Majipoor krónikái

VIII. AZ ÁLOMFEJTŐK KÖZÖTT

Hissune gyakran úgy érzi, bizonyos kalandokat azonnal meg kell magyarázni egy másikkal — mire befejezte a gyilkos Sigmar Haligome komor, bár tanulságos történetét, addigra elég sokat megértett az Álmok Királyának és ügynökeinek a mesterkedéseiből, viszont az éber és az álmodó világ között közvetítő álomfejtőkről alig tudott meg valamit. Még soha, eggyel sem beszélt — saját álmait inkább színdarabokként éli meg, mint tanácsadó üzenetekként. Tudja, hogy ez teljesen ellentétes a világ irányadó spirituális tradícióival, de hát annak elég sok tette és gondolata ellentmond. Ő az, aki, a Labirintus utcagyereke, a világ fürkész tanulmányozója, de semmi esetre sem olyasvalaki, aki megadóan minden előtt fejet hajtana.

Élt, vagy él Zimroelben egy Tisana nevű híres álomfejtő, akivel Lord Valentine második trónra lépésekor Hissune is találkozott. Egy Falkynkipből származó, öreg, kövér asszony volt, és nyilvánvalóan nagy szerepet játszott abban, hogy Lord Valentine újból felfedezte elveszett önmagát. Erről Hissune semmit sem tud, de némileg kényelmetlenül érzi magát, ha eszébe jut az öregasszony átható tekintete, erős, életteli személyisége. A nő ismeretlen okból megkedvelte a szinte még kölyök Hissune-t — ott állt mellette, eltörpült az árnyékában, és abban reménykedett, az asszonynak nem jut eszébe megölelni őt, hiszen minden bizonnyal megfojtaná roppant kebleivel. Ekkor történt, hogy Tisana azt mondta neki:

— És íme, itt egy másik elveszett kisherceg! — Ez mit jelenthetett? Egy álomfejtő biztosan tudná, gondolja néha Hissune, de nem jár álomfejtőkhöz. Szeretné tudni, vajon van-e felvétel az asszonyról a Lélektárolóban. Átnézi az archívumot. Igen, igen, van itt egy. Felhozatja, és hamarosan kiderül, hogy a felvétel Tisana fiatalkorában, jó ötven évvel ezelőtt készült, amikor még csak mesterségének alapjait tanulgatta. A katalógusban nincsen más. Majdnem visszaküldi. Csak egy pillanatra tekint bele a felvételbe, és mégis, megragad elméjében a jellegzetes hangulat. Akár tanulhat is tőle, határozza el végül, és ismét felveszi a sisakot. Aztán hagyja, hogy a fiatal Tisana szilaj lelke belépjen a tudatalattijába.

Aznap, a Tisana próbáját megelőző nap reggelén hirtelen szakadni kezdett az eső, és mindenki futva igyekezett a káptalanház udvarára, hogy saját szemével lássa, novíciusok, a beavatottak, a tökéletesek és az oktatók, még az öreg Inuelda, az idős Rendfőnök is. Itt, a Velalisier-síkságon ritka dolognak számított az eső. Tisana is előkerült a többiekkel együtt, némán figyelte a ferdén záporozó, hatalmas, tiszta esőcseppeket. A magányos, fekete taréjú felhő a káptalanház magas tornyának csúcsa felett lebegett, mintha csak odaláncolták volna. A cseppek jól hallható zajjal kopogtak a kiszáradt, homokos talajon — sötét, növekvő foltok formálódtak a sápadt, vöröses színű földön, furcsamód jóval távolabb. Novíciusok, beavatottak, tökéletesek és oktatók félrehajították köpönyegeiket, és vidáman ugrándoztak a felhőszakadásban.

— Jó egy éve ez az első — mondta valaki.

— Jó ómen — mormogta Freylis, a beavatott, Tisana legközelibb barátja a káptalanházból. — Könnyű Próbád lesz.

— Te tényleg hiszel az ilyesmiben?

— Mennyivel nagyobb megerőltetés észrevenni a rossz ómenek mellett a jókat is? — kérdezte Freylis.

— Hasznos, megfontolásra érdemes mottó egy álomfejtő számára — mondta Tisana, és mindketten nevettek.

Freylis megrántotta Tisana kezét.

— Gyere, táncolj velem az esőben! — sürgette.

Tisana nemet intett. Végig az eresz alatt maradt, és Freylis minden igyekezete teljesen hiábavaló maradt. Tisana magas, izmos, vastag csontú, erős nő volt — Freylis törékeny, karcsú termetével apró madárkára emlékeztetett mellette. A tánc az esőben jelenleg nem igazán derítette volna fel Tisana hangulatát. Holnap véget ér a hét évig tartó felkészítés. Még mindig nem is sejtette, mit is követelhetnek tőle a rituálén, de valamilyen perverz módon biztos volt abban, hogy méltatlannak találják, és szégyenszemre visszaküldik távoli, vidéki szülővárosába. Félelmei és sötét sejtései ólomsúllyal nehezedtek a lelkére, és már a könnyelmű táncikálás gondolata is vétkes könnyelműségnek tűnt.

— Nézz csak oda! — kiáltotta Freylis — a Rendfőnök!

Igen, még a nagytiszteletű Inuelda is a felhőszakadás közepén táncolt, méltóságteljesen átadta magát a mozgásnak, a sovány, csont és bőr, ősz hajú öregasszony vékony karjait széttárva, arcát az ég felé fordítva, meg-meginogva, de ünnepélyesen keringett körbe-körbe. Tisana elmosolyodott. A Rendfőnök észrevette, hogy Tisana az oszlopcsarnokban bujkál, feléje biccentett és mosolygott, mintha csak egy mogorva gyermeknek intene, aki nem akar részt venni a játékban. De a Rendfőnök annyira régen állta ki a Próbát, biztosan elfeledte, mennyire félelmetes akadályként komorlott előtte is, hát kétségtelenül nem érthette meg Tisana sötét gondolatait a holnapi megpróbáltatással kapcsolatban. Tisana egy apró, bocsánatkérő gesztussal sarkon fordult, és belépett az épületbe. A háta mögül beszűrődött a súlyos felhőszakadás szapora dobolása, aztán hirtelen csend lett. A különös, rövid zápor elállt.

