Majipoor krónikái

VII. BŰN ÉS BŰNHŐDÉS

Ez a lelet a korai időket idézte, amikor Hissune megkezdte a Lélektároló felderítését. Megint Thesme és a ghayrog története jut eszébe, egy másik őserdei románc, egy ember és egy idegen szerelme. A hasonlóságok azonban csak felszínesek, hiszen ők más személyiségek voltak, akik teljesen különböző körülmények között találtak egymásra. Hissune úgy érzi, sikerült egészen jól megértenie Therion Nismilét, a lélekfestőt — akinek néhány műve, mint megtudta, még mindig megtalálható Lord Valentine Kastélyának képcsarnokaiban —, de a metamorf továbbra is rejtély számára, valahogy úgy, mint Nismile számára lehetett. Megnézi a katalógusban, vajon akad-e felvétel metamorf lelkekről, de nem lepődik meg, amikor egyet sem talál. Talán maguk az alakváltók tagadják meg a részvételt, esetleg a készülékek képtelenek rögzíteni elméjük kisugárzását, vagy egyszerűen csak ki vannak tiltva az archívumból? Erről Hissune nem tud semmit, és nem is tud utánanézni. Az idő, mondogatja magában, majd minden kérdést megold. Eközben még mindig rengeteg felderítésre váró dolog vár rá. Például az Álmok Királyának mesterkedései — ezekről is sokkal többet kellene megtudnia. A Barjazidok leszármazottainak évezredek óta ugyanaz a feladatuk: korbácsként sújtanak le a bűnösök alvó elméjére. Hissune szeretné tudni, hogyan megy ez. Feltúrja az archívumot, és a jószerencse rövidesen egy törvényen kívüli lelket pottyant az ölébe, aki hiábavalóan kereskedőnek álcázta magát Stee városában…

Megdöbbentően könnyű volt elkövetni a gyilkosságot. Apró Gleim a nyitott ablaknál állt, Vugel fogadójának egyik kicsi, emeleti szobájában, ahová Haligome-mal megbeszélték a találkozót. Haligome a heverő mellett ácsorgott. A beszélgetés nem alakult valami fényesen. Még egyszer megkérte Gleimet, hogy gondolja át a dolgokat. Gleim vállat vont.

— Csak az időnket vesztegetjük — mondta. — Nem tudom, érdemes-e egyáltalán foglalkoznom az ügyeddel.

Abban a pillanatban Haligome úgy érezte, Gleim az egyetlen, aki közte és a megérdemelt, nyugodalmas élet között áll, Gleim az ellensége, végzete, üldözője. Haligome elindult a férfi felé, olyan nyugodtan, hogy a másik a legkevésbé sem gyanakodott rá, aztán hirtelen mozdulattal áttaszította az ablakpárkányon.

Gleim döbbentnek tűnt. Egy meglepően hosszú pillanatig mintha a levegőben lebegett volna, aztán zuhanni kezdett, a fogadó mellett kanyargó, gyors sodrású folyó felé, alig csobbant, amikor a vízbe csapódott, és máris elragadták a hullámok, sebesen sodorták a Kastély-hegy távoli előhegyei felé.

Haligome úgy bámulta a kezét, mintha most nőtt volna ki a csuklójából. El sem hitte, hogy valóban megtette. Újra látta magát, amint Gleim felé lép — felmerült előtte a férfi arca is, ahogy zavart arccal zuhant lefelé — megint végignézte, ahogyan eltűnik a sötét folyóban. Gleim valószínűleg már meghalt. Ha nem, akkor perceken belül halott lesz. Haligome tudta, hogy a partra mosott hullát előbb vagy utóbb megtalálják Canzilaine vagy Perimor szikláinál, és rájönnek, hogy ő az a kereskedő Gimkandale-ből, akinek a múlt héten, tíz napja nyoma veszett. De vajon találnak bármi olyasmit, amiért gyilkosságra gyanakodnának? A gyilkosság igen ritka bűntény. Gleim ki is eshetett az ablakból. Vagy kiugorhatott. Még ha sikerülne rájönniük arra — az ég tudja, miképpen —, hogy Gleim nem önként ment a halálba, mivel tudnák bebizonyítani, hogy Vugel fogadójának ablakából lökte ki egy Sigmar Haligome nevű férfi, aki Stee-ből érkezett? Erre senki sem képes, nyugtatta magát Haligome. De ez a helyzet alapvető igazságán nem változtatott: Gleimet megölték, és ő a gyilkosa.

Gyilkos? Haligome egészen megdöbbent, amikor eszébe jutott ez a szó. Csak beszélni akart Gleimmel, nem azért jött, hogy megölje. De a tárgyalás kezdettől fogva rosszul alakult. Gleim, ez az alacsony, finnyás emberke hallani sem akart arról, hogy felelősséget vállaljon egy hibás műszerért, sőt azt állította, Haligome felügyelői a hibásak. Nem volt hajlandó fizetni, egy vasat sem, és a legcsekélyebb együttérzést sem mutatta, amikor Haligome beszámolt a kínos üzleti helyzetről, amibe miatta keveredett. Amikor Gleim ismét megindokolta, miért nem segít, mintha egyre nagyobbra nőtt volna, lassan betöltötte Haligome egész világát, és olyan gyűlöletessé vált, hogy mindenáron meg kellett tőle szabadulnia. Ha egy pillanatra is eltűnődött volna azon, mit tesz — és milyen következményekkel járhat mindez, természetesen nem löki ki a férfit az ablakon. Haligome egyáltalán nem volt gyilkos természetű. De akkor nem gondolkodott, Gleim meghalt, és Haligome élete groteszk módon új értelmet nyert: már nem Haligome, a precíziós műszerek ügynöke, hanem Haligome, a gyilkos. Milyen hirtelen jött az egész! Milyen különös! Milyen szörnyű!

És most mi lesz?

