Az Androméda-Köd

IV. fejezet IDŐ FOLYÓJA

Veda Kong és Dar Veter a repülőtányér kis dobogóján állt; a tányér lassan úszott tova a végtelen pusztaság fölött. A könnyű szellő széles hullámokat borzolt a viruló sűrű pázsit fölött. A távolban balra fekete-fehér foltos szarvasmarhanyáj legelészett; jakszarvasmarha és bivaly keresztezése útján kitenyésztett állatok utódai voltak ezek.

Alacsony halmok, tágas völgyű csendes folyók, végtelen szabad tér; nyugalom áradt a földkéregnek ebből az ellenállóképes és lapos részéből, amelyet valaha Nyugat-szibériai alföldnek neveztek.

Dar Veter elgondolkozva nézett le a földre, amelyet valaha végtelen, reménytelen mocsarak és Észak-Szibériára jellemző ritkás, satnya erdők borítottak. Gondolatban maga előtt látta egy ókori festőművész képét, amely még gyermekkorában felejthetetlen benyomást tett rá.

Egy hatalmas folyó övezte magas szirtfokon vénségtől megszürkült fatemplom állt, s elárvultán nézett a folyóparti mezők és rétek szabad térsége felé. A kupolán vékony kereszt feketedett az alacsonyan gomolygó súlyos felhők alatt. A kis temetőben, a templom mögött nyárfák és fűzfák megtépázott koronái hajlongtak a szélben. Alacsonyan lecsüggő ágaik szinte hozzáértek a félig korhadt fakeresztekhez, amelyeket az idő és a viharok ledöntöttek a friss, nedves fű közé. A folyón túl óriási szürkés ibolyaszínű, szinte megfoghatóan sűrű felhőtömbök tornyosultak. A széles folyó félelmetes vasszürkén csillogó fényt vert vissza. Ugyanez a hideg fény borított el mindent. A csüggesztő őszi eső közel és távol átáztatott mindent a hideg és barátságtalan északi szélességi korok alatt. A festmény kékesszürke-zöld színskálája terméketlen földekről beszélt, ahol nehéz volt az ember élete, ahol fázott és éhezett, s ahol oly erősen érezte a magányt, amely az emberi ostobaság e régi korszakait jellemezte.

Dar Veter úgy érezte, hogy ez a régi szépségében helyreállított és láthatatlan sugaraktól megvilágított festmény ott a múzeumban, az átlátszó védőlap mélyén nem más, mint a távoli múltba néző ablak.

Dar Veter nem szólt semmit, csak Vedára nézett. A fiatal nő a fedélzeti korlátra tette kezét. Fejét lehajtva, elmélyülten gondolkozott, s a szélben hajladozó magas füvet figyelte. Ezüstös árvalányhaj hullámzott alattuk lassan és szélesen, s a kis gép kerek tányérja lassan úszott el a síkság fölött. Meleg kis szélrohamok támadtak váratlanul az utasokra, összekócolták Veda haját, meglebegtették ruháját, s pajkosán meleget fújtak Dar Veter szemébe. De az önműködő egyensúlyozó a gondolatnál is gyorsabban dolgozott, s a repülőtányér csak éppen megremegett, vagy kissé megingott.

Dar Veter az átirányító kerete fölé hajolt. A térkép sávja, a gép előrehaladását mutatva, gyorsan mozgott — alighanem túl messzire hatoltak északra. Már régen áthaladtak a 60. szélességi körön, elrepültek az Irtis és az Ob egybefolyása fölött, s azokhoz a magaslatokhoz közeledtek, amelyeket Szibériai domboknak neveztek.

A sztyeppék sivárságát már megszokta mind a két utas, hiszen négy hónapja dolgoztak itt az ősi sírhalmok ásatási munkálatainál, az altaji előhegyek tikkasztó pusztaságain. A múlt kutatói szinte beletemetkeztek azokba az időkbe, amikor még a portyázó, fegyveres lovas osztagok is csak nagy ritkán hatoltak át a déli pusztán.

Veda megfordult, és szótlanul előre mutatott. Előttük, a felmelegedett légáramban egy sötét kis sziget lebegett, mintha elszakadt volna a Földtől.

A repülőtányér néhány perc múlva egy kis dombhoz közeledett, amely valaha egy bánya hányója lehetett. Már semmi sem maradt a bányaépületekből, csak ez a domb, amelyet sűrűn benőttek a meggyfák.

A repülőtányér váratlanul oldalt dőlt.

Dar Veter ösztönszerűen derékon fogta Vedát, s a gép emelkedő széle felé rohant. A kis gép a másodperc töredéke alatt egyensúlyba jött, de csak azért, hogy a következő pillanatban lapjával a domb lábának csapódjon. Működésbe léptek az amortizátorok, s egy ellenkező lökés Vedát és Dar Vetert a domb lejtőjére, egyenesen a tüskés bokrok sűrűjébe dobta. Pillanatnyi hallgatás után a pusztai csendben felhangzott Veda mély nevetése. Dar Veter maga elé képzelte a saját csodálkozó, összevissza karcolt ábrázatát, s ő is elnevette magát, hisz Veda nem sérült meg, s balesetük szerencsésen végződött.

— Nem ok nélkül tiltják meg a repülőtányéroknak, hogy nyolc méternél magasabban repüljenek — mondta Veda Kong kissé elfúló hangon. — most már megértem, miért…

— Ha a géppel valami baj van, rögtön lezuhan, s akkor már csak az amortizátorokban reménykedhet az ember. Nincs mit tennünk, törvényszerűen fizetnünk kell a gép könnyűségé-ért és kis méreteiért. Meglehet, hogy még ezenkívül is meg kell szenvednünk repülésünk szerencsés kimeneteléért — mondta Dar Veter egy kicsit megjátszott közönnyel.

— Éspedig? — komolyodott el Veda.

