrű segítségével tanulmányoztuk a Tejút nagy csillagait.

A régi nukleáris anyagok, a radioaktív urán-, thorium-, hidrogén-, kobalt-, lithium-izotópok régen felhalmozott készleteit megsemmisítettük, mihelyt megtaláltuk a módját, hogy bomlási termékeiket kivessük a Föld légköréből. Akkor, az Átalakítás Századában készültek el a sarkvidék fölé „függesztett” mesterséges napok. Erősen csökkentettük a sarkvidékeken képződött jégtakarókat, amelyek még a negyedkorban alakultak itt ki, s megváltoztattuk az egész bolygó éghajlatát. Az óceánok vízszintje hét méterrel emelkedett, s a légköri cirkulációban erősen csökkentek a sarki frontok, gyengültek a passzát szelek okozta gyűrűk; ezek a szelek azelőtt egész övezeteket tettek aszályos pusztasággá a trópusok határán. Szinte teljesen megszűntek az orkánszerű szelek, s általában a viharjellegű időváltozások.

A meleg éghajlatú füves puszták a 60. szélességi fokig jutottak el, a mérsékelt égöv mezői és erdői pedig átszelték a 70. szélességi fokot.

Az Antarktisz földjéről, amelyet háromnegyed részben mentesítettünk a jégtől, kiderült, hogy az emberiség kincsestára; érintetlen érckészleteket találtak ott, olyanokat, amelyeket a többi kontinensen már erősen kimerítettek, mert a gyakori pusztító háborúkban esztelenül tékozolták a fémeket. Az Antarktiszon át sikerült a Spirál út gyűrűjét teljessé tenni.

Még mielőtt ilyen nagy mértékben megváltoztattuk volna az éghajlatot, hatalmas csatornákat létesítettünk, átvágtuk a hegyek gerincét, hogy kiegyenlítsük bolygónk víz- és légtömegeinek körforgását. Örökké működő dielektrikus szivattyúk segítették hozzá az emberiséget, hogy még a magas hegyek közt fekvő ázsiai pusztaságokat is öntözhessük.

Az élelmiszertermelés lehetőségei sokszorosan megnövekedtek, a Föld új területei váltak lakhatóvá. A meleg vizű belső tengereket mindinkább felhasználtuk arra, hogy fehérjében gazdag algákat termesszünk bennük.

Már a régi, törékeny és veszélyes bolygóközi űrhajók is lehetővé tették, hogy elérjük Naprendszerünk legközelebbi bolygóit. A Földet mesterséges holdak övezete vette körül, s ezekről az emberek megismerkedtek a világűrrel. S ekkor, négyszáznyolc esztendővel ezelőtt olyan nagy jelentőségű esemény történt, amely új korszak kezdetét jelentette az emberiség történetében: ez a korszak a Nagy Gyűrű Korszaka.

Az emberek már régóta törték a fejüket azon, hogyan közvetíthetnének nagy távolságra képet, hangot, energiát. Száz-meg százezer kiváló tudós dolgozott abban a különleges szervezetben, amelyet ma is az Irányított Sugárzás Akadémiájának nevezünk, míg végre megtalálták a módját annak, hogy nagy távolságra adjanak át energiát mindenféle vezeték nélkül. Ez akkor vált lehetővé, amikor megtalálták annak a törvénynek megkerülési módját, hogy az energiaáramlás arányos a sugáreltérési szög szinuszával. Ekkor a párhuzamos sugárnyalábok biztosították az állandó összeköttetést a mesterséges holdakkal, vagyis tulajdonképpen az egész Világmindenséggel. Az ionizált légkör életvédő ekránja örökké akadályozta a világűr számára szolgáló adásokat és a világűrből való vételeket. Nagyon-nagyon régen, még a Megosztott Világ Korszakának végén tudósaink megállapították, hogy Földünket a világűrből nagy erejű rádiósugárzás áramlatai öntik el. A csillagzatok és a Tejút közös kisugárzásával együtt a kozmoszból felhívások, a Nagy Gyűrű közvetítésével pedig olyan adások jutottak el hozzánk, amelyek a légkörben nagyon eltorzultak és elerőtlenedtek. Akkor nem értettük meg őket, már fel tudtuk ugyan venni ezeket a titokzatos jeleket, de valami élettelen anyag kisugárzásának tartottuk őket.

Kam Amat, a kiváló indiai származású tudós jutott arra a gondolatra, hogy képvevő berendezésekkel kísérleteket végezzen a mesterséges holdakon, s végtelen türelemmel sajátította el évtizedeken keresztül a hullámhosszak egyre újabb kombinációit.

