Majipoor krónikái

IV. CALINTANA MAGYARÁZKODIK

Hissune ezután napokig pocsék hangulatban kóvályog. Természetesen tudta, hogy az út kudarccal járt, hiszen még soha, egyetlen hajó sem szelte át a Nagy-óceánt, és nem is fogja soha, mert maga a puszta ötlet is abszurd, a kivitelezése pedig egyszerűen lehetetlen. Azonban nehezen fogja fel, miért éppen így vallottak kudarcot — olyan messzire eljutottak, és nem gyávaságból, betegségek vagy éhség miatt fordultak vissza, hanem egy erkölcsi dilemma miatti elkeseredettségtől hajtva. Ő aztán sohasem fordulna vissza. Élete eddigi tizenöt éve során mindig állhatatosan haladt előre, és mindig gyengének vagy tunyának tartotta azokat, akik letértek a saját maguknak kijelölt útról. Azonban ő nem is Sinnabor Lavon, és még sohasem oltotta ki valakinek az életét. Egy ilyen erőszakos cselekedet nyilván felkavarja az ember lelkét. Hissune a maga részéről némi megvetést és mély sajnálatot érez Sinnabor Lavon iránt, de minél tovább gondol rá, minél többet tűnődik azon, amit rajta keresztül látott, annál inkább felváltja a megvetést a csodálat. Rá kell ugyanis ébrednie, hogy Sinnabor Lavon nem volt gyenge, sőt hatalmas erkölcsi erővel bírt. Ettől a meglepő felismeréstől teljesen elmúlik a rosszkedve. Igen, az oktatás folytatódik, gondolja magában.

Mindent összevetve azonban Sinnabor Lavon emlékeit a kaland és a szórakozás kedvéért hívta elő, nem ilyen komor filozofálgatásra vágyott. Nem egészen azt találta, amit keresett. Azonban néhány évvel a hajóút eseményei után történt valami itt, a Labirintusban, ami páratlanul mulatságos esemény lehetett, mert még most, hatezer évvel később is fel lehet lelni a nyomát a történelemben, mint Majipoor krónikájának legkülönösebb története. Amikor a munkája engedi, Hissune némi kutatómunkát végez, utána pedig a Lélektárolóban belép egy fiatal hivatalnok elméjébe, aki a bizarr hírnévnek örvendő Arioc Pontifex udvarában szolgált.

A válsághelyzet csúcspontját és a végső őrültségeket követő nap reggelén különös csend ülte meg Majipoor Labirintusát, mintha még a pletykálkodáshoz is túlságosan döbbent lett volna mindenki. Az előző nap rendkívüli eseményei még éppen csak kezdték éreztetni hatásukat, de egyelőre még azok sem hitték el, ami történt, akik saját szemükkel látták. Aznap reggel egyetlen minisztérium sem nyitott ki, mert így parancsolta az új Pontifex. Az elmúlt hetek felbolydult időszakában a kis- és főhivatalnokok egyaránt szélsőséges igénybevétel alatt álltak, és végre szabadon kialudhattak magukat, miközben az új Pontifex meg az új Napkirály — akiket egyformán letaglózott a viharos váratlansággal rájuk szakadt új rangjuk — visszavonult magánlakosztályába, hogy ott elmélkedjen sorsuk elképesztő alakulásán. Végre Calintane-nek is alkalma nyílt találkoznia imádott Silimoorjával. Némileg félve küldte el az üzenetet, hiszen egész hónapban gyalázatos módon elhanyagolta a lányt, és az ifjú hölgy nem bocsátott meg egykönnyen. A levélben ez állt: Tudom, felróható nekem, hogy szégyenletesen nem törődtem veled, de talán most már kezded megérteni, miért. Találkozzunk, és ebédelj velem a Gömbök udvara melletti kávézóban, délben, és mindent megmagyarázok. Silimoorról a legnagyobb jóindulattal is csak annyit lehetett mondani, hogy hirtelen haragú. Nagyjából ebben ki is merültek a hibái, viszont ez az egy éppen elég volt ahhoz, hogy Calintane rettegjen a dühétől. Egy éve voltak már szeretők, és egyszer kis híján megfogadták, hogy majd jegyesek lesznek; a Pontifex udvarának minden rangidős tisztviselője úgy vélte, Calintane bölcsen döntött. Silimoor bájos volt, intelligens, töviről-hegyire ismerte a politikai életet, jó családból származott; három Napkirály is akadt az ősei között, beleértve a legendás Lord Stiamotot is. Nyilván ideális társ lenne egy magas rangra áhítozó fiatalember mellé. Bár Calintane még valamivel innen volt a harmincon, már elérte a Pontifex belső körének külső peremét, és korát meghazudtolóan felelősségteljes feladatokkal bízták meg. Valójában ezek a feladatok akadályozták meg abban is, hogy az elmúlt időben hosszabb időre találkozzon vagy akár szót váltson Silimoorral. Ezért vette biztosra a legorombítást, és remélte — bár nem volt róla meggyőződve —, hogy Silimoor végül majd megbocsát neki.

