Az Androméda-Köd

XV. fejezet ANDROMÉDA-KÖD

Észak-Afrikában, a Nagy Szirt-öböltől délre terül el az El Hómra, ez a hatalmas síkság. Mielőtt a passzátgyűrűk enyhültek és az éghajlat megváltozott volna, itt nyújtózott a hammada, ez a nagy sivatag, amelyen egyetlen fűszál sem nőtt; az egész sivatagot csiszolt kavicsok és háromszögletű, vöröses színárnyalatú kövek páncélozták, s ezektől kapta a hammada, a „vörös” jelzőt. Vakító, forró láng napfényes napokon, hideg szél őszi és téli éjszakákon, ez jellemezte e tengernyi sivatagot. A hammadából ma már csupán a szél maradt meg; a kemény talajú síkságon magas, kékes-ezüstös színű fűtenger hullámait rengette. Ezt a füvet a dél-afrikai pusztákról telepítették át ide. A szél süvítése és a hajladozó fűtenger a szomorúság és a pusztai természethez való közelség bizonytalan érzését keltette fel az emlékezetben, mintha az ember már találkozott volna ezzel az érzéssel az életben. Nemegyszer, s nem is azonos körülmények között, bánatában és örömében, vagy ha veszteség érte, és ha megtalált valamit, egyaránt.

Valahányszor egy-egy csillaghajó fel- vagy leszállt, körülbelül egy kilométernyi átmérőjű kiégett, megmérgezett kör maradt utána. Ezeket a köröket vörös acélhálóval vették körül, érintetlenül álltak ott egy teljes évtizeden át; ez az idő kétszeresen múlta felül a hajtóművek kipufogásából származó bomlási termékek élettartamát. Le- vagy felszállás után a világűr-kikötő más helyre költözött. Ez valahogyan az ideiglenesség, a rövidéletűség bélyegét ütötte a kikötő berendezésére és elhelyezésére egyaránt, s személyzetét hasonlatossá tette az ősi szaharai nomádokhoz, akik néhány évezreddel ezelőtt ezen a vidéken furcsa, púpos, hajlott nyakú, bütykös lábú állatok, úgynevezett tevék hátán terelgették itt nyájaikat.

A Bation nevű planetáris repülőgép az épülő műbolygó és a Föld között tett tizenharmadik útjáról magával hozta Dar Vetert az arizonai sivatagba, amely pusztaság maradt azután is, hogy az éghajlat megváltozott, mert talajában erős radioaktivitás halmozódott fel. A Megosztott Világ Korszakában, a magenergia felfedezésének hajnalán e sivatagban igen sok kísérletet hajtottak végre, és az új technika sok fajtáját próbálták ki. Mai napig is fertőzött volt ez a sivatag, a radioaktív anyagok bomlási termékei fertőzték meg; ezek az anyagok túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy árthassanak az embernek, de elég erősek, hogy akadályozzák a fák és bokrok fejlődését.

Dar Veter nemcsak a Föld elbájoló, csodás szépségében, a kék égben és a menyasszonyi ruhához hasonlatos könnyű fehér felhőkben gyönyörködött, hanem a poros talajban, a ritkás és kemény fűben is.

Alily gyönyörűség is volt az, hogy határozott léptekkel a Földön járt az arányló Nap alatt, s odatartotta arcát a száraz és friss szélnek. Csak aki már volt a kozmikus mélységek szegélyén, érthette meg bolygónk egész szépségét, azét a bolygóét, amelyet valaha a balga ősök „a bánat és siralom völgyének” neveztek!

Grom Orm nem tartóztatta az építőt; a Tanács öreg elnöke maga is ott akart lenni a csillaghajó búcsúztatásán.

Mindketten az expedíció elindításának napján érkeztek meg El Homrába.

Dar Veter már a levegőből észrevett két gigantikus tükröt a tompa, acélszürke síkságon. A jobboldali szinte teljesen kör alakú, a baloldali hátrafelé hegyesedő, hosszú ellipszis volt. Ezek a tükrök a közelmúltban felszállt 38. csillagexpedíció hajóinak nyomán maradtak itt.

A kör a Tintagel felszállását jelezte; ez a csillaghajó a félelmetes T-csillagra indult, s igen nehéz berendezéseket vitt magával, hogy sikeresen megostromolhassa a világűr mélyéből érkezett spirálkorongot. Az ellipszis viszont a meredekebben felszállt Aella nyoma volt; az Aella nagy tudóscsoportot vitt magával, akiknek az volt a feladatuk, hogy megfejtsék az anyag változásait az Eridanus mikron 2-je hármas csillagképének fehér törpe csillagján. Az a hamu, amely a sziklás talajból a hajtóművek energikus lökéseinek helyén, 1,5 méter mélységben megmaradt, kötőanyaggal volt leöntve, hogy megakadályozzák a szélben való szétszóródást. Már csak az volt hátra, hogy áthelyezzék a korlátokat a régi felszállások helyéről. Ezt majd a Hattyú felszállása után hajtják végre.