— Az egyensúlyozó műszerek kifogástalan működése nagyon bonyolult szerkezetet tesz szükségessé. Attól tartok, hogy kijavításukra igen sok időre lenne szükség. Legszegényebb őseink módján kell kijutnunk innen…

Veda szemében pajkos láng lobbant, a kezét nyújtotta, s Dar Veter könnyedén fölsegítette a fiatal nőt. Odamentek a lezuhant repülőtányérhoz, a karcolásokat gyógyító balzsammal kenték be, s megragasztották tépett ruhájukat. Dar Veter a bokor árnyékába fektette Vedát, maga pedig hozzálátott, hogy megállapítsa, mi okozta a balesetet. Ahogyan sejtette is, valami történt az automatikus egyensúlyozóval, amelynek biztosító készüléke kikapcsolta a motort. Alig nyitotta ki Dar Veter a készülék dobozát, máris világosan látta, hogy a javításból nem lesz semmi, igen sokáig tartana, amíg behatolna e nagyon bonyolult elektronikus szerkezet titkaiba. Könnyű, hosszú sóhajjal egyenesítette ki fáradt derekát, s a bokor felé sandított, amely alatt édesdeden szundított Veda Kong. A tikkasztó pusztaság, ameddig a szem ellátott, teljesen néptelen volt. Két hatalmas ragadozó madár körözött lassan a ringatózó, kéklő délibáb fölött…

A nemrég még engedelmes gép élettelen koronggá vált, s tehetetlenül terült el a száraz talajon. Különös érzés fogta el Dar Ve-tert: magányosnak, az egész világtól elszakítottnak érezte magát.

De mégsem félt semmitől. Majd leszáll az éjszaka, akkor szabad szemmel megpillantanak valami fényt, s elindulnak feléje. Csak úgy könnyedén indultak el útjukra, sem rádiótelefont, sem lámpát, sem ennivalót nem hoztak magukkal.

„Valamikor régen a pusztaságban akár éhen is halhatott az ember, ha nem vitt magával nagy mennyiségű élelmet. Meg vizet!” — gondolta magában a külső állomások volt vezetője, s behunyta szemét a ragyogó napfény miatt. Árnyékos helyet vett észre egy meggybokor tövében, s Dar Veter gondtalanul leheveredett Veda mellé a földre; a száraz fűszálak a könnyű ruhán át beleszúrtak bőrébe. Halkan suttogott a szél, álmosító volt a meleg, s a lelkét mély szendergés fogta el: lassan követték egymást a gondolatok; ráérősen váltogatva egymást, emlékezetébe idézték a régmúlt képeit, hosszú sorban jöttek egymás után a régi népek, törzsek, emberek… Mintha onnét, a múltból egy hatalmas folyó sodródott volna feléje, s minden másodpercben más események, más személyek, más ruhák váltakoztak volna rajta.

— Veter! — hallotta félálomban a neki annyira kedves hangot, felocsúdott és felült.

A nap vörös korongja már a látóhatár elsötétülő vonalát érintette, s a teljesen mozdulatlan levegőben még csak halk szellő sem rezdült.

— Veter, uram és parancsolom — hajolt meg előtte incselkedve Veda, Ázsia ősi asszonyait utánozva —, nem kegyeskednél felébredni és rám is gondolni?

Dar Veter néhány tornagyakorlatot végzett, s végképp lerázta magáról az álmot. Veda egyetértett vele, hogy meg kell várniok az estét. A rájuk köszöntő sötétség élénk vitában találta őket: eddigi munkájukat beszélték meg. Dar Veter hirtelen észrevette, hogy Veda összerezzen. A keze hideggé vált, s Dar Veter ráébredt, hogy Veda könnyű ruhája egyáltalán nem véd az északi táj éjszakai hidege ellen.

A 60. szélességi kör alatt a nyári éjszaka világos volt, s így nagy halom rozsét sikerült összegyűjteniök.

Hangosan kattant a villamos kisülés, amit Dar Veter a repülőtányér hatalmas akkumulátorából csalt ki, s nemsokára megsűrűsödött a sötétség a máglya lobogó lángja körül, amely jóleső meleggel árasztotta el a két utas testét.

Az imént még didergő Veda ismét elernyedt, mint virág a napfény hatására, s mind a ketten szinte hipnotikus félálomba merültek. Száz- meg százezer évig a tűz volt az ember legfőbb menedéke és megmentője. Ebből az időből maradt fenn valahol az emberi lélek mélyén az a kiirthatatlan, meghitt, nyugodt érzés, amelyet a meleg kelt, amikor hideg és sötétség veszi körül az embert.

— Ali bántja, Veda? — törte meg a csendet Dar Veter.

— Tudja, arra a nőre gondoltam, a kendősre… — válaszolta halkan Veda, nem fordítva el tekintetét az aranyos fényben csillogó parázsról.

Dar Veter rögtön megértette. Éppen mielőtt erre az útjukra elindultak volna, fejezték be az altaji pusztákon egy nagy szkíta sírhalom feltárását. Egy fennmaradt ácsolat belsejében megtalálták egy öreg törzsfő csontvázát; körülötte a sírhalom szélére temetett lovak és rabszolgák csontjait. Az öreg törzsfő kardjával, pajzsával és páncéljával együtt feküdt ott, s a lábánál egy egészen fiatal nő meghajlott csontváza hevert. Koponyájának csontos körvonalaihoz selyemkendő tapadt, amely valamikor szorosan a feje köré volt tekerve. Bárhogyan ügyeskedtek, a kendőt nem sikerült épségben megőrizniük, de az alatt a néhány perc alatt, amíg finom porrá nem omlott, pontosan maguk elé idézhették az évezredekkel ezelőtti kendőre simuló szép arcot. A kendő még egy különös részletről árulkodott: a gödréből kifordult szem lenyomata arról tanúskodott, hogy a nőt ezzel a kendővel megfojtották, majd férje sírjába vetették, hogy elkísérje őt a síron túli világ ismeretlen útjaira. A nő legfeljebb tizenkilenc, a férfi pedig legalább hetven éves lehetett, ami azokban az időkben hajlott. kornak számított.