Kam Amat felfogta annak a két csillagzatnak bolygórendszeréről érkezett adást, amelyet régóta Hattyú 61-nek neveznek. A képernyőn hozzánk egyáltalán nem hasonlító, de kétségtelenül emberi lény jelent meg, s rámutatott arra a szövegre, amelyet a Nagy Gyűrű írásjeleivel írtak. A szöveget csupán kilencven év múlva tudtuk elolvasni, s a mi földi nyelvünkön ez díszíti ma Kam Amat emlékművét: „Köszöntünk benneteket, testvérek, akik beléptetek családunkba! Bár a tér és az idő elválaszt egymástól, de az ész egyesít bennünket egy nagy erő gyűrűjében.”

Kiderült, hogy a Nagy Gyűrű jelképeinek, rajzainak és térképeinek nyelve a földi ember fejlettségi fokán könnyen érthető. Kétszáz év múlva már beszélgetni tudtunk a fordítógépek segítségével a legközelebbi csillagok bolygórendszereivel, és onnét a különböző világok változatos életének képeit vehettük, vagy ilyen képeket továbbíthattunk. Csak a minap vettük hírét a Deneb nagy életközpont tizennégy csillagának a Hattyú csillagképben. Ez a Deneb óriási csillag, fényereje 4800 napéval egyenlő, s tőlünk 122 parszek távolságra van. A gondolat fejlődése ott egész más úton haladt, de elérte a mi színvonalunkat.

A régi világokból — a mi Tejutunk gömb alakú tömörüléseiről és a Tejút központja körül fekvő végtelenül nagy lakott területről — különös képeket kapunk, megkapó látványok jutnak el hozzánk a végtelen távolságból, de ezeket még nem értjük meg, még nem fejtettük meg. Emlékezőgépeink feljegyzik őket, s azután továbbítjuk ezeket a Tudáshatárok Akadémiájához; így nevezzük azt a tudományos intézményt, amely a mi tudományunkban alig-alig jelzett problémákkal foglalkozik. Megpróbáljuk megérteni a tőlünk több millió esztendő alatt eltávolodott gondolatot, amely valószínűleg különbözik a miénktől, mert hiszen más volt az élet történelmi fejlődésének útja az alacsony szerves formáktól a magasabb rendű, gondolkodó lényekig. — Veda Kong elfordult a képernyőtől, amelyre eddig állandóan úgy nézett, mintha hipnotikus álomba merült volna, s kérdő pillantást vetett Dar Veterre. A férfi elmosolyodott, s helyeslőén bólintott. Veda büszkén fölvetette fejét, előrenyújtotta kezét, s azokhoz a láthatatlan és ismeretlen lényekhez fordult, akik majd tizenhárom esztendő múlva felfogják szavait, látni fogják arcát.

— Ez a mi történetünk, ez az a nehéz, viszontagságos, és hosszú út, amelyen a tudomány magaslataira jutottunk. Hívunk benneteket, egyesüljetek velünk a Nagy Gyűrűben, hogy elvigyük a végtelen Világmindenségbe az értelem óriási hatalmát, amely legyőzi a merev, élettelen anyagot!

Veda hangja ünnepélyesen csengett, mintha valamennyi földi nemzedék ereje zendült volna meg benne, azoké az embereké, akik immár oly magasra emelkedtek, hogy gondolataikat elküldhették a saját Tejútrendszerükön túlra, a Világmindenség más csillagszigeteire.

Elnyújtott, érces, csengő hang szólalt meg — Dar Veter fordított egyet a kapcsoló fogantyúján, kikapcsolta a közvetítő energiaáramot. A képernyőn kialudt a fény. A jobboldali áttetsző táblán ott maradt még a továbbítócsatorna világító oszlopa.

Veda fáradtan és némán kuporodott össze a nagy karosszék öblében. Dar Veter a vezérlőmű asztalához ültette Mven Maszt, ő maga pedig áthajolt társa vállán. A mély csendben csak olykor-olykor hallatszott a fogantyú ütközőjének kattanása. Az aranykeretű képernyő hirtelen eltűnt, s helyén végtelen mélység tárult fel. Veda Kong először látta ezt a csodát, s hangosan felsóhajtott. Ez a látvány még azokat is magával ragadta, akik jól ismerték a fényhullámok interferenciájának bonyolult útját, amellyel ilyen végtelen távlatokba behatolhattak.