Haligome becsukta az ablakot, és remegve, izzadtan, kiszáradt torokkal a heverőre hanyatlott. Nem is sejtette, mit kellene tennie. Jelentkezzen a birodalmi felügyelőknél? Tegyen vallomást, adja meg magát, és menjen a börtönbe, vagy bárhová, ahova a bűnözőket zárják? Egyikre sem volt felkészülve. Olvasott néhány régi történetet a bűntényekről és bűnhődésekről, ősi mítoszokat meg fabulákat, de amennyire tudta, a gyilkosság kihalt, mint bűncselekmény, a felderítésére, büntetésére létrehozott testületek meg módszerek réges-régen elavultak. Történelem előtti, ősi kövületnek érezte magát. Eszébe jutott annak a múltbéli hajóskapitánynak a híres története, aki egy balsorsú expedíció során a Nagy-óceánba hajította megtébolyodott tengerészét, aki szintén végzett valakivel. Haligome az ilyen meséket vad koholmányoknak tartotta. De most különösebb megerőltetés nélkül, gondolkodás nélkül legendás figurává, szörnyeteggé, az emberi élet kioltójává változott, teljesen magától. Tudta, hogy többé semmi sem lesz olyan, amilyen volt.

Az első teendő: eltűnni a fogadóból. Hogy látta valaki lezuhanni Gleimet, nem túl valószínű, mert az épület közvetlenül a folyóparton épült, Gleim pedig a hátsó ablakon zuhant ki, és azonnal elnyelte a zubogó áradat. De semmi értelme nincsen itt megvárni, amíg újabb vendégek érkeznek. Gyorsan becsomagolt a kisebb bőröndjébe, még egyszer körülnézett, nem maradt-e Gleim valamelyik holmija a szobában, aztán leballagott a lépcsőn. A pultnál egy hjort üldögélt. Haligome pár koronát kotort elő a zsebéből, és odaszólt neki:

— Szeretném rendezni a számlámat.

Ellenállt a kísértésnek, hogy fecsegjen. Ez nem a megfelelő pillanat az okos megjegyzésekre, mert a hjort esetleg később emlékezni fog rá. Fizesd ki a számládat, és tisztulj innét, gondolta Haligome. Vajon észrevette a hjort, hogy a Stee-ből érkezett vendég látogatót fogadott a szobájában? A hjort gyorsan meg fog feledkezni a Stee-ből jött vendégről, hacsak Haligome nem ad valami különös indokot, ami az eszébe juttatná. A hivatalnok végzett az összeadással, és Haligome pár érmét nyújtott át neki. A hjort gépies Látogasson meg minket újra! frázisára ugyanolyan gépiesen válaszolt, aztán már kint is volt az utcán, és fürgén távolodott a folyótól. Élénk, kellemes szellő fújt. Ragyogóan, melegen sütött a Nap. Haligome évek óta nem járt Vugelben, és más alkalommal biztosan szánt volna néhány órát a híres dísztér, a lélekfestéssel készített legendás freskók és a többi helyi különlegesség megtekintésére, de nem ez volt a megfelelő időpont a turistáskodásra. A pályaudvarra sietett, és vett egy jegyet vissza Stee-be.

Félelem, bizonytalanság, bűntudat és szégyen kísérte végig városról városra a Kastély-hegy lankáin.

A gigantikus Stee ismerős, elburjánzó külvárosai láttán némileg megkönnyebbült. Az otthon egyúttal a biztonságot is jelentette. Minden egyes nappal közelebb került a városközponthoz, és egyre magabiztosabbá vált. Látta a város névadóját, a Kastély-hegyről bámulatos sebességgel lezúduló hatalmas folyót. Aztán feltűntek a Folyófal-paloták negyven emelet magas és negyven mérföld széles, sima, ragyogó homlokzatai. Ott nyújtózott a Kinniken-híd; ott emelkedett a Thimin-torony; és ott volt a Hatalmas Csontok Mezeje. Otthon! Rendkívül megnyugtatta Stee túláradó életereje és hatalma, ami szinte a testében lüktetett, amíg a központi pályaudvarról eljutott külvárosi lakóhelyéig. Itt, ebben a városban, amiből Majipoor legnagyobb metropolisza lett — gyermeke jótékonyságának köszönhetően mérhetetlenül megnőtt (a gyermeket most már Lord Kinnikennek, Napkirálynak hívták) —, Haligome minden bizonnyal elrejtőzhet tébolyult tettének sötét következményei elől, bármik is legyenek azok.

Megölelte feleségét, két fiatal lányát, izmos fiát. Talán azonnal észrevették kimerültségét, feszült idegállapotát, mert olyan túlzott tapintattal bántak vele, mintha súlyosan megbetegedett volna az utazás alatt. Hoztak neki bort, pipát, papucsot; végig nyüzsögtek körülötte, szinte sugárzott belőlük a szeretetet és a jóakarat; semmit nem kérdeztek arról, hogyan sikerült az útja, helyette bőségesen ellátták a helyi pletykákkal. Haligome vacsora után csak ennyit mondott nekik:

— Azt hiszem, mindent elintéztünk Gleimmel. Most már van okunk reménykedni.

Majdnem maga is elhitte.

Ha nem említi senkinek, rá tudják egyáltalán bizonyítani a gyilkosságot? Valószínűleg nem voltak szemtanúk. A hatóságoknak nem lenne nehéz kideríteni, hogy Gleim és ő megegyeztek egy vugeli találkozóban — hiszen az semleges területnek számított —, ahol megbeszélhetik üzleti problémáikat, de ez mit bizonyít?

— Igen, találkoztam vele valamelyik, folyóhoz közeli fogadóban — mondhatná Haligome. — Ebédeltünk, jó sok bort megittunk, és a végén dűlőre jutottunk egymással, én pedig magára hagytam. Meg kell mondjam, eléggé tétovának tűnt, amikor elmentem. — És szegény Gleim, aki vörös arccal támolygott a kiadós mennyiségben felhörpölt erős muldemerai bortól, később valószínűleg túl messzire hajolt ki az ablakon, talán megpillantott egy folyón hajózó, elegáns főurat… nem, nem, nem, hagyd, hadd találgassanak ők, feddte meg magát Haligome. Összeültünk egy közös ebédre, megállapodtunk, aztán távoztam, ennél semmivel se mondjál többet! És ki bizonyíthatná, hogy másképpen történt?

