Majipoor krónikái

1.

Thesme fél éve élt magányosan a kunyhójában, amit saját maga épített a sűrű trópusi dzsungelben, nagyjából hat mérföldre Narabaltól keletre, ahová már nem jutott el a tenger felől érkező szél, és a nyirkos hőség fullasztó lepelként tapadt mindenre. Korábban sohasem élt egyedül, és kezdetben sokszor tűnődött azon, vajon hogyan birkózik meg majd ezzel a feladattal. De végtére is kunyhót sem épített még soha, mégis egészen jó munkát végzett: karcsú sijaneelfákat vágott ki, lehántotta róluk az aranyszínű kérget, síkos, kihegyezett végüket a nedves, puha talajba nyomta, indákkal kötötte össze őket, majd végül öt hatalmas, kék vramma-levelet borított az egészre tetőnek. Nem volt építészeti műremek, de megvédte az esőtől, és a felfázástól sem kellett tartania. Egy hónap sem telt el, és a megkopasztás ellenére a sijaneeltörzsek mind gyökeret eresztettek, és bőrszerű, új leveleket hajtottak a magasban, közvetlenül a tető alatt. És a törzseket összefogó indák is éltek, mert húsos, piros kacsokat eresztettek lefelé, majd sikeresen megtalálták a termékeny talajt. A kunyhó élt, és minden eltelt nappal meghittebbé, biztonságosabbá vált: az indák vastagodtak, a fatörzsek szépen kikerekedtek. Thesme imádta. Narabalban semmi sem maradt halott sokáig, ahhoz túl meleg volt a levegő, túlságosan ragyogó a napfény és rendkívül bőséges az eső. Itt minden pillanatok alatt átalakult, és tette ezt a trópusok féktelen, bővérű könnyedségével.

Az állandó magányt szintén jól bírta. Thesme korábban is érezte, hogy el kell szabadulnia Narabalból, mert egyszer csak félrecsúszott az élete: túl nagy lett a káosz, túl hangos a belső lárma, a barátokból idegenek váltak, a szeretőkből ellenségek. Huszonöt éves volt, és úgy érezte, most meg kell állnia, hogy alaposan körülnézzen és állítson mindennapi ritmusán, mielőtt darabokra rázná az életét. Az őserdő ideális helynek bizonyult ehhez. Thesme korán kelt, megmosdott a tavacskában, amelyen egy csigalassú, vén groomwarkkal és parányi, kristályszerű csicsiborok rajával osztozott, a thokkaindáról begyűjtötte a reggelijét, aztán az erdőben sétált, énekelt, verseket írt, megnézte, fogtak-e valamit a csapdák, fára mászott, a magasban feszülő indák hálójában napozott, szunyókált, úszott, magában beszélt, és napnyugtakor aludni tért. Az elején attól tartott, hogy nem lesz mit csinálnia és hamar elunja magát, de ez nem így történt. Minden napját bőségesen kitöltötték a tennivalók, és állandóan maradt másnapra is.

Először arra számított, hogy hetente legalább egyszer bemegy majd Narabalba a tartósabb élelmiszerekért, az új könyvekért és az élménykockákért, egy hangversenyre vagy előadásra, esetleg meglátogatja a családját vagy azt a néhány barátját, akire még kíváncsi volt. Egy darabig tényleg viszonylag gyakran bement a városba. De az izzasztó, fárasztó gyalogút majdnem fél napig tartott, és amikor kezdett hozzászokni a magányhoz, egyre lármásabbnak, sőt kényelmetlennek találta a narabali életet. A városiak nyíltan megbámulták. Tudta jól, hogy különcnek tartják, talán őrültnek is, mert mindig is vadóc volt, most pedig csodabogár lett belőle. Hiszen egyedül él az erdőben, indáról indára ugrálva a fák között. Végül egyre ritkultak a látogatásai. Aztán csak elkerülhetetlenül fontos esetekben vállalkozott rá. Azon a bizonyos napon, amikor rábukkant a sebesült ghayrogra, legalább öt hete nem járt már Narabalban.

Thesme aznap reggel a kunyhójától néhány mérföldre északkeletre, a mocsaras vidéken kóborolt, és a kalimbot nevű édes, sárga gombából gyűjtött magának készletet. Az iszákja lassan megtelt, és éppen arra gondolt, ideje visszafordulni, amikor különös dologra lett figyelmes alig pár száz méterre onnan: élőlénynek tűnt, szürke, fémes bőrrel és vastag, csőszerű végtagokkal. Az egyik nagy sijaneelfa alatt hevert, furcsa, kiterült pózban. Thesmét arra a hüllőszerű ragadozóra emlékeztette, amit az apjával és a bátyjával ejtettek el a Narabal-csatornán — karcsú, megnyúlt testű, lassan mozgó lény volt görbe karmokkal és fogakkal teli, roppant szájjal. Közelebbről viszont már azt is látta, hogy a létforma testfelépítése viszonylag emberszerű: hatalmas, kerek feje volt, hosszú karja, izmos lába. Thesme azt hitte, meghalt, de amikor közelebb ért, a lény erőtlenül megmoccant és meg is szólalt.

— Megsérültem — mondta. — Ostoba voltam, és most megfizetek érte.

— Tudod mozgatni a kezedet meg a lábadat? — kérdezte Thesme.

— A karomat igen. Az egyik lábam eltört. Valószínűleg a hátam is. Segítesz?

A lány letérdelt a lény mellé és alaposabban szemügyre vette. Valóban hüllőszerűnek tűnt, igen, a csillogó pikkelyek és a sima, kemény test miatt. Fagyosan zöld szeme egyáltalán nem pislogott, a haja sűrű, vastag tincsek furcsa kupacává állt össze, ráadásul ezek a fekete hajtekercsek lassan vonaglottak. A lénynek élénkvörös, villás kígyónyelve volt, ami megállás nélkül cikázott a keskeny, szinte alig látható ajkak között.

— Mi vagy te? — kérdezte Thesme.

— Ghayrog. Ismered a népemet?

— Persze — felelte a lány, pedig valójában alig tudott róluk valamit. Az elmúlt évszázadok során számos nem emberi faj telepedett le Majipooron, sőt Lord Melikand Napkirály valóságos idegenseregletet hívott ide, mert az emberek képtelenek voltak betölteni a gigászi bolygót. Thesme azt hallotta, vannak közöttük négykarúak és kétfejűek, apró termetű, csápos teremtmények és ilyen pikkelyes bőrű, kígyónyelvű lények, de eddig egyetlen idegen sem jutott el Narabalba, a nagy semmi peremére, a lehető legmesszebbre az emberi civilizációtól. Szóval ilyen lenne egy ghayrog? Fura egy teremtmény, gondolta a lány, testfelépítésében szinte emberi, miközben minden más apróságban teljesen idegen, egy igazi szörnyeteg, aminek rémálmokban a helye… pedig igazából nem is volt félelmetes. Thesme megsajnálta szegény ghayrogot — a vándort, aki kétszeresen is elveszett, mert először elhagyta a szülőbolygóját, most pedig biztosan messzire tévedt mindenkitől, akit Majipooron ismerhetett. Ráadásul súlyosan meg is sérült. Mihez kezdjen vele? Kívánjon neki mielőbbi gyógyulást — és hagyja magára? Aligha. Menjen a távoli Narabalba és szervezzen mentőcsapatot? Az legalább két nap, és egyáltalán nem biztos, hogy bárki hajlandó lesz segíteni. Cipelje a kunyhójába és gyógyítsa fel? Ez tűnt a legvalószínűbb megoldásnak, de mi lesz a magánnyal, és egyáltalán, hogyan kell ellátni egy ghayrogot? És tényleg ekkora felelősséget akar a nyakába venni? A kockázatról nem is beszélve — mégis csak egy idegen lény, és fogalma sem volt, mire számíthat tőle.

— Vismaan vagyok — mondta a ghayrog.

Ez vajon a neve volt, a rangja vagy az állapotára vonatkozott? De Thesme végül nem kérdezett rá.

— Thesmének hívnak — mondta. — Az őserdőben élek, egy órányira innen. Hogyan segíthetnék rajtad?

— Hadd kapaszkodjak beléd, miközben megpróbálok felállni. Bírni fogod?

— Valószínűleg.

— Nőnemű vagy, igaz?

A lány csak szandált viselt, semmi mást. Elmosolyodott, és gyengéden megérintette a mellét, az ágyékát, és bólintott.

— Igen, nő vagyok.

— Gondoltam. Én hím vagyok, ezért nem biztos, hogy elbírsz.

Hím? A lény két lába között teljesen sima volt a bőr, amitől olyan nemtelennek tűnt, akár egy bábu. A ghayrogok nemiszervei valószínűleg máshol vannak. És ha valóban hüllők, akkor Thesme keblei semmit sem jelentenek neki. De akkor is furcsa, hogy így rákérdezett.

Thesme letérdelt a lény mellé, és azon tűnődött, vajon hogy lesz képes törött háttal ez a lény egyáltalán felállni vagy sétálni. A ghayrog a vállára tette a kezét. Thesme először megriadt az érintésétől. A bőre hűvös volt, száraz, merev és sima, mintha páncélt viselne. Ennek ellenére nem tűnt kellemetlennek, csak furcsának. A ghayrog átható szagot árasztott, mocsárszerű, kesernyés kipárolgást, amibe mintha mézszerű illat keveredett volna. Olyan tolakodó és penetráns volt, hogy a lány nem is igazán értette, miért nem tűnt fel neki korábban. Valószínűleg ennyire letaglózta a meglepetés ereje. Most már nem tudta figyelmen kívül hagyni a szagot, és először ugyan rendkívül kellemetlennek találta, néhány pillanat múlva azonban már egyáltalán nem foglalkozott vele.

— Próbálj meg mozdulatlan maradni — mondta neki a lény. — Beléd kapaszkodok.

Thesme leguggolt, térdét és kezét a talajba vájta, és legnagyobb döbbenetére a ghayrognak sikerült felegyenesednie. Furcsán, tekergőzve mozgott, és valóban a lányra nehezedett, sőt egyszer teljes testsúlyát a két lapockája közé helyezte, amitől Thesmének a lélegzete is elakadt. Viszont a következő pillanatban már állt, ha imbolyogva is, és egy lengedező indába kapaszkodott. A lány felkészült rá, hogy elkapja, de a ghayrog talpon maradt.

— Ez a lábam elrepedt — közölte. — A hátam sérült, de nem törött, azt hiszem.

— Nagyon fáj?

— Fáj? Nem, mi alig érzünk fájdalmat. A probléma funkcionális. Ez a láb nem fog megtartani. Keresnél nekem egy erős botot?

Thesme körülnézett, hátha talál valamit, amit mankóként használhat, majd a pillantása megállapodott egy lombok közül lelógó, strapabírónak látszó léggyökéren. A csillogó, fekete gyökér vastag volt, de szikkadt, és addig tekergette ide-oda, amíg le nem tört egy kétméteres darabot belőle. Vismaan keményen megmarkolta, a másik karjával átölelte a lányt, és elővigyázatosan az ép lábára helyezte teljes súlyát. Nagy nehézségek árán tett egy lépést, majd még egyet. A törött lábát csak húzta maga után. Thesme úgy érezte, megváltozott a szaga: most szúrósabb lett, ecetesebb, kevésbé mézszerű. Biztosan a megerőltetéstől. A fájdalom valószínűleg egyáltalán nem volt olyan kicsi, mint azt szerette volna elhitetni vele. De mindent összeverve tudott mozogni.

— Hogyan sérültél meg? — kérdezte a lány.

— Felmásztam a fára, hogy fentről nézzem meg a környéket. Az ág nem bírta el a súlyomat.

A lény a magas sijaneelfa fényes, karcsú törzse felé biccentett. A legalacsonyabb ág, ami így is legalább negyvenlábnyira magasodott a lány feje fölött, most repedten csüngött lefelé, éppen csak néhány kéregfoszlány tartotta a helyén. Thesmét őszintén megdöbbentette, hogy a ghayrog túlélt egy ekkora zuhanást, majd egy pillanat múlva az is eszébe jutott, vajon egyáltalán miként jutott fel odáig a tükörsima törzsön.

— A tervem — mondta a ghayrog —, hogy itt telepszem le és növényeket termesztek. Te is gazdálkodsz?

— Nem, én csak itt élek.

— Párban?

— Egyedül. Narabalban nőttem fel, csak egy kicsit el kell vonulnom a világtól. — Visszaértek a kalimbottal teli iszákhoz, amit Thesme elejtett, amikor észrevette a ghayrogot. Felvette a földről és a vállára kapta. — Velem maradhatsz, amíg meggyógyul a lábad. De rámegy az egész délutánunk, mire visszaérünk a kunyhómhoz. Biztosan tudsz gyalogolni?

— Most is gyalogolok — mutatott rá a ghayrog.

— Csak szólj, ha pihenni akarsz.

— Majd. Most nem.

Valóban közel fél óráig bírta a lassú és bizonyára fájdalmas sántikálást, mire szólt, hogy álljanak meg egy kicsit, és még akkor sem ült le a földre, csak egy fatörzsnek támaszkodott. Mint mondta, felesleges még egyszer végigszenvedni a feltápászkodás bonyolult folyamatát. Összességében véve nyugodtnak tűnt, és viszonylag kevéssé látszott rajta, hogy fájdalmai lennének, habár rezzenéstelen arca és állandó, merev pillantása miatt amúgy is lehetetlen lett volna bármiféle érzelmet leolvasni róla. Egyedül a folyamatosan elővillanó és visszahúzódó villás nyelve árulkodott arról, hogy egyáltalán érez valamit, csak Thesme nem tudta értelmezni, vajon mit. Pár perc múlva folytatták az utat. A lányt egyre jobban fárasztotta a lassú tempó, legalább annyira, mint a vállára nehezedő súly, és az izmai is kezdtek begörcsölni. Lassan haladtak a dzsungelben, és alig szóltak egymáshoz. A ghayrogot lefoglalta az erőfeszítés, amivel sérült testén uralkodott, Thesme pedig az útra összpontosított. Azt nézte, hol rövidíthetnének, észben tartotta, merre vannak a patakok, a sűrű bozótosok és az egyéb elkerülendő akadályok, amelyekkel nem tudnának megbirkózni. Félúton járhattak a kunyhó felé, amikor meleg cseppekben esni kezdett az eső, és onnantól kezdve végig tapadós, fülledt ködben haladtak. A lány az ereje végső tartalékainál járt, mire felbukkant előttük a házikó.