Idegen bolygó sötét felülete közeledett a távolból; percről percre nagyobb lett. Ez egy igen ritka kettős csillagrendszer volt, amelyben két Nap úgy egyensúlyozta ki egymást, hogy bolygójuk röppályája szabályos volt, s ezért élet is keletkezhetett rajta. Mind a két Nap, a narancsszínű és a vörös egyaránt, kisebb volt a mi Napunknál, vöröses fénnyel világította meg a dermedt tenger jegét. Fekete hegységek fennsíkjainak szélén, titokzatos ibolyaszínű visszfényben egy óriási kiterjedésű, alacsony épület tűnt fel. A látósugár az épület tetején levő lapos részen megakadt, s szinte átütötte a tetőzetet; valamennyien egy szürke bőrű emberfélét pillantottak meg; bagolyéhoz hasonló nagy, kerek szemét ezüstös pehelygyűrű övezte. Magas alakja volt, de teste igen vékony, s végtagjai hosszúak, mint valami csáp. Ügyetlenül bóktatott, mintha sietősen meghajolna, a képernyőre meresztette fényképezőlencséhez hasonló közönyös szemét, kinyitotta alaktalan száját, amelyet egy orrhoz hasonló, lágy bőrrész eltakart. Abban a pillanatban megszólalt a fordítógép dallamos behízelgő hangja:

— Zaf Ftet, a külső hírszolgálat vezetője, a Hattyú 61-ről. Ma közvetítést adunk az SZTL3388+04ZSF sárga csillag számára… Közvetítést adunk továbbá…

Dar Veter és Junij Ant egymásra nézett, s Mven Masz egy pillanatra megszorította Dar Veter csuklóját. A Föld galaktikus hívójelei, helyesebben a Nap bolygórendszerének hívójelei voltak ezek. Valamikor ezt a bolygórendszert a más világokon élő megfigyelők egyetlen nagy bolygónak hitték, amely ötvenkilenc földi év alatt fordult meg a Nap körül. Ez alatt az idő alatt csupán egyszer történik meg, hogy a legközelebbi csillagok asztronómusai megfigyelhetik a napközeiben levő Jupiter és Saturnus együttállását. Ugyanebbe a hibába estek a mi asztronómusaink is sok bolygórendszerrel kapcsolatban, amelyeknek jelenlétét különböző csillagok mellett már a régi időkben megállapították.

Junij Ant most gyorsabban, mint az adás elején, ellenőrizte az emlékezőgép behangolását és az elektromos összeköttetést ellenőrző műszereket.

Az elektronikus fordítógép szenvedélytelen hangja tovább beszélt:

— Teljesen jól vettük a… — itt megint rengeteg szám és szaggatott hang következett — csillag adását; ez véletlenül történt, a Nagy Gyűrű adásainak szokott idején kívül. Nem fejtették meg a Gyűrű nyelvén történt adást, s hiába pazarolják az energiát, hiszen a hallgatás óráiban adnak. Mi a saját adásaink időszakában válaszoltunk nekik, s az eredményeket körülbelül háromtized másodperc múlva tudjuk majd meg… — a hang elhallgatott. A jelzőműszerek változatlanul világítottak, csupán egy zöld szem fénye aludt ki.

— Ezek az eddig megmagyarázhatatlan szünetek az adásban talán azt jelentik, hogy az űrhajósok ilyenkor a köztünk elterülő legendás semleges mezőkön járnak — magyarázta Junij Ant Vedának.

— Háromtized galaktikai másodperc azt jelenti, hogy körülbelül hatszáz évig kell várnunk — dörmögte komoran Dar Veter. — Nagyon érdekelne, hogy mit érünk ezzel.

— Ha jól értettem, az a csillag, amellyel összeköttetésbe léptek, a Tucana üpszilonja, a déli égbolt csillagzata — szólt közbe Mven Masz —, ez körülbelül kilencven parszek távolságra van tőlünk, s ez már egészen megközelíti állandó összeköttetésünk határát. A Deneben túl még nem sikerült összeköttetést teremtenünk.

— De a Tejút központját és a gömbszerű tömörüléseket is tudjuk venni? — kérdezte Veda Kong.

— Rendszertelenül, véletlenül, vagy a Gyűrű más olyan tagjainak emlékezőgépei segítségével, amelyek a Tejút térségébe kinyúló láncot alkotják — válaszolta Mven Masz.

— Azok a közlések, amelyeket ezer meg tízezer esztendővel ezelőtt küldtek számunkra, nem vesznek el a térben, s végül is eljutnak hozzánk — fűzte hozzá Junij Ant.

— De ez azt jelenti, hogy a többi, nagyon távoli világ embereinek életéről és ismereteiről csak elkésve alkothatunk magunknak képet, például a Tejút központi övezetéről mondjuk húszezer esztendő múlva?

— Igen, teljesen közömbös, hogy ezeket a közelebb fekvő világok emlékeztető hangszalagjai közvetítik-e hozzánk, avagy a mi állomásaink fogják fel őket, mi e távoli világokat mindenképpen olyannak látjuk, amilyenek nagyon-nagyon régen voltak. Valamikor réges-rég meghalt, s a maguk világában elfelejtett embereket látunk.

