Az Androméda-Köd

V. fejezet Ó A TENGER FENEKÉN

A meleg, átlátszó tengeren alig-alig észrevehetően fodroztak a csodálatosan csillogó, zöldeskék hullámok. Dar Veter lassan bement a vízbe, s amikor a víz már a nyakáig ért, széttárta karját, szeretett volna megkapaszkodni a lejtős talajon. Amint elnézte a lankás hullámok fölött a csillogó messzeséget, ismét úgy érezte, mintha beleolvadna a tengerbe, s maga is a végtelen elem részévé válna. Magával hozta ide is régóta visszafojtott bánatát. Fájt a válás a kozmosz szédítő nagyságától, a megismerés és a gondolat határtalan óceánjától s a nap nap utáni kemény, öszpontosított munkától. Most egészen más volt az élete. Veda iránt növekvő szerelme megszépítette szokatlan munkában töltött napjait, ki valóan képzett agyának szomorú szabadságra eresztett gondolatait. A tanítvány lelkesedésével vetette bele magát a történeti kutatásokba. Az idő múlása, melyet gondolatai visszatükröztek, segítségére volt abban, hogy megszokja életének változását. Hálás volt Veda Kongnak azért, hogy finom asszonyi tapintattal megrendezte a repülõtányéron tett utat abban az országban, melyet az emberi munka alakított át. Érezte, hogy a tenger végtelensége, a földi munkák nagyszerűsége mellett saját vesztesége egészen eltörpül. Dar Veter beletörődött a megváltoztathatatlanba, amibe pedig nehezen törődik bele az ember…

Gyermekes halk hang szólította. Megismerte Miikót, s nagy lendületet véve hanyatt fordult, hogy megvárja a leánykát. Miiko hirtelen mozdulattal belevetette magát a tengerbe. Szurokfekete hajáról nagy vízcseppek gördültek lefelé, sárgásbarna teste a vékony vízréteg alatt zöldnek látszott. Egymás mellettúsztak a Nappal szemben, egy magányos, lakatlan kis sziget felé, amely a parttól egy kilométernyire fekete dombként emelkedett ki a vízből. A Gyűrű Korszakának gyermekei kiválóan úsztak a tengeren. Dar Veter pedig született tehetség volt Kezdetben nyugodt tempókkal úszott, mert attól félt, hogy Miiko kifárad, de a leány könnyedén, nyugodtan haladt mellette. Dar Veter kissé meglepődött, amikor látta, hogy milyen kitűnően úszik Miiko, s meggyorsította tempóit. De amikor már teljes erejéből úszott, Miiko akkor sem maradt le mögötte, s mozdulatlan, kedves arcocskája változatlanul nyugodt maradt. A sziget felől tompa hullámzás hallatszott, Dar Veter hanyatt fordult; a leány megelőzte, egy kört írt le, és visszatért hozzá.

— Miiko, maga csodálatosan úszik! — kiáltott fel elragadtatással Dar Veter, majd teleszívta tüdejét, s visszatartotta lélegzetét.

— A felszínen rosszabbul úszom, mint víz alatt — mondta szerényen a leány, s Dar Veter ismét elcsodálkozott.

— Őseim japánok voltak — folytatta Miiko. — Valamikor élt egy törzs, amelyben minden nő búvárúszó volt, igazgyöngyöt hozott fel a tenger mélyéről, tápláló algákat gyűjtött. Ez a foglalkozás nemzedékről nemzedékre öröklődött, s ezer esztendő alatt nagyszerű művészetté fejlődött. Véletlenségből most nálam is ez jelentkezik.

— Sohasem gondoltam volna…

— Hogy búvárúszónők késői leszármazottja történész lesz? A mi nemzetségünkben régen egy legenda járta. Több mint ezer esztendővel ezelőtt élt egy japán művész, Janagihar Eigoro.

— Eigoro? Ez a maga neve?!

— Manapság ez ritkán fordul elő, hiszen ma a névadás aszerint történik, hogy kinek milyen szépen hangzó név tetszik meg. Persze, mindenki arra törekszik, hogy a szépen hangzó nevet annak a népnek nyelvéből válassza ki, amelyből származik. A maga neve, ha nem tévedek, orosz gyökerű?

— Pontosan így van! De nemcsak a szavak gyökere orosz, hanem mind a két szó is az. Az első azt jelenti: ajándék, a második szelet jelent…

— Hogy mit jelent a nevem, nem tudom, de az a művész valóban élt. Egyik ősöm felkutatta valahol egy múzeumban az egyik festményét. Nagyméretű kép, megtekintheti nálam, történésznek nagyon érdekes. Találóan ábrázolja a nép nehéz, hősi életét, a szegénységet és igénytelenséget… Ússzunk tovább?

— Egy percre még, Miiko. Mi volt a búvárnőkkel?

— A művész megszerette a búvárúszást, s örökre letelepedett a törzsben. A leányai szintén búvárok voltak, egész életüket a tengeren töltötték. Nézze csak, milyen furcsa ez a sziget, mint egy kerek tartály vagy egy alacsony torony, mintha cukorgyártásra szolgálna.

— A cukor! — Dar Veter akaratlanul fintorgott. — Gyermekkoromban az ilyen lakatlan szigetek mindig csábítottak. Magányosan állnak a tenger közepette, ismeretlen titkok rejlenek sötét szikláik között és ligeteikben, mindent megtalálhat itt, amit álmában kíván.

Miiko hangos nevetéssel válaszolt. Rá se lehetett ismerni erre a mindig hallgató, egy kicsit szomorú leányra. Vidáman és bátran tört előre, a súlyosan csapkodó hullámok felé, de Veter számára változatlanul titok maradt, egészen más volt, mint a nyílt természetű Veda, akinek bátorsága mögött inkább nagy magabiztosság, mint igazi állhatatosság rejlett.

Mindjárt a parton, hatalmas tömbök között mély, föld alatti folyosók húzódtak, amelyeket átvilágított a Nap. Sötét halmokban rojtos hínár keretezte szivacsgomolyagok hevertek. Ezek a víz alatti körfolyosók a sziget keleti része felé vezettek, ahol ismeretlen, sötét mélység tátongott. Dar Veter most már sajnálta, hogy nem kérte el Vedától a partvidék pontos térképét. Néhány kilométernyire a nyugati földnyelv mellett a tengeri expedíció tutajai ragyogtak a napfényben. Ide látszott a fövény, s Veda most éppen ott van társaival együtt. Ma a gépeken kicserélik az akkumulátorokat, s ezért az egész expedíciónak pihenőnapja van. De ő, Dar Veter engedett gyermekkori szenvedélyének, s néptelen szigetek kutatására indult.