— Nem kimondottan egy palota — mondta —, de nincs szükségem többre. Saját magam építettem. Odabent leheveredhetsz. — Segített neki leülni a levelekből eszkábált ágyra. A ghayrog halk, sziszegő hangot hallatott, ami minden bizonnyal a megkönnyebbülését jelezte.

— Szeretnél enni valamit? — kérdezte a lány.

— Most nem.

— Nem vagy szomjas? Nem? Gondolom, inkább csak pihennél, igaz? Magadra hagylak, hogy nyugodtan tudj aludni.

— Ez nem az az évszak — mondta Vismaan.

— Nem értem.

— Mi csak az év egy bizonyos szakában alszunk. Általában télen.

— És a hátralévő időben folyamatosan ébren vagytok?

— Igen — felelte a ghayrog. — Ebben az évben már aludtam. Ha jól tudom, az embereknél ez másként van.

— Az biztos — mondta a lány. — Mindenesetre most magadra hagylak. Pihenjél. Biztosan szörnyen kimerült vagy.

— Nem akarlak elűzni az otthonodból.

— Semmi gond — mondta Thesme, és kilépett a kunyhóból. Ismét eleredt az eső. A jól ismert, már-már megnyugtató szemerkélés rendszeresen rákezdett minden nap. A lány kinyújtózott a sötét, süppedős gumimoha szőnyegen, és hagyta, hadd mossák ki a langyos cseppek a kimerültséget sajgó hátából és vállából.

Szóval van egy vendégem, gondolta. Ráadásul egy idegen lény. És akkor mi van? A ghayrog nem tűnt különösebben követelőzőnek: higgadt, tartózkodó, aki még a balszerencsés helyzetben is megőrizte a nyugalmát. Nyilvánvalóan sokkal súlyosabbak voltak a sérülései, mint azt hajlandó lett volna bevallani, és még a rövid erdei séta is kínszenvedés volt neki. Kizárt, hogy ebben az állapotban eljusson Narabalba. Thesme úgy okoskodott, végső esetben ő maga is elmehet a városba, és kereshet valakit, aki egy lebegővel eljön a ghayrogért, de nem volt ínyére az ötlet. Senki sem tudta, hol lakik, és igazság szerint nem nagyon akarta, hogy bárki megtudja. És rá kellett jönnie — ezzel saját magát lepte meg a legjobban —, hogy nem akarja feladni a ghayrogot, hanem szeretné, ha itt maradna, és addig ápolhatná, amíg vissza nem nyeri az erejét. Nem tartotta valószínűnek, hogy Narabalban bárki befogadna egy idegen lényt, amitől kellemesen perverznek érezte magát, hiszen lett még egy újabb dolog, ami megkülönbözteti szülővárosa polgáraitól. Az elmúlt egy-két évben sokan suttogtak a távoli világokról érkező telepesekről. Az emberek féltek és idegenkedtek a hüllőszerű ghayrogoktól, a hatalmas, ormótlan, szőrös szkandároktól, vagy a kistermetű, ravaszdi, csápos lényektől — vroonok, nem? —, meg a többi bizarr teremtménytől, és az idegenek ugyan egyelőre teljesen ismeretlenek voltak Narabalban, a rosszindulat már megjelent. Na persze a vadóc, különc Thesme pontosan az a típus, aki nyilván befogad egy ghayrogot, és megcirógatja lázas homlokát, levessel és gyógyszerrel tömi — vagy bármit is ad az ember egy törött lábú ghayrognak. Valójában fogalma sem volt, miképpen fog gondoskodni róla, de ez az apróság igazán nem fogja visszatartani. Most jutott eszébe, hogy eddigi élete során még sohasem viselte gondját senkinek, mert sohasem nyílt rá sem alkalma, sem lehetősége; ő volt a legfiatalabb a családban, és soha, senki nem bízott rá ekkora felelősséget. Nem házasodott meg, nem szült gyermeket, még csak háziállatot sem tartott soha. Megszámlálhatatlanul sok viharos kapcsolata közben egyszer sem jutott eszébe meglátogatni aktuális szeretőjét, ha az illető megbetegedett. Valószínűleg éppen ezért támadt fel benne ez a hirtelen késztetés, ezért szerette volna ennyire a kunyhójában tartani a ghayrogot. Végül is azért cserélte Narabalt az őserdőre, mert teljesen új életet akart kezdeni, olyat, ahol nincsen helye a korábbi Thesme rosszabb tulajdonságainak.

Végül úgy döntött, reggel bemegy a városba. Hátha sikerül megtudnia, miféle bánásmódra van szüksége a ghayrognak, és beszerzi a szükségesnek tűnő gyógyszereket és ennivalót.

2.

Hosszú ideig várt, mire visszatért a kunyhóba. Vismaan ugyanúgy feküdt ott, ahogyan hagyta, a hátán. Akarja mereven hevert az oldala mellett, és a haja szüntelen, kígyószerű vonaglását leszámítva meg sem moccant. Elaludt volna? Miután annyira erősködött, hogy nincsen rá szüksége? A lány közelebb lépett és lenézett az ágyon heverő furcsa, súlyos termetű alakra. A ghayrog szeme nyitva volt és követte Thesme mozgását.

— Hogy vagy? — kérdezte a lány.

— Nem jól. Az erdei út sokkal problémásabb volt, mint gondoltam.

A lány Vismaan homlokára tette a kezét. A merev, pikkelyes bőr tapintásra hűvösnek tűnt. De a mozdulat abszurditása mosolyra késztette. Mennyi egy ghayrog átlagos testhőmérséklete? Lehet-e egyáltalán lázuk, és ha igen, honnan tudná megállapítani? Hüllők, nem? De vajon a hüllőknek is nő a testhőmérsékletük, ha betegek? Tényleg egy másik világból érkezett teremtényt akar ápolni? Hirtelen az egész ötlet nevetségesnek tűnt.

— Miért érinted meg a fejemet? — kérdezte a ghayrog.

— Ezt csináljuk, ha egy ember beteg. Megnézzük, van-e láza. Nincsenek orvosi eszközeim. Tudod, mi az a láz?

— Abnormálisan magas testhőmérséklet. Igen. Az enyém most magas.

— Fájdalmaid is vannak?

— Nagyon enyhén. De a szerveim között nagy az összevisszaság. Kaphatnék egy kis vizet?

— Persze. Éhes is vagy? Általában mit esztek?

— Húst. Sütve, főzve. Gyümölcsöt, zöldséget. És nagyon sok vizet iszunk.

A lány töltött neki vizet. A ghayrog csak nehézségek árán tudott felülni — sokkal gyengébbnek tűnt most, mint amikor az erdőben sántikált, a szervezete biztosan késve reagált a sérülésre —, és három mohó korttyal kiitta a tálka tartalmát. A lány ámulva figyelte a hevesen csapkodó, villás nyelvét.

— Még — mondta a ghayrog, és Thesme másodszorra is megtöltötte a tálkát. A vizeskancsó majdnem kiürült, ezért kiment a forráshoz. Útközben szedett egy kis thokkát az indáról és azt is bevitte. A ghayrog fogta az egyik lédús, kékesfehér bogyót és kartávolságra eltartotta magától, mintha csak így lenne képes fókuszálni rá. Két ujja közé fogta és próbaképpen megforgatta. Thesme csak most látta, hogy a keze majdnem emberi, bár kettővel több ujja volt, körme azonban egy sem, mindössze az első két ízület oldalán futott végig egy-egy pikkelyes szegély.

— Mi a neve a gyümölcsnek? — kérdezte Vismaan.

— Thokka. Narbalban és környékén nő, indákon. Ha ízlik, annyit hozok, amennyit csak kérsz.

A ghayrog óvatosan megkóstolta a bogyót. Aztán hirtelen még szaporábban cikázott a nyelve. Pillantok alatt felfalta a gyümölcsöt, és nyújtotta a kezét az újabb adagért. Thesmének most jutott eszébe a thokka vágyserkentő tulajdonsága, de gyorsan elfordította a fejét, hogy ne látszódjon a vigyora, és ezt inkább nem hozta szóba. Vismaan azt állította, hogy hím, tehát a ghayrognak nyilvánvalóan van nemük, de vajon nemi életet is élnek? Lelki szemei előtt váratlanul felvillant az a szürreális kép, amint a hím ghayrog haltejet fröcskölnek rejtett szaporítószerveikből egy tartályba, amiben a nőstény ghayrogok megmártóznak — és így termékenyítik meg magukat. Hatékony, bár nem különösebben romantikus módszer, gondolta Thesme, már ha tényleg így csinálják. Külön keresik fel a szaporítóhelyet, mint a halak vagy a kígyók?

Közben ennivalót készített sült kalimbotból, thokkából és a soklábú, finom kis hikgtiganokból, amiket hálóval fogott a patakból. A bor elfogyott ugyan, de nem is olyan régen megerjesztette egy puffatag, piros gyümölcs levét, ebből töltött most a ghayrognak. Vismaan jó étvággyal evett. Miután végzett, a lány megkérdezte, megnézheti-e a lábát. A ghayrog bólintott.

A comb legvastagabb részénél törte el a lábát. A duzzanat még a rendkívül vastag, pikkelyes bőrön keresztül is látszott. A lány óvatosan megérintette, és megnyomta. A ghayrog alig hallhatóan felszisszent, de ezt leszámítva nem tűnt úgy, mintha Thesme tovább rontott volna az állapotán. Valami mintha mozgott volna a comb belsejében. A törött csont két vége lett volna? Van egyáltalán a ghayrogoknak csontjuk? Olyan keveset tudok, gondolta Thesme gyászosan — a ghayrogokról, a gyógyításról, bármiről.

— Ha ember lennél — mondta neki — az orvosi műszereinkkel megvizsgálnánk a sérülés helyét, összeillesztenénk a törött végeket, és addig szorítanánk azokat egymáshoz, amíg össze nem forr. Hasonlít ez bármihez a ti módszereitekre?

— A csont magától összeforr — válaszolta a ghayrog. — A törött végeket az izommozgás húzza majd egymáshoz és tartja egyben, amíg meg nem gyógyulok. De néhány napig feküdnöm kell, mert ha felállok, a lábam súlya széthúzza a törött csontokat. Nem zavar, ha addig itt maradok?

— Maradj, amíg kedved tartja. Ameddig szükséges.

— Nagyon kedves tőled.

— Holnap bemegyek a városba feltölteni a készleteimet. Van valami, amit kifejezetten szeretnél?

— Van élménykockád? Zenével, könyvekkel.

— Itt csak kevés. De holnap szerezhetek újabbakat.

— Kérlek. Mivel nem alszom, nagyon hosszúak az éjszakák. A népem éppen ezért nagy rajongója a szórakozás minden formájának.

— Elhozom, amit csak találok — ígérte a lány.

Thesme most három kockát adott neki — egy színdarabot, egy szimfóniát és egy színkompozíciót —, majd nekilátott rendet rakni. Közben leszállt az este, korán, mint itt, az egyenlítő közelében mindig. A neszekből ítélve odakint ismét szemerkélni kezdett az eső. Normális esetben ilyenkor még olvasgatott, amíg túlságosan be nem sötétedett, aztán nyugovóra tért. Ma este azonban minden más volt. Az ágyát elfoglalta egy rejtélyes, hüllőszerű lény: a padlón kellett megágyaznia magának, ráadásul hosszú hetek óta most először beszélgetett valakivel, ettől pedig szokatlanul felbolydultak a gondolatai. Vismaant láthatóan lefoglalták a kockák. Thesme kiment leveleket szedni a hólyagbokorról: két hatalmas nyalábbal hordott be a kunyhó padlójára, az ajtó közelébe. Aztán megkérdezte a ghayrogot, szüksége van-e valamire. A lény éppen csak látható biccentéssel felelt, de nem szakadt el a kockától. Thesme jó éjszakát kívánt neki, majd leheveredett a rögtönzött priccsre. Kényelmes volt, kényelmesebb, mint hitte. De egyszerűen nem bírt elaludni. Folyamatosan forgolódott, minden tagját merevnek érezte, az összes porcikája fájt, és a másik lény jelenléte alig néhány méterre tőle szinte tapintható hullámokban kavarta fel a lelkét. A ghayrog csípős, kikerülhetetlen szaga tovább rontott a helyzeten. Evés közben sikerült megfeledkeznie róla, de most, hogy a sötétben az összes idegvégződése túlságosan érzékennyé vált, minden lélegzetvétel olyan zavaró lett, akár egy folyamatosan felharsanó, lármás trombitaszó. Néha felült, és a sötétben Vismaan felé bámult, aki mozdulatlanul és némán hevert az ágyon. Végül csak elnyomhatta az álom, mert amikor lassan érzékelni kezdte a hajnal neszeit, az ismerős csivitelést és a dallamos rikoltozást, az ajtónyíláson pedig beszűrődött az erőtlen fény, zavart kábasággal ébredt, mint aki mélyen aludt ugyan, de nem a megszokott fekhelyén. Beletelt egy kis időbe, amíg összeszedte magát, és eszébe jutott, hogy hol van, mit keres itt.

A ghayrog őt nézte.

— Nyugtalan éjszakád volt. Zavar a jelenlétem.

— Majd megszokom. Hogy érzed magad?

— Merevnek. A testem érzékeny és sajog. De azt hiszem, elkezdett összeforrni a csont. Érzem a bent lezajló folyamatot.

A lány vizet vitt neki és egy tálban gyümölcsöt. Aztán kiment a puha, nyirkos hajnali ködbe, gyorsan belegázolt a tavacskába és megfürdött. Amikor ismét belépett a kunyhóba, újult erővel ütötte meg az orrát a bűz. A friss reggeli levegő és a fanyar ghayrogszag most különösen éles kontrasztot alkotott, de hamarosan sikerült újra megfeledkeznie róla.