— És mi, akik a természet fölött oly óriási hatalomra tettünk szert, ebben a tekintetben tehetetlenek vagyunk? — kérdezte gyermekes felháborodással Veda. — Hát valóban lehetetlen elérnünk azokat a távoli világokat más úton, mint hang-és fényhullámok vagy fotonsugarak útján?

— Mennyire megértem magát, Veda! — kiáltottxfel Mven Masz.

— A Tudáshatárok Akadémiája foglalkozik olyan tervekkel, hogy legyőzzük a teret, az időt, a vonzást, a kozmosz alapjainak mélységeit — szólt közbe Dar Veter —, de még nem jutottak el a kísérletekig sem, s nem voltak képesek…

Hirtelen felragyogott a zöld fény, s Veda újra érezte az előbbi szédülést, amelyet a végtelenbe behatoló képernyő okozott.

A képnek élesen körülhatárolt szegélye azt jelezte, hogy e képet az emlékezőgép jegyezte fel, és nem közvetlen vétel volt.

Először egy bolygó felszíne tűnt fel, amely természetesen a külső mellékbolygó-állomás felől volt látható. A mérhetetlen izzástól egészen áttetsző, halvány ibolyaszínű napóriás átható sugarakkal árasztotta el a bolygó légkörének kék felhőtakaróját.

— Valóban úgy van, ez a Tucana üpszilonja, a magas hőmérsékletű V-9 osztályba tartozó csillag, fényereje hetvennyolcszorosa a mi Napunkénak — suttogta Mven Masz.

Dar Veter és Junij Ant helyeslőén bólintott.

A látvány megváltozott, a kép valahogyan összeszűkült, s szinte a láthatatlan világ földjére ereszkedett.

A magasba emelkedő hegyek kupolái olyanok voltak, mintha rézből öntötték volna őket. Ismeretlen kőzetük vagy szemcsés szerkezetű fényük tűzként vöröslőn a kék nap csodálatosan fehér, szikrázó fényében. Ez az ismeretlen világ még a tökéletlen közvetítés ellenére is ünnepélyesen, diadalmasan, fenséges ön ragyogott.

Sugarak visszfénye szegélyezte a rézhegyek körvonalait, ezüstös rózsaszínű koronával vette körül őket, s ez a korona széles kévét vetett az ibolyaszín tenger méltóságosan hömpölygő hullámaira. Mély ametisztszínű volt a víz, egészen nehéznek látszott, belülről vöröses fényt árasztott, mintha apró, eleven szembogarak halmozódtak volna fel benne. Hullámok ölelték körül egy óriási szobor tömör talapzatát. A szobor büszke magányosságban állt, távol a parttól. A rézvörös kőből faragott nőalak hátravetette fejét, s kezét átszellemülten nyújtotta az ég lángoló magasságai felé. A Föld leánya is lehetett volna, annyira hasonlított a földi emberekhez, s ez éppen olyan megkapó volt, akár formáinak csodálatos szépsége. Teste mintha a földi szobrászok álmainak megvalósulása lett volna, egyesítette a hatalmas erőt, az arc és a test vonalainak átszellemült szépségét. A szobor fényezett vörös kőanyaga ismeretlen, s éppen ezért titokzatos, vonzó élet lángját sugározta.

Az öt földi ember némán nézte a csodálatos új világot. Csak Mven Masz széles melléből fakadt fel egy hosszú sóhaj, abban a pillanatban, amikor meglátta a szobrot; minden idegszála megfeszült a boldog várakozástól.

A szobor környékén, a parton faragott ezüstös tornyok jelezték egy széles, fehér függőlépcső feljáratát; e híd szabadon ívelt át türkizkék lombozatú, karcsú törzsű fák sűrűje fölött.

— Meg kellene zendülniök! — súgta Dar Veter Yeda fülébe, s a tornyokra mutatott; a lány egyetértőén bólintott.

Az új csillag adóberendezése sorozatosan és hangtalanul mind újabb képeket forgatott.

Egy másodpercre széles kiszögellésű fehér falak villantak fel; e kiszögellések kék színű kőből készült portálok voltak, s a képernyő most egy éles fényárban úszó, magas helyiséget mutatott. A barázdás falak tompa gyöngyház színe szokatlanul világossá tett mindent, ami a teremben volt. A nézők figyelmét egy csoport kötötte le, amely csiszolt smaragdtábla előtt állt.

Bőrük rézvörös színe olyan volt, akár a szoboré a tengerben. A földi emberek nem láttak ebben semmi rendkívülit, a középamerikai indiánok egyes törzseinek a bőrszíne, amennyire régi színes felvételekről meg lehetett ítélni, ugyanilyen, csak talán kevésbé mély tónusú volt.

