Az Androméda-Köd

III. fejezet SÖTÉTSÉG FOGSÁGÁBAN

Az anamezon üzemanyag narancsszínű mutatóoszlopain a vastag fekete nyilak nullán állottak. A csillaghajó iránya még nem tért el a Vascsillagétól, mert a sebessége még igen nagy volt, s a hajó változatlanul tovább közeledett az emberi szemmel nem látható félelmetes égitesthez.

Erg Noor, remegve a gyengeségtől és az erőfeszítéstől, az asztronavigátor segítségével a számológép mellé ült. A plane-táris motorok, amelyeket kikapcsoltak a kormányzó robotgépből, elhallgattak.

— Ingrid, mi az a Vascsillag? — kérdezte halkan Kay Ber, aki egész idő alatt mozdulatlanul állt az asztronómus mögött.

— A T-színképosztályba tartozó láthatatlan csillag, amely már kialudt, de még nem hűlt ki végérvényesen, vagy nem melegedett fel újra. Színképének hőrésze hosszú rezgésekben infravörös fénnyel világít, de a mi számunkra ez fekete színű, és a csillagot csupán elektronikus invertor teszi láthatóvá. A bagoly, amely látja az infravörös hősugarakat, képes volna észrevenni ezt a csillagot.

— Miért nevezik Vascsillagnak?

— Minden ilyen csillagon, amelyet eddig tanulmányozhattunk, a színkép sok vasat mutat. Valószínű, hogy sok a vas az égitest összetételében is. Ezért tehát, ha a csillag nagy, akkor a tömege, valamint a vonzási mezeje is óriási. Attól tartok, hogy éppen egy ilyen csillaggal találkozunk.

— Mi lesz most?

— Nem tudom. Magad is láthatod, nincs üzemanyagunk.

Mégis folytatjuk repülőutunkat egyenesen a csillag felé. A Tantrát le kell fékeznünk egyezrednyi abszolút sebességre, amelynél lehetséges a kellő szögeltérés. Ha nem lesz elég a planetáris üzemanyag sem, akkor mind közelebb jutunk a csillaghoz, amíg rá nem zuhanunk. — Ingrid idegesen megrázta fejét, s Ber gyöngéden megsimogatta a lány libabőrös karját. Az expedíció vezetője odalépett a vezérlő asztalhoz, s a műszerekre összpontosította figyelmét. Mindenki hallgatott, még lélegzeni is alig mertek, még Nisa Crit, aki most ébredt álmából, sem szólt semmit, ösztönösen felfogta a helyzet veszélyességét. Az üzemanyag csupán arra volt elegendő, hogy fékezze a hajó száguldását, de ha a csillaghajó sokat veszít sebességéből, akkor mind nehezebbé válik ahhoz, hogy motor nélkül kiszabaduljon a Vascsillag halálos vonzásából. Ha a Tantra nem került volna olyan közel a Vascsillaghoz, s ha Lin kellő időben felfogta volna… De különben, miféle vigasztalást adhatnak ezek az üres „ha” feltételezések?

Mintegy három óra telhetett el, s Erg Noor végre döntött. A Tantra görcsösen megrándult a trigger-motorok hatalmas lökéseitől. A csillaghajó futása már egy órája, majd két, három, négy órája állandóan lassult. A vezető szinte meg se mozdult, az embereken erőt vett a rosszullét. A félelmetes barna égitest eltűnt az elülső képernyőről, s átkerült a másodikra. A vonzás láthatatlan karmai továbbra is kinyúltak a csillaghajó után, s erejüket jelezték a készülékek. Az expedíció vezetője saját maga felé rántotta a fogantyút, a motorok megálltak.

— Kiszabadultunk! — suttogta megkönnyebbülten Pel Lin. A vezető lassan Linre vetette tekintetét:

— Nem! Csupán arról van szó, hogy üzemanyagkészletünk már csak a röppályán való futáshoz és a leszálláshoz elegendő.

— Most mit tegyünk?

— Várunk! Egy kicsit eltérítettem útjáról a csillaghajót. De még nagyon közel vagyunk a csillaghoz. Folyik a küzdelem a csillag vonzóereje és a Tantra csökkenő sebessége között. Hajónk most olyan sebesen repül, mint egy holdrakéta, s ha sikerül eltávolodnia a csillagtól, akkor a Nap felé haladunk. Igaz, ezzel utazásunk időtartama nagyon meghosszabbodik. Körülbelül harminc év múlva küldjük majd el a hívójelet, s újabb nyolc év kell majd, hogy segítség érkezzék…

— Harmincnyolc esztendő! — súgta Ber alig hallhatóan Ingrid fülébe.

Ingrid erősen megrántotta Ber kabátujját s elfordult.

Erg Noor hátravetette magát karosszékében, s a térdére tette a kezét. Mindenki hallgatott, csak a műszerek zümmögtek halkan. Egy másik, disszonáns és emiatt szinte fenyegetőnek tűnő dallam vegyült a navigációs műszerek behangolt zsongásába. A Vascsillagnak szinte fizikailag is érezhető hívása, fekete tömegének reális ereje üldözte a sebességét vesztő csillaghajót.

Nisa Crit arca égett, a szíve mind szaporábban vert, a leány szinte elviselhetetlennek érezte ezt a tétlen várakozást.

… Lassan múltak az órák. A központi vezérlőmű fülkéjében egymás után jelentek meg az expedíció most felébredt tagjai. A némán várakozók száma egyre növekedett, végül mind a tizennégyen együtt voltak.

A csillaghajó egyre csökkenő sebessége már kisebb volt a szökési sebességnél. A Tantra most már nem menekülhetett a Vascsillagtól. A hajó utasai megfeledkeztek az alvásról, az evésről, de nem hagyták el a vezérlőművet, hosszú, nehéz órákon át időztek mellette, s ezek alatt az órák alatt a Tantra menetiránya mind jobban eltorzult, végül a hajó a végzetes elliptikus röppályára tért. A Tantra sorsa most már mindenki előtt világossá vált.

Váratlan zokogás hangzott fel, mindenki összerezzent. Poor Hiss felpattant, s összevissza hadonászott. Eltorzult arca annyira felismerhetetlenné vált, hogy már nem is hasonlított a Gyűrű Korszakának emberéhez. Rémület, önmaga iránti szánalom és bosszúvágy törölte le a tudós férfi arcáról a gondolkozásnak még a nyomait is.

— Ő, igen, ő a hibás — kiáltotta zokogva Poor Hiss, s Pel Linre mutatott —, ez a fajankó, ez a tökfilkó, ez az agy velő nélküli féreg! — az asztronómus hangja elfulladt, ő maga pedig kutatta emlékezetében azokat a divatjamúlt szitkokat, amelyeket az ősapák használtak.

A mellette álló Nisa megvetően elhúzódott tőle. Erg Noor felállt.

— Ha szidja kollégáját, azzal egyáltalán nem segít a helyzeten. Régen elmúltak azok az idők, amikor valaki szándékosan hibát követett el. Ami pedig ezt az esetet illeti — Noor hanyagul elfordította a számológép fogantyúját —, amint látja, a számítási hiba valószínűsége itt 30 százalék. Ha ehhez hozzáadjuk azt az elkerülhetetlen depressziót, amely az ügyeletes szolgálat végén jelentkezik, valamint azt a megrendülést is, amelyet a csillaghajó hánykolódása okozott, akkor semmi kétségem sincs aziránt, hogy ön is, Poor Hiss, elkövette volna ugyanezt a hibát.

— S ön? — kiáltotta az asztronómus, de a hangján most már nem érződött olyan végtelen düh.

— Én — nem. Már volt alkalmam látni a közelben ugyanilyen szörnyűséget a 36. csillagexpedíción… Én vagyok a hibás, mert a csillaghajót az ismeretlen térségben magam szándékoztam vezetni, de nem voltam elég elővigyázatos, és csak egyszerű utasításokat adtam.

— Honnan tudhatta volna, hogy az ön távollétében erre a területre kerülünk? — kiáltott fel Nisa.

— Tudnom kellett ezt — válaszolta Erg Noor határozottan, és ezzel elhárította Nisa baráti segítségét —, de erről majd csak akkor lesz értelme beszélni, ha ismét a Földön leszünk…

— A Földön! — jajdult fel Poor Hiss, s még Pel Lin is elkomorodott. — Ilyesmit mondani, amikor minden elveszett, amikor már csak a pusztulás vár ránk!

— Nem pusztulás, hanem nagy és kemény harc vár ránk — hangzott Erg Noor határozott válasza. A vezető leült az asztal előtt álló székbe. — Üljenek le! A dolgunk nem sietős, amíg a Tantra másfél fordulatot meg nem tesz.

A jelenlevők szótlanul engedelmeskedtek, Nisa pedig össze-mosolygott a biológussal, és mosolya a helyzet egész reménytelensége ellenére is diadalmas volt.

— A csillagnak kétségkívül van bolygója, sőt feltételezésem szerint kettő is, ha az izográf görbülete után ítélünk. A bolygók, amint látják — s a vezető gyorsan papírra vetett egy pontos vázlatot —, minden bizonnyal nagyok, ennélfogva légkörük van. Egyelőre nem kell leszállnunk, még van bőven atomáris szilárd oxigénünk.

Erg Noor elhallgatott, hogy összegyűjtse gondolatait.

— A bolygó holdjává válunk, s majd a bolygó körül keringünk. Ha a bolygó légköre megfelelőnek látszik, s mi már elhasználtuk levegőkészletünket, a planetáris üzemanyag elegendő lesz arra, hogy leszálljunk, és hívójeleket adjunk le — folytatta. — Fél év alatt kiszámítjuk hajónk irányát, az eredményt közöljük a Zirdával, mentő csillaghajót kérünk, s ezzel megmentjük hajónkat.

— Ha megmentjük… — mondta Poor Hiss affektálva, de alig tudta visszafojtani újra fellángoló örömét.

— Igen, ha! — ismételte meg Erg Noor. — De ez a mi világos célunk. Minden erőnket meg kell feszítenünk, hogy ezt a célt elérjük. Ön, Poor Hiss, valamint Ingrid végezzék el a szükséges megfigyeléseket, és számítsák ki a bolygók méreteit. Ber és Nisa a bolygók tömege alapján számítsák ki a szökési sebességet, s ennek alapján a pályasebességet, valamint a csillaghajó forgásának optimális rádiuszát.

Az űrhajósok megkezdték a készülődést az esetleges leszállásra. A biológus, a geológus és az orvos előkészítette a kutató robotállomást, hogy a kellő pillanatban ledobhassák, a szerelők behangolták a leszálláshoz szükséges lokátorokat és fényszórókat, s előkészítették a holdrakétát, hogy közlést továbbíthassanak a Földre.

Az átélt rémület és reménytelenség után a munka most különösen gyorsan haladt, s csak akkor szakadt meg egy kis időre, amikor a csillaghajó ingadozni kezdett a gravitáció örvényeiben. De a Tantra már oly erősen csökkentette sebességét, hogy ingadozása nem volt többé életveszélyes.

Poor Hiss és Ingrid megállapította, hogy két bolygóval van dolguk. Arról le kellett tenniök, hogy a külső bolygóhoz közeledjenek, mert ez a hatalmas, hideg, valószínűleg mérgező hatású vastag légkörbe burkolt bolygó pusztulással fenyegette őket. Márpedig ha maguk választják meg a halál nemét, akkor bizonyára mégiscsak jobb, ha a Vascsillag felületén égnek el, semmint elmerülnek az ammóniás légkör mélységében, miután hajójuk belevágódik az ezer kilométer vastagságú jégbe. Ugyanilyen félelmetes óriásbolygók voltak a Naprendszerben is: például a Jupiter, a Saturnus, az Uranus és a Neptunus.