Egész éjszaka nem aludt, nyugtalanul, kimerülten gyakorolta a hosszas magyarázkodást, ami úgy kezdődött, hogy „Mint azt te is tudod, az elmúlt pár hétben halaszthatatlan államügyek foglaltak le, melyek túlságosan is bizalmasak ahhoz, hogy részletekbe menően megvitassam veled, így hát…”, és miközben felfelé sietett a Labirintus különböző szintjein át a Gömbök udvara felé, még mindig az egyes mondatokat csiszolgatta. A Labirintusra telepedett szokatlan csend még idegesebbé tette. A legalsó emeletek, ahol a kormányhivatalok voltak, szinte teljesen elhagyatottnak tűntek, és feljebb is alig pár embert látott, amint kis csoportokban álltak a legsötétebb sarkokban, és úgy sutyorogtak és motyogtak, mintha államcsíny történt volna. Habár őszintén szólva ez nem is állt olyan távol a valóságtól. Mindenki meredten bámult rá. Néhányan még mutogattak is. Calintane nem értette, miről ismerték fel benne a pontifikátus hivatalnokát, aztán eszébe jutott, hogy még mindig nem vette le a hivatalát jelző álarcot. Végül mégis fennhagyta, részint azért, hogy védje a kíméletlen, mesterséges világítástól; az éles fény bántotta fájó szemét. A Labirintus ezen a napon fojtónak és nyomasztónak tűnt. A legszívesebben kimenekült volna a komor, földalatti mélységből, a spirálban csavarodó, hatalmas csarnokokból álló szintek végtelen sorából. Egy éjszaka alatt megundorodott az egész Labirintustól.

A Gömbök udvarán kiszállt a liftből, és átvágott a hatalmas téren a több ezer titokzatos módon felfüggesztett gömb mellett a túlsó oldalon nyíló kis kávéházhoz. Éppen akkor ütött delet az óra, amikor belépett. Silimoor már megérkezett — Calintane tudta, hogy ott lesz; a pontosság is egyike volt azoknak az eszközöknek, amivel nemtetszését fejezte ki —, egy kis asztalnál ült a hátsó, csiszolt ónixfal mellett. Felkelt, és nem a száját, hanem a kezét nyújtotta csókra, de Calintane erre is számított. Silimoor mosolya hideg volt és kimért. A férfi még kimerülten is már-már túlzásnak érezte a szépségét: a koronaszerűen vágott, rövid, aranyszínű hajat, a türkizkék, csillogó szempárt, a telt ajkakat, a magas járomcsontot; most éppen elviselhetetlennek talált ennyi eleganciát.

— Úgy hiányoztál — mondta rekedten.

— Természetesen. Ilyen hosszú távollét… nyilván rettenetes teher volt.

— Mint azt te is tudod, az elmúlt pár hétben halaszthatatlan államügyekkel voltam elfoglalva, melyek túlságosan is bizalmasak ahhoz, hogy részletekbe menően megvitassam veled, így hát…

A mentegetőzés így kimondva még számára is lehetetlenül ostobán hangzott. Nagy megkönnyebbülésére a lány rezzenéstelen arccal félbeszakította.

— Van még időnk, szerelmem. Nem innánk egy kis bort?

— De. Kérlek.

Silimoor intett. Egy libériás pincér, egy gőgös képű hjort vette fel a rendelést, majd peckesen elvonult.

— És még az álarcodat sem veszed le? — kérdezte Silimoor.

— Ó. Elnézést. Akkora kavarodás volt az elmúlt pár napban…

Levette az orrát és a szemét takaró, élénksárga csíkot, ami elárulta, hogy a Pontifex embere. Silimoor arckifejezése azonnal megváltozott, amint megpillantotta az arcát: a nyugodt, önelégült düh elhagyta a vonásait, és leginkább aggodalomra emlékeztető fintor jelent meg helyette.

— Olyan véreres a szemed… és az arcod is olyan sápadt és beesett…

— Nem nagyon aludtam. Őrült egy időszak volt.

— Szegény Calintane.

— Szerinted azért nem találkoztam veled, mert nem akartam? Én sem tudtam magamat távol tartani ettől az őrültségtől, Silimoor!

— Tudom. Látom is, mennyire megviselt.

A férfi hirtelen ráébredt, hogy a lány talán nem gúnyolódik, hanem őszintén együtt érez vele, és talán ez az egész sokkal könnyebben megy majd, mint gondolta.

Belevágott.

— Az a baj az ambíciókkal, hogy az ember olyan dolgokba is belekeveredik, amiket aztán nem tud irányítani, és utána nincs más választása, mint sodródni az árral. Hallottad, mit csinált tegnap Arioc Pontifex?

A lány alig tudta elfojtani a nevetését.

— Persze, természetesen. Mármint igen, hallottam a pletykákat. Mindenki hallotta. Igaz volna? Tényleg így történt?

— Sajnálatos módon igen.

— Pompás! Lenyűgöző! De az ilyesmi fenekestül felforgatja a világot, nem? És rád is szörnyű hatással lesz!