Andezitsziklák félelmetes meredélye függött az úszók felett. A kőtömbök törésvonala még egészen friss volt, egy földrengés nemrég leszakította a part omlatag részét. A nyílt tenger felől erős dörgés hallatszott. Miiko és Dar Veter sokáig úszott a sötét vízben a keleti part mellett, amíg egy sima szirtet nem találtak, ide aztán Dar Veter felsegítette Miikót.

Riadt sirályok szálldostak a levegőben, a sziklák továbbadták a hullámok zaját, rázkódott az andezittömeg. A csupasz köveken és szúrós bokrokon kívül semmit sem találtak itt, embernek vagy állatnak nyoma sem mutatkozott.

Az úszók felmentek a sziget csúcsára, végigtekintettek a háborgó hullámokon, s visszatértek. A fenti sziklarepedésből meredező bokrok felől fanyar illatot hozott feléjük a szél. Dar Veter kinyújtózott a meleg kövön, s lustálkodva nézte a vizet a szirt déli oldalán.

Miiko leguggolt közvetlenül a szikla szélén, s szemügyre vett valamit odalent a mélyben. Errefelé nem volt parti zátony, sem hordalékkő. A meredély a sötét, olajos színű víz felett függött. A Nap vakító fénnyel szegélyezte a szikla oldalát. Ott, ahol a sziklák között áttörő fény függőlegesen érte az átlátszó vizet, fel-felvillant a világos homokú, egyenletes tengerfenék.

— Mit lát ott, Miiko?

A gondolataiba mélyedt leány nem fordult meg azonnal.

— Semmit. Magát a néptelen szigetek vonzzák, engem a tengerfenék érdekel. Én is úgy érzem, hogy a tenger fenekén mindig találhatunk valami érdekeset, mindig felfedezhetünk valamit.

— Akkor hát miért dolgozik a pusztaságon?

— Nem olyan egyszerű dolog ez. Nekem a tenger olyan nagy boldogság, hogy nem lehetek mindig együtt vele. Nem hallgathatjuk állandóan azt a zenét, amit nagyon szeretünk, így vagyok én a tengerrel. Annál nagyobb öröm, ha találkozom vele… Dar Veter helyeslőén bólintott.

— Bukjunk le oda? — s Veter a fehéren csillogó mélységre mutatott. Miiko felvonta amúgy is eléggé magas szemöldökét.

— Meg tudná tenni? A víz itt legalább 25 méter mély. Csak tapasztalt búvárúszó küzdhet meg vele…

— Megpróbálom.. S maga?

Miiko válasz helyett felállt, körülnézett, kiválasztott egy nagy követ, s a szikla szélére vonszolta.

— Először hadd próbáljam meg így. Kővel lebukni ellenkezik szokásaimmal. Talán nincs áramlás ott a mélyben — a fenék nagyon tiszta…

A lány felemelte kezét, előrehajolt, kiegyenesedett, s hátraszegte fejét. Dar Veter figyelte a lélegzetvételét, hogy aztán utánozhassa. Miiko többé nem szólt egyetlen szót sem. Néhány tornagyakorlat után felragadta a követ, s leugrott a sötét mélységbe.

Dar Veter valami homályos aggodalmat érzett, amikor már több, mint egy perc eltelt, s a bátor leánynak még nyomát sem látta. Most már ő maga is keresett egy követ, hogy terhelése legyen, úgy gondolta, hogy neki nagyobbra van szüksége. Éppen fölemelt egy negyven kilogrammos andezitdarabot, amikor megjelent Miiko. A leány nehezen vett lélegzetet, s nagyon fáradtnak látszott.

— Ott… ott… egy ló — mondta ki nagy nehezen.

— Micsoda? Milyen ló?

— Egy óriási lónak a szobra… Ott a tenger mélyén. Rögtön megnézem jobban.

— Miiko, ez nehéz dolog. Üsszunk oda a többiekhez, hozzunk magunkkal búvárkészüléket és csónakot.

— Nem, nem! Magam akarom megnézni, most, azonnal! Ez az én győzelmem lesz, nem pedig a műszeré. Aztán majd idehívjuk a többieket.

— Csakhogy én magával megyek ám! — Dar Veter felkapta a kiválasztott követ. Miiko elmosolyodott.

— Fogjon egy kisebbet! Ezt. S mi lesz a lélegzéssel?

Dar Veter engedelmesen végrehajtott néhány tornagyakorlatot, majd kezében a kővel fejest ugrott a vízbe. A víz az arcába csapott, háttal fordította Miikónak, nyomta a tüdejét, tompa fájdalmat okozott a fülében. Legyőzte ezt a fájdalmat, megfeszítette izmait, szorosra zárta állkapcsát. Hideg, szürke homály sűrűsödött odalent, a vidám napfény hamarosan kihunyt. A mélység hideg és ellenséges ereje mindinkább győzött felette, a feje szédült, a szeme káprázott. Ekkor Miiko kemény kis keze érintette meg váratlanul a vállát, s Dar Veter lábával elérte a sűrű, sötét ezüstös homokot. Erőlködve arra fordította a fejét, amerre Miiko mutatott, hirtelen visszariadt, meglepetésében elejtette a követ, s a víz rögtön fölvetette testét. Nem emlékezett rá, hogyan került a felszínre, mert nem látott semmit a vörös ködben. Görcsösen szedte a lélegzetet, és fújta ki a levegőt… Csak kis idő elteltével múltak el a víz alatti nyomás következményei, s a látomás egyszerre föltámadt emlékezetében. Csak egy pillanat volt az egész, s mégis mennyi részletet vett észre, s jegyzett meg az agya!