A Tantra állandóan közeledett a csillaghoz. Tizenkilenc nap múlva megállapították a belső bolygó méreteit: nagyobb volt a Földnél. Igen közel volt a saját vasnapjához, s ezért őrült sebességgel haladt röppályáján, a bolygó egy esztendeje aligha volt több két-három földi hónapnál. A láthatatlan T-csillag minden bizonnyal eléggé felmelegítette fekete sugaraival ezt a bolygót, s minthogy a bolygónak légköre volt, bizonyára élet is van rajta. Ebben az esetben a leszállás különösképpen veszélyes…

Az az idegen élet, amely más bolygók feltételei közepette, a fejlődés más útjain, de a Világmindenségben mindenütt fehérjetestek formájában alakult ki, rendkívül káros volt a földi lakók számára. Azok a védőkészülékek, amelyek a szervezetet a káros szennyeződésekkel, a kórokozó baktériumokkal szemben oltalmazták, s amelyeket évmilliókon át bolygónkon kidolgoztak, hatástalanok voltak az élet idegen formáival szemben. Más bolygók élőlényeit ugyanilyen veszély fenyegette a mi Földünkön.

Az állati lét alaptevékenysége: gyilkolva felfalni, és felfalva gyilkolni, a különböző világok állatainak találkozásakor elszomorítóan meztelen kegyetlenséggel nyilatkozott meg. Elképzelhetetlen betegségek, villámgyorsan terjedő vészes járványok, a hihetetlen mennyiségben elszaporodó kórokozók, szörnyű ártalmak kísérték azokat a kutatókat, akik elsőkként jelentek meg olyan bolygókon, amelyeken ha ember nem is volt, de élet már létezett. De azok a világok is, amelyeket már gondolkozó lények népesítettek be, rengeteg kísérletet és előkészületet tettek, mielőtt csillaghajó útján közvetlen kapcsolatot létesítettek volna. A mi Földünkön, amely messze fekszik a Tejút központi, gazdag életű, sűrűn lakott övezeteitől, még nem voltak vendégek más csillagok bolygóiról, még nem jelentek meg más civilizációk képviselői. A Csillaghajózási Tanács csak nemrég fejezte be az előkészületeket, hogy a Kardhordó, a Hattyú, a Nagy Medve és a Paradicsommadár közel fekvő csillagairól vendégeket fogadhasson.

Erg Noort aggasztotta az, hogy esetleg ismeretlen élettel találkozik, s ezért elrendelte, hogy vegyék elő a jól elraktározott biológiai védőeszközöket.

A Tantra végül már ugyanolyan pályasebességgel futott, mint a Vascsillag belső bolygója, s megkezdte forgását e bolygó körül. A bolygó elmosódó, barna, hatalmas, véresen sötét csillag fényét visszaverő felülete, helyesebben a bolygó légköre csak az elektronikus invertorban volt látható. Az expedíció valamennyi tagja a készülékekkel foglalatoskodott.

— A felületi rétegek hőmérséklete a megvilágított részen 320 Kelvin fok!

— A tengely körüli forgási idő megközelítőleg húsz nap!

— A lokátorok vizet és szárazföldet jeleznek.

— A légkör vastagsága 1700 kilométer.

— A pontosan megállapított tömeg a Föld tömegének 43,2-szerese.

A jelentések szakadatlanul jöttek, s a bolygó jellege mindinkább világossá vált.

Erg Noor egyeztette a kapott számokat, s gyűjtötte az anyagot a röppálya adatainak kiszámításához. A földi tömeg 43,2-szerese azt jelentette, hogy a bolygó nagy volt. Vonzóereje a felszínhez lapítja az űrhajót. Az emberek enyvbe ragadt tehetetlen férgekhez válnak hasonlóvá…

Az expedíció vezetője visszaemlékezett a régi csillaghajókról szóló borzalmas, félig legendaszerű, félig igaz történetekre, amikor ezek a csillaghajók különböző okokból óriási bolygókra kerültek. Abban az időben a csekély sebességű, s kis hatóerejű üzemanyaggal dolgozó űrhajók gyakran elpusztultak. A motorok bőgtek, a hajó görcsösen rángatózott, s mert nem volt ereje, hogy szabaduljon, valósággal a bolygó felületéhez tapadt. A csillaghajó épségben maradt, de roppanva tört össze az emberek csontja. Leírhatatlan volt a rémület, amelyet a szaggatott jajkiáltásokban érkező búcsúközlemények továbbítottak…

A Tantra személyzetét mindaddig nem fenyegeti ez a sors, amíg a csillaghajó a bolygó körül forog. De ha le kell szállnia a bolygó felületére, akkor csak a nagyon erős emberek vonszolhatják majd a saját súlyuk terhét jövendő menedékhelyükön. Azon a helyen, amely évtizedekre rendeltetett nekik… Életben maradhatnak-e majd az új feltételek között? A nyomasztó súly terhe alatt, az infravörös nap örökös homályában, a sűrű légkörben? De akárhogy is, ez mégsem pusztulás, hanem a menekülés reménysége, más választásuk pedig nincs!

A Tantra a légkör határának közvetlen közelében futotta pályáját. Az expedíció tagjai semmiképp sem mulaszthatták el az alkalmat, hogy megvizsgálják ezt az eddig ismeretlen bolygót, amely viszonylag oly közel van a Földhöz. A bolygónak megvilágított — helyesebben felmelegített — része nemcsak abban különbözött a másik oldalától, hogy magasabb volt a hőmérséklete, hanem abban is, hogy hatalmas mennyiségű villamosság halmozódott itt fel, amely zavarta a csillaghajó hatalmas lokátorait is, s a felismerhetetlenségig eltorzította a hajó jelzéseit. Erg Noor úgy döntött, hogy bombaállomások segítségével meg vizsgálja a bolygót. Kivetették a fizikai állomást, s az önműködő űrállomás nemsokára jelentette, hogy meglepő mennyiségű szabad oxigén van a neonnitrogénes légkörben, vannak vízgőzök, és a hőmérséklet 12 fok

meleg. Ezek az adatok általában hasonlítottak a földi feltételekhez. Csupán a vastag légkör nyomása haladta meg a normális földi légnyomást 1,4-szeresen, s a vonzóerő volt két és félszer nagyobb a Föld vonzóerejénél.

— Itt lehetséges az élet! — mondta halványan elmosolyodva a biológus, amikor közölte a vezetővel az állomástól kapott adatokat.

— Ha van számunkra életlehetőség az ilyen komor és súlyos bolygón, akkor itt már valószínűleg él valaki, holmi kicsiny és káros élőlény!

Amikor a csillaghajó tizenötödik fordulatát tette, előkészítették a bombaállomást a nagy erejű televíziós adóval, de a második fizikai állomás, amelyet az árnyékos részre dobtak ki, amikor a bolygó 120 fokos fordulatot tett, eltűnt, anélkül, hogy egyetlen jelzést is adott volna.

— Elsüllyedt az óceánban — állapította meg Bina Led geológus, s bosszúsan összeharapta ajkát.

— A főlokátorral kell tapogatóznunk, mielőtt kidobjuk a robot-televiziót! Csak kettő van belőle!

A bolygó fölött keringő Tantra irányított rádiósugárnyalábot bocsátott ki, végigtapogatta a szárazföldek és a tengerek eltorzult, homályosan kivehető körvonalait. Hatalmas síkság körvonalai rajzolódtak ki, amely mélyen behatolt az óceánba, vagy inkább csaknem az egyenlítőnél elválasztotta a bolygó két óceánját. A csillaghajó cikcakkosan küldte ki sugarát, s egy 200 kilométer szélességű csíkot kutatott át. A lokátor képernyőjén hirtelen egy ragyogó pont villant fel. A szirénahang, amely valósággal végigkorbácsolta az űrhajósok idegeit, tanúsította, hogy a látvány nem volt csupán hallucináció.

— Fém! — kiáltott fel a geológus. — Nyílt lelőhely. Erg Noor a fejét rázta:

— Bár ez a felragyogás csupán egy pillanatig tartott, mégis megállapíthattam körvonalait. Ez a nagy darab fém vagy egy meteorit, vagy pedig…

— Egy űrhajó! — szólt közbe egyszerre Nisa meg a biológus is.

— A képzelet játéka csupán! — vágta el szavukat Poor Hiss.

— De lehet, hogy valóság — vetette ellen Erg Noor.

— A vita mindenképpen hiábavaló — mondta Poor Hiss, s nem akarta megadni magát. — Nem ellenőrizhetjük, hiszen nem szállunk le…

— Három óra múlva ellenőrizhetjük, amikor újra eljutunk ehhez a síksághoz. Felhívom figyelmüket arra, hogy az a bizonyos fém éppen azon a síkságon van, amelyet én is kiválasztanék a leszállásra… Pontosan oda dobjuk majd le televízió-állomásunkat. Állítsák be a lokátort hat másodperces előretartásra!

Az expedíció vezetőjének terve sikerült, a Tantra másodszor is végigfutotta háromórás röppályáját a sötét bolygó körül. Most, amikor a szárazföldi síksághoz közeledett, a csillaghajót a robot-állomás jelentése fogadta. Az űrhajósok szinte elbűvölten figyelték a felragyogó képernyőt. Kattanás hallatszott, a látósugár bekapcsolódott, s észrevétlenül mozogni kezdett, akár az emberi szem; kirajzolta a tárgyak körvonalait mélyen lent az ezer kilométeres sötét szakadékban. Kay Ber világosan maga előtt látta, hogyan forog az állomásnak ingaszerű feje, amint kibukkan szilárd páncélja mögül. Az önműködő űrállomás sugarától megvilágított területen — ahogyan a képernyő mutatta, és azonnal fényképezte is — sekély árkok, alacsony dombok, fekete, kanyargó vízmosások tűntek fel. A képernyőn most hirtelen egy hal alakú tárgy ragyogó körvonala suhant át, majd ismét elmerült abban a sötétségben, amelyet a fénysugár egy pillanatra elkergetett.

— Csillaghajó! — szakadt fel a sóhajtás egyszerre több szájból.

Nisa leplezetlen diadallal nézett Poor Hissre. A képernyő kialudt, a Tantra ismét eltávolodott a televíziós adótól, de Eon Thai, a biológus már rögzítette az elektronikus fényképfelvétel szalagját. A türelmetlenségtől remegő ujjaival beletette a szalagot a félgömb alakú képernyő vetítőjébe. A félgömb belső falai visszatükrözték a felnagyított képet.

Feltűntek egy csillaghajó orrának szivar alakú, ismerős körvonalai, a hajó farrésze, az egyensúlyozó berendezés magas gerince. Bármilyen valószínűtlen volt is a látvány, bármennyire elképzelhetetlen, bármennyire képtelen dolog ez a találkozás a sötétség bolygóján, de amit láttak, mégiscsak földi csillaghajó volt! Vízszintes helyzetben feküdt, ahogyan rendes leszállás után lenni szokott, hatalmas pillérek támasztották alá, s teljesen ép volt, mintha csak most ereszkedett volna le a Vascsillag bolygójára.

A Tantra a bolygóhoz való közelsége miatt most már igen gyors köröket írt le, s közben állandóan küldte jelzéseit, de ezekre nem kapott választ, így telt el néhány óra. A központi fülkében újra összejött az expedíciónak mind a tizennégy tagja. Ekkor Erg Noor, aki eddig gondolataiba merülten ült karosszékében, felállt.