Dar Veter ekkor megpillantotta a Hattyút nyersvas-szürke hőpáncéljában; ez a páncél kiég azalatt, amig a hajó áttöri az atmoszférát. A továbbiakban a sugárzás minden faját visszaverő, csillogó burkában folytatja útját. De ebben a nagyszerű pompájában senki sem láthatja majd, kivéve az asztronómus robotgépeket, amelyek figyelik röptét. Ezek az automaták csupán fénylő pontok fényképét adják majd az embereknek. A Földre vissza olyan hajó érkezik, amelyet reve, barázda és tölcsér borít az apró meteoritrészecskék robbanásai nyomán. De a Hattyút senki sem láthatja majd meg azok közül, akik körülveszik; egyikük sem élhet százhetvenkét évig, hogy megvárja az expedíció visszatérését. Százhatvannyolc, a sebességtől független évig tartó út, és négyesztendős kutatás a bolygókon, márpedig az űrhajósok életkora mindössze körülbelül nyolcvan esztendő.

Dar Veter munkájánál fogva még azt sem éri meg, hogy a Hattyú megérkezik a zöld csillag bolygóira. Akárcsak kétségeinek elmúlt napjaiban, Dar Veter most is lelkesedett Ren Boz és Mven Masz bátor gondolatáért. Ha a kísérlet nem is sikerült, s ha ez a kérdés, amely a világűr fundamentumát érinti is, és még messze van a megoldástól, sőt ha téves elképzelésnek bizonyul, akkor is lelkesedik érte. Ezek az esztelenek az emberi alkotó gondolkodás igazi óriásai, mert ha elméleteiket és tapasztalataikat meg is cáfolják, az emberek tudásának még akkor is szárnyakat adnak.

Dar Veter annyira elgondolkozott, hogy majdnem belebotlott a biztonsági zóna jelzőberendezésébe, megfordult, s ekkor a magajáró teleadó-torony lábánál egy élénk mozgású ismerős alakot pillantott meg. Ren Boz közeledett feléje; engedetlen, vörös sörtehaja kócos volt, éles szemével élénken hunyorgott. A finom, alig észrevehető sebhelyek hálózata megváltoztatta a fizikus arcát, amelyet szenvedő, feszült ráncokba vont.

— Örülök, hogy egészségesnek látom, Ren!

— Nagy szükségem van magára! — Ren Boz odanyújtotta kis kezét Dar Veternek; a keze most is tele volt szeplővel.

— Mit csinál itt, hiszen még van idő a felszállásig?

— Az Aellát búcsúztattam, igen nagy szükségem van az ilyen nehéz csillag fontos gravitációs adataira. Megtudtam, hogy maga is itt lesz, ezért itt maradtam…

Dar Veter hallgatott, várta a magyarázatot.

— Visszatér a külső állomások obszervatóriumába, ahogyan Junij Ant kéri? Dar Veter bólintott.

— Ant a legutóbbi időkben följegyzett néhány vételt a Gyűrűn, s ezeket még nem fejtették meg…

— Minden hónapban veszünk közléseket a szokásos tájékoztatási időn kívül. S az állomások bekapcsolásának időpontja két földi órával eltolódik. Az ellenőrzés egy esztendő alatt egy földi nap, nyolc esztendő alatt egy teljes százezrednyi galaktikai másodperc, így történik a világűr vételében a kihagyás pótlása. A nyolc esztendős ciklus legutóbbi fél esztendeje alatt kétségkívül igen távoli, számunkra érthetetlen közlések érkeztek.

— Engem rendkívül érdekelnek ezek a közlések, s kérem, fogadjon el segítőtársul ebben a munkában.

— Inkább én segítek majd magának. Az emlékezőgépek feljegyzéseit megnézzük együtt.

— Mven Masz is?

— Természetesen.

— Ez nagyszerű, Veter! Nagyon bátortalannak érzem magam a balul végződött kísérlet után. Vétkes vagyok a Tanáccsal szemben! De magával oly könnyű ezt megbeszélnem, bár maga is a Tanács tagja, a külső állomások volt vezetője, s nem is javasolta, hogy hajtsuk végre a kísérletet…

— Mven Masz is tagja a Tanácsnak.

A fizikus elgondolkozott egy kicsit, eszébe jutott valami, s halkan elnevette magát.

— Mven Masz… megérzi az én gondolataimat, s megkísérli, hogy megvalósítsa őket a gyakorlatban.

— Nem ebben a megvalósulásban rejlik a maguk tévedése? Ren Boz elkomorodott, s másra terelte a beszélgetést.

— Veda Kong is itt lesz?

— Itt, várom őt. Tudja, hogy Veda majdnem életét vesztette egy barlang kutatása közben; ez a barlang az ősi technika tárháza volt, amelyben egy bezárt acélajtóra bukkantak.