— Rám is hatással van, rád is, a világon mindenkire — mondta Calintane, és egyetlen mozdulattal belefoglalta ebbe a mindenkibe a Gömbök udvarát, és a Labirintuson kívüli világot is, a fullasztó mélységeken túl elterülő, hatalmas bolygót, a Kastély-hegy tetejétől egészen a nyugati kontinens legtávolabbi városáig. — Mindnyájunkra hatással van, és magam is csak most kezdem felfogni, mennyire. De hadd kezdjem a legelejétől a történetet…

Talán nem tudtál róla, de Arioc Pontifex már hónapok óta furcsán viselkedett. Azt hiszem, az ilyen magas hivatalok nyomásába előbb vagy utóbb bárki beleőrül, vagy éppenséggel már eleve kissé őrültnek kell lenni, ha valaki ilyen magas hivatalra vágyakozik. De azzal te is tisztában vagy, hogy Arioc tizenhárom éven át volt Napkirály Dizimaule alatt, és most már jó tucatnyi éve Pontifex, és ez elég hosszú idő, ha ilyen nagy hatalommal felruházva töltöd. Különösen akkor, ha egy labirintusban kell élnie. A Pontifex nyilván vágyik olykor a külvilágra, legalábbis úgy hiszem… szívesen érezné a Kastély-hegy szellőjét az arcán, vadászna gihornát Zimroelen, vagy csak úszna valahol egyet egy valódi folyóban. Ehelyett itt kell ülnie több mérföld mélyen egy útvesztő kellős közepén, ahol élete végéig felügyelheti a szertartásokat és a bürokratákat.

Egy szép napon, úgy egy éve Arioc hirtelen arról kezdett beszélni, hogy nekivág a nagy majipoori körútnak. Én is az udvarban voltam aznap, Guadeloom herceggel együtt. A Pontifex térképeket hozatott, és elkezdte megtervezni az utazást. Először az Alaisor folyó mentén akart haladni, aztán át az Álom-szigetre, ahol zarándoklatra indult volna és meglátogatta volna az Úrnőt, majd át Zimroelre, kis megállóval Piliplokban, Ni-moyában, Pidruidban, Narabalban, és talán mindenütt; egy ilyen körút legalább öt évébe telt volna. Guadeloom furcsán nézett rám, és óvatosan felhívta rá Arioc figyelmét, hogy a körút a Napkirály feladata, nem a Pontifexé, és Lord Struin alig pár éve tért vissza egy hasonló utazásról.

— Akkor hát nekem már tilos is elmennem? — kérdezte a Pontifex.

— Nem egészen tilos, felség, de a szokás azt mondja ki…

— Hogy a Labirintus foglya maradok.

— Egyáltalán nem fogoly, felség, csak…

— De ha egyáltalán felmerészkedek a felső világba, azt is csak nagyon ritkán tegyem?

És így tovább. Be kell vallanom, együtt éreztem Ariockal; de ne feledd, hogy veled ellentétben, aki a Labirintus szülötte vagy, engem csak a kötelesség hozott ide, és néha kissé természetellenesnek találom ezt a föld alatti életet. Akárhogy is, Guadeloom meggyőzte róla őfelségét, hogy a nagy körútról szó sem lehet. De láttam a Pontifex tekintetében a nyugtalanságot.

A következő említésre méltó esemény az volt, hogy őfelsége éjszakánként elkezdett kiszökni, és magányosan bolyongott a Labirintusban. Senki sem tudja, mennyi ideje csinálhatta már, mire rájöttünk, de egyre több híresztelést hallottunk arról, hogy egy, a Pontifexre rendkívül hasonlító álarcos alakot láttak ólálkodni a Piramisok Udvarában vagy a Szelek Csarnokában. Eleinte mesebeszédnek tartottuk az egészet, de egy éjszaka a hálószobához beosztott személyzet egy tagja azt hitte, a Pontifex csengetett a szolgáknak. Amikor bement, üresen találta az ágyát. Szerintem te is emlékszel még arra az éjszakára, Silimoor, mert veled töltöttem, amíg Guadeloom egyik embere meg nem talált és magával nem cipelt azzal a kifogással, hogy váratlanul összehívták a főtanácsosokat, és rám is szükség van. Elég feldúlt voltál… mondhatni, rettentően dühös. Természetesen a gyűlés valójában a Pontifex eltűnéséről szólt, csak később azzal ütöttük el a kérdést, hogy azt mondtuk, valójában a Stoienzar nagy részét elpusztító szökőárról értekeztünk.

Úgy hajnali négy óra lehetett, amikor megtaláltuk Ariocot. Az Arénában volt, tudod, abban a felesleges, üres gödörben, amit Dizimaule Pontifex építtetett az egyik saját őrült pillanatában. Keresztbevetett lábakkal játszott egy zootibaron, és öt-hat rongyos kiskölyökből álló közönségének énekelgetett. Hazavittük. Pár héttel ezután ismét sikerült kiszöknie, és ezúttal egészen az Oszlopok Udvaráig jutott. Guadeloom beszélt vele a dologról, de Arioc ragaszkodott hozzá, hogy egy uralkodónak el kell vegyülnie a népe közt, meg kell hallgatnia a panaszukat, és számos ősi precedenst is felhozott az állítása mellett, még a Vén Földről is. Guadeloom diszkréten őröket állított a királyi negyedbe, állítólag azért, hogy ne jussanak be az orgyilkosok — persze ki akarná meggyilkolni a Pontifexet? Az őrök valójában azért voltak ott, hogy Arioc ne jusson ki. De a Pontifex csak különc, de nem ostoba, és ennek ellenére még kétszer kiszökött a következő hónapokban. Kezdett kritikussá fajulni a helyzet. Mi van, ha egyszer egy egész hétre eltűnik? És ha kijut a Labirintusból, majd sétára indul a sivatagban?