— Az a szándékom, hogy leszállunk. Lehetséges, hogy testvéreinknek segítségre van szükségük. Az is lehet, hogy hajójuk megsérült, s nem juthat el a Földre. Ebben az esetben fölvesszük őket, átrakjuk hajónkra az anamezont, s megmenekülünk magunk is. Annak nincs értelme, hogy mentőrakétát küldjünk le. Üzemanyaggal úgysem láthat el bennünket, viszont annyi energiát használna el, hogy nem lenne mivel jelzést adnunk a Földre.

— S ha ők maguk is azért jutottak ide, mert nem volt elég anamezonjuk? — vetette fel a kérdést óvatosan Pel Lin.

— Ebben az esetben is meg kellett maradnia a planetáris iontölteteknek, hiszen nem használhatták el teljesen. Amint látják, a csillaghajó szabályos helyzetben van, tehát planetáris motorok segítségével szálltak le. Átvesszük az ion üzemanyagot, újra felszállunk, s mihelyt röppályánkra érünk, rögtön hívni fogjuk a Földet, s várjuk onnan a segítséget. Ha mindez sikerül, akkor mindössze nyolc év telik el. Ha pedig sikerül anamezont szereznünk, akkor mienk a győzelem.

— De hátha a planetáris üzemanyaguk nem iontöltet, hanem fotontöltet volt — aggályoskodott az egyik mérnök.

— Azt az üzemanyagot pedig a főmotorokban használhatjuk fel, ha a segédmotorokból áttesszük a csészés terelőket.

— Úgy látszik, ön már mindent végiggondolt — adta meg magát a mérnök.

— Most már csak azt kell megkockáztatnunk, hogy leszállunk a nehéz bolygóra, s vállalnunk kell az ott-tartózkodás kockázatát is — dörmögte Poor Hiss. — Szörnyű még rágondolni is erre a sötét világra!

— Ez a kockázat természetesen fennáll, de a kockázat megvan a mi jelenlegi helyzetünkben is, a veszély nagyságát leszállásunkkal aligha növeljük. Ez a bolygó pedig, amelyen a csillaghajó áll, nem is olyan rossz. Csak meg tudjuk óvni hajónkat!

Erg Noor egy pillantást vetett a sebességkiegyenlítő számlapjára, és gyorsan odalépett a vezérlőasztalhoz. Körülbelül egy percig állt ott az emelők és a vezérlőmű precíziós beállítói előtt. Hosszú ujjai oly gyorsan mozogtak, mintha egy zongora billentyűin futkosnának, a háta meggörbült, arckifejezése megkeményedett.

Nisa Crit odalépett az expedíció vezetőjéhez, bátran megfogta Erg Noor jobb kezét, és a saját, izgalomtól égő, sima bőrű arcához szorította. Erg Noor hálásan bólintott, megsimogatta a lány sűrű haját s felegyenesedett.

— Lemegyünk a légkör alsóbb rétegeibe s leszállunk! — mondotta hangosan, s bekapcsolta a jeladót.

Erős búgás szántott végig a hajón, mindenki a helyére rohant s beszíjazta magát a hidraulikus lebegőszékbe.

Erg Noor is átadta magát a karosszék lágy ölelésének; a szék a vezérlőasztal előtti nyilasból emelkedett ki. Felbúgtak a planetáris motorok, s a csillaghajó sivítva zuhant lefelé, az ismeretlen bolygó sziklái és óceánjai felé.

A lokátorok és az infravörös terelők végigtapogatták a lenti őshomályt, vörös fények ragyogtak fel a magassági skálán a 15000 méteres szám mellett. Nem kellett attól tartaniok, hogy a bolygón 10000 méternél magasabb helyek vannak, hiszen itt a víz és a fekete nap melege ugyanúgy végezte felületi egyengető munkáját, mint a Földön.

Az első körülrepülés alkalmával a bolygó nagy részén csupán jelentéktelen emelkedéseket találtak hegyek helyett; ezek a dombok alig voltak magasabbak, mint a Marson. A belső erők, amelyek hegyi képződményeket hoznak létre, nyilván beszüntették tevékenységüket, vagy e munkájuk megszakadt.

Erg Noor 2000 méterre állította a magasságszabályozót, s bekapcsolta a hatalmas fényszórókat. A csillaghajó alatt egy hatalmas óceán nyúlt a messzeségbe: a rémület igazi óceánja. Áthatolhatatlan sötétségű fekete hullámok tornyosultak, majd zuhantak alá ismeretlen mélységek felett.

A biológus megtörölte verítékes homlokát, s azon fáradozott, hogy felfogja készülékével a hullámokról visszaverődő fényfoltot; készüléke a visszaverő képesség, az albedo legkisebb ingadozását is megmutatta. A biológus meg akarta határozni a sötét tenger só-, illetve ásványtartalmát.

A víz fekete csillogását tompa sötétség váltotta fel, itt kezdődött a szárazföld. A fényszórók keresztező sugarai keskeny utat szántottak a sötétség falai között. Ezen az úton meglepő színek tűntek fel: a homok sárgája, a lejtős sziklák szürkészöldje.

A Tantra pontosan engedelmeskedve a gyakorlott kéznek, suhant a szárazföld fölött.

Erg Noor végre megpillantotta a keresett síkságot. Olyan alacsony volt, hogy nem lehetett fennsíknak nevezni. De azt biztosra vehette, hogy a sötét tenger esetleges dagálya vagy vihara nem érheti el ezt a síkságot, amely mintegy 100 méterrel volt magasabb a szárazföld mélyebben fekvő részeinél.

A bal fedélzet elülső lokátora jelet adott. A Tantra beállította fényszóróit. Most már tökéletesen látszott az elsőosztályú csillaghajó. Az átkristályosított anizotron iridtummal beborított orr-része úgy ragyogott a fényszórók sugaraiban, mintha teljesen új volna. A hajó körül nem látszott semmiféle ideiglenes épület, egyetlen fénysugár sem világított, sötéten, kihaltán állt ott, és nem válaszolt testvére közeledtére. A fényszórók sugarai most tovább hatoltak, s fényüket egy spirális domborodású óriási korong kék tükörhöz hasonlóan verte vissza. A korong ferdén, egyik bordáján állt, s egy része belesüppedt a a fekete talajba. A megfigyelők egy pillanatra úgy látták, hogy a korong mögött sziklák emelkednek, a sziklákon túl pedig sötét köd sűrűsödött. Ott minden bizonnyal szakadék vagy egy síkságra vezető lejtő következett.

A fülsüketítő bugás megrázta a Tantra testét. Erg Noor a felfedezett csillaghajóhoz minél közelebb akart leszállni, s a bugás figyelmeztetés volt azoknak, akik a leszállás helyétől számított körülbelül 1000 méter sugarú körben halálos veszélybe kerülhettek. Még a hajó belsejében is hallható volt a planetáris motorok szörnyű dübörgése; a képernyőkön izzó talajrészecskék felhője tűnt fel. A padló meredeken fölemelkedett, majd visszazuhant. Zajtalanul és simán dolgozlak a hidraulikus csuklópántok, amelyek a karosszékek üléseit a függőleges falakra merőlegesen állították át.

Gigászi csuklós támpillérek ugrottak elő a hajó testéből, szétterpeszkedtek, hogy magukra vegyék a csillaghajó és az idegen világ érintkezésének első ütéseit. Lökés, ütés, lökés — s a Tantra orr-része megingott, majd mozdulatlanná merevedett az egész hajó, ezzel egyidejűleg a motorok is teljesen megálltak. Erg Noor felnyúlt a vezérlőasztalhoz, amely most a feje fölött volt, s elfordította a támpillérek kikapcsoló fogantyúját. A csillaghajó lassan, rövid lökésekkel ereszkedett a talajra, először az orrával, majd vízszintesen megállt. A leszállás befejeződött. Mint máskor is, most is oly erős megrázkódtatást okozott az emberi szervezetnek, hogy az űrhajósoknak bizonyos időt kellett eltölteniök székükben, félig fekvő helyzetben, amíg teljesen magukhoz nem tértek.

Szörnyű súly nehezedett mindegyikükre. Alig tudtak felállni, mintha valamilyen súlyos betegségen mentek volna keresztül. A nyughatatlan biológusnak azonban mégis sikerült levegőpróbát vennie.

— Lélegzésre alkalmas — közölte. — Mindjárt elvégzem a mikroszkopikus vizsgálatot.

— Nincs rá szükség — mondotta Erg Noor, miközben kigombolta a leszállószék burkolatát. — Űrhajós ruha nélkül a hajót nem hagyhatjuk el. Nagyon veszélyes spórák és vírusok lehetnek itt.

A kijárat melletti zsilipfülkében már jó előre kikészítették a biológiai űrhajós ruhákat és az „ugróvázakat”. Acélból készült, bőrrel bevont, villanymotorral működő, rugóval és amortizátorokkal ellátott vázak voltak ezek, s arra szolgáltak, hogy az ember mozogni tudjon akkor is, ha a nehézségi erő megnövekszik. Ezeket a vázakat az űrhajós ruha fölé vették magukra.

Mindegyikük türelmetlenül várta, hogy talajt erezzen a lába alatt, még ha idegent is, hiszen hat esztendeig bolyongtak a csillagok közötti végtelen térségekben. Kay Ber, Poor Hiss, Ingrid, Luma — az orvos — és két gépészmérnök azt az utasítást kapta, hogy maradjon a csillaghajón, és tartson ügyeletet a rádió, a fényszórók meg a műszerek mellett.

Nisa oldalt állt, kezében tartva sisakját.

— Miért tétovázik, Nisa? — kérdezte az expedíció vezetője, miután megvizsgálta a sisakja felső részén elhelyezett rádiókészülékét. — Menjünk a csillaghajóhoz.

— Én… — s a lány zavarba jött — én azt hiszem, a csillaghajó kihalt, már régóta állhat itt. Ismét egy katasztrófa, a könyörtelen világűr újabb áldozata — jól tudom, ez elkerülhetetlen, de azért mégis nehéz… különösen a Zirda meg az Algráb után…

— Lehetséges, hogy e csillaghajó halála menti meg a mi életünket — jegyezte meg Poor Hiss, s rövid fókuszú távcsövét a csillaghajó felé fordította, ahonnét még mindig nem látszott semmi világosság.

Nyolc űrhajós mászott ki az átmeneti fülkébe, s állt meg várakozva.

— Kapcsolják be a levegőt! — adta ki a parancsot Erg Noor a hajón maradóknak, akiktől már áthatolhatatlan fal választotta el őket.

Csak amikor a fülkében a légnyomás elérte a tíz atmoszférát, s meghaladta a külső légnyomást, lökték ki a hidraulikus emelők a légmentesen beforrasztott ajtót. A légnyomás szinte kihajította az űrhajósokat a fülkéből, s lehetetlenné tette, hogy az idegen világ bármiféle kártevője behatolhasson a Föld e kis darabjának belsejébe. Az ajtó hirtelen becsapódott. A fényszórók sugara ragyogó kévét vetett, s a kutatók megindultak rugós lábukon, de alig vonszolták súlyos testüket. A fényút végén magasodott fel a hatalmas csillaghajó. A másfél kilométer távolság rendkívül nagynak tűnt, részben azért, mert nagyon türelmetlenek voltak, részben pedig azért, mert a fekete nap forrósította, apró köves talajon az esetlen ugrások miatt kegyetlenül rázkódott a testük.