— Nem hallottam róla semmit.

— Én pedig elfelejtettem, hogy maga nem érdeklődik mélyebben a történelem iránt, akárcsak Mven Masz. Az egész bolygón folyik a vita, ugyan mi lehet az ajtó mögött, önkéntesek milliói ajánlják fel munkájukat az ásatásokhoz. Veda úgy döntött, hogy átadja a kérdést a Sztohasztika és Jövőbelátás Akadémiájának.

— Evda Nal nem jön el?

— Nem, nem jöhet.

— Sokan fájlalják majd. Veda nagyon szereti Evdát, Csara pedig egyszerűen oda van érte. Emlékszik Csarára?

— Az a… párducszerű nő?…

Dar Veter tréfás rémülettel tárta szét karját.

— Így értékeli a női szépséget! Egyébként én is állandóan elkövetem ugyanazt a hibát, amelyben a múlt emberei szenvedtek, akik nem értettek se.nmit a pszichofiziológiai és az átöröklési törvényekből. Azt szeretném, ha másokban is a saját fogalmaimat és a saját érzéseimet láthatnám.

— Evda, mint a bolygón mindenki, megnézi majd a felszállást — mondta Ren Boz, de nem igazolta az önvádat.

A fizikus a magas, háromlábú állványok sorára mutatott, amelyeken fehér, ultravörös és ibolyántúli felvevőkamerák voltak, s amelyek félkör alakban helyezkedtek el a csillaghajó körül. A spektrum sugarainak különböző csoportjai a színes ábrázolásban a képernyőt olyanná tették, mintha igazi meleg és élet volna rajta, mint ahogyan a felhang-diafragmák is megszüntették a beszédközvetítésben a fémes csengést.

Dar Veter északra nézett, ahonnét nehézkes dübörgéssel emberekkel túlzsúfoltan jöttek az automata elektrobuszok. Az első odaérkező gépből Veda Kong ugrott ki, s a fűben botladozva futott feléjük. Futtában vetette magát Dar Veter széles mellére, hosszú, oldalt befont s leeresztett copfjai a férfi hátára csapódtak.

Dar Veter egy kicsit eltolta magától Vedát, elnézte a végtelenül drága arcot, amely a szokatlan hajviselet miatt újszerűnek látszott.

— Játszottam egy gyermekfilmben, a Sötét Századok északi királynője voltam, s éppen csak annyi időm volt, hogy átöltözzem — magyarázta egy kicsit pihegve a fiatal nő. — Már nem volt időm rá, hogy megfésülködjem.

Dar Veter maga elé képzelte Vedát hosszú, testhez simuló brokátruhában, kék drágaköves aranykoronával a fején, térdig érő hamuszürke hajjal, látta szürke szemének bátor tekintetét — és boldogan elmosolyodott.

— Koronád is volt?

— Ó, igen, ilyen — Veda ujjával kirajzolta a levegőben egy nagy gyűrű körvonalait, rajta háromszög alakú fogakkal.

— Megláthatom?

— Még ma. Majd megkérem őket, hogy mutassák be neked a filmet.

Dar Veter már éppen meg akarta kérdezni, kik azok a titokzatos „ők”, de Veda éppen a komoly fizikust üdvözölte. Reá Boz jólelkűen, szívélyesen nevetett.

— Hol vannak az Ahernar hősei? — Ren Boz a csillaghajó körüli mezőre nézett, amely még most is üres volt.

— Ott! — Veda egy sátor alakú épületre mutatott, amely halványzöld-tejszínű üveglemezekből épült, külső gerendái ezüstös rácsos bordazatot alkottak; ez volt a világűr-kikötő nagyterme.

— Akkor menjünk oda.

— Ránk ott semmi szükség — mondta határozottan Veda. — Éppen a Föld búcsúüdvözletét fogadják. Menjünk a Hattyúhoz. A két férfi engedelmeskedett. Amint ott ment Dar Veter mellett, Veda halkan megkérdezte:

— Nem vagyok nagyon feltűnő ezzel az ősrégi frizurával? Megtehettem volna…

— Nincs rá szükség. Elbájoló ellentét a mai ruhával szemben; a copf hosszabb a szoknyánál! Csak maradj így!

— Engedelmeskedem, én Veterem! — suttogta Veda a szavakat, amelyektől a férfi szíve gyorsabban vert, s halvány pír támadt sápadt arcán.

Az emberek százai mentek nyugodt léptekkel a hajó felé. Nagyon sokan rámosolyogtak Vedára, vagy kezük felemelésével üdvözölték őt, s ezt sokkal többen tették, mint Dar Veterrel vagy Ren Bozzal szemben.

— Maga nagyon népszerű, Veda — jegyezte meg Ren Boz. — Mi az oka ennek? Történészi munkája, vagy híres szépsége?