— Napnyugtáig nem érek vissza Narabalból — mondta öltözködés közben. — Biztosan nem baj, ha egyedül hagylak?

— Ha karnyújtásnyira hagysz vizet és ennivalót, nem. És olvasnivalót.

— Abból nincsen sok. Hozok még. Attól tartok, nagyon csendes napod lesz.

— Lehet, hogy jön egy látogató.

— Látogató? — kiáltotta Thesme elborzadva. — Kicsoda? Miféle látogató? Senki sem jár erre! Vagy volt egy útitársad, aki éppen téged keres az erdőben?

— Ó, dehogy. Egyedül utaztam. Arra gondoltam, hátha valamelyik barátod…

— Nincsenek barátaim — mondta Thesme komolyan.

Még be sem fejezte a mondatot, már érezte, milyen ostobán is hangzik ez így — csupa önsajnálat és melodráma. De a ghayrog nem tett rá megjegyzést, ezért vissza sem vonhatta az egészet. Inkább látványosan lefoglalta magát a hátizsák felcsatolásával, hogy zavarát leplezze.

A ghayrog csak akkor szólalt meg, amikor már indulni készült.

— Narabal szép hely?

— Még nem láttad?

— Nem a parton, hanem a szárazföldi úton jöttem Til-omon felől. Til-omonban azt mondták, Narabal gyönyörű.

— Narabal egy nagy semmi — mondta Thesme. — Kunyhók. Sáros utcák. Mindent elborítanak az indák, és ha egy épület kibírja az első évet, már szét is cincálták. Ezt Til-omonban hallottad? Vicceltek. Tudod, a két város komolyan rivalizál. Til-omon lakói megvetik Narabalt. Az a másik nagy trópusi kikötő. Ha a helyiek azt mondták, Narabal csodálatos hely, csak szórakoztak veled.

— De miért tennének ilyesmit?

Thesme vállat vont.

— Honnan tudjam? Talán szerették volna, ha minél előbb továbbállsz. Mindenesetre ne várj sokat Narabaltól. Ezer év múlva akár lehet is belőle valami, de most csak egy koszos kis telepesváros.

— Azért remélem, egyszer megnézhetem. Ha megerősödik a lábam, megmutatod nekem Narabalt?

— Persze — mondta a lány. — Miért ne? De hidd el, csalódni fogsz. Most viszont indulnom kell. Még a forróság előtt be akarok érni a városba.

3.

Miközben Thesme fürge léptekkel Narabal felé tartott, elképzelte, milyen lenne, ha egyszer csak egy ghayroggal az oldalán bukkanna fel a városban. A narabaliak egyszerűen imádnák! Vajon meg is dobálnák őket kövekkel és sárgöröngyökkel? Fintorogva mutogatnának rájuk, elfordulnának, ha Thesme köszönne nekik? Valószínűleg. Ott az a kerge Thesme, mondogatnák egymásnak, idegeneket hurcol a városba, kígyószerű ghayrogokkal cimborál, és ki tudja, milyen természetellenes dolgokat művel velük a dzsungelben. Igen. Thesme elmosolyodott. Mókás lenne Vismaannal parádézni Narabal utcáin. Amint a ghayrog készen áll a hosszú őserdei útra, ki is próbálja.

Az ösvény nem volt több durván kitaposott csapásnál, ahol útjelzőként legfeljebb egy-egy megjelölt fatörzs vagy kőhalom szolgált, és sok helyen teljesen benőtte a gyom. Thesme azonban mostanra egészen kitapasztalta az őserdőt. Ritkán tévedt le az útról, ha pedig igen, akkor is hamar visszatalált. Késő délelőtt elérte a várost körülvevő ültetvényeket, és hamarosan Narabal is felbukkant előtte. A városka reszketeg ívben kuporgott a tengerparti magaslatokon — komoly erőfeszítésekkel kúszott fel az egyik domboldalon, hogy leereszkedjen a másikon.

Thesme elképzelni sem tudta, miért akartak elődeik éppen itt várost építeni, Zimroel legeslegdélibb pontján, amit egy fél világ választott el a bolygó lakott részétől. Lord Melikand ötlete volt, aki ezt a rengeteg idegent is telepesnek hívta Majipoorra, hogy fellendítse a nyugati kontinens fejlődését. Lord Melikand idejében mindössze két város létezett Zimroelen — mindkét rendkívül elzárt település a kolonizáció legkorábbi fázisában jött létre egy igazi földrajzi melléfogás eredményeként, ugyanis csak később derült ki, hogy a másik kontinens lesz a majipoori civilizáció központja. Északnyugaton állt a csodálatos éghajlattal és bámulatos, természetes kikötővel büszkélkedő Pidruid; messze innen, a kontinens átellenes végén, a keleti parton pedig Piliplok, amit a vándorló tengeri sárkányokra vadászó tengerészek neveztek ki főhadiszállásuknak. Mostanra az egyik hatalmas belföldi folyó mentén felépült a Ni-moya nevű városka, a nyugati parton meg, rögtön a trópusi égöv peremén, kinőtt a földből Til-omon, és a hírek szerint a középső hegyvidéken most alapítottak újabb települést, sőt állítólag a ghayrogok szintén várost építettek Pidruidtól nagyjából ezer mérföldre. Idelent, a forró, párás délen, a kontinens csücskében csak Narabal rejtőzött. Ha valaki megállt a Narabal-csatorna partján, és elnézett a messzeségbe a víz felett, akkor minden bizonnyal szörnyű súllyal nehezedett rá a háta mögött húzódó több ezer mérföldnyi vadon tudata, az előtte elterülő több ezer mérföldnyi víztömegről nem is beszélve, ami elválasztotta őket Alhanroel kontinensétől és a valódi városoktól. Thesme fiatalkorában ijesztőnek találta a gondolatot, hogy ilyen távol él a civilizáció központjától. Ennyi erővel egy másik bolygón is lehetett volna. Máskor azonban éppen a nyüzsgő metropoliszokkal teli Alhanroel tűnt mesebeli helynek, és Narabalt érezte a világ valódi központjának. Sohasem járt máshol, és nem is hitte, hogy valaha alkalma nyílna rá. Az egyetlen viszonylag megközelíthető városnak Til-omon számított, de még az is nagyon messze volt innen, és azok szerint, akik jártak már ott, nem sokban különbözött Narabaltól, legfeljebb kicsit kevesebbet esett az eső — és a Nap mindig az egén lebegett, mint egy hatalmas, unalmas és fürkésző zöld szem.

A fürkésző tekinteteket Narabalban is érezhette: mindenki őt bámulta, mintha meztelenül jött volna a városba. Jól tudták, kicsoda — a vadóc Thesme, aki elszökött az őserdőbe —, és mosolyogtak és integettek neki, megkérdezték, hogy van, de az udvarias gesztusok sem leplezhették el a tekintetüket, az átható, szúrós és ellenséges pillantásokat, amelyekkel mind a lelke mélyére akartak hatolni, hátha rátalálnak élete rejtett igazságaira. Miért gyűlölsz minket? Miért kerülsz minket? Miért osztod meg a kunyhódat egy undorító kígyóemberrel? És Thesme mosolyogva integetett vissza, „De jó ismét látni téged”, mondta, vagy „Minden rendben”, miközben némán felelt a fürkész tekinteteknek: Nem gyűlölök senkit, csak el kellett mennem innen egy kis időre, nemcsak az otthonomtól, hanem magamtól is, és azért segítek a ghayrognak, mert ideje volt, hogy valakin végre segítsek az életemben, és éppen ő került az utamba. De nem szólt semmit, hiszen úgysem értették volna meg.

Az édesanyja házában nem volt senki. Egyenesen a régi szobájába ment, és megpakolta a zsákját könyvekkel meg élménykockákkal. Feltúrta a gyógyszeres szekrényt, és mindent összeszedett, amiről úgy gondolta, segíthet Vismaannak — gyulladáscsökkentőt, gyógyulásserkentőt, magas lázra való pirulát és még egy csomó mást. Valószínűleg teljesen hatástalanok egy idegen fajú beteg esetében, de egy próbát megér. Aztán végigjárta a házat, amit már most idegennek érzett, pedig majdnem az egész életét itt élte le. Deszkapadló a szétszórt levelek helyett — valódi, átlátszó ablakok — zsanérokon forduló ajtók — egy takarítógép, egy igazi masina gombokkal és fogantyúkkal! —, meg az a sok civilizált holmi, milliónyi apróság, amit az emberiség sok-sok ezer évvel ezelőtt, egy másik világon talált fel, mindaz, amiről Thesme vidáman lemondott a nyirkos kis kunyhója kedvéért, ahol élő ágak sarjadnak a falból…

— Thesme?

Meglepetten kapta fel a fejét. A testvére, Mirifaine lépett be a szobába: az ikertestvére is lehetett volna, mert egyforma vonásaik voltak, egyformán hosszúra nőtt a karjuk meg a lábuk, ugyanolyan egyenes szálú, barna haj omlott a vállukra, pedig a nővére tíz évvel volt idősebb nála, tíz év előnyt kapott, hogy megbékéljen a neki kijelölt szerepekkel az életben, mint férjes asszony, anya és keményen dolgozó ember. Thesme mindig elcsüggedt, ha a nővérére nézett. Mintha tíz évvel idősebb önmaga nézett volna vissza rá.

— Szükségem volt néhány dologra — mondta.

— Pedig azt reméltem, hogy végleg hazajöttél.

— Minek?

Mirifaine már válaszra nyitotta a száját — nagy valószínűséggel a szokványos prédikációra készült, hogy Thesmének ideje visszatérni a normális életbe, beilleszkedni a társadalomba és hasznos tagjává válni, satöbbi, satöbbi —, de még mielőtt bármit mondott volna, meggondolta magát, csak ennyit szólt:

— Hiányzol, drágám.

— Teszem, amit tennem kell. Örülök, hogy látlak, Mirifaine.

— Nem akarod legalább az éjszakát itt tölteni? Anya hamarosan hazaérkezik, és nagyon örülne, ha maradnál vacsorára.

— Hosszú út áll előttem. Nem maradhatok tovább.

— Jól nézel ki. Lebarnultál. Kicsattansz az egészségtől. A remeteség jót tesz neked.

— Igen. Kifejezetten.

— Nem rossz egyedül élni?

— Imádom — felelte Thesme. Nekilátott beszíjazni a hátizsákot. — Egyébként te hogy vagy?

Nővére megvonta a vállát.

— Egyformán. Lehet, hogy egy időre Til-omonba megyek.

— Jó neked.

— Igen, szerintem is. Nem bánnám, ha kicsit kiszabadulhatnék ebből a penészzónából. Holthus egész hónapban odafent dolgozott, valami egészen nagy munkán. Új városokat építenek a hegyvidéken, hogy legyen hol laknia annak a sok idegen lénynek, akik most érkeznek. Holthus szeretné, ha én is csatlakoznék hozzá a gyerekekkel együtt, és szerintem így fogok tenni.

— Idegen lények? — kérdezte Thesme.

— Nem is tudsz róluk?

— Mesélj.

— A külvilágiak lassan szivárognak lefelé északról. Az egyik fajtájuk, ami olyan, mint egy gyík, csak emberi kezekkel és lábakkal, ebben az őserdőben akar növényeket termeszteni.

— Ghayrogok.

— Ó, szóval mégis hallottál róluk? És van egy másik fajta is, azok a pufók, rücskös, sötétszürke bőrű, békafejű lények, akik gyakorlatilag minden közigazgatási munkát átvettek Pidruidban, legalábbis Holthus szerint. Ők a vámtisztek, a piacfelügyelők meg minden ilyesmi. Szóval idelent is folyamatosan jut nekik munka, ezért Holthus meg a til-omoniakból álló bizottság úgy tervezi, hogy a szárazföld belsejében építenek nekik települést…

— Mert akkor nem zavarják a parti városok lakóit?

— Micsoda? Ó. Gondolom, ez is szempont… végtére is senki sem tudja, vajon be tudnak-e illeszkedni közénk… de inkább arról van szó, hogy Narabalban nem igazán jutna hely ennyi bevándorlónak, és felteszem, Til-omonban hasonló a helyzet…

— Igen, értem — mondta Thesme. — No jó. Kérlek, mindenkinek add át szívélyes üdvözletemet. Ideje elindulnom. Kellemes nyaralást Til-omonban!

— Thesme, kérlek…

— Mi az?

Mirifaine szomorúan pillantott rá.

— Olyan nyers vagy! Távoli és fagyos! Hónapok óta nem találkoztunk, mégis alig bírod elviselni, ha kérdezek valamit, és olyan dühösen nézel rám… de miért haragszol, Thesme? Hát bántottalak én valaha? Hát kaptál bármi mást tőlem, mint szeretetet? Vagy bármelyikünktől? Lehetetlenség kiigazodni rajtad.

Thesme tudta, hogy teljesen értelmetlen lenne még egyszer elmagyarázni a helyzetet. Eddig sem értette meg senki, soha nem is lesznek képesek rá, legkevésbé azok, akik állítólag szerették. Próbált a lehető legnyájasabb hangon válaszolni.

— Nevezd kései kamaszos lázadásnak, Miri. Mindannyian nagyon jók voltatok hozzám. De semmi sem akart működni, és nem tehettem mást, el kellett mennem innen. — Ujjai hegyével gyengéden megérintette nővére karját. — Ki tudja, egyszer talán hazatérek.

— Bízom benne.

— Csak ne számíts rá a közeljövőben. Mindenkinek add át az üdvözletemet — mondta Thesme, és távozott.