Tisana belépett cellájába, meggörnyedt, hogy átférjen a kék kőtömbökből összerótt alacsony boltív alatt, aztán egy pillanatra a durva falnak támaszkodott, és hagyta, hadd szivárogjon ki a feszültség a testéből. Cellája apró volt: egy matrac, egy mosdótál, egy szekrényke, egy munkapad, egy kicsi könyvespolc és persze maga Tisana, a néhai tanyasi lány. Tömör, húsos, megtermett, egészséges alakja majdhogynem teljesen betöltötte a rendelkezésére álló helyet. De idővel hozzászokott a zsúfoltsághoz, és különös módon még megnyugtatónak is találta. A káptalanház mindennapi élete, a tanulás, a testi munka, az oktatás és — mióta elérte a tökéletesek rangját — a novíciusok tanítása szintén megnyugtatta. Tisana éppen az álombor erjesztésével foglalkozott, amikor szakadni kezdett az eső. Már két éve minden reggel egy órát ezzel a házimunkával töltött, és most folytatta, ahol abbahagyta. Hálás volt a nehéz feladatért — ezen a nyugtalan napon ez is örvendetes elfoglaltságnak tűnt.

A Majipooron használt összes álombor-készletet itt állították elő Velalisier káptalanházának beavatottjai és tökéletesei. Tisana ujjai ugyan nem voltak annyira gyorsak és érzékenyek, mint amit a bor készítése megkívánt, ennek ellenére ő is adeptussá vált. Lábai előtt apró gyógyfüves üvegcsék hevertek, bennük vékony, szürke muorna-levelek, nedvdús vejloo-gyökerek, a sithreel aszalt bogyói meg a többi, vegyítve az álmok megértéséhez szükséges transzállapotot előidéző huszonkilenc összetevő. Tisanát lekötötte a gyümölcsök ledarálása és összekeverése — ezt a megszabott sorrend szerint kellett elvégezni, különben nem jönnek létre a szükséges kémiai reakciók —, majd a tűzgyújtás következett, aztán az elszenesítés, a porrá őrölés, végül az italba keverhető borpárlat elkészítése. Az erős összpontosítás segített abban, hogy újra megnyugodjon, sőt, kicsit még jobb kedvre is derült.

Munka közben a háta mögül felhangzó halk lélegzetvétel zajára figyelt fel.

— Freylis?

— Nem baj, ha bejövök?

— Dehogy. Majdnem készen vagyok. A többiek még mindig táncolnak?

— Nem, nem, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Megint süt a nap.

Tisana összelötykölte a palackban a nehéz, sötét bort.

— Falkynkipben, ahol felnőttem, ugyanilyen forró és száraz az időjárás. Mindazonáltal mi nem dobáljuk le a ruháinkat, és nem ugrabugrálunk ostobán, amikor elered az eső.

— Falkynkipben — mondta Freylis — az emberek mindent teljesen természetesnek vesznek. Egy tizenegy karú szkandár sem izgatná fel őket. Akkor sem verődne össze tömeg, ha maga a Pontifex érkezne a városba, és kézen járna a főtéren.

— Ó, te jártál már ott?

— Még régen, kislánykoromban. Apámnak volt egy olyan terve, hogy földműves lesz. De túlzottan is nyugtalan vére volt ehhez, így aztán körülbelül egy évvel később visszamentünk Til-omonba. Azonban mindig mesélt a falkynkipi emberekről, meg a lassúságukról, egykedvűségükről és megfontoltságukról.

— És én is ilyen vagyok? — kérdezte Tisana pajkosan.

— Te… rettentően szilárd jellem vagy.

— Akkor miért aggódom annyira a holnap miatt?

Az alacsonyabb lány Tisana elé térdelt, és megfogta a kezét.

— Semmi okod az aggodalomra — mondta halkan.

— Az ismeretlen mindig félelmetes.

— Ez csak egy próba, Tisana!

— Az utolsó. Mi történik, ha elrontom? Mi van, ha kiderül, hogy valami rettenetes jellemhibám van, ami teljesen alkalmatlanná tesz az álomfejtői hivatásra?

— Mi lesz, ha valóban így történik? — kérdezte Freylis.

— Nos, akkor elvesztegettem hét évet. Majd mesterség nélküli bolondként lopódzom vissza Falkynkipbe, aztán életem hátralevő részében valakinek a földjét túrom.

— Ha a Próbán az derül ki, hogy alkalmatlan vagy álomfejtőnek — mondta Freylis —, akkor fogadd el higgadtan. Nem szabadíthatunk kontárokat az emberek elméjébe! Mellesleg nem vagy alkalmatlan álomfejtőnek, és a Próba semmilyen megpróbáltatást nem jelent majd neked, és egyáltalán nem értem, miért fújod fel annyira a dolgot.

— Mert fogalmam sincsen, milyen lesz.

— Nos, valószínűleg elbeszélgetnek veled. Megkínálnak borral, belekukkantanak az elmédbe, és látják majd, mennyire erős, bölcs és jólelkű vagy, aztán kikísérnek, a Rendfőnök megölel, és ennyi volt az egész.

— Biztos vagy benne? Honnan tudod?

— Ez egy logikus gondolatmenet, nem?

Tisana vállat vont.

— Más találgatásokat is hallottam már. Olyasmiket, hogy szembesítenek a valaha elkövetett legszörnyűbb tetteddel. Vagy azzal, amitől a világon a legjobban félsz. Vagy azzal, amit a legjobban féltesz attól, nehogy az emberek megtudják. Nem hallottad még ezeket a történeteket?

— De igen.

— Nem volnál te is egy kicsit izgatott, ha ez most a te Próbád előtti utolsó nap lenne?

— Ezek csak történetek, Tisana. Azokat leszámítva, akik elvégezték, senki sem tudja, milyen is igazából a Próba.

— Csak akik elbuktak.

— Ismersz bárkit is, aki megbukott?

— Nos… feltételezem…

Freylis mosolygott.

— Szerintem már azelőtt kiválasztják a tehetségteleneket, mielőtt tökéletesekké avatnák őket. Vagy még előbb, amikor még beavatottakká sem váltak. — Felállt, és a Tisana munkapadján heverő gyógyfüves üvegcsékkel kezdett játszani. — Ha álomfejtővé váltál, visszatérsz Falkynkipbe?