A bő páratartalmú, vastag légkörön át elmosódó foltként hatolt be a csillagok sápadt fénye. A maga csodálatos szépségében tündöklő világűr helyett a bolygó égboltja csupán sejteni engedte a csillagképeket. Az űrhajósok lámpáinak vöröses, homályos fénye nem tudott megbirkózni a bolygó talaján uralkodó sötétséggel.

A fekete homályból plasztikusan rajzolódtak ki a csillaghajó körvonalai. A vastag borazon-cirkonium lakkréteg itt-ott már lekopott a borításról. Valószínű, hogy a csillaghajó sokáig bolyongott a világűrben.

Eon Thai hirtelen felkiáltott, s kiáltását minden telefonban hallották. Kezével egy nyitott ajtóra mutatott, amely fekete foltként tátongott, s mögötte egy leeresztett kis lift látszott. A lift mellett és a hajó alatt minden kétséget kizáróan növények álltak ki a földből. Vastag száruk csaknem egy méter magasra emelte fekete, parabolaszerűén mélyülő, fogaskerék formán csipkézett kelyhüket; nem lehetett megállapítani, hogy levelek-e ezek vagy virágok. A mozdulatlan fekete fogaskerekek halmazata vészjóslónak látszott. De még inkább óvatosságra intette az űrhajósokat a némán ásítozó ajtó. Az érintetlen növények meg a nyitott ajtó azt jelentette, hogy ember már régóta nem járt ezen az úton, senki sem őrzi ezt a kis földi világot idegenekkel szemben.

Erg Noor, Eon és Nisa belépett a felvonóba. Noor elfordította az indítókart. A gépezet kicsit recsegve megindult, és engedelmesen felvitte a három kutatót a kitárt ajtajú átmeneti fülkébe. A többiek is követték őket. Erg Noor arra kérte a csillaghajón maradtakat, hogy oltsák el a fényszórót. A maroknyi embercsoport a következő pillanatban eltűnt a feneketlen sötétségben. A Vascsillag világa zárta őket körül, mintha magába akarná olvasztani a földi életnek ezt a gyenge kis fészkét, amely a sötét óriásbolygó talajához tapad.

Kigyúrtak a sisakok tetején elhelyezett forgó lámpácskák. Az átmeneti fülke ajtaja, amely a hajó belsejébe vezetett, be volt csukva, de nem volt kulcsra zárva, s könnyen kinyílt. A kutatók a középső folyosóra jutottak, s könnyen tájékozódtak a sötétben is. A csillaghajó felépítése a Tantráétól csak jelentéktelen részletekben különbözött.

— A hajó néhány évtizeddel ezelőtt épült — mondta Erg Noor Nisához közeledve.

A leány felpillantott. A sisak szilikollján át Erg Noor félig megvilágított arca titokzatosnak látszott.

— Képtelen gondolatom támadt — folytatta Erg Noor —, hátha ez..

— A Vitorla! — kiáltott fel Nisa, mert megfeledkezett a telefonról: mindenki feléje fordult.

A felderítő csoport bejutott a hajó legnagyobb helyiségébe, a könyvtár-laboratóriumba, majd továbbhaladt az orr felé, a központi vezérlőműhöz. Az expedíció vezetője a furcsa felszerelésben botladozva, tántorogva, a falnak ütközve eljutott a főelosztóhoz. Kiderült, hogy a csillaghajó világítása be van kapcsolva, de áram nincs. A sötétben a helyiségeket csupán a foszforeszkáló mutatók és jelzők világították meg halványan. Erg Noor megtalálta a riasztókapcsolót, s ekkor mindnyájuk csodálkozására homályos, de ebben a helyzetben szinte vakítónak tűnő fény gyulladt ki. Bizonyára a felvonó mellett is kigyulladt a fény, mert a sisaktelefonokban felhangzott Poor Hiss hangja; Hiss a vizsgálat menetéről érdeklődött. A geológus válaszolt neki, az expedíció vezetője pedig mozdulatlanul állt a központi fülke küszöbén. Nisa követte Erg Noor pillantását, s ekkor fent, az elülső képernyők között két felírást pillantott meg: az egyik földi nyelven, a másik pedig a Nagy Gyűrű rejtjeles írásával a „Vitorla” szót írta le. Lejjebb, a vonal alatt a Föld galaktikus hívójelei és a Naprendszer koordinátái látszottak.

A nyolcvan évvel ezelőtt eltűnt csillaghajót megtalálták a fekete nap korábban ismeretlen rendszerében, amelyet eddig csak sötét felhőnek tartottak.

Felkutatták a hajó helyiségeit, de ez nem segítette hozzá őket, hogy felderítsék, hova tűntek róla az emberek. Az oxigéntartályok még nem merültek ki, a víz- és az élelmiszerkészlet még több évre elegendő volt, de a Vitorla személyzetének sem a nyomát, sem a maradványait nem látták sehol.

Különös, sötét folyadéknyomok látszottak itt-ott a folyosókon, a központi fülkében és a könyvtárban. A könyvtár padlóján is volt egy folt, fölötte sokrétegű felhólyagosodott hártya, mintha kiöntötték volna valamit, ami azután megszáradt. A fedélzeti gépháznál, a hátsó válaszfal kitárt ajtaja előtt elszakadt vezetékek lógtak, s a foszforbronzból készült hűtők erős állványai nagyon meghajlottak. Minthogy a csillaghajó egyébként teljesen ép volt, a kutatók nem értették, mitől származnak a sérülések, amelyeket csak nagy erejű ütés okozhatott. Már belefáradtak a munkába, de nem találtak semmit, ami megmagyarázta volna a Vitorla személyzetének eltűnését, és kétségbevonhatatlan pusztulását.

Ugyanakkor egy rendkívül fontos felfedezésre bukkantak: a hajón megmaradtak az anamezon- és a planetáris iontöltetkészletek és ez lehetővé tette, hogy a Tantra felszálljon erről a súlyos bolygóról, s eljuthasson a Földre.

Mindezt azonnal közölték a Tantrán maradiakkal, s ez a közlés egyszerre megszüntette a reménytelenséget, amely erőt vett az embereken, amikor hajójuk a Vascsillag fogságába került. Nem volt már többé szükség hosszú, fáradságos munkára, hogy jelentést adjanak a Földre. Ezzel szemben óriási munka várt rájuk: át kellett rakni az anamezontartályokat. Ez a feladat önmagában véve sem volt könnyű, de itt, ezen a bolygón, amelynek vonzóereje csaknem háromszorosan meghaladta a Földét, az átrakás a legnagyobb mérnöki leleményességet követelte meg. De a Gyűrű Korszakának emberei nem ijedtek meg a nehéz szellemi feladatoktól, hanem örültek nekik.

A biológus kivette a központi vezérlőmű magnetofonjából a repülőnapló befejezetlen tekercsét. Erg Noor és a geológus felnyitotta a légmentesen elzárt nagy páncélszekrényt, amely a Vitorla expedíciójának eredményeit őrizte. A felderítők nagy terhet cipeltek magukkal: foton-mágneses filmtekercsek, naplók, asztronómiai megfigyelések és számítások sokaságát. Minthogy ők maguk is szívvel-lélekkel kutatók voltak, az expedíció tagjai még rövid időre sem hagyhatták itt ezt a rendkívül értékes leletet.

A felderítők fáradtságtól félholtan érkeztek vissza a Tantra könyvtárába, ahol már égő türelmetlenséggel várták őket. Itt, a megszokott környezetben, a ragyogóan megvilágított, kényelmes asztal mellett a környező síri sötétség és a kihalt, elhagyott csillaghajó szinte lidércnyomásos látomásnak tűnt fel. De mindnyájukat nyomta az egyetlen másodpercre sem szűnő vonzóerő, a félelmetes bolygó ereje, s minden mozdulatra hol az egyik, hol a másik kutató arca torzult el a fáj dalomtól. Minthogy még nem volt elég nagy gyakorlatuk, nagyon nehezen tudták összehangolni saját testük mozgását az acélváz hajtókarjainak mozgásával. Emiatt járásukat lökések, kegyetlen rázkódások nehezítették. Erről a rövid útról is úgy érkeztek vissza, mint akiket félig agyonvertek. Bina Led, a geológusnő nyilván könnyű agyrázkódást kapott, de azért ő is — nehézkesen az asztalra dőlve és halántékát dörzsölgetve — mindenképpen ott akart maradni, hogy végighallgassa a repülőnapló utolsó tekercsét. Nisa valami egészen csodálatos dolgot várt ettől a feljegyzéstől, amely már nyolcvan esztendeje feküdt a komor bolygón, a kihalt hajón. Szinte hallani vélte a rekedt segélykiáltásokat, a szenvedés jajszavát, a tragikus búcsúszavakat. A leány megrázkódott, amikor a készülékből felhangzott egy erőteljes, hideg hang. A Vitorla személyzetének tagjai közül még Erg Noor sem Ismert senkit, pedig 5 jártas volt mindenben, ami összefüggött a csillagközi repülésekkel. A Vitorla személyzetét kizárólag fiatalokból állították össze, s a csillaghajó úgy indult el végtelenül bátor útjára a Vega felé, hogy nem adta át a Csillaghajózási Tanácsnak a hajó személyzetéről készített szokásos filmet.

Az ismeretlen hang elmondotta azokat az eseményeket, amelyek a Földre küldött legutolsó közlemény továbbításától számított hét hónap alatt történtek. A Vitorla még negyedszázaddal ezelőtt, amikor átszelte a kozmikus jég övezetét a Vega rendszerének szélén, megsérült. A fedélzeten támadt rést sikerült betömniök, és folytatták útjukat, de a hajó sérülése megzavarta a motorok védőövezetének pontos szabályozását. Húsz évig dolgoztak a motorok megjavításán, de végül is le kellett állítaniok őket. További öt évig a Vitorlát a tehetetlenségi erő röpítette, mindaddig, míg el nem tért irányától a megszabott út természetes pontatlanságánál fogva. Ekkor küldték első jelentésüket. Már arra készültek, hogy második jelentést is küldjenek, amikor a csillaghajó bekerült a Vascsillag rendszerébe. A továbbiakban a Vitorlával is az történt, ami a Tantrával, csupán annyi volt a különbség, hogy a hajó, mivel egyszer már lefékezték, motorok nélkül nem repülhetett fel újra. Nem válhatott a bolygó műholdjává sem, mert a felgyorsító planetáris motorok, amelyek a hajó tatján helyezkedtek el, éppen úgy használhatatlanná váltak, mint az anamezon-motorok. A Vitorla szerencsésen leszállt a tenger mellett fekvő alacsony síkságra. A személyzet hozzálátott, hogy megoldja az előtte álló három feladatot: kijavítani a motorokat, üzenetet küldeni a Földre, és tanulmányozni az ismeretlen bolygót. De még fel sem állíthatták a rakétakilövő-tornyot, amikor a személyzet tagjai érthetetlen módon sorra eltűntek. Akiket keresésükre küldtek, szintén nem tértek vissza. A bolygó tanulmányozását abbahagyták, és a torony építése végett is csak akkor hagyták el a hajót, ha valamennyien együtt voltak, egyébként hosszasan üldögéltek a gondosan bezárt hajón, ha pihenőt tartottak a hihetetlenül fáradságos munkában, amelyet a nagy vonzóerő annyira megnehezített. Mivel azon igyekeztek, hogy minél előbb útnak indíthassák a rakétát, meg sem kísérelték, hogy a Vitorla közelében fekvő idegen csillaghajót megvizsgálják; ez a csillaghajó nyilván már régóta ott volt.