Feszengve, feszülten vágott át a városon. Attól tartott, hogy összetalálkozik az anyjával, valamelyik régi barátjával, esetleg valamelyik korábbi szeretőjével, ami még rosszabb. Miközben az ügyeit intézte, néhányszor lopva körülnézett, mint egy tolvaj, és többször is behúzódott valamelyik sikátorba egy ismerős elől. Éppen eléggé felkavarta a beszélgetés a nővérével. Amíg Mirifaine szóvá nem tette, eszébe sem jutott, hogy szemmel láthatóan dühös, de Mirinek igaza volt, és Thesme azóta is világosan érezte a bősz harag tompán lüktető maradványát. Ezek az emberek — ezek a szörnyűséges kisemberek, akik kisstílű vágyaikkal, kisstílű félelmeikkel és kisstílű előítéleteikkel eltelve morzsolgatták értelmetlen napjaikat — egyszerűen feldühítették. Járványként árasztották el Majipoor felszínét, bele-belecsíptek a feltérképezetlen erdőkbe, a roppant, átszelhetetlen óceánokat bámulták, ocsmány, sáros városokat alapítottak a felfoghatatlan szépség közepén, és közben egyetlen egyszer sem jutott eszükbe feltenni maguknak a kérdést, mi célja ennek az egésznek. Ez volt bennük a legrosszabb — hogy vakon és kérdések nélkül élték az életüket. Hát egyszer sem jutott eszükbe felnézni a csillagokra, és eltűnődni azon, miért olyan fontos az, hogy az emberiség kiözönlött a Vén Földről — és ezernyi meghódított planétán hozta létre anyabolygója másolatát? Vagy ez senkit sem érdekelt? Felőlük ez akár a Vén Föld is lehetett volna, pedig az már régen egy kiszikkadt, felprédált, kizsigerelt és elfeledett porhüvellyé vált, ez a bolygó pedig még az emberi megszállás évszázadait követően is csodálatos világ; de valaha réges-régen minden bizonnyal a Régi Föld is ugyanolyan szép lehetett, mint most Majipoor. És újabb ötezer év múlva Majipoor sem lesz különb elődjénél, visszataszító város-monstrumok nyújtóznak több száz mérföld hosszan, ameddig csak a szem ellát, és mindenhol nyüzsög majd a forgalom, és mocsok habzik majd a folyókban, az őshonos állatfajok kipusztulnak, és a szerencsétlen, kisemmizett alakváltók rezervátumokban senyvednek. Az összes régi melléfogást újra elkövetik majd ezen a szűz világon. Thesmében hirtelen akkora erővel fortyogott a felháborodás, ami még őt is meglepte. Sohasem tudatosult benne eddig, hogy ilyen kozmikus méretű viszálya van az egész világgal. Eddig azt hitte, csak elrontott szerelmi játszmákról, túlérzékeny idegekről és zavaros életcélokról van szó, erre hirtelen áradatként öntötte el az egész emberi univerzummal szemben táplált dühös elégedetlenség. A harag pedig erővel ruházta fel. Legszívesebben az egész Narabalt az óceánba hajította volna. Persze nem tehette meg, hiszen semmin sem változtathatott, egyetlen pillanatra sem állíthatta meg az úgynevezett civilizáció terjedését. Visszamenekülhetett a dzsungelbe, a nyirkos ködbe, az egymásba fonódó indák és a félénk mocsári teremtmények közé, vissza a kunyhójához, a mozgásképtelen ghayrogjához, aki maga is része a bolygót elborító hullámnak, de vele legalább törődhet, még ápolgathatja is. Mert Thesme saját fajtársai nem kedvelték vagy még gyűlölték is, ezért a ghayrogot felhasználva más lehet, mint ők. Ráadásul a ghayrognak szüksége volt rá, és ilyen még sohasem fordult elő a lánnyal.

Megfájdult a feje, mereven feszültek az arcizmai, és most vette észre, hogy görnyedt vállal megy, mintha a kényelmesebb testtartással behódolna az eddig megvetett életmód előtt. Amilyen gyorsan csak tudott, ismét megszökött Narabalból. Így is csak jó két óra múlva, a város utolsó házaitól tisztes távolságban, az őserdei ösvényen kezdett enyhülni a feszültsége. Megállt egy ismerős kis tónál, levetkőzött és megmártózott a hideg, mély vízben, hogy a város utolsó mocskától is megszabaduljon. Ezután a városi öltözékét a vállára vetve, anyaszült meztelenül folytatta az útját a kunyhója felé.

4.

Vismaan pontosan ugyanúgy hevert az ágyban, mint amikor Thesme elindult a városba.

— Jobban vagy? — kérdezte a lány. — Boldogultál egyedül?

— Nagyon csendes nap volt. A lábamban kissé nagyobb a duzzanat.

— Hadd nézzem.

Thesme óvatosan megtapintotta a ghayrog lábát. Valóban duzzadtabbnak tűnt, és Vismaan ösztönösen el is húzódott, amikor megérintette. Az alapján, amit a magas fájdalomküszöbről mondott, ez komoly bajt jelentett. A lány ismét mérlegelni kezdte, nem lenne-e bölcsebb Narabalba vinni orvoshoz. De a ghayrog továbbra sem aggódott, és Thesme amúgy sem hitte volna, hogy a narabali doktorok sokat tudnának a ghayrogok fiziológiájáról. Egyébként is szerette volna, ha itt marad mellette. Kipakolta a magával hozott gyógyszereket, és adott Vismaannak a lázra meg a gyulladásra szánt pirulákból. Utána vacsorát készített gyümölcsből és zöldségből. Még sötétedés előtt végigjárta a csapdákat a tisztás környékén, és talált is bennük néhány kisebb állatot — egy fiatal sigimoint és néhány mintunt. Gyakorlott mozdulattal tekerte ki a nyakukat. Kezdetben iszonyatosan nehezen szánta rá magát erre a feladatra, de szüksége volt húsra, és itt a vadonban senki más nem végezte el helyette a piszkos munkát. Előkészítette a húst. Miután fellobbant a tűz, visszament a kunyhóba. Vismaan éppen az egyik új kockával játszadozott, de félretette, amikor a lány felbukkant.

— Egy szót sem szóltál a narabali utadról — jegyezte meg.

— Nem voltam ott sokáig. Megszereztem, amire szükségem volt, beszélgettem egy kicsit az egyik nővéremmel, lehangoltan és dühösen távoztam, de amint elértem az őserdőbe, máris jobban éreztem magamat.

— Nagy gyűlölet él benned a városod iránt.

— Rászolgált a gyűlöletre. Azok a rettenetes és unalmas emberek, azok az ocsmány, törpe épületek… — A lány a fejét ingatta. — Tényleg, a nővérem szerint új városokat építenek a kontinens közepén a külvilágiaknak. Olyan sokan vándorolnak délre. Főleg ghayrogok, de vannak mások is, szürke, bibircsókos bőrrel…

— Hjortok — mondta Vismaan.

— Lehet. Mindegy. Állítólag kedvelik a bürokratikus munkát. A partvidéktől távol telepítik le őket, mert senki sem akarja őket Til-omonban vagy Narabalban látni, legalábbis nekem így tűnt.

— Még sohasem éreztem, hogy az emberek nem akarnak itt látni — mondta a ghayrog.

— Tényleg? Talán csak nem tűnt fel. Szerintem Majipooron elég súlyos előítéleteket táplálnak az emberek.

— Számomra ez nem volt ilyen nyilvánvaló. Természetesen Narabalban még nem jártam. Talán ott erősebbek az előítéletek, mint máshol. Északon semmiféle nehézséggel nem találkoztam. Voltál már északon?

— Nem.

— A pidruidi emberek szeretettel fogadnak minket.

— Tényleg? Úgy hallom, a ghayrogok várost építenek maguknak Pidruidtól keletre, sőt egészen messze keletre, valahol a Nagy Hasadék körül. Ha Pidruidban minden olyan csodálatos, miért kerestek más helyet magatoknak?

Vismaan hangja továbbra is nyugodt maradt.

— Igazság szerint nekünk problémásabb együtt élni az emberekkel. Túlságosan eltérő az életünk ritmusa… például az alvási szokásaink. Nehéz olyan városban lakni, ami minden éjjel nyolc órára álomba merül, miközben mi továbbra is ébren vagyunk. És akadnak még különbségek bőven. Ezért építettük Dulornt. Remélem, egy nap te is ellátogatsz oda. Bámulatos, gyönyörű hely. Olyan fehér sziklafajtából épült, ami enyhén derengő fényt bocsát ki. Nagyon büszkék vagyunk rá.

— Akkor miért nem élsz ott?

— Nem a hús ég?

A lány elvörösödött, és kirohant a kunyhóból, még éppen időben ahhoz, hogy megmentse a nyársra tűzött vacsorát. Duzzogva felvagdosta és felszolgálta a húst. Thokkát szedett mellé, és kitett egy flaska bort, amit Narabalban vett még aznap délután. Vismaan felült és kissé nehézkesen nekilátott az evésnek.

— Évekig Dulornban éltem — szólalt meg kis idő múlva. — De az egy nagyon száraz vidék, én viszont a szülőbolygóm forró és csapadékos részén nőttem fel, ami hasonlít Narabalhoz. Azért indultam dél felé, hogy dús termőföldet találjak magamnak. Az őseim gazdálkodók voltak, és úgy gondoltam, folytatnám a hagyományt. Amikor meghallottam, hogy Majipoor trópusi vidékén évente hatszor lehet betakarítani, és mindenkinek jut bőven termőföld, nekiláttam felderíteni a környéket.

— Egyedül?

— Igen, egyedül. Nincsen párom, de szándékomban áll szerezni egyet, amint letelepedtem.

— A terményt pedig eladod Narabalban?

— Így tervezem. A világomon alig maradt érintetlen vadon, és a megművelt területek is éppen csak elegendőek. Tudtad, hogy az élelmiszerkészletünk nagyobb részét importálnunk kell? Ráadásul Majipoor nagyon vonzó a számunkra. Gigászi bolygó, csekély népesség, és fejlődésre váró, érintetlen vadon. Nagyon, nagyon boldog vagyok itt. És szerintem nincsen igazad. Nem hiszem, hogy az emberek nem látnak minket szívesen. Ti, majipooriak kedvesek és barátságosak vagytok, civilizáltak, udvariasak, törvénytisztelők és rendesek.

— Ha bárki megtudná, hogy egy ghayroggal élek itt, mégis teljesen megdöbbenne.

— Megdöbbenne? Miért?

— Mert idegen vagy. És hüllő.

Vismaan különös horkantást hallatott. Nevetés lett volna?

— Nem vagyunk hüllők! Melegvérűek vagyunk, felneveljük a fiatal…

— Akkor hüllőszerűek. Olyanok, mint a hüllők.

— Kívülről talán. De muszáj elhinned, hogy majdnem annyira emlősök vagyunk, mint ti.

— Majdnem?

— Annyi a különbség, hogy tojásrakó faj vagyunk. De léteznek ilyen típusú emlősök is. Nagyot tévedtek, ha úgy gondoltátok…

— Igazából mindegy. A többiek hüllőnek tekintenek benneteket, az emberi faj meg ösztönösen irtózik a hüllőktől, ezért örökké feszült lesz a viszony a két faj között. Ez amolyan hagyomány, ami nagyon régről, még a Vén Föld történelem előtti időszakából ered. Ezen kívül… — még időben észbe kapott, mielőtt szóvá tette volna a ghayrog szagát. — Ezen kívül — fejezte be kissé sután, — ijesztőek vagytok.

— Ijesztőbbek, mint a bozontos szőrű, hatalmas szkandárok? Vagy a kétfejű su-suherisek? — Vismaan szemhéj nélküli, nyugtalanító szeme a lány felé fordult. — Szerintem inkább te érzed magad kényelmetlenül a ghayrogok közelében, Thesme.

— Ez nem igaz.

— Még egyszer sem tapasztaltam az általad említett előítéleteket. Most először hallok ilyesmiről. Zavarlak, Thesme? Hagyjalak egyedül?

— Nem. Nem. Teljesen félreértesz. Szeretném, ha maradnál. Segíteni akarok rajtad. Egyáltalán nem félek tőled, nem érzek irántad ellenszenvet sem. Mindössze azt próbáltam elmondani… szerettem volna elmagyarázni, mit éreznek a narabaliak, vagy legalábbis szerintem mit éreznek… — Nagyot kortyolt a borból. — Nem is értem, hogyan keveredtünk idáig. Bocsánatot kérek. Beszélhetnénk valami másról?

— Természetesen.

De Thesme gyanította, hogy mégis megsértette a ghayrogot, vagy legalábbis kényelmetlen gondolatokat ébresztett benne. A maga hűvös, idegen módján komoly és ösztönös beleérzésről tett tanúbizonyságot. Talán igaza volt, és Thesme tényleg saját előítéleteit, saját feszengését vetítette ki másokra. A lány minden eddigi kapcsolatát elrontotta, pedig ott emberekről volt szó — egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy senkivel sem tud normálisan megférni, akár emberekről, akár idegen lényekről van szó, és már eddig is rengeteg apró jellel hozta Vismaan tudomására, hogy vendégszeretete csupán megjátszott, félig-meddig kelletlen jótétemény, amivel az iránta érzett ellenszenvét leplezi. Tényleg így lenne? A jelek szerint az évek múlásával már ő is egyre kevésbé értette saját indítékait. De bármi legyen is az igazság, nem szerette volna, ha Vismaan betolakodónak érzi magát. Végül arra jutott, majd a következő napokban bebizonyítja, hogy őszinte szándékkal fogadta be.

Aznap éjjel jóval nyugodtabban aludt, mint az előző éjszaka, bár még mindig szokatlannak tűnt, hogy a padlóra szórt leveleken alszik és nincsen egyedül a kunyhóban, ezért pár óránként felriadt. Minden alkalommal a ghayrogot kereste a pillantása, de Vismaant teljesen lefoglalták az élménykockák. Észre sem vette a lányt. Thesme megpróbálta elképzelni, milyen lehet egyetlen hosszú, három hónapig tartó adagban letudni az éves alvásmennyiséget, aztán az utána fennmaradó időt folyamatos ébrenléttel tölteni — ez volt a legidegenebb a ghayrogban, gondolta. Végtelen órákon át hever az ágyon, miközben sem aludni, sem felállni nem tud, sehová sem húzódhat vissza, ha már nagyon kellemetlen a fájdalom… kevés ennél gyötrelmesebb kínszenvedést tudott elképzelni. Ennek ellenére a ghayrog hangulata nem változott, mindvégig komoly, nyugodt, passzív és csendes maradt. Vajon az összes ghayrog ilyen? Nem részegedtek le soha, nem jöttek ki a béketűrésükből, nem verekedtek össze az utcán, nem siratták a sorsukat, és nem veszekedtek a barátaikkal? Ha Vismaan a ghayrogok átlagos képviselője, akkor nem rendelkeztek az emberek gyarlóságaival. De hiszen nem is emberek — emlékeztette magát a lány.