— Mivel nem tudjuk megakadályozni, hogy elcsellengjen — mondtam ekkor Guadeloomnak —, miért nem adunk mellé valakit, aki elkísérné, és ugyanakkor gondoskodna róla, hogy semmi baja ne essen?

— Kiváló ötlet — válaszolta a herceg —, és ezennel ki is jelöllek a posztra. A Pontifex kedvel, Calintane. Elég fiatal vagy és elég gyors ahhoz, hogy képes legyél megmenteni, bármibe keveredjen.

Ez hat hete volt, Silimoor. Nyilván emlékszel rá, hogy ekkoriban hagytam fel azzal, elég hirtelen, hogy nálad töltsem az éjszakáimat. Azt mondtam, alaposan megnőttek a kötelezettségeim, és ekkor romlott meg a viszonyunk. Nem mondhattam el neked, miféle feladattal töltöttem ezután az éjszakáimat, és csak reménykedhettem benne, hogy nem egy másik nőre gyanakszol. De most már elárulhatom, hogy a Pontifex hálószobája közelében őrködtem minden nap. Rászoktam, hogy a legváltozatosabb napszakokban aludjak pár órácskát, és végül különféle stratégiákkal és fondorlatokkal Arioc társa lettem éjszakai kirándulásain. Kimerítő munkának bizonyult. Valójában a Pontifex felügyelője voltam, és ezt mind a ketten tudtuk, de gondosan ügyeltem, hogy ezt ne hangsúlyozzam ki, ezért szükségtelenül nem kényszerítettem rá az akaratomat. Ennek ellenére meg kellett védenem a veszélyes kiruccanásoktól. Vannak itt lent gazemberek, duhajok és forrófejű népek; senki sem bántaná készakarva a Pontifexet, de mondjuk véletlenül is kerülhetett volna két olyan ember közé, akik egymást akarják bántani. Amikor nagy ritkán alhattam egy keveset, a Sziget Úrnőjének útmutatását kerestem — nyugodjék békében a Mindenható kebelén! — és áldott üzenetet kaptam, miszerint a Pontifex barátjává kell válnom, ha nem akarok a börtönőre lenni. Milyen szerencsénk, hogy az Úrnő gondoskodó édesanyaként tanácsokkal lát el minket álmunkban! Ennek megfelelően aztán a Pontifex némelyik kalandját én magam kezdeményeztem.

— Gyerünk, menjünk ki ma éjszaka! — mondtam neki, bár ha Guadeloom erről tudott volna, megfagy az ereiben a vér. Az én ötletem volt, hogy felvigyem a Pontifexet a Labirintus nyilvános szintjeire, és egy görbe éjszakát töltöttünk a piacon és a kocsmákban, természetesen álarcban. Elvittem a titokzatos kis sikátorokba, a szerencsejátékosok közé, de őket ismertem és nem jelentettek veszélyt. És a legmerészebb vállalkozásunkra is én magam vettem rá, amikor kikísértem magából a Labirintusból. Tudtam, hogy erre vágyik a leginkább, ezért titkos ajándékként adtam elő neki, és kettesben fellopództunk egy titkos királyi alagúton, ami a Vízi-kapunál bukkan elő. Ott álltunk egymás mellett, olyan közel a Glayge-folyóhoz, hogy éreztük a Kastély-hegyről áradó, hűvös szellőt, és felnéztünk a parázsló csillagokra.

— Már hat éve nem jártam idekint — mondta a Pontifex. Remegett, és azt hiszem, sírt is az álarca mögött; és én, aki szintén már túl régen nem láttam a csillagokat, majdnem annyira megrendültem, mint társam. Egyik csillagot a másik után mutatta meg nekem, és meg is nevezte őket, ez itt a ghayrog nép szülőcsillaga, az ott a hjortoké, és az ott, az a gyenge kis fénypont nem más, mint a Vén Föld napja. Ezt nem hittem el neki, mert az iskolában mást tanítottak, de olyan boldog volt, hogy nem szállhattam vele vitába. Aztán hozzám fordult, megragadta a karom, és halkan ezt mondta:

— Calintane, én lennék ennek az egész hatalmas világnak az uralkodója, és mégis semmi vagyok, rabszolga, fogoly! Mindent megadnék érte, ha megszökhetnék a Labirintusból, és utolsó éveimet szabadon élhetném le a csillagok alatt!

— Akkor hát miért nem mond le? — kérdeztem, bár magam is megdöbbentem a merészségemen.

Elmosolyodott.

— Az gyávaság volna. Az isteni hatalom választottja vagyok, hogyan is tehetném le ezt a terhet? Életem végéig Majipoor hatalmasságai közé kell tartoznom. De csak van valami becsületes módja is annak, hogy megszabaduljak ebből a földalatti nyomorból!

Akkor láttam, hogy a Pontifex nem őrült, nem gonosz és nem is szeszélyes, csak vágyódik az éjszaka, a hegyek, a fák és a patakok után, amit el kellett hagynia a kormányzás terhe miatt.