— Sem az egyik, sem a másik. Az állandó és gyakori érintkezés az emberekkel munkánk és társadalmi elfoglaltságunk alapján. Maga meg Veter bezárkóznak laboratóriumukba, vagy pedig elvonulnak, hogy megfeszített éjszakai munkát végezzenek. Maguk sokkal többet és jelentősebbet végeznek az emberiség számára, mint én, de csak egy irányban, amely nem áll a legközelebb az emberek szívéhez. Csara Nandi és Evda Nal sokkal ismertebbek, mint én…

— Ez ismét szemrehányás a mi technikai civilizációnkkal szemben? — vetette vidáman szemére Dar Veter.

— Nem a mi civilizációnkkal, hanem ősi végzetes tévedések maradványaival szemben. Őseink már évezredekkel ezelőtt tudták, hogy a művészet és az emberi érzések fejlődése nem kevésbé fontos a társadalom szempontjából, mint a tudomány.

— Az emberek egymás közti kapcsolatainak értelmében? — kérdezte érdeklődve a fizikus.

— Pontosan úgy!

— Valami régi bölcs megállapította: a legnehezebb dolog a Földön a jókedv megóvása — szólt közbe Dar Veter. — Nézzék csak, itt van Vedának még egy hűséges szövetségese!

Könnyű és nagy léptekkel egyenesen feléjük jött Mven Masz, aki általános figyelmet keltett hatalmas termetével.

— Csara befejezte táncát — találta ki Veda. — Nemsokára megjelenik a Hattyú személyzete is.

— Én az ő helyükben gyalog s mennél lassabban jönnék ide — mondta váratlanul Dar Veter.

— Erőt vesz rajtad az izgalom? — Veda karonfogta a férfit.

— Természetesen. Fájdalmas arra gondolni, hogy örökre elmennek, s én soha többé nem látom ezt a hajót. Valami itt belül tiltakozik ez ellen az elháríthatatlan végzet ellen. Talán azért, mert olyan emberek lesznek ott, akiket szeretek.

— Valószínűleg nem azért — avatkozott a beszélgetésbe Mven Masz, akinek finom füle már messziről elkapta Dar Veter beszédét. — Ez az ember soha meg nem szűnő tiltakozása a kérlelhetetlen idővel szemben.

— Őszi szomorúság? — kérdezte Ren Boz, s a hangjában egy kicsit gúnyos árnyalat csengett; szemével barátjára mosolygott.

— Észrevette, hogy a mérsékelt öv alatt az őszt és szomorúságot éppen a legenereikusabb emberek szeretik, akik tele vannak életörömmé) és mély érzésekkel? — vetette ellen Mven Masz, s barátságosan megveregette a fizikus vállát.

— Jó megfigyelés! — lelkesedett Veda.

— Nagyon régi…

— Dar Veter a téren van? Dar Veter a téren van? — hangzott fel valahonnét balról és fentről. — Junij Ant, Junij Ant kéri önt a központi épület televizofonjához. Junij Ant kéri önt. A központi épület televizofonjához. Ren Boz összerezzent s kiegyenesedett.

— Magával mehetek, Dar Veter?

— Menjen helyettem. Maga elmulaszthatja a felszállást. Junij Ant szereti, ha régi módon a közvetlen megfigyelést, nem pedig a feljegyzést mutathatja meg, ebben egyezik Mven Masszái.

Az űrhajó kikötőjének nagy teljesítő képességű televizofonja és félgömb alakú képernyője volt. Ren Boz belépett a csendes, kerek szobába. Az ügyeletes kattintott a kapcsolóval, és a jobboldali képernyőre mutatott, ahol megjelent az izgatott Junij Ant. Figyelmesen nézett a fizikusra, s amikor megtudta, hogy miért hiányzik Dar Veter, Ren Boz felé bólintott.

— Én is meg akartam nézni a felszállást. De éppen most programon kívüli kutatóvétel folyik a korábbi irányban, a 62/77 hullámhosszon. Vegye fel az irányított sugarak tölcsérét, tájolja be az obszervatóriumra. Áthelyezem oda a sugárvektort a Földközi-tengeren át egyenesen El Homrára. Fogja a legyezős teleszkóppal, és kapcsolja be a hemiszférikus képernyőt — Junij Ant más irányba nézett egy kis ideig, majd hozzáfűzte: — Gyorsabban!

A vételben gyakorlott tudós két perc alatt végrehajtott mindent. A hemiszférikus képernyő mélyén megjelent egy gigantikus galaxis képe, amelyben mind a két tudós tévedhetetlenül felismerte az ember előtt már régóta ismeretes Androméda-köd vagy M-31. csillagot.