Dar Veter visszagondolt arra a vitára, amely a lelet nyomán fellángolt Veda expedíciójának fiatal munkatársai között. Önként vagy erőszak hatására követte-e az ifjú nő férjét? Miért? Minek a nevében? Ha valami nagy, őszinte szerelem élt volna benne, akkor hogyan volt lehetséges, hogy megölték, ahelyett, hogy életben hagyták volna, hogy megőrizze férje emlékét az élők világában, amelyet férje elhagyott.

Ekkor megszólalt Veda. Sokáig, merően nézte a sírhalom sötét domborulatát, a tekintete fellángolt, megpróbált lelki szemével áthatolni az elmúlt idők vastag falán.

— Próbálja csak megérteni azokat az embereket. Az ősi puszták térségei valóban végtelenek voltak az akkori idők egyszerű közlekedési eszközei: a lovak, a tevék, az ökrök számára. S a végtelen térségeket egyes nomád állattenyésztő csoportok lakták, akiket nemcsak hogy semmi sem kötött egymáshoz, hanem engesztelhetetlen gyűlölet fűtötte őket egymás iránt. Rengeteg sérelem és harag gyűlt fel bennük nemzedékről nemzedékre; minden jövevény ellenség volt, minden törzs zsákmány, amely marhát és rabszolgát ígért, vagyis olyan embert, aki korbácsütésre dolgozik, mint a barom. A társadalomnak ilyen berendezése egyfelől nagy, számunkra ismeretlen szabadságot adott az egyes embereknek, hogy kis szenvedélyeiket és vágyaikat kiélhessék, másfelől azonban hihetetlen elzárkózást teremtett az emberek egymás közti érintkezésében, és szűk látókörűvé tette őket. Ha egy-egy nép vagy törzs csak kevés emberből állt, s vadászatból és gyümölcsök összegyűjtéséből megélhetett, akkor ezek a szabad nomádok állandó rettegésben éltek, vajon melyik harcias szomszédjuk támadja meg, rabolja ki, vagy pusztítja el őket. Ha pedig egy-egy ország elszigetelten élt, s nagyszámú lakossága volt, amely nagy hadsereget szervezhetett, akkor az emberek azért a biztonságért, hogy nem kellett tartaniuk háborús támadástól, a szabadságukkal fizettek, mert az ilyen erős államokban mindig kifejlődött a zsarnokság, így volt ez az ókori Egyiptomban, Asszíriában és Babilonban.

A nő, különösen ha szép volt, az ókorban csupán zsákmánya és játékszere lehetett az erősnek. A férfi hatalma és védelme nélkül nem élhetett.

A nő saját akarata és vágya oly keveset, oly elviselhetetlenül keveset jelentett, hogy azzal az élettel szemben… ki tudja… hátha a halál volt a kevésbé súlyos sors…

Amikor így válaszolt Dar Veter gondolataira, Veda közelebb húzódott, s lassan forgatta az égő gallyakat, s elnézegette a parázson végigfutó kéklő lángnyelveket.

— Mennyi türelmes bátorságra volt szükség azokban az időkben hogy egy nő megtalálja önmagát, ne merüljön alá, hanem feljusson a magasra az életben!… — suttogta halkan Veda.

— Azt hiszem — válaszolta Dar Veter —, hogy túl nehéznek látjuk az akkori életet. Hiszen az az élet nemcsak megszokott volt, hanem helytelen berendezése a legkülönbözőbb véletleneket vonta maga után. Az ember akarata és ereje abból az életből is kicsiholta magának a romantikus örömök lángját, mint kovakőből a szikrát.

— Magam sem értem egészen — mondotta Veda —, hogyan lehetséges, hogy őseink évezredeken át nem voltak képesek megérteni azt az egyszerű törvényt, hogy a társadalom sorsa csupán tőlük függ, hogy a társadalom olyan, amilyen tagjainak a gazdasági rendszertől függő erkölcsi és eszmei fejlődése.

— Hogy a tudományosan felépített társadalom tökéletes formája nemcsak a termelőerők mennyiségi felhalmozása, hanem minőségi fokozat is, hiszen ez oly egyszerű — válaszolta Dar Veter. — Meg aztán annak a dialektikus kölcsönös függőségnek a megértése, hogy új társadalmi viszonyok új emberek nélkül éppen annyira elképzelhetetlenek, mint új emberek az új gazdasági rendszer nélkül. Azokban az időkben ez a felfogás arra vezetett, hogy a társadalom legfőbb feladata az ember nevelése, fizikai és szellemi fejlesztése lett. Végül is mikor történt ez meg?

— A Megosztott Világ Korszakában, a Kettészakadás Századának végén, nem sokkal a Második Nagy Forradalom után.

— Még jó, hogy nem később. A pusztító haditechnika… Dar Veter elhallgatott, és a máglya, valamint a domb lejtője között elterülő, baloldali sötét tisztás felé fordult. Nehéz dobogás és szakadozott, erős fujtatás hallatszott közvetlen közelükben.

A máglya előtt egy óriási fekete bika állt. Dühösen kidülledő szeme véresen tükrözte vissza a máglya lángját, az állat fujtatott, patájával a száraz földet hányta, szemlátomást támadni készült. A halvány fényben hihetetlenül nagynak látszott, dühödten leszegett feje egy gránitkő hatását keltette, hegyként magasodott feszülő izmú, hatalmas marja. Veda és Dar Veter még sohasem látott közelről ily életveszélyes, dühös, erős állatot, amelynek értelmetlen agya érzéketlen volt mindenféle szellemi ráhatással szemben.

Veda mellére szorította kezét, s dermedten állt, mintha a sötétből váratlanul felbukkant látomás tudatától megfosztotta volna. Dar Veter ellenállhatatlan ösztönnek engedelmeskedve a bika elé állt, testével eltakarta Vedát, ahogyan valamikor ősei tették. De az új korszak fiának kezében nem volt fegyver.

— Veda, ugorjon jobbra… — alig tudta kimondani, s a bika máris rájuk támadt.