A sötét sziklák óriási csúcsos ívben értek össze fent, s az ív alatt egy óriás ló szobra állt. Egyetlen hínár, egyetlen kagyló sem tapadt a szobor fényes felületére. Az ismeretlen szobrász mindenekelőtt az erőt akarta kifejezni. Aránytalanul megnagyította a törzs mellső részét, megszélesítette a ló hatalmas szügyét, magasra emelte a keményen szügybe vágott nyakat. A ló bal mellső lábát fölemelte, mintha csak hangsúlyozni akarná a néző előtt a térdízület kerek formáját, az ormótlan pata szinte a ló szügyét érte. A másik három láb éppen nagy erővel rugaszkodott el a talajtól, emiatt a ló szinte függő helyzetben állt a néző felett, mintha el akarná taposni legendás erejével. Sörénye dühösen ágaskodott nyakának meredek ívén, a feje a szügyét érte, s leszegett homloka alól fenyegető, haragos pillantást vetett. A kőszörnyeteg előrecsapott kis füle ugyanezt a haragot tükrözte.

Miiko már megnyugodott Dar Veter miatt, otthagyta őt elnyúlva a lapos sziklán, s ismét visszaugrott a vízbe. Végül a leány teljesen belefáradt a mély lemerülésekbe, s kigyönyörködte magát felfedezésében. Leült Dar Veter mellé, sokáig hallgatott, amíg lélegzete ismét szabályossá nem vált.

— Nagyon szeretném tudni, milyen régi lehet ez a szobor? — kérdezte önmagától Miiko tűnődve.

Dar Veter vállat vont, s eszébe jutott, ami a legnagyobb csodálkozást keltette benne.

— Miért nem tapad a szoborhoz semmiféle hínár vagy kagyló?

Miiko hirtelen feléje fordult.

— Igen, igen! Ismerek már ilyen leleteket. Kiderült, hogy ezeket valami különleges anyag burkolja, amely nem engedi meg, hogy élőlények nőjenek rajta. Ezért hát a szobor körülbelül a Megosztott Világ Korszakának utolsó százada végén készülhetett.

A tengeren, a part és a sziget között egy úszó alak tűnt fel. Amint közelebb ért, kiemelte felsőtestét a vízből, és kezével üdvözletet integetett feléjük. Dar Veter felismerte Mven Masz széles vállát és ragyogó sötét bőrét. A magas fekete alak nemsokára felkapaszkodott a sziklára, s széles, szívélyes mosoly ragyogott fel kedves arcán. Gyorsan meghajolt a kis Miiko előtt, széles, lendületes mozdulattal üdvözölte Dar Vetert.

— Egy napra jöttünk ide Ren Bozzal, hogy tanácsot kérjünk.

— Ren Boz?

— A Tudáshatárok Akadémiájának fizikusa…

— Futólag ismerem. A tér és terület kölcsönös viszonyának kérdéseivel foglalkozik. Hol hagyta hát Rent?

— A parton. Nem úszik, legalábbis nem úgy, mint maguk. Könnyű csobbanás szakította félbe Mven Masz szavait.

— Odaúszom a partra, Vedához! — kiáltotta már a vízből

Miiko. Dar Veter barátságosan mosolygott a leányra.

— Odaúszik, hogy közölje felfedezését! — magyarázta Mven Másznak, s elbeszélte, hogy a víz alatt egy ló szobrára bukkantak.

Az afrikait nemigen érdekelte Dar Veter elbeszélése. Hosszú ujjával az állat tapogatta. Tekintetében Dar Veter nyugtalanságot és reménységet látott.

— Valami komoly dolog nyugtalanítja? Ha igen, miért vár vele?

Mven Masz rögtön engedett a felszólításnak. A szikla szélén a titokzatos lovat rejtő mélység felett elmondta, milyen kegyetlen kétségek gyötrik. Ren Bozzal való találkozása nem volt véletlen. A Tucana üpszilonja csillag gyönyörű szép világának látványát nem felejtette el. Attól az éjszakától fogva állandóan arról álmodozik, hogy közelebb jusson ehhez a világhoz, valami úton-módon legyőzze a szörnyű távolságot, amely elválasztja tőle. A közlemény, a jelzés vagy a kép elküldése és vétele között meg akarta szüntetni az emberi élet szempontjából legyőzhetetlen hatszáz esztendős különbséget. Érezni akarta annak a csodálatos, és a mienkhez annyira hasonlatos életnek lüktetését, a Világmindenség végtelenjén át kezét akarta nyújtani az ottani testvéreknek. Mven Masz arra összpontosította erőfeszítéseit, hogy megismerkedjék azokkal a megoldatlan kérdésekkel és befejezetlen kísérletekkel, amelyeket már évezredek óta végeztek a térnek mint az anyag funkciójának kutatásában. Annak a problémának vizsgálatában, amelyről Veda Kong is álmodozott a Nagy Gyűrűn tartott első beszédének éjszakáján.

A Tudáshatárok Akadémiájában az ilyen kutatásokat Ren Boz, egy fiatal matematikus-fizikus irányította. Mven Masszái való találkozását és kialakuló barátságát eleve meghatározták közös törekvéseik.

Ren Boz véleménye szerűit a probléma már annyira kidolgozott, hogy a kísérlet végrehajtása lehetséges. Ez a kísérlet sem hajtható végre laboratóriumi úton, mint ahogy a kozmikus méretekkel kapcsolatosak sem. A kérdés rendkívüli fontossága óriási kísérletet tesz szükségessé. Ren Boz arra a véleményre jutott, hogy a kísérletet a külső állomások útján kell végrehajtani, s ehhez fel kell használni az egész földi energiát, beleszámítva az Antarktiszon fekvő Q-energia tartalékállomásának teljesítőképességét is.

Dar Veter érezte a veszélyt, amikor merőn belenézett Mven Masz lángoló szemébe, s látta remegő orrcimpáit.

— Azt akarja megtudni, hogy én mit tennék? — tette fel nyugodtan a döntő kérdést.

Mven Masz bólintott, s megnyalta kiszáradt ajkát.

— Én nem hajtanám végre a kísérletet — jelentette ki Dar Veter, s nem vett tudomást az afrikai arcán megjelent keserű kifejezésről: ez a kifejezés csak egy pillanatra villant fel, s rögtön el is tűnt, a kevésbé figyelmes szemlélő észre sem vette volna.

— Gondoltam! — tört ki Mven Maszból.

— Akkor mégis miért tulajdonított jelentőséget tanácsomnak?

— Azt hittem, sikerül meggyőznünk önt.

— Tessék, próbálja meg. Most ússzunk oda a többiekhez. Már valószínűleg készítik a búvárkészüléket, hogy megnézzék a lovat!