Ez után jött a hír két hete, hogy a Sziget Úrnője, Lord Struin édesanyja, mindannyiunk édesanyja megbetegedett, és valószínűleg nem is gyógyul fel. Ez szokatlan válság volt, és alapvető alkotmányos problémákat is felvetett, mert az Úrnő rangban egyenlő a Pontifexszel és a Napkirállyal, ezért alaposan át kell gondolnunk, ki kerülhet a helyére. A hírek szerint Lord Struin már el is indult a Kastély-hegyről, hogy tanácskozzon a Pontifexszel; nem is próbált a Szigetre utazni, mert tudta, nem érne oda időben és nem tudna már elbúcsúzni az édesanyjától. Mindeközben Guadeloom herceg, mint a Pontifex fő szóvivője és az udvar fő tisztviselője, elkezdte összeszedni a szóba jöhető jelöltek listáját, amelyet össze akart hasonlítani Lord Struin listájával, hogy megnézzék, kik azok, akik mind a kettőn szerepelnek. Arioc Pontifex tanácsára is feltétlenül szükségük volt. Úgy véltük, jelenlegi zaklatott állapotában jót is tesz neki, ha jobban belevonjuk a birodalom ügyeibe. Ha máshogy nem is, technikai értelemben a haldokló Úrnő a felesége volt, mert amikor a Pontifex az öröklődési törvény formaságai szerint Napkirállyá választotta Lord Struint, egyben fiává is fogadta; természetesen az Úrnőnek volt egy törvényes férje is valahol a Kastély-hegyen, de te is ismered a hagyományok jogrendszerét, ugye? Guadeloom tájékoztatta a Pontifexet az Úrnő közelgő haláláról, és kezdetét vette a kormányzati konferencia. Én nem vettem részt ezekben, mert sem a hatáskörömet, sem a rám bízott felelősséget tekintve nem vagyok azon a szinten.

Sajnos tévedtünk, amikor azt feltételeztük, hogy a helyzet komolysága láttán Arioc viselkedése is kevésbé lesz kiszámíthatatlan. Ha másképpen nem is, tudat alatt biztosan kevésbé őriztük figyelmesen. Azon az éjszakán, amikor az Úrnő halálhíre elért a Labirintusba, a Pontifex először szökött el egyedül, mióta kirendeltek mellé. Elsurrant az őrök mellett, mellettem, a szolgái mellett — ki a Labirintus végeérhetetlen, bonyolult folyosórendszerébe, és senki sem találta. Egész éjszaka kerestük, és még másnap is. Magamon kívül voltam a rettegéstől, féltettem őt is, a karrieremet is. Legnagyobb rémületemben embereket küldtem ki a Labirintus hét kapuján, hogy kutassák át a kopár és száraz sivatagot; én magam végiglátogattam az összes bűntanyát, ahol együtt jártunk; Guadeloom emberei számomra ismeretlen helyeken keresték; és mindeközben próbáltuk megakadályozni, hogy a lakosság körében híre menjen az eltűnésnek. Azt hiszem, legalább ez sikerült.

Az eltűnése utáni napon, kora délután találtuk meg. Egy házban tartózkodott a Stiamot Foga néven ismert kerületben, a labirintus első körében, és női ruhát viselt. Talán soha nem is bukkantunk volna rá, de vita tört ki egy kifizetetlen számla miatt, és a proktorok a helyszínre siettek. Miután a Pontifex képtelen volt megfelelően azonosítani magát, ráadásul egy férfi hangját hallották a nőnek látszó teremtmény álarca mögül, a proktoroknak volt annyi eszük, hogy szóljanak nekem, én pedig sietve átvettem felette az őrizetet. Döbbenetesen furcsán nézett ki női ruhában és parókával, de nyugodtan köszöntött, a nevemen szólított. Tökéletesen összeszedett volt és tiszta, és azt mondta, reméli, nem okozott nekem túl nagy kényelmetlenséget.

Arra számítottam, hogy Guadeloom azonnal lefokoz. De a herceg megbocsátó hangulatban volt, vagy csak túlságosan is lekötötte a válság, és nem aggasztotta egyszeri botlásom. Nem tett megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy hagytam a Pontifexet elkóborolni.

— Lord Struin megérkezett ma reggel — mondta Guadeloom. Fáradtnak és megviseltnek tűnt. — Természetesen azonnal találkozni akart a Pontifexszel, de mondtuk neki, hogy Arioc alszik, és nem lenne bölcs dolog megzavarni… mindezt miközben az embereim fele a Labirintusban hajkurászta. Nagyon nem szeretek hazudni a Napkirálynak, Calintane.

— A Pontifex most már valóban a hálószobájában alszik — válaszoltam erre.

— Igen. Igen. És azt hiszem, most már ott is marad.

— Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy így legyen!

— Nem úgy értettem — mondta Guadeloom. — Arioc Pontifex nyilvánvalóan elveszítette a józan eszét. Mosodai aknákon mászkál át, éjszaka a városban kószál, női ruhákba öltözik… ez már nem csak egyszerű különcség, Calintane! Amint elintéztük az új Úrnő dolgát, javasolni fogom, hogy zárassuk be végleg a lakosztályába, erős őrség alatt. A saját védelmében, Calintane, a saját védelmében. A pontifexi kötelezettségeket pedig bízzuk rá egy régensre. Volt már rá precedens. Alaposan átolvastam a feljegyzéseket. Amikor Barhold volt Pontifex, leverte a lábáról a mocsári láz, ami az elméjére is ráhúzódott, és…

— Uram — szakítottam félbe —, nem hiszem, hogy a Pontifex őrült lenne.

Guadeloom összevonta a szemöldökét.

— Akkor milyen szót használna erre a viselkedésre?