A teremben két nő és két férfi volt. A két pár öltözete különbözött egymástól. A zöld táblához közelebb álló pár aranydíszítésű rövid ruhát viselt, amely hasonlított a földi emberek csatokkal összefogott kezeslábasára. A másik kettő gyöngyházszínű, talpig érő, egyforma köpenyt viselt. A falak is gyöngy-házszínűek voltak.

A tábla mellett állók sima mozdulatokat tettek, s közben megérintették a tábla bal szélén kifeszített húrokat. A csiszolt smaragdból vagy üvegből való falak áttetszővé váltak. A pár mozgásának ütemére a kristályban egymás után világos ábrák tűntek fel. Oly gyorsan merültek fel, és tűntek el ismét, hogy még az olyan gyakorlott megfigyelők is, amilyen Junij Ant és Dar Veter volt, csak nehezen fogták fel az ábrák értelmét.

A rézhegyek, az ibolyaszínű óceán és a türkizszínű erdők váltakozásából felfogták a bolygó történetét. Az állati és növényi formációk, amelyek néha szörnyen érthetetlenek, máskor nagyon szépek voltak, láncolatban követték egymást, s ez a láncolat a múlt kísértetének látszott. Sok állat és növény hasonlított azokra a növényekre és állatokra, amelyeknek maradványait a földkéreg rétegeinek krónikája megőrizte. Sokáig húzódott az élet formáinak felfelé ívelő lépcsője, a tökéletesedő eleven anyag. A fejlődés végtelen hosszú útját még hosszabbnak, nehezebbnek és gyötrőbbnek érezték a nézők, mint amilyennek minden földi lakó a saját nemzetségének fejlődését ismerte.

A készülék áttetsző fényében mind újabb képek villantak fel: nagy máglyák tüzei, hatalmas kőtömbök, amelyek egymásra halmozódtak a síkságokon, harcok a vadállatokkal, ünnepélyes temetési és vallási szertartások. A tábla egész nagyságát betöltötte egy férfi alakja: testét tarka szőrméből készült átvető takarta. Egyik kezével egy dárdára támaszkodott, a másikat széles átkaroló mozdulattal a csillagok felé emelte, egyik lábával egy legyőzött szörnyeteg nyakára hágott; a szörnyeteg hátán kemény sörény húzódott, szájából hosszú agyarak villantak elő. A háttérben nők és férfiak álltak párosával egymás kezét fogva, s mintha valamit énekeltek volna.

A kép eltűnt, s az eleven látomás helyén a csiszolt kő felülete sötétlett.

Ekkor az aranyos díszű ruhát viselő pár jobbra lépett, s helyüket a második pár foglalta el. Megfoghatatlan gyors mozdulattal félredobták palástjukat, s a gyöngyházszínű falak hátterében eleven lángként tűnt fel sötétvörös testük. A férfi mindkét kezét a nő felé nyújtotta, a nő mosollyal válaszolt; mosolyában annyi büszkeség és megkapó öröm tündökölt, hogy a földi emberek akaratlanul is mosolyra derültek. S ott, a gyöngyházszínű teremben, ebben a végtelenül távoli világban a pár lassú táncba kezdett. Valószínű, hogy nem a tánc kedvéért tették, inkább ritmikus mozdulatokkal különféle tartásokat mutattak be. A táncoló pár nyilván azt tűzte ki céljául, hogy bemutassa testének tökéletes szépségét, remek vonalait és plasztikus hajlékonyságát. Mozdulataiknak ebben a ritmikus sorozatában a földi nézők megérezték azt a magasztos s mégis szomorú muzsikát, amely az élet fejlődésének névtelen és megszámlálhatatlan áldozataiból alakult hatalmas láncsorra emlékeztette őket, amely ehhez a szép és gondolkodó lényhez, az emberhez vezetett.

Mven Masz úgy érezte, hogy a dallam, amelyet hall, magas, tiszta hangokkal árasztja el, s mély hangok tompa, egyforma ritmusára épül. Veda Kong megszorította Dar Veter kezét, de az nem vette észre. Junij Ant úgy figyelt a képre, hogy meg sem mozdult, szinte a lélegzete is elállt, s hatalmas homlokán verítékcseppek jelentek meg.

A Tucana lakói annyira hasonlítottak a földi emberekre, hogy a földi nézőkben fokozatosan megszűnt az a benyomás, hogy egy más világot látnak maguk előtt. De a rézbőrű emberek testének kifinomult szépségét a földi ember még nem érte el; ez a szépség a művészek álmaiban és alkotásaiban élt csupán, s csak nagyon kevés, szokatlanul szép emberben öltött testet.