Másnap visszatért az irodájába, és folytatta az üzletet, mintha semmi különös nem történt volna Vugelben. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy a bűntettén tűnődjön. A dolgai eléggé bizonytalanul álltak: a csőd szélére került, túllépte a hitelkeretét, főbb számláinak hitele lecsökkent. Mindez Gleim miatt. Elég egyszer gyatra minőségű árut szállítani, utána évekig szenvedhet a következményektől, még akkor is, ha ártatlan. Mivel Gleimtől nem kapott kártérítést — és most már valószínűleg soha nem is fog —, Haligome csak úgy hozhatta rendbe az üzletet, ha buzgón küzdött jó hírének helyreállításán, és közben megpróbálta feltartani a hitelezőket, míg a dolgok vissza nem zökkennek a rendes kerékvágásukba.

Nehéz volt nem gondolnia Gleimre. A következő napokban rendre előkerült a neve, és Haligome erősen fegyelmezte magát, nehogy leplezetlen reakciói elárulják. Minden kereskedő megértette, hogy Gleim hülyének nézte Haligomét, és mindenki próbált együtt érzően viselkedni. Ez önmagában még bátorító lett volna. De amikor minden beszélgetés valahogy Gleim felé kanyarodott — Gleim aljassága, bosszúszomja, szűkmarkúsága lett a téma —, az már komolyan veszélyeztette Haligome lelki egyensúlyát. A név azonnal hatott rá. Gleim! — mondták, és ő megdermedt. Gleim! — és az izmok megvonaglottak az arcán. Gleim! — és gyorsan a háta mögé rejtette a kezét, mintha csak a halott aurájának lenyomata éktelenkedne a tenyerén. Néha elképzelte, amint a teljes kimerültség egyik pillanatában közli néhány ügyféllel:

— Tudják, én öltem meg. Kilöktem egy ablakon, amikor Vugelben voltam. — Milyen könnyen kicsúszna a száján, ha egy percre ellanyhulna a figyelme!

Gondolt arra is, hogy elzarándokol a Szigetre, és megtisztítja a lelkét. Talán később: nem most, amikor minden éber pillanatát üzleti ügyeinek kell szentelnie, különben összeomlik a cége, és családja azonnal a legmélyebb nyomorba zuhan. Az is eszébe jutott, mi történne, ha vallomást tenne, és gyorsan egyezséget kötne a hatóságokkal, hogy üzleti ügyei félbeszakítása nélkül megbűnhődjön azért, amit tett. Esetleg bírságot fizetne — de megengedhetne magának egy ekkora kiadást? És egyáltalán, ilyen könnyen megúszná? De végül nem tett semmit, csak megpróbálta elhessegetni a gyilkosság emlékét, és a megoldás nagyjából egy hétig működött is. Aztán megkezdődtek az álmok.

Az első csillagnap éjszakáján érkezett, a nyár második hetében, és Haligome azonnal tudta, hogy ez sötét és fájdalmas üzenet lesz. A harmadik alvásfázisában volt, az éjszaka legcsendesebb óráiban, mielőtt még az elme a hajnali, könnyedebb fázisba lépne, és azt álmodta, hogy csillogó, csúszós, sárga, őrlő és vonagló fogakkal borított mezőn sétál. A levegőnek undorító mocsárszaga volt, színébe riasztó, szürkés árnyalat keveredett, az égből nyúlós, nyershús-szerű anyagból font kötelek csüngtek le, melyek néha hozzáértek arcához vagy a kezéhez, és égő, lüktető, ragadós nyomokat hagytak. Fülében a rosszindulatú üzenet feszült némasága csengett, amitől az az érzése támadt, hogy valaki túl feszesre húzta a világot tartó zsinórokat. A távolból gúnyos kacaj hallatszott. Elviselhetetlenül ragyogó fény perzselte az égboltot. Haligome lassan a tudatára ébredt, hogy egy szájvirág belsejében áll — egyike volt azoknak a távoli Zimroelből származó, iszonyatos, húsevő növény-szörnyetegeknek, amelyeket egy különleges bemutatón már látott egyszer a Kinniken Pavilonban. De míg azok mindössze három, legfeljebb négy méter átmérőjű növények voltak, ez itt akkorának látszott, mint egy egész falu, ő pedig csapdába esett, éppen a magtokban, és olyan gyorsan kellett rohannia, ahogy csak tudott, nehogy lecsússzon a kíméletlenül őrlő fogak közé.

Így lesz hát, gondolta, miközben odafent lebegve szemlélte az álmát, és mogorván a történteken töprengett. Ez az első üzenet, és az Álmok Királya ezentúl folyamatosan kínozni fogja.

Nem volt menekvés. A fogakban szemek pislogtak, és Gleim szemei voltak, Haligome pedig csak kúszott a földön, meg-megcsúszott, és szakadt róla a víz, aztán előrebukott és végigbukfencezett a könyörtelen fogak kupacán, amelyek azonnal a kezébe martak, és amikor újra talpra kászálódott, látta, hogy a véres kéz már nem a sajátja, hanem Gleim fehér keze, nem is illik a csuklójához. Aztán újra lezuhant, és megint a húsába martak a fogak, és váratlanul átalakult valamelyik testrésze, aztán megint, megint, megint, és ő csak rohant tovább, zokogott és nyögdécselt, félig Gleim volt, félig Haligome, egészen addig, amíg fel nem riadt álmából. Lassan eljutott a tudatáig, hogy az ágyában ül, remegve, izzadságtól lucskosan, és úgy szorítja döbbent felesége combját, mintha az valami mentőkötél lenne.