— Arioc túl sokáig volt király, és a lelke lázad az ellen, hogy elviselje, amit továbbra is el kell viselnie. De alaposan megismertem, és megkockáztatnám, hogy amit ezekkel a kis kalandokkal próbál kifejezni, az a lelkében égő gyötrelem, és nem az őrület.

Igazán szép beszéd volt, és bátorkodom kijelenteni, hogy merész is, hiszen én csak egy kezdő tanácsos vagyok, Guadeloom pedig abban a pillanatban a birodalom harmadik leghatalmasabb embere volt, közvetlenül Arioc és Lord Struin után. De eljön annak is az ideje, amikor az ember kénytelen félretenni a diplomáciát, az ambíciót és a cselszövést, és egyszerűen kimondani az igazat; halálosan megrémített az elképzelés, hogy a boldogtalan Pontifexet közönséges elmebetegként őrizzük, pedig már attól is rettenetesen szenvedett, hogy a Labirintusban kellett élnie. Guadeloom sokáig hallgatott. Bizonyára félnem kellett volna, és azon tűnődni, vajon azonnal elküld-e innen, vagy csak az irattárba kerülök, hogy életem végéig poros papírokat rendezgessek, de nyugodt voltam, tökéletesen nyugodt, és vártam, mit reagál. Ekkor kopogtattak az ajtón: egy futár lépett be, a kezében üzenet, rajta a Napkirály személyes pecsétje, a lángoló napkorong. Guadeloom herceg feltépte a levelet, elolvasta az üzenetet, aztán elolvasta még egyszer, és elolvasta harmadszorra is, és én még soha nem láttam olyan hitetlenkedést és iszonyatot átfutni emberi arcon, mint ami akkor átfutott az övén. A keze remegett, az arcából kifutott a szín.

Rám nézett, és fojtott hangon megszólalt.

— Ezt a levelet maga a Napkirály írta. Arról tájékoztat benne, hogy a Pontifex elhagyta a lakosztályát, és felment az Álarcok terére, ahol egy olyan döbbenetes bejelentést tett, amit egyszerűen képtelen vagyok saját ajkammal kimondani. — A kezembe nyomta a levelet. — Jöjjön — szólt rám —, azt hiszem, jobb, ha sietünk az Álarcok terére!

Kiszaladt, én a nyomában, és futás közben kétségbeesetten próbáltam elolvasni a kezemben tartott levelet. De Lord Struin keze írása hegyes és nehezen olvasható, Guadeloom pedig döbbenetesen gyorsan mozgott, a rosszul kivilágított folyosók meg kanyargósak: csak pár szót tudtam elkapni a mondanivalójából, valamit egy bejelentésről — valaki új Úrnőt nevezett ki, valaki más pedig lemondott. De ki más mondhatott volna le, ha nem Arioc Pontifex? Viszont ő maga teljesen komolyan közölte velem, hogy gyávaság lenne megtagadni a sorsát, ami a birodalom egyik hatalmasságává tette.

Kifulladva értem fel az Álarcok terére. A Labirintusnak ezen a részén a legjobb esetben is kényelmetlenül érzem magam, mert a csillogó márványoszlopokról lenéző, hatalmas, résnyire nyitott szemű arcok mintha egy rémálomból érkeztek volna közénk. Guadeloom lépte hangosan csattogott a kőpadlón, én meg jóval mögötte dobogtam, mert hiába kis híján kétszer olyan idős volt, mint jómagam, megszállottként rohant. Elölről kiáltozást hallottam, nevetést, tapsvihart. Aztán megláttam egy talán százötven polgárból álló gyülekezetet, és felismertem köztük a pontifikátus több főminiszterét is. Guadeloom és jómagam beleszaladtunk a csoportba, és csak akkor álltunk meg, amikor megláttuk a Napkirály szolgáinak zöld és arany uniformisát, majd magát a Napkirályt is. Lord Struin egyszerre tűnt dühösnek és döbbentnek, mintha csak sokkot kapott volna.

— Képtelenség megállítani — mondta a Napkirály rekedten. — Egyik csarnokból a másikba megy, és mindenhol megismétli a bejelentést! Figyeljenek, már megint kezdi!

Ekkor megláttam Arioc Pontifexet a csoport élén. Egy hatalmas szkandár szolga vállán lovagolt. Őfelsége női szabású, bő, fehér ruhát viselt, és a mellkasán egy csodálatosan csillogó és fényes ékszer vöröslött.

— Minthogy üresedés történt Majipoor nagyjainak sorában! — kiáltotta a Pontifex lenyűgöző hangerővel. — És minthogy szükségszerű, hogy az Álom-szigetnek új Úrnője legyen! Kijelölve ezúton és minél hamarabb! Ápolhassa az emberek lelkét! Azzal, hogy megjelenik az emberek álmában, és segítséget és vigaszt nyújt nekik! És! Minthogy! Ez legőszintébb vágyam! Feladjam a pontifikátus terhét, amit tizenkét éven át hordoztam vállamon! Ezért hát… Ezennel én! A rendelkezésemre álló teljhatalom birtokában! Kijelentem, hogy ezek után a női nem részének tekintessem! És Pontifexként Arioc asszonyt, egykor férfit jelölöm a Sziget úrnőjének!

— Ez őrültség — mormolta Guadeloom herceg.

— Most hallom harmadszorra, és még mindig nem tudom elhinni — mondta Lord Struin, a Napkirály.