A két útitárs gyakorlott, gyors izmai versenyre kelhettek a bika ősi fürgeségével. Az óriási állat elszáguldott mellettük, s nagy recsegés-ropogás közepette belerohant a bokrok sűrűjébe. Veda és Dar Veter pedig ott állt a sötétben, néhány lépésnyire a repülőtányértól. A máglyától kissé távolabb az éjszaka már egyáltalán nem volt olyan sötét, s Veda ruhája kétségkívül messzire ellátszott. A bika előjött a bokrok közül. Dar Veter ügyesen feldobta útitársnőjét, aki merész szaltóval a repülőtányér dobogójára ugrott. Amíg az állat megfordult, s patájával messze hányta a földet, Dar Veter is fölkerült a gépre, Veda mellé. Futó pillantást váltottak egymással, s Dar Veter őszinte elragadtatást olvasott ki útitársnője szeméből. A motor fedelét Dar Veter már napközben levette, amikor megkísérelte, hogy behatoljon a bonyolult szerkezet titkába. Most összeszedte hatalmas erejét, leszakította a repülőtányér fedélzeti korlátjáról az egyensúlyozó mező kábeljét, csupasz végét a transzformátor főkapcsolója alá dugta, és figyelmeztetően félretolta Vedát. Ezalatt a bika már beleakasztotta szarvát a korlátba, s a repülőtányér megingott a hatalmas rándulástól. Dar Veter a kábel végét a bika orrához dugta. Sárga villám, tompa ütés, s a dühöngő állat összerogyott.

— Megölte! — kiáltott fel Veda méltatlankodva.

— Nem hiszem, a föld száraz! — mosolygott elégedetten a furfangos hős.

A bika mintha csak igazolni akarná őt, halkan elbődült, felállt, aztán vissza sem tekintve, bizonytalan vágtával eltűnt, mint aki érzi szégyenét. A két útitárs visszament a tűzhöz. Rozsét dobtak rá, s a hamvadó parázs újra fellángolt.

— Már nem fázom — mondta Veda. — Menjünk fel a dombra.

A dombtető eltakarta a máglyát, az északi nyár sápadt csillagai ködösen, elmosódottan fénylettek az égboltozat alján.

Nyugat felől nem látszott semmi, északon, a dombok lejtőin alig észrevehető fénypont-sorok pislákoltak, délről, szintén nagyon messze, pásztorok őrtornyának ragyogó csillaga integetett feléjük.

— Nincs szerencsénk, egész éjszaka gyalogolnunk kell — dörmögte Dar Veter.

— Nem, nem, nézzen csak oda! — s Veda kelet felé mutatott, ahol hirtelen négy fénypont lángolt fel; a pontok négyszöget alkottak. Odáig néhány kilométernyi lehetett csak a távolság. A csillagok alapján megjegyezték maguknak az irányt, s megindultak vissza a tűz felé. Veda Kong még megállt egy kis időre a kihamvadó parázs mellett, mintha vissza akarna emlékezni valamire.

— Elbúcsúzom tőled, kedves menedékünk — mondta tűnődve.

— A nomád pásztorok bizonyára ilyen gyönge és ideiglenes helyen húzták meg magukat. Én pedig ma annak a korszaknak az asszonya voltam. Dar Veterhez fordult, s bizalommal tette kezét a férfi vállára.

— Éreztem, nagyon mélyen éreztem, hogy védelemre szorulok!… Nem féltem, egyáltalán nem! De azt hiszem, valami arra csábított, hogy engedelmeskedjem a sors erejének…

Veda a tarkójára kulcsolta kezét, s kinyújtózkodott a tűz előtt. Ködfátyolos szeme a következő pillanatban ismét pajkos fényben ragyogott.

— Nos hát, vezessen… én hősöm! — mély hangja bizonytalanul titokzatos és gyöngéd volt.

A füvek illatától terhes, világos éjszaka csendjét surranó állatok halk nesze, éjszakai madarak kiáltása törte meg. Veda és Dar Veter óvatosan lépkedett, nehogy valami láthatatlan lyukba vagy repedésbe lépjen. Az árvalányhaj söprűs szára lábikrájukat súrolta. Dar Veter gondosan körülnézett, mihelyt a pusztán valahol bokrok tűntek fel.

Veda halkan elnevette magát.

— Talán el kellett volna hoznunk az akkumulátort és a kábelt is?

— Maga sokkal könnyelműbb, Veda, mint gondoltam volna — válaszolta Dar Veter nyugodtan.

A fiatal nő egyszerre elkomolyodott.

— Biztosan éreztem, hogy maga megvéd…

S Veda beszélni kezdett, helyesebben hangosan gondolkodott expedíciójának további tevékenységéről. A pusztai sírhalmokon végzett munka első szakasza befejeződött, munkatársai részben visszatértek korábbi foglalkozásukhoz, részben pedig új munka után néztek. Dar Veter azonban szabad volt, nem választott magának más munkát, így követhette azt, akit szeretett. A hozzájuk érkező hírekből ítélve Mven Masz jól dolgozott. De ha rosszul végezte volna is munkáját, a Tanács akkor sem nevezte volna ki ismét Dar Vetert régi helyére. A Nagy Gyűrű Korszakában nem tartották helyesnek, hogy egy-egy embert hosszú ideig ugyanabban a munkakörben foglalkoztassanak. Eltompult bennük a legértékesebb tulajdonság, az alkotó lelkesedés, ezért csupán nagy szünet után térhettek vissza munkájukhoz.

— Hat évig volt kapcsolata a világűrrel; nem érzi kicsinyesnek és egyhangúnak a mi munkánkat? — Veda tiszta és figyelmes tekintete Dar Veterét kereste.

— Ez a munka egyáltalán nem kicsinyes, nem is egyhangú — ellenkezett Dar Veter —, de nem vált ki belőlem olyan feszültséget, mint amilyent megszoktam. Közönyössé, nagyon nyugodttá válók, mintha Kék Álmokkal kezelnének!

— Kék Álmokkal?… — kérdezte Veda, s pillanatokra elakadó lélegzete többet mondott Dar Veternek, mint az arcán fellángoló pír, amelyet a sötétben nem láthatott.

— Messzebb, délen folytatom majd az ásatásokat — szakította félbe Veda Kong önmagát —, de majd csak akkor, ha összegyűlik az önkéntes kutatók új csoportja. Addig pedig elmegyek a tengeri ásatásokhoz; már régóta hívnak barátaim, hogy segítsek nekik.