— Ne csináld — mormogta az asszony — Fáj. Mi az? Mi történt?

— Egy nagyon… szörnyű… álom.

— Egy üzenet? — kérdezte a nő. — Igen, csak az lehetett. Érzem az izzadságod szagából. Ó, Sigmar, mi volt ez?

Haligome megvonta a vállát.

— Rosszat ettem. Biztosan a tengeri sárkány húsától van, túl száraz volt, túl öreg…

Bizonytalan mozdulatokkal kikászálódott az ágyból, és töltött egy kis bort, ami némileg megnyugtatta. Felesége végigcirógatta, és felitatta lázas homlokáról a verítéket, aztán átölelte, amíg meg nem nyugodott egy kicsit, de Haligome nem mert újra elaludni, ezért egészen hajnalig éberen feküdt, és csak bámult bele a sötétségbe. Az Álmok Királya! Szóval így érte utol a büntetés. Komoran végiggondolta a dolgot. Mindig is azt hitte, hogy az Álmok Királya csak a gyermekek riogatására kitalált mese. Igen, igen, azt beszélték, a Király Suvraelben él, a rangot a Barjazid család birtokolja örökletesen, és az alattvalóival együtt az álmodók bűneit fürkészik az éjszakában, és ha rábukkannak a hitvány lelkekre, megkínozzák őket — de valóban így van ez? Haligome még soha nem találkozott olyan emberrel, aki az Álmok Királyától kapott volna üzenetet. Talán egyszer maga az Úrnő üzent neki, legalábbis így hitte, de nem volt benne biztos, és az teljesen más volt, mint a mostani. Az Úrnő egyszerű látomásokkal ajándékozta meg az embereket. Azt tartották, hogy az Álmok Királya valódi fájdalmat is tud okozni — de hogyan tarthatná szemmel az egész bolygót, ahol több milliárd polgár nyüzsög, és közülük bizony nem mindenki feddhetetlen?

Valószínűleg csak emésztési zavar lehetett, nyugtatgatta magát.

Amikor a következő két éjszaka nyugalmasan telt, lassan maga is kezdte elhinni, hogy az egész nem volt több véletlen furcsaságnál. Végül is a Király lehet mesebeli alak. De kettednap újabb semmi mással össze nem téveszthető álomüzenetet kapott.

Ugyanaz a halkan csendülő hang. Ugyanaz az álomföldet megvilágító, tüzesen vakító fény. Képek Gleimről; kacagás; visszhang; a kozmosz szerkezete összehúzódott és feldagadt; szellemét szörnyű kábulat kavarta fel, és zavartan szédelgett. Haligome nyöszörgött. Felkapta a fejét a párnáról és levegőért kapkodott. Nem mert felébredni, hiszen amint felriad, a felesége rögtön észreveszi, milyen zavart, és elküldené egy álomfejtőhöz, ami viszont lehetetlen. Minden jobb álomfejtő azonnal rájönne, hogy egy bűnözővel olvasztotta össze a lelkét, és akkor mi történne vele? Addig szenvedett a rémálomtól, amíg annak meg nem gyengült az ereje, és csak ezután ébredt fel. Egészen virradatig erőtlenül, remegve hevert.

Ez volt a kettednapi rémálom. A négynapi sokkal rosszabb volt: Haligome a magasban szárnyalt, aztán lezuhant, a Kastély-hegy legmagasabb, jéghideg, lándzsaszerű csúcsa nyársalta fel, és órákon keresztül hevert ott, míg Gleim-arcú gihorna-madarak tépték fel a hasát, és lángoló ürülékükkel bombázták vérző sebeit. Ötnapon egészen jól aludt, bár végig feszülten várta, közeledik-e az álom. Csillagnapon sem kapott álomüzenetet. Napkorong Napján azt álmodta, alvadt vértengerben úszik, fogai meglazultak, és ujjai rongyos tésztacsíkokká változtak. Holdnapon és Másodnapon kevésbé voltak szörnyűségesek a víziók, de attól még irtózatosak maradtak. Tengernap reggelén a felesége nem halogatta tovább a dolgot.

— Az álmaid nem enyhülnek, Sigmar — mondta. — Mit tettél?

— Mit tettem volna? Semmit!

— Érzem, hogy éjszakáról éjszakára egyre gyötrelmesebbek az álmaid.

Haligome vállat vont.

— Valaki elrontott valamit a világot irányító hatalmasságoknál. Biztosan véletlenül történik az egész: a pendiwane-i gyerekmolesztálónak szánt álmokat egy Stee-ben élő, műszerekkel ügynökösködő embernek küldték. Előbb vagy utóbb észreveszik a tévedést, és végre békén hagynak.

— És ha nem? — Felesége átható pillantást vetett rá. — És ha mégis neked szánták ezeket az álmokat?

Haligome azon tűnődött, vajon a felesége sejt-e valamit. Tudott arról, hogy Vugelbe utazott, hogy tanácskozzon Gleimmel. Valószínűleg megtudta, hogy Gleim nem tért vissza gimkandale-i otthonába — habár azt nehéz volt elképzelni, honnan. A férje álomüzeneteket kap az Álmok Királyától — könnyedén levonhatta a saját következtetéseit. Lehetséges ez? És ha igen, mit tenne a felesége? Feljelentené a férjét? Bár szerette, mégis megtehetné, hiszen ha menedéket ad egy gyilkosnak, saját álmait is elérheti a Király bosszúja.

— Ha az álmok továbbra is folytatódnak — mondta végül —, a Pontifex hivatalnokait fogom megkérni, hogy járjanak közbe az érdekemben.