Spiráljának a nézőhöz közelebb eső külső domborulatán, a hatalmas galaxis belapult lencse alakú korongjának csaknem a közepén fény villant fel. Itt ágazott szét a parányi gyapjúszálnak látszó csillagrendszer, kétségkívül óriási ág, amely vagy száz parszek távolságra van. A kis fény növekedni kezdett, s vele egyidejűleg növekedett a „gyapjúszál” is, maga a galaxis viszont eltűnt, elolvadt a látómező határain túl. Vörös és sárga csillagok patakja haladt át a képernyőn. A kis fény most szűk körré lett, s a csillagpaíaknak a legvégén ragyogott. A patak széléről levált egy sárga csillag, amely a K-spektrálosztályba tartozott. Körülötte körforgásba kezdtek a bolygók alig látható kis pontjai. Egyikükön megtelepedett a fénykör, s teljesen elfedte a bolygót. S egyszerre minden forogni kezdett, vörös vonalakban villantak fel a röpülő szikrák. Ren Boz behunyta szemét…

— Ez egy kitörés — mondta az oldalsó képernyő felől Junij Ant. — Most a múlt havi megfigyelést mutattam be magának, az emlékezőgépek feljegyzéséből. Átkapcsolok a közvetlen vételre.

A képernyőn még most is szikrák kavarogtak, sötétvörös vonalak forogtak.

— Különös jelenség! — kiáltott fel a fizikus. — Hogyan magyarázza meg ezt a kitörést?

— Majd később. Most folytatom az adást. De mi az, amit különösnek lát?

— A kitörés vörös színképe. Az Androméda-köd színképében ibolyaszínű eltolódás van, vagyis ez közeledik hozzánk.

— A kitörésnek semmi köze sincs az Andromédához. Ez helyi jelenség.

— Úgy gondolja, hogy az az állomás, amely a kitörést előidézte, egészen véletlenül van a galaxis szélén, abban az övezetben, amely még távolabb fekszik a galaxis központjától, mint a Nap zónája a mi Galaxisunkban?

Junij Ant kétkedő pillantást vetett Ren Bozra.

— Maga bármely pillanatban hajlandó vitázni, s elfelejti, hogy most az Androméda-köd beszél velünk, 450000 parszek távolságról.

— Ó, igen! — mondta zavartan Ren Boz. — Még helyesebb volna azt mondani, hogy másfél millió fényév távolságból. A közlést tizenötezer évszázaddal ezelőtt küldték.

— S mi most azt látjuk, amit jóval a jégkorszak beköszönte s az ember földi megjelenése előtt indítottak útnak! — Junij Ant észrevehetően ellágyult.

A vörös vonalak körforgása most már meglassult, a képernyő elsötétedett, majd újra megvilágosodott. A szürkületi lapos síkság alig volt kivehető a szegényes fényben. A síkságon különös gomba alakú építmények voltak szétszórva. A látható rész innenső széle közelében hideg fénnyel ragyogott egy gigantikus kék kör, akkora, mint a síkság; nyilvánvalóan fémes felülete volt. Pontosan a kör közepén, egymás fölött kétszeres kidomborodasú korongok függtek. Nem, nem függtek, hanem lassan emelkedtek egyre magasabbra. A síkság eltűnt, s a képernyőn most már csak az egyik korong maradt, amely lent jobban kidomborodott, mint fent, s durva spirális bordazata volt mindkét oldalán.

— Ezek azok… Ezek!… — kiáltott fel csaknem egyszerre a két tudós, mert mindkettő arra gondolt, mennyire hasonlít ez a kép annak a spirálkorongnak fényképeihez és rajzaihoz, amelyet a 37. expedíció a Vascsillag bolygóján talált.

Most a vörös vonalak újabb örvénylő tánca következett, aztán a képernyő kihunyt. Ren Boz várt, egy másodpercre sem merte levenni tekintetét a képernyőről. Az első emberi tekintet, amely egy másik galaxis életéhez és gondolatvilágához elérhetett! De a képernyő csak nem gyulladt fel ismét. A televizofon oldallapjánál Junij Ant szólalt meg.

— Az összeköttetés megszakadt. Nem várhatunk tovább, nem vehetjük igénybe a földi energiát. Az egész bolygó belerendülne. Meg kell kérnünk a Gazdasági Tanácsot, hogy programon kívüli vételeket a mainál kétszerte gyakrabban rendezzen, de ez legkorábban egy év múlva válik lehetségessé a Hattyú felküldése után. Most már tudjuk, hogy a Vascsillag bolygóján levő csillaghajó onnét jött. Ha nincs Erg Noor felfedezése, akkor egyáltalán nem értjük meg, amit láttunk.

— S az a korong onnét jött? Mennyi ideig repült? — kérdezte szinte önmagát Ren Boz.

— Élettelenül haladt, körülbelül kétmillió évig a két galaxist elválasztó téren át — válaszolta komoran Junij Ant —, amíg menedéket nem talált a T-csillag bolygóján. Ezek a csillaghajók nyilván úgy vannak megépítve, hogy önműködően szállnak le, bár ezer meg ezer éven át egyetlen élőlény sem nyúlt a kormányfogantyúkhoz.

— Talán sokáig élnek?