Veda énekelt, s két ismeretlen női hang kísérte.

Amikor Veda megpillantotta a feléje úszókat, hívogatólag intett, gyermekesen be-behajtva nyitott tenyere ujjait. A dal elhangzott. Dar Veter az egyik nőben felismerte Evda Nalt. Most látta először fehér orvosi köpeny nélkül. Az orvosnő magas, hajlékony alakja kivált a többiek közül, mert fehér bőre még nem bámult le a naptól. A kiváló idegorvosnő az utóbbi időkben nyilván nagyon sokat dolgozott. Kékesfekete haja, amelyet középen egyenes vonallal választott el, a halántékánál magasra volt fésülve. Beesett arca fölött kiálló arccsontja hangsúlyozottan aláhúzta szélesen metszett, figyelő fekete szemét. Arca megfoghatatlanul emlékeztetett az ókori egyiptomi szfinxre, amely ősidők óta ott állt a sivatag szélén, a Föld egyik legrégibb állama uralkodóinak, a fáraóknak piramis-sírja mellett. Most, húsz évszázaddal azután, hogy eltűnt ez a sivatag, s a homokon termékeny ligetek susognak, a szfinxet üvegbura fedi, amely azonban nem rejti el arcának idővájta barázdáit.

Dar Veternek eszébe jutott, hogy Évda Nal a peruiaktól vagy a chileiektől vezeti le családfáját. A régi dél-amerikai napimádók szokása szerint üdvözölte az orvosnőt.

— Úgy látom, hasznára vált a történészekkel együtt végzett munkája — jegyezte meg Evda. — Köszönje meg Vedának…

Dar Veter sietve Veda felé fordult, de az megfogta a karját, és egy teljesen ismeretlen nőhöz vezette.

— Bemutatom Csara Nandit! Mi itt valamennyien az ő és Kart Szan festőművész vendégei vagyunk, mert õk már egy hónapja élnek itt a tengerparton. Vándor stúdiójuk ott van az öböl végén.

Dar Veter kezet nyújtott a fiatal nőnek, aki óriási kék szemével ránézett. Dar Vetemek egy pillanatra elakadt a lélegzete: ez a nő valahogy egész más volt, mint a többi. Veda Kong és Evda Nal között állt, akiknek a mély értelem és a hosszú, fegyelmezett kutatómunka által kifinomult szépségét is elhomályosította az ismeretlen rendkívüli szépsége.

— A maga neve valahogyan hasonlít az enyémre — szólalt meg Dar Veter.

Az ismeretlen kis szájának szöglete remegett a visszafojtott nevetéstől.

— Annyira, amennyire maga is hasonlít rám. Dar Veter elnézett az ismeretlen nő sűrű és ragyogó, enyhén göndör fekete haja fölött, s derűsen rámosolygott Vedára.

— Veter, maga nem ért a széptevéshez — mondta hamiskásan Veda, s fejét kissé oldalt hajtotta.

— Vajon kell-e a széptevés most is, hiszen ma már nincs szükség többé csalásra.

— Szükség van rá — szólt közbe Evda Nal —, s mindig is szükség lesz rá.

— Nagyon örülnék, ha ezt megmagyaráznák nekem — mondta kissé elkomorodva Dar Veler.

— Egy hónap múlva tartom meg az őszi előadásaimat a Bánat és Öröm Akadémiáján, s ebben bőven lesz szó a közvetlen emóciók jelentőségéről… — Evda a közeledő Mven Masz felé bólintott.

Az afrikai, szokása szerint, kimérten és nesztelenül jött. Dar Veter észrevette, hogy Csara barna arcán meleg, vörös pír lángol fel, mintha a Nap, amely átitatta egész testét, hirtelen átütne barnára sült bőrén. Mven Masz közönyösen meghajolt.

— Idehozom Ren Bozt. Ott ül a kövön.

— Menjünk oda hozzá — javasolta Veda — és egyúttal Miiko elé. Elszaladt a készülékekért. Csara Nándi, maga velünk jön? A leány tagadólag rázta fejét.

— Jön az én parancsolom. A Nap már leáldozott, nemsokára kezdődik a munkánk…

— Ugye, nehéz modellt állni? — kérdezte Veda. — Igazi hőstett. Én képtelen lennék rá.

— Én is azt hittem, hogy nem leszek képes, rá De ha a művész gondolata megragad, akkor magam is részt veszek az alkotásban. Keresem, hogyan fejezhetném ki testemmel a művész gondolatát… Ezernyi árnyalat van minden mozdulatban. Megfogni őket, mint a tovaszálló zenét…

— Csara, maga igazi kincs egy művész számára!

— Kincs! — szakította félbe Veda szavait egy dörgő basszus. — S hogyan találtam rá! Egészen hihetetlen! — Kart Szan, a művész, megrázta magasra emelt, hatalmas öklét. Szőke haja kócosán lobogott a szélben, szélcserzett arca kipirult.

— Kísérjen el bennünket, ha van ideje, s mondja el — kérte Veda.

— Rossz elbeszélő vagyok. Ez azonban így is érdekes. Nagyon érdekel, hogyan lehet rekonstruálni azokat a különféle faji típusokat, amelyek még a Megosztott Világ Korszaka előtti ókorban éltek. „Gondvana lánya” című festményem sikere után égtem a vágytól, hogy újjáteremtsek egy másik faji típust. A test szépsége egy-egy faj legszebb kifejezője, amely nemzedékeken át egészséges, tiszta életet élt. Az ókor minden fajában volt valami kifinomultság, mindegyiknek megvolt a maga szépségmércéje, amely már a vadonélés feltételei között kialakult, így látjuk ezt mi, művészek, akikről azt tartják, hogy elmaradtunk a kultúra csúcsaitól… Mindig így vélekedtek rólunk, ősidők óta, valószínűleg még a barlangos kőkorszaktól kezdve. De lám, nem ezt akarom mondani… Arra gondoltam, hogy megfestem a „Thetisz lánya” vagy másképp a „Földközi-tenger lánya” című képemet. Megragadott engem, hogy az ókori Görögország, Kréta, a kettős folyó, Amerika, Polinézia mítoszaiban az istenek a tengerből léptek elő. Mi lehet csodálatosabb Aphrodité hellén legendájánál? Aphrodité az ókori görögöknél a szerelem és a szépság istennője volt. Már maga a név is szép: Aphrodité Anadiomena, aki a habokból, a tengerből támadt… Az az istennő, aki a habokból született, akit az éjszakai tenger fölött ragyogó csillagok fénye termékenyített meg — vajon melyik nép teremtett ennél költőibbet!…

— A csillag fényéből és a tenger habjából — hallotta Veda Kong Csara suttogását, s lopva a leányra nézett.