5.

Reggel megmosdatta a ghayrogot, és csillogóra sikálta a pikkelyeit. Utána kicserélte az ágyneműt. Miután enni adott Vismaannak, nekilátott a szokásos napi teendőinek, de lelkifurdalása volt, amiért az őserdőben vándorol kedvére, miközben a ghayrog a kunyhó rabja. Talán maradnia kellett volna, történeteket mesélni neki, vagy egyszerűen beszélgetni vele, hátha azzal enyhítheti az unalmát. De azt is tudta, hogy ha állandóan mellette marad, hamarosan kifogynak a közös témákból, és egymás agyára mennek. A ghayrog most amúgy is kapott több tucatnyi élménykockát az unalom ellen. Talán amúgy is jobban szeretett egyedül lenni az idő nagy részében. Mindenesetre Thesmének mindenképpen szüksége volt a magányra, most különösen, mert ketten osztoztak a kunyhón, ezért aznap reggel hosszabb felderítőútra indult. Sokféle bogyót és gyökeret gyűjtött vacsorára. Napközben eleredt az eső, ami elől egy széles levelű vrammafa alatt talált menedéket. Várakozás közben hagyta, hadd kalandozzon céltalanul a tekintete, és teljesen kiürítette az elméjét, egy időre megszabadult minden bűntudattól, kétségtől, félelemtől, emlékektől, a ghayrogtól, a családjától, egykori szeretőitől, a boldogtalanságtól és a magánytól. Az így fellelt béke bőven kitartott a délután nagyobbik részében.

Lassan megszokta, hogy Vismaan vele él. A ghayrog a következő időszakban sem okozott semmiféle problémát. Nem követelőzött, lefoglalta magát a kockákkal, és hatalmas, lenyűgöző türelemmel bírta az ágyhoz kötöttséget. Ritkán tett fel kérdéseket vagy kezdeményezett beszélgetést, de mindig barátságosan válaszolt, ha Thesme kérdezett tőle valamit. Mesélt a szülőbolygójáról — elbeszélése alapján meglehetősen kizsigerelt és rettenetesen túlnépesedett világnak tűnt —, az ottani életéről, a nagy álmáról, hogy letelepszik Majipooron, és az izgatottságról, amit az első alkalommal érzett választott bolygója szépsége láttán. Thesme megpróbálta elképzelni, milyen lehet Vismaan, ha izgatott. Talán vadul csapkod a kígyóhaja, nem csak lassan tekergőzik. Vagy megváltozik a szaga, az mutatja az érzelemváltozást.

A negyedik napon a ghayrog első alkalommal hagyta el az ágyat. A lány segítségével feltápászkodott, majd ép lábán és rögtönzött mankóján egyensúlyozva, óvatosan letette a földre a sérült lábát. Thesme orrát váratlanul csípős kipárolgás ütötte meg — mintha a fájdalmas arcrándulás szaglószervi megfelelője lett volna, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy a ghayrogok valóban így fejezik ki érzelmeiket.

— Hogy van a lábad? — kérdezte a lány. — Érzékeny?

— Nem bírja el a súlyomat. De gyógyulok. Még néhány nap és szerintem állni is tudok majd. Gyere, segíts, hadd sétáljak egy kicsit! Teljesen berozsdásodtam a tétlenségben.

A lányra támaszkodva lassan, elővigyázatosan kisántikált a kunyhóból, a tavacskáig és vissza. A ghayrogot láthatóan felfrissítette a kis kirándulás. Thesmét nagy meglepetésére elszomorította a gyógyulás első jele, mert ez azt jelentette, hogy hamarosan — egy hét, két hét múlva? — Vismaan elég erős lesz és távozik, pedig ő nem akarta. Nem akarta, hogy elmenjen. Ez a furcsa felismerés teljesen elképesztette. Sóvárogva gondolt vissza korábbi, magányos életére, és az olyan fényűző apróságokra, mint amikor a saját ágyában aludt, vagy erdei kirándulása közben nem kellett aggódnia, vajon a vendége nem unatkozik-e túlságosan, és hasonlók; mert több szempontból egyre idegesítőbbnek találta a ghayrog jelenlétét. És mégis, mégis, mégis lehangolta és zavarta a tudat, hogy hamarosan itt fogja hagyni. Milyen különös ez, gondolta, milyen furcsa, mennyire tipikus Thesme!

Ezután naponta háromszor elkísérte sétálni Vismaant. A ghayrog még mindig nem bírta használni a törött lábát, viszont egyre ügyesebben mozgott a másikkal. Állítása szerint a duzzanat szépen apadt, és minden jel szerint a csont is megfelelően forrt össze. Egyre gyakrabban beszélt a tervezett farmról, vagy arról, hogyan tisztítja meg az őserdőt, és milyen növényeket ültet.

Az első hét végén, az egyik délután Thesme visszafelé tartott a kalimbotgyűjtő útjáról, amikor megállt azon a tisztáson, ahol rátalált a ghayrogra, és végignézte a csapdákat. A többségük üres volt, legfeljebb a szokásos kisállatokat fogták meg, de a tavacska mögötti aljnövényzetből különös és hangos vergődés zaja hallatszott. Amikor Thesme óvatosan megközelítette a bozótosban felállított csapdát, kiderült, hogy egy bilantoonnal van dolga. Még sohasem ejtett el ekkora állatot. A bilantoon elegáns, fürge jószág volt, éles patákkal és égnek álló parányi farokkal. Rendkívül elterjedtek Zimroel nyugati részén. A narabali változata kétszer nagyobbra nőtt, valóságos óriásnak számított zimroeli rokonaihoz képest. Egy átlagos testalkatú ember derekáig ért, és omlós, illatos húsa miatt nagyon értékesnek tartották. Thesme először ösztönösen arra gondolt, szabadon engedi ezt a szépséges jószágot: túlságosan gyönyörű volt ahhoz, hogy végezzen vele — ráadásul túl nagyra nőtt. Azt már megtanulta, miképpen kell kioltani a kisebb állatok életét, de azok elfértek a tenyerében. Ez viszont nagy testű, intelligens és nemes jószág volt, ami valószínűleg tudta értékelni az életet, reményei, szükségletei és vágyai voltak — és valószínűleg várt rá a párja. Ostobaság, győzködte magát Thesme. A drólok, a mintunok vagy a sigimoinok valószínűleg ugyanúgy szerettek volna tovább élni, mint ez a bilantoon, mégis habozás nélkül végzett velük. Nem szabad érzelgősen emberi tulajdonságokkal felruházni az állatokat, különösen úgy, hogy civilizáltabb életében boldogan elfogyasztotta őket, ha másvalaki elvégezte helyette a piszkos munkát. A bilantoon elárvult párja akkoriban nem érdekelte.

Amikor közelebb lépett az állathoz, azt is látta, hogy az egyik kecses lába eltört. Futólag felmerült benne, hogy sínbe teszi — és megtartja háziállatnak. Ez a gondolat azonban még az előzőnél is bizarrabb volt. Nem fogadhat örökbe minden nyomorékot, akit az őserdőben talál. A bilantoon sohasem csillapodna le annyira, hogy megnézhesse a lábát, és ha valami csoda folytán mégis sikerülne felgyógyítania, az első adandó alkalommal megszökne. Nagy levegőt vett, a rúgkapáló teremtmény háta mögé lépett, ráfogott a puha orrára, és egy mozdulattal eltörte hosszú, vékonyka nyakát.

Feldarabolni viszont a vártnál jóval véresebb és bonyolultabb volt. Úgy érezte, mintha hosszú órákon át trancsírozta volna komor eltökéltséggel a húst, és csak arra figyelt fel, amikor Vismaan kikiabált a kunyhóból, hogy mit csinál.

— Vacsorát készítek! — kiáltotta vissza a lány. — Meglepetés! Igazi csemege lesz, sült bilantoon!

Halkan kuncogott. Ez teljesen úgy hangzott, mintha egy feleség mondta volna, gondolta: itt kuporog meztelenül és csurom véresen, vadul fűrészeli a combokat és a bordákat, miközben egy idegen, hüllőszerű lény fekszik az ágyában, és várja a vacsoráját.

De végül csak befejezte az ocsmány munkát, és a húsdarabok a füstös lánggal égő tűz fölé kerültek. Thesme lemosdott a tavacskában, aztán nekilátott thokkát gyűjteni, feltette főni a ghumbagyökeret, és kinyitotta az újonnan szerzett narabali borból megmaradt palackokat. Amint sötétedni kezdett, a vacsora is elkészült. Thesme hihetetlenül büszke volt magára.

Arra számított, hogy Vismaan szokása szerint minden megjegyzés nélkül, a szokásos flegma módján befalja az ennivalót, de nem így történt: Thesme mintha most első ízben látta volna felélénkülni az arcát — talán a szeme csillogott újfajta fényben vagy a kígyónyelve cikázott másként. Esetleg a lány olvasott sokkal jobban a ghayrog arckifejezésében. Vismaan lelkesen rágta a sült bilantoont, folyamatosan dicsérte a zamatát meg az állagát, és újabb meg újabb repetát kért belőle. Thesme ilyenkor magának is szedett, és addig lakmározott a húsból, amíg teljesen el nem telt vele, mégis folytatta tovább az evést, ami lassan a teljes csömörrel fenyegette, de azzal nyugtatta magát, hogy ami reggelre marad, az megromlik.

— A húshoz remekül illik a thokka — jegyezte meg, és újabb kékesfehér bogyót tömött a szájába.

— Igen. Kérek szépen még.

Vismaan nyugodtan felfalt mindent, ami elé került. A lány végül egy falatot sem bírt lenyelni többé, sőt nézni sem bírta a ghayrogot. A maradékot Vismaan közelébe tolta, és borzongva kiitta a bor maradékát. Nevetve nyugtázta, hogy pár csepp végigcsorog az állán és a mellére csöpög. Elterült a hólyagbokor-leveleken. Forgott körülötte a kunyhó. Arccal a padló felé feküdt, a talajba kapaszkodott, és hallgatta a harapás, rágás és nyelés folyamatos neszeit a háta mögül. Aztán végül a ghayrog is eltelt és elcsendesedett. Thesme várta, hogy végre elnyomja az álom, de nem bírt elaludni. Egyre jobban szédült, míg a végén már attól tartott, hogy a szörnyű örvény kihajítja a kunyhóból. A bőre lángolt, mellbimbói fájdalmasan megkeményedtek. Túl sok volt az ital, gondolta, meg a thokkabogyó. Magokkal együtt falta fel a thokkát, ami így még erőteljesebben fejtette ki a hatását. Legalább egy tucat bogyót megevett, és a tüzes lé most vadul fortyogott a fejében.

Nem akart egyedül, a padlón kucorogva aludni.

Eltúlzott, kapálózó mozdulatokkal feltérdelt, visszanyerte az egyensúlyát, és lassan az ágy felé kúszott. A ghayrogra meredt, de mindent olyan homályosan látott, hogy éppen csak ki tudta venni a körvonalait.

— Alszol? — suttogta.

— Tudod, hogy nem alszom.

— Persze. Persze. Butaságot mondtam.

— Rosszul vagy, Thesme?

— Rosszul? Nem, nem. Semmi bajom. Csak… szóval… — Tétovázva elhallgatott. — Részeg vagyok, érted? Tudod, mi a részegség?

— Igen.

— Nem szeretnék a földön feküdni. Idejöhetek melléd?

— Ha akarod.

— Nagyon vigyázok. Nem szeretném megrúgni a törött lábadat. Mutasd meg, melyik az.

— Majdnem meggyógyult, Thesme. Ne aggódj. Gyere, feküdj ide. — Megfogta a lány csuklóját és felhúzta maga felé. Thesme mintha lebegett volna, aztán könnyedén a ghayrog mellé ereszkedett. A mellétől a csípőjéig kemény, kagylószerű bőr simult hozzá, olyan hűvös volt, olyan pikkelyes, olyan sima. A lány bátortalanul végigdörgölte a ghayrogot. Mintha egy csodálatosan megmunkált bőrönd lett volna, gondolta, és kicsit meg is nyomkodta, kitapintotta a vastag izmokat a merev felszín alatt. A ghayrog szaga megváltozott, fűszeres és átható lett.

— Tetszik az illatod — mormolta a lány.

A ghayrog mellkasához hajtotta a fejét, és szorosan átölelte. Hosszú hónapok óta, majdnem egy éve nem feküdt egy ágyban senkivel, és most jólesett a közelsége. Még akkor is, ha ghayrog, gondolta. Még egy ghayrog is jó. Csak az érzésre van szüksége, a közelségre. Nagyon jó.

A ghayrog megérintette.

Thesme erre nem számított. A kapcsolatuk eddig arra épült, hogy a lány ápolja, a ghayrog pedig hagyja neki. Hirtelen mégis végigsimított rajta a keze — az a hűvös, barázdált, sima kéz. Könnyedén megérintette a mellét, a hasát, folytatta az útját lefelé, és megpihent a combján. Mi volt ez? Vismann szeretkezik vele? A lány a ghayrog nemtelen, gépre emlékeztető testére gondolt. Vismaan folytatta a simogatást. Ez nagyon bizarr, gondolta a lány. Még Thesméhez képest is furcsa. Ez egy ghayrog, nem ember. Én meg…

Nagyon magányos vagyok…

Nagyon részeg vagyok…

— Igen — mondta halkan. — Kérlek.