„Ez egy korong!” — villant fel Nisa agyában. Tekintete találkozott Erg Nooréval. Az expedíció vezetője rögtön megértette Nisa gondolatát, s igenlően bólintott. A Vitorla tizennégy főnyi személyzetéből ekkor már csak nyolc volt életben. A továbbiakban a napló mintegy három oldalt kihagyott, majd egy magas, fiatal női hang közölte:

„Ma, a Nagy Gyűrű 323. éve hetedik hónapjának 12. napján mi, akik még életben maradtunk, befejeztük a rakétaadó előkészítését. Holnap ugyanebben az időben…”

Kay Ber akaratlanul is a tovamozgó szalag szegélyén levő óra számlapjára pillantott, reggel öt óra volt a Vitorla időszámítása szerint, s ki tudja, mennyi a bolygóé szerint…

„Útba indítunk egy pontosan kiszámított… — a hang itt elakadt, majd ismét megszólalt, de már tompábban és gyengébben, mintha a beszélő elfordult volna a felvevő készüléktől. „Bekapcsolom! Még!…”

A készülék elnémult, de a szalag tovább forgott. A hallgatók riadtan néztek össze.

— Valami történhetett — szólalt meg Ingrid Ditra.

A magnetofonból sürgető, elfojtott szavak hallatszottak:

„Ketten megmenekültek… Liké nem ugrott el odáig… a lift… az ajtót nem tudták becsukni, csak a másodikat! Sah Kton mechanikus odakúszik a motorokhoz. Megszólalnak a planetáris… Csak elkeseredett düh és rémület — tovább semmi! Ügy van, semmi!”

A szalag egy darabig még hangtalanul tovább forgott, aztán ismét megszólalt az előbbi hang:

„Azt hiszem, Ktonnak nem sikerült. Magam vagyok, de kitaláltam. Mielőtt hozzáfogok… — a hang most erősebbé vált, s meggyőző erővel csengett: — Testvéreim, ha megtaláljátok a Vitorlát, óva intlek benneteket, soha ne hagyjátok el a hajót!”

A beszélő hangosan felsóhajtott, majd halkan, mintha csak magában beszélne, hozzáfűzte:

„Meg kell tudnom, mi van Ktonnal. Ha visszajövök, elmondom részletesen…”

Egy kis kattanás, s a szalag még vagy húsz percig tovább járt, amíg a tekercs végére nem ért. De a figyelő fülek hiába vártak, az ismeretlen nem mondott többet, mint ahogyan bizonyára nem is tért vissza.

Erg Noor kikapcsolta a készüléket, s társaihoz fordult:

— Elpusztult nővéreink és fivéreink mentenek meg bennünket! Ugye, önök is érzik a földi ember erős kezét? A hajón anamezon van. Most figyelmeztettek bennünket, hogy halálos veszély leselkedik ránk! Nem tudom, mi ez a veszély, de valószínűleg az idegen élet az. Lehet, hogy kozmikus elemi erő ez, amely nemcsak megölte testvéreinket, hanem kárt tett a hajóban is! Mi most nagy segítséghez jutottunk, szégyen lenne, ha nem menekülnénk meg, és nem juttatnánk el a Földre a Vitorla felfedezéseit a magunkéival együtt. Nem lehet hiábavaló az az óriási munka, amelyet az elpusztultak végeztek, sem pedig az a félévszázados harc, amelyet a világűr ellen vívtaik.

— De hogyan szerezhetnénk meg az üzemanyagot anélkül, hogy elhagynánk a hajót? — kérdezte Kay Ber.

— Miért ne hagynánk el a hajót? Jól tudja, hogy másképp lehetetlen. Nekünk ki kell mennünk a hajóból, s odakint kell dolgoznunk. De megkaptuk a figyelmeztetést, s megtesszük az óvintézkedéseket…

— Már sejtem — mondta Eon Thai biológus —, gátat létesítünk a munkahely körül.

— Nemcsak a munkahely körül, hanem a hajók közötti út mentén végig! — fűzte hozzá Poor Hiss.

— Természetesen! Minthogy nem tudjuk, miféle veszély leselkedik ránk, ezért kettős védőfalat: sugár- és áramfalat emelünk. Odáig visszük a vezetékeket, és fényfolyosót létesítünk az egész úton. A Vitorlán túl ott áll a felhasználatlan rakéta, a benne levő energia elegendő a munka egész idejére.

Bina Led feje koppanva hullott az asztalra. Az orvos és a második asztronómus a nehézségi erőt leküzdve odament az eszméletlen biológushoz.

— Nincs semmi baj! — jelentette ki Luma Lasvy, az orvos. — Agyrázkódás és túlfeszítettség. Segítsenek, hogy Binát az ágyához vigyük.

Ez az egyszerű dolog is igen sok időbe került volna, ha Taronnak, a mechanikusnak nem jut eszébe, hogy felhasználja a robotgép önműködő kiskocsiját. Ennek segítségével mind a nyolc kutatót ágyához vitték: éppen ideje volt már, hogy pihenjenek; túlfeszített idegállapotuk betegséggé válhat, mert szervezetük még nem szokott hozzá az új viszonyokhoz. Az expedíció nehéz helyzetében minden ember pótolhatatlanná vált.

Nemsokára összekapcsolták a legkülönfélébb szállításokra és útmunkákra alkalmas két önműködő kiskocsit, s hozzáláttak, hogy kiegyengessék a csillaghajók között az utat. Hatalmas kábeleket húztak végig a kijelölt út két oldalán. Mind a két csillaghajó mellett őrtornyokat állítottak fel; e tornyoknak szilikobórból készült vastag süvegük volt. A tornyokban megfigyelők ültek, s időnként a pulzációs kamrákból legyező alakú, halált hozó kemény sugarakat küldtek ki az útra. A munka egész ideje alatt egyetlen másodpercre sem aludtak ki a hatalmas fényszórók. A Vitorla gerincén kinyitották a főablakot, szétszedték a válaszfalakat, s négy anamezontartályt, valamint az iontölteteket tartalmazó harminc hengert előkészítették, hogy ráeresszék a kiskocsikra. Sokkal nehezebb feladatot jelentett az üzemanyag berakodása. A Tantrát nem nyithatták ki, mint a halott Vitorlát, mert ezzel valószínűleg beengedték volna az idegen élet gyilkos szüleményeit is. Ezért a fedélzeti nyílást csak előkészítették, majd szétszedték a belső válaszfalakat, a Vitorláról áthozták a folyékony levegőt tartalmazó tartalékballonokat. Jól kidolgozott terv szerint a fedélzeti nyílás kinyitásának pillanatától a tartályok berakásának befejezéséig a fogadóaknát állandóan át kellett fúvatniok magasnyomású, sűrített levegővel. Ezenkívül a hajó fedélzetét lépcsőzetes sugárral védték.

Az űrhajósok lassanként megtanulták, hogyan dolgozzanak „acélvázaikban”, s egy kissé megszokták a háromszorosra nőtt vonzóerőt is. Enyhült gyötrelmes fájdalmuk, amelyet röviddel a földreszállás után éreztek csontjaikban.

Eltelt néhány földi nap. A titokzatos „semmi” nem jelentkezett. A környező levegő hőmérséklete erősen süllyedni kezdett. Orkánszerű szél támadt, s óráról órára erősödött. Lement ugyanis a fekete nap, a bolygó megfordult, és a szárazföld, amelyen a csillaghajók álltak, az „éjszakai” oldalra került. A lehűlés a konvenciós áram, az óceán felől áradó meleg és a vastag légköri takaró miatt nem volt metsző, de a plane-táris „éjfél” közepe táján erős fagy támadt… Bekapcsolták az űrhajós ruha melegítő berendezéseit, és csak aztán folytatták a munkát. Az első tartályt már sikerült lebocsátaniok a Vitorláról, el is vitték a Tantrához, amikor „virradattájt” újabb orkán kerekedett és ez sokkal erősebb volt, mint napnyugtakor. A hőmérséklet gyorsan a o fok fölé emelkedett, a sűrű levegő áramlata hatalmas mennyiségű nedvességet hozott, az égen villámok cikáztak. Az orkán oly vadul tombolt, hogy a csillaghajó megrázkódott a szél szörnyű nyomásától. Minden űrhajós erőfeszítésére szükség volt, hogy a Tantra gerince alatt rögzítsék a tartályt. Az orkán rémítő bömbölése egyre növekedett, a fennsíkon veszedelmes, oszlopszerű szélörvények támadtak, amelyek nagyon hasonlítottak a földi tornádókra. A fénycsíkon

óriási tölcsér keletkezett, benne hó és por kavargott, felső része a foltos és sötét, alacsonyan függő égboltozatig ért. Az orkán nyomása alatt a nagyfeszültségű áramvezeték elszakadt, a zárlat kékes szikrái ott fénylettek a vezeték tekergő végei között. A Vitorla mellett a fényszóró sárgás fénye kialudt, mintha szél fújta volna el.

Erg Noor elrendelte, hogy mindenki keressen menedéket a hajón, szüntesse be a munkát.

— De a megfigyelő ott maradt! — kiáltott fel Bina Led geológus, és a szilikobór tornyocska alig észrevehető fénye felé mutatott.

— Tudom, Nisa van ott, én is rögtön odamegyek — válaszolta az expedíció vezetője.

— De az áram kikapcsolódott, s a „semmi” most szabadon cselekedhet — figyelmeztette komolyan Bina.

— Ha az orkán hatással van reánk, akkor kétségkivül hatással van erre a „semmire” is. Meggyőződésem, hogy amíg a vihar tombolása alább nem hagy, nem vagyunk veszélyben. Én pedig itt olyan súlyos vagyok, hogy a vihar engem el nem fúj, ha szorosan a földhöz tapadva kúszok a toronyig. Már régóta töröm a fejem, hogy a toronyból megfigyeljem azt a „semmit”!

— Megengedi, hogy önnel menjek? — kérdezte a biológus.

— Jöjjön, de csak maga, más senki. Magának szüksége van erre.

A két ember hosszú ideig kúszott, a kövek kiugró részeibe és repedéseibe kapaszkodott, nagyon vigyázott, nehogy a tölcséroszlopok útjába kerüljön. Az orkán beléjük kapaszkodott, hogy ledöntse, földre terítse, a mélybe hengerítse őket. Egyszer majdnem sikerült is ez, de Erg Noor még idejében megragadta a guruló Eont, lehasalt, s karmos kesztyűkbe bújtatott kezével egy nagy kő szélébe kapaszkodott.

Nisa kinyitotta a torony csapóajtaját, amelyen a két űrhajós átpréselte magát; bejutottak a toronyba. Itt meleg volt és nyugalom, a kis torony szilárdan állt a helyén, mert a vihart okosan előre látva, jól megerősítették.

A vörös hajú asztronavigátor el is komorodott, de örült is társai jöttének. Őszintén elismerte, hogy nem lett volna kellemes, ha a tomboló vihar közepette az egész időt egyedül kellett volna eltöltenie ezen az idegen bolygón, a toronyban.

Erg Noor közölte a Tantrával, hogy szerencsésen megérkeztek a toronyba, s a csillaghajó fényszórója rögtön kialudt. Most már a valóságos őshomályban csupán a toronybeli kis fény világított. A talaj rázkódott a szélrohamok nyomán, a villámcsapások és a száguldó, fenyegető széltölcsérek hatása alatt. Nisa egy forgószéken ült, hátával a reosztátnak támaszkodott. Az expedíció vezetője és a biológus leült a lány lábához, a torony alapzatának gyűrű alakú kiemelkedésére. Űrhajós ruhájukban elég terjedelmesek voltak, szinte minden helyet elfoglaltak.