Csarának kemény vonalú, szinte fából faragott, kőből vésett arcéle ókori népekről beszélt. Egyenes, kissé pisze, csöpp orra, enyhén hátrahajló homloka, erős álla — és főként az orr és fül közötti nagy távolság, azaz az antik, földközi-tengeri népek minden jellemző vonása kirajzolódott Csara arcán.

Veda észrevétlenül tetőtől talpig végignézte őt, s arra gondolt, hogy Csatában kicsit „túl sok” van mindenből. Túlságosan sima a bőre, túlságosan karcsú a dereka, túlságosan széles a csípője. S hangsúlyozottan egyenes a tartása, emiatt erős melle túlságosan kidomborodik. Talán a művésznek éppen ilyen túlságokra van szüksége?

Az utat kődarabok rekesztették el, s Veda rögtön megváltoztatta az imént kialakított felfogását. Csara Nandi rendkívül könnyedén ugrott kőről kőre, mintha csak táncolna.

„Kétségtelenül indiai vér van benne — gondolta Veda. — Majd később megkérdezem…”

— Hogy megalkothassam „Thetisz lányát” — folytatta a festő —, közelebbről meg kellett ismernem a tengert, meg kellett barátkoznom vele, hiszen az én krétai modellemnek, akárcsak Aphroditének, a tengerből kell kilépnie, mégpedig úgy, hogy mindenki megértse ezt. Mialatt a „Gondvana lánya” című képem megfestésére készültem, három évig dolgoztam az Egyenlítői-Afrika egyik erdei állomásán. Amikor befejeztem a munkát, mint gépész dolgoztam egy postai siklónaszádon, s két évig hordtam a postát az Atlanti-óceánon mindazoknak a halászati, fehérje- és sógyáraknak, amelyek óriási acéltutajokon járják az óceánt.

Egy este gépemet éppen az Atlanti-óceán középső részén, az Azori-szigetektől nyugat felé vezettem, ahol az ellenáram egyesül az északi áramlattal. Ezen a helyen mindig nagy a hullámverés, egyik hullámsor követi a másikat. Az én siklónaszádom hol az alacsonyan szálló felhőket érte, hol pedig vad erővel zuhant a hullámok közötti szakadékba. A hajócsavar csikorgott, én ott álltam a magas kis hídon, a kormány mellett. S ekkor — sohasem felejtem el!…

Képzeljenek el egy minden eddiginél magasabb hullámot, amint vágtatva közeledik felém. E kolosszális hullám taraján az alacsonyan szálló, sűrű, gyöngyház- és rózsaszínű felhők alatt egy bronzvörösre sült leány állt… A hullám zajtalanul száguldott, s ő csak repült a hullámtarajon, kimondhatatlanul büszkén, a maga magányában, a végtelen óceánon. Az én naszádom a magasba röppent, elsuhantunk a lány mellett, aki barátságosan intett felénk. Ekkor vettem észre, hogy egy lécen állt, ismerik, olyan sí formájú léc, akkumulátorral és motorral, amelyet lábbal irányítanak.

— Ismerem — válaszolta Dar Veter —, vízisízésre való.

— Engem a legjobban az lepett meg, hogy körös-körül nem volt semmi, csupán alacsony felhők, száz mérföldnyire néptelen óceán, esti szürkület, és egy leány, amint az óriás hullámon vágtat tova. Ez a leány…

— Csara Nandi! — vágott közbe Evda Nal. — Ez világos. De honnét került oda?

— Egyáltalán nem a habokból, s nem is a csillagok fényéből! — Csara elnevette magát, s nevetése meglepően magas csengésű volt. — Csupán a fehérjegyár tutajáról. Akkor éppen a szargasszók szélén álltunk, hlorellát tenyésztettünk, s én mint biológus dolgoztam ott.

— Hát jó — mondta beleegyezőleg Kart Szán —, de attól a pillanattól fogva maga az én számomra a Földközi-tenger lánya lett, aki kikelt a habokból, s elkerülhetetlenül az én jövendő festményem modellje lesz. Egész évet vártam.

— Felkereshetjük önt, hogy megnézzük a képet? — kérdezte Veda Kong.

— Nagyon szívesen megmutatom, csak ne a munka óráiban jöjjenek, inkább este. Nagyon lassan dolgozom, s munkám alatt nem bírom elviselni, hogy bárki is ott legyen.

— Festékkel készíti a képet?

— Munkánk csak keveset változott a festészet létezése óta eltelt évezredek alatt. Az optikai törvények és az emberi szem ugyanaz maradt. Néhány árnyalatot finomabban érzékelünk, kitaláltak újabb krómkatoptrikus festékeket, amelyeknek rétegében belső reflexek vannak, s egyes új fogásokra jöttünk rá a színek harmonizálása tekintetében. Egyébként az ősi idők művésze ugyanúgy dolgozott, mint én. Sőt bizonyos tekintetben jobban. Hite, türelme volt; mi túlságosan gyorsan dolgozunk, s nem vagyunk bizonyosak munkánk helyességében. Meg aztán a művészet szempontjából olykor jobb a naivitás… De már megint nem a tárgyról beszélek! Mennünk kell… Induljunk, Csara! Valamennyien megálltak, hogy utánanézzenek a távozó művésznek és modelljének.

— Most már tudom, kicsoda ő — mondta Veda. — Én láttam a „Gondvana lányát”.

— Én is — mondta egyszerre Evda Nal és Mven Masz.

— A „Gondvana” név az indiai gond-népek országát jelenti? — kérdezte Dar Veter.

— Nem. Ez a délvidéki szárazföldek gyűjtőneve volt. Egyébként egy régi fekete faj országa.

— És milyen a „Feketék lánya” című festmény?