Remélte, hogy a ghayrog csak simogatni fogja. De Vismaan átkarolta a vállát, könnyedén megfordította, felemelte és gyengéden magára húzta. Thesme váratlanul megérezte a combjának nyomódó merevséget, ami nem lehetett más, mint a férfiassága. Micsoda? A ghayrogok pénisze a pikkelyek alatt rejtőzött, és csak szükség esetén került elő? És csak nem akar…

De igen.

A ghayrog tudta, mit kell tennie. Idegen lény volt, aki első találkozásukkor azt sem bírta eldönteni, Thesme hím-e vagy nőstény, ennek ellenére világosan felfogta az emberi szeretkezés lényegét. Egy pillanat erejéig — amikor Thesme megérezte, hogy belehatol —, egyszerre öntötte el a rettegés, a döbbenet és a viszolygás, azt sem tudta, fájni fog-e, egyúttal a gondolattól sem tudott szabadulni, mennyire groteszk és szörnyű ez, ember párosodik ghayroggal, és ilyen valószínűleg még soha, egyszer sem történt az egész univerzum történetében. Legszívesebben lelökte volna magát Vismaantól, és kirohant volna az éjszakába. De túlságosan kába volt, túlságosan részeg és zavart, ezért nem bírt mozdulni; aztán tudatosult benne, hogy a ghayrog egyáltalán nem okoz neki fájdalmat, hanem úgy siklik ki és be a testéből, mint egy nyugodtan mozgó masina, és a gyönyör hullámokban áradt szét a lány ágyékából, amitől remegni kezdett, elcsukló zokogás szakadt fel belőle, elakadt a lélegzete, és teljes erővel a sima, bőrszerű páncélhoz simult…

Hagyta, hadd történjen, aminek történnie kellett, és a legszebb pillanatban éles kiáltás szakadt fel belőle. Utána a ghayrog mellkasához gömbölyödött, amíg remegve, elhaló nyöszörgéssel fokozatosan le nem csillapodott. Addigra teljesen kijózanodott. Tudatában volt annak, mit tett, és a gondolat elképesztette ugyan, de még annál is jobban szórakoztatta. Ezt figyeld, Narabal! A ghayrog a szeretőm! És milyen rendkívüli, milyen intenzív volt ez a gyönyör! Vismaan vajon élvezte? Nem merte megkérdezni. Honnan lehet tudni, hogy a ghayrognak orgazmusa volt-e? Van nekik ilyen? Jelent nekik egyáltalán bármit is a fogalom? Vajon szeretkezett már emberi nővel? Thesme ezt sem merte megkérdezni. A ghayrog tudta, mit kell tennie — ha tapasztaltnak nem is nevezhette, de határozottan biztos volt abban, mire van szüksége Thesmének, és ami azt illeti, sokkal hozzáértőbben csinálta, mint a legtöbb férfi, akit ismert. Azért, mert már volt tapasztalata emberekkel — vagy egyszerűen csak azért, mert kristálytiszta, hűvös elméje könnyedén ki tudta számolni az anatómiájából adódó igényeit? Thesme nem tudta a választ a kérdésre, és nagy eséllyel soha nem is fogja megtudni.

Vismaan nem szólt semmit. A lány szorosan odabújt hozzá, és hosszú hetek óta először igazán mély álomba merült.

6.

Thesme reggel furcsán érezte magát, de nem bánt meg semmit. Egyikük sem említette az éjszakai eseményeket. Vismaan a kockákkal foglalta el magát. Thesme hajnalban elment úszni, hogy kitisztítsa sajgó fejét, majd valamennyire eltakarította a bilantoon-lakoma nyomait. Miután reggelit készített mindkettőjüknek, hosszú sétára indult észak felé, ahol ismert egy mohával lepett kis barlangot. Egész délelőtt itt üldögélt, miközben gondolatban újra meg újra felidézte a ghayrog bőrének érintését a bőrén, a combját simogató kezet és a testét görcsbe rántó eksztázist. Azt nem állította volna, hogy különösebben vonzónak találta Vismaant. Villás nyelv, élő kígyókként mozgó fonatok, pikkelyes test — nem, ennek az éjszakának az égvilágon semmi köze a testi vonzalomhoz. Akkor miért történt? A bor és a thokka, magyarázta magának, meg a magány és a lázadás örök vágya a narabali polgárok hagyományos értékei ellen. Ha már úgyis dacolni akart mindennel, amiben hittek, akkor viszont elképzelni sem tudott volna kifinomultabb módszert annál, minthogy felkínálkozzon egy ghayrognak. Természetesen egy ilyen lázadó tettnek semmi értelme, ha senki sem tud róla, ezért Thesme úgy döntött, amint Vismaan készen áll az útra, magával viszi Narabalba.

Ezután minden éjjel megosztották az ágyat. Furcsa lett volna, ha nem így tesznek. De a második éjszaka nem szeretkeztek, ahogyan a harmadik vagy negyedik éjszakán sem. Csak hevertek egymás mellett, de egyikük sem szólt és nem érintette meg a másikat. A ghayrognak csak egy mozdulatába került volna, és Thesme odaadta volna magát neki, de Vismaan nem tett semmit. Mint ahogyan a lány sem közeledett felé. A közöttük feszülő csendet Thesme kezdte kínosnak érezni, mégis félt megtörni, hátha olyan dolgokat kell hallania, amit valójában nem akart — hogy a ghayrognak nem tetszett az együttlétük, vagy obszcén és természetellenes aktusnak tartotta, csak egyszer vállalkozott rá, mert a lány olyan követelőzőnek tűnt, netán tudatában volt annak, hogy Thesme vonzódása nem valódi, pusztán eszközként használta a konvenciók ellen vívott háborújában. A hét végére szörnyen feszítette a rengeteg kimondatlan bizonytalanságból táplálkozó feszültség, ezért lefekvéskor gondosan véletlennek álcázva a ghayrogra hemperedett, aki magától értetődően, habozás nélkül ölelte át. Ezután voltak éjszakák, amikor szeretkeztek, és olyanok is, amikor nem, és mindig rögtönzött, spontán módon zajlott az egész, gondtalan, szinte hétköznapi esemény lett belőle, amit néha csináltak azelőtt, hogy Thesme elaludt volna — és ennél több varázslat vagy titok nem is volt benne. A lány minden alkalommal rendkívül élvezte. Hamarosan fel sem tűnt neki, hogy ez egy idegen lény teste.

Vismaan addigra segítség nélkül is tudott sétálni, és minden nap egyre több időt töltött mozgással. Kezdetben Thesmével, később egyedül indult felderítő utakra az őserdei ösvényeken. Eleinte óvatosan lépkedett, de kis idő múlva már csak sántikált. Az úszás láthatóan rengeteget segített a gyógyulásban, és a ghayrog órákon át rótta a köröket a tavacskában, felbőszítve ezzel a sáros part üregeiben tanyázó groomwarkot. A vánszorgó, öreg teremtmény előkúszott a rejtekhelyéről, és amikor elterült a parton, leginkább egy kidobott, elrongyolódott, szúrós zsákra emlékeztetett. Komoran szemlélte a ghayrogot, és addig nem volt hajlandó visszamenni a vízbe, amíg a betolakodó ki nem ment onnan. Thesme vigaszként zsenge hajtásokat hozott neki a patak felső folyásáról, ahová a teremtmény apró, szívókorongos lábával sohasem juthatott el.

— Mikor viszel magaddal Narabalba? — kérdezte Vismaan az egyik esős este.

— Mondjuk holnap? — válaszolta a lány.

Aznap éjjel szokatlan izgalom töltötte el, és mohón simult a ghayroghoz.

Hajnalban indultak, a permetező esőben, amit hamarosan ragyogó napsütés váltott fel. Thesme óvatos tempót diktált, de gyorsan kiderült, hogy Vismaan teljesen felgyógyult, és nem sokkal később a lány már fürgén haladt előre. A ghayrog könnyedén lépést tartott vele. Thesme azon kapta magát, hogy megállás nélkül locsog — az összes útjukba kerülő növény vagy állat nevét elsorolta, érdekességeket mesélt Narabal történelméről, beszélt a fivéreiről és a nővéreiről és a városban élő ismerőseiről. Alig várta, hogy végre meglássák őket kettesben — nézzétek csak, ez itt az én idegen szeretőm, ezzel a ghayroggal osztom meg az ágyamat! —, és a város határában már élénken nézelődött, hátha megpillant egy ismerős arcot. Azonban a Narabalt övező tanyákon alig bukkant fel egy-egy ember, és azok is ismeretlenek voltak.

— Látod, hogy bámulnak? — suttogta Vismaannak, amikor a város sűrűbben lakott részeibe érkeztek. — Félnek tőled. Azt hiszik, egy idegen invázió előőrse vagy. És nem bírnak rájönni, mit keresek melletted, és miért vagyok veled ilyen civilizált.

— Ebből semmit sem érzékelek — mondta Vismaan. — Igen, azt látom, hogy kíváncsiak. De sem félelmet, sem rosszindulatot nem tapasztalok. Ennyire nem ismerem az emberi arckifejezéseket? Azt hittem, már egészen jól megtanultam értelmezni ezeket.

— Na, várj csak — közölte Thesme. De titokban el kellett ismernie, hogy enyhén eltúlozta a dolgokat. Talán nem is annyira enyhén. Lassan megérkeztek Narabal központjába, és igen, néhány járókelő valóban meglepetten vagy kíváncsian pillantott a ghayrogra, de a tekintetük azonnal megenyhült, mások pedig mosolyogva bólintottak felé, mintha nem is lenne hétköznapibb látvány, mint a főutcán sétálgató lény, aki egy idegen világról jött. Tényleges rosszindulatnak nyomát sem látta. Ez feldühítette Thesmét. Ezek az ártalmatlan, jámbor emberek, ezek a szürke, nyájas városlakók egyáltalán nem az elvárásai szerint cselekedtek. Amikor végre ismerősökkel találkoztak — Khanidorral, a legidősebb bátyja barátjával, aztán Hennimon Sibroy-jal, aki egy kis italmérést működtetett a parton, és a virágárus nővel —, azok is szívélyesen bólogattak, amikor Thesme bemutatta a ghayrogot. Ő Vismaan, aki nemrég beköltözött hozzám.

Khanidor úgy mosolygott, mintha mindig is sejtette volna, hogy Thesme egy napon idegenek szállásadója lesz, és azonnal mesélni kezdett Mirifaine férjéről, aki új városokat épít a ghayrogoknak meg a hjortoknak. A kocsmáros joviálisan kezet nyújtott Vismaannak, és meghívta borozni, a virágárus nő pedig csak azt hajtogatta, hogy „Jaj, de érdekes, jaj, de érdekes! Remélem, tetszik a mi kis városunk!” Thesme leereszkedőnek találta ezt a nagy nyájasságot. Mintha szándékosan természetük ellenére cselekedtek volna, nehogy megbotránkoztathassa őket — mintha már régen elfogadták volna Thesmét olyan vadócnak, amilyen csak bírt lenni, és most már tehet bármit, semmin nem lepődnek meg, semmire sem tesznek megjegyzéseket, igazából rá se hederítenek. Talán félreértették a kapcsolatát a ghayroggal, és azt hitték, pusztán szállóvendég a kunyhójában. Vajon akkor is így reagálnának, ha bejelentené, hogy szeretők, és bizony érezte már magában a ghayrog testét? Ha megtudnák, hogy olyasmit tettek, ami egy ember és egy idegen között eddig elgondolhatatlannak számított volna? Valószínűleg igen. Ezek akkor sem pillantanának fel, ha a ghayroggal a Pontifex tér közepén esnénk egymásnak, gondolta a lány duzzogva.

Vajon Vismaannak tetszett a kisváros? Most sem lehetett leolvasni róla az érzelmeket, már ha voltak egyáltalán érzelmei. Utcáról utcára jártak, hevenyészve felépített tereken, jellegtelen, koszos kis üzletek előtt, kicsi, düledező házak és gazzal felvert kertek között, és Vismaan nem szólt semmit. Thesme csalódottságot és helytelenítést vélt kiolvasni a némaságból, és bármennyire is ellenérzései voltak Naraballal szemben, váratlanul úgy érezte, meg kell védenie. Hiszen nagyon rövid múltra tekinthet vissza, ráadásul világtól elzárt település egy másodrangú kontinens elfeledett sarkában. Alig néhány nemzedékkel ezelőtt épült.

— Mit gondolsz? — kérdezte végül. — Nem nyűgözött le túlságosan, igaz?

— Figyelmeztettél, hogy ne várjak túl sokat.

— De még annál is nyomorúságosabb, mint a leírásom alapján hitted volna, nem?

— Valóban kicsinek és kezdetlegesnek tűnik — felelte a ghayrog. — Különösen Pidruiddal összehasonlítva, vagy akár…

— Pidruid több ezer éves.

— Vagy akár Dulornhoz képest — folytatta Vismaan. — Dulorn már most rendkívül gyönyörű, pedig még csak most épül. Természetesen sokat számít a hófehér kő…

— Igen — vágott közbe Thesme —, Narabalt is kőből kellett volna felépíteni. Ezen a nyirkos éghajlaton minden elkorhad, ami fából van. De még nem volt rá idő. Majd ha nő a népesség, megnyithatjuk a kőfejtőket a hegyekben, és akkor majd igazán csodálatos dolgokat építünk ebben a városban! Ötven év múlva, száz év múlva, mire Narabalban is lesz rendes munkaerő. Talán ha küldenének ide olyan óriási, négykarú idegeneket…

— Szkandárokat — mondta Vismaan.

— Igen, szkandárokat. Miért nem küld a Napkirály tízezer szkandárt?

— Az egész testüket sűrű szőr borítja. Nagyon nehezen viselnék ezt az éghajlatot. De biztosan lesznek, akik itt akarnak letelepedni, mint ahogy vroonok és su-suherisek is érkeznek majd, meg sok, sok olyan ghayrog, mint én, akik az esős éghajlathoz szoktak. Nagyon merész dologra vállalkozott a kormányotok, amikor ilyen sok telepest hívott a többi bolygóról. Más világok nem osztogatják ennyire nagylelkűen a földet.