— Azt hiszem, igen.

— Ennyire szereted?

— Az az otthonom.

— Olyan nagy ez a világ, Tisana. Elmehetnél Ni-moyába, Piliplokba, vagy akár itt, Alhanroelen is maradhatnál, élhetnél a Kastély-hegyen, még…

— Nekem Falkynkip teljesen megfelel — mondta Tisana. — Szeretem a poros dűlőutakat. Szeretem a szikkadt, barna dombokat… hét éve nem láttam egyet sem. És a kis falvakban szükség van álomfejtőkre. Nem úgy, mint a nagyvárosokban. Mindenki Stee-ben vagy Ni-moyában akar álomfejtő lenni, nem igaz? Én inkább Falkynkipet választom.

— Csak nem egy szerető vár rád? — kérdezte Freylis huncutul.

— Nem valószínű! — horkant fel Tisana — Hét év után?

— Volt egy kedvesem Til-omonban. Úgy nézett ki, hogy összeházasodunk, építünk egy hajót, körbehajózzuk egész Zimroelt, rászántunk volna három vagy négy évet… aztán esetleg felcsónakázunk a folyón Ni-moyáig, ahol letelepedtünk volna, és nyitunk egy üzletet a Gossamer Galériában.

Ez egy kicsit felrezzentette Tisanát. Még sohasem beszélgettek ilyesmiről.

— Mi történt?

— Kaptam egy álomüzenetet — mondta Freylis csendesen —, ami arról szólt, hogy álomfejtővé kell válnom. Megkérdeztem a kedvesemet, mi erről a véleménye. Tudod, még csak biztos sem voltam benne, megtenném-e, de szerettem volna hallani, mit gondol, és abban a pillanatban, amikor elmondtam neki, már láttam is a válaszát, mert szédültnek, döbbentnek és egy kicsit dühösnek tűnt. Mintha azzal, hogy álomfejtővé válok, az ő terveit keresztezném. Ami természetesen így is van. Azt mondta, gondolkodnia kell a dolgon, adjak neki pár napot. Akkor láttam utoljára. Egyik barátja szerint ugyanazon az éjjelen kapott egy álomüzenetet, ami Pidruidba irányította. Reggel elindult, aztán később feleségül vette az egyik régi szerelmét, akivel ott találkozott, és azt hiszem, még mindig arról álmodoznak, hogy építenek egy hajót és körülhajózzák Zimroelt. Én engedelmeskedtem az üzenetnek, zarándok lettem, és eljutottam ide. Azóta itt vagyok, következő hónapban felavatnak tökéletesnek, és ha minden jól megy, következő évben teljes jogú álomfejtő leszek. Utána elmegyek Ni-moyába, és megnyitom a boltomat a Nagy Bazárban.

— Szegény Freylis!

— Nem kell sajnálnod, Tisana. Sokkal jobban jártam így. Nem fájt sokáig. A fiú nem érdemelte meg a szeretetemet, előbb vagy utóbb erre magamtól is rájöttem volna, és mindenképpen elszakadtunk volna egymástól. De így álomfejtő lesz belőlem, és szent szolgálatot teljesítek. A másik esetben egy haszontalan senki lennék. Érted?

— Értem.

— És igazából nem is akarok senkinek a felesége lenni.

— Én sem — mondta Tisana. Beleszagolt az újborba, megfelelőnek találta, utána elkezdte letakarítani a munkapadot, tétován visszarakta a fedőket a precízen sorba rakott üvegcsékre. Freylis annyira kedves, aranyos, megértő volt, gondolta. Az asszonyi erények. Tisana önmagában egyiket sem fedezte fel. Ha döntenie kellett volna, ő maga férfiakéhoz hasonlítaná a lelkét: kemény, durva, erős, képes elviselni mindenféle megterhelést, de nem túl rugalmas, és természetes érzékenységgel rendelkezik az árnyalatok és a gyengédség iránt. Tisana tudta, hogy a férfiak igazából nem ilyenek, mint ahogy a nők sem a elmésség és a gyors felfogás megingathatatlan mintapéldái, de mégis volt egy bizonyos kendőzetlen igazság ebben az eszmében, és Tisana mindig is túlzottan nagydarabnak, robusztusnak, túl szögletesnek tartotta magát ahhoz, hogy igazán nőies legyen. Míg az apró, kecses és könnyed, higanylelkű és kolibriagyú Freylisre majdnem mindig úgy gondolt, mintha ő egy másik fajba tartozna. És Freylisből, gondolta Tisana, elsőrendű álomfejtő lehetne, mert ösztönösen átlátná a magyarázatért érkezők elméjét, és a legmegfelelőbb módon közölné velük a teendőiket. Mikor a Sziget Úrnője vagy az Álmok Királya az alvó elmékbe látogat, gyakran rejtélyesen és ködösen nyilatkozik meg — az álomfejtő feladata pedig a segítségnyújtással, az üzenetek megfejtésével és átadásával közvetítőként szolgálni a félelmetes Hatalmak és a világi embermilliárdok között. Mindez szörnyű felelősséget jelentett. Egy álomfejtő bárkinek átalakíthatta és újraformázhatta az életét. Freylisnek ez remekül ment volna: pontosan tudta, mikor kell szigorúan vagy éppen felelőtlenül viselkedni, mikor van szükség vigasztalásra és meleg szavakra. Hol tanulhatott ilyesmiket? Nyilvánvalóan az élet nagy csatáiban, ahol megtapasztalta a bánatot, a csalódást, a balsikert és a bukást. Bár alig tudott valamit Freylis múltjáról, Tisana látta a karcsú lány hideg, szürke szemeiben a drágán szerzett tudást, és inkább ez látja majd el a választott hivatásához szükséges dolgokkal, nem pedig a káptalanházban tanult trükkök és technikák.