Dar Veter megértette Vedát, s szíve gyorsabban dobogott az örömtől. De már a következő pillanatban lelke legmélyebb zugába rejtette érzelmeit, s Veda segítségére sietve, nyugodtan megkérdezte:

— Azokra az ásatásokra gondol, amelyek Szicíliától délre, a víz alatti városnál folynak? Csodálatos dolgokat láttam az Atlantisz Palotában, amelyek onnan származtak.

— Nem, most a Földközi-tenger, a Vörös-tenger keleti partvidékén és India partjain végzünk ásatásokat. Ősi kultúráknak a víz alatt megmaradt kincseit kutatjuk a kréta-indiai korszaktól kezdve a Sötét Századok beköszöntéig.

— Azt kutatják, amit elrejtettek, gyakorta pedig egyszerűen belevetettek a tengerbe, valahányszor a civilizáció egy-egy szigete új, barbár módra friss, tudatlan és közönyös erők nyomása alatt elpusztult; ezt megértem — mondta tűnődve Dar Veter, s változatlanul a fehéres síkságot figyelte. — Megértem az ősi kultúra nagy pusztulását is, amikor a természethez fűződő kapcsolatukból erőt merítő antik államok nem voltak képesek semmit sem változtatni a világon, s nem tudtak megbirkózni a mind visszataszítóbb rabszolgasággal s a társadalom parazita felső rétegével.

— S az emberek az antik rabszolgaságot a feudalizmussal és a középkor vallásos éjszakájával váltották fel — kapott a szón Veda. — De mi az, amit nem ért?

— Egyszerűen nincs tiszta képem a kréta-indiai kultúráról.

— Nem ismeri az új kutatásokat. A kréta-indiai kultúra nyomai jelenleg megtalálhatók az Amerikától Krétán, Közép-Ázsia déli részén, Észak-Indián és Nyugat-Kínán át húzódó óriási területen.

— Nem is gyanítottam, hogy már azokban a régi időkben is lehetségesek voltak olyan művészeti kincsestárak, amilyen később Karthágó, Görögország és Róma volt.

— Ha eljön velem, meglátja őket — mondta halkan Veda Kong.

Dar Veter szótlanul ment Veda Kong mellett. Meredek emelkedőhöz értek. Amikor feljutottak a domb gerincére, Dar Veter váratlanul megállt.

— Köszönöm a meghívást, elmegyek…

Veda egy kicsit hitetlenkedve fordította feléje a fejét, de az északvidéki éjszaka homályában útitársának szeme sötét és kifürkészhetetlen volt…

A gerinden túl a fényeket már egészen közelinek látták. A polarizáló burában elhelyezett fényforrások nem szórták szét a fénysugarakat, emiatt távolabbiaknak látszottak, mint a valóságban voltak. Az összpontosított világítás éjszakai munkáról tanúskodott. Az áramfejlesztők zúgása mind erősebben hallatszott. Rácsos tartóoszlopok körvonalai ezüstösen ragyogtak a magas kék lámpák fényében. Figyelmeztető bugás megállásra késztette őket; az elhárító robotgép lépett működésbe.

— Vigyázat, veszély, térjenek balra, ne közeledjenek az oszlopsorhoz! — dördült meg egy láthatatlan hangszóró.

Engedelmesen megindultak arrafelé, ahol vontatható fehér házikók csoportját látták.

— Ne nézzenek a mező felé! — figyelmeztette őket gondosan ismét az automata.

Két kis ház ajtaja egyszerre nyílt ki, két fénykéve egymást keresztezve hullott a sötét úttestre. Férfiak és nők csoportja örömmel köszöntötte a vándorokat. Mindenki azon csodálkozott csupán, hogy ilyen tökéletlen módon, s ráadásul éjszaka közlekednek.

Egy szűk kis kamrában gázzal és villamossággal telített illatos víz egymást keresztező sugarai és üdítő elektromos masszázs frissítették fel őket. A két útitárs jókedvűen találkozott az asztalnál.

— Kedves Veter, kollégákhoz kerültünk! Veda arányló italt töltött karcsú serlegekbe, amelyek bepárá-sodtak a hidegtől.

— Farkasétvágyam van — s Veter vidáman nyúlt az étel után.

— Azért ne vaduljon el, mert legyőzte a bikát — tiltakozott Veda. — Érdekes újságokat akarok mondani, maga meg csak az evésre gondol!

— Ásatások folynak itt? — kérdezte kétkedve Veter.

— Igen, de nem archeológiái, hanem paleontológiái ásatások. A permi korszak kétszázmillió évvel ezelőtt élt megkövesedett állatvilágát tanulmányozzák. Valósággal restelkedem a mi nyomorúságos évezredeink miatt.

— Ki sem ássák őket, rögtön tanulmányozzák? Hogyan lehetséges ez?

— Igen, rögtön tanulmányozzák. De hogy hogyan, azt még nem sikerült megtudnom. Az asztalnál ülők közül egy sárga bőrű, sovány férfi közbeszólt:

— A mi csoportunk éppen most váltja le a másikat. Már befejeztük az előkészületeket, s megkezdjük az átvilágítást.

— Kemény sugarakkal? — találgatta Dar Veter.

— Ha még nem nagyon fáradtak, javaslom, nézzék meg. Holnap áthelyezzük a kutatás területét, s ez már nem lesz érdekes.

Veda és Dar Veter örömmel fogadta az ajánlatot. A vendégszerető házigazdák felálltak az asztaltól, s elvezették vendégeiket a szomszéd házhoz. Itt tárolták a védőruhákat, amelyek egy mélyedésben függtek, s minden ruha fölött ott volt egy indikátor számlapja.

— Hatalmas csöveink ionizáló hatása igen nagy — mondta kicsit mentegetőzve egy magas, kissé hajlott tartású nő, s közben felsegítette Vedára a vízhatlan köpenyt, az átlátszó sisakot, majd hátára erősítette a villanyelemeket tartalmazó kis zsákot.