Ezt természetesen nem tehette meg. Ehelyett inkább megpróbálta legyőzni és elnyomni az álmokat, nehogy gyanút ébresszen a mellette alvó asszonyban. Lefekvés előtti meditációiban nyugalmat parancsolt magára, hátha így bármilyen víziót el tud fogadni, hátha így azt hiszi, hogy csak egy zavarodott elme fantáziaképeit látja — nem valós dolgok, tehát nem kell foglalkoznia velük. És mégsem bírta elfojtani sikoltását, amikor vörös tűztenger felett lebegett, és néha-néha bokáig merült a lángokba. Akkor is nyöszörgött és kegyelemért könyörgött álmában, amikor tüskék sarjadtak a húsából, átszakították a bőrét — amitől úgy nézett ki, mint egy manculain, a forró délvidék megközelíthetetlen, tüskés bestiája —, vagy amikor Lord Havilbone makulátlan kertjeiben sétált a Tolingar-torlasznál, és a tökéletesre nyírt bokrok gúnyolódó, fogakat csattogtató, szőrös, pokoli ocsmányságokká változtak. Zokogott és úgy patakzott róla az izzadság, hogy reggel szabályosan bűzlött a matrac. Felesége nem kérdezősködött többet, de kényelmetlenül méregette, és úgy tűnt, állandóan azon töpreng, mennyi ideig akarja még elviselni ezeket a férje lelkét feldúló beavatkozásokat.

Haligome alig bírta fenntartani az üzletet. Hitelezői haboztak; a gyártók megakadályozták a további hitelek meghosszabbítását; a vásárlók panaszai száradt, fonnyadt őszi levelekként örvénylettek körülötte. Titokban a könyvtárban búvárkodott, adatokat keresett a Királyról és hatalmáról, mintha csak egy különös, új betegségről szeretne megtudni mindent, de minden információ szegényesnek és egyértelműnek bizonyult. Az információk: a Király a kormányzat egyik képviselete, tekintélye egyenrangú a Pontifexével, a Napkirállyal és a Sziget Úrnőjével, és évszázadok óta az a feladata, hogy lesújtson a bűnösökre.

De hiszen még tárgyalást sem tartottak, tiltakozott Haligome csendesen…

Azonban tudta, teljesen felesleges lett volna, és ezzel nyilvánvalóan a Király is tisztában volt. A rémálmok pedig folytatódtak. Lassan felőrölték Haligome lelkét, tönkretették az idegeit. Belátta, hogy reménye sincsen ellenállnia ezeknek az álomüzeneteknek. Számára véget ért Stee-béli élete. Elegendő egy meggondolatlan pillanat, és máris számkivetetté válik, aki rejtekhely után kutatva vándorol a hatalmas bolygón.

— Pihenésre van szükségem — közölte feleségével. — Pár hónapra elutazom, és megpróbálom visszanyerni lelkem békéjét.

Magához hívatta fiát — már majdhogynem felnőtt férfivé serdült, aki képes volt vállalni a felelősséget —, rábízta az üzletet, és egy óra alatt felsorolta neki azokat az alapelveket, amelyeket neki egy fél élet alatt sikerült megtanulnia. Aztán egy harmadosztályú lebegő fedélzetén maga mögött hagyta szülővárosát, zsebében azzal a kevés készpénzzel, amit épp csak ki tudott menekíteni jelentősen leapadt vagyonából. Teljesen véletlenszerűen választott célt: Normorkba tartott, a Kastély-hegy lábánál emelkedő Lejtő Városok gyűrűjébe. Egy órával indulása után úgy határozott, soha többé nem viseli a Sigmar Haligome nevet, és elnevezte magát Miklan Forbnak. Vajon ez elegendő ahhoz, hogy elhárítsa a feje fölül az Álmok Királyának haragját?

Talán igen. A lebegő a Kastély-hegy felett haladt. Alsó-Napszegély, Bibiroon és Tolingar mentén ereszkedett le Stee-ből Normorkba, és minden éjjel, amikor aludni tért valamelyik szállóban, rémülten szorította magához a párnáját, de álmai mindössze egy fáradt és izgatott ember álmai voltak, és nélkülözték a Király üzeneteire jellemző különösen kísérteties erőt. Jól érezte magát, amikor a Tolingar-torlasz szimmetrikus és tökéletesen takaros kertjeit szemlélte, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak álmainak szörnyűséges pusztaságaira. Haligome kezdett egy kicsit megkönnyebbülni. A kerteket összehasonlította az álmaiban látott helyszínekkel, és meglepődve tapasztalta, hogy a Király rendkívül aprólékos, részletes és pontos képet mutatott mindegyikről, mielőtt szörnyűséges helyekké változtatta volna őket. Azonban ő maga sohasem látta egyiket sem, vagyis az álomüzenetek rengeteg új adatot továbbítottak az agyába, míg a szokványos álmok nagyrészt azt idézték fel újra, amit az emlékezet egyszer már rögzített.

Ez megválaszolta egyik zavaró kérdését. Eddig nem tudta, vajon a Király egyszerűen a tudatalattija törmelékeit szabadította-e fel a messzi távolból, felkavarva elméje homályos mélységeit, vagy csupán képeket sugárzott az agyába. Nyilvánvalóan az utóbbi megoldás a helyes. Ez újabb kétségeket vetett fel: vajon a rémálmokat külön Sigmar Haligome számára tervezték, sőt külön specialisták dolgoztak rajtuk? Suvraelben valószínűleg nincsen elegendő személyzet erre a munkára. De ha lenne is, ez azt jelentené, hogy állandóan megfigyelés alatt tartják — ez esetben viszont ostobaság azt gondolni, hogy elbújhat előlük. Szerette volna azt hinni, hogy a Király és alattvalói egy állandó, személytelen és gépies eljárással egymás után minden bűnöző számára létrehozott rémálom-jegyzék alapján dolgoznak — küldd el neki a fogakat, a szürke, nyúlós masszát, aztán sugározz tűztengert! Talán még most is lankadatlanul Stee-béli üres párnája felé küldik hátborzongató látomásaikat.