Tisanának súlyos kétségei voltak saját elhivatottságával kapcsolatban, mert őt valahogy elkerülte az a forrongó zűrzavar, ami a világ összes Freylisét egymás képére formázta. Az ő élete túlzottan is nyugodt, könnyű, — mit is mondott Freylis? — szilárd volt. Ez a falkynkipi élet: hajnalban kelt, nekikezdett a házimunkának, evett, dolgozott és játszott, aztán jól belakva és fáradtan aludni tért. Nem voltak — nagy bukásokat előidéző — viharok, felbolyduló események, magasan szárnyaló, nagy zuhanások lehetőségét rejtő ambíciók. Semmi igazi fájdalom nem érte — hogyan is érthetné meg így a szenvedők gyötrelmeit? Tisana Freylisre gondolt, és hűtlen szerelmére, aki egy pillanat alatt elárulta, mert a lány félig-meddig kialakult tervei nem illettek sajátjaihoz.

Erről saját apró-cseprő, olyan könnyed, olyan lényegtelen pajtabéli románcai jutottak az eszébe, ahol két ember különösebb fejtörés nélkül egymás mellé sodródott egy időre, aztán ugyanúgy, gondolkodás, szenvedés és kín nélkül elvált egymástól. Még ha szeretkezett is, aminek a legtökéletesebb eggyé válásnak kellett volna lennie, akkor sem érezte többnek egy triviális aktusnál: egészséges, izmos testek birkózása, egyszerű, egy kevés csapkodással, döfködéssel, meg zihálással és nyögésekkel járó egyesülés — aztán hirtelen végigborzongatja őket a gyönyör, elengedik egymást és szétválnak. Semmi több. Tisana valahogy sebzetlenül, érintetlenül, kilengések nélkül sodródott keresztül az életen. Akkor hát hogyan is válhatna mások hasznára? Nem lenne képes felfogni zavarodottságukat és problémáikat. Rájött, hogy talán éppen ezért fél annyira a Próbától: végül majd belepillantanak a lelkébe, és azonnal rájönnek a cselre, mert meglátják, mennyire alkalmatlan álomfejtőnek, hiszen annyira egyszerű és ártatlan lélek. Mennyire ironikus, hogy éppen egy gondtalan életút után kezd el aggódni! Remegett a keze. Felemelte, és alaposan megnézte: egy paraszt keze, nagy, buta és durva, vastag ujjakkal, és úgy reszketett, mintha dróton rángatták volna. Freylis, aki meglátta a mozdulatot, azonnal lerántotta és megragadta Tisana karját, amit alig volt képes átfogni saját törékeny, apró ujjaival.

— Nyugodj meg! — suttogta hevesen. — Semmi okod a nyugtalanságra!

Tisana bólintott.

— Mennyi az idő?

— Neked éppen a novíciusokkal kellene foglalkoznod, nekem pedig az előírt szertartásokkal.

— Igen. Igen. Rendben, lássunk hozzá.

Kiléptek a cellából. Odakint Tisana megszaporázta a lépteit, és egyenesen a gyűlésterembe sietett, ahol egy tucatnyi novícius várt rá. Már nyoma sem látszott az esőnek: a perzselő sivatagi nap minden cseppet elpárologtatott. Délben még a gyíkok is elrejtőztek. Ahogy a kolostor távolabbi részéhez ért, egy idősebb oktató bukkant fel, Vandune, a piliploki nő, aki majdnem annyi idős lehetett, mint a Rendfőnök. Tisana rámosolygott, és folytatta az útját, de az oktató megállította, és feléje kiáltott:

— Holnap lesz a te napod, igaz?

— Attól tartok, igen.

— Elárulták már neked, ki fogja vezetni a Próbádat?

— Semmit sem mondtak — válaszolta Tisana. — Hagyták, hadd töprengjek én az egészen.

— Ahogy lennie is kell — mondta Vandune. — A bizonytalanság jót tesz a léleknek.

— Könnyen beszélsz — mormogta Tisana, mikor Vandune már továbbcsoszogott. Kíváncsi volt, vajon ő lesz-e ilyen boldogan szívtelen valaha is a Próba előtt álló jelöltekkel, már ha sikerül neki és oktató lesz belőle. Valószínűleg. Biztosan. Az embernek megváltozik a nézőpontja, ha átkerül a másik oldalra, gondolta, és eszébe jutott a gyermekkora, amikor megfogadta, hogy felnőttként is mindig megértő lesz a gyerekek sajátos problémái iránt, soha nem bánik velük olyan vidám kegyetlenséggel, mint ahogyan meggondolatlan szüleik kezelik őket — a fogadalmat nem felejtette el, de most, tizenöt vagy húsz évvel később, már nem emlékezett arra, mi volt olyan különleges a gyermekkorban, és kételkedett abban, hogy minden fogadalmával együtt olyan nagy megértést mutatott volna az irányukban. Valószínűleg ez esetben is így történne.

Belépett a gyűlésterembe. Azok, akik a káptalanházban tanítottak, nagyrészt rendkívül elismert álomfejtők voltak, akik az oktatás kedvéért önkéntesen feláldoztak pár évet a gyakorlatukból. A tökéletesektől, azoktól a végzős tanítványoktól, akik már egy fok híján álomfejtőnek számítottak, azonban egyenesen megkövetelték ezt a fajta munkát, hogy tapasztalatot szerezzenek az emberekkel való bánásmód terén. Tisana az álombor készítését, az üzenetek elméletét és a társadalom arányosságait tanította. A tanítványok csodálattal és tisztelettel tekintettek rá, amikor helyet foglalt az asztalnál. Mit tudhatnak kétségeiről és félelmeiről? Számukra ő csak a rítusok egyik magas szintű, alig egy-két vonásnyira Inuelda Rendfőnök alatt álló beavatottja volt. Ő már tökéletesen kifejlesztette azokat a készségeket, amelyekkel ők még annyira sokat küzdenek. És ha esetleg tisztában is voltak a Próba természetével, az még csak halványan komorló felhő volt a látóhatáron, és semmivel sem foglalkoztatta őket jobban, mint mondjuk a halál és az öregedés.