A polarizált fényben a hepehupás pusztaság talaján minden kis domb természetellenes élességgel rajzolódott ki. A négyszögletes mezőt körülvevő vékony lécek körvonalain túl tompa dübörgés hallatszott. A talaj felpúposodott, megrepedt, majd tölcsér-szerűén széthullott, s a tölcsér közepén egy hegyes végű, fényes henger keletkezett. Spirális fésű vette körül fényezett falait, az elülső részén bonyolult villamos maró forgott; a maró kékes fémből készült. A henger átlendült a tölcsér szélén, megfordult, s ekkor hátul kis lapátok villantak gyors egymásutánban, majd a henger ismét a tölcsértől néhány méternyire szinte függőlegesen belefúródott a talajba.

Dar Veter észrevette, hogy a henger mögött kettős kábel húzódik, az egyik szigetelt volt, a másik csupasz, huzala fénylett. Veda megérintette Dar Veter karját, majd előremutatott a mágneses kerítésen túlra. A földből az előzőhöz hasonló újabb henger emelkedett ki, ugyanolyan mozgással balra fordult, majd ismét eltűnt, s úgy fúródott bele a talajba, mintha csak vízbe merült volna.

A sárga bőrű ember intett, hogy siessenek.

— Megismertem őt — súgta Veda, s igyekezett, hogy utolérje az előresiető csoportot. — Ez Liao Lan, a paleontológus, aki feltárta azt a rejtélyt, hogyan népesedett be az ázsiai szárazföld a paleozoikus korban.

— Liao Lan kínai származású? — kérdezte Dar Veter, mert eszébe jutott a tudós keskeny vágású, kissé ferde szemének sötét tekintete. — Restellem bevallani, de nem ismerem a munkáit.

— Látom, ön nemigen jártas a paleontológiában — jegyezte meg Veda. — Más csillagvilágok paleontológiáját bizonyára jobban ismeri.

Dar Veter lelki szeme előtt elsuhantak az élet változatos formái: különös csontvázak milliói a vastag hegyi kőzetrétegekben a legkülönbözőbb bolygókon, elmúlt idők emlékei, amelyeket egy-egy lakott világ földtani rétegei rejtettek magukban. Ezt az emléket maga a természet alkotta, és jegyzi fel mindaddig, amíg meg nem jelenik az a gondolkodó lény, akiben megvan a képesség, hogy ne csak felidézze, hanem újra is teremtse mindazt, ami feledésbe merült.

Egy kis állványzatra kerültek, amely egy körív alakú, meredek, rácsos alkotmány végéhez volt erősítve. A padlózat közepén nagy, homályos képernyő volt. Mind a nyolcan alacsony padokra telepedtek a képernyő körül, s szótlanul vártak.

— A „vakondok” rögtön befejezik munkájukat — szólalt meg Liao Lan. — Amint már bizonyára kitalálták, ezek a „vakondok” csupasz kábellel átvágják a hegyi kőzetrétegeket, s acélhálót szőnek. A kihalt állatok csontvázai laza homokrétegben fekszenek, a felszíntől számított 14 méter mélységben. Lejjebb, 17 méter mélyen az egész területet acélhálózat rétegezi át, s ez a hálózat erős induktorokhoz van kapcsolva. Visszaverő mező keletkezik, amely a röntgensugarakat visszavetíti a képernyőre, és itt látjuk majd a megkövesedett csontok képét.

Tömör alapzaton két nagy acélgömb fordult meg. Kigyulladtak a fényszórók, s szirénabőgés jelezte a veszélyt. Egymillió voltos egyenáram friss ózont árasztott, s hatására minden kapocs, minden szigetelő és minden felfüggesztett műszer kék fényt sugárzott.

Liao Lan látszólag hanyagul forgatta, és nyomta le sorjában a vezérlőasztal gombjait. A nagy képernyő mind erősebb fényt árasztott, s lassan rajzolódtak ki rajta azok a homályos körvonalak, amelyek már itt-ott feltűntek a látómezőn. A mozgás megszűnt, egy nagy folt elmosódó körvonalai foglalták el szinte az egész képernyőt, s e körvonalak mind élesebbekké váltak.

Néhány újabb mozdulat a vezérlőasztalon, s a nézők előtt a ködös fényben feltűnt egy ismeretlen lény csontváza. Széles körmű mancsa begörbült a törzse alatt, hosszú farka gyűrűként tekeredett. Rögtön feltűnt a nézőknek, milyen szokatlanul vastagok és erősek ennek az őslénynek a csontjai, amelyeknek széles vége visszagörbült, s kinövései voltak, amelyekre a hatalmas izmok tapadtak. A csukott állkapcsú koponyán elöl nagy fogak látszottak. A koponya felülről volt látható, egyenetlen hepe-hupás felülete nehéz csonttömbnek látszott. Liao Lan megváltoztatta a fókusztávolságot és a nagyítást, most már az egész képernyőt betöltötte az ősi csúszómászó feje; ez az őslény kétszázmillió évvel ezelőtt itt élt egy akkori folyó partján.

A koponyatető csodálatosan erős, legalább 20 centiméter vastag csontokból állt. A szemüregek felett csontos kinövések meredeztek, s ugyanilyen kinövések voltak a halántéküregek és a domború homlokboltozat fölött is. A tarkón nagy kúp emelkedett, s ezen nyílás volt az óriási szem számára. Liao Lan lelkesedésében hangosan felsóhajtott.

Dar Veter feszülten figyelte az őslény esetlen, nehéz csontvázát. Az izomrendszer növekedése megkövetelte a csontváz megvastagodását, mert a csontok nagy megterhelést viseltek, viszont a csontváz megnövekedett súlya ismét megkívánta, hogy az izmok tovább erősödjenek. Az őslények szervezetében ez a közvetlen függő viszony reménytelen zsákutcába vitte a legtöbb állat fejlődésének útját, amíg valami fiziológiai tökéletesedés lehetővé nem tette, hogy a régi ellentmondások megszűnjenek, s a fejlődés újabb foka következzék be. Valószínűtlennek látszott, hogy ilyen őslények lettek volna az ember őseinek sorában, hiszen az emberi test nemcsak szép, hanem csodálatosan eleven, és pontos mozgásra is képes.