— Azok a bolygók nem ilyen hatalmasak — mondta Thesme. — Mintha valahol azt hallottam volna, hogy ha az óriási óceánokat nem számoljuk, Majipoor összes földterülete akkor is háromszor vagy négyszer nagyobb bármelyik betelepített bolygóénál. Vagy valami ilyesmi. Nagyon szerencsések vagyunk, amiért ilyen nagy a világunk, mégis normális a gravitációja, ezért emberek és humanoidok egyaránt kényelmesen élhetnek itt. Persze ennek is megvan az ára, tekintve, hogy nehézfémekben nem bővelkedünk, de attól még… Ó, üdv! — Thesme hangsúlya váratlanul teljesen megváltozott, majd meglepetten elhalt a hangja.

Karcsú, nagyon magas fiatalember lépett eléjük egy sarkon, és majdnem összeütközött velük. Nagyon világos haja hullámokban omlott a vállára. Eltátott szájjal meredt rájuk, akárcsak Thesme rá. A fiatalember — Ruskelorn Yulvan — Thesme szeretője volt négy hónapig, nem sokkal azelőtt, hogy a lány elvonult volna az őserdőbe, és talán vele akart a lehető legkevésbé találkozni Narabalban. Ha viszont így alakult, akkor szándékában állt a legtöbbet kihozni a helyzetből, és az első zavart pillanatok után magához ragadta a kezdeményezést.

— Jól nézel ki, Ruskelorn.

— Te is. Jót tett neked az erdei élet.

— Nagyon. Életem legboldogabb hét hónapja volt. Ruskelorn, hadd mutassam be a barátomat, Vismaant, aki néhány hete velem él. Baleset érte, miközben a kunyhóm közelében keresett magának megművelhető földet. Leesett egy fáról, és eltörte a lábát. Azóta én ápoltam.

— Nyilván nagyon ügyesen, gondolom én — mondta Ruskelorn Yulvan lelkesen —, mert úgy tűnik, kiváló egészségi állapotnak örvend.

A ghayroghoz fordult.

— Örvendek a találkozásnak — mondta olyan hangsúllyal, amiből úgy tűnt, hogy talán valóban úgy is gondolja.

Thesme folytatta.

— A bolygójának az a része, ahol született, nagyon hasonlít Narabalra az éghajlatában. Azt mondja, a következő néhány évben sokan érkeznek még közülük ide a trópusokra.

— Igen, én is hallottam — bólogatott Ruskelorn Yulvan vigyorogva. — Majd meglátod, milyen elképesztően termékeny ez a vidék. Ha reggeli közben kiköpsz egy gyümölcsmagot, estére akkora indát hajt, hogy felkúszik a házadra. Legalábbis mindenki ezt mondja, szóval biztosan igaz.

A lányt felbőszítette ez a könnyed fecsegés. Ruskelorn nem fogta fel, hogy ez a pikkelyes idegen, ez a másik bolygóról származó lény, ez a ghayrog bizony az utódja lett Thesme ágyában? Nem ismeri a féltékenységet — vagy egyszerűen nem fogja fel a helyzetet? A lány szavak nélkül, de bősz eltökéltséggel megkísérelte gondolatban közölni az igazságot Ruskelorn Yulvannal, és az elképzelhető legrészletesebb módokon idézte fel az együttléteiket a ghayroggal: amikor Vismaan átölelte, vagy amikor az idegen kezek a keblét és a combját simogatták, olyan képeket sugárzott, ahol az apó, vörös, villás nyelv könnyedén futott végig lehunyt szemhéján, mellbimbóján és az ágyékán. De hasztalan. Ruskelorn ugyanúgy nem volt gondolatolvasó, mint Thesme. A ghayrog a szeretőm, gondolta a lány, belém hatol, és újra meg újra elélvezek, alig várom, hogy visszamehessek az őserdőbe, és leteperjem az ágyban, miközben Ruskelorn Yulvan csak mosolygott és udvariasan csevegett Vismaannal arról, vajon mennyire lehet ezen a vidéken niyket, gleint vagy stajját termeszteni, vagy esetleg mégis lusavender-magot kell vetni az ingoványosabb részeken. Csak jóval később fordult vissza Thesméhez és kérdezte meg — olyan nyugodtan, mintha azt tudakolná, a hét melyik napja van —, vajon a végtelenségig a dzsungelben akar-e élni.

A lány ádáz pillantást vetett rá.

— Eddig jobban tetszik, mint a városi élet. Miért?

— Csak érdekelt, nem hiányzik-e bámulatos metropoliszunk kényelme.

— Még nem. Pillanatnyilag nem. Sohasem voltam még ilyen boldog.

— Remek. Ennek igazán örülök, Thesme. — A fiatalember mosolya ismét őszintének tűnt. — Nagyon boldog vagyok, hogy találkoztunk — mondta a ghayrognak, aztán távozott.

Thesmében fortyogott a harag. Ruskelornt nem érdekelte, a lehető legcsekélyebb mértékben sem érdekelte Thesme, és felőle akár ghayrogokkal, szkandárokkal vagy a groomwarkkal is lefeküdhetett volna! Thesme meg akarta sebezni, vagy legalább mélységesen megdöbbenteni, erre egyszerűen udvarias volt. Udvarias! A többiekhez hasonlóan biztosan ő sem fogta fel teljesen Thesme és Vismaan kapcsolatának valódi jellegét — egyszerűen elképzelhetetlen volt számukra, hogy az emberiség egyik tagja felkínálja a testét egy idegen bolygóról érkező hüllőlénynek, ezért fel sem merült bennük a gondolat —, még csak a gyanú árnyéka sem ébredt bennük…

— Eleget láttál Narabalból? — kérdezte a ghayrogot.

— Eleget ahhoz, hogy rájöjjek, milyen kevés látnivaló akad.

— Hogy van a lábad? Készen állsz a visszaútra?

— Nem akartál még elintézni valamit?

— Semmi fontos dolgom nincs — mondta a lány. — Szeretnék elindulni.

— Akkor induljunk — válaszolta a ghayrog.

Határozottsága ellenére úgy tűnt, hogy a lába nincsen még teljesen rendben — valószínűleg az izmok húzódtak meg: az út még egy makkegészséges embernek is megerőltető lett volna, Vismaan pedig csak rövidebb sétákat tett felépülése óta —, de a szokásos rezzenéstelen arccal, zokszó nélkül követte a lányt az őserdő felé. A lehető legrosszabb napszakot választották az utazásra. A Nap szinte pontosan a fejük felett ragyogott, a levegő párás és fullasztó volt a gyülekező felhőktől, amelyekből majd lezúdul az első délutáni eső. Lassan haladtak, gyakran megálltak pihenni, de a ghayrog egyszer sem szólt, hogy kimerült. Thesme viszont tényleg elfáradt, de nem mondott semmit, csak néha úgy tett, mintha szemügyre akarna venni egy érdekes követ, egy szokatlan növényt, így lopott pár pillanatot a pihenésre. Nem akarta bevallani, mennyire kimerült. Éppen elég megaláztatásban volt része aznap.

A narabali kirándulás igazi katasztrófának tűnt. Olyan büszkén, dacosan, lázadóan és megvetéssel tekintett a konzervatív Narabalra, hogy kérkedésből még a ghayrog szeretőjét is a nyájas városlakók elé cibálta — és ez senkit sem érdekelt. Vajon ezek a pudingfejűek tényleg nem is sejtették az igazat? Vagy azonnal átláttak a színjátékon, és úgy döntöttek, nem adják meg Thesmének a kívánt elégtételt? És mi a helyzet a bigottsággal, ami korábban olyan erősen élt a narabaliak között? Hát nem érezték fenyegetésnek a letelepedő idegenek invázióját? Mind olyan kedvesek voltak Vismaannal, olyan barátságosak. Talán az előítéletek kizárólag a saját elméjében léteznek, gondolta Thesme komoran, ezért értette félre mások megjegyzéseit, ez esetben pedig ostobaság volt felajánlkozni a ghayrognak, mert nem ért el vele semmit, nem botránkoztatta meg a narabali közerkölcsöket, egyáltalán semmilyen célt nem szolgált a városiak ellen vívott magánháborújában. Nem volt más, csak egy tudatosan elkövetett, furcsa és groteszk cselekedet.

A hosszú, lassú és kellemetlen úton egyikük sem szólt egy szót sem. Amikor megérkeztek, a ghayrog a kunyhóba ment, Thesme pedig céltalanul bóklászott a tisztáson, megnézte a csapdákat, bogyókat szedett az indákról, különböző holmikat tett le különböző helyekre, aztán nem emlékezett, mit csinált velük.

Kis idő múlva visszament a kunyhóba és Vismaanhoz fordult.

— Szerintem lassan elmehetnél.

— Rendben van. Valóban itt az ideje, hogy folytassam az utamat.

— Természetesen maradhatsz éjszakára. De reggel…

— Miért ne indulnék most?

— Hamarosan besötétedik. Ma már így is nagyon sokat gyalogoltál…

— Nem akarlak zavarni. Azt hiszem, most elindulok.

Thesme még most sem bírt kiigazodni a ghayrog érzésein. Meglepődött? Megsértődött? Ha érzett is bármit, ebből semmit sem mutatott, még elbúcsúzni sem próbált, egyszerűen megfordult és egyenletes tempóban elindult az őserdő felé. Thesme kiszáradt torokkal, vadul dobogó szívvel nézett utána, amíg el nem nyelte az alacsonyan csüngő indák függönye. Uralkodnia kellett magán, nehogy utána szaladjon. Aztán a ghayrog eltűnt, és hamarosan leszállt a trópusi éjszaka.

Thesme úgy-ahogy összeütött valami vacsorafélét, de alig csipegetett belőle, és végig a ghayrogra gondolt. Egyedül ül az erdőben, a sötétben — és várja a hajnalt. Még csak el sem búcsúztak. Pedig elsüthetett volna egy aprócska tréfát arról, hogy vigyázzon a sijaneelfákkal, a ghayrog megköszönhette volna, amit érte tett, de semmi sem történt, Thesme elzavarta, Vismaan pedig hűvösen és zokszó nélkül távozott. Hiszen idegen, gondolta a lány, és a szokásai is idegenek. Mégis, amikor az ágyban voltak, és a ghayrog megérintette, átölelte, magára húzta a testét…

Hosszú, sivár éjszakája volt. Thesme összegömbölyödött a zanjapehelyből rögtönzött ágyon, amit nem is olyan régen még ketten osztottak meg egymással, és a tetőnek rakott, hatalmas, kék leveleken kopogó éjszakai esőt hallgatta. Mióta kivonult az őserdőbe, most először érezte magát egyedül. Egészen eddig nem is tudta, milyen sokat jelentett neki a családias hangulatnak ez a bizarr paródiája. És most véget ért, Thesme ismét egyedül maradt, de magányosabbnak érezte magát, mint a találkozásuk előtt. A régi narabali életétől is sokkal messzebbre került azóta, és most itt hevert, álmatlanul az esőben. Szerelmes vagyok egy idegenbe, gondolta ámultan, beleszerettem egy pikkelyes valamibe, aki soha egyetlen kedves szót nem mondott, szinte alig kérdezett, és még csak köszönetet sem mondott, el sem búcsúzott, amikor távozott.

Thesme órákon át hevert éberen. Néha sírt is. Egész teste merev volt és sajgott a hosszú gyaloglástól. A melléhez húzta a térdét, és sokáig ebben a testhelyzetben is maradt, majd végül a combjai közé csúsztatta a kezét, és simogatni kezdte magát. Végül elakadó lélegzettel, halk nyöszörgéssel elérkezett a felszabadult pillanat, és utána végre elnyomta az álom.

7.

Reggel megmosdott, végignézte a csapdákat, összeütött némi reggelit, majd végigjárta az ismerős útvonalakat a kunyhója közelében. A ghayrognak nyomát sem látta. Dél körül mintha enyhült volna a lelkére nehezedő rosszkedv, és a délutánt már-már vidám hangulatban töltötte. Csak a közeledő napnyugta és a magányos vacsora ébresztette fel benne ismét a kilátástalan, sivár hangulatot. De tűrte. Lefoglalta magát az élménykockákkal, amiket még a ghayrognak hozott otthonról, majd végül elnyomta az álom, és a következő nap már sokkal jobb volt, akárcsak az azutáni és az azt követő.

Az élete fokozatosan visszatért a megszokott medrébe. A ghayrog továbbra sem bukkant fel, és Thesme időről időre meg is feledkezett róla. Az egyedül töltött hetek során ismét felfedezte a magány örömét, vagy legalábbis így tűnt, amíg egy óvatlan pillanatban belé nem hasított egy éles és fájdalmas emlékkép — ehhez elegendő volt megpillantani egy bilantoont a bozótosban, a letört ágú sijaneelfát vagy a tavacska peremén gubbasztó morcos gromwarkot —, és rá nem jött, még mindig mennyire hiányzik neki Vismaan. Egyre nagyobb és nagyobb köröket tett a kunyhója körül, de eleinte nem is igazán értette, miért, amíg be nem vallotta magának, hogy a ghayrogot keresi.

Három hónapig tartott, mire megtalálta.

Idővel egyre több apró jel utalt arra, hogy délkeleti irányban valaki él az erdőben — végül megpillantott egy tisztást, amit két vagy három dombbal távolabbról is látni lehetett, és frissnek látszó csapások vezettek onnan minden irányba —, majd lassan sikerült eljutnia odáig. Ehhez át kellett kelnie egy viszonylag széles folyón, amiről eddig nem is tudott. Egy irtásra jutott, a túloldalán pedig megpillantott egy újonnan épült tanyát. Egy ideig az erdő szélén settenkedett, amíg meg nem látta a ghayrogot — egészen biztos volt benne, hogy Vismaan az —, aki a fekete, dús földön szántott. Váratlanul az egész lelkét elöntötte a félelem, amitől teljesen elgyengült és remegni kezdett a keze. És ha egy másik ghayrog? Nem, nem, nem, biztos volt benne, hogy Vismaan az, sőt mintha enyhén sántikált volna. Thesme behúzódott a bokrok mögé. Nem mert odamenni. Mit mondhatna? Mit válaszolna, ha megkérdezi, miért jött utána ilyen messzire, ha érzéketlenül elzavarta az életéből? A lány visszahúzódott az erdőbe, és már majdnem sarkon fordult. De végül összeszedte a bátorságát és a ghayrog nevét kiáltotta.