— Tegnap — kezdte Tisana, miután mély lélegzetet vett, és megpróbált nyugodtnak, összeszedettnek tűnni, ahogy az egy orákulumtól, a bölcsesség kútfejétől elvárható — az Álmok Királyának a majipoori társadalom szabályozásában játszott szerepéről beszéltünk. Te, Meliara, megemlítetted a Király üzeneteiben gyakran felbukkanó rosszakaratot, és megkérdőjelezted annak a társadalomnak az alapvető moralitását, amely az álmokon keresztül történő fenyítésen alapszik. Ma ezt a kérdést szeretném részletesebben kifejteni. Tételezzük fel, hogy egy piliploki tengerisárkány-vadász a lelkére nehezedő irtózatos nyomás hatására az egyik pillanatban előre el nem tervezett, de súlyos, erőszakos cselekedetet követ el legénységének egyik tagja ellen, és…

A szavak akadálytalanul Ömlöttek az ajkairól. A novíciusok jegyzeteltek, szemöldöküket ráncolták, a fejüket csóválták, és még izgatottabban jegyzeteltek. Tisana még emlékezett saját novícius éveiből erre a kétségbeesett érzésre, amikor szembesülnie kellett a megtanulandó dolgok végtelenségével, mert nem egyszerűen csak az álomüzenetek technikájáról volt szó, hanem mindenféle egyéb másodlagos árnyalatokról és fogalmakról is. Tisana ezekre nem készülhetett fel előre, mint ahogy valószínűleg egyik novícius sem előtte. De természetesen Tisana is keveset gondolt azokra a nehézségekre, amiket az álomfejtő hivatás felvethet. Az, hogy előre aggódjon valami miatt, egészen eddig a Próbáig nem volt rá jellemző. Hét évvel ezelőtt üzenetet kapott az Úrnőtől, aki arra utasította, hogy hagyja el a farmot, ahol élt, kösse életét az álomfejtők hivatásához, és ő kérdezősködés nélkül engedelmeskedett, pénzt kért kölcsön, megkezdte a hosszú zarándoklatot az Álmok Szigetére az előkészítő útbaigazításért. Miután megkapta az engedélyt a beiratkozásra a Velalisier káptalanházba, átkelt a végtelen tengeren, és eljutott ebbe az elhagyatott sivatagba, ahol az utolsó négy évet töltötte. Sohasem habozott vagy kételkedett, egy percig sem.

De annyi tanulnivaló akadt! Az álomfejtő és az ügyfelei közötti kapcsolat miriádnyi részlete, a hivatalos etikett, a felelősség, a kelepcék. A bor keverésére és az elmék összeolvasztására használt módszerek. Hogyan adjuk elő kellően kétértelmű szavakkal az álmok különböző interpretációit. És maguk az álmok! A típusaik, jelentőségük, a rejtett jelentésük! A hét megtévesztő és a kilenc tanító álom, a beidézőálmok, az elbocsátóálmok, az én-tudat transzcendenciájának három álma, az elhalasztott öröm és a gyengén működő tudatállapot álmai, a kínzás tizenegy, a gyönyör ötféle álma, a megszakított utazás, a versengés és a jóakaratú illetve ártó illúziók, a téves törekvések álmai és a kegyelem tizenhárom álma — Tisana mindet megtanulta, az egész lista az idegrendszere részévé vált, akár a szorzótábla vagy az ábécé, hosszú hónapok irányított álmain keresztül kegyelem nélkül megtapasztalta mindegyiket, és így valóban adeptusnak, beavatottnak számított, megnyerte magának ezeket a kiforratlan, a tudásért versengő és nagy szemekkel bámuló fiatalokat, de mégis, ennek ellenére a holnapi Próba teljesen tönkreteheti, amit valószínűleg egyikük sem érthetne meg.

Vagy mégis? Az óra véget ért, és Tisana még egy pillanatig, mialatt a novíciusok kisorjáztak a teremből, az asztalnál állt, és érzéketlenül rendezgette a papírjait. A tanítványok egyike, egy alacsony, a Kastély-hegy egyik Őrvárosából származó kövérkés, szőke kislány megállt előtte egy pillanatra — Tisana mellett ő is eltörpült, akárcsak a többiek —, felnézett rá, és gyöngéden, egy molylepke szárnyának könnyedségével megérintette a kezét.

— Holnap minden könnyedén fog menni. Biztos vagyok benne — suttogta szégyenlősen. Aztán elmosolyodott, lángoló arccal elfordult és elment.

Tehát néhányuk tudta. A gyertyalángként lobogó áldás egész nap Tisanával maradt. Hosszú, szomorú nap volt ez is, tele elkerülhetetlen házimunkával, bár ehelyett most szívesebben sétálgatott volna egyedül a sivatagban. Azonban ott voltak az elvégzendő rituálék, a szertartások, meg az a fárasztó gödörásás az Úrnő kápolnája mellett, és délután még egy másik novíciusosztállyal is törődnie kellett, majd egy kis pihenés vacsora előtt, végül napnyugtakor maga az étkezés. Addigra Tisana már úgy érezte, hogy az a reggeli zápor hetekkel ezelőtt történt, vagy talán csak álmodta az egészet.

A vacsora feszült hangulatban telt. Alig volt valamicske étvágya — ilyesmit eddig el sem bírt volna képzelni. A vacsorateremben ülve körülzsongta a káptalanház melege és életereje, a nevetés, a pletykálkodás, a rekedtes éneklés, és Tisana úgy ült ott, magányosan, mintha láthatatlan kristályfal venné körül. Az idősebb nők gondosan figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy ez az ő Próbájának az előestéje, míg a fiatalabbak, akik megpróbáltak ugyanígy viselkedni, nem bírták megállni, hogy ne pillantsanak rá lopva, mintha hirtelen valami különleges terhet ruháztak volna rá. Tisana nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb: a tökéletesek és az oktatók nyájas érdektelensége, vagy a novíciusok és a jelöltek izgatott kíváncsisága. Csak piszkálta az ételt. Freylis úgy zsémbelt vele, mintha egy gyermek lenne, és azt bizonygatta, hogy másnap szüksége lesz az erejére. Ezzel sikerült kicsalnia Tisanából egy erőtlen nevetést. Megcirógatta kemény, húsos derekát, és csak annyit mondott:

— Már így is egy tucat Próbára elegendő tartalékot halmoztam fel!

— Nem számít — válaszolta Freylis. — Egyél csak.

— Nem tudok. Túl ideges vagyok.

Az emelvényen valaki megcsendítette a poharát egy villával. Tisana felpillantott. A Rendfőnök emelkedett fel a székéről, hogy bejelentsen valamit.