— A kép egyszerű: egy pusztai fennsík előtt, a vakító napfényben fekete bőrű leány halad át a félelmetes trópusi erdő szélén. Arcának és érezhetően kemény, szinte acélból öntött testének felét lobogó fény ragyogja be, a másik fele áttetsző, de félig-meddig árnyékban van. Hosszú nyakát fehér állatfogakból készült gyöngysor díszíti, feltűzött rövid haját tűzvörös virágkoszorú fedi. Feje fölé emelt jobb kezével elhárítja útjából egy fa utolsó ágát, a bal kezével eltolja térdétől a hozzátapadt szúrós szárat. Testének rögzített mozgásában, könnyű sóhajában, kezének erős lendületében a gondtalan ifjúi élet látszik, amely egybeolvad a természettel, s örökké változik, akár a víz árja. Olyan ez az egység, mint a tudás — a világ ösztönös varázslata… A lány távolba meredő sötét szemével elnéz a kékes pázsittenger fölött, a hegyek alig kivehető körvonalai felé, plasztikusan látszik rajta a nyugtalanság, az izgalom, az éppen most feltáruló új világ nagy megpróbáltatásainak előérzete.

Evda Nal elhallgatott.

— S hogy tudta mindezt kifejezni Kart Szán? — kérdezte Veda Kong. — Talán az összevont keskeny szemöldökökkel, a kissé előrehajló nyakkal, a védtelen, csupasz nyakszirttel? Csodálatos a lány szeme, amelyet az ősi természet mély bölcsessége tölt meg… De a legkülönösebb az, hogy egyidejűleg érezzük benne a gondtalan, táncos kedvű erőt és a nyugtalanító tudást.

— Sajnálom, hogy nem láttam! — sóhajtott Dar Veter. — El kell majd mennem a Történelmi Múzeumba. Magam előtt látom a kép színeit, de valahogy nem tudom elképzelni a leány tartását.

— A tartását? — s Evda Nal megállt. — Nézze, itt áll a „Gondvana lánya” maga előtt… — ledobta válláról a törölközőt, magasra emelte behajlított jobb karját, egy kissé hátravetette testét, féloldalt fordult Dar Veter felé. Hosszú lába könnyedén felemelkedett, mintha egy kis lépést tenne előre, de nem fejezné be, mozdulatlanná meredt, lábujjaival a földet érte. S ebben a pillanatban hajlékony teste olyan volt, mint egy gyönyörű virágszál. Valamennyien megálltak, senki sem leplezte csodálatát.

— Evda, ezt igazán el sem képzeltem volna! — kiáltott fel Dar Veter. — Maga olyan veszélyes, mint egy félig kihúzott tőrpenge.

— Már megint ügyetlenül bókolt, Veter! — nevetett Veda. — Miért csak „félig”, s nem „egészen”?

— Tökéletesen igaza van — mosolygott Evda Nal, és már ismét a régi volt. — Pontosan így van, nem „egészen”. A mi új ismerősünk, az elbűvölő Csara Nandi, ő a teljesen csupasz, ragyogó tőr, ha már Dar Veter költői nyelvén beszélünk.

— El sem tudom képzelni, hogy bárkit is lehetne magához hasonlítani! — hallatszott a szikla mögül egy rekedtes hang.

Evda Nal látta meg elsőnek a rövidre nyírt, vörösesbarna hajat, s a halványkék szemet, amely oly lelkes csodálattal nézett rá, amilyent Evda még sohasem láthatott.

— Ren Boz vagyok! — mondta zavart-szerényen a rőt hajú férfi, amikor keskeny vállú, alacsony alakja előtűnt a nagy szikla mögül.

— Éppen magát kerestük — s Veda karonfogta a fizikust. — Ez itt Dar Veter.

Ren Boz elpirult, s ettől még tisztábban látszottak szeplői, amelyek bőségesen ellepték arcát, sőt a nyakát is.

— Egy kissé elidőztem odafenn — Ren Boz a sziklás lejtőre mutatott. — Ott egy ősi sír van.

— Egy kiváló költő nyugszik ott a régi-régi időkből — jegyezte meg Veda.

— Egy feliratot találtam rávésve, magammal is hoztam — a fizikus széthajtott egy fémlapot, rövid vonalzót húzott végig rajta, s a fénytelen felületen kék jelek tűntek elő négy sorban.

— Ó, hiszen ezek európai betűk, olyan írásjelek, amelyeket még a lineáris világábécé bevezetése előtt használtak. Furcsa formájuk van, amely még a piktogramtól, igen régi időből származik. De ezt a nyelvet ismerem is.

— Akkor hát olvassa fel, Veda!

— Néhány percnyi csendet kérek! — mondta Veda Kong, és mindenki engedelmesen helyet foglalt a sziklán. Veda Kong olvasni kezdett:

— Csodálatos! — Evda Nal térdre emelkedett. — A mai költő sem fejezhetné ki világosabban az idő hatalmát. Szeretném tudni, e régi költő vajon melyik földi káprázatot látta jobbnak, s mit vitt magával halál előtti gondolataiból.

A távolban egy átlátszó műanyagból készült csónak tűnt fel: ketten ültek benne.

— Miiko jön ott Sherlisszel, az egyik itteni mechanikussal. De nem — helyesbítette önmagát Veda —, ez Frit Don, a tengeri expedíció vezetője! Estig maradjanak hármasban, Veter, én pedig magammal viszem Evdát.

Veda és Evda beszaladtak az enyhe hullámok közé, majd egymás mellett úsztak a szigetre. A csónak utánuk fordult, de Veda kezével intett, s előreküldte a csónakot. Ren Boz dermedt mozdulatlanságban nézett az úszók után.

— Térjen magához, Ren, lássunk munkához! — szólt rá

Mven Masz, s a fizikus szelíden, zavartan elmosolyodott.

A két sziklasor között a sűrű, homokos terület tudományos előadóteremmé változott. Ren Boz kezébe vett egy kagylódarabot, rajzolt és írt, s nagy nekibuzdulásában hasra fekve törölte el a saját testével a szükségtelen sorokat, aztán újra rajzolt valamit. Mven Masz többször kifejezte egyetértését, vagy szaggatott felkiáltásokkal buzdította a fizikust. Dar Veter könyökét a térdére támasztva, törölgette homlokáról a verítéket, erőlködött, hogy megértse a fizikus szavait. A rőt tudós végre elhallgatott, s erősen fujtatva letelepedett a homokra.

— Igen, Ren Boz — szólalt meg Dar Veter hosszas hallgatás után —, maga nagy felfedezésre jutott!