Normork felé menet Dundilmirt és Stipoolt is elhagyta — ez a komor, hermetikusan elzárt, falak közé szorított város a Normork-taréj rettentő agyarai között épült. Amíg meg nem érkezett, eszébe sem jutott, hogy a fekete, roppant kőtömbökkel körülsáncolt Normork egy igazi búvóhely összes megfelelő tulajdonságával rendelkezik: jól őrzött, biztonságos, bevehetetlen. De természetesen Normork falai sem tarthatták távol a Király üzeneteit, mint ezt később tapasztalta.

A szemre emlékeztető Dekkeret-kapu, az egyetlen rés az erődítmény szerkezetében, ötven láb magasságban nyílt a falon, és mint mindig, most is nyitva állt. A kapu csillogó, fekete fáját vagyonokat érő fémvasalás erősítette. Haligome jobban szerette volna, ha még háromszorosan be is zárják, de természetesen most sem csukták be. A népszerű Lord Dekkeret, aki uralkodásának harmincadik évében maga tervezte ezt a csodát, úgy határozott, a kapu csak akkor lehet zárva, ha az egész világot veszély fenyegeti, és ezekben a napokban, Lord Kinnikken és Thimin Pontifex örvendetes irányítása alatt, Majipooron minden a legnagyobb rendben volt, kivéve a most éppen Mildan Forbnak nevezett Sigmar Haligome lelkét. Forb olcsó szállást talált a város lejtőre épült negyedében, ahol a háttérben második falként tornyosult a Kastély-hegy mérhetetlen tömbje. Munkát vállalt a város falait járó karbantartók csapatában, és a habarcs nélkül összerakott kövek hasadékaiból ásta ki a szúrós gazt. Minden éjjel rémülten hajtotta álomra a fejét, mert nem tudta, mi várhat rá alvás közben, de aztán teltek-múltak a hetek, és mindössze olyan homályos és értelmetlen álmokat látott, mint minden rendes ember. Kilenc hónapra elmerült Normorkban, és nem tudta, vajon sikerült-e megszöknie Suvrael büntető keze elől. Aztán egy éjszaka, amikor egy ízletes vacsora és egy palack finom, karmazsinszín bannikanniklolei bor után elégedetten bújt az ágyba, és a Gleimmel történt, nyomorúságos találkozás óta végre először teljesen boldognak érezte magát, óvatlanul álomba szenderedett. És akkor olyan üzenetet kapott a Királytól, ami a lelke legmélyére hatolt, és olvadó hús, nyálkás folyók szörnyűséges képeivel ostorozta. Amikor vége lett, zokogva ébredt, mert tudta, hogy sehol nem rejtőzködhet sokáig az őt üldöző, bosszúálló hatalom elől.

De Miklan Forb álcája mégis kilenc hónapra biztosította a nyugalmat. Kevéske megtakarított pénzéből jegyet vett a lejtőn lejjebb épült Poroszkába, ahol Degrail Gilalinná változott, és a helyi herceg birtokán heti tíz koronát keresett madárfogóként. Öt hónapra megszabadult a kínzásoktól, egészen addig az éjszakáig, amikor álmában meghallotta a ropogó csendet, aztán egy univerzumon hídként átívelő, testetlen szemekből álló boltívet látott, és mindegyik szem őt figyelte. A Glayge-folyón Makroprosoposba hajózott, ahol egy hónapig Ogvorn Brill néven élt bántatlanul, míg egy napon a torkában szőrszálakként burjánzó, tüzes fémkristályokról nem álmodott. A száraz belföldeket a Sisivondal piacvárosába tartó karaván tagjaként szelte át, és ez az utazás tizenegy hónapig tartott. Az Álmok Királya a hetedik hónapban bukkant rá, és egy éjszaka Haligome sikoltozva zuhant bele egy sűrű korbácslevél-bozótosba, de ez már több volt egy egyszerű álomnál, mert véresen, feldagadt testtel szabadult a növények közül, és el kellett vinni a következő faluba gyógyszerekért. Utastársai tudták, hogy üzeneteket kap a Királytól, ezért otthagyták egyedül: de végül eljutott a szürke, egyszínű Sisivondalba, ami annyira különbözött a Kastély-hegy ragyogó városaitól, hogy minden reggel felzokogott a látványtól. Ennek ellenére hat hónapig lakott itt gond nélkül. Aztán visszatértek az álmok, és nyugat felé hajszolták, kilenc városon és rengeteg személyiségen keresztül, egy hónapot itt töltött, hat hetet ott, míg végül ki nem kötött a tengerparti Alaisorban, ahol a dokkok menti piacon halakat belező Badril Maganorn bőrébe bújva egy évig teljes nyugalomban élhetett. Rossz előérzete dacára hagyta, hogy ismét felpislákoljon benne a remény: a Király lezárta az ügyét. Már a hazatérés lehetőségén is töprengett, vissza a majdnem négy éve elhagyott Steebe, régi életébe. Nem volt elég négy év büntetés egy megfontolatlanul elkövetett, majdhogynem véletlen bűntettért?

Nyilvánvalóan nem. Második évének kezdetét töltötte Alaisorban, amikor a koponyacsontja mögött megérezte az álomüzenet ismerős, semmivel össze nem téveszthető dobolását, és olyan álmot kapott, amelyhez képest az eddigiek gyerekes színielőadásnak tűntek. Suvrael kopár pusztaságában kezdődött, ahol egy sziklákkal csipkézett hegycsúcson állt, és egy sigupafákkal benőtt, kiszáradt, elátkozott völgyre nézett. A hely kisugárzása tíz mérföldes körzetben minden élőlényt elpusztított, még az óvatlan madarakat és a vastag, lekonyuló ágak felett repkedő rovarokat is. A völgyben feleségét és gyermekeit pillantotta meg, akik egyenesen a kiszáradt fák felé tartottak; futva megindult feléjük a melaszként tapadó homokban, amikor a fák megmozdultak és bólintottak, és szeretteit elnyelte a sötét ragyogás, felbuktak és nyomtalanul eltűntek. De ő csak rohant tovább, míg el nem érte a félelmetes területet. Könyörgött a halálért, de ő volt az egyetlen, akire nem hatott a fák hatalma. Besétált közéjük, mindegyik magányosan, a többitől távol állt, semmi sem nőtt a törzsek között, se bokrok, se indák, se fűtakaró, az egész egy hosszú, ronda, levelüket vesztett fák alkotta sánc volt a semmi közepén. Ennyi volt az egész álom, de sokkal félelmetesebb mondanivalót sugallt, mint bármelyik groteszk vízió, amit eddig látott, és így folytatódott tovább. Haligome kétségbeesetten, magányosan kóborolt a sivár fák között, mintha csak levegőtlen űrben lebegne, és mire felébredt, arca megráncosodott, szemei idegesen rebegtek, mintha csak tucatnyi évet öregedett volna éjszaka és hajnal között.