— Aludjunk egy kicsit — javasolta a telefonon keresztül Erg Noor. — A fekete hajnalig még jó tizenkét óránk van, az orkán majd csak akkor ül el, s akkor lesz megint melegebb.

Társai szívesen beleegyeztek. A háromszoros vonzóerő nyomasztotta őket, az űrhajós ruhában sem volt könnyű gör-nyedezniök, a vihar rázta szűk toronyban a kemény váz szorította őket, s az emberek mégis aludtak; ilyen nagy az emberi szervezet alkalmazkodó képessége, a benne rejlő ellenálló erő.

Nisa többször is felébredt, és ilyenkor megnyugtató jelentéseket adott a Tantra ügyeletesének, majd újra elszunnyadt. Az orkán észrevehetőleg csillapodott, a talaj sem rázkódott többé. Most már várhatták a „semmi” vagy helyesebben mondva a „valami” megjelenését. A megfigyelők az őrtoronyban FP-t vettek be, a figyelem piruláját, hogy élénkítsék bágyadt idegrendszerüket.

— Az az idegen csillaghajó semmiképp sem hagy nyugton — vallotta be Nisa. — Ügy szeretném tudni, kik ők, honnét s hogyan kerültek ide.

— Én is így vagyok — válaszolta Erg Noor. — A Nagy Gyűrű már régóta közöl vascsillagokról és e csillagok bolygócsapdáiról szóló elbeszéléseket. Ott, a Tejút népesebb részein, ahol már régóta és gyakran közlekednek csillaghajók, szintén vannak bolygók, amelyeken elpusztult csillaghajók találhatók. Sok régi hajó került e bolygók vonzóerejének hatása alá, sok megrendítő történetet hallhattunk róluk, ezek ma már szinte mondák, legendák, amelyek a világűr küzdelmes meghódításáról szólnak. Meglehet, hogy ezen a bolygón még régebbi időkből való csillaghajókat is találhatunk, bár ezen a ritka népességű területen három hajó találkozása egész kivételes jelenség. A mi Napunk környékén rnindezideig nem tudtunk egyetlen vascsillagról sem, mi fedeztük fel az elsőt.

— Helyesnek tartaná, ha megvizsgálnánk a korong-csillaghajót? — kérdezte a biológus.

— Feltétlenül! Egy tudós sohasem bocsáthatná meg magának, hogy elmulaszt ilyen lehetőséget! A korong-csillaghajók a velünk szomszédos lakott területeken ismeretlenek, Ez csak valami távoli hajó lehet, amely a Tejút világában több ezer évig kalandozhatott a személyzet pusztulása vagy a hajó ki javíthatatlan sérülése után. Lehetséges, hogy a Gyűrű sok adása érthetőbbé válik majd számunkra, ha birtokunkban lesznek azok az adatok, amelyeket ezen a hajón szerzünk. A hajónak különös a formája; korong alakú spirális, s felületi bordái erősen kidomborodnak. Mihelyt végzünk az átrakodással, közelebbről megnézzük az idegen hajót; e pillanatban egyetlen embert sem nélkülözhetünk.

— Pedig a Vitorlát néhány óra alatt átkutattuk…

— Megnéztem a korongot sztereoteleszkópon át. Be van zárva, sehol nincs rajta egyetlen nyílás se. Egy-egy űrhajó belsejébe bejutni rendkívül nehéz, mert ezt megbízhatóan kell megvédeni minden olyan erővel szemben, amely sokkal hatalmasabb, mint bármely földi elem ereje. Próbálja csak meg, hatoljon be a bezárt Tantrába, törje át átkristályosított belső szerkezetű acélpáncélját vagy felső borazonburkolatát. A feladatot nehezebbnek találná egy erőd ostrománál. Még nehezebb ez, ha a hajó teljesen idegen, s felépítése előttünk ismeretlen elvek szerint történt. De megkíséreljük, hogy felderítsük.

— S mikor vizsgáljuk meg azt, amit a Vitorlán találtunk? — kérdezte Nisa. — Bizonyára megrázóan érdekes megfigyeléseket találhatunk azokról a csodálatos világokról, amelyekről a közlés beszélt.

A telefon elvitte a leányhoz a vezető vidám nevetését:

— Gyermekkoromtól fogva álmodozom a Vegáról, mindenkinél jobban gyötör a türelmetlenség. De az álmodozásra lesz majd bőven időnk a hazafelé vivő úton. A legelső feladatunk, hogy kitörjünk ebből a homályból, megszabaduljunk a pokol fenekéről, ahogyan őseink mondották. A Vitorla kutatói nem szálltak le sehol, mert különben a hajó gyűjteményeiben más bolygókról származó rengeteg különféle dolgot találnánk itt. Emlékszik rá, mily gondosan megvizsgáltunk mindent, s mégis csak filmeket, különféle méréseket és filmszalagokattaláltunk, meg levegőpróbákat és ballonokat robbanóporral…

Erg Noor elhallgatott, valami felkeltette a figyelmét. Még az érzékeny mikrofonok sem hoztak el hozzá szélzúgást, a vihar elült. De kívülről, az éjszaka sötétjén át csikorgó lárma jutott el hozzá, s ezt a zajt a torony falai átvették.

Erg Noor intett, s Nisa, aki szó nélkül is megértette őt, rögtön kikapcsolta a világítást. A sötétség az infravörös sugárral melegített kis toronyban oly sűrűnek látszott, mint valami fekete folyadék; mintha a torony az óceán fenekén állna. A szilikobór süveg átlátszó falán át tisztán látható barnás fények lángoltak fel. Amint fellángoltak, egy pillanatra egy kis sötétvörös vagy sötétzöld sugarú csillagot alkottak, majd kihunytak, és újra feltűntek. A kis csillagok vékony láncokba sorakoztak, e láncok ide-oda hajladoztak, gyűrűt és nyolcast formáltak, nesztelenül suhantak a süveg sima, gyémántkemény felületén. A toronyban levők éles szúrást éreztek a szemükben, egy pillanatra metsző fájdalom nyilallt minden idegszálukba.

— Nisa — mondta súgva Erg Noor —, állítsa a szabályozót teljes izzásra, s kapcsolja be rögtön a fényt.

A toronyban kékes színű ragyogó földi fény lángolt fel. A benne levők egy pillanatra megvakultak, vagy helyesebben szólva, alig láttak valamit. Nisa és Eon ugyanis észrevette, vagy legalábbis úgy érezte, hogy a torony jobb oldalán a sötétség nem tűnt el rögtön, hanem egy pillanatra valami sűrű csomó maradt ott, amelynek széttárt, mélyen ülő csápjai voltak. Ez a „valami” gyorsan bevonta csápjait, és a sötétség falával együtt, a fénytől visszavetve, hátraugrott. Erg Noor nem látott semmit, de nem volt oka rá, hogy ne bízzon fiatal társainak gyors reagáló képességében.

— Hátha csak valami látomás volt ez? — töprengett Nisa.

— A sötétség látomásszerűen megsűrűsödött volna valamely energiatöltet körül, mint például a mi gömb alakú villámunk, és egyáltalán nem holmi élet formája volt? Minthogy itt minden fekete, ennélfogva a villámok is feketék.

— Feltételezése egészen költői — vetette ellen Erg Noor —, de aligha helyes. Először is, ez a „valami” nyilvánvalóan támadott, a mi eleven testünkre tört. Ő vagy a testvérei pusztították el a Vitorla személyzetét. Ha ez a „valami” meg van szervezve, és ha állhatatos, ha a kellő irányban mozoghat, és valamilyen energiát halmozhat fel és választhat ki, akkor természetesen semmiféle légi látomásról nem lehet szó. Eleven anyag alkotása ez, és megkísérli, hogy felfaljon bennünket!

A biológus csatlakozott a vezető fejtegetéseihez:

— Azt hiszem, hogy itt, a sötétség bolygóján csak a mi számunkra van sötét, mert szemünk nem érzékeny a színkép meleg részének infravörös sugarai iránt, a többi sugár — a sárga és a kék — bizonyára nagyon erősen hat az itteni teremtményekre. Oly gyorsan reagálnak, hogy a Vitorla elpusztult űrhajósai semmit sem vehettek észre, amikor megvilágították a támadás helyét… Amikor pedig észrevettek valamit, már késő volt, s a halottak már nem mondhattak el semmit…

— Most megismételjük a kísérletet, bármilyen kellemetlen is e „valaminek” a közeledése.

Nisa kikapcsolta a fényt, s a három megfigyelő ismét áthatolhatatlan sötétségben várta a sötétség világának teremtményét.

— Mi a fegyvere? Miért érezzük meg közeledését a süvegen és az űrhajós ruhán át? — vetette fel hangosan a kérdéseket a biológus. — Talán valami különleges energiafajta?

— Az energiafajták száma egészen csekély, s ez az energia kétségkívül elektromágneses. De ennek az energiának vitathatatlanul rengeteg különféle változata van. Ennek a lénynek olyan a fegyvere, hogy hat a mi idegrendszerünkre. Elképzelhetjük, milyen lehet egy ilyen csáp érintése egy védtelen testen.

Erg Noor hátán végigszaladt a hideg, Nisa Crit pedig össze-rázkódott, amint észrevették a barna fény kis láncát; a fények gyorsan közeledtek három irányból.

— Ez a lény nincs egyedül! — szakadt fel halkan Eon szájából. — Azt hiszem, nem szabad megengedni, hogy a süveghez érjenek.

— Igaza van. Forduljunk valamennyien háttal a fénynek, és csak egy-egy irányba nézzünk. Nisa, kapcsolja be a fényt!

Ezúttal mind a három megfigyelőnek sikerült észrevennie egy-egy részletet, s a részletekből általános képet kaphattak ezekről a lényekről, amelyek óriási lapos medúzákhoz hasonlítottak; kis magasságban lebegtek a talaj fölött, s lent sűrű roj-tot lengettek. Néhány csáp rövidnek látszott a lények méreteihez képest, s hossza nem érte el az egy métert. Rombusz alakú testük éles szögleteiben két-két csáp tekergeti; ezek már jóval hosszabbak voltak. A csápok tövénél a biológus hatalmas hólyagokat vett észre, belsejükben halvány fény világított, s csillagszerű lángocskákat küldtek szét a csáp vastagsági irányában.

— Figyelők, miért kapcsolják ki-be a fényt? — hallatszott a megfigyelők sisakjaiban hirtelen Ingrid tiszta hangja. —

Segítségre van szükségük? A vihar lecsillapodott, hozzálátunk a munkához. Rögtön odamegyünk magukhoz.

— Semmi esetre se! — parancsolta szigorúan a vezető. — Nagy veszély leselkedik mindnyájunkra. Figyelmeztessen mindenkit!

Erg Noor beszámolt a félelmetes medúzákról. Megbeszélték az eseményeket, majd az űrhajósok úgy határoztak, hogy a kiskocsin kiviszik a planetáris motor egy részét. Háromszáz méteres fénysugarak suhantak végig a sziklás síkságon, s elsöpörtek minden láthatót és láthatatlant útjukon. Egy fél óra sem telt el, az űrhajósok máris összekötötték a szétszakadt kábeleket. A védelem helyreállt. Nyilvánvalóvá vált, hogy az aname-zont még a planetáris éjszaka beköszönte előtt fel kell rakniok. Mérhetetlen erőfeszítések árán sikerült is berakodniok, s a holtfáradt űrhajósok szorosan bezártak minden fedélzeti nyílást, megbújtak a csillaghajó áttörhetetlen páncélja mögött, nyugodtan figyelték, ahogy a hajó meg-megrázkódik. A mikrofonok kívülről elhozták hozzájuk az orkán üvöltését és dübörgését, s ennek hatása alatt ez a ragyogóan megvilágított kicsiny világ, amelyet a sötétség erői nem vehettek be, még meghittebbé vált.