— Talán csak én egyedül?… Több mint tíz évszázaddal ezelőtt Heisenberg, a régi matematikus, kimondta a határozatlanság elvét, vagyis azt, hogy nem lehet egyszerre meghatározni a kis részecskék helyét és sebességét. Valójában ez a lehetetlenség lehetővé vált a kölcsönös átmenetek megértése, vagyis a repa-guláris számítások útján. Körülbelül ugyanabban az időben fedezték fel az atommag mezongyűrű-felhőjét és a nukleon meg e gyűrű közötti átmenet állapotát, vagyis egészen közel jutottak az ellenvonzás fogalmához — mondta Ren Boz.

— Rendben van. Nem ismerem a bipoláris matematikát, még kevésbé a repaguláris számításra vonatkozó fejezetét, az átmenet akadályainak kutatását. De az, amit ön végzett az árnyékfunkciók tekintetében, elvben teljesen új, bár alig érthető számunkra, átlagemberek számára, akikben nincs meg a matematikai tisztánlátás. De a felfedezés nagyságát fel tudom fogni. Csak egy megjegyzésem van… — Dar Veter tétovázva elhallgatott.

— Éspedig? — kérdezte Mven Masz nyugtalanul.

— Hogyan alkalmazzuk ezt kísérletileg? Azt hiszem, nincs rá lehetőségünk, hogy megteremtsük az elektromágneses mező ekkora feszültségét.

— Hogy kiegyenlítsük a gravitációs mezőt, és megteremtsük az átmeneti állapotot? — kérdezte Ren Boz.

— Pontosan úgy van. Különben a tér a rendszer határain túl változatlanul kívül marad hatáskörünkön.

— Ügy van. De — mint a dialektikában mindenkor — a megoldást az ellentétben kell keresnünk. Ha az antigravitációs árnyékot nem diszkrét, hanem vektoriális formában kapjuk meg…

— Ejha!… De hogyan?

Ren Boz gyorsan meghúzott három egyenes vonalat, egy keskeny szektort, és ezt az egészet átvágta egy nagy sugár ívszel-vényével.

— Ezt már a bipoláris matematika előtt is ismerték. Körülbelül ezer esztendővel ezelőtt a négy dimenzió feladatának nevezték. Akkor még a többdimenziós térre vonatkozó képzetek voltak elterjedve, nem ismerték a vonzás árnyéktulajdonságait, megkísérelték, hogy analógiát teremtsenek az elektromágneses mezőkkel, azt hitték, hogy a szinguláris pontok vagy az anyag eltűnését, vagy valami megmagyarázhatatlanná való átváltozását jelentik. Hogyan is képzelhették el maguknak a teret a jelenségek természetének olyan ismeretével? Pedig őseink is sejtettek valamit, hiszen amint látják, ők is megértették, hogy ha az A csillagtól a Föld közepéig mért távolság mondjuk ezen az OA-vonalon húsz kvintillió kilométer, akkor az OC-szektoron ugyanaddig a csillagig a távolság egyenlő nullával… Gyakorlatilag nem nullával, de a nulla felé közeledő értékkel. Azt mondották, hogy az idő nullává változik, ha a mozgás sebessége egyenlő a fény sebességével. De hát a kohleáris számítást szintén csak a közelmúltban fedezték fel!

— A spirális mozgást már ezer évvel ezelőtt ismerték — szólt közbe óvatosan Mven Masz. Ren Boz lenézőleg legyintett:

— A mozgást igen, de törvényeit nem! Nézze például, ha a vonzási mező és az elektromágneses mező az anyag egyazon

tulajdonságának két formája, s ha a tér a gravitáció funkciója, akkor az elektromágneses mező funkciója az ellentér. Az átmenet közöttük megadja a null-tér vektoriális árnyékfunkcióját, amelyet a mindennapi nyelvben a fény sebessége néven ismerünk. S én lehetségesnek látom, hogy a null-teret bármely irányban megkapjuk. Mven Masz a Tucana üpszilonjára akar eljutni. Nekem ez egészen mindegy, csak végrehajthassam a kísérletet. Csak végrehajthassam a kísérletet! — ismételte meg a fizikus, s fáradtan lebocsátotta rövid, hirtelenszőke szempilláit.

— A kísérlethez nemcsak a külső állomásokra és a földi energiára van szükségünk, ahogyan Mven mondotta, hanem kell még valamilyen berendezés is. Márpedig ez aligha egyszerű, és aligha készíthető el gyorsan!

— Ebben a tekintetben szerencsénk van. Felhasználhatjuk a Kor Juli-berendezést a tibeti obszervatórium közvetlen szomszédságában. Százhetven évvel ezelőtt végeztek ott kísérleteket a tér kutatására. Egy kis átépítésre van szükség, önkéntes segítőket pedig bármely időben akár öt, — tíz-vágy húszezret is találok. Csak hívni kell őket, s rögtön kiveszik szabadságukat.

— Maga valóban mindenre gondolt. Csupán egy dolog van hátra, de ez nagyon komoly — a kísérlet veszélyessége. A legváratlanabb következményekre készülhetünk fel, hiszen a nagy számok törvénye szerint a kísérletet nem végezhetjük el kis méretekben. Rögtön a földi méreteket meghaladó arányokat kell alkalmaznunk…

— S ugyan miféle tudós riad vissza a kockázattól? — vont vállat Ren Boz.

— Nem egyénekről beszélek! Tudom, hogy ezrek jelentkeznek, mihelyt valami ismeretlen, veszélyes vállalkozásra van szükség. De a kísérletbe belekapcsolódnak külső állomások, obszervatóriumok is, olyan berendezések egész köre, amelyek gigászi munkájába kerültek az emberiségnek. Olyan berendezések, amelyek ablakot nyitottak a világűrbe, az emberiséget kapcsolatba hozták más, lakott világok életével, alkotó munkájával, ismereteivel. Ez az ablak óriási emberi vívmány, s kockára tehetjük-e azzal, hogy akár csak egy rövid időre is, becsapjuk ezt az ablakot, van-e erre joga magának, van-e jogom rá nekem, vagy bármely egyes embernek, bármely embercsoportnak? Szeretném tudni, érzi-e, hogy joga van erre, és ha igen, mire alapítja?