A ghayrog megtorpant és körülnézett.

— Vismaan? Itt, itt! Thesme vagyok!

Az arca lángolt és riasztóan vert a szíve. Egy borzalmas pillanatig biztosra vette, hogy ez egy idegen ghayrog, és gondolatban már fogalmazta is a mentegetőzést. Amikor azonban a ghayrog elindult felé, tudta, hogy nem tévedett.

— Megláttam a tisztást, és arra gondoltam, hátha te élsz itt — mondta, és kilépett a kusza ágak közül. — Hogy vagy, Vismaan?

— Kiválóan. És te?

Thesme vállat vont.

— Megvagyok. Valóságos csoda, amit itt létrehoztál, Vismaan. Alig pár hónap telt el, és alig hiszek a szememnek.

— Igen — mondta a ghayrog. — Keményen dolgoztunk.

— Kik?

— Van egy párom. Gyere, bemutatlak neki, és megnézheted, milyen sok mindent értünk el.

Thesme teljesen megsemmisült a nyugodt szavak hallatán. Talán pontosan ez volt Vismaan célja — ahelyett, hogy bármi jelét adta volna a neheztelésnek vagy haragnak, sokkal ördögibb módon, teljesen szenvtelen önuralommal büntette a lányt. De nem, gondolta Thesme, sokkal valószínűbb, hogy Vismaan sem haragot, sem bosszúvágyat nem érzett. Nagy eséllyel teljesen eltérő módon tekint arra, ami közöttük történt. Ne felejtsd el, hogy idegen lény, emlékeztette magát a lány. Közben követte a ghayrogot az enyhe lejtőn. Átkecmeregtek egy vízelvezető árkon, és megkerültek egy nem túl régen beültetett kis mezőt. A dombtetőn, félig egy buja konyhakert árnyékában sijaneeltörzsekből épített kunyhó állt. Nem is különbözött sokban Thesme lakóhelyétől, talán a formája volt némileg szögletesebb és a mérete nagyobb. Innen fentről a teljes farmot be lehetett látni, ami a domb három oldalát elfoglalta. Thesme elképedve látta, mennyi mindent sikerült elérnie a ghayrognak: lehetetlennek tűnt, mégis ilyen rövid idő alatt kivágta az erdőt, felépítette a kunyhót, megművelhetővé tette a talajt és nekilátott a vetésnek. A ghayrogok nem aludtak, erre emlékezett, de pihenniük csak kell, nem?

— Turnome! — kiáltotta Vismaan. — Látogatónk jött, Turnome!

Thesme nyugalmat erőltetett magára. Végre megértette saját magát: azért kutatta fel a ghayrogot, mert nem akart többé egyedül lenni, és félig-meddig ösztönösen, de azt az ábrándot kergette, hogy ha megtalálja Vismaant, segít majd megépíteni a farmját, osztozik vele az életén és az ágyán, és valódi, normális kapcsolatot teremt vele. Egyetlen futó pillanatra még azt is elképzelte, amint a csodálatos Dulornba látogatnak, és találkozhat a ghayrog fajtársaival. Thesme tökéletesen tudta, hogy az egész elképzelés ostobaság, a maga őrültségében mégis hihető volt, egészen addig a pillanatig, amíg Vismaan szóba nem hozta a párját. Próbálta összeszedni magát, hogy nyájas és barátságos legyen, és még véletlenül se célozgasson az esetleges rivalizálásra…

A kunyhóból egy ghayrog lépett ki. Majdnem olyan magas volt, mint Vismaan, ugyanolyan gyöngyházszínben csillogó pikkelyekkel és lassan vonagló, kígyószerű hajfonatokkal. Külsőleg mindössze egyetlen különbség akadt közöttük, ami azonban rendkívül különösnek tűnt: a ghayrog nőnek lógó, csőszerű mellei voltak, legalább tucatnyi vagy több, és mindegyik sötétzöld mellbimbóban végződött. Thesme akaratlanul is megborzongott. Vismaan mondta, hogy a ghayrogok emlősök, és ennek most cáfolhatatlan bizonyítékát látta, de ezek az ijesztő mellek még jobban kiemelték a nő hüllőszerűségét, és nem emlősnek, hanem bizarr hibridnek tűnt. Thesme őszintén feszengve nézett egyik teremtményről a másikra.

— Ő az a nő, akiről meséltem — mondta Vismaan. — Ő talált meg, amikor megsérült a lábam, és addig ápolt, amíg felgyógyultam. Thesme, ő a párom, Turnome.

— Szívesen látunk — mondta a nő komolyan.

A lány hebegve újra elismerését fejezte ki, milyen bámulatos munkát végeztek. Semmi más vágya nem volt, mint elmenekülni, de nem szökhetett meg — látogatóba érkezett őserdei szomszédaihoz, akik ragaszkodtak hozzá, hogy mindent megmutassanak neki. Vismaan behívta a kunyhóba. Mi jöhet ezután? Egy csésze tea, egy kupa bor, egy marék thokka és sült mintun? A házikó belseje szinte teljesen üres volt, leszámítva néhány párnát és a távolabbi sarokba tolt, háromlábú széken álló, furcsa, magas falú, fonott tárolóeszközt. Thesme azonnal el is kapta a tekintetét róla, mert ösztönösen úgy érezte, nem illendő a túlzott kíváncsiság, de Vismaan szelíden megfogta a könyökét, és odavezette.

— Hadd mutassuk meg. Gyere, nézd!

Thesme a kosárba pillantott.

Keltető volt. A mohapárnán tizenegy vagy tizenkettő gömbölyű tojás pihent, bőrszerű felületük élénkzöld színben pompázott, piros pöttyökkel.

— Kevesebb, mint egy hónap, és kikel az elsőszülöttünk — mondta Vismaan.

Thesmét hullámként öntötte el az émelygés. Eddig sem Vismaan rezzenéstelen, fagyos tekintete és kígyószerűen tekergőző haja, sem a lány csupasz bőréhez súrlódó pikkelyei, sem a behatolás lélegzetelállítóan döbbenetes érzése nem tudatosította benne ilyen felkavaró erővel, hogy valóban egy idegen fajjal van dolga. De tojások! Egy egész alom! És Turnome mellében már termelődik a tej, amivel táplálni fogja őket! A lány váratlanul élesen látta maga előtt a nő számtalan keblén csüngő apró gyíkokat, és az iszonyattól teljesen kővé dermedt: egy végtelen pillanatig mozdulatlanul állt, még levegőt sem vett, majd sarkon fordult és kirohant az ajtón, le a domboldalon, átgázolt a vízelvezető árkon, be a frissen elvetett növények közé, majd egyenesen a gőzölgő, párás őserdőbe.

8.

Thesme nem tudta, mennyi idő telt el azután, hogy elmenekült a tanyáról, addig, amíg Vismaan megjelent a kunyhója ajtajában. Az evés, az alvás, a sírás, a reszketés bizonytalan masszává folyt össze, ami tarthatott egy napig, akár kettőig, de egy hétig is, és egyszer csak Vismaan benézett a kunyhójába és a nevén szólította.

— Mit akarsz? — kérdezte a lány. Fel sem állt.

— Beszélgetni. El kell mondanom néhány dolgot. Miért távoztál olyan hirtelen?

— Számít?

A ghayrog leguggolt mellé. Kezét finoman a vállára tette.

— Thesme, bocsánatot kell kérnem tőled.

— Miért?

— Amikor elmentem innen, elmulasztottam megköszönni mindazt, amit értem tettél. A párommal megvitattuk, miért futottál el a házunkból. Azt mondta, haragszol rám, de én nem értettem, miért lennél dühös. Ezért kettesben végigvettük a lehetséges magyarázatokat, és amikor leírtam neki elválásunk körülményeit, Turnome megkérdezte, elmondtam-e neked, hogy hálás vagyok a segítségedért, és én azt feleltem, hogy nem, mivel nem tudtam, mi ennek a módja. Ezért jöttem el most hozzád. Bocsáss meg, amiért ilyen durván viselkedtem. Bocsáss meg a tudatlanságomért.

— Megbocsátok — mondta a lány tompa hangon. — Most pedig menj el innen, jó?

— Nézz rám, Thesme.

— Inkább nem.

— Kérlek. Megtennéd? — Vismaan finoman maga felé húzta a vállát.

A lány végül komoran a ghayrogra nézett.

— Bedagadt a szemed — mondta Vismaan.

— Biztosan ettem valamit, amit nem kellett volna.

— Még mindig haragszol rám. Miért? Próbáltam elmagyarázni, hogy nem akartam udvariatlan lenni. A ghayrogok nem úgy fejezik ki a hálájukat, mint az emberek. De engedd meg, hogy most megtegyem. Úgy érzem, megmentetted az életemet. Nagyon kedves tőled. Sohasem fogom elfelejteni, mi mindent tettél értem, miközben sérülten feküdtem a kunyhódban. Hibát követtem el, amikor ezt nem közöltem veled.

— Én pedig hibát követtem el, amikor egyszerűen kidobtalak — mondta a lány nagyon halkan. — Ne kérd, hogy elmagyarázzam, miért tettem. Nagyon bonyolult. Megbocsátok, ha te is megbocsátasz nekem, amiért így kellett távoznod.

— Erre semmi szükség. A lábam addigra meggyógyult. Mint arra te is rámutattál, eljött az ideje annak, hogy folytassam az utamat. Így is tettem, és megtaláltam a földet, amire szükségem volt.

— Szóval ennyire egyszerű a magyarázat?

— Igen. Természetesen.

A lány felállt és a ghayrog szemébe nézett.

— Vismaan, miért szeretkeztél velem?

— Mert úgy láttam, hogy azt akarod.

— Ennyi az egész?

— Boldogtalan voltál és nem szerettél volna egyedül aludni. Reméltem, hogy meg tudlak vigasztalni. Próbáltam barátságos lenni. Felvidítani.

— Ó. Értem.

— Ha nem tévedek, élvezted.

— Igen. Igen. Élveztem. De nem vágytál rám, igaz?

A ghayrog nyelve ismét elővillant a szájából, de Thesme úgy érezte, ez most az értetlen fintor megfelelője lehet.

— Nem — válaszolta. — Ember vagy. Hogyan is érezhetnék vágyat egy ember iránt? Nagyon különbözünk, Thesme. Majipooron idegeneknek neveznek minket, de számomra te vagy az idegen. Nem igaz?

— Gondolom. Igen.

— De nagyon megkedveltelek. Szerettem volna, ha boldog vagy. Ebben az értelemben vágyat éreztem irántad. Érted, mit akarok mondani? Mindig a barátod leszek, és remélem, meglátogatsz minket, és velünk együtt élvezed majd a farm bőséges adományait. Megteszed majd, Thesme?

— Én… igen, megteszem.

— Jó. Most távozom. De előtte…

A ghayrog komoran és hatalmas komolysággal magához húzta és átölelte roppant karjával. A lány ismét a bőrén érezte az idegen test furcsa, sima keménységét. A skarlátpiros, villás nyelv ismét villámgyors, cikázó csókot lehelt a szemhéjára. A ghayrog egy hosszú pillanatig nem mozdult, majd elengedte.

— Rendkívül kedves vagy nekem, Thesme. Sohasem felejtelek el.

— Én sem téged.

A lány az ajtóból nézett utána, amíg el nem tűnt a tavacska mögött az erdőben. Megnyugvás, béke és melegség telepedett a lelkére. Nem gondolta, hogy valaha is meglátogatná Vismaant, Turnomét és a kis gyíkjaikat, de most ez sem számított: Vismaan megérti majd. Minden rendben volt. Thesme visszament a kunyhóba, és elkezdte az iszákjába gyűjteni a holmijait. Alig múlt reggel, bőven maradt ideje visszaérni Narabalba.

Közvetlenül a délutáni zápor után érkezett meg a városba. Több mint egy éve vonult el az erdőbe, és az utolsó látogatása óta is eltelt néhány hónap. Meglepve tapasztalta, mennyire megváltozott minden azóta. Az utcákon a hamarjában fejlődésnek indult települések nyüzsgése uralkodott, mindenhol félig kész épületek magasodtak, a csatornán hajók úsztak, az utcákon tolongtak az emberek. És mintha idegen invázió söpört volna végig Narabalon: több száz ghayrogot látott, nem is beszélve a másik fajtáról, a rücskös bőrűekről, akik valószínűleg hjortok lehettek, meg a roppant termetű, négykarú szkandárokról. Valóságos idegen sereglet nyüzsgött az utcákon, amit az emberek láthatóan teljesen természetesnek vettek. Thesme kisebb nehézségek árán talált el az anyja házáig. Két másik nővére is otthon volt, meg a bátyja, Dalkhan. Az arcukon mintha nemcsak meglepetést látott volna, hanem riadalmat is.

— Hazajöttem — közölte Thesme. — Tudom, úgy nézek ki, mint egy vadállat, de elég egy hajvágás, egy új tunika, és máris emberi külsőm lesz.

Néhány héttel később összeköltözött Ruskelorn Yulvannal, és az év végén összeházasodtak. Thesme egy ideig arra gondolt, bevallja neki, hogy a ghayrog nemcsak a vendége, hanem a szeretője is volt, de végül nem merte megtenni, később pedig túlságosan jelentéktelennek tűnt ahhoz, hogy szóba hozza. Végül tíz vagy tizenkét évvel később mégis megtette. A város ghayrog negyedében vacsoráztak: sült bilantoont ettek az egyik kiváló, új étteremben. Thesme a kelleténél többet ivott az erős, aranyszínű északi borból, és az étel is túlságosan erős emlékeket idézett fel benne, amiket nem tudott elhessegetni.

— Gyanítottál akkor bármit? — kérdezte, amikor befejezte a történetet, mire a férje így válaszolt:

— Abban a pillanatban tudtam, amikor megláttalak titeket együtt az utcán. De miért számított volna?