— Az Úrnő óvjon! Csak nem a Próbámról akar beszélni, itt, mindenki előtt?— motyogta rémülten Tisana.

— Az új Napkirályról lesz szó — mondta Freylis. — Délután érkezett a hír.

— Miféle új Napkirályról?

— Aki átveszi Lord Tyeveras helyét, akiből most Pontifex lett. Hol voltál eddig? Már öt hete…

— …és a ma reggeli eső csakugyan a jó hírek és az új tavasz előhírnöke volt — mondta éppen a Rendfőnök.

Tisana erővel kényszerítette magát, hogy a követni tudja az idős asszony szavait.

— Ma olyan üzenetet kaptam, ami mindannyiótokat boldogsággal tölt majd el. Újra van Napkirályunk! Tyeveras Pontifex Bombifale-i Malibort választotta, aki ezen az éjjelen elfoglalja a Confalume Trónját a Kastély-hegyen!

Mindenki tapsolt, az asztalt verte vagy a napjelet mutatta. Tisana, mintha csak álomban mozdulna, követte a többiek példáját. Egy új Napkirály? Igen, igen, el is felejtette, hogy az öreg Pontifex néhány hónappal ezelőtt meghalt, és az állam gépezetének kereke újból fordult egyet — Lord Tyeverasból Pontifex lett, és ettől a naptól fogva új ember uralkodik a Kastély-hegy csúcsán.

— Malibor! Lord Malibor! Sokáig éljen a Napkirály! — kiáltotta a többiekkel együtt, mégis annyira valószerűtlennek és lényegtelennek tűnt az egész. Egy új Napkirály? Újabb név azon a hosszú, hosszú listán. Jó Lord Malibornak, bárki is legyen, és óvja az ég, hiszen még csak most kezdődnek az igazi megpróbáltatásai. De mindez alig érdekelte Tisanát. Az embertől elvárták, hogy megünnepelje egy új uralom kezdetét. Emlékezett rá, mennyire becsípett kislánykorában a tűzesőbortól, amikor meghalt a híres Kinniken, és Lord Ossier kinevezte Tyeverast a Kastély-hegyre, aztán távozott a Pontifex Labirintusába. Most Lord Tyeveras lett a Pontifex, és valaki más a Napkirály, és egy napon Tisana kétségtelenül azt fogja hallani, hogy ez a Malibor lépett be a Labirintusba, és egy másik lelkes, fiatal Napkirály foglalta el a trónt. Bár ezek az események bizonyára rettentő fontosak voltak, jelen pillanatban Tisanát egyáltalán nem érdekelte, történetesen mi is a király neve, Malibor, Tyeveras, Ossier vagy Kinniken. A Kastély-hegy innen mérföldek ezreivel távolabb emelkedett, és felőle akár puszta kitaláció is lehetett. Az ő életében a Próba tornyosult Kastély-hegyként. Ezzel kapcsolatos megszállottsága minden mást a háttérbe szorított és halvány látomássá változtatott. Tudta, hogy ez abszurd dolog. Arra a különös módon felfokozott érzésre emlékeztetett, amit akkor érez az ember, ha beteg, amikor úgy tűnik, hogy az egész világmindenség a bal szem nyilallásában vagy a belek nyomorúságában összpontosul, és ilyenkor semmi más nem számít. Lord Malibor? Majd valamikor máskor megünnepli a koronázását.

— Gyere — mondta Freylis. — Menjünk a szobádba.

Tisana bólintott. A vacsoraterem ma nem a megfelelő hely a számára. Kicsit bizonytalanul haladt el a padsorok között, ki a sötétségbe, hiszen tudta, hogy minden tekintet őt bámulja. Mikor elérték Tisana celláját, Freylis gyertyát gyújtott, és gyengéden az ágyra lökte Tisanát. Két boroskupát vett elő a szekrényből, majd köpenye alól apró üveget húzott elő.

— Mit csinálsz? — kérdezte Tisana.

— Bor. Ez majd megnyugtat.

— Álombor?

— Miért ne?

— Nekünk nem szabadna… — kezdte Tisana helytelenítően.

— Nem fogunk álmokat fejteni. Mindössze azért teszem, hogy megnyugtassalak, és közelebb kerülj hozzám, mert akkor meg tudom osztani veled az erőmet. Igaz? Itt van. — Töltött a nehéz, sötét színű borból, és az egyik kupát Tisana kezébe nyomta. — Igyál. Idd meg, Tisana. — A lány dermedten engedelmeskedett. Freylis gyorsan felhajtotta a bort, és vetkőzni kezdett. Tisana meglepetten figyelte. Még soha nem szeretkezett nővel. Vajon Freylis ezt akarja tőle? Miért? Ez valami félreértés lesz, gondolta. Álombort iszik a Próba éjszakáján, megosztja az ágyát Freylissel…

— Vetkőzz le — suttogta Freylis.

— Mit akarsz csinálni?

— Virrasztani akarok veled álmodban, te buta. Ahogy megbeszéltük. Semmi többet. Idd meg a bort, és vesd le a köpenyed!

Freylis már meztelen volt. Teste egy gyerekére emlékeztetett, egyenes lábú, sovány, sápadt, világos bőrű teremtés kicsi, lányos mellekkel. Tisana a padlóra hajította a ruháit. Zavarta súlyos teste, erős karjai, vastag, oszlopszerű combjai és lábai. Az álomfejtők minden összeolvadáskor meztelenre vetkőztek, és hamar megtanulták figyelmen kívül hagyni csupaszságukat, de ez a helyzet valahogy másnak, intimebbnek, személyesebbnek tűnt. Freylis még töltött egy kis bort mindkettejüknek. Aztán megragadta Tisana csuklóját, egyenesen a szemébe nézett, aztán egyszerre gyengéd és gúnyos hangon csak ennyit mondott:

— Ideje abbahagynod ezt az aggódást a holnap miatt, te buta lány! A Próba semmi. Semmi. — Elfújta a gyertyákat, és a lány mellé heveredett. — Aludj jól. Álmodj szépeket. — Freylis Tisana keblei közé gömbölyödött és a testéhez simult, de csendesen feküdt, és pillanatokon belül már aludt is.