— Nem éppen millió évekig, mert ez ellenkezik a termodinamika törvényeivel — válaszolta hűvösen Junij Ant. — S bár a méretei kolosszálisak, a spirálkorong mégsem hordhatja magában egy egész bolygó embereit… gondolkodó lényeit. Nem, egyelőre a mi galaxisaink nem érhetik el egymást, s nem is léphetnek kölcsönös kapcsolatba.

— De léphetnek — mondta határozottan Ren Boz, majd elbúcsúzott Junij Anttól, s visszament az űrkikötő terére.

Dar Veter Vedával, Csara pedig Mven Masszái együtt egy kissé távolabb állt a búcsúzok két hosszú sorától. Minden fej a központi épület felé fordult. Egy széles jármű suhant el zajtalanul mellettük, amerre elmentek, emberek integettek, és — ezt csak a legrendkívülibb esetekben engedték meg maguknak társaságban — búcsúszavakat kiáltottak. A Hattyú személyzetének mind a huszonkét tagja volt a kocsin.

A kocsi a csillaghajóhoz érkezett. A magas, mozgó liftnél már emberek várakoztak, akik fehér munkaruhát viseltek, arcuk a fáradtságtól szürke volt: a búcsúztató bizottság húsz tagja volt ez. A bizottságot főleg a kikötő mérnökeiből állították össze. A legutóbbi napokban számológépek segítségével ellenőrizték az expedíció egész felszerelését, s tenzorkészülé-keikkel megvizsgálták, hogy a hajó teljesen rendben van-e.

A bizottság elnöke — a csillaghajózás hajnalán meghonosodott szokás szerint — jelentést tett Erg Noornak, akit ismét a csillaghajó és az Ahernarra induló expedíció vezetőjének választottak meg. A bizottság tcbbi tagja rájegyezte jelét arra a bronztáblácskára, amelyen a bizottsági tagok arcképe és neve volt; ezt átadták Erg Noornak, aztán elbúcsúztak és félrehúzódtak. Ekkor a búcsúzok szorosan körülvették a hajót. Felsorakoztak az űrhajósok előtt, hozzátartozóikat odaengedték a felvonó körüli szabadon hagyott kis térre. A filmfelvevőgépek megörökítették az űrhajósok minden mozdulatát, mint utolsó emléket, amely a bolygó számára megmarad.

Erg Noor messziről észrevette Ved át, s a kis bronztáblát széles űrhajós öve mögé dugva, határozott léptekkel odament a fiatal nőhöz.

— Milyen kedves, hogy eljött, Veda!…

— Tehettem volna másképp?

— Maga az én számomra a Föld és elmúlt ifjúságom jelképe.

— Nisa ifjúsága magával lesz mindörökre.

— Nem mondom, hogy semmit sem sajnálok — ez nem volna igaz. Mindenekelőtt sajnálom Nisát, társaimat, önmagamat is. Túlságosan nagy a mi veszteségünk. Amióta legutóbb visszatértem, még jobban megszerettem a Földet, forróbban, egyszerűbben, fenntartás nélkül.

— S mégis megy, Erg?

— Nem tehetek másként. Ha lemondanék róla, nemcsak a kozmoszt veszíteném el, hanem a Földet is.

— A hőstett annál nehezebb, mennél nagyobb a szeretet?

— Maga mindig nagyon jól megértett engem, Veda. De itt van Nisa is.

A vörös fürtű, lesoványodott, fiús külsejű leány odament hozzájuk, lesütötte a szemét, megállt.

— Olyan nehéz ez most. Maguk valamennyien… jók, derűsek…. tiszták, szépek… megválni, elszakítani testemet a Föld-anyától…. — az asztronavigátor hangja megremegett.

Veda ösztönösen magához vonta, s titokzatos, nőies vigasztaló szavakat suttogott fülébe.

— Kilenc perc múlva bezárják a nyílásokat — mondta tompán Erg, s le nem vette tekintetét Vedáról.

— Mily hosszú idő ez!… kiáltott fel egyszerűen, könnyfátyolos hangon Nisa.

Veda, Erg, Dar Veter, Mven Masz és a többi búcsúzó fájdalommal és csodálkozva érezte, hogy nem talál búcsúszavakat. Nem fejezhették ki érzéseiket e hőstettel kapcsolatban, amely azokért történik, akik még nincsenek, akik majd csak hosszú évek múlva lesznek. A fölrepülők és a búcsúzok tudták mindezt, mit mondhattak volna még itt a fölösleges szavak?

Milyen jókívánságok, tréfák vagy ígéretek befolyásolhatnák ezeknek az embereknek lelkét, akik mindörökre elhagyják a Földet, és a világűr végtelenjébe távoznak?

Az ember második jelzőrendszere tökéletlennek bizonyult, s átengedte helyét a harmadiknak. Szavakkal ki nem fejezhető, szenvedélyes érzelmeket rejtő, mélyreható tekintetek kapcsolódtak egymásba némán és feszülten, vagy itták magukba szomjasán El Hómra kopár és sivár világát.