„Mennél nehezebb és hosszabb volt a vak állati fejlődésnek a gondolkozó lényig vezető útja, annál jobban megfelelnek a célnak, s annál szebben kidolgozottak az élet magasabb formái, ezek tehát egyúttal szebbek is — gondolta Dar Veter. — A földi emberek már régóta tudták, hogy a testi szépség voltaképpen ösztönösen felfogott célszerűsége az alkatnak, alkalmazkodás bizonyos rendeltetéshez. Mennél sokoldalúbb ez a rendeltetés, annál szebb a forma — ezek a szép emberek tehát valószínűleg sokoldalúbbak és ügyesebbek, mint mi vagyunk. Talán az ő civilizációjuk inkább az ember fejlődését, szellemi és fizikai erejének, nagyságának fejlődését szolgálta és nem a technikáét? A mi kultúránk hosszú ideig minden ízében műszaki kultúra volt, és csak a kommunista társadalom kialakulása után tért arra az útra, amelyen nemcsak az ember gépeit, házait, életét és szórakozását tette tökéletesebbé, hanem magát az embert.”

A tánc megszűnt. A fiatal rézbőrű nő előre jött a terem közepére, s a készülék látósugara most csupán az ő alakjára összpontosult. A nő széttárt karja és arca a mennyezet felé fordult.

A földi emberek tekintete önkéntelenül is követte a nő tekintetét. Most látták csak, hogy mennyezet voltaképpen nem is volt, avagy pedig művészileg előidézett optikai csalódás következtében csillagos ég volt a mennyezet helyén, s e csillagok oly nagyok és fényesek voltak, hogy valószínűleg csak képek lehettek. Az idegen csillagzatok egybekapcsolódása semmiféle ismert képzettársítást nem keltett. A lány meglendítette karját, s ekkor bal kezének mutatóujján egy kék gömb jelent meg. Ez a gömb ezüstös sugarat lövellt, amely óriási mutatóvá vált. A fénysugár végén egy kerek, ragyogó folt hol az egyik, hol a másik mennyezeti csillagon állapodott meg. S ekkor a smaragdszínű tábla egy mozdulatlan képet mutatott, amely nagyon széles síkon jelent meg. A jelző fénysugár lassan tovább haladt, ugyanilyen lassan tűnt fel egymás után lakatlan vagy élettől pezsgő bolygók látomása. Nyomasztó, örömtelen fényben égtek a sziklás vagy homokos térségek a vörös, kék, ibolya- vagy sárga színű napok alatt. Olykor a különös ólomszürke égitest sugarai az egyes bolygókon sima kupolákat és spirálokat hívtak életre, amelyeket villamosság töltött meg, s amelyek medúzaként, sűrű narancsszínű atmoszférában vagy az óceánban úsztak. A vörös nap világában elképzelhetetlenül magas, fekete, síkos kérgű fák nőttek, milliárdnyi görbe águk szinte kétségbeesetten nyúlt az ég felé. Más bolygókat sötét víz öntött el teljesen. Hatalmas szigetek úsztak a vizén, rajtuk állati vagy növényi élet lehetett, s a sima tükrön számtalan bozontos csáp lebegett.

— Nincs a közelükben olyan bolygó, amelyen az élet magasabb formái volnának — szólalt meg hirtelen Junij Ant, de le nem vette szemét az ismeretlen csillagos égbolt képéről.

— Nem ez a helyzet — vetette ellen Dar Veter —, egyik oldalukon van egy lapos csillagrendszer, a Tejut egyik legkésőbbi képződménye. De tudjuk, hogy a lapos és gömb alakú rendszerek, az újak és a régiek olykor váltakoznak. S valóban, az Eridanus felől van egy csillagrendszerük, amelyen gondolkozó élet folyik; ez a Gyűrűhöz tartozik.

— A WR4955+MO3529… és így tovább — vetette közbe Mven Masz. — De ők miért nem tudnak erről a csillagrendszerről?

— A rendszer kétszázhetvenöt évvel ezelőtt kapcsolódott be a Nagy Gyűrűbe, ez az adás pedig korábban történt.

A távoli világ rézbőrű leánya lerázta ujjáról a kék színű gömböt, arccal a nézők felé fordult, széttárta karját, mintha meg akarna ölelni valakit, aki láthatatlanul ott állt előtte. Könnyedén hátravetette fejét és vállát — így tett volna egy földi nő is, amikor szenvedélyesen hív valakit. Félig nyílt ajka mozgott, szavakat ismételt, melyek nem voltak hallhatók. Ekkor mozdulatlanná dermedt, mintha más világok embereit hívná, s forró emberi könyörgést küldene a csillagközi térség jeges sötétjébe.