Tehát nem lettek szeretők. Tisana kissé megkönnyebbült. Talán máskor — miért ne? — de ez nem volt a megfelelő pillanat az efféle kalandokra. Tisana lehunyta szemeit, és úgy ölelte Freylist, mintha alvó gyermek lenne. A bor melegséget lobbantva lüktetett bensőjében. Az álombor megnyitotta az egyik elmét a másik előtt, és Tisana felfokozott érzékenységgel érezte maga mellett Freylis lelkét, de ez nem álomfejtés volt, és nem végezték el a teljes összeolvadást előidéző összpontosító gyakorlatokat — Freylis felől csak a béke, a szeretet és az energia nyilvánvaló, határozatlan érzései áradtak. A lány erős volt, sokkal erősebb, mint azt törékeny teste alapján bárki is gondolta volna, és ahogy az álombor egyre jobban uralta Tisana elméjét, egyre jobban megvigasztalta a másik nő közelsége. Lassan eluralkodott rajta az álmosság. Még mindig idegeskedett — a Próbával kapcsolatban, vajon mit fognak gondolni a többiek, akik látták, hogy együtt távoztak ilyen kora este, a szabályok megszegése miatt, amik tiltották a bor ilyetén felhasználását, és a bűn, a szégyen, a félelem örvénylő áramlatai hömpölyögtek keresztül a lelkén. De fokozatosan megnyugodott. Elaludt. Az álomfejtők gyakorlott szemével figyelte az álmait, de mind alaktalannak és következetlennek bizonyult. Furcsán szabálytalan képeket látott, egy halovány, távoli ragyogástól megvilágított égboltot, aztán talán az Úrnő, a Rendfőnök vagy Freylis arcát, de leginkább csak meleg, vigasztaló fénysávokat. Aztán hajnalodott, és valamilyen sivatagi madár sikoltva bejelentette az új napot.

Tisana pislogott, és felült. Egyedül volt. Freylis elpakolta a gyertyákat, és elmosta a boroskupákat, még egy üzenetet is hagyott az asztalon — nem, nem is üzenetet, hanem egy rajzot, az Álmok Királyának a villám-szimbólumát az Úrnő háromszög-a-háromszögben jelébe zárva, ezek körül egy szív, és körülötte egy ragyogó nap: szeretetet és jókedvet sugárzó üzenet.

— Tisana?

Az ajtóhoz lépett. Vandunét, az öreg tanítót pillantotta meg.

— Itt az idő? — kérdezte Tisana.

— Igen… talán már későre is jár. A Nap már húsz perce az égen ragyog. Készen állsz?

— Igen — válaszolta Tisana. Különös, de nyugodtnak érezte magát — egy hét állandó félelem után ez elég mulatságosnak tűnt. De most, hogy elérkezett a pillanat, már nem volt mitől félnie. Bármi is lesz, hát legyen: és ha a Próbán felfedezik valamilyen hiányosságát, neki is így a legjobb.

Követte Vandunét az udvaron keresztül, a zöldségültetvények között, ki a káptalanház területéről. Páran már fenn voltak és dolgoztak, de egyikük sem szólt hozzá. Csendben gyalogoltak végig a kérges homokon a kora reggel tengerzöld fényében. Tisana ügyelt a lépéseire, hogy mindig az idősebb asszony mögött maradjon. Először kelet, aztán dél felé fordultak, úgy tűnt, mérföldeket és mérföldeket tesznek meg, és hosszú ideig egy szót sem szóltak egymáshoz. Kint, a sivatag ürességében lassan kezdtek feltünedezni Velalisier, az ősi metamorf város távoli romjai, ez a tiltott és fenséges területnek tekintett óriási, több ezer éves, kísértetjárta hely, amit réges-régen megátkoztak és elhagytak építői. Tisana úgy érezte, most már mindent ért. A Próbán majd szabadon engedik a romok között, és hagyják, hogy egész nap a kísértetek városában sétáljon. De lehetséges ez? Ilyen gyerekes, ennyire együgyű lenne az egész? Nem félt a kísértetektől. Ezenkívül, ha meg akarnák ijeszteni, mindezt éjszaka kellene csinálniuk. Velalisier nappal nem más, mint sziklacsonkok és kőhalmok, összeomlott templomok, törött oszlopok és homokba temetett piramisok birodalma.

Végül valami jól karbantartott amfiteátrum-szerűségbe érkeztek, amit széles körívben egymás felett elhelyezkedő kőszékek gyűrűi határoltak. Középen egy kőasztal állt néhány székkel, az asztalon pedig egy üveg és egy boroskupa. Ez hát a Próba színhelye! És most, gondolta Tisana, majd megosztják a bort az öreg Vandunével, lefekszenek egymás mellé a sima, homokos talajra, összeolvasztják lelkeiket, és amikor felkelnek, Vandune már tudni fogja, bevegye-e Falkynkipi Tisanát az álomfejtők sorába.

De megint tévedett. Vandune rámutatott az üvegre.

— A palackban álombor van — mondta. — Most egyedül foglak hagyni. Tölts annyit, amennyi csak jólesik, igyál, pillants bele a lelkedbe. Intézd el magad a Próbádat.

— Én?

Vandune mosolygott.

— Ki más ítélhetne meg jobban? Gyerünk, igyál. Idővel visszatérek.

Az öreg tanító bólintott, és elsétált. Tisana feje csordultig telt kérdésekkel, de nem szólalt meg, mert érezte, hogy a Próba már megkezdődött, és az első részében nem kérdezősködhetett. Zavartan figyelte Vandunét, aki átlépett a fal egyik mélyedésén, és eltűnt egy fülkében. Utána csend borult a tájra, még a léptek zaját sem hallotta. A kihalt város megsemmisítő csendjében úgy tűnt, csendesen morajlik a homok. Tisana a szemöldökét ráncolta, mosolygott, bömbölő, távoli visszhangot kavaró kacagással nevetett. Gúnyt űztek belőle! Tervezd meg a saját Próbádat, ennyi az egész! Hagyd őket rettegni egész nap, aztán vidd ki őket a romok közé, és közöld velük, hogy csinálják végig ők maguk a műsort! Ennyit a szörnyű istenítélethez kapcsolódó félelmetes előérzetéről, ennyit a lélek maga teremtette lidérceiről.