— És ezennel, ezzel egy időben lemondok a Pontifex trónjáról is! És felszólítom a Labirintus lakóit! Hozassanak Arioc úrnőnek kocsit! És vitessék Stoien kikötőjébe! És onnan az Álom-szigetre, hogy mindnyájatok számára elhozza a vigaszt!

Ebben a pillanatban Arioc pillantása megtalált engem, és szívdobbanásnyi időre összekapcsolódott a tekintetünk. Kivörösödött izgalmában, és verejték csillogott a homlokán. Felismert, és elmosolyodott, és rám kacsintott, tagadhatatlanul rám kacsintott, örömtelien, diadalittasan kacsintott. Elcipelték, nem láttam tovább.

— Ezt meg kell állítanunk — mondta Guadeloom.

Lord Struin megrázta a fejét.

— Hallgassa az ujjongást! A nép imádja! A tömeg minden újabb szinten egyre nő. Kiviszik a legfelső emeletre, ki a Penge-kapun, és el Stoienbe, mielőtt lemenne a nap!

— Ön a Napkirály — mondta Guadeloom. — Nem tehet semmit sem?

— Másítsam meg a Pontifex döntését, holott megesküdtem, hogy minden parancsának engedelmeskedem? Több száz tanú előtt kövessek el felségárulást? Nem, nem, nem, Guadeloom, ami történt, megtörtént, bármilyen elképesztő legyen is, és most meg kell tanulnunk együtt élni vele.

— Éljen Arioc úrnő! — bődült fel egy messze zengő hang.

— Éljen! Éljen! Arioc úrnő! Éljen, éljen!

Döbbent hitetlenkedéssel néztem, amint a felvonulás átsöpört az Álarcok Terén, el a Szelek Csarnoka és a Piramisok Udvara felé. Mi nem követtük. Sem Guadeloom, sem a Napkirály, sem én. Kábán, csendben álltunk, mozdulatlanul hallgattuk az ujjongást, néztük, ahogy eltűnnek az izgatottan hadonászó emberek. Szégyelltem magam, hogy ilyen megalázó pillanatban kell birodalmunk nagyjai mellett állnom. Abszurd, fantasztikus fejlemény volt ez — a lemondás és az Úrnő kinevezése. Láthatóan egészen összetörte mindkettőjüket.

Idővel aztán Guadeloom szólalt meg lassan, elgondolkozva.

— De ha érvényesnek fogadja el a lemondását, Lord Struin, akkor ön a továbbiakban nem lehet Napkirály, hanem el kell foglalnia a helyét a Labirintusban, mivel innentől fogva ön a Pontifex.

A szavak mázsás sziklákként zuhantak Lord Struinra. A pillanatnyi zűrzavarban láthatóan még Arioc tettének legközvetlenebb következményét sem sikerült végiggondolnia.

Kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Széttárta, majd újra összezárta az öklét, mintha csak maga előtt tisztelegne a napjellel, de tudtam, hogy pusztán a döbbenet mozgatja az ujjait. Éreztem, hogy beleborzongok a pillanat súlyába, mert nem kis dolog az utódlás átadásánál tanúskodni, és Struin egyáltalán nem volt erre felkészülve. Élete derekán feladja a Kastély-hegy örömeit, hogy a Labirintus sötétségére cserélje csillogó városait és vidám erdeit, a koronát az idősebb uralkodó diadémjára — nem, egyáltalán nem volt rá felkészülve, és amint hirtelen rászakadt az igazság, halálosan elsápadt, és a szemhéja vadul megremegett.

Nagy sokára szólalt csak meg.

— Akkor legyen. Én vagyok a Pontifex. És ki lesz, kérdem én, a Napkirály utánam?

Azt hiszem, ez csak költői kérdés volt. Én nyilván nem válaszoltam rá, és Guadeloom herceg sem.

Struin dühösen, érdes hangon újra feltette a kérdést.

— Kérdem én! Ki lesz most a Napkirály!

A tekintete Guadeloomra tapadt.

Én mondom neked, kis híján belerokkantam abba, hogy ilyen események szemtanúja lettem, mert mindezt akkor sem felejtik el soha, ha a civilizációnk még tízezer éven át fennmarad. De mekkora hatással lehetett ez rájuk! Guadeloom hátrált egy lépést, zihálva kereste a szavakat. Mivel Arioc és Struin is viszonylag fiatal volt, nem sokat gondolkoztak még a trónutódlás kérdésén. Guadeloom igen nagyhatalmú és fenséges férfiú, de nem hinném, hogy valaha is számolt volna a Kastély-heggyel, de ha igen, akkor sem úgy, amint az most történt. Levegő után kapkodott, mint a partra vetett hal, és nem tudott megszólalni, ezért végül én reagáltam elsőként, azonnal letérdeltem, a napjelet mutattam felé, és elcsukló hangon felkiáltottam.

— Guadeloom! Lord Guadeloom! Éljen Lord Guadeloom! Sokáig éljen Lord Guadeloom!

Szerintem életemben nem látok még két ilyen döbbent és zavarodott férfit, mint az egykori Lord Struint, aki most Pontifex, és az egykori Guadeloom herceget, aki most már Napkirály. Mindketten felkapták a fejüket. Struin arcán düh és fájdalom sötétlett, Lord Guadeloom pedig mintha nevetéssel küszködött volna.