— Elérkezett az idő! — Erg Noor hangja ismét ércesen csengett, mintha egy pásztor korbácsütése csattant volna, s mindenki mozgolódni kezdett.

Veda nem próbálta leplezni feltörő zokogását, s Nisához simult. A két nő másodpercekig állt így, arcát egymáshoz szorítva, szemét erősen behunyva, a férfiak pedig közben búcsúpillantásokat váltottak, és kezet szorítottak egymással. A lift már nyolc űrhajóst tüntetett el a csillaghajó ovális, feketéllő nyílásában. Erg Noor kézen fogta Nisát, valamit súgott neki. A leány arca fellángolt, kiszakította magát, és a csillaghajóhoz rohant. Mielőtt a felvonó lépcsőjére lépett volna, megfordult, s szembe találta magát a szokatlanul sápadt Csarával, aki nagy szemével nézett rá.

— Megcsókolhatom, Csara? — kérdezte hangosan.

Csara Nandi nem válaszolt, felugrott a lift lépcsőjére, s egész testében reszketve átölelte a vörös fürtű asztronavigátort, aztán ugyanúgy, némán leugrott, és elfutott onnét.

Erg Noor és Nisa együtt ment fel a liften.

Az emberek némán, mozdulatlanul álltak, amikor a Hattyú fényesen kivilágított fedélzetének kiugrásán, a fekete nyílás előtt egy másodpercre megállt két alak: egy magas férfi és egy karcsú leány, hogy a Föld utolsó üdvözletét fogadja.

Veda Kong görcsösen összeszorította kezét, s Dar Veter hallotta, hogy megreccsennek Veda ujjperecéi.

Erg Noor és Nisa eltűnt. A fekete nyílásból egy tojás alakú lemez emelkedett föl, ugyanolyan szürke színű volt, mint az egész hajótest. Még egy másodperc, aztán már a legélesebb szem sem különböztethette meg a korábbi nyílás nyomait az óriási hajótest meredek felületén.

A csillaghajó függőlegesen állt a szétterpesztett támpilléreken; volt benne valami emberhez hasonló. Ezt a benyomást talán az orr-rész kerek gömbje kelthette, amelyet hegyes süveg fedett, s ragyogó jelzőfényei a szemhez hasonlítottak. Vagy talán a hajó központi tartályrészén elhelyezett bordás ékek okozták, amelyek a régi lovagi páncélok vállvédőire hasonlítottak. A csillaghajó ott függött a magas pilléreken, olyan volt, akár egy szétterpesztett lábú óriás, amint megvetően és magabiztosan néz el az emberek tömege felett.

Felbõdült az elsőfokú készültség félelmetes jelzése. Mintegy varázsütésre a hajó mellett megjelentek a széles, magajáró lapos járművek, amelyek magukkal vitték a búcsúzok tömegét. Félrehúzódtak, de a gépről nem vették le sugaraikat és hangvevőiket a három lábon álló televizofonok és reflektorok sem. A Hattyú szürke teste elhalványodott, s szinte elvesztette hatalmas méreteit. A hajó „fején” fenyegető vörös fény gyúlt fel: jelezte, hogy a hajó indulásra kész. A motorok erős remegése végigfutott a kemény talajon, a csillaghajó forogni kezdett állványain, hogy betájolódjék a repüléshez. Mind messzebb és messzebb távolodtak a búcsúztatók, amíg át nem lépték a szél felőli oldalon a sötétben felvillanó biztonsági vonalat. Az emberek itt sietve leugráltak a járművekről, amelyek visszasiettek a többiekért.

— Az űrhajósok nem látnak többé bennünket vagy legalább a mi égboltunkat? — kérdezte Csara a hozzá lehajló Mven Masztól.

— Nem. Legfeljebb csak sztereoteleszkópon át…

A csillaghajó gerince alatt zöld fények gyúltak fel. A központi épület tornyán vadul forogni kezdett a rádiótorony, hogy a szélrózsa minden irányába elküldje a figyelmeztetést az óriáshajó felszállásáról.

— A csillaghajó most kapja az indítójelet! — zendült fel egy acélos hang olyan erősen, hogy Csara megremegett tőle, s Mven Maszhoz simult. — Akik a körön belül maradtak, emeljék fel kezüket! Emeljék fel kezüket, különben halál vár rájuk! Emeljék fel kezüket, különben… — kiabálta az automata mindaddig, amíg a fényszórók végig nem pásztázták a mezőt, hogy megkeressék mindazokat, akik véletlenül a biztonsági körön belül maradtak.

A fényszórók nem találtak senkit, fényük kihunyt. A robotgép kiáltó szava újra felhangzott, s Csara úgy érezte, hogy ez a hang most még dühösebb:

— A harangjel után forduljanak háttal a hajónak, s hunyják be szemüket! Ne nyissák ki szemüket a második harangjelzésig! Forduljanak háttal, hunyják be szemüket! — üvöltötte riasztóan és fenyegetően a robotgép.