Ingrid és Luma bekapcsolta a sztereoekránt. Jól választották ki a filmet. Az Indiai-óceán kék vize csobogott a könyvtárban ülők lábánál. Most folytak a Poszeidón-játékok, a vízisport legkülönbözőbb fajtáiban rendezett világversenyek. A Gyűrű Korszakában mindenki olyan szoros barátságba került a tengerrel, amilyenben a múltban csak a tengermelléki országok népei lehettek. Egymást követte a műugrás, úszás, alábukások motor vontatta deszkákon, kis vitorlás tutajokon. Ezer meg ezer barnára sült szép ifjú test. Csengő ének, kacagás, finálék ünnepélyes akkordjai…

Nisa a mellette ülő biológushoz hajolt: a biológus töprengett valamin, s lélekben valahol a végtelen messzeségben kalandozott, a drága hazai bolygón, ahol már engedelmességre szorították a természetet.

— Volt már ilyen versenyeken, Eon? A biológus értetlen tekintetet vetett rá.

— Vagy úgy, ilyeneken? Nem, egyszer sem. Nagyon elgondolkoztam, s nem értettem meg rögtön a kérdését.

— Hát nem erre gondolt? — a leány a képernyőre mutatott. — Nagyon felfrissít a mi világunk szépsége a sötétség, a vihar, az elektromos fekete medúzák után, nem igaz?

— De igen, természetesen. És ezért még erősebb bennem a vágy, hogy elfogjak egy ilyen medúzát. Éppen azon törtem a fejem, hogyan oldhatnánk meg ezt a feladatot.

Nisa Crit elfordult a nevető biológustól, s tekintete találkozott a mosolygó Erg Noor tekintetével.

— Ön is azon gondolkozott, hogyan ejthetne el egy ilyen fekete szörnyet? — kérdezte gúnyosan.

— Nem. Azon gondolkoztam, hogyan kutassuk át a korong-csillaghajót. A vezető tekintetének hamiskás fénye szinte bosszantotta Nisát.

— Most már értem, hogy a régi világban miért a férfiak foglalkoztak háborúval! Azt hittem, hogy ezzel a férfinem csak dicsekedett… Erősnek tartotta önmagát egy rendezetlen társadalomban.

— Nincs egészen igaza, bár részben megértette a mi régi lélektanunkat. Velem azonban úgy áll a dolog, hogy mennél gyönyörűbb az én bolygóm, s mennél jobban szeretem, annál inkább szolgálni akarom. Kerteket telepíteni, fémet bányászni, energiát, élelmiszert termelni, zeneműveket alkotni, hogy aztán úgy menjek el, hogy magam után valami megfoghatót hagyjak, amit saját kezemmel, saját fejemmel alkottam. Én csak a világűrt ismerem, a csillaghajózás tudományát, és ezzel szolgálhatom az emberiséget. De hiszen nem maga a repülés a cél, hanem új ismeretek szerzése, új világok felfedezése, amelyekből valamikor ugyanolyan szép bolygókat alkotunk, mint amilyen a mi Földünk. Hát maga, Nisa, mit szolgál? Miért vonzza magát is a korong-csillaghajó titka? Csupán a kíváncsiság hajtja?

A leány meg-megújuló erőfeszítéssel leküzdötte fáradt karjának súlyosságát, s kezét vezetője felé nyújtotta. Erg Noor nagy tenyerébe fogta, s gyöngéden megsimogatta a leány kezét. Nisa arca bíborvörösre gyúlt, fáradt testét új erő töltötte el. Mint akkor, a nagyon veszélyes leszállás előtt, arcát most is Erg Noor kezéhez szorította, s máris megbocsátotta neki is meg a biológusnak is a Földdel szemben elkövetett látszólagos árulást. Végérvényesen be akarta bizonyítani, hogy mindkettőjükkel egyetért, s ezért közölte velük ötletét, amely éppen akkor jutott eszébe. Egy víztartályt szereljenek fel magától záruló fedéllel. Tegyenek bele csalétekképpen egy darab konzervált nyers húst, amely — mint ritka jó falat — némiképp kiegészítette az űrhajósok koncentrált táplálékát. Ha a fekete „valami” bemegy a víztartályba, s a fedél lecsapódik, akkor az előre elkészített szelepeken át fújjanak bele nemes földi gázt, aztán forrasszák le a fedél szegélyét.

Eon valósággal fellelkesült a „vöröshajú leányzó” leleményességétől.

Erg Noor viszont azzal vesződött, hogy beállítsa az emberhez hasonló robotgépet, előkészítse a hatalmas elektrohidraulikus vágót, amelynek segítségével szeretett volna behatolni a távoli csillag spirál-koronghajónak belsejébe.

A már ismerős sötétségben elültek a viharok, a fagyot ismét meleg váltotta fel, kilenc napos „nappal” következett. Négy földi napra való munkájuk volt hátra: át kellett rakni az iontölteteket, bizonyos készleteket és az értékes műszereket. Ezenkívül Erg Noor szükségesnek látta, hogy elhozza az elpusztult személyzet tagjainak néhány személyi holmiját, hogy gondos fertőtlenítés után elvigye őket a Földre, s emlékül átadja az elpusztultak rokonainak. A Gyűrű Korszakában az emberek nemigen vittek magukkal felesleges tárgyakat, ezért a személyes holmik áthordása a Tantrára nem okozott különösebb nehézséget.

Az ötödik napon kikapcsolták az áramot, s a biológus két önkéntessel: Kay Berrel és Ingriddel együtt bezárkózott a Vitorla melletti őrtoronyba. A fekete lények nyomban megjelentek. A biológus előkészítette az infravörös képernyőt, és így figyelemmel kísérhette a gyilkos medúzákat. Egyszerre észrevette, hogy a tartály-csapdához odalopódzott egy medúza; behúzta csápját, összekuporodott, és kezdett behatolni a tartályba. Váratlanul még egy fekete rombusz tűnt fel a tartály nyitott szájánál. Az első szörnyeteg kinyújtotta csápjait, a csillagszerű fények megfoghatatlan gyorsasággal ragyogtak fel, remegő, sötétvörös fénycsíkokká változtak, amelyek a láthatatlan sugarak képernyőjén zöld villámokként ragyogtak fel. Az első szörnyeteg hátrább húzódott. Ekkor a második egy pillanat alatt csomóvá zsugorodott, és a tartály fenekére esett. A biológus már kinyújtotta kezét a gomb felé, de Kay Ber visszatartotta. Az első szörnyeteg ugyancsak összezsugorodott, s követte a másodikat. Most már két ijesztő medúza volt a tartályban. Csak az volt a csodálatos, hogyan csökkenthették a látható térfogatukat ily erősen. Egy gombnyomás, a fedél lecsapódott, s abban a pillanatban öt-hat fekete szörny vette körül mindenfelől a hatalmas, cirkóniummal bevont edényt. A biológus fényt adott, s megkérte a Tantrát, hogy kapcsolja be a védőrendszert. A fekete rémek szokásukhoz híven egy pillanat alatt eltűntek, de kettő fogságban maradt a légmentesen lezárt tartályban.

A biológus odament a tartályhoz, hozzáért a fedélhez, és olyan éles szúrás hasított az idegeibe, hogy nem tudott uralkodni magán, s észvesztő fájdalmában felkiáltott: a bal karja tehetetlenül, bénultan csüggött alá.

Taron, a mechanikus felöltötte hőálló védőöltözetét. Csak ezután sikerült átfúvatnia a tartályt tiszta földi nitrogénnal, s beforrasztani a tetejét. A csapokat ugyancsak beforrasztották, a tartályt a hajó készletéből származó szigetelővel vették körül, és beállították a gyűjteményes kamrába. Ezt a győzelmet drága áron vívták ki, a biológus karjának bénultsága az orvos minden erőfeszítése ellenére sem múlt el. Eon Thal nagyon szenvedett, de eszébe sem jutott, hogy lemondjon a spirálkorong vizsgálatáról. Erg Noor tiszteletben tartotta a biológus csillapíthatatlan kutatási vágyát, s ezért nem tudta otthagyni a Tantrán.

A spirálkorong — e távoli világokból érkezett vendég — sokkal messzebb volt a Vitorlától, mint az űrhajósok ezt kezdetben gondolták. A fényszórók világánál az elmosódó távolságban helytelenül becsülték fel a koronghajó méreteit. Valóban kolosszális alkotmány volt ez, átmérője legalább 350 méterre rúgott. Az űrhajósoknak el kellett hozni a kábeleket a Vitorláról, hogy a védőrendszert egészen a korongig kiépíthessék. A titokzatos csillaghajó ott tornyosult az emberek feje fölött hatalmas falként, s valahol fent veszett el az égbolt foltos homályában. A szénfekete felhők megsűrűsödtek, eltakarták az óriási korong felső szegélyét. A hajó testét malahitzöld zománc fedte. Ez a zománc már erősen megrepedezett, vastagsága körülbelül egy méter lehetett. A repedések között a réteg alatt élénkkék színű acél látszott, amely sötétkéken ragyogott azokon a helyeken, ahol a malahitréteg lekopott. A Vitorla felé néző oldalon csigavonalban kialakított hengerszerű domborodás volt, amelynek átmérője 15 méter, magassága pedig 10 méter lehetett. A csillaghajó másik oldala, amely a vaksötétbe merült, domborúbb-nak látszott; olyan volt, akár egy gömb szelvénye, amely egyesült a 20 méter vastag koronggal. Ezen az oldalon szintén egy csigavonalú, magas henger volt látható, mintha a korong felületén a hajó testébe épített spirális kémény felületi része emelkedne ki.

Az óriási korong szélei mélyen belesüppedtek a talajba. A függőleges acélfal aljánál az űrhajósok egy megolvadt kő nyomait pillantották meg; a kő úgy folyt szét mindenfelé, mint a sűrű kátrány.

A kutatók hosszú órákat vesztegettek el, hogy valami bejáratot vagy világítóablakot keressenek a korongon. De az ilyen nyílás vagy a malahitszínű réteg, vagy a reve-réteg alatt rejtőzött, vagy pedig oly ügyesen volt leplezve, hogy a hajó felületén semmiféle nyoma nem látszott. Nem találták meg sem az optikai műszerek, sem pedig az áífúvórendszer csapjainak nyílásait. Az acélfal teljesen tömörnek látszott. Erg Noor előre látta ezt, s ezért úgy döntött, hogy a hajó testét olyan elektrohidraulikusvágó segítségével nyitja fel, amely a földi csillaghajók legkeményebb és legszívósabb burkolatait is át tudja vágni. Rövid tanácskozás után valamennyien egyetértettek abban, hogy a spirális henger felső részét vágják el. Ott kellene rábukkanniok valamilyen üres térre, csőre vagy körbefutó folyosóra; azt remélték, hogy ezen keresztül bejuthatnak a csillaghajó belső helyiségeibe, s nem kell megkockáztatniuk, hogy egymást követő válaszfalak sorozatába ütközzenek.