Újabb hosszú csend ereszkedett közénk.

Aztán Guadeloom meglepően reszketeg hangon megszólalt.

— De ha én vagyok a Napkirály, a hagyomány szerint az édesanyámat kéne kinevezni a Sziget úrnőjének, nem?

— És milyen idős az édesanyja? — kérdezte Struin.

— Elég öreg. Mondhatni vénséges vén.

— Igen. És egyrészt nincs felkészülve az Úrnő kötelezettségeire, másrészt nem is lenne elég erős hozzá, hogy elviselje.

— Igaz — mondta Lord Guadeloom.

— És mindamellett a mai naptól új Úrnőnk is van, és nem illene ilyen hamar másikat választani helyette. Nézzük meg, Arioc őúrnősége miként végzi majd a dolgát a Belső Templomban, mielőtt mást tennénk a helyére, nem?

— Őrültség — mondta Lord Guadeloom.

— Valóban őrültség — mondta Struin Pontifex. — Menjünk, keressük meg az Úrnőt, és kísérjük el biztonságban a Szigetre!

Felmentem velük a Labirintus felső részébe, ahol tízezer emberrel találtuk magunkat szemközt, akik egyként éltették Ariocot, amint mezítláb, pompás köntösében éppen felkészült rá, hogy felszálljon a kocsira, mely Stoien kikötőjébe repíti majd. Képtelenség lett volna Arioc közelébe férkőzni, akkora volt a tömeg.

— Őrültség — mondta Lord Guadeloom megállás nélkül. — Őrültség, őrültség!

De én tudtam, hogy nincs igaza, mert láttam, ahogy Arioc rám kacsintott, és megértettem, mit akart ezzel üzenni. Egyáltalán nem őrült meg. Arioc Pontifex megtalálta szíve vágyát, a kiutat a Labirintusból. Biztos vagyok benne, hogy az utánunk jövő nemzedékek számára a neve egyet jelent majd a különcséggel és az őrülettel, de én tudtam, hogy összességében épelméjű, csupán elviselhetetlen kín volt már neki a korona, de a becsülete nem engedte meg, hogy egyszerűen visszavonuljon a köznapi létbe.

Így aztán a tegnapi különös események után megint van Pontifexünk és Napkirályunk és Úrnőnk is, de egyikük sem az, aki egy hónapja volt, és most már érted, szerelmes Silimoorom, milyen világraszóló események történtek.

Calintane befejezte a történetet, és nagyot kortyolt a borból. Silimoor meredten nézte, és az arcán mintha a szánalom, a megvetés és az együttérzés viaskodott volna.

— Olyanok vagytok, mint a kisgyerekek — mondta végül a lány —, a címeitekkel meg a királyi udvarotokkal meg a becsületetekkel! Ennek ellenére azt hiszem, értem, mi mindenen mentél keresztül, és ez mennyire megviselt.

— És van még valami — mondta Calintane.

— Igen?

— Lord Guadeloom Napkirály, mielőtt elfoglalta volna a lakosztályát, hogy egyáltalán megpróbálja felfogni ezeket a változásokat, engem nevezett ki kancellárjának. Jövő héten indul a Kastély-hegyre. És természetesen nekem is vele kell tartanom.

— Ó, de jó neked — mondta Silimoor hűvösen.

— Éppen ezért arra kérlek, tarts velem, és légy társam a kastélyban — mondta a férfi olyan kimérten, amilyen kimérten csak tudta.

Silimoor szikrázó, türkizkék szeme jegesen meredt rá.

— Én a Labirintus szülötte vagyok — válaszolta. — Szívemnek kedves az összes zuga, és szeretek itt élni.

— Ez lenne tehát a válaszod?

— Nem — mondta Silimoor —, a válaszomat később kapod meg. A Pontifexedhez és a Napkirályodhoz hasonlóan nekem is idő kell, míg hozzászokom a nagy változásokhoz.

— Akkor mégis válaszoltál!

— Később — mondta a lány, és megköszönte a bort meg a hosszú mesét, majd otthagyta az asztal mellett. Calintane idővel felkelt, és már a kimerültségen is túl, szinte kísértetként bolyongott a Labirintusban. Hallotta, hogy a hírek terjedésével együtt az emberek egyre felindultabban mormolnak egymás között — most már Arioc az Úrnő, Struin a Pontifex, Guadeloom a Napkirály —, de mintha méhek zöngését hallotta volna. A szobájába ment, és aludni próbált, de nem jött álom a szemére, és komor gondolatok lepték meg, mert attól félt, hogy az elmúlt időszak keserű távolléte Silimoortól végleg tönkretette a szerelmüket, és a lány a halovány célzás dacára végül mégis elutasítja az ajánlatát. De tévedett. Egy nappal később Silimoor üzent, hogy kész vele tartani, és mellette volt, amikor Calintane beköltözött a Kastély-hegyre, és akkor is, amikor Calintane sok-sok évvel később Lord Guadeloom után Napkirály lett. Rövid, ám vidám uralkodása során építtette meg a Kastély-hegy csúcsára vezető utat, ami a nevét viseli, és amikor vénségére visszatért a Labirintusba Pontifexként, ezen már meg sem lepődött, mert ez a képessége egy csapásra kiveszett belőle azon a réges-régi napon, amikor Arioc Pontifex kinevezte magát a Sziget Úrnőjének.