— Úgy érzem, igen — állt fel Mven Masz —, s ez a következőn alapul: ön is járt az ásatásoknál… Vajon ismeretlen csontok és ismeretlen sírok milliárdjai nem beszéltek-e hozzánk, nem követeltek-e tőlünk valamit, nem vetettek-e szemünkre semmit? Magam előtt látom elmúlt emberi életek milliárdjait, akiknek ifjúsága, az élet szépsége és minden öröme úgy folyt el pillanatok alatt, ahogyan a homokszem kihullik ujjaink között; ők követelik, hogy tárjuk fel az idő nagy rejtélyét, kezdjük meg a harcot ellene! Ha a teret legyőzzük, akkor legyőzzük az időt is; ezért vagyok én meggyőződve róla, hogy helyesen cselekszem, s ezért látom a megtervezett dolog nagyságát!

— Bennem más ez az érzés — szólalt meg Ren Boz. — De ez csupán ugyanannak az érzésnek másik vonatkozása. A tér változatlanul legyõzetlen a világűrben, elválasztja a világokat, nem engedi meg, hogy felkeressük a hozzánk közel eső lakott bolygókat, hogy egyesüljünk velük, egyetlen családba, amelyet az öröm és az erő tesz végtelenül gazdaggá. Ez lenne a legnagyobb átalakítás a Világ Egyesülésének Korszaka után, attól az időtől kezdve, hogy az emberiség végre megszüntette a népek értelmetlen, megosztott létét, és egységbe forrt, s így gigászi lépéssel a természet fölött szerzett hatalmának új fokára hágott. Ezen az új úton megtett minden lépés fontosabb bárminél, minden más kutatásnál és megismerésnél.

Alig hallgatott el Ren Boz, Mven Masz ismét megszólalt.

— S van még valami, ez az én egyéni okom. Ifjúságomban kezembe került egy gyűjteményes kiadás, amely régi történeti regényeket tartalmazott. Volt benne egy elbeszélés az ön őseiről, Dar Veter. Valami nagy hódító, dühödt emberirtó támadt rájuk; az alacsonyabb rendű társadalmak korszakában az emberiség története nagy számmal mutathat fel ilyeneket. Az elbeszélés egy nagy erejű ifjúról szólt, aki határtalanul szeretett egy leányt A leányt fogságba vetették és elvitték, akkor ezt úgy nevezték, hogy „elhajtották”. Képzeljék el, a megbilincselt nőket és férfiakat úgy terelték a hódítók hazájába, mint a barmot. A Föld geográfiáját akkor még senki sem ismerte, az egyetlen közlekedési eszköz a hátasió és az igavonó állat volt. Az akkori világ sokkal titokzatosabb és sokkal mérhetetlenebb, veszélyesebb és nehezebben járható volt, mint számunkra a világűr térsége. Az ifjú hős kereste aknainak tárgyát, évekig bolyongott elmondhatatlanul veszélyes utakon, amíg megtalálta a leányt az ázsiai hegyek mélyén. Nehéz kifejeznem azt a hatást, amit rám, ifjúra, ez az elbeszélés tett, de még ma is úgy érzem, hogy én is képes volnék elindulni a vágyva vágyott cél felé, a kozmosz minden akadályán át.

Dar Veter enyhén elmosolyodott.

— Megértem az érzéseit, de nem világos előttem az a logikai alap, amely az orosz elbeszélést és a mi világűrbe való törekvéseinket összekapcsolja. Ren Boz érthetőbb számomra. Egyébként előrebocsátotta, hogy ez egyéni dolog…

Dar Veter elhallgatott. Oly sokáig hallgatott, hogy Mven Masz nyugtalanul fészkelődni kezdett.

— Most már megértem — szólalt meg aztán Dar Veter —, hogy korábban miért dohányoztak, miért ittak az emberek, miért éltek kábítószerekkel a bizonytalanság, az aggodalom, a magányosság óráiban. Most én is magányos és bizonytalan vagyok, mit mondjak maguknak? Ki vagyok én, hogy megtiltsam ezt a nagy kísérletet, de vajon megengedhetném-e? A Tanácshoz kell fordulniok, akkor…

— Nem, azt nem! — Mven Masz felállt, hatalmas teste megfeszült, mintha halálos veszélyt erezne. — Válaszoljon nekünk: végrehajtaná-e a kísérletet? Mint a külső állomások vezetője. Nem mint Ren Boz… Az ő esete egészen más!

— Nem! — válaszolta Dar Veter. — Még várnék.

— Mit?

— Megvárnám, amíg felépül egy kísérleti berendezés a Holdon!

— S az energia?

— A Hold vonzási mezeje kisebb, kisebb tehát a kísérlet mérete is, megoldható néhány Q-állomással.

— Egészen mindegy, évszázadokra lenne szükség hozzá, s én a kísérletet nem látom meg soha!

— Maga nem. De az emberiségnek már nem olyan fontos, hogy most vagy egy nemzedékkel később.

— Hiszen akkor vége az én álmomnak! S Ren Boznak…

— Nekem pedig azt jelenti, hogy az elgondolásomat nem ellenőrizhetem kísérlettel, nem helyesbíthetem, nem folytathatom a dolgot.

— Egy elme! Mit sem jelent! — Forduljanak a Tanácshoz.

— A Tanács már döntött a maga gondolataival és szavaival. Semmit sem várhatunk tőle — mondta halkan Mven Masz.

— Igaza van. A Tanács is elutasítja.

— Többé semmit sem kérdezek Öntől. Vétkesnek érzem magam, Ren meg én magára hárítottuk a döntés terhét.

— Ez kötelességem, tapasztalatban öregebb vagyok. Nem a maga bűne, hogy a feladat rendkívül nagy, végtelenül veszélyes. Ez szomorít el, ez nyomaszt engem…

Ren Boz volt az első, aki javasolta, hogy térjenek vissza az expedíció ideiglenes lakótelepére. Három fáradt ember vánszorgott a homokon, mind a három a maga módján élte át azt a keserűséget, amelyet a példátlanul nagy kísérletről való lemondás okozott. Dar Veter természetében volt valami fékezhetetlenül vakmerő, ami ellen egész életén át küzdenie kellett. Valamiképp hasonlatos volt a régi világ rablóihoz, hiszen miért töltötte el olyan nagy örömmel a bika ellen vívott játékos harc?… A lelke háborgott, tiltakozott a bölcs, de egyáltalán nem merész döntés ellen.