A spirálkorong gondos tanulmányozását csakis egy külön e célt szolgáló expedíció végezhette el. Ahhoz viszont, hogy a Földről ilyen expedíciót küldjenek erre a veszélyes bolygóra, be, kellett bizonyítaniuk, hogy a távoli világok vendége belsőleg teljesen ép, benne a műszerek és az anyagok érintetlenek, s épségben megmaradt mindazoknak egész felszerelése, akik ezt a hajót a végtelen térségen át vezették; e vállalkozáshoz képest a földi csillaghajók útjai csupán félénk portyázások voltak a világűr térségeiben.

A korong másik oldalán a spirális henger szorosan leért a talajig. Ide vonszolták a fényszórót és a nagyfeszültségű vezetékeket. A korongról visszaverődő kékes fény homályos ködként terült el a síkságon, s elérte azoknak a bizonytalan körvonalú, sötét, magas tárgyaknak, valószínűleg szikláknak vonalát, amelyek kapuként vágódtak bele a feneketlen sötétségbe. Sem a ködös, csillagszerű foltocskák visszaverődő fénye, sem a fényszóró sugarai nem keltették azt az érzést, hogy a sötétség e kapuja valahol is érintkezne a talajjal. Valószínűnek látszott, hogy ott lejtő következett, s ez a lejtő arra a mély síkra vezetett, amelyet a Tantra leszállásakor észleltek.

Az önműködő kiskocsi, amely a hajónak egyetlen univerzális robotgépét kirakta, mélyen és tompán dübörgött. Ez a gép nem érezte a háromszoros vonzóerőt, gyorsan odament a koronghoz, megállt az acélfal mellett; olyan volt, akár egy rövid lábú, hosz-szú törzsű kövér ember, aki fejét fenyegetően előrehajtja.

A gép pontosan engedelmeskedett Erg Noor irányításának, négy felső végtagjával felemelte a kést, szétterpesztette lábait, s készenlétben várta a parancsot, hogy teljesítse a veszélyes feladatot.

— A robotgép munkáját Kay Berrel együtt én irányítom, mert rajtunk van a legnagyobb védelmet biztosító öltözet — rendelkezett a telefonba az expedíció vezetője. — A többiek, akik csak könnyű biológiai védőruhát viselnek, menjenek távolabb…

A vezető e szavaknál megakadt. Valami áthatolt a tudatán, megmagyarázhatatlan szomorúságot keltett a szívében, arra kényszerítette, hogy térdét meghajtsa. A büszke emberi akarat megtört, s tompa engedelmesség váltotta fel. Arcát és testét tapadós veríték lepte el. Akaraterejét vesztve megindult a fekete kapu felé. Ekkor meghallotta a telefonban Nisa hangját, s ettől visszatért a tudata. Megtorpant, de a lelkében támadt sötét erő ismét előrekergette.

Lassú léptekkel, meg-megállva, önmagával küzdve ment előre Kay Ber és Eon Thai is a vezetővel együtt. Ők is ott álltak a fénykör határán. Ott, a sötétség kapujánál, a gomolygó ködben valami alak mozgott, amelyet emberi értelemmel megmagyarázni nem tudtak, s amely éppen ezért még borzalmasabb volt. Ez már nem a medúza alakú teremtmény volt. A szürkés félhomályban egy fekete kereszt közeledett, széles szárnyai és kidomborodó, ellipszis alakú középső része rémületet keltett. A kereszt három végén egy-egy lencse ragyogott a fényszóró fényében, amely csak nehezen törte át a nedves párák ködét. A kereszt alapzata elveszett a megvilágítatlan talajmélyedés sötétjében.

Erg Noor gyorsabban haladt a többieknél, már csak száz lépésnyire volt az érthetetlen tárgytól, s ekkor a földre zuhant. Mielőtt a dermedt űrhajósok felfoghatták volna, hogy itt vezetőjük életéről vagy haláláról van szó, a fekete kereszt a kifeszített vezetékek köre fölé kezdett emelkedni. Előrehajolt, mint egy növény szára, s nyilvánvaló volt a szándéka, hogy áthajlik a védőmezőn, s megragadja Erg Noort.

Nisát szörnyű düh fogta el, de ez egyúttal egy atléta erejét öntötte beléje. Odaugrott a robotgéphez, és megforgatta az irányító fogantyúkat a robotgép tarkóján. A gép lassan és bizonytalanul emelni kezdte a kést. Ekkor a leány, akit elfogott a kétségbeesés, hogy nem tud majd bánni a bonyolult géppel, előre-ugrott, és saját testével takarta el az expedíció vezetőjét. A kereszt három végtagjából kígyózó, ragyogó sugarak vagy villámok cikáztak feléje. A leány széttárt karokkal esett Erg Noorra. De szerencséjére a robotgép ekkor már elfordította a kés karmantyúját, amelynek belsejében rejtett penge a fekete kereszt középső része felé fordult. A kereszt görcsösen meghajolt, mintha előrebukna, majd eltűnt a sziklák mellett, az áthatolhatatlan sötétségben. Erg Noor és társai rögtön magukhoz tértek, fölemelték a leányt, és visszavonultak a spirálkorongon túl. Eközben társaik is észbekaptak, s máris arrafelé gurítottak a planetáris motorból rögtönzött sugárágyút. Erg Noor olyan kegyetlen haraggal, amilyet ezelőtt soha nem érzett, küldte a megsemmisítő sugarakat a sziklakapu felé, s nagyon gondosan söpörte végig a síkságot; vigyázott, hogy egyetlen négyzetméternyi helyet se hagyjon ki. Eon Thai térdre ereszkedett a mozdulatlan Nisa elõtt, halkan kérdezgette őt a telefon útján, s azon igyekezett, hogy megfigyelhesse a leány arcának vonásait a szilikollsisak alatt. A leány mozdulatlanul, behunyt szemmel feküdt. A telefonban nem hallatszott a lélegzete, s a biológus a védőruhán át képtelen volt megállapítani, hogy lélegzik-e.

— A szörny megölte Nisát! — kiáltott fel fájdalmasan Eon Thai, mihelyt megpillantotta az odaérkező Erg Noort.

A legnagyobb védelmet nyújtó sisak keskeny nézőnyílásán át nem lehetett látni a vezető tekintetét.

— Azonnal vigyék el a Tantrára Lumához! — s Erg Noor hangja most acélosabban csengett, mint bármikor ezelőtt. — Segítsenek maguk is megállapítani, hogy milyen sérülésről van szó… Mi hatan itt maradunk, befejezzük a kutatást. A geológus menjen magukkal, gyűjtse össze az összes hegyi kőzeteket, amelyeket a korongtól a Tantrához vivő úton talál: nem maradhatunk tovább ezen a bolygón. Itt a kutatások csak a legerősebb védelmet adó tankokban végezhetők, mi csak tönkretennénk az expedíciót. Vigye a harmadik kiskocsit, de siessen!

Erg Noor megfordult, s vissza sem tekintve, megindult a korong-csillaghajó felé. Az „ágyút” előreállították. Az ágyú mellett álló gépészmérnök minden tíz percben bekapcsolta a tűzfolyamot, és félkörben elárasztotta vele az egész területet a korong széléig. A robotgép odavitte a kést a spirális henger második külső burkához, amely itt, a korong süppedő szélén az önműködő gép mellmagasságában volt.

Az erős zúgás áthatolt még a vastag védőruhán is. A malahitréteg kiválasztott részén kígyó alakú kis rések látszottak. A kemény zománc darabjai szerteröppentek, tompán verődtek neki a robotgép acéltestének. A kés oldalazó mozgással egész lemezt vágott le a rétegből, s láthatóvá vált a világoskék, szemcsés felület, amely még a reflektor fényében is kellemes hatást keltett. Kay Ber kijelölt egy négyszöget, amely elegendő volt arra, hogy egy védőruhás ember átférjen rajta, s a robotgépet úgy irányította, hogy erős nyomással mély rést vágjon a kék fémen, de ez a rés nem hatolt át a fém egész vastagságán. A robotgép már kirajzolta a második vonalat, amely szöget alkotott az elsővel, s a kés pengéjét előre-hátra húzta, közben pedig egyre növelte a feszültséget. A fémbe vágott rés már több mint egy méter mélyre hatolt. Amikor a gép megrajzolta a négyzet harmadik oldalát, a vágatok kezdtek szétválni, s belsejükkel kifelé fordultak.

— Vigyázat! Mindenki menjen hátra! Feküdj! — kiáltotta a mikrofonba Erg Noor, s kikapcsolta a robotgépet.

A vastag fémdarab hirtelen kifelé fordult, mint egy konzervdoboz teteje. Elképzelhetetlenül vakító, szivárványszínű lángfolyam csapott ki a nyílásból a spirális domborulat mentén, az érintő hosszában. Csak ez mentette meg a vigyázatlan kutatókat, meg talán az, hogy a sötétkék fém azonnal megolvadt-és újra elzárta a kivágott nyílást. Az erős robotgépből csak egy megolvadt acélcsomó maradt, amelyből siralmasan meredeztek elő a rövid acéllábak. Erg Noor és Kay Ber csak azért menekültek meg ép bőrrel, mert elővigyázatosan védőruhát vettek fel. A robbanás elhajította őket a különös csillaghajótól, eldobta a többieket is, felfordította az „ágyút”, s elszakította a nagyfeszültségű kábeleket.

Amikor a megrázkódtatástól magukhoz tértek, a kutatók belátták, hogy védtelenné váltak. Szerencséjükre az épségben maradt reflektorok fényében feküdtek. Senki nem sérült meg, de Erg Noor úgy döntött, hogy ebből elég mindnyájuknak. Otthagyták a szükségtelen szerszámokat, a kábeleket és a fényszórót, felrakodtak az épségben maradt kocsira, és sietősen visszavonultak csillaghajójukhoz.

Az idegen csillaghajó vigyázatlan felnyitásakor a körülmények szerencsésen alakultak, de ez egyáltalán nem az expedíció vezetőjének érdeme volt. Minden újabb próbálkozás, hogy feltárják a csillaghajót, sokkal siralmasabban végződhet… S mi lehet Nisával, a kedves asztronavigátorral? Hogy van Nisa?… Erg Noor remélte, hogy a védőruha csökkentette a fekete kereszt halált hozó erejét. Hiszen a biológust sem ölte meg az, hogy hozzáért a fekete medúzához. De itt, távol a nagyszerű földi gyógyintézetektől, leküzdhetik-e az ismeretlen fegyver gyilkos hatását?…

Kay Ber az átjáró kamrában a vezetőhöz lépett, és bal vállpántjának hátrészére mutatott. Erg Noor a tükör felé fordult, amely mindig ott volt az átjáró kamrában, hogy az idegen bolygókról hazatérő kutatók a kötelező előírások szerint megvizsgálhassák magukat. A cirkónium-titán váll-lap vékony lemeze felhasadt. A felszakadt résből égszínkék fémdarab meredezett elő; ez behatolt a szigetelő bélésbe, de nem vágta át a védőöltözet belső rétegét. Nagy nehezen sikerült kihúzniok a fémszilánkot. Ezt a titokzatos fémmintát, amelyet a spirálkorong-csillaghajóról oly nagy veszélyek árán s mégiscsak véletlenül szereztek meg, elviszik a Földre.

Erg Noor megszabadult a védőöltözettől, s végre beléphetett — helyesebben a különös bolygó vonzóerejének nyomasztó hatása alatt betámolyoghatott — hajója belsejébe.

Az egész expedíció égő türelmetlenséggel várta. A korong mellett lejátszódott katasztrófát mindnyájan sztereovizofonban látták, ezért nem is kérdezték az eredményt.