— Szörnyű ez! — suttogta Veda Dar Veternek.

A férfi nyugodtan levette övéről az összegöngyölített félálarcokat a fekete szemüveggel, egyet feltett Veda fejére, a másikat maga vette fel. Éppen csak megerősítette a szalagot, amikor vadul, de most már magasabban megcsendült a harang a jelzőberendezések tetőzete alatt.

A hang megszakadt, s a mély csendben közönyösen ciripeltek a tücskök.

A csillaghajó váratlanul dühös üvöltést hallatott, s kioltotta fényeit. Ez a szívet tépő üvöltés egyszer, kétszer, háromszor, négyszer hasította át a sötét síkságot, s az érzékenyebb idegzetú emberek úgy érezték, mintha maga a hajó kiáltana a búcsú okozta fájdalmában.

Az üvöltés éppen olyan váratlanul megszűnt. Elképzelhetetlenül ragyogó lángfal keletkezett a hajó körül. Egy pillanatra a világon minden megszűnt, csak ez a kozmikus láng égett. A tűztorony oszloppá vált, hosszan elnyúlt, vakítóan ragyogó vonal lett belőle. A harang másodszor is megszólalt, s a megforduló emberek az üres síkságot látták maguk előtt, amelyen az izzó talaj óriási foltja vöröslött. Egy nagy csillag volt fent a magasban, a Hattyú távolodott.

Az emberek lassan az elektrobuszokhoz mentek, de közben hol az égre, hol pedig a felszállás helyére néztek, amely meglepően élettelenné vált, mintha újra feltámadt volna itt EJ Hómra régi sivataga, elmúlt idők vándorainak félelme és csapása.

A látóhatár déli részén kigyúltak az ismerős csillagok. Minden szempár arrafelé fordult, ahol a ragyogóan kék Ahernar kelt föl. Ott, ennél a csillagnál lesz majd a Hattyú nyolcvannégy év múlva, amely alatt óránként 900 millió kilométer sebességgel halad útján. Számunkra nyolcvannégy, a Hattyú számára csupán negyvenhét. A Hattyú utasai talán új világot teremtenek ott szépet és boldogat, a cirkónium csillag zöld sugarai alatt.

Dar Veter és Veda Kong utolérte Csarát és Mven Maszt. Az afrikai felelt a leány előbbi szavaira.

— Nem, nem bánatot, hanem nagy, szomorú büszkeséget érzek én ma. Büszke vagyok magunkra, akik mind magasabbra emelkedünk bolygónkkal, és egybeolvadunk a Világmindenséggel. Szomorú vagyok azért, mert oly kicsivé válik a mi kedves Földünk… Nagyon-nagyon régen a maják, a közép-amerikai vörösbőrű indiánok egy büszke, és szomorú feliratot hagytak maguk után. Átadtam ezt a feliratot Erg Noornak, ez díszíti majd a Hattyú könyvtár-laboratóriumát.

Az afrikai körülnézett, észrevette, hogy barátai utolérték, s hallgatják őt, s hangosabban folytatta:

— „Te, aki majd később mutatod meg itt arcodat! Ha gondolkozol, megkérdezed: kik voltunk mi? Kik voltunk mi? Kérdezd meg a napfelkeltét, kérdezd meg az erdőt, kérdezd a hullámot, kérdezd a vihart, kérdezd a szerelmet. Kérdezd a Földet, a szenvedések és a szeretet Földjét. Kik vagyunk mi? Mi vagyunk a Föld!”

— S én is ízig-vérig a Föld vagyok! — fűzte hozzá Mven Masz.

Ren Boz futott szembe velük. Szaggatottan szedte a lélegzetet. Körülvették a fizikust, aki néhány szóval elmondotta nekik a példátlan eseményt: két óriási csillagsziget gondolatának első találkozását.

— Úgy szerettem volna, ha ideérek még a hajó felszállása előtt — mondta Ren Boz bánatosan —, hogy elmondhattam volna ezt Erg Noornak. Ő már a fekete bolygón rájött, hogy a spirálkorong egy rendkívül távoli, egészen idegen világ csillaghajója, s hogy ez a különös hajó nagyon sokáig repült a világűrben.

— Erg Noor tehát sohasem tudja meg, hogy az a csillagkorong a Világmindenség szörnyű mélységeiből, egy másik galaxisról, az Androméda-ködről érkezett? — kérdezte Veda Kong. — Mily fájdalmas, hogy nem várhatta meg ezt a mai közlést!

— Meg fogja tudni! — mondta határozottan Dar Veter. — Megkérjük az Energia Tanácsot, hogy engedélyezzen rendkívüli adást a 36. űrállomás útján. Hívásunk tizenkilenc órán belül még elérheti a Hattyút!