De hogyan…

Tisana vállat vont. Bort töltött, ivott. Nagyon édes nedű, talán másik évjárat. Az üveg meglehetősen nagy volt. Rendben van — nagydarab nő vagyok. Másodszorra is meghúzta. Aznap még nem evett semmit — érezte, ahogy a bor szinte azonnal elbódítja az agyát. Mégis, harmadszorra is ivott.

A nap gyorsan emelkedett az égen. Első sugarai elérték az amfiteátrum falának a tetejét.

— Tisana! — kiáltotta. Meg is felelt saját kiáltására:

— Igen, Tisana?

Nevetett. Megint kortyolt egyet.

Még soha nem ivott egyedül álombort. Mindig volt vele valaki más — vagy álomfejtés közben, vagy egy tanító jelenlétében került sor ilyesmire. Most így egyedül inni olyannak tűnt, mintha valaki a saját tükörképét kérdezgette volna. Azt a zavarodottságot érezte, amit két tükör között állva szokott, amikor előtte és mögötte végtelen sorokban állnak a tükörképei.

— Tisana — mondta. — Ez a Próbád. Alkalmas vagy álomfejtőnek?

Aztán válaszolt is.

— Négy évig tanultam, és előtte három évet töltöttem a zarándokutamon, amíg eljutottam a Szigetre. Ismerem a hét megtévesztő, a kilenc tanító álmot, a beidézőálmokat, a…

— Rendben. Hagyjuk ezt. Alkalmas vagy álomfejtőnek?

— Tudom, hogyan kell elkészíteni és meginni a bort.

— A kérdésre válaszolj. Alkalmas vagy álomfejtőnek?

— Nagyon szilárd jellem vagyok. A lelkemben béke honol.

— Kikerülöd a kérdést.

— Erős vagyok és használható. Akad bennem egy kevés rosszindulat. Szolgálni szeretném az Égi Hatalmakat.

— És mi a helyzet az embertársaiddal?

— Azzal, hogy őket segítem, az Égi Hatalmakat is szolgálom.

— Nagyon szépen mondtad. Ezt kitől hallottad, Tisana?

— Egyszerűen csak eszembe jutott. Ihatok még egy kis bort?

— Amennyit csak akarsz — mondta Tisana. Szédült, de még nem volt részeg, és az éber állapot meg az egyedüllét miatt az álombor titokzatos, elméket összekapcsoló erői is hiányoztak.

— Mi a következő kérdés? — kérdezte.

— Még az elsőre sem válaszoltál.

— Jöjjön a következő.

— Csak egyetlen kérdés van, Tisana. Alkalmas vagy álomfejtőnek? Le tudod csillapítani azoknak a lelkét, akik felkeresnek téged?

— Meg fogom próbálni.

— Ez a válaszod?

— Igen — mondta Tisana — Ez a válaszom. Engedj szabadon, hadd próbáljam meg. Jóakaratú nő vagyok. Megvan a tudásom és megvan bennem a vágy, hogy segítsek másokon. És az Úrnő azt parancsolta nekem, legyek álomfejtő.

— Lefekszel majd azok mellé, akiknek szükségük lesz rád? Emberekhez, ghayrogokhoz, lumenekhez, szkandárokhoz, vroonokhoz és a világ összes többi fajából származókhoz?

— Mindegyikhez — válaszolta.

— Megvilágosítod zavart elméjüket?

— Ha tudom, igen.

— Alkalmas vagy álomfejtőnek?

— Engedjétek, hogy megpróbáljam, és majd megtudjuk — válaszolta Tisana.

— Ez így méltányosnak tűnik — mondta Tisana. — Nincsen több kérdésem.

Kitöltötte a maradék bort, megitta. Aztán csendesen üldögélt, mialatt a nap egyre feljebb kapaszkodott az égen, és egyre nagyobb lett a forróság. Mindent összevetve nyugodt volt, nem türelmetlenkedett és nem érezte magát kényelmetlenül. Ha szükséges, egész nap és egész éjjel itt bírt volna ülni. Nagyjából egy óra telhetett el, vagy egy kicsit több, aztán hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül ott termett előtte Vandune.

— Befejezted a Próbádat? — kérdezte lágyan.

— Igen.

— Hogy sikerült?

— Megfeleltem — mondta Tisana.

Vandune mosolygott.

— Igen. Biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Most pedig gyere velem. Beszélnünk kell a Rendfőnökkel, és meg kell egyeznünk, mi lesz veled a jövőben, Tisana Álomfejtő.

Ugyanolyan csendesen tértek vissza a káptalanházba, ahogyan jöttek, sietős léptekkel haladtak a növekvő hőségben. Már kora délután felé járt az idő, amikor kibukkantak a romok közül. A mezőn dolgozó novíciusok és jelöltek éppen befelé tartottak ebédelni. Bizonytalanul pillantottak Tisanára, ő pedig bátorító, ragyogó mosollyal nézett vissza rájuk.

A főkolostor bejáratánál Freylis tűnt fel, mintha csak véletlenül keresztezné Tisana útját, és gyors, aggodalmas pillantást vetett rá.

— Nos? — kérdezte feszülten.

Tisana mosolygott. Semmiség volt az egész, egy tréfa, formalitás, egyszerű rituálé, az igazi Próba már régen lezajlott. De Freylisnek minderre magának kellene rájönnie. Most már egy hatalmas szakadék választotta el őket, hiszen Tisana már álomfejtő volt, míg Freylis csupán egy jelölt. Így hát Tisana egyszerűen csak annyit mondott:

— Minden rendben van.

— Remek. Ó, ez remek, Tisana, ez csodálatos! Annyira örülök neki!

— Köszönöm a segítségedet — mondta Tisana komolyan.

Hirtelen árnyék kúszott keresztül az udvaron. Tisana felpillantott. Egy kicsi, a tegnapira hasonlító fekete felhő lebegett az égen, ami kétségtelenül a távoli tengerpart egyik hatalmas viharából szakadhatott le. Úgy lógott az égen, mintha a káptalanház tornyának a tetejéhez lenne horgonyozva, aztán, akárha valami reteszt húztak volna félre ott fent, hirtelen nagy, súlyos esőcseppek kezdtek hullani.

— Nézd! — kiáltotta Tisana. — Megint esik az eső! Gyere, Freylis! Gyere, táncoljunk!