Dar Veter a szemöldökcsont feletti vastag dudorokra nézett, amelyek e permi őslény bárgyú vadságát fejezték ki, s maga melletc ott látta a karcsú, hajlékony Vedát s okos, élénk arcában tiszta, ragyogó szemét. Milyen elképesztő különbség az élő anyag felépítésében! Akaratlanul is Vedára sandított, hogy a sisak alatt is jól megnézze Veda vonásait, s amikor ismét a képernyőre nézett, ezen már újabb képet látott. Parabolikus, tányérszerűen lapos, széles koponya, egy őskori kétéltű — a szalamandra — koponyája: ez az állat örökké a permi mocsár meleg és sötét vizében hevert, és várta, hogy valami felfalható közeledjék hozzá elérhető távolságra. Ekkor egy gyors mozdulat, a hatalmas állkapocs becsukódott, és… utána ismét végtelen türelmes, értelmetlen heverés következett. Valami idegesítette Dar Vetert, akire nyomasztóan hatottak az élet végtelen hosszú és kegyetlen fejlődésének bizonyítékai. Kiegyenesedett. Liao Lan kitalálta Dar Veter lelkiállapotát, s javasolta, térjenek vissza a kis házba s pihenjenek. Veda kielégíthetetlen kíváncsisága miatt alig tudott elszakadni a látottaktól, amikor észrevette, hogy a tudósok sietősen bekapcsolják az elektronikus fényképező-és hangfelvevő-gépeket; e gépek ugyanis egyszerre működtek, hogy ne pazarolják a hatalmas energiát.

Veda rövid idő múlva lefeküdt egy széles díványra, a nők házának vendégszobájában. Dar Veter még elsétálgatott egy kis ideig a ház előtti lehengerelt téren, s felidézte benyomásait.

Az északi reggel harmattal mosta meg a napközben beporosodott növényeket. A rendíthetetlen nyugalmú Liao Lan megjött az éjszakai munkáról, s javasolta vendégeinek, hogy a „Tündéren”, egy kis akkumulátoros autón menjenek el a legközelebbi repülőtérre. A sugárhajtású ugró repülőgépek támaszpontja mindössze 100 kilométernyire volt innen délkeletre a Trom-Jugan alsó folyásánál. Veda azt kérte, hogy összeköttetésbe léphessen expedíciójával, de az itteni ásatásoknál nem volt megfelelő erejű rádióállomás. Attól fogva, hogy őseink ráébredtek a rádiósugarak káros hatására, és szigorú rendszert vezettek be, az irányított sugáradások sokkal bonyolultabb berendezéseket tettek szükségessé, különösen a nagy távolságban folytatott beszélgetéseknél. Ezenkívül erősen csökkent az adóállomások száma. Liao Lan úgy döntött, hogy kapcsolatba lép az állattenyésztők legközelebbi őrtornyával. Ezek a tornyok irányított rádióadások útján állandó érintkezésben voltak egymással, s bármit közölhettek kerületük központi állomásával. Egy fiatal gyakornoknő, aki vállalkozott a „Tündér” vezetésére, hogy a vendégek hazajuthassanak, azt tanácsolta, hogy haladjanak a torony felé vezető úton: ebben az esetben a vendégek maguk beszélhetnek expedíciójukkal televizofon útján. Dar Veter és Veda örömmel fogadta a javaslatot. Az erős szél oldalról ritkás port kavart, összeborzolta a sofőrlány rövidre nyírt, sűrű haját. A háromszemélyes szűk ülésen alig fértek el, a külső állomások volt vezetőjének hatalmas teste elfoglalta a helyet útitársnői elől. A tiszta kék égen csak halványan rajzolódott ki az őrtorony finom körvonala. A „Tündér” nemsokára megállt a torony lábánál. Szélesre terpesztett acéllábakon műanyag-tető nyugodott; a tető alatt egy másik ilyen „Tündér” állt. A tető közepén át a lift irányító rudazata látszott. Egy kis fülke sorjában felvitte őket a lakóemelet mellett az őrtorony csúcsára, ahol egy barnára sült, csaknem teljesen meztelen ifjú köszöntötte őket. A kis gyakornoklány hirtelen zavarba jött, s Veda ebből tudta, hogy a rövid, nyírt hajú paleontológus leleményességének mélyebb gyökerei vannak…

A kristályfalú kerek szoba észrevehetően imbolygott, a könnyű torony egyhangúan zümmögött, mint egy erősen feszülő húr. A szoba mennyezete és padlója sötét színűre volt festve. Az ablakok mellett keskeny asztalok álltak, rajtuk távcsövek, számológépek, jegyzetfüzetek. 90 méter magasságból be lehetett látni az egész hatalmas pusztát, a szomszéd őrtornyok látóhatáráig. Állandóan figyelték innét a nyájakat, s számon tartották a takarmánykészleteket. A pusztán zöld koncentrikus gyűrűként feküdtek a fejő labirintusok; naponta kétszer áthajtották rajtuk a tejelő állatokat. A tejet, amely nem savanyodott meg, akár az afrikai antilopoké, rögtön egybeöntötték, a helyszínen föld alatti hűtőkben megfagyasztották, és így hosszú ideig eltarthatták. A nyájakat „Tündérek” segítségével terelgették; minden toronynak volt egy-egy ilyen „Tündére”. Az őrtorony megfigyelői szolgálatuk alatt tanulhattak, olvashattak, ezért többségük diákokból került ki. Az ifjú egy csigalépcsőn levezette Vedát és Dar Vetert a lakószintre, amely néhány méterrel lejjebb, keresztgerendákon helyezkedett el. A helyiségeknek hangszigetelő falaik voltak, s az utasok itt teljes csendben találták magukat. Csupán az állandó imbolygás emlékeztette őket arra, hogy a szoba olyan magasságban van, amely a legkisebb vigyázatlanság esetén életveszélyes lehet.