Végérvényesen elbukott. Elszaladni haszontalan — elbújni hiábavaló. Mostantól mindörökre az Álmok Királyához láncolta a sors.

Elhagyta az erő, amivel időszakos menedékhelyein állandóan új életeket és személyazonosságokat teremtett magának. Mikor a nappali világosság kimosta elméjéből az erdei álom szörnyűségét, az Úrnő Alaisorban emelt templomához támolygott, és engedélyt kért egy zarándoklatra az Álom-szigetre. Sigmar Haligome néven mutatkozott be. Mi rejtegetnivalója maradt még?

Természetesen elfogadták a jelentkezését, mint mindenki másét, és nem sokkal később felszállt a Numinorba, a Sziget északkeleti pereme felé tartó zarándokhajóra. A tengeri úton megesett, hogy rémálmok látogatták meg — akadt köztük néhány elég szörnyűséges is de amikor remegve, zokogva felébredt, a többi zarándok megvigasztalta, és most, hogy életét az Úrnő szolgálatába ajánlotta, a legrosszabb álmok sem kavarták fel igazán. Tisztában volt vele, hogy az üzenetekben az idegenszerűség és a gyakori ismétlődés a legfájdalmasabb, ami romba dönti a mindennapi életet. Azonban az életét most már nem rombolhatta szét semmi, rendesnek sem nevezhette, így mit számított, ha egész testében remegve ébred reggelenként? Nem volt többé a precíziós műszerek ügynöke, elvadult hajtásokat sem gyomlálgatott, de még madárfogóként sem dolgozott. Egy nagy semmi és senki lett, nem lakozott benne lélek, aki megvédelmezhette volna ellensége támadásaitól. Az álomüzenetek örvényében vergődve furcsa békesség szállta meg a lelkét.

Numinorban a sziget legkülsőbb peremére, a Megméretés Teraszára irányították, és Haligome sejtette, hogy itt fogja leélni élete hátralevő részét. Az Úrnő lépésről lépésre szólította magához a zarándokokat, akik egyre beljebb hatoltak a szigeten, úgy, ahogyan belső értékeik fejlődtek. Akinek lelkét a gyilkosság bűne szennyezte, az akár örökre a szent területek határvidékén maradhatott. Nem bánta. Egyszerűen csak meg akart szökni a Király üzenetei elől, abban reménykedett, hogy előbb vagy utóbb az Úrnő védelme alá kerül, és akkor végre megfeledkeznek róla Suvraelben.

Puha zarándokcsuhába öltözve hat évig gürcölt kertészként a legkülsőbb teraszon. Haja megőszült, háta meghajlott. Megtanulta, hogyan kell megkülönböztetni a gyomnövények magjait a virágmagoktól. Kezdetben egy- vagy kéthavonta kapott üzeneteket, aztán ritkábban, és bár teljesen nem szűntek meg soha, egyre kevesebbet számított neki az egész, mintha egy régi seb sajogna fel időről időre a lelkében. Néha eszébe jutottak családtagjai, akik bizonyára halottnak hitték. Gleimre is gondolt, arra a pillanatra, amikor halálos zuhanása közben mintha egy pillanatra lebegve maradt volna… a fagyott döbbenetre az arcán. Létezett ilyen ember egyáltalán? Haligome tényleg végzett vele? Mostanra egészen valószínűtlennek tűnt — olyan régen történt. Haligome nem érezte magát bűnösnek, hiszen már a bűntett létezésében is kételkedni kezdett. De emlékezett egy üzleti tárgyalásra, és egy másik kereskedőre, aki arrogáns volt, s nem akarta megérteni borzalmas dilemmáját. A vak düh pillanatát sem felejtette el, amikor kilökte ellenfelét az ablakon. Igen, igen, mindez megtörtént — és abban a haragvó pillanatban, gondolta Haligome, Gleim meg én mindketten megszűntünk létezni.

Haligome hűségesen végezte a teendőit, meditált, álomfejtőket látogatott — ez itt kötelező volt, bár álmaihoz sohasem fűztek magyarázatot vagy megjegyzést —, és elfogadta a szent utasításokat. Hetedik évének tavaszán a zarándoklat következő állomására, a Kezdet Teraszára küldték, aztán hónapok teltek el, miközben újabb zarándokok érkeztek és távoztak a soron következő állomás, a Tükrök Terasza felé. Keveset beszélt, nem barátkozott, belenyugvással fogadta az álomüzeneteket, amelyek olykor még mindig megzavarták éjszakáit.

Harmadik évét töltötte a Kezdet Teraszán, amikor egy középkorú, alacsony és törékeny, furcsán ismerős férfira lett figyelmes, aki egyenesen őt bámulta az ebédlőben. Az újonnan érkezett jövevény két hétig alapos megfigyelés alatt tartotta, egészen addig, míg Haligome kíváncsisága végül is legyőzte az önfegyelmét. Kérdezősködött, és megtudta, hogy a férfit Goviran Gleimnek hívják.

Hát persze. A pihenés egyik órájában Haligome a férfihoz sétált, és megszólította:

— Válaszolna egy kérdésemre?

— Ha tudok, akkor igen.

— A Kastély-hegyről, Gimkandale-ből származik?