S ekkor a lány ragyogó szépsége ismét elbűvölte a földi megfigyelőket. Nem volt meg benne a földi rézbőrű emberek ércbe vésett, bronzba öntött komorsága. Kerek arca, kicsi orra, tágra nyílt, nagy kék szeme, kicsi szája a Föld északi népeire emlékeztetett. Sűrű, hullámos fekete haja lágy volt. Arcának és testének minden vonalából boldog és könnyed magabiztosság áradt, s ez öntudatlanul is nagy erő érzését keltette.

— Valóban nem tudnának semmit a Nagy Gyűrűről? — mondta szinte sóhajtva Veda Kong, s meghajolt a kozmoszból feltűnt gyönyörű nővére előtt.

— Ma már valószínűleg, tudnak — válaszolta Dar Veter —, hiszen amit mi most láttunk, háromszáz évvel ezelőtt történt.

— Nyolcvannyolc parszek — dörmögte Mven Masz —, nyolcvannyolc. Már régen meghaltak mind, akiket most láttunk.

Ebben a pillanatban a csodálatos világ látomása hirtelen kialudt, mintha csak igazolni akarná Mven Masz szavait, s kialudt az összeköttetés zöld mutatójának fénye is. A Nagy Gyűrű adása befejeződött.

Egy pillanatra megdermedtek valamennyien. Dar Veter tért elsőként magához. Bosszúsan összeharapta ajkát, majd sietve elfordította a gránátszínű fogantyút. Az irányított energiaoszlop kikapcsolását mély, érces dübörgés követte, amely figyelmeztette az erőmű mérnökeit, hogy a hatalmas energiafolyamot ismét át kell vezetniök a szokásos csatornákba. A külső állomások vezetője elvégezte a műszerekkel való műveleteket, s csak ezután fordult társaihoz.

Junij Ant felvonta szemöldökét, s a teleírt lapokat forgatta.

— A memonogramok (emlékeztető feljegyzések) egy részét a mennyezeti csillagtérképpel együtt azonnal el kell küldenünk a Déli Égbolt Intézetébe! — fordult Dar Veter fiatal munkatársához.

Mven Masz csodálkozva nézett Junij Antra, mintha valami rendkívüli álomból ébredne.

A mogorva tudós alig tudta leplezni mosolyát; vajon nem álom volt csupán az előbbi látomás egy csodálatos világról? A szép álmot három évszázaddal ezelőtt indították el az űrbe, s most megbűvölve szemlélik a Földön, valamint a Hold, a Mars és a Venus állomásain élő embermilliárdok.

— Igaza volt, Mven Masz — mondta Dar Veter és elmosolyodott —, amikor már az adás előtt kijelentette, hogy ma valami rendkívüli történik. Nyolcszáz év alatt, mióta számunkra létezik a Nagy Gyűrű, most történt meg először, hogy a Világmindenség mélyéből olyan bolygó tűnt szemünk elé, amelyen testvéreink vannak, akiket saját szemünkkel láthattunk is. E felfedezés boldogsággal tölt el! Jól kezdődik a munkája! A régmúlt emberei nagyon jó előjelnek tekintenék ezt, vagy — ahogy pszichológusaink mondják — a körülmények olyan összetalálkozásának voltunk tanúi, amely fokozza a további munkába vetett szilárd hitet, s a munka lendületét is.

Dar Veter hirtelen észbekapott, hogy ideges kimerültsége bőbeszédűvé tette. A Nagy Gyűrű Korszakában a szószátyár-kodást a legszégyenletesebb emberi hibák egyikének tekintették, s a külső állomások vezetője be sem fejezte mondanivalóját, hirtelen elhallgatott.

— Igen, igen — válaszolta szórakozottan Mven Masz.

Junij Ant bizonyos révültséget fedezett fel Mven Masz hangjában, valamint lassú mozdulataiban, s ez óvatosságra intette. Veda Kong lassan végighúzta ujját Dar Veter kezefején, s az afrikai felé intett.

„Talán túlságosan érzékeny a benyomások iránt?” — villant fel Dar Veter agyában, s fürkészve pillantott utódjára.

De Mven Masz, amint megérezte a többiek leplezett csodálkozását, kiegyenesedett, s ebben a pillanatban már ismét az az ember volt, aki jól ismeri feladatát, s figyel is rá. A mozgólépcső felvitte őket a felszínre, a széles ablakokhoz és a csillagos égbolthoz, amely már ismét ugyanolyan távolinak látszott, mint az emberi lét harminc évezrede óta, helyesebben annak az emberfajtának létezése óta, amelyet homo sapiensnek (gondolkodó embernek) neveznek.

Mven Másznak és Dar Veternek még maradnia kellett.

Veda Kong odasúgta Dar Veternek, hogy soha nem felejti el ezt az éjszakát.

— Olyan szánalmasnak éreztem magamat! — mondta befejezésül. Elmosolyodott, hogy ellensúlyozza komorságát.