Egy másik ifjú éppen a rádióval foglalatoskodott. A képernyőn megjelenő lánynak bonyolult hajviselete és élénk színű ruhája arról tanúskodott, hogy az ifjú a központi állomást kapcsolta, ugyanis a pusztán dolgozók könnyű és rövid kezeslábast viseltek. A képernyőn látható leány kapcsolatba lépett a körzeti állomással, s a torony televizofonja képernyőjén nemsokára megjelent egy szomorú arcú, karcsú leányka: Miiko Eigoro, Veda Kong főmunkatársa. Ferde metszésű, sötét szeme Liao Lanéra emlékeztetett; e pillanatban boldog csodálkozás ragyogott fel benne, s kicsi száját eltátotta a meglepetéstől. Egy másodperc múlva azonban már közönyösen nézett Vedára és Dar Veterre, s arca nem fejezett ki mást, csupán hivatalos érdeklődést. Dar Veter ismét felment a felső helyiségbe, ahol a paleontológus leányt és az első ifjút élénk beszélgetésben találta; kiment az üvegszobát szegélyező körbefutó erkélyre. A harmatos, friss reggel már régen átengedte helyét a tikkasztó déli melegnek, amely eltörölte az élénk színeket és a talaj apró egyenetlenségeit. A pusztaság a végtelenbe nyúlt a forró és tiszta ég alatt. Dar Vetert ismét elővette az a homályos érzés, amellyel őseinek északi és nedves hazája után vágyódott. Az ingatag erkély korlátjára könyökölve minden eddiginél jobban átélte a régmúlt idők embereinek immár megvalósult aknait. Az ember messze északra visszaszorította a zord természetet, s most a Dél éltető melege árasztotta el ezt a síkságot, amelyet valaha hideg felhők hűtöttek le.

Veda Kong belépett a kristályszobába, s közölte, hogy a rádiós vállalta, hogy innen továbbviszi őket. A rövid hajú lány hosszú pillantással mondott köszönetet a történésznek. A kristályfalon át látták a szemlélődésbe merült Dar Veter mozdulatlan széles hátát.

— Nagyon elgondolkozott — hallotta maga mögött Dar Veter —, csak nem rám gondolt?

— Nem, Veda, az ősi indiai filozófia egyik tételére gondoltam. E tétel szerint a világot nem az ember számára teremtették, s maga az ember csak akkor válik naggyá, ha felfogni képes a másik élet, a természet életének egész értékét és térségét.

— Nem elég, nem értem. Nem fejezte be, amit mondani akart.

— Hát igen, még nem fejeztem be. Azt is hozzáfűzhetném, hogy csupán az embernek adatott meg, hogy az életnek ne csak a szépségét, hanem a nehéz, sötét oldalait is megértse. S csupán az embernek adatott meg a képesség, hogy megálmodja, és meg is valósítsa az élet szebbé tételét!

— Most már értem — mondta halkan Veda, s hosszú hallgatás után hozzáfűzte: —, maga megváltozott, Veter.

— Természetesen megváltoztam. Négy hónapig ástam egyszerű ásóval nehéz köveket és félig korhadt gerendákat a maga kedvenc sírdombjaiban. Az ember akaratlanul is egyszerűbbnek látja az életet, s az élet egyszerű örömei kedvesebbekké válnak számára.

— Ne tréfáljon, Veter — komorodott el Veda —, én komolyan beszélek. Amikor megismertem magát, maga a Föld egész erejét irányította, távoli világokkal beszélt… Ott, a maguk obszervatóriumaiban maga természetfölötti lény lehetett, akit a régiek istennek neveztek! De itt, a mi egyszerű munkánkban sok mással egyenlően maga… — Veda nem fejezte be.

— Nyilván elveszítettem ezt a nagyságot? — kérdezte kíváncsian Dar Veter. — De mit szólna hozzá, ha olyannak látott volna, amilyen akkor voltam, amielõtt az Asztrofizikai Intézetbe kerültem volna, amikor még a Spirál út gépésze voltam? Az kevésbé nagyszerű? Vagy amikor a trópusokon gyümölcsszedőgépeket kezeltem?

Veda csengőn felnevetett.

— Elárulom magának egy ifjú lélek titkát. A harmadik ciklus iskolájában szerelmes voltam a Spirál út gépészébe, el sem tudtam képzetei nála nagyszerűbb embert… De éppen jön a rádiós. Menjünk, Veter!

Mielőtt a pilóta Vedát és Dar Vetert a repülőgép fülkéjébe bocsátotta volna, még egyszer megkérdezte, egészségi állapotuk megengedi-e, hogy elviseljék az ugró repülőgép nagy felgyorsulását. A pilóta szigorúan ragaszkodott az előírásokhoz. Amikor másodszor is igenlő választ kapott, mindkét vendégét a gép átlátszó orrában levő mély ülésre ültette; a gép olyan volt, mint egy óriási esőcsepp. Veda nagyon kényelmetlenül érezte magát: az ülés hátracsapódott a gép felfelé álló testében. Megszólalt a jelzőgong, s egy hatalmas rugó szinte függőlegesen a magasba röpítette a gépet; Veda teste lassan belesüppedt a karosszék mélyébe, mint valami rugalmas folyadékba. Dar Veter erőlködve arra fordította fejét, hogy biztatóan rámosolyogjon Vedára. A pilóta bekapcsolta a motort. Motorzúgás, erős nyomás az egész testben, s az esőcsepp formájú repülőgép hatalmas ívet leírva, 23000 méter magasságban száguldott. Az utasok úgy érezték, hogy mindössze néhány perc telt el, amikor rogyadozó térddel kiszálltak a gépből. Saját kis házaik előtt voltak, az altáji pusztákon; a pilóta intett nekik, menjenek távolabb. Dar Veter megértette, hogy a motort már a föld színén be kell kapcsolni. Itt nem volt katapult, mint a repülőtéren. Dar Veter futva ment el onnan, magával húzta Vedát is, hogy elébe siessenek a gyorsan közeledő Miiko Eigorónak. A két nő összeölelkezett, mint akik régóta nem látták egymást.