— Igen — válaszolta Goviran Gleim. — És ön pedig Stee-ből?

— Igen — mondta Haligome.

Egy kis ideig hallgattak. Végül Haligome törte meg a csendet.

— Éveken keresztül engem követett?

— Ugyan, dehogy. Egyáltalán nem.

— Puszta véletlen, hogy mindketten itt vagyunk?

— Úgy gondolom, véletlenek valójában nincsenek — mondta Goviran Gleim. — De nem szándékosan jöttem ide, ahol jelenleg ön tartózkodik.

— Tudja, ki vagyok, és mit tettem?

— Igen.

— És mit akar tőlem? — kérdezte Haligome.

— Hogy mit akarok? — Gleim apjáéra hasonlító, fekete, apró, csillogó szemei Haligome tekintetét fürkészték. — Vajon mit? Mondja el, mi történt Vugelben.

— Jöjjön velem — mondta Haligome. — Sétáljunk egyet.

Átmentek egy alaposan megmetszett, kékeszöld bozótoson, és beléptek az alabandinák kertjébe, amit Haligome gondozott — mindig megritkította a rügyeket, hogy a virágok nagyobbra nőhessenek. Haligome ebben az illatos környezetben, színtelen, csendes hangon adta elő a történetet, amit soha nem mondott el senkinek, és amiben lassan már nem is hitt: a vitát, a találkozót, az ablakot, a folyót. Az elbeszélés alatt Goviran Gleim arcán nyoma sem látszott érzelmeknek, pedig Haligome egyfolytában a másik arckifejezését fürkészte, megpróbálva leolvasni róluk a szándékát.

Mikor befejezte az elbeszélést, valamiféle reakciót várt. Semmi sem történt.

— És mi történt magával ezután? — kérdezte végül Gleim. — Miért tűnt el?

— Az Álmok Királya rettenetes üzenetekkel korbácsolta meg a lelkemet, és annyira megkínzott, hogy elrejtőztem előle Normorkban. Amikor megtalált, menekültem tovább, egyik helyről a másikra, míg végül zarándokként a Szigetre vetődtem.

— A Király még mindig a nyomában van?

— Időről időre új üzeneteket kapok — mondta Haligome. Megcsóválta a fejét. — De most már hatástalanok. Megszenvedtem és vezekeltem mindenért, míg az egész értelmetlenné vált. Nem érzem magam bűnösnek. Egy tébolyult pillanatban tettem, és milliószor kívántam, bárcsak ne történt volna meg soha, mégsem érzek felelősséget az apja haláláért: az őrületbe hajszolt, aztán taszítottam rajta egyet, és lezuhant. De ez már egyáltalán nem kapcsolódik az életemhez, vagyis nem igazán én tettem.

— Tehát most így gondolja?

— Pontosan. És mire voltak jók a torz álmoktól megrontott évek? Ha a Királytól való félelmemben visszariadtam volna a gyilkosságtól, igazoltnak látnám a büntetés egész rendszerét — de én akkor semmire sem gondoltam, legkevésbé az Álmok Királyára, bár értem az érdemtelen személyemre lesújtó törvényt. Ugyanez igaz a zarándoklatomra is: inkább rejtőzni jöttem a Király és üzenetei elől, mint vezekelni, és azt hiszem, ezt lényegében sikerült is elérnem. De sem a vezeklésem, sem a szenvedéseim nem hozhatják vissza az apját az élők közé, így ez az egész ostoba játék teljesen céltalan. Gyerünk: végezzen velem, és legyünk túl az egészen.

— Öljem meg? — kérdezte Gleim.

— Nem ezt akarta?

— Amikor apám eltűnt, még kisgyerek voltam. Már nem vagyok fiatal, maga még öregebb, mint én, és ez az egész egy nagyon régi történet. Egyszerűen csak tudni akartam az igazat apám halálával kapcsolatban, és most már tudom. Miért ölném meg? Ha ezzel életre kelthetném apámat, talán megtenném, de, ahogy maga is rámutatott, ezt semmivel sem lehetne elérni. Nem haragszom és nincsen kedvem átélni ugyanazokat a kínokat a Király fogságában. A rendszer, számomra legalábbis, éppen eléggé elrettentő.

— Nem akar megölni — mondta Haligome csodálkozva.

— Nem.

— Nem. Nem. Értem. Miért kellene megölnie? Ezzel megszabadítana ettől a hosszú, gyötrelmes élettől.

Gleim ismét meglepettnek tűnt.

— Így gondolja?

— Igen… életre ítél.

— De hiszen már régen letöltötte a büntetését! Önre ragyogott az Úrnő kegyelme! Apám halálával megtalálta hozzá az utat!

Haligome nem tudta eldönteni, hogy a másik csak gúnyolódik-e, vagy tényleg komolyan gondolja, amit mond.

— A kegyelem jelét látja rajtam? — kérdezte.

— Igen, látom.

Haligome megcsóválta a fejét.

— A Sziget és mindaz, amiért létezik, semmit sem jelent nekem. Csak azért jöttem, hogy megszabaduljak a Király támadásaitól. Végre találtam egy búvóhelyet, ennyi az egész.

Gleim rezzenéstelen arccal méregette.

— Becsapja saját magát — mondta végül, aztán elment, magára hagyva a dermedt és kábult Haligomét.

Lehetséges lenne? Megtisztult bűnétől, és fel sem fogta? Elhatározta, hogy ha éjjel üzenetet kap a Királytól — ez lassan esedékes volt, hiszen közel egy év telt el a legutolsó óta —, akkor a Megméretés Teraszának legkülsőbb párkányáról veti le magát a tengerbe. De éjszaka az Úrnő küldött neki meleg, kellemes álmot, amely a Tükrök Teraszára idézte. Még mindig nem egészen értette a dolgot, és valószínűleg soha nem is lesz képes felfogni. Azonban reggel az álomfejtője a túlnan fekvő, ragyogó teraszra irányította, és ezzel megkezdődött zarándoklatának következő állomása.