Dar Veter tudta, mire gondol Veda Kong, s tagadólag megrázta fejét.

— Márpedig igaz meggyőződésem, hogy ha az a szép nő megpillantaná magát, Veda, akkor büszke volna nővérére. Bizony, a mi Földünk sem csúnyább az ő világuknál! — Dar Veter arcát beragyogta a szerelem.

— Ezt maga látja így, kedves barátom — mosolygott Veda. — Kérdezze csak meg Mven Maszt!… — tréfásan eltakarta kezével a szemét, s eltűnt a kanyarulatnál.

Mire Mven Masz magára maradt, már beköszöntött a reggel. A mozdulatlan hűvös levegőben szürkés fény terült szét, a tenger és az ég egyformán átlátszó volt, mint a kristály: ezüstös árnyalatú volt a tenger, rózsaszín árnyalatot öltött az ég.

Mven Masz sokáig állt ott az obszervatórium erkélyén, s tekintete az épületek félig ismerős körvonalaira meredt.

A távolban, egy alacsony fennsíkon gigászi alumínium ív emelkedett, amelynek szárait kilenc párhuzamos alumínium csík kötötte össze; ezeket a csíkokat megfelelő közökben opálosan krémszín és ezüstösen fehér plasztikus üvegek osztották meg: ez volt a Csillaghajózási Tanács épülete. Előtte egy emlékmű állt: azok dicsőségét hirdette, akik elsők között törtek ki a világűrbe. A felhők koszorúzta, vihar tépázta meredek hegy lejtője régi típusú csillaghajóban végződött; egy hal alakú rakéta volt ez, amely hegyes orrát a még elérhetetlen magasságba fúrja. A rakétahajók pilótái, a fizikusok, asztronómusok, biológusok, a bátor írók, akiknek képzelete a magasba szárnyalt, hosszú láncban, egymást támogatva, hihetetlen erőfeszítéssel kapaszkodtak fölfelé, kígyó alakban megkerülve az emlékmű talapzatát… A virradat már vörösen derengett a régi idők csillaghajójának testén és az épület csipkeszerűen könnyed körvonalain, de Mven Alasz még ekkor is hatalmas léptekkel fel-alá járt az erkélyen. Még soha életében nem érzett ilyen megrendülést. A Nagy Gyűrű Korszakának szokásos elvei szerint nevelkedett, nagyon kemény fizikai edzésen ment át, és sikeresen teljesítette a számára előírt herkulesi hőstetteket. Az ősi Hellasz gyönyörű legendáinak emlékére nevezték így azokat a nehéz tetteket, amelyeket minden ifjúnak és leánynak teljesítenie kellett az iskolai időszak végén. Ha az ifjú megbirkózott hősi feladataival, akkor méltóvá vált arra, hogy a műveltség magasabb lépcsőjére emelkedjék.

Mven Masz vízellátó-rendszert létesített egy nyugat-tibeti bánya számára, újra telepített egy araukária-erdőt a Nahebt fennsíkján Dél-Amerikában, s elpusztította az ausztráliai partokon ismét feltűnt cápákat. Az az állandó edzés, amelyben élete folyamán részesült, valamint kiváló képességei lehetővé tették, hogy kibírja a kemény tanulás esztendeit, s nehéz, felelős tevékenységre készüljön fel. Ma, új munkájának már az első órájában találkozott egy másik, a Földdel rokon világgal, s lelkében valami új érzés támadt. Nyugtalanul érezte, hogy valami szakadék tárul fel benne, s ő már egész életében ott járt e szakadék fölött, de sohasem gyanította, hogy ez a szakadék létezik. Olyan elviselhetetlenül erős volt benne a vágy, hogy ismét találkozzék a Tucana üpszilon csillagának bolygójával, azzal a világgal, amely mintha a földi emberiség legszebb regéinek megvalósulásaként keletkezett volna. Sohasem felejtheti el azt a rézbőrű, gyönyörű szép leányt, kitárt, hívó két karját, félig nyílt, finom ajkát!…

S az a körülmény, hogy a kétszázkilencven fényévnyi szörnyű távolság, amelyet a földi technika semmiképp le nem győzhetett, elválasztotta őt attól a csodálatos világtól, nem enyhítette, hanem csak még égetőbbé tette álmodozó vágyát.

Mven Masz lelkében ez az érzés most már a maga külön életét élte, nem engedelmeskedett akaratának és nyugodt értelmének. Az afrikai soha életében nem volt szerelmes, valóságos emberkerülőként temetkezett bele a munkába, és soha semmi olyat nem érzett, amit ehhez a nyugtalansághoz és csodálatos örömhöz hasonlíthatna, amely ezen az éjszakán, e találkozás után, a tér és az idő végtelenjén át született meg lelkében.